Szerző: rezeda

Egy gyógyíthatatlan halálos betegségben szenvedő embernek jobbulást kívánni nem épp komilfó, mi több teljesen tahó cselekedet. Mindezt nagy nyilvánosság előtt (kormányinfó), és a nyilvánosság jellegéből fakadóan a kormány nevében tenni meg, tetézi a bajt, amelyre ekképp jelzőt nem találunk, mert nem is keresünk. Vannak kimondhatatlan dolgok, és a NER, benne pedig Gulyás Gergely miniszter elérte ezt a szintet, innen tehát hangunk higgadtsága, holott tudnánk kölcsönvenni átkokat Izsajástól is akár, amit viszont nem értenének a nerkeresztények. Így hát elmeséljük, ami van.

Karsai Dániel alkotmányjogász gyógyíthatatlan beteg, és így elsősorban, de más szemszögből sorstársai miatt is az aktív életvégi döntésért, közismertebb nevén az aktív eutanáziáért kampányol, amely hazánkban jelenleg tiltott. Kilátástalannak tűnő küzdelme már az Emberi Jogok Európai Bíróságánál jár, mert Magyarországon hiába érvelt. Karsai azért teszi ezt saját magáért, mert egy éve diagnosztizáltak nála ASL betegséget, ami a központi idegrendszer mozgásért, beszédért, nyelésért és légzésért felelős izmainak pusztulásával, idővel teljes bénulással és fulladással jár. Nincs rá gyógymód.

Így meghalni emberhez méltatlan, ha lehet ilyet mondani, márpedig lehet, ezért az alkotmányjogász az alaptörvénybe foglalt emberi méltóságból fakadó önrendelkezési jogra hivatkozik úgy érvelve, ez éppen azt jelenti, hogy az ember dönthet a saját életéről, így következésképp annak végéről is. Hogy a halál egyes filozófiák szerint mennyire az élet része, abba nem menjünk bele, mert itt jogról van szó, ami sokkal szikárabb terület, éppen ezért nem szerencsés az, amikor ebbe szakralitást keverünk, mert az már vallás és hit kérdése, és a két szellemi ág összemosása, főleg nem állami szinten öreg hiba.

Gulyás ugyanis, mielőtt a bődületes, érzéketlen, tiszteletlen és méltatlan jókívánságaival előrukkolt volna, akárha valami falusi plébános a vasárnapi misén, ámde a kormány nevében úgy érvelt: „Az emberi életről nem az embernek kell rendelkezni”, azaz minden vitát és döntést egy fölső hatalom, azaz Isten kezébe adott, ami egy XXI. századi szekuláris kormánytól fölöttébb furcsa, illetve el sem fogadható. Gulyás szájából meg fölöttébb különös, mert nem a fent emlegetett vidéki istenszolga, hanem miniszter. Legalábbis a pedigréje szerint, annak azonban nem mindig lehet hinni. Látszat és való, igaz meg hamis, ki igazodik már el ebben a kupiban.

Érthető tehát, hogyha Gulyás ehhez (sem) ért, hibázik, hiszen egy kalap alá vonta a halálbüntetést az eutanáziával, mondván, ha azt tiltják, akkor ezt is, holott nagyon könnyen belátható, hogy a két dolog annyira nem egy, hogy épp szöges ellentétben áll egymással. Annyi a közös, hogy mindkettőben szerepel a halál és az élet, Istent viszont Gulyás keverte bele, aki viszont ezek szerint az ő olvasatában élvezettel nézi teremtményei szenvedéseit, sőt, ha az ő kezében van a sorsuk csakis, akkor direkt kínozza őket. Azt mi mondjuk, ha Isten ilyen gonosz, akkor jogosan bírálja fölül az ember az ő kétséges akaratát.

A dolog azonban ennél sokkal egyszerűbb, mert Karsai arra hívta fel a földi hatalom, azaz Gulyáson keresztül a kormány figyelmét, hogyha ellenzi a halálbüntetést, a minden méltóságot nélkülöző, fizikai kínszenvedéssel járó életbüntetést is elleneznie kéne.  Az érvelés, bár helyes, de indokolatlan, hiszen kormányunk sohasem volt híres arról, hogy az emberi méltóságot olyan nagyon sokra tartotta volna, illetve megmutatkozik ez esetben is az, hogy felelősséget semmiért nem vállal, most épp az egyház álláspontja mögé rejtőzik, s rajta keresztül Istenre mutogat, mintha kormányzását a mindenható irányítaná.

Ez annyira nem igaz, mint hogy annak sem tűnik, ezek a nerkeresztények nerkeresztény érvei annak ellenére, hogy a társadalom döntő többsége Karsainak ad igazat, így ez a meglehetősen nagy halmaz nem keresztény, vagy a kormány nem az. A kettő közül az egyik, vagy épp mindkettő igaz, de Gulyást ez sem menti fel az alól, amit tett, illetve amit mondott, mert ez a módi már egy útszéli csehóban sem menne el. Mert legyen az ember bármennyire agytörzsi lény, a halált, de legfőképp a haldoklót akkor is tiszteli, ez az evolúció még egy régebbi fázisában költözött bele, de azon a szinten a jelek szerint Gulyás még nem járt.

Kellett pár nap, hogy a sokkoló élményt földolgozza az ember. Ahogyan a szaporodási kerekasztal megalapításának másnapján Novák Sándorpalotát egy harci járműben láttuk meg rohamsisakban (vö.: bili). És még akkor is bennünk volt a kétség, hogy miközben tudjuk és ismerjük ennek cirkusz voltát, amelyben Novák csak a legócskább bohóc, és azzal is tisztában vagyunk, hogy amikor ezek történnek, a háttérben folyamatosan rabolják ki az országot, akkor melyikről is kellene szót ejteni.

Mégis valami gombóc van az ember gyomrában, amikor úgy nézik hülyének az embert, hogy voltaképp saját magukból is kretént csinálnak, és mindebből valami olyan aljas tébolyda kerekedik ki, aminek manapság és végül is Novák az a bábja-bohóca, amelyik leginkább a maga teljességében mutatja meg nekünk, ahogyan villámgyorsan rohanunk a vesztünkbe. Ebben az erősített meg bennünket leginkább, amikor elnökünk mindezek után Brüsszelben összetrombitálta a mindenféle pártállású magyar képviselőket.

De egy kivételével csak a fideszisták mentek el, ilyképp az is csak olyan cirkusz volt, mint a popsitörlős ablakpucolástól elindulva az afrikai tehénátadáson át a rohambilis fotózásig, és még csak ezzel sem igazán foglalkoztunk volna, ha nem kerül elénk az a darab a sorozatból, amelyen férjuram is rajta van fején szintén bilivel – mint amikor közösen úszták át a Balatont a csináltatott méregdrága mezben -, és Novák katonás ruhájára ránézve, amit ez alkalommal viselt, az is feltűnt, hogy ezt is neki csinálták direkt jófajta bőrből, ami, ugye, nem egy úszódressz.

