Szerző: rezeda

Most legújabban Novák K., kijelölt államelnök nyilatkozott úgy, hogy azért terpeszkedhet a Sándor-palotában, mert az Isten így látja jónak. Egészen pontosan arra a kérdésre, minek vagy kinek köszönheti ezt, azt felelte: „Legnagyobb mértékben ezt az úristen kegyelmének tartom”. Éppen csak azt nem tette hozzá zárásul: ámen, vagy ha már ezeréves kereszténység, hogy kirielejszon. Minden további értesítés helyett érdekes volt megtudni, hogy Orbán Viktor fedőneve immár „úristen”, de van, aki ezzel eddig is tisztában volt, a többség azonban csak röhög rajta kínjában. Illetve reménytelenül káromkodik.

De nem is ez az érdekes igazán, hanem a mindent ellepő tömjénszag, és a hamis áhitat miatt permanensen fönnakadt szemek, mint a Fidesz álruhája. Ez az, amit a farkasbunda fölött hordanak, de odáig viszik immár, hogy Marquez mester találó szavaival mind az összesnek a szaros seggéből egyfolytában böjti szelek fújnak, de egyáltalán nem áll jól nekik. Nekünk meg az agyunkra megy a hazugság. Novák borult meg a legjobban, nemrégen Csíksomlyóban is az volt az élménye, milyen jó volt neki „együtt imádni az úristent”, de akkor még nem tudtuk, hogy Orbánra gondol, viszont sejthettük volna.

De nem is úgy, hogy bevallanák. Hiszen ők a pléh krisztusok és dohos imakönyvek világára gondolnak, amit viszont Orbán fedezett fel, mint hatalmi játékot akkor, amikor eldöntötte, a csuhásokat már nem parancsolja térdre, imához, hanem – legalábbis kirakati szinten – maga rogy le helyettük az anyaföldre. Ez pedig azt mutatja, maga az úristen is komolytalan, mert nem küldte rá, illetve rájuk a haragját. Ha úgy tetszik, tátott szájjal figyeli, ahogyan a nevében kurválkodnak, mit most, mióta elnök lett, ez a Novák is, mint ahogyan az összes többi is szünet és mérték nélkül. Nincsen bennük se szégyenérzet, se mérce.

Ezt elégelte meg egyébként – az össznemzeti kereszténykedést – a Magyar Ateista Társaság, amikor közleményben szólította fel a kormányt, tartózkodjék a nem hívő és ateista magyar állampolgárok kollektív megbélyegzésétől, és tartsa tiszteletben a magyar és nemzetközi emberi jogi normákat. Szép idea, derék kiállás meg felszólítás, de a magunk részéről megkérdezzük: ezek? Olyan Isten nincs, hogy elállnának a keresztény visítozástól, illetve nem tudjuk, milyen választ kaptak a derék ateisták, ha egyáltalán. Lehet, hogy rakják nekik a máglyát, mert a közbeszéd nincs távol ettől, amit ők maguk is előhoznak.

Utalnak közleményükben arra ugyanis, hogy nem komilfó a kormánynak permanensen úgy megnyilvánulni, mintha minden magyar állampolgár keresztény lenne, holott egyáltalán nem az. Idézik Varga Judit, Szijjártó Péter hőbörgéseit. Az előbbi szerint a magyar kormány azon fáradozik napra nap, hogy egész Európa keresztény legyen, a másik – a futsalos – meg arról sző omló álmokat, hogy a magyar kisdedeket már egészen apró koruktól kereszténynek kell nevelni. Az ateisták rámutatnak, hogy ez utóbbi idea ellenkezik az ENSZ Gyermekjogi Egyezményének eszméjével, Szijjártó azonban természetesen ilyenekkel nem foglalkozik.

A legszebb, így egyben a legmocskosabb kereszténykedést azonban a soknevű hadügyminiszter adta elő, aki azt találta mondani, az ateizmus „az ellenséges ideológia egyik ismérve”. Ehhez képest Navracsics azzal, hogy a „magyarság lételemének” nevezte a kereszténységet, még megengedőbb, mert nem akarja szuronyvégre kapni a hitetleneket. Mindezeket felsorolták ezek a derék és jámbor ateisták, akik az utóbbi jelzőt azért kapták meg tőlem, mert lehet, azt hiszik, lesz valami foganatja a közleményüknek, de erre számítani azért annyira nem kellene. A fidesztálibokról mindez lepereg.

Más szemszögből a hülyeség ellen sok orvosság nincsen. Sőt, ha azt is meggondoljuk, az úgynevezett ellenzék is beleállt ebbe a műkereszténységbe, mert vagy PC akar lenni, vagy mert azt hiszi, a többség szemében így lehet szalonképes, akkor kitetszik, nagyobb a baj, mintsem az ateisták gondolják. Reménytelenül csúszunk vissza a középkorba, a Fidesz telefossa a világot templomokkal, közpénzből, az oktatást átjátssza a csuhásoknak, s csak azért, hogy a hatalmát hosszú időkre az elhülyítéssel bebetonozza. A történet ennyire egyszerű, de ilyen bonyolult is, mert, ha hatalomról van szó, ezek nem szoktak tréfálni. Mindmeghalunk.

Milyen delikát már, hogyha egy napra esik a nemzet összetartozása és a pedagógusok köszöntése. És mennyire lehangoló bír lenni, ha a nagy szájtépésben és sírva vigadásban csak az egyik marad. Mint ahogyan tegnap is. Mondhatnánk, hogy a tanerők maguk tehetnek róla, hogy úgyszólvan le sem lettek szarva az ő napjukon, de azért a másik szemszögből is érdekes lett volna, ha a könnygáz után, amit a képükbe kaptak, most meg a nyakukba lett volna ugrálva. A helyzet tehát determinált volt úgyszólván, s ebből fakadóan mélységesen lehangoló.

Bár, belegondolva ebbe az egészbe, ki örült volna annak, ha nagyságos miniszterelnökünk köszönti a tanerőket, akik Brüsszeltől vezérelve lázadnak ellene épp. Plusz a dollárbaloldal, ugye. Nem volt oly rég, épp egy éve, amikor még úgy-ahogy béke honolt a tanárok és a Fidesz között, amikor maga Németh Szilárd írta gyöngybetűkkel a táblára, hogy isten éltesse a pedagógusokat, s ennek megfelelően szinte az egész ország a lábaik előtt hevert legalább ezen az egy napon, ha máskor egyáltalán nem is. No de, ami ma van, arra senki se gondolt.

