Szerző: rezeda

Egyre zajosabban peregnek a harci dobok, Szijjártó már majdnem be is szakította. Mert és ugyanis uniós csúcs következik, ahol a fő téma Ukrajna csatlakozása és a neki szánt támogatások, amiről már konzultál is a kedves vezető a nemzettel. Ám nem várja meg az összesítést, mit is akar az ő népe ebben a tárgyban, mert a parlamentben ma készülnek elfogadni egy határozati javaslatot arról, hogy nem.

Nem mintha a magyar országgyűlés bármiféle határozati javaslatának valami következménye lenne, mert jogilag irreleváns. Éppen ezért foghatjuk föl a cirkusz részének, ami a bávatagoknak játszódik, akik ott ülnek a konzultációs ívvel e kezükben, és a megoldáson törik a fejüket. Innen is kitetszik azonban, hogy a kedves vezető nagy ívben kakál az ő népére, annak is a véleményére, mert ez a játék egészen másról szól. Mégpedig Putyin laffadt valagáról.

Egyébiránt informális csatornákon már megkérték Orbánt, hogy próbáljon meg viselkedni ezen az uniós csúcson, de, hogy ez mit jelent pontosan, azt nem lehet tudni. Mert eddig is mindig a közös asztalra pisált, és ezután is ezt fogja tenni. A reakciók változhatnak, amit majd meglátunk, de sok jóra ne számítsunk ebben a tárgyban, mert az Unió olyan, amilyen. Megbénítja a demokrácia, ami mindig is a hátránya volt a diktatúrákkal szemben.

Ezt mutatja nekünk a történelem. Ma azonban felszólal a magyar parlamentben ő felcsúti felsége is, fölösleges megnézni és meghallgatni, csak az a mocsok fog a száján kifolyni, mint ami eddig. De maradva a szimbolikánál, ő be is fogja szakítani a dob bőrét, aztán röpcsire száll, mint kölyökkora óta szokásában van, és indul a klubba összetörni a porcelánt, efelől kétségeink ne legyenek. Került azonban egy kis maszat a propellerbe, de lehet, ez csak számunkra érdekes.

Ott van ez az Ukrajna, benne meg a magyarok, akikért eddig – legalábbis szavakban – a kedves vezető, s így természetszerűleg a komplett Fidesz szíve szakadt meg. Miattuk haragudtak állítólag az ukránokra, a nyelvükért aggódtak, meg, hogy a harctéren folyik a vérük. Igaz, őket senki meg nem kérdezte, mit is akarnának, mert akarata ebben a tárgyban is kizárólag Orbán Viktornak lehet, aki szerint Ukrajnát az Unióba fölvenni tilos.

Nos, ehhez képest tettek közzé a kárpátaljai magyarok egy nyílt levelet magyarul és ukránul is, hogy mindenki megértse, és mindenkihez eljusson, akit érint. Ebben a levélben pedig azt fogalmazták meg, szeretnék, ha Orbán nem tenne keresztbe országuk uniós csatlakozásának, s ha Orbánban lenne lelkiismeret, illetve ebben az ügyben a Putyinén kívül is lenne szabad akarata, akkor hallgatnia kellene idegenbe szakadt véreire.

Viszont nem fog. Mert ahogyan láttuk, a kerítésen belül élő magyarok sorsa és véleménye egyáltalán nem érdekli, és ugyanígy fog történni a kárpátaljaiakkal is, mert ők sem számítanak, ők csak pántlika a propaganda kalapján, hogy megalkossunk egy csudálatos képet. Ebből fakad, hogy Orbán Brüsszelben őket (is), illetve saját magát (is) fogja képen köpni, de semmi nem fog történni az ég egy világon. Mi több, elkezdenek majd csordogálni a régen várt eurók.

Az egy dolog, hogy ez az ügy és az ebben rejlő ellentmondás engemet érdekel, de az volna még, hogy kit rajtam kívül. Ki áll neki dolgozni azon, hogy az üzenet, miszerint Orbánnak a kül-, és a belhoni magyarok sorsa is teljesen érdektelen, következésképp rá szavazni öngól, ezt majd ki magyarázza el itt meg ott. Vélhetően senki, viszont ezen a ponton az is érdekes lesz, mindezek után lehet-e ukránokat utaztatni a magyar szavazásokra.

Vagy ott is annyira sötét az átlag, mint itt, mert az emberiség úgy nagyjából nemzettől függetlenül egyforma. Ez a jövő zenéje várható harmóniákkal, de az egész buli végső kimenetele felől csütörtök estére okosabbak leszünk, ha szebbek nem is. Várnánk egyébként kormányunk, a külügy (Szijjártó és főleg Menczer professzor) határozott állásfoglalását a külhoni magyarok kérésének ügyéről, de azt leshetjük.

Mintha semmi nem is történt volna, de a magam részéről sejtek valamit. Ezt a nyílt levelet az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség tette közzé, róluk pedig ki fog derülni, hogy sorosbérencek, akik romlásba akarják dönteni honfitársaikat, akiket viszont Orbán megvéd. Nem lesz uniós tagság, pénz se fegyverre, és ekkor fog eljönni az ukrán Kánaán Putyin formájában, és akkor Orbánnak jó lesz. Nagyon.

Nézi az ember a kosárlabda meccset a tévében, hogy megfeledkezzen legalább szűk két órára erről a mocskos világról, és akkor persze, hogy a képibe tolják a szünetben a szokásos egy perc gyűlöletet. Mert hülye volt meg nem eléggé gyors, és nem kapcsolt el villámkézzel más csatornára, ahová nem ér el a Fidesz keze. Igaza van Hadházy képviselőnek, aki szinte már monomániásan hajtogatja, a propagandagépezetet kellene porrá zúzni Orbán legyőzésének első feltételeként, és sajnálatosan állapítjuk meg, álmodozni lehet.

Messzire repült Orbán Viktor a hét végén, el egészen az argentin pampákig, mert úgy van az, hogy tán még a Marsra is utazna, ha a marslakók ura fasiszta briganti lenne, úgyannyira vágyja ő ezeknek a szagát. Szóval így jött el az egy perc gyűlölet, amely „diplomáciai nagyüzemről” meg „kétoldalú tárgyalásokról” tudósított a földgolyó másik feléről, amelyeket Orbán Viktor folytatott a tévéből jövő hang szerint a „nemzetközi baloldal” elleni összefogást építve. Mint annak világméretű és központi alakja, meghatározó figurája.

Advent van, annak az ideje, amikor Orbán az „ember, most jövök a templomból” szavakkal utasítja el a kérdéseket. De mindezt csak azért érdemes megemlíteni az ájtatos keresztény trutymóban, mert a friss és ropogós argentin elnök, ez az amúgy láncfűrésszel hadonászó Javier Milei azt mondta Ferenc pápáról nem is olyan rég, hogy „szemét kommunista”, amivel kellene valamit kezdeni a mi első emberünknek, de apróságok őt nem érdeklik, amikor a jobboldali világuralom gőzös álma a tét, természetesen a csúcsán ő maga.