Visszafelé haladunk azonban az időben az utóbbi napok Novák-pörformanszában, és itt a Brüsszeli fellépést találjuk, ahol a fideszistákkal és velük együtt az ottani ellenzékiekkel (de csak Ujhelyi ment el, majd eldöntjük, hogy áruló-e) azért óhajtott találkozni, hogy nagy, közös, nemzeti együtt felbuzdulással tegyenek meg mindent az ottani pénzek hazahozataláért. Pedig tudhatná, hogy rossz ajtón kopogtat. Például saját maga is úgy tüsténkedhetne ez ügyben, hogy nem ír alá olyan törvényeket, amelyek még a saját alapbigyójuknak sem felelenek meg.

Hogy a főnökét térítené jobb belátásra, de, ez lehetetlen, mint ismeretes. Mert kitalálója, és dróton rángatója oly mértékig szidja öblös és tele pofával az intézményt, ahonnan pénzt remél, hogy azt elképzelni sem lehet. És vele együtt, az ő útmutatásai, hogy úgy ne mondjuk, bédekkere szerint azok is, akiket Brüsszelben összeterelt, így ebből is látszik, ez is csak olyan színház (vagy cirkusz) mint az összes többi, mint előtte a rohamsisak és az (Isten bocsássa meg) toszásügyi kerekasztal, amely Novák elnökletével nekilátott működni.

Még a harcibili előtt, hogy el ne feledjük. Arra is kár szót vesztegetni, mert itt sem a lényeggel van foglalkozva úgymond, miszerint olyan országot kellene építeni, ahol az embereknek kedve és lehetősége van szaporodni. Hogy hogyan kell, azt nagy valószínűséggel ösztönösen tudják, és nincs szükségük nyolcvanéves akadémikusok útmutatására, éppen ebből fakad a miért problematikája, arra azonban semmiféle kerekasztal (sem négyszögletes) választ adni nem tud. Novák sem, hiába csiszálta annak idején ábrándos szemekkel seggtörlővel az ablakot.

Ugyanígy a pápalátogatáskor is fölöslegesen adott a szentatyának saját kezével készült sütit, amit a saját fakanalával kavargatott, hiába akadt fönn a szeme a műpátosztól, ha ezzel párhuzamosan kegyelmet adott Budaházynak, akinek egy most készülő és rá szabott törvénymódosítással tisztogatják az utat vissza a közéletbe, hogy legyen egy mozgósítható harci szárny is az elméleti nácik (Mi hazánk) mellett. Innen tehát erősen olybá tűnik, hogy Novák olyan bohóc, aki a rendszer építője és tartóoszlopa.

Innen nézve, hogy harci sisakot ölt, jelkép értékű szinte, mert egy köztársasági elnök kötelmei között ilyen maszkabál nem szerepel, ha tehát megteszi, akkor azt bizonyítja, hogy a fasiszta rezsim militáns jellegével is azonosul. Vagy, ha nem, akkor annyira hülye, hogy ezt sem veszi észre. Lehet választani az alkalmatlansági bizonyítványok közül, ahogyan az is afelé mutat, hogy amióta Orbán kijelölte, azóta a jelek szerint egyet tesz, közpénzen járja be a földtekét. Lejárat minket és nevetségessé tesz.

Így ezen a ponton, voltaképp Novákot magát odahagyva arra lennénk kíváncsiak, Ujhelyi képviselő miért ment el a brüsszeli kirakati szeánszra, amivel – bár utólag elmagyarázta, semmi értelme nem volt -, de mégis legitimálta a cirkuszt abba a hibába esve, mint itthoni kollégái, akik bejárnak a parlamentbe azt a hamis képet erősítve, mintha demokrácia lenne, holott nincs. És Novákot ringatva abba a kényszerképzetbe, hogy azt csinálja, amit egy elnöknek kellene, pedig ilyesmi meg sem fordul a fejében. (És akkor jöhetnek az elefántok a porondra.)

Hétfőn, a parlamentben a momentumos Bedő Dávid állítást fogalmazott a mimagyarok örökös miniszterelnökének (született: Orbán Viktor), miszerint: „Miközben kárpátaljai magyarok esnek el a fronton, ön azzal az emberrel parolázik Kínában, aki felelős a halálukért. Rég nem látott árulás ez”. És láss csodát, őfőméltósága nem azt válaszolta a valóságot a képibe toló embernek, hogy boldogkarácsonyt, vagy a napszaknak megfelelő köszöntéssel sem illette őt, ami szintén szokásában van. Kijelentette, hogy ez a Bedő, ez háborúpárti.

Itt megállunk kicsinyég, mert ugyan azt is megállapíthatnánk, hogy ez a háborúpárti kifejezés már majdnem boldogkarácsonyt, de míg ez utóbbiban van valami idült bambaság, az előző azonban nem tréfadolog. Egy közös pontjuk van, hogy a valóság kizárásával, mintegy burokban szarik az ellenzéki képviselő, és a rá (illetve pártjára és gondolkodásmódjára) szavazó széles néptömegek képibe fröcsögve bele. Reméljük, szemléletes volt a kép, mert annak is szántuk, ennyire futotta piktori képességeinkből, majd még gyakorlunk.

Mindezek ott a parlamentben azonban megterhelőek. Ez az a helyzet, amikor őfőméltósága nagy ritkán befárad, és kénytelen elszenvedni, ahogyan őt egyesével és kórusban szidják, de mindenhol így van ez, ahol nem válogatott a közönség. Majd a parlamentben is az lesz, ha nem remél már semmi pénzt az Uniótól, és az egész nagy gyomrával kilép belőle, víve magával a komplett fölzabált és megemésztett országot is. Megnyílnak a lágerek és átnevelőtáborok, így a most tapasztalt kínos helyzeteknek nyoma sem lesz. Lásd Kim kies világát.

Tudjuk, hogy a kedves vezető a háta közepére nem kívánja az ilyen parlamentes bulit, de a látszatra adni kell, ha nem is annyira. Viszont, mint már utaltunk rá, ha úgy is tűnnék, hogy lepörög őfőméltóságáról, amikor töményen és füldugó nélkül kell hallania hosszan nem egyebet, mint, hogy ő szaralak, az képes megülni a lelket. Ilyen mélybe húzó pörsenések keletkeznek rajta, ami olykor meg is látszik jótevőnk ábrázatán, ami ellenőrizetlen pillanatokban egészen sajátságos formákat bír ölteni. Tehát kellenek a derűs percek.

Ilyeneket pedig ezen a hétfői vérzivataros napon őfőméltósága kedvenc giccshegedőse szolgáltatott (született Mága Zoltán), aki hirtelen és váratlan megjelent a csatatéren, illetve annak egy eldugott kis zugában gazsulálni. Lett is akkora öröm, hogy a fotó (közös) ki is került a Facebookra „Meglepetésvendég” fölirattal, „A mai parlamenti csörte fénypontja: Mága Zoltán” – alcímmel, a főszereplők elhaló tekintetével. A hegedős nagy valószínűséggel nem kérdezett semmit az ülésteremben, sem másutt.

Viszont adódik a kérdés, mi az anyám valagát keresett ott, s főképpen, hogyan jutott oda, amikor már a madár sem járhat arra, Kövér pedellus tudta és jóváhagyása nélkül. Egy parlament az nem a Karmelita erkélye, ahová a kiválasztottak bulizni járhatnak, épp ezért lehet azt tételezni, valami sürgős és halaszthatatlan dolog volt, ami zenészt odavitte. Sürgős támogatás, rapid kitüntetés, vagy a fene sem tudja, mi lehetett a váratlan látogatás célja, hacsak nem az, hogy Orbán elboruló kedvét (és elméjét) kicsit földerítse.