Nem a képzelőerő hiánya, hanem az elgondolhatatlanság miatt. Az idei, háborús évben – és ne az ukrán frontra, hanem a tantermekben húzódókra tessünk gondolni – annyi jutott, hogy valami központi dzsemborin Rétvári álamtitkár előadta a tutit: szeretjük a pedagógusokat, de azért dögöljenek meg, fizetésemelést pedig akkor kapnak, ha az Unió küldi a pénzt. Innen nézvést tehát soha. Ám az a baj mégis, hogy Rétvári államtitkár, és képviseletében a Fidesz azt hiszi, ez a pénzről szól csupán, holott régen nem, de ezt képtelenek felfogni.

Vagy nagyon is. Ez még eldöntendő, egy azonban bizonyos, idén nem volt virágtenger, elmaradtak a szép szavak, nemzet napszámosai, lámpások és egyéb operettszövegek, amiből, ha pedagógus volnék, levonnám a következtetést, addig vagyok megbecsülve – ha csak a szavak szintjén is -, ha úgy táncolok, ahogyan a hatalom fütyöl. Ott álltak tehát a tanerők tegnap a kietlen magyar pusztaságban, s ha más miatt nem is, ebből az üzenetből vagy épp emiatt akár föl is tehetnék maguknak a kérdést: hogyan tovább. Illetve merre.

A lenézett Románia nincs annyira messze, így azért eljutnak a hírek arról a vidékről is ide, nem csak a Rogán-művekből. Így látjuk ám, hogy demokráciából, magukért kiállásból példát mutatnak nekünk, és mintát adnak a pedagógusoknak is. Mert míg itt, minálunk tíz perces figyelmeztető sztrájkok zajlanak, meg polgári engedetlenség, ott adott jelre vagy szóra százötvenezer napszámos szüntette be a munkát, hogy elérje, amit akar. Az ilyesminek azért súlya van, míg minálunk minden puhakönnyű, elmaszatolt keserűség.

Látnivaló, ahogyan az tegnap világosan kiderült, a Fidesz-féle hatalomnak nincs szüksége a tanárokra. Legalábbis öntudatos formában. Dróton rángatott marionettekre igen, az olyanoknak táblára írt szép üzenetekkel és mézesmázas szavakkal udvarolnak, a másfajta tanerő tőlük fel is fordulhat akár, mert csak ékek a fogaskerekek között. Zavarják az akadálytalan működést. Olyan tanárra, aki gondolkodik is, szükség nincsen. Viszont ez lenne – a gondolkodás – a tanárság lényege, ennek hiányában egy kérdés van: érdemes-e.

Előbb-utóbb föl kell tenni ezt annak ellenére, hogy tisztában vagyunk a létezés okozta determinációkkal. Hogy a gyereknek enni kell adni, a számlákat ki kell fizetni, és így tovább a lehangoló szükségszerűségek dzsungelében. De, hogy a tanárokról levegyük azt a felelősséget, amit most ez a helyzet látszólag rájuk pakolt, jó azzal is tisztában lenni, nincsenek egyedül nyomorúságukban, csak most épp ők ülnek a kirakatban, és ők kapják az arcukba azt a könnygázt, amit mindenki más is megkapna, ha ott lenne a frontvonalban.

Viszont senki sincs ott. Fölszalámizott és megosztott társadalmunkban mindenki magában nyüszög, mert mindenki azt hiszi, azért még lehet élete. De nem lesz. És a gátak sem szakadtak át, nincs meg az a kritikus tömeg, amelynek tagjai belátnák, már nincsen veszíteni valójuk, mindenki azt hiszi, az ő napja még kisüthet, míg másokat belep a borulat. Nagy tévedés, és még nagyobb hiba, de fel nem róható. Csak majd történelmi távlatokból, feltéve, ha lesz alkalom visszanézni, illetve lesz ember, aki alkalmas rá.

De épp a tegnap mutatta meg, hogy erre kevés az esély. Tanárokról már szó sem esett, egy nagy trianoni visítás volt az egész azzal az érdekességgel, hogy az elcsatolt területeken jobb a tanárok – az emberek – sorsa, mint a felsőbbrendűségben fetrengő anyaországban, és nagy valószínűséggel ezzel mondtunk el mindent. Olyat is, amit a kezdetekkor nem is igazán akartunk, csak idáig vezetett az őszinte gondolkodás, és kietlen életünk feltérképezése. Nincs katarzis már, csak intés van: gondoljátok meg, proletárok. Mégpedig alaposan.

A rubelkeresztények ki akarják irtani a mimagyarokat. S ha netán feltéve, de meg nem engedve ilyen szándékuk mégsem volna, akkor is telibe szarják a sorsukat, másképp és megengedőbben fogalmazva páros lábbal rúgják őket az árokba. Annyit is ér, mondják a kimerítő művelet után, és eltartott kisujjal kortyolnak bele a kumiszba a fordítva megült lovukon. A legfőbb rubelkeresztény, maga az egyetlen Orbán Viktor papmpogta az éterbe kappanhangon az újabb uszítását még pénteken a kossuthi szeánszon, ahol adagolja a barmainak az egy heti gyűlöletet, hogy Brüsszel (s ami mindezzel egylényegű, sorosgyurcsánydollárbaloldal) tönkre akarja tenni a magyar embereket.

Még továbbá és bővebben, a családokat, a nyugdíjasokat, és szó szerint, hogy Brüsszel ezt javasolja, holott jól tudjuk, hogy nem javasol az a Prüccel semmit, csak a kedves vezető agya bicsaklott meg már annyira, hogy az ember legszívesebben a Sheldonra néző Penny arckifejezését öltené magára a lemondó legyintéssel, és a foga között elmormolna egy imát. Az édes faszom kezdetűt, mert tudja teljes szívével, és érzi minden idegszálával, hogy ez már a caligulai végjáték, vagy épp a móriczi úri murié, amikor fölgyújtjuk a nádtetőt, és megigézve bámuljuk az ugráló szikrákat, ahogyan majd azok nyomán az egész kurva világ lángra kap, és nem lesz senkinek sem menedék, sem ébredés.

Viszont azt nézzük, amit csinál azzal szemben, amit mond, és azon az éjjelen, amikor bejelentette, Brüsszel őt arra akarja kényszeríteni, hogy enkezével irtsa ki a komplett magyari nemzetet, olybá tűnik, hogy meg is fogadja azt. Rátesz rendeletileg a gyógyszereladásokra egy bazi nagy adót, egy újabb mahomet sarcot az adócsökkentés kormánya tevékenységének tizenharmadik, holdról is látszó sikereinek ormán. Extraprofitadó a forgalomra, mert már leplezetlenül kurvára kell a pénz a roskadófékben lévő házra, de a hülye magyar fel nem fogja, hogy ez az a sarc, amibe konkrétan bele is dögölhet, mert a gyógyszergyártó ilyen körülmények közt azt mondja majd, kivonul ebből az elátkozott országból.

