Szerző: rezeda

„Te napraforgó patkány” – ilyen keresetlen szavakkal illette a mi Curtisünk a szintén belőlünk sarjadzó Győzikét, ami az utóbbinak már sok volt. Feljelentést tesz, mondta. Sőt, személyesen fog elmenni a rendőrsége – tette hozzá, mintha attól nagyobb nyomatéka volna a dolognak. Komolyabban vagy súlyosabban lehetne vehető. Nem tudom, hogyan kell feljelentést tenni a rendőrségen, ilyet még soha nem csináltam. De ezek szerint a személyes befáradás többet nyom a latban, mint a komoly, kézzel írt. Ez lehet a képzet, vagy a személyiség varázsa, midőn Győzike a rendőrségen óbégat úgy, ahogyan a televízióban szokott.

Viszont az alább következő elmélkedésekből egyáltalán semmilyen hasznunk nem fog származni. Nem lesz tőle jobb a magyar családoknak, mint azt a végletekig elkeseredett népek immár rend szerint felróják (vagy gunyorosan odakommentelik) egy-egy NER-hírhöz azt jelezve, azoknak az ég egy világon semmilyen gyakorlati vonzata nincs mindennapi életükre nézvést. Amiben igazuk is van. Ám mégsem szabad mindent elvetni, ami nem kézzel fogható vagy nem ehető meg, mert bizonyos jelenségek, azok leföstése mégis csak jár valami lelki haszonnal. Segít megismerni, vagy ami ennél sokkal fontosabb, elviselni az életet.

És ezért lesz szó most arról, amiről. Hozzá téve ugyanakkor, hogy a történetünkben szereplő alakok nem önmagukban és önmagukért érdekesek, hanem a jelenség szintjén, hogy az egyesben fölfedezzük a benne megbúvó általánost. Magasabb szinten: az ideák világát, ahogyan azok árnyékot vetnek a falra. Azaz, két alakról mesélünk, de a NER-t látjuk. Ennek ellenére a végén csupán – illetve mint legfelsőbb igazság – Svejk dilemmájához jutunk el mégis, aki a fogdavagonban az őrzésükre rendelt katona szóbeli gyötrésének ormain azt a kérdést szegezte a fejének, megsértődhetne-e ő azon, ha pézsmapocoknak nevezi.

Mindezeken túl, s itt már közelítünk a gyakorlathoz, alaptételként azt a sheldoni állítást tesszük ide, miszerint – legalábbis a fizikus előadásában – Einstein azt mondta volna: a hülyeség az, ha mindig ugyanazt csináljuk, de más eredményt várunk tőle. Azaz, Győzike másodszor is elment Fradi meccsre, holott már az első látogatása is felzaklatta a nagyközönséget, őt pedig és bájos családját elmondása szerint megalázta. Ha nem akarok rosszat magamnak – és b. családomnak -, akkor nem nyúlok a tűzbe megint, ha az egyszer már megégetett. Esetünkben pedig, ha amiatt az utálat olyan töménységét kapom, amit nehéz elviselni.

Ez első futballmeccsen az illetlen és feltehetően gonosz szurkolók kórusban bántották a zebrás embert. De az ezerarcú lényegéből fakadóan nagy és konkrét igazságok kimondására képtelen, így azt – legalábbis a friss információk szerint – már akkor is Curtis tette meg. „Előre kitermelt, nyereségvágyból elkövetett Fradi-szurkoló” – így nevezte Gáspár Győzőt, s már ebben megbúvik az, amit mi általánosnak vélünk, hogy a jelenséggel (pénzért Fidesz-valag nyalás) van a gond, aminek a „showman” csak megtestesítője. Rengeteg van ilyenből kies honunkban, akiknek a bűnét a belőlünk sarjadzó Győzike ez esetben magára vette.

Megfeszült a stadionban, mint valami szenvedő Krisztus. Orbánért, sajnálatos módon azonban kognitív hiányosságoktól gyötörve mindezt képtelen volt felfogni, így újólag belelépett a meccs szimbolizálta folyóba, pedig állítólag kétszer abba nem is lehet. De kitetszik, mégis. Sőt, fokozta a tempót, mert már nem csupán, mint „nyereségvágyból elkövetett” ám csöndes Fradi szurkoló jelent meg másodjára, hanem kezében sállal, amelyen az Újpest szurkolói „lila majmokként” szerepeltek, s így értelemszerűen kihívta maga ellen a sorsot. Ezután lett ő „napraforgó patkány”, hogy most meg szaladna miatta a rendőrségre.