Fényt hozzon bele mintegy. Ezen túl azonban azzal tisztában vagyunk, hogy vannak a kiválasztottak, akik szolgálataikkal kiérdemelték a kedves vezető kegyeit és feléjük irányuló jóságát, de a parlamentbe még egyiket sem láttuk berohangálni, főleg nem ilyen borús napon, amikor több más mellett leárulózzák a futkorászó alak imádatának tárgyát. Más szemszögből azt nem tudjuk, miről folyt a fényképen szereplők közt a disputa, de Mágának biztosan nem azt mondta Orbán bávatag, üveges szemekkel, hogy jónapot.

Nem is ez volt a cél vagy a forgatókönyv, hanem egészen más. Ne látogassanak el Orbán Viktor Facebook-oldalára, megtettem ezt önök helyett, ahol a népek hozzá is szóltak természetszerűleg, ide pedig csak egyet rakok közülük, amiben minden benne van: „Hajrá, Mága Zoltán! Köszönjük, miniszterelnök úr, az értékes munkát, amit értünk magyarokért tesz, ebben az értékét vesztett világban!” – És íme, hölgyeim és uraim, a foglalkozás máris elérte a célját. Hogy aztán emiatt majd Mága számláján később landol pár millió, az már mellékszál.

A forradalom fölfalja saját gyermekeit – mondta annak idején Saint-Just, miközben Franciaországban fröcsögött a vér, és hullottak a fejek. Ehhez képest, bár az alaphelyzet voltaképp ugyanaz, L. Simon László olcsón megúszta. Őt csak kirúgták a Nemzeti Múzeum főigazgatói székéből. Magától Csák minisztertől kapta meg az útilaput, és az a sajátos morális és emocionális helyzet állott elő, hogy elkezdtünk tűnődni ebbéli viszonyunkról hősünkkel és a helyzettel kapcsolatban. Tanulságos eset.

Amikor L. Simon megkapta a hivatalt, sokan húztuk föl az orrunkat, és gondolkodtunk el a világ furcsa folyásán, egyben tudomásul véve, hogy elfoglalta a helyét a Fidesz kulturális forradalmában. Hogy kicsi figura volt vagy nagy, véresszájú vagy megengedőbb, egyre megy, beült a székbe, ami szék azt volt hivatott jelképezni, a gépezet részévé vált. S ha ugyan esetleg L. Simon tévesen úgy képzelte, van, vagy marad némi mozgástere, most a saját bőrén kellett megtapasztalnia ennek lehetetlenségét, főleg úgy, hogy a rendszer egyre erőszakosabbá válik.

Voltaképp tankönyvi az ő története, csak a brutalitás volt váratlan, de nem nekünk, hanem a gépezet többi részének és tagjának, hogy kilengés (elhajlás) nincsen, a lojalitás legkisebb megkarcolódása végső leszámolást hoz magával. Mindezt mondjuk annak ellenére, hogy még az is megeshet, majd csendben, fű alatt kijut neki valami igazgatótanácsi tagság. A lényeg a statuáláson van, ahogyan Pelikán gátőr leánya magyarázta a kedves papának azt, az is előfordulhat, hogy a, disznóvágásért fölkötik. Itt érünk el az általánoshoz.

Így, amikor L. Simonról beszélünk, a NER-ről gondolkodunk, mutatunk képet és alkotunk ítéletet, s bár a történetet minden bizonnyal ismerik, azért elevenítsük föl, hátha valami apró részletben megbúvik egy kis messzebbre utaló tanulság. Olyan tanulság, amit persze ismerünk már a történelemből, nem véletlenül szövődött bele a mesénkbe másodjára A tanú (és annak világa, illetve kora), először pedig Saint-Just aforizmává váló mondata ugyanúgy egy meghatározott történelmi folyamatra utalva.

Dúró Dóra hisztizett egyet, hogy a Nemzeti Múzeumban látható World Press Photo 2023 kiállítás pár képe romba dönti Orbán közjószágainak erkölcseit vagy nemi identitását, ami természetesen úgy baromság, ahogyan van. Az elrémisztő az, hogy az illetékes miniszter (Csák nevű) egy ilyen szalonnáci hőbörgésnek helyt adva intézkedett, tizennyolc év alatt ne látogathassák az erkölcsi fertőnek minősített kiállítást, népünk pedig legott özönleni kezdett rá gyerekekkel a hóna alatt, mert a múzeumban senki nem igazoltatható, ha tárlatra megy.   

Ez kiskapu, amit élelmes népünk röhögve használt ki, L. Simon pedig köszönetet mondott a hisztiző Dúrónak a reklámért. Ez az, amit nem kellett volna, mert itt L. Simonnak más bűnét felfedezni nem tudjuk, ám ezzel a gesztussal nemcsak Dúrót, hanem egyszersmind Csákot, és így az egész rendszert hülyézte le, amit onnan nézve elviselni nem lehet. „A főigazgató az intézménytől elvárható jogkövetést mulasztotta el, azt érdemi felhívásra sem teljesítette, mitöbb, olyan magatartást tanúsított, amely a munkaviszonya fenntartását lehetetlenítette el.”

Így indokolta a miniszter a rapid kirúgást, ennek ellenére annak tartalmát nem értjük. Nem látjuk, hol nem követte a jogot a főigazgató, úgy véljük, nem állíthatott hadsereget, szögesdrótot (kordont) a múzeuma elé és köré az illetékteleneket távol tartandó, ilyképp azt sem tudjuk, mi volt ebben az a magatartás, ami lehetetlenné tette a munkaviszony fenntartását. Egy munkaviszony fenntartása is konvenció, megegyezésen alapul, mit lehet megtenni, mit nem, a jelek szerint a NER-ben ennyit sem.

Itt adódik azonban az a kérdés, mi az az ennyi, illetve esetünkben semennyi, azaz, a rendszer a legkisebb kilengést (ha úgy tetszik, szabadságot és önállóságot) sem engedi meg már, amit L. Simon példáján ezek után jobb, ha mindenki megtanul. Ahogyan a Saint-Just korabeli forradalom is törvényszerűen fejlődött oda, amit a történelemből ismerünk, a Fidesz (illetve Orbán) által járt út is törvényszerű, ha úgy tetszik, determinált, amit szintén a történelem igazol, esetleg épp A tanú kora és működési mechanizmusa.

Innen nézve ez a kirúgás, bár sokaknak lehetett meglepetés, mégsem volt semmi váratlan benne, csak egy kicsit zajosra sikeredett az előzmények miatt. Lesznek még ilyenek, vannak is, csak nem ennyire dokumentáltak, és a megüresedő helyekre folyamatosan érkezik az utánpótlás, jönnek a fiatalabbak, a műveletlenebbek, a hűségesebbek, akik majd ekkora aprócska hibát sem fognak véteni. L. Simon, bár káder lett, de pislákolt benne a hajdanvolt öntudat, amit a rendszer nem visel el jellegénél fogva.