Majd ott adja el a szereit, ahol nem akarják a bőrét is lenyúzni, és lehet, illetve valószínűleg igaza is van, mert senki nem kényszeríthető arra, hogy veszteségesen dolgozzon. Ha erre utasítják, akkor, ha van rá módja, elmenekül. Ő teheti, mi sokan már nem annyira, s ha majd a gyóccertárban – mint ma egyre gyakrabban – a lassan népellenséggé váló gyógyszerészek csak tehetetlenül tárják szét a karjaikat, hogy mit csináljanak, a nincset nem lehet odaadni, a mimagyarok meg hazamennek megfulladni, vagy azért, hogy lerohadjon a lábuk, de mindenképpen megdögleni, akkor majd mondhatják a gyógyító Miatyánkot, illetve gondolkozhatnak azon, kinek a nevét foglalják imának tűnő átkaikba.

Nem áll távol a látens népirtás a kedves vezetőtől. Bizonyította ezt már a járvány idején a haszontalan vakcináival, a másra való légezetetőivel, és az egész járványüggyel, ami csak egy célt szolgált, minél, többet lopni ezen a címen a közösből, amit aztán – és az összes többit – az Unió annyira megunt, hogy nem küldi a lóvét, és ezért kell most – többek között – a gyógyszergyártókat kifosztani. Meg a bankokat, boltosokat, minden létező szeletét a világnak, kivéve a haverokat és a családot, akik tarvágást végeznek a végóráit élő országban, és úgy lapátolják ki a milliárdokat, mintha nem lenne holnap, de elnézve, ami most folyik és zajlik, nem is lesz. Legalábbis nekünk egyáltalán, mert most már szó szerint megdöglünk.

Nem kell megmutatnom és dramatikusan eljátszanom (megírnom), hogyan jár majd az a krónikus beteg, aki Orbán miatt nem jut a gyógyszeréhez, miképp éli túl a másik szintén gyógyszerhiány miatt, hogy ezek mennyien lesznek és hányan halnak meg közülük. Miközben majd üvölt a rádióból meg a tévéből, azt harsogják az újságok, amit pénteken elkezdett a nemzetgyilkos: „Brüsszel azt javasolja, hogy tegyük tönkre a családokat, nyugdíjasokat”, és ők pedig, a családok és nyugdíjasok ott fetrengenek kínjukban, mert elfogyott a gyóccerük, de még akkor sem fogják tudni, ki öli meg őket, ha épp nem is a saját húsos kezével, hanem azzal, hogy az emberélet neki egyáltalán nem számít. Még csak darabra sem.

A Karmelitánál immár ásatási terület van, ahogyan okot kell találni arra, hogy oda emberfia be ne tehesse a lábát. Ezt védik a kordonok, amit lebontani oly jó, kivéve, ha az embert képen fújják takonycsorgató készségekkel. Jól kicsesztünk ezekkel a lázadozó diákokkal, ellenzéki csürhével – vélte és gondolta az, akinek eszébe jutott ez az ásatási terület, ahová még a madár sem jár. De végül milyen elcseszett pitiánerség már ez, s egyben természetszerűleg aljasság, valamint a rettegés maga, ahogyan a vezér ül a kevlármellényben a kordonjai mögött azt vélve, a világ ím, hermetikusan lezáródott, hogy még a lázadók hangjai sem juthatnak el hozzá.

Hanem a kémbelugák. Meg a kiképzett kutyák, akik annak idején a tankok alá másztak felrobbantani azokat hátukon a bombával, mint az ismeretes a szovjet leleményből. Hogy az ember az állatokat is bevonja az embertelenségbe, ölni használja őket, ha már őket le nem öli, fortélyos félelem igazgat itten és tocsog a vér. Ehhöz képest micsoda veszélyeket hordoz magában, hogy a minap egy rókakoma mit sem törődve ásatással, kordonokkal, besétált a hermetikusan lezártnak vélt területre, és még sárga kalap, sem láthatósági mellény sem volt rajta, ami így maga a skandallum. Azt csinálhatott volna a ravaszdi, amit csak akar.

Sőt, nem is látta a rendőrség szórólapját sem, amiket mostanában osztogatnak a lázadozóknak, s ami azt tartalmazza, hogyan kell szépen, illedelmesen tüntetni, hogy a nagyságos rendőröknek ne kelljen megerőltetni magukat gumibotokkal, könnygázak elővételével. Arra intik a tüntetőket a fakabátok, hogy ingüket mellükön széttárva járuljanak elébük, megkérve őket, hogy oda lőjenek. Illetőleg az a rendőrségnek tetsző tüntetés, ha a megalázottak és megnyomorítottak virágnótákat énekelgetve dicsérik az urat, aki maga Orbán Viktor. Ilyen mosolygós pikniket képzelnek, ozsonnát a zöldben.

Mindezt is természetesen a kordonokon kívül, amely mögött immár a hatalom szándékai szerint légüres tér van. A róka azonban, vagy egy róka bejutott, s ha hatalom volnék, akkor olvasgatnék második világháborús szakirodalmat a betanított kutyákról, és félnék nagyon tőle is, mert természetemnél fogva, mint minden diktatúra paranoiás volnék. Illetve mint kitetszik, vagyok is, csak még magamnak sem vallom be. Majd, aztán, ha majd egyszer elindul a birnami erdő, de ez a vágyak és az irodalom világa, ahogyan az is, ha azt tételezzük, a mi rókánk kereste ott az ő kis hercegét, de csak egy köpcös alakot talált.

De aztán mégsem ez, hanem a lehangolt nyomorúság. Mivelhogy hősünket, a rókát egy ellenzéki képviselő fotózta le hangot adva abbéli örömének, hogy ím, a róka olyan ügyes volt, mint amilyen ő soha nem bír lenni, és bejutott a tiltott városba. Ha már annyira odavagyunk Kínáért. Lemondóan sajnáljuk a képviselőt, akinek ilyen örömök adatnak meg, és nyugtázzuk, hogy ilyen boldogság is csak olyan helyen adatik meg, mint a mi országunk, amire volnának jelzők, de fölösleges pazarolni rá. Elég legyen egyetlen, szar egy szeglete a világnak, legalábbis a kordonon kívül, illetve azért a kerítésen belül, ami a migráncsoktól véd. Állítólag.

Így jutunk el ahhoz a lehangoltsághoz, hogy ez az a szimbolika, ami azt mutatja, mi is migráncsok vagyunk abban az országban, amely valaha a hazánk volt, de mára idegen lett. Megtűrnek minket, ha illedelmesek vagyunk, ha szótlanul mosolygunk, miközben a bőrünket nyúzzák. Ez volna a kívánalom, és a hatalomnak tetsző létforma. Majdnem meg is valósul, egészen közel vagyunk hozzá, ahogyan önfeledten örülünk a róka diadalának, mint aki túljárt mindenki eszén, mi több, rókának képzeljük magunkat a kordon mögött, és az a boldogságunk, hogy lám, megcsináltuk. Csak nem tudjuk, mit is.