Az egy perc gyűlölet szerint kétoldalú tárgyalások folytak még a diplomáciai nagyüzem alatt Bolsonaro volt brazil elnökkel, akinek az ég egy világon semmilyen politikai funkciója nincs, és egyhamar nem is lesz. A két alak támogatásáról biztosította egymást. Ott járt még Santiago Abascal, a spanyol Vox párt elnöke, akivel szintén Európa meghódításáról egyeztetett a mi kis virtigli fasisztánk, s aminek az egy perc gyűlölet oly nagy figyelmet szentelt. Nem egyébért, mint, hogy a bávatagokban kialakuljon az Orbán, mint világpolitikai tényező kép.

És ne feledjük persze Zelenszkijt sem, akit ez a láncfűrészes nagy valószínűséggel szintén meghívott a beiktatására, de vele nem kétoldalú megbeszéléseket folytatott, hanem úgy ölelte a keblére, mint valami rég nem látott kedves cimborát vagy szívbéli barátot. Ebből látjuk, hogy a sztori nem olyan egyenes folyású, mint ahogyan itt nekünk tálalva van, amit Orbán médiája azzal a huszárvágással oldott meg, s itt az Origo nevű tudományos szaklapot idézzük: „Zelenszkij Argentínáig repült Orbán után”. És ismét itt van a hazudott világ közepe imázs.

Egyébként az ukrán és a magyar össze is futott, és elég morcos találka volt ez a képek alapján, sőt, a portugál nyelvű tudósítások azt mesélik, hogy miközben Zelenszkij épp a szemével szúrná át Orbánt, azt kérdi tőle nem kétoldalúan, miért nem ítéli el Putyin barátja invázióját. Az meg csak hab a tortán – nekünk -, hogy egy bizonyos Sabrina Ajmechet nevű politikus hölgy – a láncfűrészes csapatából – Zelenszkijjel fotózkodva azt írta Twitterére, hogy ő (mármint az ukrán) a „legtökösebb ember a földön”. Érdekes dolgok ezek.

Mindez azonban csupán cirkusz, egy beiktatási bohózat, csak az vele a baj, hogy mi, akik innen nézzük az ő tálalásukban, azt szűrhetnénk le, ha nem lennének más forrásaink, hogy Orbán elröpült a messzi országba, ahol mindenkinek csak az volt a vágya, hogy vele fotózkodjon, vele beszélje meg a világ folyását, holott rossebeket. Mindezzel azonban az a baj, hogy Mária néninek – vagy kosármeccs lévén Kiss Józsefnek – nincsenek más forrásai, vagy, ha lennének, nem érdekelné, és az Orbán a világ ura képet kapja a képibe bele.

Viszont ez sem oszt és szoroz már, csak altámasztja Hadházy igazát, hogy ezzel a propaganda-gólemmel kezdeni kellene valamit, mert úgy elhülyíti az alattvalót, hogy hovatovább úgy érzi, a seggét sem tudja kitörölni Orbán segedelme nélkül. És az ilyenekkel nehéz értelmesen beszélni. Illetve lehetetlen teljesen. Íme, hölgyeim és uraim, mire nem elég egy kosárlabda meccs félideje, ami viszont nekem épp arra elég volt, hogy még egy löketet kapjon a formálódó gyomorfekélyem vagy infarktusom, ami majd egy ilyen alkalommal legközelebb elvisz.

Ukrajna, illetve az ukránok közeledve az EU csatlakozáshoz, teljesíteni igyekezve annak feltételeit, törvényt hoztak a korrupció ellen, és visszaadták a nemzetiségeik (köztük a magyarok) nyelvhasználati jogait. Az oroszokét nem, jegyezzük meg gyorsan, ami a jelenlegi helyzetben, miszerint módszeresen pusztítják az országukat, talán érthető, mert ilyen világot élünk. De megszületett a Fidesz reakciója is minderre.

Ehhez kiindulási pont lehet Orbán tegnap bemutatott útmutatása a maffiatagok számára, mint emlékezhetünk: „Mi, európaiak nem vagyunk hajlandók teljes jogú tagként elfogadni Ukrajnát”. Voltaképp ennek kiegészítése, folyománya mintegy az ukrán két új törvényre adott reakció a párt két szellemi nagyságától (Hollik, Menczer), mert a főnök épp Argentínában építi a jobboldali világuralmat, s benne az ő vezető szerepét.

Várjuk majd a beszámolót, milyen géppel utazott és milyen minőségben, mennyiért. Illetve tudjuk azt is, az egyik alvezér, a Szijjártó nevű meg biztosan el van foglalva a roratéjával, ezért nem nyilvánult még meg a maga eszelős módján. Ugyanakkor bármit mond is Hollik és Menczer, abban biztosak lehetünk, azt nem saját kútfőből teszik, hanem szigorúan ellenőrzött módon, azaz, félig-meddig hivatalosnak tekinthetően. És ez elég nagy baj, ha látjuk, miket deliráltak.

Hollik hosszabban értekezett, ebből fakadóan több borzalmas dolgot mondott, de nem volt bennük semmi új voltaképp. Dolgozatának címe is az volt: „Négy érv, hogy mi miért mondunk nemet Ukrajna EU-csatlakozására”. Azt nem tudni, hogy mindezt papíron adták ki neki felolvasandó, vagy a kiskátéból maga dolgozott, a végeredmény azonban amennyire röhejes, annyira tragikus is, tehát nem árt bővebben megismerni.

Pontokba szedte ez a drága ember a tudnivalókat, amelyek közül az első máris fölöttébb érdekes, mert mintha Ukrajna létét kérdőjelezné meg, és mintha ezt is hallottuk volna már régebben a főnök szájából, ez pedig a következő: „Ukrajna háborúban áll, ezért sem a határai, sem a lakosságszáma nem meghatározható”. – Nem tudom, érezzük-e ennek a primitív aljasságát, hogy Putyin se mondhatta volna szebben.

Sok minden lenne mondható erről a mondatról, elég legyen annyi, Ukrajnának megvannak az orosz hódítás előtt elismert határai, Hollik tehát ezeket nem ismeri el. A többi mellékszál, illetve ebből fakad, ám ennyi is elég, hogy kiiratkozzon az európai gondolkodásból, ahová, mint nyugati ember az ukránokat a főnöke be sem engedné. S bár ez egy katyvasz, de nagyon súlyos tartalmú trutyi, amihez kultúrembernek köze nem lehet.

De ezek barbárok, így a többi Hollik-állítás sem meglepő. A második pontja az, hogy „Ukrajnában lábbal tapossák a kisebbségi jogokat” ez pedig arra utal, hogy nem elégséges az új ukrán nyelvtörvény, illetve nem tudjuk, mi lehet még a baj. Valószínűleg Hollik sem tudja, csak ki volt adva neki, hogy beszéljen. A harmadik pont is ilyen, ez pedig a pénz miatti rinyálásról szól, amit szintén hallunk már jó ideje.