S itt térünk vissza oda, hogy esetleg sajnáljuk-e a kirúgott főigazgatót, együtt érzünk-e vele, s mindezek után van-e bennünk arra készség, hogy kebelünkre öleljük, mint eltévedt, de megtért bárányt. Ilyen gesztusokra azonban nem futja, de nem szívünk kérgessége miatt, hanem azért, mert L. Simon az ehhez való jogát már régen eljátszotta. Először akkor, amikor szóba állt ezekkel, aztán, amikor elfogadta az ezüstjeiket, s ezzel bűnt követett el. Olyat és akkorát, ami után nincs bocsánat, mert nem vagyunk hamis és álszent keresztények. Igaz, nem is voltunk, de nem is leszünk főigazgatók.

Miután uszkve két hétig a déli féltekén süttette a hasát Novák Sándorpalota, hazafelé beugrott Izraelbe csodát tenni. Illetve e híján inkább csodáskodni, és pufogtatni teljesen értelmetlen frázisokat, mint, hogy mindent megtesz (ő, N. K.) a túszok kiszabadításáért, de nem láttunk benne ekkor sem egy Rambót. Különösen annak fényében, hogy épp ez idő alatt Petiminiszter kénytelen volt katari haverja segítségét kérni a magyar túszok kiszabadításához, mert be kellett látnia, hogy egyedül még neki sem megy.

Sem az utcai harcos főnökének, aki amúgy ebben az ügyben is a háttérben kavarja a szart Izraelhez, és a Hamászt dicsőítő Erdoganhoz egyként dörgölőzve, aminek momentán még nem látjuk a végét, de jó biztosan nem lesz. De nem is ez az érdekes máma nekünk, hanem a Novákban permanensen bugyogó anyaság, hogy nincs a világnak olyan dolga, amihöz ne bírná hozzá fűzni az ő három saját bejáratú közjószágát, akik amúgy régebben az agyára mentek, amikor talán még volt egy-egy őszinte pillanata.

De most már nincsen, ebben megnyugodhatunk. Nos de, a történeti hűség kedvéért jegyezzük meg, hogy a saját gyerekeiről is akkor volt egészen más véleménnyel, amikor még az irodistaság vagy tanárlét kilátástalanságától rettegett. Ekkor öntötte el az anyai szeretet úgyannyira az ő szívét, hogy közjószágairól ekképp nyilatkozott: „többször éreztem már azt, hogy legszívesebben én is fájdalmat okoznék nekik, amiért úgy felbosszantottak”. Minden anyának lehetnek rossz napjai, csak a normálisabbja ezek után nem merül el a pátosztakonyban.

Abban az időben azonban még nem pucolt seggtörlővel ablakot, mert nem volt Orbán családügyi papnője, ami szerepet viszont mára annyira tökélyre fejlesztett, hogy már az afrikai dzsemboriján is tele volt a töke mindenkinek az előadásával. Ez a stílus egyébként Texasban menő – ott is előadta -, a múlt század ötvenes éveinek Amerikája ideáinak megfelelve, amit a normálisabb részen már ott is elfeledtek, Novák azonban csak most kezd beletanulni, mint nagyon szorgalmas kiskutya abba a bizonyos ugatásba.

De nem is ez az érdekes most, mert a kezdetektől, hogy úgy ne mondjuk, az indulástól unalomig ismerjük, ezúttal azonban az mutatkozott meg, hogy ez a gúnya milyen hülyén tud kinézni, ha olyan helyen villog benne, mint a mai, háborútól és terrortól sújtott Izrael, ahol az iszonyatot mindenki látja. Nováknak viszont felkent családügyisként fáj ez is: „Háromgyermekes anyaként különösen fájdalmas a túszul ejtettek családjainak szenvedése”. – Mondta a hatvannégy fogával, amiről azt kérdeznénk, ha két gyereke volna, egyharmaddal kevésbé fájna?

Vagy ha egy, akkor osztódna szintén még tovább? Mindebből is kitetszik, most is, mint amúgy általában mindig, az ég egy világon semmi értelme nincs annak, amiket összedelirál, csak valahol ezt szóvá teszik neki, máshol viszont elnézően mosolyognak. Bár tudjuk, megvan a diplomáciának a maga nyakatekerten semmitmondó nyelve, az azonban bizonyos, hogy ez nem büfizős és gügyögős, sőt, a diplomáciában az is mindegy, kinek mennyi kölke van. Mert az ezen a téren nem érdem, még csak nem is állapot, hanem totálisan érdektelen.

Novákot azonban erre programozta a gazda, vagy ő maga állt bele annyira ebbe a szerepbe, hogy képtelen kikeveredni belőle. Mindenesetre azonban most már nem ártana. Mert és ugyanis utazgat és jár szerte a földgolyón, de nagy valószínűséggel más halvány emléket nem hagy maga után, mint a bukaresti nő, aki egyfolytában a gyerekeire gondol, sőt, másról sem bír beszélni. Pedig ez nem kismamaklub, hanem állítólag a világpolitika színpada. amiből ő ennyit bír felfogni, ezt látja a fideszes fülbevalója mögül kinézve.

Csak az az elkeserítő, hogy még így is sokkal kevésbé káros a külpolitikára, mint Petiminiszter, bár az közös bennük, hogy mindenhol gátlások nélkül futkorásznak, Novák meg még kajakozik is. Elkirándulgatnak, az egyik boltol a másik sápítozik, ez ordít, az a pátosztól csöpög, de egyik sem látszik ki Orbán seggéből. Ez okozza, hogy ténykedésük olyan, amilyen, általában szégyellni való. Nováké még ciki is. De nem veszi észre, nyomatja a nagy, szűzmáriás magyar anya mantrát, akinek a fájdalmai is mások. Ám kíváncsiak lennénk, igazából mifélék is.

Amikor Dúró Dóra a butaság eposzi bátorságával elérte Csák miniszternél, hogy a Nemzeti Múzeumban elhelyezett World Press Photo 2023 kiállítást tizennyolc év alattiak ne látogathassák, azonmód kellett volna pofára esnie, mert a múzeum előtt elkezdtek nőni a sorok. Ugyanaz volt a reakció, mint amikor ledarálta a Meseország Mindenkié könyvet. Akkor boldog-boldogtalan szaladt a könyvesboltba megvenni a kötetet, sőt, a szerkesztője felkerült a Time magazinnak a világ száz befolyásosabb emberét tömörítő listájára.

De ez csak mellékszál. Akkoriban még nem fóliázták a könyveket, igaz, ma meg ezeket a betekert köteteket viszik, mint a cukrot. Mindebből látszik, hogy a világ nem úgy működik, ahogyan Dúró Dóra képzeli vagy szeretné, ebben a fotókiállításos esetben még akkor sem, ha Csák miniszter a maga szintén mesebeli sötétségével a segítségére sietett. Ez is megérne egy misét, egy kis álmodozást, hogy milyen rendszer már az, ahol egy náci pártocska visítására a nagy, demokratikus miniszter fiatalokat tilt ki egy kiállításról. De ismerjük a jellegzetességeit.

Milyen leleményes is ez a mi népünk – mondta annak idején Virág elvtárs Pelikán gátőr konyhájában a hajában sült krumplit csámcsogva, s utalva arra, mit ki nem talál „ez a mi népünk” az éhendöglés ellen. De ő még nem tudta azt, amit mi már igen, hogy van szellemi éhség is, amitől azok viszont nem szenvednek, akik éppen ennek a szellemnek a nyomorúságban leledzenek. Különösnek is mondhatnánk, ha nem lenne egyértelmű az összefüggés: föntebb már szóltunk a mihazánkos ostobaságból eredő bátorságról.