Sivár életünk mindennapjain így hordoz bennünket az idő. A miniszterelnökség nem reagált a róka látogatására, arról sincs tudomásunk, mi lett az illetéktelen látogató sorsa, hogy hívták-e hozzá vagy ellenében a fővadászt, aki szelíd rénszarvasokon gyakorol. Még az is lehet, már ott áll szegény pára a vezér szobájában a nagy földgömb mellett kitömve, hogy lehessen mutogatni az odalátogatóknak, lám, így jár az, aki a szavunk ellen cselekszik, és bemegy oda, ahová neki tilos. Mert minden lehet ma már. Viszont itt tartunk, hogy egy kordon mögé tévedt róka jelentésén kell gondolkoznunk. Kiábrándító egy világ.

Az EP lehengerlő többséggel szavazta meg azt az állásfoglalást, amely megkérdőjelezi Magyarország alkalmasságát arra, hogy betöltse az EU Tanácsának soros elnökségét. A parlament ezzel szeretne nyomást gyakorolni az Európai Tanácsra (mint döntéshozóra), hogy lépje meg azt, amire eddig még nem volt példa. A képviselők alá is támasztották, miért szavaztak úgy, ahogy, és hosszan sorolták miért alkalmatlan a magyar kormány (Orbán meg a Fidesz) erre a feladatra, és az indokok között fölsejlett az egész elcseszett életünk, amit a NER-ben vagyunk kénytelenek lepergetni kilátástalanul.

Perszehogy megszólalt a falka Varga Judittól kezdve a legutolsó talpnyalóig, antidemokratikusságot emlegetve meg a baloldalt, Sorost és Gyurcsányt. Már csak a kismalac kunkori farka hiányzott az okok és indokok közül, mint ami nemzetünkre tör, de a legszebb az egészben az a Fidesz-közlemény volt, ami szerint így akarnak minket belesodorni a háborúba. Ez a téboly is megérne egy délelőtti misét, mégis Novák ’álamelnökkel vagyunk kénytelenek foglalkozni, mint akinek a felböffenése viszi a prímet, mert nála fölsejlik az ontológia, a magyar – illetve Fidesz – felsőbbrendűség tudata, az übermensch-lét esszenciája.

Novák nacsasszony nem cifrázta különösebben, és karakánul azt jelentette ki, „…fel sem merül komoly emberek közt, hogy az európai uniós elnökséget el lehetne vitatni Magyarországtól”. Mint kitetszik, itt új fogalom lép be a visongásba, a „komoly ember”, mint mértékadó tényező, föladva nekünk ezzel azt a feladatot, hogy belelássunk Novák fejébe, és kihüvelyezzük valahogyan azt, abban ki számít komoly embernek, mint akinek a szavára valamit is adni lehet, és ki ennek az ellentettje, aki a komolytalan, következésképp hiába jártatja a száját, mert Novák és a galeri többi tagja abba fenségesen beleszarik. Miközben vigyorog.

Ha vannak komolytalanok, akiknek a szava érdektelen, akkor ebből az fakad, hogy velük szemben állnak a komolyak, a tudás, bölcsesség, erény és józanság hordozói, akik közé tartozik Novák, mint a Fidesz tagja és oszlopa, illetve értelemszerűen az összes többi tróger Orbánnal az élükön. Már megint kétosztatú lett a világ, a mi, kurvára komolyak és mérvadók, velünk szemben pedig a komolytalanok, akiknek nem osztottak lapot. De lefordítva a dolgot, Novák nacsasszony az Európai Parlament tagjait tartja komolytalanoknak, akik ezek szerint mintha nem is volnának, létük a Fidesz szempontjából érdektelen és felesleges.

Nos, akkor mit kezdjünk mondjuk Deutsch Tamással és az összes többivel, akik szintén ennek a halmaznak a tagjai, de ehhez képest élénken verik a nyálukat, ezt majd Nováknak el kell döntenie magában. De a lényeg nem ebben rejtezik, hanem abban, hogy azok a képviselők, akik szavazás útján jutottak oda, tehát demokratikusan, Novák világképében nem játszanak. Illetve díszek csupán Orbán kalapján, hogy ők mit mondanak, érdektelen, komolytalanok. Komolytalanságuk pedig abban nyilvánul meg, hogy mint kitetszik, már ők is rühellik a Fideszt, ezek szerint tehát a komolyság az, ha Orbán valagát nyalja valaki.

Innen nézve egyre viccesebb a világ, mert mind kevesebb benne az Orbán-rajongó, és egyre keletebbre vannak. Komolyak tehát türk testvéreink, a kínaiak, no meg Putyin, illetve manapság a katariak, még az is kiderülhet, az a komoly ember, akit Orbán vagy át tud verni, vagy pedig megfejni. Aki pedig bemutatja neki a középső ujját, legott komolytalanná válik. De más szemszögből érteni véljük Novákot, aki azt szerette volna jelezni, az EP bekaphatja, mert nincs döntési helyzetben. Erre akart utalni a másik naccsága, Varga is, amikor azt hőbörögte, fölösleges volt az egész szavazósdi. De ki kell ábrándítsuk őt is. Nem igazán.

Ha ugyanis figyelembe vesszük, Hogy a Novák által „komolynak” tartott világ hogyan reagál arra, ami Magyarországon történik, azt kell látnunk, ezek a komolyak – miniszterek, miniszterelnökök, etc. – hasonképp nyilvánulnak meg, mint az EP, és azon törik a fejüket, hogyan állítsák meg Arturo Uit. Azt már kitalálták – ami elég komoly dolog -, hogy egy centet sem kap a magyar lator, de Novákkal közöljük azt a számára sajnálatos tényt is, már ők is azon gondolkodnak, még ezen kívül mivel lehet megzabolázni – ha lehet egyáltalán – a magyar veszedelmet, és ha sikerül kitalálniuk, akkor az rohadtul komoly lesz. És fájni is fog nagyon.

Milliárdos lett Habony Árpád – tudtuk meg tegnap a hírekből, s azonmód vontuk meg a vállunkat. Nagy ügy – vontunk rajta még egyet –, ki nem az azok közül, akik Orbán Viktor szívének kedvesek. Aztán csordogált a nap a maga kitaposott, nyomorúságos medrében, és kiderült, többről is szó van, mint arról, hogy a kokós fiatalembernek sem lesz már anyagi gondja a hátra lévő földi élete során, hanem ez volt az a nap, amelyik, ha amúgy nem is akarta, de betekintést engedett a NER-be. Azon oldalába, amely azt mutatja, hogy hordják szét, és teszik saját széfjeikbe az ország minden pénzét a NER-bárók, lovagok és lovaginák.