Nemzeti konzultálunk is róla, következésképp biztosan hazugság, de nézzük, mit mond erről Hollik. Szerinte Ukrajna már most több pénzt kapott az Uniótól, mint Magyarország, Horvátország és Szlovénia együtt, ami lehet, de amely országokat emleget, azoknak ezzel semmi baja. Egy árva szavuk sincs emiatt, csak nekünk, és azt is sejtjük, miért. Ezt is Orbán kezdte az Uniónak címzett kérdésével, miszerint „hol a pénz”?

Erről tudjuk, az a baja, hogy nem az ő zsebében, és azt is tudjuk, nem az ukránoknak adták, mint azt a Fidesz közkeletűen hazudja, hanem egyszerűen parkolópályán van bizonyos jogállami kifogások miatt, amin ezerrel dolgoznak. Bár nem táncolnak úgy, ahogyan Brüsszel fütyül, ami mellékszálnak tűnik most, de látjuk, mégis ide tartozik. Megjegyzendő, sem a szlovéneknek, sem a horvátoknak ilyesmi gondja nincs.

Hollik tehát – illetve a Fidesz – maga mellé rángatta őket a trutymóba. De az ilyesmi sem újdonság. Ahogyan Hollik következő pontja sem, ami az, hogy Ukrajna csatlakozása milyen sokba kerülne, és nettó befizetővé tenné Magyarországot, ami egészen egyszerűen nem igaz. Mindebből azért kitetszik, lehetne bármily makulátlan is az ukrán európai pedigré, mi mindenképpen találnánk rajta kifogást. Hogy van sapkája vagy nincs. Illetve: csak.

Ebből pedig az vonható le, hogy mi ezt semmiképp nem akarjuk, s ezt a nem akarást sem a Karmelitában, hanem a Kremlben döntötték el. Csak az a baj, hogy ezt egyre világosabban látja mindenki, Tusk pedig, aki nemsokára Lengyelország élén lesz Orbán engesztelhetetlen ellenfele, ki is mondta: Orbán Putyin kottájából játszik. Nem csoda, hogy ezek után egyetlenünk Argentínába röpült szövetséges után kajtatva.

Menczert ígértünk még, és szállítjuk is, bár nagy nóvumot tőle mindezek után ne várjunk, meg kell elégednünk a pitiáner aljassággal. Azt mondta a bukott sportriporterből Szijjártó bohócává avanzsált organizmus, hogy ez az ukrán nyelvtörvény nekik így nem elég. Tehát megint a sapkát, illetve annak hiányát fedezhetjük fel indoklásként, amiből szintén csak egy fakad, semmi nem jó nekünk, ami Putyinnak nem tetszik. Azaz a gond maga Ukrajna léte.

Más következtetést mindebből levonni nem lehet, ez azonban tragikus. Nem azért, mert ezek tapló dúvadak, hanem azért, mert a rossz oldalra álltak, a barbárságot választották a civilizáció helyett, és ezzel Magyarország jövőjét sodorják veszélybe. Illetve tehetjük már ezt az egészet múlt időbe is. A jövőnk már nem is veszélyben van, hanem eldőlt. Nem Hollik döntötte el, csak mutatja hol járunk. Valahol rohadt messze Európától, egy mellékvágányra félretolva.

Macron meghívta magához Orbánt, hogy valamiképp a lelkére beszéljen, ne legyen már olyan dúvad itt, Európában, és ne akarja szétbarmolni az egész öreg és szerencsétlen földrészt Putyin gusztusa szerint. Macron naiv. Illetve tán ismeri azt az alakot, akit meghívott, és azt hitte, tesz még egy utolsó kísérletet vele, mint Chamberlain 1938-ban Münchenben Hitlerrel, aminek ismerjük a végét. Az Orbán-Macron találkozó folyományait meg majd ezután fogjuk.

Elöljáróban annyit, nem sikerült megállítani Arturo Uit, vagy nem is akarják igazán. Ez az alaphelyzet. Az viszont már a folyomány, hogy Orbán amerre jár és kel a nagyvilágban, mindenhol csepegteti a bűzös eszméit, mert mindenhol alkalmat adnak rá neki. Ezért olykor jó pénzt fizet a magyar proletárok bukszájából, sokszor pedig a naiv újságírók önerőből szólítják meg, mert vagy egyetértenek vele, vagy annyira dúvad a manus, hogy hozza az olvasót.

Így vagy úgy, de mindig kerül arra mód, hogy a Fidesz elnöke lejárassa Magyarországot. Nem kell sok ehhez, elég, ha csak megszólal, mint ahogyan most is. Nem tudni, amúgy valaki is Európában fölkapta volna a fejét a mostani kijelentésére, ha nem, az a mentségük lehet, nem ismerik J. A. polgártárs Thomas Mann üdvözlése című versét, annak is azt a részét, hogy „…lesz, aki csak éppen/ néz téged, mert örül, hogy lát ma itt!/ fehérek közt egy európait…”

Innen indulunk el, ez a mi kályhánk máma, valamint az erre rímelő, de annak tartalmával épp ellentétes, s amit Orbán mondott a bávatag francia sajtómunkásnak: „Mi európaiak nem vagyunk hajlandók teljes jogú tagként elfogadni Ukrajnát”. Ez nagyon-nagyon súlyos mondat, éspedig több szempontból is. Ennek megvilágítására szentelünk most pár kósza sort, amelyek végén reményeink szerint a nyájas olvasó is annyira elborzad, mint az, aki írta.

Első szempontunk a kipcsak vérünk, és a türk valagunk, mint Orbán eddigi magyar mitológiája, de oly nagyon, hogy épp ezzel párhuzamosan a szerbeknek azt hadoválta, hogy kis sziget vagyunk Európa közepén mások számára értehetetlen nyelvünkkel. Tiszta fajúak, akik másokkal nem keverednek, mi a XXI. században is a nyereg alatt puhítjuk a húst, és hátrafelé nyilazva lődözzük a lipsiket, ami maga az őskáosz, de egyáltalán nem európai jellegzetesség.

Hogy türk, kipcsak, mongol meg olykor japáni vérünk a piros pöttyel a seggünkön mikor vált ős-európaivá, arról a történet nem szól, de senkit nem is akarnak felvilágosítani, mint ahogyan nem is lehet. Ugyanekkor az is érdekes, hogy melyik volt az a pont, amikor Orbán az ős ellenség Európából valónak vallja magát, s innen, mint egy Übermensch tekint az Untermensch szlávokra (lásd ukránok), s itt ezen a ponton vagyunk ott 1938-nál, de teljesen.