Népünk leleményessége azonban tényleg határtalan, és valóban igaz. Viszont most, ami leleményességgel Dúró Dóra incifinci eszén túljártak, az minden pénzt megér. És itt kezdődik a történet, induljunk el tehát a kályhától megint. A legutóbbi vészterhes napokban – bár melyek nem azok manapság szakadatlan -, a gyermekeink erkölcseiért és lelki egészségéért oly igen aggódó könyvdarálós náci kisasszony (bocsánat nacsasszony) kifogással élt a Nemzeti Múzeum már emlegetett kiállítása ellen, ami meglátása szerint veszélyes ifjúságunkra.

Több se kellett Csák miniszternek, rendelkezett, hogy tizennyolc év alattiak oda be ne mehessenek, mert például olyan képeket láthatnának – vagy láthatnak -, amelyen meleg idősotthon lakói szerepelnek, ahogyan szeretetben élik az életüket. Dúró Dóra – és elvbarátai – meg itt vicsorognak és visítoznak. Tessenek eldönteni, melyik a károsabb vagy lehangolóbb. Illetve a náci kisnacsasszony azt is elérte, hogy szerte a nagyvilágban elborzadjanak, mi folyik nálunk. Mert a kiállítás sok évtizedes történetében még sehol sem találkoztak cenzúrával.

Neriában viszont igen. Még egy adalék hírünkhöz a nagyvilágban, és újabb bizonyság arra, milyen ócska hely lett valaha volt hazánk, ahol élünk. De mindenből van kiút és menekülési útvonal. Mert és ugyanis, amint kiteljesedett a botrány, azonmód indult mindenki a múzeumba kiállítást nézni, hogy az utcán álltak a sorok. Nos, ekkor szerettük volna megtekinteni Dúró Dóra együgyű pofiját, de ebben az időben épp azzal volt elfoglalva, hogy L. Simont, a Nemzeti főigazgatóját ekézze, aki megköszönte neki a kéretlen reklámot.

Szeretjük, amikor egymás torkát harapják át, vannak ilyen apró örömeink, és vannak nagyobbak is. Ugyanis azzal nem számolt sem Dúró erkölcsvédő, sem Csák igen okos miniszter, hogy a múzeumnak nincsen joga személyit kérni azoktól, akik hozzá látogatóba érkeznek, így a sorok azért lettek olyan hosszúak, mert a szülők fogták gyermeküket, és együtt mentek megtekinteni a Dúró által fertelmesnek ítélt képeket. Senki nem tehetett velük semmit, és ez a gesztus voltaképp egy hatalmas bemutatás, egy középső ujj Dúrónak meg a többinek.

Nem kell a világuk, bármennyire is szeretnék és erőltetik az avas szagú Horthy-érát. Mert vannak más bíztató jelek is. Egyik óvodánkban ugyanis felmérést készítettek az ovisok magyarságtudatáról és erkölcsi értékrendjéről, amitől sok szülő lett ideges és nem is kicsit. Mert inkább azt szeretné, ha egyetlen gyermekét hagynák a sárban ugrálni, nem pedig a bús magyar sors miatt kellene keseregnie, vagy nem is tudjuk, igazán mit szeretne elérni a nemzeti óvoda a közjószágokkal. Valószínűleg felnőve sok-sok Dúró Dórát látna szívesen.

Itt jutunk el oda, hogy levonjuk a keserű tanulságot, s egyben némi reményt, ami ez: a hatalomnak van egy elképzelése a magyar társadalomról, erkölcsről, a jóról, a rosszról a szépről. Ezt pedig minden áron át akarja nyomni a gyerekeken és a szülőkön, miközben ezt a fajta normát nem mindenki üdvözli, de akkor is rá van kényszerítve, ha ő nem ezeket az értékeket vallja. Itt jutunk el aztán szépen lassan a bugyogóban matatásig, a vak komondorokig, és a Neurotic zenéjéig, hogy a rock ’n’ roll az nem egy tánc.

Egészen egyszerűen, hogy vannak más életérzések és életcélok, ideák és eszmék, mint a tábori szürke gondolkodás. De Dúró Dóra azért is kiváltképp ostoba, mert képtelen észrevenni, épp az ellenkezőjét éri el, mint ami a célja volna. Illetve, ha csak az a cél, hogy öt percre figyeljenek rá, nos, az kétségkívül sikerül, de így összességében az ő szempontjából elég nagy ára van. Egy társadalomban – a miénkben is – a hülyék száma limitált. Ettől tehát több szavazója nem lesz, csak töményebben áll össze a sötét massza. De ezt is megértük, és ezt is tudjuk.

Viszont azt is tudjuk már, hogy az erőltetett kereszténységre annak megtagadása vagy eltitkolása a válasz, ahogyan a népszámláláskor kiderült. A fóliázásra vásárlás, a tiltásra annak kicselezése, az ordításra a legyintés, mert a jelek szerint az emberekben még megvan valami elemi életösztön. Illetve a világossághoz való ragaszkodás összefoglalva ezt az egészet, egy kiolthatatlan igény a szabadság után, ami pislákol ilyen apróságokban, csak még nem állt össze elsöprő erejű áradattá. De, ha sokat piszkálják, még ez is meglehet.

Hollik István a Fidesz kommunikációs igazgatója. Az alábbiakat ennek fényében tessenek értékelni, mintegy objektíven. Tegyék félre ennek érdekében Hollik elvtárssal kapcsolatos érzéseiket, legyenek azok akár pozitívak és rajongóan elfogadók, esetleg megvetésre, kiröhögésre hajlók. A tudomány nem tűri a lelket, csakis a tiszta észt, s ha így nézzük, Holliktól függetlenül tárul elénk a Fidesz kommunikáció leglényege, ami maga az alantas téboly. Minimálbérről lesz szó, annak emeléséről, ám mielőtt a sodró lendületű cselekménnyel foglalkoznánk, emlékezzünk meg annak tárgyáról is egy kicsit.

A magyar minimálbért (tehát amit valóban így neveznek, illetve édestestvérét, a garantált bérminimumot) Neriában uszkve egymillió ember kapja a zsebébe hó elején, s lírai megfogalmazásban ennyi magyarnak kuncog a krajcár a zsebében, és üzen neki ki onnan, hogy ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért. Mert és ugyanis, most a minimális különbségeket félre téve a két rabszolga-bértípus között, uszkve hetesszáz, hétszáz (700) euróról van szó, ennyit kapnak a magyari jómunkásemberek az emlegetett zsebükbe. Ettől más, nem Fidesz vezette országokban a proletárok nagy valószínűséggel röhögőgörcsöt kapnának.