Habony Árpád a soknevű katonás miniszter üzletrészét vette át a kaszinóbizniszben, ez fialt neki szaros ötmilliárdot. Ez az a pénz, amiért az ég egy világon semmit nem kellett tennie azon kívül, hogy Fideszes, és közel ül a fazékhoz. A kaszinóboltból egyébként Garancsi is kikapott magának tavalyról tízmilliárdot, de nála ez már nem hír, ő régebb óta fölözi a pénzünket, még az is lehet, ez a tízes már csak egy kis apró, perselypénz csupán. Aztán jöttek a többi beszámolók is május utolsó napján, mert ez az a hónap, amikor elkészülnek a zárszámadások, ki lehet venni az osztalékokat a cégekből, és a neristák nem is restek ezt megtenni.

Sorban, egymás után lehetett olvasni, ki mennyit vett ki a közösből, kicsik, nagyok, többet, kevesebbet, Mészáros, Várkonyi, Orbán papa, Balásy, Szijj László, Kovács Ákos, etc., valahány Fidesz név a naptárban, vitték a lóvét a százmillióktól az ötven milliárdig bezárólag. Lezárult az aktus a folyamat végén, amikor is a közpénzek magánpénzzé szublimálódnak, és eltűnnek mindenféle magánszámlákon, egyéb helyeken. A tegnap volt a rablás legalizálása, a maffia átmosta a pénzt, ami immár patyolatfehér, viszont számunkra örökre szaga lesz, de mégis cseszhetjük. Más összefüggések is föltárultak azonban, mert ennek már híre van.

Hogy maffiáról beszélünk, az nem öncélú dehonesztálása a NER-nek, hanem a lényege maga, amiről már tanulmányok is születtek. Most pedig – jó hírünket messze víve a nagyvilágban – az Európai Parlamentnek készülnek panaszt tenni kies tájékunkon működő külföldi cégek arról, miként noszogatja őket Orbán országa, hogy a cégüket adják át a haveroknak, s ha ezt szépszerével nem akarják, milyen módon vegzálja, próbálja ellehetetleníteni őket a hatalom a hatóságaival (NAV és egyebek). De erről magyar cégek is be tudnának számolni, csak nekik nincsen hol Polttal és Pintérrel Orbán oldalán az ország.

Nem jönnek az uniós pénzek – egyre inkább úgy néz ki, nem is jönnek soha -, a hordát azonban etetni kell, a módszerek tehát durvulnak. Viszont be kell látnunk, kicsi és szegény ország vagyunk, nincs erőforrásunk száz oligarchát és tízezer NER-lovagot, lovaginát a végtelenségig etetni, s innen nézvést lehet olyan reményünk, hogy ezek előbb-utóbb egymást fogják fölfalni, de most még nem látszik eljönni ez az idő. Ha az utolsó garast is, de azért kipréselik belőlünk a pénzt, hiába mondja már például Cser-Palkovics, ’Fehérvár fideszista polgármestere, hogy az nem megy, a városát agyonadóztatják. Ha sokat ugrál, majd lecserélik.

S ha már itt tartunk, az adóknál, arról viszont egyáltalán semmilyen hír nem jött tegnap, hogy a súlyos milliárdokat osztalékként zsebre tevő oligarchákra bármilyen extraprofitadó ki lenne vetve. Míg viszont másokra nem is a nyereség, hanem az árbevétel alapján róják ki ezt, s ha emiatt fölhorgadnak – lásd Ryanair -, akkor még százmilliós büntetést is a nyakukba sóznak, hogy megtanulják, hol lakik az úristen. Mi tudjuk, a Karmelitában, ott szövögeti omló álmait, amelyekből párat meg is oszt a nagyvilággal. Utalgatások, üzenetek formájában, amit már régebben is elkezdett, amikor az osztrák vircsaftot akarta megszüntetni.

Most Qatarból üzent a Budapest Airportnak, hogy őket majd az emír veszi meg neki, mint ahogyan régebben Putyintól remélte az RTL Klub felvásárlását, ami miatt a legendárium szerint Simicska kiakadt, és élénk O1G-zés után lett kegyvesztett. A Közgép, amely a lázadó Lajos kezén volt, addig szárnyalt, mint manapság Mészáros, aztán tönkrement, s mit ád isten, most, hogy már nem Simicska kezén van, újra fial. Ha más nem, ez az egy történet is bizonyítja, itt nem piaci alapon, hanem pofára mennek a dolgok, ezért fog fejre állni az ország, de lehet, ezt már mi nem érjük meg. A gyerekeink talán, de nem biztos.

Addig működik, amíg van mit kilapátolni. Most is jut azért a jövő évi költségvetésből kétszáz milliárd Mészáros autópálya koncessziójának. Az Uniónak ez sem tetszik igazán, mint ahogyan lassan már semmi sem ebben az országban. Púp vagyunk a hátán, gennyes fekély, az ordibáló, tolvaj magyarok, de Orbánnak és a hülyéinek így is jó, sőt, lehet, még jobb, mert ki lehet evickélni belőle, és újabb ellopható pénzek után nézni keleten, Kínában és az araboknál, vagy akárhol, ahol kontroll nélkül adják. Hogy ez az ország halálos ítélete, ki nem szarja le, legalábbis a Fidesz és bávatagjai egyáltalán nem. Mind megdöglünk.

Op. 1.

Kedves Barátunk és Elvtársunk!

A Tartós békéért, kereszténydemokráciáért! szerkesztősége forró szeretettel üdvözli Önt, a Fidesz és Magyarország dolgozó népének harcedzett és szeretett vezérét 60. születésnapja alkalmából.

A forradalmi harc dicsőséges útján haladva, életének több mint kétharmadát szentelte Ön annak az ügynek, hogy a magyarok felszabaduljanak a kommunizmus járma alól, a szabad és független Magyarországért vívott harc ügyének, hogy a magyar dolgozó nép felszabaduljon a jogtalanság, az elnyomás és szenvedés igájából, a külföldi imperialisták és az ellenforradalmi Gyurcsány-rendszer uralma alól.

A dicsőséges Fidesz Hadsereg felszabadította Magyarországot a kommunizmus rabsága alól, s megmutatta a magyar nép fejlődésének széles távlatait, az igazi nemzeti és társadalmi újjászületés lehetőségét.

Magyarország dolgozói – élükön az Ön vezette Fidesszel – felszámolták országukban a kizsákmányoló tőkés-nagybirtokos rendszert, szétzúzták a nép ellenségeinek, az amerikai–angol imperializmus ügynökeinek a régi rend visszaállítására irányuló ismételt kísérleteit, megszilárdították az országban a kereszténydemokratikus rendszert, végrehajtották a forradalmi földreformot, államosították az ipart, a közlekedést, a bankokat és ipari országgá változtatták az elmaradt Magyarországot.

Kedves Orbán elvtárs, forró szeretettel kívánunk Önnek jó egészséget és hosszú életet a magyar nép javára, amely öntudatos erővel építi a fasizmust országában, és fáradhatatlanul harcol Putyin nagy és legyőzhetetlen zászlaja alatt az egész világ békéjének megvédéséért.