Mindemellett az is érdekes innen nézve, mi az álláspont akkor a kárpátaljai magyarokkal, akik ezek szerint szintén nem európaiak, nem valók abba a közösségbe, amelynek képzelt magas lováról most Orbán tekint a határon túliakra, s ha volna lelkiismerete, és akadna, aki elszámoltatja, most kellene a szemükbe nézni. A miénkbe se ártana, de mi erről a luxusról már rég lemondtunk. Illetve igényünk sincsen rá egyáltalán ezen a trágyadombon.

Nem először bizonyosodik be, hogy Orbánban búvópatakként náci vér csörgedez, vagy, ha nem, mert ezt ő és a sleppje is tagadja, csupán a terminológiáját veszi onnan, ha arra szottyan kedve és úgy tartja az érdeke (élettér, kevert fajúság és a többi). De senki nem mondja neki, hogy ezt azért nem kellene, mert évszázados szaga van. Ugyanakkor látjuk az egész mozgatórugóit, ami nem egyéb, mint az orosz érdekek szolgálata, de ennek igazi okát nem ismerjük.

Ugyanakkor az is világos már, hogy ebben meddig bír elmenni a manus. A falig. Mindemellett az is egyértelmű, hogy Orbán be akar vonulni a történelembe, olyan alakként, mint akinek súlya van a világpolitikában, és ehhez sem rest bármilyen aljas eszközt felhasználni. A lényeg a hírnév, a nagy ember nimbusz, s hogy épp ezt úgy lehet elérni, ha lassacskán irtóznak tőle, az se nagy baj. Neki. Az viszont igen, hogy mi is vele mozgunk. Mi vagyunk, aki őt megválasztjuk újra meg újra, s ennek a mocskát már soha nem mossuk le magunkról.  

Petminiszter olyan tripet nyomott a képünkbe tegnap, hogy még máma is tátva van tőle a szájunk, sállal fölfogatva az állunk leesés ellen. De ez se túl sokat segít. Megszoktuk tőle a hajnali bejelentkezéseket, például Moszkvából jumbósapkában folyóparti futkorászásról, reptéri megérkezésekről maciban, ilyenek. Tegnap viszont Afrikában celebráltatott különmisét magának egy bizonyos Ebenezer atyával, hogy le ne késse a saját különgépét.

A sztori, amit a bávatagok arcába nyomott ezerrel, Orbán nyomán úgy is leírható lett volna, hogy ember, most megyek a templomba, Petiminiszter azonban bővebb lére eresztette a trutymót, hogy még az is meghengergőzzön benne, aki nem is akar igazán. Mondom, egészen szürreális a sztori, ezért elmeséljük először a saját szavaival, majd pedig hozzá tesszük a jegyzeteinket, hogy teljes legyen a mi, és nyájasaink öröme is ezen a hideg téli napon.

Aszongya Petiminiszter a képhez írva, miközben egy fekete pappal parolázik, hogy: „Hétkor indul a repülőgépünk Csádba, így korábbi misére volt szükségünk, mint ahogy az itt szokásos. Ebenezer atya készséggel állt a rendelkezésünkre: reggel hat órakor csak a magyar delegációnak celebrálta a misét, hogy ne maradjon ki egyetlen rorate sem az adventi időszakban.” – A fotón a futsalos testhez simuló pólóban parolázik Ebenezer atyával.

Látszik még a védjegyévé vált jellegzetes frizura (kakadu), amit viszont hiányolunk a képről, mert Petiminiszter itt is olyan, egy hetvenezres cipő a kézből, mondjuk, vagy sóhajtás amiatt, mert mise közben nem lehet egyszerre kocogni is. Vagy ki tudja, neki tán ez is megoldható. Ha már a magyar külügy gépezete azon dolgozott Ghánában, hogy Szijjártó roratéja csorbát ne szenvedjen, mert különban röpül az összes csinovnyik a francba.

Monologizálhatnánk itt a hit bensőséges voltáról, hogy ez csak cirkusz, de akkor ki kellene térnünk egy másik, épp ezen a regelen fogant képre, amelyen Novák Sándorpalota a Mátyás templomban fotóztatta magát, és rajta keresztül eljutnánk magához Orbánhoz, aki kicsit korábban köpte szembe az újságírókat azzal a hárítással, „ember, most jövök a templomból”, hogy ezek szerint permanensen megüli őket az ál-ájtatos nyavalygás.

Mondjuk, Szijjártó épp ezen a képen nem úgy néz ki, mint akinek a mély hittől fönnakadtak a szemei, egyáltalán az a különös, hogy rorátézik itt nekünk, amit neki minden körülmények között be kell tartania. Mert nem úgy emlékszünk az ifjúkorára, mint akit az asztal körül kergettek, ha adventi időszakban nem ment minden hajnalban misére, ugyanis a fogalom ezt a kötelmet jelenti. Mise Szűz Mária tiszteletére és Jézus eljövetele utáni vágyakozásra.

Minden egyes reggelen több héten át. De elnézve Petiminisztert, ez nem az ő műfaja, sőt, tovább menve, életvitele sem engedi, vagy csak túlságos áldozatok árán. Mert tudjuk, hogy állandóan röpköd meg úton van, tehát innentől fogva élénken figyeljük, melyik hajnal éri őt valami muszlim ’isztán végződésű országban, vagy arab földön, ahol amúgy katolikusokat vacsorálnak nagy előszeretettel és rendszeresen.

Ezzel nem azt akarjuk jelezni, hogy kételkednénk Petiminiszter őszinte hitbéli buzgóságában (de), hanem azt, hogy a világ számos pontján nem lehet találni vigyorgó Ebenezer atyákat, mert fölfalták őket a benszülöttek, így nem tudnak Szijjártó lelkének megsegítésére sietni. Messze még a karácsony, hosszú még az advent, amikor a roratét tartani kell. Várjuk tehát szeretettel minden egyes napról az úti beszámolókat, hogy meg ne hasonoljunk.

Illetve arról is szeretnénk tudni, ha épp keresztényüldöző országban vigyorog külügyminiszterünk, akkor bizonyára, akárha Svejk, összehajtható tábori oltárt is visz magával, hogy el ne kelljen kárhoznia, hozzá egy atyát vagy bádogbánost, meg ministránsfiút is a zsebében, hogy a mise minden körülmények között megtartható lehessen. Ezek nélkül nem érvényes a sztori, és kételkedni kezdünk Petiminiszter igaz hitében.

Bár bevallva az őszintét, ehhez nem is kell ekképp lebuknia, mert amúgy is tudjuk, hogy ócska színjáték az egész. Ahogy épp jönnek a templomból vagy mennek oda, esetleg ülnek a misén olyan pofával, mint akik azt sem tudják, hol vannak. Ez így megy, de vigaszunk is van, mégpedig az, ha van az az Isten, akit ezek hazudnak, és igaz a világa, akkor az egész hazug csürhe a pokolban fog pörkölődni az idők végezetéi. Mi pedig eltelten mosolygunk.