Egyrészt itt következik a svejki pézsmapocok dilemma, hogy milyen állatnak neveződve van jogunk – vagy éppen nincs – megsértődni, mert azt azért nem tételezzük, hogy Győzőnknek a napraforgó fájt volna feljelentést érően. Einsteinre visszagondolva ezen a ponton alkothatnánk értékítéletet, amit azért nem teszünk meg, mert azt ígértük, nem emberekről, hanem ideákról mesélünk, amit abban találunk, hogy nem a Győző, nem a meccs, nem a sál, hanem az ezekben együtt hordozott, szinte kanti magánvalóvá váló esszencia a baj, a Fidesz és a Fidesz-lét lecsapódása, ahogyan ez beleköp az orcánkba.

Ami nem kicsi. Mert mint ahogyan Gáspár Győzőnek a butaság bátorságával immár visszaesőként elkövetett, provokációval felérő hittevése is jellemző országunk egyik – és jóval kisebb – felére, úgy az emiatt a Curtisből kifakadó elemi ösztön, a mindent elsöprő utálat és megvetés pedig a másikra. Ezért van az, hogy ami esetleg cicaharcként jelenik meg előttünk, két érdektelen celeb bennfentes pengeváltásaként, az nem egyéb immár, mint a bús, magyar sors. Kinek azért, mert elveszett a gerince, kinek pedig, mert ettől görcsbe rándul a gyomra, és köpni szeretne, mint az AE Bizottság Tánczenekar még a rendszerváltás előtt.

A Nagy-Szénás hegy ormára valakik engedély nélkül odasuvasztottak egy keresztet még régebben. Mindennapos eset kies hazánkban, hogy itt-ott, a legváratlanabb helyeken és időkben keresztek jelennek meg akárha bolondgomba, hirdetve ha nem is Isten, de Orbán dicsőségét leginkább. De ebben a tragédiában most ne merüljünk el. Ahogyan abba se gondoljunk bele alaposabban, hogy a legújabb népszámlálási adatok szerint milyen iszonytatóan zuhan azok száma, akik kereszténynek vallják magukat.

Megy a dilemmázás, morfondírozás azon, hogy Istenbe, az egyházba vagy Orbánba csömörlöttek-e bele külön-külön, vagy egy kupacban az egész hóbelevancba, a végeredmény ugyanaz. De nem is ez, hanem a Nagy-szénási kereszt. Ezt odarakták, párszor kidőlt, hányatott egy sorsa volt nagyon. Ám minden szenvedés elmúlik egyszer, ezé a kereszté is természetszerűleg, mert amilyen hirtelenül lett ott annak idején a semmiből, hasonképp tűnt is el, mintha soha ott sem lett volna egyáltalán. Mert illékony dolog egy kereszt.

De tudjuk, hogyan mennek a dolgok. Ha engedély nélkül is volt ott, akkor az a nagymagyar legendáriumban már az ő helye az idők végezetéig, így hát Menczer államtitkár – ki más is a kupiból – nekilátott élénken visítani, mintha neki, mint kereszténynek a bőrét nyúznák éppen, vagy oroszlánok elé lenne vetve az arénában. Üldözés, üldöztetés, modernkori keresztényüldözés, ilyeneket lehetett hallani tőle a kereszt eltűnte kapcsán, s holott ilyenről addig szó nem volt, kijelentette, hogy azt a keresztet elégették.

Mintha látta volna, akárha Mózes az égő csipkebokrot a szent könyvben. És még mindig Menczernél tartunk, aki e kis közjáték után, amit bízvást nevezhetünk hazugságnak is, de nem ez a lényeg, ezért ezt a vonalat elengedjük, szóval Menczer et. hitet tett amellett, hogy ott kereszt fog állni újra, engedélyekkel most sem foglalkozva. Mintha, ha valaki elhatározná valami delírium kapcsán, hogy valahová neki egy különös sugallatra keresztet kell állítani, akkor nincs az a hatalom, amely ebben őt megakadályozhatná.

A modernkori, magyarországi keresztényüldözőket Petiminiszter államtitkára a környezetvédőkben lelte meg. Kettőt is megjelölt a falka számára későbbi leendő célpontul, névvel, címmel, mindennel, azt óbégatva, hogy nem hisz nekik. Nem hiszi, hogy igaz volna, amit egyikük állít, miszerint „a keresztállítással kipusztítanák a leánykökörcsint, az árvalevelű lent és a borzas vértőt”. Tájékozatlanok vagyunk borzas vértő ügyben, a magunk részéről az árvalevelű lent sem igazán ismerjük, a környezetvédők viszont nagy valószínűséggel igen.