Op. 2.

A nagy Orbán alakja szinte az új irodalom első pillanatától kezdve diadalmasan ihleti költőinket, de ez a heves intenzitású, kimeríthetetlen inspiráció 2023 tavaszán, a dolgozó emberiség vezérének 60. születésnapja táján hajtja a legdúsabb virágzatot — érezhetően megemelve egész új líránk eszmei és művészi szintjét is.

A keresztényfasizmus érzései sokfelé kigazdagodnak, elágaznak, s immár nemcsak a baráti türk országok népei felé nyilatkoznak meg sűrűn és lendülettel, hanem a felszabadulásért harcoló vagy a szabadság útját még csak kereső elnyomott nyugati tömegek felé is. A magyar költészetnek vertikálisan átfogó, állandó és egyre gazdagabban, változatosabban kibontakozó tárgya, nagy inspirátora Orbán Viktor alakja.

Gyertek lányok öltözzetek fehérbe,
Szórjunk rózsát Orbán elvtárs elébe,
Hadd járjon ő a rózsában bokáig,
Éljen, éljen Orbán elvtárs sokáig!

Gyertek lányok öltözzetek fehérbe,
Szórjunk rózsát Orbán elvtárs elébe,
Pusztuljon a libsibolsi egy szálig,
Éljen, éljen Orbán elvtárs sokáig!

Ahogy népünk képzelete magától értődő természetességgel köti Orbán elvtárs személyéhez a fasiszta építés újabb és újabb eredményeit, olyan természetes és kizárhatatlan sugalló erő minden, a keresztény realizmus útján járó magyar költői alkotásban népünk vezérének alakja, Orbán Viktornak immár legendásan fénylő neve. Ilyen értelemben bízvást elmondhatjuk, hogy Orbán Viktorról szinte minden jelentős magyar költeményben szó van, azokban is, amelyekben neve sem olvasható, személyére sem történik nyílt célzás.

És akkor egy esőverte plakáton

az Ő nevét láttam meg — ma is látom —

hogy megjött Budapestre — Felcsútról,

egy világot értettem én meg ebből,

egy országot, mely csupa seb és rom volt,

csupa öröm és csupa fájdalom volt,

egy népet, amely most talált honára,

s lábadozva figyelt az Ő szavára.

Ez a bizalom és szeretet rendszerint lírai műfajokban mutatkozik, de van példa epikus megformálásra is. Ilyen az a poéma, amelynek hőse az írni-olvasni alig tudó, koros parasztasszony, aki az országút porába megindító, naiv és mély szeretettel rajzolja bele Orbán Viktor nevének betűit.

Lélekzetüket visszafojtva

nézik a szép szál jegenyék

Erzsi nénit, amint a porba

rajzolja Orbán nevét.

Elsodorhatja szél és zápor

Erzsi néni ujja nyomát,

de a délceg jegenyetábor

azt a nevet zúgja tovább!

Op. 3.

Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Orbánnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé. S mindez a sok komédia a halál árnyékában megy végbe s mondom, olyan ez, mint valami árnyképek a falon. Mert van-e ember, aki ne ijedne fel álmából egy fenyegető mutatóujj iszonyatában s olyan eszes ember, aki fényes napsütésben is ne gondolna gyakran a sírjára? Holott hát, ha meggondolom: a halálunkhoz nékünk voltaképp semmi közünk. Ahogy nincs közöd egy baltához, vagy vederhez, amelyről semmit se tudsz s amelyet Felcsúton elvesztett valaki.

Visszasírjuk miasszonyunk seggtörlővel való ablakpucolását. Az volt az élethelyzet, valamint képességeknek megfelelő tevékenység, ha feledjük a mozgató rugókat, miszerint kampánycéllal készült Novákról a lehangoló fotó. Hogy morális és világlátási, intellektuális, valamint esztétikai origókat lássunk, ideidézzük még kicsit előbbről azt a képet is, amelyen méretes (malomkeréknyi) Fidesz fülbevaló laffog ugyanennek a nőnek a fülében. Innentől mindent értünk, ami ma van, de éppen ezért minden, ami ma van, érvénytelen, mert ilyen ember nem lehetne országunk elnöke. Viszont mégis az.

Amióta Orbán kijelölte őt a feladatra, elszabadult hajóágyúként viselkedik, és semmiféle kétségek meg gátak nincsenek benne. Mint emlékezhetünk erre is, amikor szóba került a neve, mint aki megkaphatja a magas méltóságot, kétsége sem volt afelől, hogy őt megszavazzák a bátorak. Hónapokkal az aktus előtt kijelentette, már készül elnöknek lenni, ami funkciót aztán meg is szerzett vagy kapott, és most látjuk, mire jutott a készülődés időszakában, mit szítt magába, mint amit elnökként megjelenítenie és képviselnie kell. Ez pedig nem egyéb, mint a magyarkodó, kereszténykedő műpátosz. Ilyen avas szagú bigyó.

Őszintén szólva, a magunk részéről tátott szájjal figyeljük ennek a némbernek az ámokfutását azóta szerte a világban, az ennek kapcsán megfogalmazott üzeneteket, amelyek mintha Orbán szájából jönnének némi kis tejszínhabbal. Innen nézve egyáltalán nem meglepő, hogy Novák is bírja a szart kavarni, békeóbégatás közben feszkót kelteni, de mire másra is volna képes egy nacionalista-soviniszta világlátás, ha nem erre. De erre nagyon. Nagyasszonyunk a kis színházi ruhatárával, a hatvannégy fogával, de a népek iránt érzéketlenül (lásd pedagógusok a palotája előtt) sivalkodik a nemzeti egységről, mert ez akadt be neki, mint feladat.

Ezt pedig – mármint a nemzeti egységet – most épp Csíksomlyóban vélte meglelni, és sejthettük volna, hogy baj lesz. Már az első üzenet is elborzasztó volt: „Elhangzott ma a szentbeszédben az, hogy egy édesanya boldog, ha együtt van a család. Igaz ez egy államfőre is: egy államfő boldog, ha együtt van a nemzet és én ezt a nemzeti egységet éltem meg itt ma. Jó volt az Úristent együtt imádni”.  Látjuk ebben a képben Novák anyukánkat, aki terelget minket az úristen felé, holott akarja a rosseb. Tehát nemzetünk része csak akkor vagyunk, ha mi is hamis hitet hazudunk. De mi van azokkal, akik ebből nem kérnek.