No most, azon megy a vita kies hazánkban – az apró részletektől ezúttal eltekintve -, hogy ezt a kuncogó összeget tizenöt százalékkal emeljék, tehát úgy nagyjából és egészéből nyolcvan euróval, és most újólag nem mutatjuk meg ilyen összeg hallatán mondjuk egy burgenlandi traktorista gunyoros képét. Ám most, hogy így elmeséltem a nyomorult életünket, nézzünk valami kis vidámság után. E buzgalmunk során jutunk el Hollik elvtárshoz, aki megnyilvánulásaival rend szerint széles jókedvünkről gondoskodni igyekszik. Most sincs ez másként, ám, ha a történet kiteljesedik, és nem csapkodják a térdüket, arról én nem tehetek.

Volt egy nap a héten, nevezzük ezt csütörtöknek, amikor Hollik kommunikációs igazgató elvtárs szükségét érezte némi örömhírek közlésének, s ekkor vetette be a köztudatba, posztolta ki a Facebookra a következőket: „Még idén 15 százalékkal emelkedik a minimálbér”. S hogy szélesebb, nemzeti érzelműbb köntösbe öltöztesse a hírt, egy kis nemzeti lobogót applikált a betűk mellé, hogy reepkedjen a szívünk az övével együtt. Ez a bejegyzés reggel nyolc óra körül történt, hogy jól induljon a napunk, ez járt a korai kávé vagy a feles mellé, a fröccshöz az időpont még korai („levesre telik és kenyérre s fröccsre, hogy csináljon ricsajt”)

Úgy véljük, és lelki szemeinkkel mintegy látjuk is, midőn Hollik elvtárs a nagy mű elkészülvén elégedetten dől hátra, nézegeti a bötűket és a kis lobogót, amikor beugrik neki, hogy ez így nem jó. Valami hibádzik, nincs meg a kontextusa az örömhírnek, ezért a bejegyzés kilenc óra huszonöt perckor erre módosult: „Hiába ágált ellene a dollárbaloldal, még idén tizenöt százalékkal emelkedik a minimálbér”. A magunk részéről nem tudjuk, a dollárbaloldal hol és mikor ágált volna az emelés ellen, de a kiegészítés jogosságát elismerjük, dollárbaloldal nélkül ma már Fidesz-megszólalás nincsen. Olyan ez, mint a hab a kakaóra.

Ilyképp nem is ez, mert tán mintha hiányzott is volna az első mondatból az állandó elem, fölborult volna nélküle a szöveg. Viszont ide már nem járt kis zászlócska, aminek az okát nem tudjuk, lehet, hogy a dollárbaloldallal egy közlésben ennek helye nincs. Vagy valami ilyesmi. De nem is ez, mert ha csak ennyi történt volna, szót sem érdemelt volna az egész. Hanem a mesébe illő folytatás. Mert és ugyanis kora délutánra (tizenhárom óra tíz perc) minden megváltozott, zárójelbe tevődött, ekként: „Hiába ágált ellene a dollárbalodal, még idén tizenöt százalékkal emelkedhet a minimálbér”.

Zászlócska most sem volt, feltételes mód viszont igen. Fél nap alatt tehát az egyszerű közlésből (örömhír) az ellenzék ekézésévé vált lehetséges szép jövő bontakozott ki. Azaz, a kommunikációs igazgató úr az ég egy világon semmit sem mondott, csak arra utalt a maga módján a végeredményt nézve, hogy a dollárbaloldal ármánykodása ellenére a magyar proletárnak majd talán nagyon jó lesz (köszönet a Fidesznek), ha és amennyiben a mai világban ez a még nyolcszáz eurós jövedelem (nem utalgatunk most J. A. sorokra) jónak nevezhető. Vagy csak ámítás, a cifra nyomorúság dicshimnusszá emelése.

Végül is, ami a mondandónk lett volna, mint kitetszik, nem az európainak egyáltalán nem nevezhető bér (éljenek türk testvéreink), nem is a „dollárbaloldal” indokolatlan mocskolása, mert az napi rutin, hanem az örömhír állításból feltételes módúvá konvertálása, amiből az marad meg a bávatagok agyában, hogy neki mennyire szép lesz az élete köszönhetően a fiúknak. Majd, talán, egyszer, ha, ugyan most nem, de mégis. Ezt nevezte Virág elvtárs a mi fényes jövőnknek, amiben, aki nem bízik, az áruló. Buddhában testvéreim, így élünk mi Neriában, ezek a mi örömeink, s az azokban rejtező szomorúságunk is egyként.

Nem tudjuk, mert nem kaptunk választ rá, hogy Kocsis Máténé visszafizeti-e azt a pénzt, amit jogtalanul vett fel, mert semmit sem csinált a Dél-budai Centrumkórház projektcégében. Amikor először lett firtatva az itt kapott fizetsége, akkor a Fidesz azzal védekezett, hogy kevesebbet keres a cégben, mint az átlagfizetés (kérdés, kinek az átlaga). Ám mégis fölvett összesen harmincnégy milliót, viszont, amikor ez a jó pénzért semmittevés kiderült, a projektcéget megszüntették. Mert Dél-budai Centrumkórház, az nem lesz.

Innen adódik az az ésszerű kérdés, hogy Kocsis Máténé (meg a megafonos manus, hogy őt se feledjük), ha és amennyiben jogtalanul vette fel az alig is fizetségét, mert nem végzett érte munkát, akkor azt vajon visszautalja-e a közös kasszába. Vagy pediglen nem. Mert már elfogyott a férje aranyhalainak etetésére és az akvárium fűtésére. Ha ugyan a Fidesz szerint ez nem jogi kérdés, vélekedésünk szerint viszont etikai mindenképp, és ennek fényében vártuk a fejleményeket, amelyek tegnap bontakoztak ki ellenzéki kérdésre adott válasz formájában.

Mielőtt ezzel foglalkoznánk azonban, teszünk egy bájos kitérőt egy tárgyalásra okulásképpen, amin Marosi Beatrixot hallgatta meg a bíróság. Ez a Marosi az a Marosi, aki tankerületi vezetőként öt tanárt rúgott ki. Amikor a bíró megkérdezte, mért pont ötöt, és miért éppen ezt az ötöt, nyeglén válaszolt Deutsch T. modorában, miszerint „akkor és abban a helyzetben ezt éreztem helyesnek, ennyi”. Mire a bíró szólt a nagyságos asszonynak, hogy „ez nem egy tévés műsor, tessék normálisan válaszolni”. De nem mindig vagyunk bíróság előtt.

Ugyanis az ellenzék kérdésre, miszerint Kocsisné – és a megafonos – vajon visszafizeti-e a jelek szerint jogtalanul felvett fizetséget, valami Panyi Miklós nevű államtitkár válaszolt Gulyás G. helyett, akiről – Panyiról – azt sem tudtuk eddig, hogy a világon van. Igaz, annyi van belőlük, mint égen a csillag. No de, nem is ez a lényeges, még csak a neve sem, hanem a nem bíróság elé való stílusa ennek a nerbohócnak, mert nem, hogy normálisan, de sehogyan sem válaszolt a feltett kérdésre. Összességében azt mondta, boldogkarácsonyt, csak bővebben.

Mert és ugyanis Panyi (x, y, z) államtitkár válaszában hosszasan és öblösen szidta a már emlékeinkben is alig élő úgynevezett „baloldali pártok” kormányzását, az elhibázott brüsszeli szankciókat, csak arra az egyre nem felelt, amit tőle igazából kérdeztek, hogy a jelek szerint jogtalanok voltak a kifizetések, s ami a legfontosabb, mi lesz akkor ennek a közpénznek a sorsa. Ami ugyan a fent említett módon veszítette el közpénz jellegét, de a történet miatt nem ártana át-, és visszatranszformálni, hogy helyreálljon a világ rendje.