Uszkve – kis föllel – huszonegy milliárd forinttal tartozik a magyar állam (vö.: Fidesz) a Pfizernek Covid-vakcinákért, amit nem akar kifizetni, holott az árut megkapta. Már a megrendelés is mesébe illő történet, ugyanis ezek uniós közös beszerzésű oltóanyagok voltak, amelyből Orbán először nem kért, mert tele volt a spájz orosz-, és kínai löttyel. Csak, amikor bebizonyosodott, hogy azok nem mindenkinek adhatók be, szó szerint visszakönyörögte magát a közös buliba, és innen kezdődik el a történet.

Nem is az alapsztori az érdekes, hanem a magyar állam (FideszOrbán) indokai és kommunikációja, illetve az a mód, ahogyan amúgy a járványt mindeközben kezelték, és mégis ide jutottak. A vakcinákért azért nem akar fizetni a magyar fél, mert (sic) azok közös uniós beszerzését korrupció gyanúja lengte körül, erre a vásárlásra őt elmondása szerint rákényszerítették (lásd: visszakönyörgés), illetve, mert a dumájuk szerint abban az időben az orosz-ukrán háború kiürítette a kincstárat, mert minden pénzt a menekülőkre költöttek.

Szó szerint az írták a Pfizernek, hogy „sajnálatos módon az ukrajnai konfliktus gazdasági és társadalmi következményei nehéz helyzetbe hozták az Ukrajnával szomszédos államokat, így Magyarországot is, hiszen el kell látnia a háború elől hozzájuk menekülőket”. – Ez nagyon szépen hangzik, csak sajnos, tudjuk róla, hogy ordas hazugság, ahogyan az is, amikor Szijjártó azzal hőbörög, hogy kies hazánk másfél millió ukránt menekültet fogadott be, mert az országon való gyors áthaladás is befogadásnak minősül ezek szerint.

Idézünk még a Kormányzati Tájékoztató Központ szövegéből is, amit a propagandasajtó számára kiadtak, ami ez: „az Európai Bizottságban a Pfizer-beszerzéseket a korrupció gyanúja lengte körbe, nyilvánvaló, hogy ezeket a vakcinákat feleslegesen nagy mennyiségben rendelték meg és kényszerítették a tagállamokra”. Az elébb az ordas hazugság kifejezést használtuk, most sem tehetnénk egyebet, így hát ezúttal hallgatunk, hogy maradjon jelzőnk a továbbiakra is. Mert fel kell idéznünk a magyar járványkezelés pár aspektusát.

Előtte azonban még annyit, hogy annak idején a Pfizer felajánlotta a szegény, koldus Magyarországnak, heti részletekben is fizethet, de azt állították, annyira nyomorult az eklézsia, hogy erre sem futja. No most, ha egy államnak nincsen huszonegy milliárd forintja, ott elég nagy a baj, de, ha belegondolunk, mindeközben mi folyt az országban, akkor rá kell jönnünk, ennek a nemfizetésnek egészen más okai voltak. Illetve csak egy hatalmas, hogy ezen a bolton nem lehetett senkinek sem meggazdagodni a sleppből.

Mert emlékszünk még abból az időből a fürkészésekre és portyázásokra, illetve azok eredményére is. Minden különösebb részletezés nélkül egy tétel, az azóta is raktárban porosodó, s azokért háromszáz milliárdot minden további nélkül kifizetett lélegeztetők ügye, a kínai, orosz vakcinák, maszkgyártógépek, amikre mind jutott, s csak azért, mert azok nem szigorú, uniós elszámolású boltok voltak, és le lehetett szedni belőlük a sápot. Így megy ez minálunk, és eltelve nézegetjük az Unió, mint korrupcióval átitatott intézmény meséjét.

Úgy nagyjából itt tartunk most, amikor lehet, már kellene valami új oltóanyag, mert a kór mindenféle új variánssal kopogtat, ilyen körülmények között azonban kétes vállalkozás azoktól beszerezni, akiknek nem fizettünk, s akikkel perben állunk. Igaz, még akkoriban szó volt saját oltóanyaggyárról is, amivel mi leszünk a vakcinák fura urai, de ilyen gyár nincs sehol, és nem is lesz már soha. Viszont ezen a jogcímen is lehetett pénzeket zsebre tenni. Hogy mennyit, ki és hogyan az sem tudható meg ebből a távolból

Lehangoló történet azzal az untig ismert tanulsággal, hogy a magyar államnak (FideszOrbán) az ország lakossága a legutolsó gondja. Az első mindig is a haverok zsebének megtömése, majd az ehhez kapcsolódó hazudozás, és innen nézve világos, miért halt bele a járványba negyvenezer honfitársunk, akinek jó része megmenthető lett volna, ha akkor is nem a lopás járt volna a fideszfejekben. De, hogy ehhez képest megy a rinyálás, nincs pénz kifizetni a megkapott vakcinákat, ez nem mindennek az alja, hanem valami annál is borzalmasabb.  

Az elmúlt napokban Karsai Dániel tragikus és heroikus sorsát vizsgálgatva fedeztük fel a körülötte lévő világ aljasságát. A Fidesz képviselői kerültek elénk ebben az összefüggésben, és azt kellett megállapítanunk, az emberségnek, empátiának, morálnak még csak a halvány nyomai sem lelhetők meg bennük, a parlamenti bátorak halmazában pedig fölfedeztük magát a rendszert, ami olyan, mint ők. Hogy velünk is úgy bánnak, mint ebben az ügyben Karsaival.

A Fidesz országgyűlési képviselői válogatott társaság, a párt esszenciáját képviselik már csak azért is, mert őket a kedves vezető szinte személyesen válogatja ki, meózza le, hogy megfelelnek-e az elvárásoknak. Azok kerülhetnek ekképp közel a húsosfazékhoz, akik feltételek nélkül hűségesek, és a legaljasabb parancsok végrehajtására is alkalmasak, nem kérdeznek és nem gondolkoznak, azaz, katonák a maguk módján azok összes jellemzőjével.

Viszont nem csak ez a szűk kis élcsapat az, amely tönkreteszi az országot, megkeseríti az életünket, teszi lehetővé a parttalan lopást úgy, hogy neki is csepegjen azért valami. Amikor Orbán elzavarásáról álmodozunk, és találunk olyan futurisztikus módot, amellyel ez lehetséges, akkor már elég régóta, s egyre hangsúlyosabban merül fel, hogy az csak egy dolog volna, mert azt az erkölcsi romlást, amit hozott, évtizedekbe kerülne meggyógyítani.