Ez az egyik. A másik pedig, hogy a helyszíntől determináltan már itt megjelennek Novák tyúkanyó szárnyai alatt idegenbe szakadt véreink, pedzegeti tehát a később szárba szökő botrányt, mert még bírja fokozni. És akarja is. A Fidesz ugyanis, és vele együtt természetszerűleg Novák nacsasszony, számtalan alávaló tulajdonságuk mellett még irredenták is, Trianon, nemzeti összetartozás napja és egyebek, amelyek arra valók, hogy a helyi hülyéket egybetereljék, és egyben üzengessenek más nemzeteknek. Ha nem is igazán, csak utalgatva, hogy azért jogot formálnak a hajdani területekre.

Háború idején, békét óbégatva pikáns ez, más jelzőt pedig annak ellenére nem teszünk ide, hogy tudnánk. Novák nacsasszony belekábulva Csíksomlyóba, és mint láttuk, a szentlélek őtet megszállva a Székely himnusz egy sorát posztolta aztán a közösségi oldalán: „Ne hagyd elveszni, ó Erdélyt istenem”, s ha kifordítom, ha be, ha akarta ha nem (akarta), üzenet ez, hogy az inkriminált terület lényege szerint az anyahazához tartozik. Az ilyesmi pedig bántja a románokat, mi több, fölhorgasztja őket, és ebből olyasmi fakad, amit diplomáciai bonyodalomnak szoktak nevezni. Ilyen pedig gyakorta fordul elő a Fidesszel.

Ezek – mind az összes, Varga J., Szijjártó, Kovács Z., Novák és maga Orbán, meg a többi – szembe mennek az autópályán mindennel és mindenkivel, amivel mérhetetlen károkat okoznak az országnak és a kerítésen belül élőknek, azaz nekünk. De leszarják. Egyáltalán nem foglalkoznak vele, mert visszaálmodva a Horthy-korszakba lényegszerűen jön ki belőlük az, ami száz évvel ezelőtt is az ország tragédiáját okozta. Túlreagálja a román külügy Novák posztolgatását, ez volt a reakció, és az is, hogy az erdélysiratás ott marad, mert nekik senki nem dirigál, ők ilyenek. A taplók a klubban.

Tanulságot nem tudunk levonni a történetből, mert nem az első volt és vélhetőleg nem is az utolsó, meg kell szoknunk, bele kell tanulnunk, hogy ezek ilyenek. Viszont ennek folyományaként abba is, hogyha túljutunk kerítés övezte és Orbán sújtotta kis hazánk határain, akkor úgy néznek ránk mindenütt, hogy na, ez is magyar, ez is hülye, jobb lenne, ha a világon sem volna, mert már szaga van. Harminc év után így érkeztünk mi meg Európába. Köszönjük meg a Fidesznek ezt az élményt, szavazzunk rájuk újra meg újra, mert nekünk ez kell, ami ezekből fakad, és amit Mohácsnak neveznek.

Mint emlékezhetünk, annak idején Orbán nagyvezér a járvány közben és ürügyén Karikó Katalinnal a disznósajt készítésének rejtelmeiről beszélgetett, mert eddig terjed a horizontja. Most mégsem Orbán avas szagáról beszélgetünk, hanem, hogy miként állított példát arra, hogyan kell magyarnak kikiáltani és beállítani egy olyan sikert, amit magyar ember ért el, de ezen kívül az eredményhez szaros kis hazánknak az ég egy világon semmi köze nincsen. Gondoljunk csak a Nobel-díjasainkra, akiknek kivétel nélkül el kellett hagyni az országot, hogy elérjék azt, ami miatt az elhagyott ország boldogan vallja a magáénak őket.

Ez a mentalitás eléggé szánalmas, de nálunk megszokott, a sikerben mindenütt a dicső magyarságot keresik a nacionalisták, holott ahhoz semmi közük. Ilyen minden áron hatalmas nemzet vagyunk bizonygatás ez, holott porbafingó szerencsétlenek csupán lehangoló történelemmel és kilátástalan jelennel. Ma nem olyan határtalan boldogság magyarnak lenni, mint az hangoztatva van, sőt, olykor kimondottan kínos és terhes. Arról sem lesz szó ezúttal, hogyan cseszte szét az országot a Fidesz, hanem – s bár ez az egyik eleme a mindent szétbarmolásnak – morális mocsárról mélázunk, ami szintén van.

Cannes-ban Arany Pálmát nyert Buda Anna Flóra 27 című animációs filmje, amitől visítani kezdtek a mimagyarok, mert ebben muníciót találtak nemzeti nagylétünk újabb mantrázásához. A mimagyarok is magukénak érezték a díjat, amihöz az ég egy világon semmi közük nem volt és nincs. Sőt, alkalmasint ellenükre jött létre. Bájosan iszonyú a történet, hogy a Magyar Filmintézet hatalmas gratulációt küldött a sikerhez, ezzel vonva mintegy a glóriát a maga feje fölé is, holott, mint kiderült, a film forgatókönyvét többször visszadobta, ezért kellett az alkotónak idegenbe menekülnie, hogy megszülethessen.

Illetve ráadásként, egészen lehangoló profán módon azért is, hogy a dicsőséges hazában ne haljon éhen, mert filmre itt és alkotásra, így egyszersmind a megélhetésre rákaifilipek kapnak apanázst, akik viszont belterjes szarokat tesznek le az asztalra. A rákafilipek soha a büdös életben nem fognak Arany Pálmát nyerni, mert azt Orbán valagából és a neki és ideológiájának szánt provinciális szarokból ilyesmi nem születik. A Magyarországon magyar pénzből forgatott filmeknek a minőség felől nézve befellegzett, a kontraszelektált, NER-szagú filmalkotások maximum a Párt ideológusainak tetszenek. Ez van.

Az van, hogy a nemzetinek mondott oldal szétverte – mint annyi minden mást – a magyar filmet is, mert csak rombolni képesek -, és milliárdokkal kitömve sem sikerül letenni az asztalra egy elviselhető alkotást, mert tehetséget pénzért nem lehet venni. Sőt, mint ebből a történetből is kitetszik, a tehetséget inkább el kell üldözni, mert nem simul bele a vonalba. Innen nézve tehát nem más, mint gusztustalan a másik országan és másik ország pénzén megszületett és sikert aratott filmet (embert) nemzeti pátosszal bevonni. Más tollával ékeskedni nem menő, ebben az esetben pedig kifejezetten gusztustalan.

Nem véletlen tehát, hogy a nemzeti nagylétben fetrengő NER-alakoknak nem győzte egyből hangsúlyozni a film egyik alkotója, hogy féleértés ne essék, ezt az Arany Pálmát egy francia film nyerte el, amelynek alkotói épp magyarok, akiket itthon nem tartottak méltónak a támogatásra. Ez pedig éppenséggel nem szokatlan mostanában, s azt csak mi tesszük hozzá, nem gondoltuk volna pár évvel ezelőtt, hogy Andy Vajnát visszasírjuk, de ahogyan mind mélyebbre merülünk a ganyéba, sok minden régebben elviselhetetlen dolog válik mára irigyelni való múlttá, ahogy a rendszer egyre szorítóbb lesz.