Ugyanúgy kétségei vannak a kereszténység védelmezőjének azügyben, hogy „az elnökasszony és csapata is azt állítja, hogy ha a keresztet újra felállítják, akkor kivégzik a nagy rókalepkét, a fűrészlábú szöcskét, és elpusztítják a kövér daravirágot”. Az elnökasszony ebben a kontextusban a másik modernkori keresztényüldöző. De mind közül minket leginkább a fűrészlábú szöcske leendő sanyarú sorsa hatott meg, aki veszélybe kerülne a kereszttől. Minden bizonnyal, ha a sok menczerek ott tipródnának az élőhelyén, azért.

Ezek szakmai dolgok, megjegyeznénk azonban Menczer vértanú számára azt, hogy a fűrészlábú szöcske és az összes többi felsorolt jószágok is Isten teremtményei, ha már ezen a vonalon haladunk, míg a kereszt egy kétséges emberi szimbólum csupán, így a mindenhatónak is jobban tetszik, ha ők megmaradnak, a nyüves kereszt pedig feledésbe merül. Mert ezeknek a dolgoknak így kellene működniük. De nem így működnek, ugyanis, mint látjuk, vannak meneczerek, de különösen ez az egy példány, aki korlátoltnak látszik.

Viszont a szája hatalmasan hangos, és tutul vele. Olyanokat, hogy „fontos ügynek gondolja a környezetvédelmet, azonban nyilvánvaló, hogy itt nem a környezet védelméről van szó”. – Hát akkor miről aranyom, kérdenők, de minek tennénk ilyet, hiszen az is látszik, hogy nem is a kereszténység védelméről, pláne nem üldözéséről, hanem egy beteg ember rögeszméjéről van szó. S ha most Menczer et. kikérné magának, hogy nem beteg, nem is, nem is, akkor ráhagynánk, nem aranyom, akkor egy szervilis kis pöcs vagy.

Ilyképp eldönthetné, melyik akar lenni. Az esszencia azonban a dologban újólag az artikuláltalan tutulás, az ellenség kijelölése, a környezetvédők megbélyegzése, akik a fűrészlábú szöcske mögé bújva indítottak támadást a hit, a kereszt, az egyház, a haza és minden ellen, amit Menczer és az ő nyomán a bávatagok visongva el tudnak képzelni. Menczer mindig is mélyen volt valahol, de ezzel a produkcióval sikerült csúcsot döntenie – megint -, és elérni a ganaj idiótaság eleddig ismeretlen bugyrait. De a meccs megy tovább, lesz még lejjebb.

Mint az egy véletlenül napvilágra került e-mailből kiderült, a soknevű hadügyminiszter édestestvére, egy bizonyos Szalay-Bobrovniczky Vince, aki amúgy a NER-től már kapott egy helyettes államtitkári széket és apanázst – bizonyára érdemei elismerése mellett -, szeretett volna még egy kis mellékest. Fusit vagy gmk-t (gusztus szerint) kalácskára, habra a kakaóra, ilyenek, és kérte a tesót, hogy intézkedjék. Tudjuk, hogyan megy ez, egy telefon, kikacsintás, egyebek, mint Kádár apánk idejében, és máris sínen vannak a dolgok.

Napjaink gmk-ja az igazgatósági tagság, kuratóriumi szék, ami azért az előbbitől olybá különbözik, abban valamit azért csinálni kellett, hogy legalább olajos legyen az ember keze. Itt azonban semmit sem. Ingyenlóvé a haveroknak. No most, egyrészről innen kell vizsgálni a történéseket, hogy ha így ad a rendszer, miszerint a valagunkat sem kell fölemelni az apanázsért, akkor nincs jogunk elégedetlenkedni, hanem inkább meghúzzuk magunkat, hogy nem visznek el a zsandárok, vagy nem les ránk huhogva a rézfaszú bagoly.

Illetve, ami soha nem történhetik meg mifelénk, a nép közelít netán az egyenes kaszájával erősen morcos hangulatban. De ehhez képest, mint az elfogott e-mailből kiderült, az édestestvér első körben kevesellte az apanázst, ami közpénz is ráadásul, tehát az enyém meg a tiéd. Így, amikor nyilatkozott róla, áttételesen nekünk is mondta a felajánlott havi százötvenezerre, hogy: „A kurva anyját, de tényleg”. Így nyilvánult meg kéretlenül az édestestvér erre az összegre, ami gesztusról még azt is mondhatnánk, szíve joga. Ő ilyen.

Ezzel az ilyennel azonban érékítéletet is alkottunk róla, behelyezve hősünket az őt megillető fakkba, ahonnan majd az ítélet napján vagy mi – de ez kevéssé valószínű – vagy a Jóisten előráncigálja illetlen és végsorsot alkotó szavakkal. Ennyit Szalay-Bobrovniczky Vincéről. A továbbiakban már csak annyira hősünk nekünk, amennyire az ezután történteket generálja. Ő tehát a katalizátor. A késztetője mintegy a továbbiaknak, ami mese nem egyéb, mint hogy a soknevű hadügyminiszter, úgy is mint az uborkafán fentebb csimpaszkodó, intézkedjék.