Mindenütt ott vannak, és mindenhol egyformák. Erre a legújabb példa a kirúgott tanárok pere, illetve perei, amelyek hasonló forgatókönyvekkel zajlanak, s amelyekről a következő címmel lehetett tudósításokat olvasni: „Bohózattá silányítja az állam a tanárpereket”. Tanulságos sztori ez is arról, nem csak a parlamenti bátorak, hanem a rendszer legkisebb csavarja is hasonló módon működik, azaz, cinikusan és nagyképűen telibe szarja a többség társadalmát.

Mert azt gondolják, hogy megtehetik, és a jelek szerint ez így is van. Nos, ezeken a tanárpereken különös módon működnek a beidézett alperesek, akik nem egyebek, mint porbafingó tankerületi vezetők, akik a jelek szerint azt is megengedhetik maguknak, hogy a bíróság képbe röhögjenek következmények nélkül, mert mögöttük állónak érzik a pártot. A Fideszt, amely állam az államban, és a jelek szerint a törvényeken kívül-, és fölül áll.

Erre utalnak a történések. Abszurdba hajlottak a bírósági tárgyalások – olvashatni az összefoglaló jellemzést. A részletek pedig azok, hogy a beidézett alperesek egészen egyszerűen nem mennek el a tárgyalásra, letagadják, hogy kaptak volna „meghívót”, vagy kijelentik, hogyha később idézik őket be, nem fognak ráérni. Amikor adatokat kérnek tőlük, akkor értelmezhetetlen számokat adnak meg, illetve, ha megjelennek, abban sincs sok köszönet.

Rendre kell utasítani őket, hogy ez nem egy film vagy televíziós műsor, hanem a valóság, azaz, folyamatosak a közjátékok. Ezek pedig arra bizonyságok, hogy amiként a képviselők nézték levegőnek Karsai Dánielt, ezek a tankerületesek meg a bíróságokkal teszik ugyanezt, mert már ők is törvényen kívül állónak érzik magukat, akikre a társadalom normái nem érvényesek, hanem csak a párt és annak Istene útmutatásai és parancsai.

Katonák ezek is. Mint ahogyan jól jellemzően kapták meg az ukázt a Külügyi Intézet munkatársai Orbántól, akiknek azt mondta – radikalizmust követelve tőlük -, mostantól önök nekem dolgoznak. Azaz, elhajolni ott sem lehet, be kell állni a jellemtelenség és aljasság egyre népesebb táborába. S ahogyan Orbán viselkedik Európában és szerte másutt a világban, úgy fognak ezek után ezek a munkatársak is. Akárha a tankerületi vezetők a bíróságokon.

Mindez eszébe juttatja az embernek az Így jártam anyátokkal sorozat Barnie-ját, és az ő elméletét, amit ordításláncnak nevezett Marshallt vigasztalandó. Azt adta elő ez a karakter, hogy Marshall fejét leordítja a főnöke, ő ettől frusztráltan a feleségével teszi ugyanezt, ő pedig óvónőként a gyerekeken vezeti le a feszültséget, mert fölöttük van hatalma. Íme, a NER, hölgyeim és uraim, ahol minden kakasnak megvan a szemétdombja, amin kukorékol.

Így szivárog le a mocsok a legalsóbb szintekig. A Fidesznek mindenhol megvannak a maga gauleiterei, akik az ő szintjükön atyaúristennek képzelik magukat, akik felelősséggel és hűséggel csak annak tartoznak, aki oda ültette őket, és aki majd adott esetben ki is rúghatja az organizmust, lásd élő példaként L. Simon és Csák miniszter esetét. Azaz, mindenki basa, de egyben reszkető szarházi, és egymást tapodják emiatt, mert életben akarnak maradni.

Hogy mindeközben mire vetemednek, mikre képesek, az a mindennapjainkban kiderül – lásd a megidézett tanárpereket -, de itt kapunk magyarázatot arra, miért lett Magyarország ennyire sötét és elviselhetetlen hely, ahonnan legszívesebben mindenki menekülne. Vagy, ha nem, beáll a sorba. Viszont ott meg retteg a nyüves és szaros életéért, s ezért mindent megtesz, amire utasítják. Sokszor pedig még annál többet is, így ér körbe az embertelenség.

A hét végén elszörnyedve, de mégis szinte röhögve járt körbe a hír a magyar sajtóban, hogy Budapestről Sopronba négy óra alatt juttatta el a MÁV a magyari jómunkásemebert. Pótlóbuszokkal és azok pótlásával, egy kaland volt az utazás a beszámoló szerint, amiben az az érdekes, hogy voltaképp nem is annyira különleges az eset. Sőt, mindennaposnak mondható, hiszen lassan már napi rovatot lehet nyitni a MÁV horrorról olyan elemekkel, melyik vonat mennyi sokat késett, vagy hány egyszerűen el sem bírt indulni a célja felé.

A magyar vasút szét-, és le van rohadva, tegnap már olyan hírek jöttek, hogy a menetrend módosításával nem, hogy csökkenne, egyenesen nő a menetidő. Egészen a múlt század hatvanas éveinek szintjére, Kádár apánk világába visszaálmodva magunkat, ahol Cseh Tamás nyomán szállt a 424-es, mert az ő apja fűtő. Életünk ugyan dalban elbeszélhető, ettől azonban jobb nem lesz, csak plasztikusabb, de visszatérve a valóságba az a helyzet, talán azért növekszik az új menetrendben az utazás ideje, hogy ne legyen annyi késés.

Ez azonban mindig lesz, egy szállóige szerint a menetrend is csupán arra való – Magyarországon -, hogy ki lehessen számítani a késések mennyiségét és hosszát. A magyar embereknek jófajta humorérzéke van, mert olyan a történelmünk, amit csak így lehet elviselni tébolydába jutás nélkül, csak az a baj, ha már az egész ország egy elmegyógyintézethez hasonlatos. Itt tartunk most. A magyar vasutakról ezúttal több elborzasztó történetet nem osztunk meg, mindenkinek megvan a maga tapasztalata, hogy közlekedni vele már alig is lehet.

Van itt ez a GYSEV azonban, amely vállalat valami különös ok miatt egészen másképpen működik, mint a MÁV. De nem kell túl nagy dolgokra gondolni. Szállítja az utasokat normális vagonokban emberszerű idő alatt, mintha egy másik univerzumban működne, mint a MÁV, csak az a baj vele, hogy magyar tulajdonrész is van benne, s éppen ezért sötét fellegek gyülekeznek a feje fölött. Főleg azért, mert a magyar állam ma egyet jelent a Fidesszel, bár lehet, az osztrákok eddig még nem tudták, ez mit jelent.

De most majd megemlegetik a magyarok bizonytalan állagú istenét. Hozzá tehetnénk, hogy az hétszentség, csak még nem látjuk tisztán az erőviszonyokat.  Lázár miniszter ugyanis valami általunk ismeretlen ok miatt háborút hirdetett a GYSEV, illetve annak osztrák része ellen, aminek az volt az első attakja, hogy minden indoklás nélkül, teljesen váratlanul kirúgta Hanna Delleman vezérigazgató-helyettest, amitől az osztrákok annyira morcosak lettek, hogy kijelentették, bírósághoz fordulnak megtámadni Lázár ámokfutását.