Egészen pontosan ezt írta Jakab Juli: „Őszintén szólva azt gondolom: csak így tovább! Sokkal idegesítőbb lenne, ha okkal osztrigáznátok a Riviérán, srácok, ha több közötök lenne a filmművészethez, mint egymás vállának körbeveregetése. Közben majd elkészülnek ezek a francia, szlovák, ilyen-olyan gyártású filmek, amelyek miatt kicsit mégis érdemes lesz emlékezni a magyar filmtörténetnek erre az időszakára is”. Mint látjuk, ez nem a díjban feredőzés önfeledtsége, hanem egy hazájában, illetve azok uraiban és csinovnyikjaiban csalódott ember megszólalása.

Egyébiránt nincs itt semmi látnivaló, tessünk oszolni, csak egy újabb kiábrándító fejezetet látunk a NER sötét napjaiból azzal a morális nihillel, hogy nem igazán komilfó az, ha egy embert elüldözünk, s ő máshol létrehozza azt, amit itt képtelen lett volna, mert nem tartottuk méltónak rá, sőt, épp ellenségnek tartottuk, akkor nem megyünk oda a fényébe sütkérezni. Hanem csendben a sarokba ülünk levonva a tanulságot, hogy bunkók vagyunk, sőt, emellett ordas talpnyalók, akik az eszméik miatt csak rombolni tudnak. És az egészből annyit értünk, mint Orbán a vakcinából, hogy olyan az, mint a préshurka.

Mint kiderült, illetve bírósági ítéletbe foglaltatott, az Origo nevű tudományos szaklap huszonhét alkalommal hazudott Juhász Péterről, az Együtt volt politikusáról, akit amúgy már el is feledtünk, pedig valamikor szépreményű ifjúnak gondoltuk. De ez már történelem. Így hát nem is Juhász Péter, és nem is az Együtt az érdekes, sőt, még csak nem is az Origo, hanem Magyarország, amely a Fidesz uralma alatt nem csak valamiféle illékony, szürreális álomvilágba süppedt bele, hanem a hazugságok olyan hálójába, hogy ma már nehéz is kibogozni, mi az igaz belőle, és mi kitaláció. Így tűnik el a valóság, és folyik szét az élet.

A tekintetes bíróság így első ránézésre jól odacsapott az Origónak, amikor azt látjuk leírva, hogy mindazért, amit Juhásszal műveltek, a huszonhét darab hazugságért helyreigazítás cunamira, és mindösszesen ötmillió forintra büntette a sajtóipari terméket. A helyreigazításokkal nem is igazán kell foglalkoznunk, hiszen semmi értelmük nincsen már. Akkor, amikor Juhász még szépreményű politikus volt, hosszú évekkel ezelőtt, ezek a rágalmazások és hazugságok megtették a magukét, Juhászból szörnyeteg lett az olvasók szemében olyan sebekkel, hogy mára el is tűnt a palettáról.

Ilyképp akkor a cél teljesítve lett, az Origo teljesítette kötelességét, amiért létrehozták és finanszírozzák a pártközpontból. Hogy ma ötmilliót kell fizetnie, az sem különösebben érdekes, majd a közpénz-apanázst ennyivel megdobják, és az üzem továbbra is zavartalan lesz. Amúgy, ha ezt az ötmilliót elosztjuk huszonhéttel, a hazugság darabja még kétszázezerbe sem kerül. A hülyének is megéri, az Origónak és a Fidesznek pedig mindenképp, főleg, hogy ezt is mi fizetjük, csak nem tudunk róla. A legjobb üzlet egyébként a bávatag honpolgár saját pénzéből hazudni a pofájába bele, amitől még bávatagabb lesz, és a spirál már dolgozik is.

Az ilyen ítéletektől az Origo csak röhög a markába, és a Fidesz is, főleg akkor, amikor épp most módosították a Btk-t akképp, hogy más veszély – börtön – ne fenyegesse őket az ordenáré működésük miatt, a pénz pedig – mert korlátlan szinte – egyáltalán nem jelent akadályt. Juhász kapcsán egyébként a TV2 is fizetett, illetve negyven másodpercen keresztül sorolta a volt politikus ellen elkövetett bűneit, de mi az a negyven másodperc a tizenhárom évhez képest, illetve mi az az ötmillió a százmilliárdokhoz képest, amibe nekünk kerül az, hogy permanensen a képünkbe hazudjanak. Össze sem lehet már számolni mennyit költenek erre.

Ha belegondolnánk, a NER regnálása alatt mennyit fizettünk arra, hogy nekünk hazudjanak, elképesztő számot kapnánk, csak ebből ki lehetne fizetni a pedagógusokat, rendbe tenni a haldokló egészségügyet, vagy fölépíteni egy várost. Egyrészt a semmibe ment, másfelől a haverok és a csicskák zsebébe, s ha a hazugság mellett valami vérlázító még, az az, hogy tehetségtelen seggnyalók élnek jól a hazugsággyárból, és még azt is hiszik, hogy ők újságírók vagy valami ilyesmik. Voltaképp a butaság üli a torát felettünk, a hülyék hülyítik a társadalmat, s ha ránézünk, látjuk is, hová sikerült zülleszteni.

Ha belegondolunk a KESMA félezer sajtótermékébe, az MTVA-ba, a nemzeti konzultációkba, a kék plakátokba, és a felsorolni is nehéz összes illúziót kínáló készségbe, be kell látnunk Hadházy képviselő igazát, aki szinte egyedül ismerte fel, hogy az ellenzék itt választást soha nem fog nyerni, amíg ez a ciklopi építmény működik, tehát elkeserítően kell megállapítanunk, hogy ezek szerint soha. A hazugság ára tehát nem egyéb, mint a mi nyomorult életünk, amit – ha van még bennünk valami a józan észből – egy bamba világban kell leélnünk. Innentől fogva mindenki döntse el, hogy érdemes-e.

Innen nézve kell értékelnünk a bíróság ítéletét a nevetséges ötmillióval és a senkit nem érdeklő helyreigazítási kötelezettséggel, mert ezek leállni soha nem fognak. Ennek a legfrissebb bizonyítéka, hogy a Párt most éppen figyelemfelhívó kampányba kezd, amelynek témaköre a háborúpárti ellenzék lesz. Ez fog folyni a csapokból is, és ezen semmilyen bíróság akármely ítélete sem segítene, hacsak nem az, ami soha nem fog megtörténni, pedig a menekülés egyetlen módja lenne, hogy a Fideszt, mint pártot, és az összes sajtóját cakumpakk be kellene tiltani. Ez volna az a gyógyszer, ami segítene, de ilyet nem várhatunk, következésképp nemzetünk halálra van ítélve. Csókoltatok mindenkit.