Ugyan ettől nem fog, de gesztusértékűen talán meg lehetne próbálni, a jelek szerint azonban ilyenről szó sem lehet. Még csak a jelenségek szintjén sem áll módjukban engedményt tenni a NER alapműködésének, ami a lopás. De nem is ez, mert mit is várhattunk volna, illetve nem is az összeg, ami a nagy egészhez képest szinte nincsen is, hanem a stílus. Hogy nem állhat minden pökhendi fideszista mellett egy bíró rendre inteni: ez nem egy tévés műsor, próbáljon meg tehát emberi módon kommunikálni. Ami ezek szerint lehetetlen.

Mert mit is várhatnánk, ha miniszterelnökünk bamba képe jut az eszünkbe, midőn a reggeli utcán a tízezreseit számolgatja-fosztorgatja, és a kérdésre neki is csak annyi a válasza, hogy jó reggelt vagy jó napot, amiben az öröm azért annyi, hogy a napszakot eltalálja. Most képzeljük el azt a mesébe illő helyzetet, amelyben bíróilag lenne kötelezve a normális válaszadásra. Ezt az állapotot bízvást nevezhetnénk tárgyalásnak, amelyen Orbán Viktornak részt kell vennie. Viszont nagyon könnyen belátható, hogy ilyesmi valóban csak a mesében fordulhat elő.

Hogy bevégezzük az ellenzék kontra Panyi államtitkár bulit, a történet itt véget is ért, mert nem lehetséges a folytatás. Legalábbis ilyen feltételek mellett, ahol az akármilyen fideszmufti – bárhol is áll a ranglétrán – feljogosítva érzi magát, hogy az ellenzék, s így ebből fakadóan az általuk képviselt választópolgárok képébe ürítsen, mint az rend szerint szokásukban van. S mivel valóban nem állhat az összes mellett egy tekintélyes bíró, a válaszadás emberi módjára másképpen kellene rábírni ezeket a nyikhajokat, de a módot mindenki maga képzelheti el.

Ez a választás lehetősége, ha úgy tetszik, a determinisztikus világban még úgy-ahogy meglévő szabad akarat, de ezzel az egész profán, ha úgy tetszik, aljas történetet valami olyan éteri szintre vinnénk el amihöz az ég egy világon semmi köze nincsen. Ez itt nem más, mint a magyar ugar, ahol is szintén a Fideszshow részeként a mi kedves vezetőnk szintén bamba képpel kazah kucsmában és bundában fotózkodik szibériai szocreál stílusban, tán erősen retusálva is, hogy ne az a törődöttség látszódjon rajta, mint amikor a pénzét fosztorgatta.

Ugyanakkor, ha már Kocsis Máténé, és az ő pénze, véresen komollyá akkor válik ez az egész undorító színdarab, amikor az aranyhalai sorsán aggódó, a feleséget ingyenpénzt fialó posztba benyomó Fidesz frakcióvezető arról ábrándozik mindezek tükrében, hogy a szuverenitási törvénnyel hogyan szedje el a nem kormánypárti lapok pénzét. Akkor olyan véresen komollyá válik a történet, hogy a nej harmincnégy milliója már nem is érdekes, mert sokkal többről van szó, amit az életünknek nevezhetünk, amíg még van. Ez az igazi Fideszshow.

Nem tudom, meglepődtünk-e, vagy csak egy egészen kicsit csodálkoztunk, amikor a Momentum elnöke a Karmelita körül sompolygott (vö.: szőrehullató róka), de a közelébe sem bírt jutni a kordonok miatt. Ezekre – mármint a kordonokra – nagy és feltűnő tábla volt kirakva erőteljes intéssel, amely két feltételt határozott meg Orbán belső kerítése mögé juthatni. Az egyik szerint „illetéktelen” nem mehet oda, a másik regula pedig a „védőfelszerelés” volt. Vélhetően, a munkák állaga alapján, hogy a galambok le ne szarják a delikvens fejét.

No most, a Momentum elnöke azon a vidéken se illetékes nem volt, se sapka nem volt rajta, így a zsandárok értelemszerűen hajtották el melegebb éghajlatra. Valószínűleg annak is örülhetett, hogy nem volt diák kinézete, mert akkor még egy kis könnygázt is kapott volna a képibe. De nem ezen, illetve ezen nem siránkozunk, mert a Karmelita környékén mostanában már csak így járhatni annak, akinek nincsen névre szóló meghívója, és innentől az az érdekes, hogy akkor meg kinek van ilyenje, és vajon miért. Illetve meddig.

Mert és ugyanis a köznapi eset ott vált érdekessé, amikor a kordon túloldalán, mintegy a ketrecen belül megjelent a Bencsik András, Gajdics Ottó, Szalai Vivien triumvirátus, akik ezek szerint illetékesek, viszont védőfelszerelés rajtuk sem volt. Azaz, vállalták a galambok jelentette veszélyt, illetve más szemszögből annak az ódiumát, hogy bábu voltuk, kézivezérelt minőségük ott és akkor lelepleződött, de ismerve őket ezt ők annyira nem is szégyellték. Mi több, büszkék is arra, hogy kiválasztottként a ketrecen belül lehetnek, így lenézik a kint élőket.

Ez a hármas, meg akiket még véletlenül nem vett észre senki, már régi motorosok úgymond, a rezsim kezdete óta szolgálnak, mert nem hagyták őket az út szélén. Gründoltak a seggük alá lapokat, tévéket, amelyeken keresztül hirdethetik Orbán igéjét, közpénzből eltartjuk őket, ennek fejében pedig sisak nélkül, mint illetékes elvtársak pöffeszkedhetnek a ketrecben, amely őket a lenézett kívülállóktól úgy óvja meg, mint a gazdájukat. Mindig vannak azonban friss húsok, új alakok, akiknek a hóna alá kell nyúlni kicsinyég, hogy el ne vesszenek.

Ilyenből is rengeteg van, ám most a legkülönösebb mégis Kunfalvi Nóra, aki annyira véres szájú lejáratásokat gyártott bíróság előtt elbukva, hogy tarthatatlan lett. A TV2-nél is, és a Corvinus Egyetemen is, ahol ezzel a tudással vagy tudatlansággal, de mindenképpen ezzel a jelemmel oknyomozó újságírást oktatott. Csak sejteni lehet, hogyan. Kirúgták hát innen is onnan is, de nehogy azt higgyük, szolgálataiért nem jár neki ellentételezés, mert akkor nagyot tévednénk a NER működésével kapcsolatban. Ő, ha lehet így mondani, még fölfelé is bukott.

Rogán minisztériumában tűnt fel ugyanis, mégpedig sokat sejtető beosztásban, hogy tessenek megkapaszkodni olvastán: „a miniszterelnök online kommunikációjáért felelős főosztályt” vezeti. Neki is van belépőkártyája a Karmelitába, de nem most kapta, mint friss, ropogós főosztályvezető, hanem abban az időben szerezte, amikor még gátlástalanul hazudott, de annyira, hogy ki kellett rúgni. A TV2 majd hatmilliót fizetett miatta, itt az új beosztásában azonban már nem kell senkit sem szidnia, elég csupán a vezért éltetni.