Osztrák részről kormányzati szintű a morcosság, mert Ausztria érintett minisztere mesélte el a perhez folyamodást, a mi kormányunk tehát egy újabb frontot nyitott a rajta kívül álló világ ellen. Lázár azonban még most sem tudott értelmes magyarázattal szolgálni, mert az általa emlegetett ok: „a magyar érdekeket érvényesíti” a vállalaton belül, de, hogy mi volna az – egy csókosnak kell az állás, vagy ezt a céget is a MÁV szintjére akarják zülleszteni -, az egyáltalán nem derült ki. Viszont Lázár mondott érdekes dolgokat.

Voltaképp ezért kezdünk róla mesélni, mert a fideszvilág egy újabb sötét sarka tárul általa a szemünk elé. Azt mondja Lázár, hogy osztrák részről labanc módon volt kezelve a magyar tulajdon (tán nem engedték ellopni), de most majd egy más szemlélet fog érvényesülni. Várjuk, főleg majd a bírósági tárgyalás és az ítélet tükrében, bár ilyesmiket kormányunk (a Fidesz) nem szokott betartani vagy figyelembe venni. Ugyanakkor már ezen a ponton kijelenthető, jó hírünk a nagyvilágban megint gyarapodott, de még mindig nincsen vége.

Az Unióban már rendszeresen panaszkodnak a cégek képviselői a magyar kormány maffiamódszereire, amire Lázár most is ráerősített, amikor ábrándos szemekkel így beszélt:
„Nem tönkre tenni akarjuk a vállalatot és nem térdre kényszeríteni, bár ennek is megvannak az eszközei, félreértés ne essék, reméljük, nem kényszerítenek erre bennünket”. Delikát, hogy elővegyük sokjelentésű jelzőnket, hogy erősebbhez ne kelljen folyamodnunk, de azért ez egy stílus, ami még Szijjártó toporzékolásánál is rosszabb.

Mert külügyminiszterünk csak egy ugrabugráló bohóc, Lázár azonban a rendszer lényegére mutatott rá ezzel a fenyegetéssel. Hogy aki ellenáll, azt tönkre teszik, ledarálják, kisemmizik, egyebek. Azaz, az osztrákoknak úgy kellene táncolni, ahogyan Lázár (Orbán) fütyül, és még mindig nem tudjuk miért, de sokat nem tévedhetünk, ha a lopást tételezzük csalfa háttérként. Az osztrákok erre az újabb rókahőbörgésre még nem válaszoltak, talán még mindig kapkodják a levegőt. De a popcornt már bekészítettük, és el nem megyünk sehová, míg vége nem lesz.

Karsai Dániel heroikus és kilátástalan küzdelmével, amit a Fidesszel vív a saját – és embertársai – méltó haláláért, többször is foglalkoztunk. Először is filozófiai és morális szempontból, másodjára pedig szombaton abból az aspektusból, hogy a komplett Fidesz-frakció tagadta meg látványosan mellette elvonulva a parlamentben azt, hogy egyáltalán szóba álljon vele, megismerje a sorsát, így azt is, miért kíván emberhez méltó halált.

Abból a gesztusból, ahogyan mellette – rá sem nézve – elvonultak akkor és ott, a csürhe embertelenségét szűrtük le és állapítottuk meg azzal a sanda érzéssel, hogy ez valami más is. Valami ezen túlmutató borzalom, ami jelzése annak, mindez nem csak és csupán az egyén lélek nélkül valósága, nem a neveltetés hiánya és az alapvető emberség minimumának hiátusa, hanem maga a rendszer, annak esszenciája és veleje.

Ez pedig elállatiasítja azokat, akik szolgájául szegődnek, hogy ezáltal jól éljenek. Nem kellett sokat várnunk, hogy erre megérkezzék a bizonyosság egy levél formájában, amelyet Karsai kapott egy fideszestől, s amelyben annak titokzatos írója az egész csürhe nevében kér bocsánatot tőle, amitől az ember el is lágyulhatna. Ilyet azonban nem tesz, mert a levél, az írójában megszólaló lelkiismeret ellenére arra igazolás, hogy nincs menedék.

És nincsen bocsánat sem természetszerűleg. Mert és ugyanis hiába hangzanak el abban esdeklő, megértő és irgalomért esedező szép szavak, mindez semmit sem ér, de a rendszerből viszont mindent megmutat akkor, amikor a levél végén annak írója szó szerint esdekel, jajj, ki ne derüljön valamiképp ki is ő, aki szembe megy a csürhe embertelenségével, mert akkor vége van vagy lesz egészen. Ennek az aktusnak sokféle folyománya van.

Elsőként talán annyi, hogy ismerve a Fideszt és tisztában léve a kor technikai lehetőségeivel, az ostobasággal határos azt tételezni, hogy a hatalom öt perc alatt nem tudja kideríteni ki is az elhajló, aki a központi akarattal szembe helyezkedik. Ha a levél tartalma igaz, és nem a színjáték része ez is, annak írója már csomagolhat, s ha nem is a nagy fekete autó, de az elbocsátó szép üzenet már úton is van feléje. De mi ekkor és ezért nem sajnáljuk őt egyáltalán.

Több okból is kérges a szívünk nekünk. Elsősorban is azért, mert ez a sajnálkozás és bocsánatért esedezés így mit sem ér. Nem lehet kint és bent is egyszerre lenni, vezekelni és megbocsátást úgy lehet nyerni talán, vagy lehetne, ha a levélíró kiállna a térre képletesen, belenézne Karsai és Magyarország szemébe, s úgy jelentené ki, én ezekkel közösséget tovább nem vállalok, ez már sok, nem erről volt szó, amikor fideszista lettem.

Ez halálos ítélet volna, de ezt követelné az igazi erkölcsi megfontolás. Mert ez így nem megy, hogy hangoztatom, én nem vagyok olyan, mint ezek, ám a zsírosbödönnél azért szeretnék továbbra is ott ácsorogni. Az ilyen névtelen gesztus ebben a formában mit sem ér, de még egyszer mondjuk, ha mindez igaz, akkor a levél írójának úgyis vége van, csomagolhat, búcsút inthet az állásának, és küldheti a gyerekeket a térre koldulni.

Innen nézvést ez az ő nyomora, más szemszögből pedig elrémisztő bizonyítvány a rendszerről, amely a legkisebb kilengést és elhajlást sem engedi, legyen a működése bármennyire is embertelen vagy aljas. Viszont ebben van az ereje, de a jellege is, nevezzük akárminek a diktatúra megjelenési formáit. Mondhatnánk, aki korpa közé keveredik, azt az orbándisznó fölfalja, de utalhatnánk más történelmi korok tapasztalataira úgyszintén.

Mélyebbre ásva azonban ennek az egésznek a lélektanába és erkölcsi folyományaiba, most és emiatt lehet elgondolkozni azon, hányan lehetnek kies hazánkban azok, akik ezek szerint a saját erkölcsi normáikat is felrúgják azért, hogy anyagi jól létük meglegyen. S ha kivesszük a halmazból az igazán hívőket, akkor vajon mennyien maradnának benne. Azaz, hányan vannak gazemberek, és hányan, akik anyagi haszonért csak úgy tesznek.

És még továbbá, illetve végül az a mi dilemmánk, hogy a végelszámolásnál kinek osztható emiatt kegyelem. De arra kell jutnunk, aki nem meggyőződésből áll a rossz oldalon, voltaképp alávalóbb, mint az igazán gonoszak, mert ők tartják fenn a rendszert a nem is túlsúlyban lévő tömeget alkotva. Illetve a lehetséges jövőt firtatva az is kérdés, mikor és hányan lesznek azok, akik ezek közül végleg megcsömörlenek. Vagy pediglen ilyenben ne is reménykedjen az ember.

Nagyjaink az őszön hosszan tanácskoztak komoly, felpuffadt képpel, hogy a kies hazánkban mintegy egymillió rabszolgát érintő minimálbért mennyivel emeljék meg, tekintettel az inflációra. Amúgy a magyar minimálbér maga a röhej, akik sokan abból élnek, tudják ezt. Akik meg feljebb állnak a pénzes listán, nem törődnek vele, mindenki dögöljön bele a maga nyomorába – gondolják. És ugyanígy, akiknek meg annyijuk sincs, annyit is érnek Lázár elvtárs sziporkája nyomán, a gyomrok viszont korognak, és ez nem hallatszik az égig.

Sem a Karmelitáig, vagy, ha igen, akkor befogatnak a fenséges fülek. Nos, mint tudjuk, a sikeres kormányzás eredményeképpen a magyari Kánaánban akkora volt az infláció, hogy a Holdról is látszik, ehhöz képest a minimálbéreseknek, illetve a bérminimumosoknak meg kellett elégedniük tíz, illetve tizenöt százalékkal, amit már akkor elvitt a pénzromlás, amikor még ki sem mondták. A nyugdíjasokról meg ez alkalommal nem is mesélünk, mert velük meg egyfolytában csak a baj van, nyüszögnek mindig a cikóriába áztatott száraz zsömléjük mellől.

Mint kitetszik, mert az emlegetett népek kies hazánk népességének fajsúlyos részét teszik ki, ez a világ nem a lehetők legjobbika, hogy magunk is képen röhögjük Leibniz tata optimizmusát. De megértjük kormányunk nehézségeit, nem lehet mindenkinek állandóan a kedvére tenni, éppen elég, ha csak úgy csinálunk, és ráfogjuk Brüsszelre. Sőt, az a mutatvány is sikerül az agyak folyamatos öblögetése nyomán, hogy a delikvens azt sem hiszi el, amit lát, sőt, amit érez, észre sem veszi, hogy a pénzéből négy helyett csak két kiflire futja.

Gyurcsány – hangzik el, és a dolgok álomszerűen elrendeződnek, az indulatok, ha egyáltalán vannak, irányba állanak mintegy, és egészen másfelé mutatnak, mint amerre kellene nekik. Így megy ez, mondhatnánk, hogy ki van találva, de nagyon. Mindemellett a fentiekből látva és látszódva, hogy kormányunk mire tartja, mennyire becsüli az ő népét, és miként törődik vele, kaszát – egyenest – is vehetnénk kézbe, de ilyen késztetések híján morranthatnánk minimum, de nem. Ha nem hát nem. Így az, amit most mesélek, sem érdekes vélhetően.

Ezért, ha valaki fölkapná a fejét csupán, a dolgozat már célba ért vagy érni fog, de haszna a gyomorfekélyen kívül alig is lesz, ám az utókor számára azért rögzítsük, ahogyan a mai regnáló hatalom polgárainak arcába köp. A katolikus egyház papjai ezekben a napokban vehetik kézbe kormányunk „karácsonyi támogatását”, fejenként és reverendánként másfél millió forintot. Érződik az infláció az összegen, hiszen, ha most csípőből háborodna fel – és jogosan – a nyájas olvasó, mindeközben arról is tudnia kell, hogy ez nem az első ilyen adomány.

Harmadjára érkezik a térdre csuhások számlájára Krisztus urunk születése kapcsán egy kis pénzecske. Tavaly még nem egységesen, volt ahová háromszázezret, máshová ötszázat, illetve kilencszázat küldött az állam az adófizetők pénzéből. Ebből lett idén egységesen másfél millió, hogy ne legyen morgás, egyik mért kap többet, mint a másik. De nem is ez. Hanem, mint kitetszik, itt nem a KSH inflációs adatával számolt a bérszámfejtő Orbán, hanem jó vastagon fogott a ceruzája. És most tessenek káromkodni öblösen, bár nem teszem kötelezővé.

Amúgy a népszámláláskor az derült ki, pár év alatt egymillió hívő fordított hátat az egyháznak. Misére alig járnak a népek, mondhatnánk azt is, alig van dolga a papoknak, de nem is ez az érdekes igazán, hanem a tejben és vajban fürösztés a mi pénzünkből, az egyházhoz szinte ellenőrizetlenül áramló hatalmas összegek, az adómentes jövedelmek, amelyek biztosítják, hogy Orbán papjai nagyon jól – sőt annál is jobban – éljenek. Javarészt szintén az adófizetők jóvoltából, akik, mint az egyháznak hátat fordítás is mutatja, erre sem adtak felhatalmazást.

Mint ahogyan nagyon sok minden másra sem. De ahogyan kiinduló tételünk mutatja, a minimálbéresek, az ezeknél is nyomorultabbak, a nyugdíjasok (tanárok, ápolók és valahány név a naptárban) kormányunkat egyáltalán nem érdeklik, csak addig, míg az ikszet be kell húzni a megfelelő rubrikába. Ilyen körülmények és magatartások mellett a papok pénzzel tömése vérlázító, hogy erősebb jelzőket ne használjunk, de ez is arra utal, meg kell fizetni őket, hogy a szószékről megfelelő útmutatást, alkalmasint uszítást végezzenek.

Ám, mint kitetszik, ez inkább elriasztja az embereket. Amit tehát Orbán művel a kereszténységgel, szinte törvényszerűen lesz kontraproduktív, s amit a papság előad dőzsölése közben, lehangolóan visszataszító, ha emlékszünk a nincstelenek kitaszítására. Hogy ne kéregessenek a templomjuk közelében. Amivel – mint oly sok mással is – egyenesen mennek szembe annak a Krisztusnak a tanításával, akinek a szülinapjára kapták az érdemtelen másfél milliót. Itt értünk körbe mondandónkkal, tessék reagálni gusztus szerint.