Ezek mennek a NER-ben, meg a bárányfelhők, de ne higgyük azt, hogy ez most valami nagy nóvum és nagy leleplezés, hanem csak egy kis aprócska és rongyos lap elcseszett életünk szakadt noteszében. Számát sem tudjuk, mennyi ilyen van, és fogalmunk sincs arról, mennyibe kerülnek, de azon a reménytelen ponton, ahol már éppen tartunk, igazából nem is érdekes. Mert visszakanyarodunk a Momentum elnökéhez, és ahhoz a jelenethez, ahol a fentebb emlegetett hármassal találkozott, és beszédbe elegyedtek.

A momentumos azt mondta Gajdicsnak: „Épül a kommunizmus”, mire a teknőcszemű azt felelte: „Neked”. Ez az a pont, ahol zavarba jövünk, mert nem tudjuk, hogy mindannyiunk megvetett Ottója ezt humornak, penge riposztnak vagy fenyegetésnek szánta. Illetve, hogy komolyan gondolta-e a kommunizmus építését, mint amire fiatal korában is fölesküdött, és vénségére egy új rezsimben teljesíti be. Megannyi megválaszolatlan kérdés, illetve még egy, hogy a momentumos miért nem tett ott helyben feljelentést, hogy ugyan Gajdics lehet, hogy illetékes a ketrecén belül, de nincsen rajta az előírásos sapka.

Nem volt jó napja a halottaknak tegnap, mert a Fidesz szerint „politikai hisztériakeltés” folyik általuk és a nevükben. Az országgyűlés népjóléti bizottságában egy tájékoztatót hívtak össze, ahol a belügynek – amely minisztérium alá az egészségügy is tartozik, és ez nagyon sok mindent elmond – be kellett volna számolnia „a kórházak tisztaságáról és higiéniás állapotáról”. Ezt a beszámolót fújták le a fideszisták a hisztériakeltés indokával, amiből már sejthető, hogy nem a kórházi takarítónők hozzáállásáról lett volna szó.

Előzménye volt a megbuktatott csevelynek, mégpedig a halottak. Rengeteg halott, akikre épp most emlékezünk amúgy, tehát megérdemlik, hogy gondoljunk rájuk máshogyan is. Úgy jelesül, hogy az sem biztos, halottnak kellene lenniük, csupán „a kórházak tisztasága és higiéniás állapota” ölte meg őket. Ilyképp bízvást nevezhetők ők a rendszer áldozatainak is. Ezért a mély hallgatás. Mondhatnánk azt is, a totális kuss, mert nehezen lehetne eget verő sikerként eladni, hogy kis túlzással a magyar kórházba bekerülni felér egy halálos ítélettel.

Voltak erről más suttogások és sikolyok, amelyekről mindenki azt hitte, csak vele vagy a hozzátartozójával fordulhat elő, ám kósza mendemondák szóltak arról, hogy mással is. Nemrég azonban kiderült, olyan nagy a baj, amit már ezek szerint érdemes eltitkolni, és kies hazánkban buzgón ezt is teszik. A Direkt36 azonban utána járt a dolgoknak, le is írta, ezek szerint el is olvasták, csak kevesen, hogy hatalmas problémát jelentenek a kórházi fertőzések az egész országban, amelybe rengetegen halnak bele. Hullunk, mint a legyek.

Nos, ezt szerették volna megdiskurálni ott a népjóléti bizottságban (hogy miért nem jó, hanem egészen rossz a léte a magyarnak, amely lét gyakorta nincs is már), és ez lett lefújva az állítólagos hisztériakeltés miatt. Az ember azonban ilyen csak már, ha meghal valakije, akkor hisztizik, de a jelek szerint a fideszisták nem szeretik ezt, mert nem illik bele a rózsaszínű, csupasiker képbe. A taktika, amit már jól ismerünk, hogy amiről nem beszélünk, az nincsen, amiről nem tud azistenadta nép, azért nem ábrándul ki belőlünk.

Csakhogy menet közben meghal. S innen tetszik ki, hogy a Fideszről tudtuk már eddig is, nem nagyon törődik az alattvalók életével (hogy annak jobbításán dolgozzon), most azonban az is kiderült, a haláluk se nagyon foglalkoztatja. Összefoglalva tehát, hogy a magyar él-e, hal-e teljesen mindegy, egy a lényeg, a szavazat. Csak közben nem kellene óbégatni arról, hogy fogy a nemzet, amikor kis túlzással maga a kormány irtja a hozzá nem értő intézkedéseivel. A fertőzések miatti halálokat nem lehet pontosan összeadni, mert igyekeznek eltitkolni.

A Covid-járvány idején nehezebb lett volna hallgatni, ezért számolni kezdték a halottakat, és a számláló 48495-nél állt meg. Róluk sem beszél már senki, maximum tegnap vagy ma kapnak virágot a sírjukra. Mindez is csak azért lett érdekes megint és újra, mert szintén ennek a mozgásba lendült népjóléti bizottságnak az ellenzéki tagjai végre bejuthattak abba a raktárba, ahol a járvány alatt vásárolt tizenkétezer „lélegeztető” gép áll bontatlanul, a háromszázmilliárdos biznisz haszna meg már valakinek a zsebében.

Egyébként a raktározás is Rogánnak fial, aki így az országon végigsöprő halálon még mindig jól keres, de az az érdekesebb, hogy változatlanul szabadlábon van. Ezen a ponton beszélhetnénk vakcinákról, maszkokról, egyebekről is, de mindenről olyan mély hallgatás van, mint most a kórházi fertőzésekről, amit a Direkt36 kicsit megbirizgált. Ennek nyomán támadt egy rezignált tisztázási kedv, amit a Fidesz elemi erővel semmisített meg. Így megy tovább minden a maga jól kitaposott útján, és továbbra is halunk, de ami a lényeg, csöndben.

Innen nézve már csak egy kérdés maradt, hogy érdemes-e. Mármint meghalni. Nem igazán, ez a válasz, hiszen hovatovább, mint szintén ezekben a vészterhes napokban kiderült, ma egy nem annyira tehetős család szinte kilátástalan helyzetbe kerül, ha egy családtag meghal. Mert nem igazán tudja kifizetni a temetés költségeit. Ezt is mindenki tudja, csak épp akkor szembesül vele, amikor ő van soron, mert neki van halottja. Ma Magyarország tehát nem tudja biztosítani állampolgárai számára sem a méltó életet, sem a méltó halált.

Pedig ennél fontosabb dolgok nem igazán vannak. Ha úgy vesszük, e kettő a minden, amibe a Fidesz tizenhárom év alatt belebukott. S ha szóba akarja valaki hozni, akkor hisztériát kelt, kormányzó erőink reakciója pedig a hallgatás, mi több, az elhallgatás. Tanultak a vezérüktől, már csak az hiányzik, hogy az ilyen irányú érdeklődésekre is azt a választ kapja az ellenzék: boldog karácsonyt. De voltaképp ezt is kapja más alakban. Ám nem velük kellene elszámolni a Fidesznek, hanem a lakossággal, akinek azonban erre sincs igénye. Csöndben él, és halkan hal meg.