Fölemelje azt a nyüves telefont újólag és megint, aminek folyományaként egy másik igazgatóság ajtaja és széke legyen felajánlva a tesónak immár négyszázötvenezer magyari pénzekért, és akkor ő ezzel elégedett legyen. Küzdelme véget ért, ezek után havonta a megadott időben pittyen a telefon, gyarapszik a számla, lehet a boltba fáradni kalácsért. Ez az összeg a NER világában nem játszik, a nagyhalak közt ennyire kevés pénz nincs is, ennyiért még egy Sarka Kata sem hajol le, más NER-es nagyasszonyokról (és urakról) nem is beszélve.

Ilyképp nem a pénz fáj már nekünk, hanem a pofátlanság, se vele együtt természetszerűleg a rendszer, amely lám, így működik. S ha ezúttal és ez alkalommal kicsiben is, de itt van az esszenciája az orrunk előtt, így csak rajtunk múlik, hogyan reagálunk rá. De nagy valószínűséggel, mint az körünkben szokásban van immár tizenhárom hosszú éve, sehogyan sem. Feltehetőleg alig is jut el valakihez ez a kis affér, amely során egy senki morgott ki magának pluszban annyi pénzt, amennyiről a legtöbb szavazója még csak nem is álmodik.

Én is mire megyek a buzgalmammal. Semmire sem, mint tíz hosszú éve, amióta napra nap dokumentálom az ilyen és még ilyenebb történéseket, én vagyok tehát a halottnak a csók, a teljesen fölösleges ember, aki magában ül a hegyen. De nem az én nyomorúságomat gyűltünk most egybe csodálni Buddhában testvéreim, hanem, ha ítéletet mondani nem is, de legalább újólag rácsodálkozni arra a szemétdombra, aminek magunk is a részesei vagyunk, bizony. Egyébiránt a Nemzeti Filmintézetnél lett igazgatósági tag a tesó majdnem havi fél milláért.

Innentől fogva egyéb föladatunk nincs, mint figyelni a magyari filmalkotások sorsát, ahogyan Vince barátunk szakértelme megnyilvánul majd azokban minden bizonnyal. S ha ilyet nem tapasztalunk, mert miért is tapasztalnánk, tán a falba verjük a fejünket a kidobott pénz sorsa fölött búsongva? Á, dehogy. De mégis kellene valami csattanó, valami katarzis, hogy mindezek olvasása (befogadása) után kerekebb lélekkel álljunk fel a betűk elől, de olyan itt nincsen. Megy tovább a tyúkszaros életünk, mintha mi sem történt volna. Kirielejszon.

Kukacoskodó újságírók kiszámolták, hogy az amúgy bérből és fizetésből élő Orbán Viktor éves jövedelme uszkve száznyolcvanezer ajró, ami hatvankilenc millió magyari forintokat kóstál. Nem panaszkodhat erre a bérre és fizetésre, azonban ez sok mindennel nem áll arányban. Legfőképpen a hatvanpusztai uradalom felújítási költségeivel, ami becslések szerint harmincmillió ajró, mindösszesen tehát tizenegy és félmilliárd magyari forint. És itt luk keletkezik a számolásban és számadásban, még akkor is, ha az uradalom a nemzetvezető apjának nevén van.

Viszont az idősebbik Orbánt nem nagyon látták arrafelé, míg azonban fiacskája, minden magyarok örökös miniszterelnöke a hírek – és leselkedések – szerint már kezdi belakni a számtalan szobákat. Mint kiderült, bizalmas megbeszéléseket folytat ott, a térségben nagy a helikopterforgalom is, és sokszor látni katonai, illetve rendőrségi gépeket a levegőben. Ezen kívül hosszú hétvégéket tölt itt a kis család, miközben a családfő gyakorta felbukkan a szomszédos Etyeken egy állami és európai uniós forrásból felújított étteremben, illetve pincészetben. Totális az idill.

Pedig nem arról volt szó, hogy neki épül, pláne nem ennyi temérdek pénzből, ami már majdnem egy stadion ára. Nem tudható, fáj-e a szíve emiatt, hogy lehetne stadion is, ami az otthona lesz vénségére ennyi hányódás után. De nem látunk hősünk kebelébe, ezért itt és most egy arcél fölrajzolására szorítkozunk, ahogyan nőtt a test, ezzel együtt az álmok és az igények, hogy a felcsúti kis dácsa után már kastély kell állítólag bunkerrel és ilyesmikkel. De nem is ez, hanem a lélek változása vagy változatlansága, hogy a suttyó kis Viktor klottgatyában vajon erről álmodott-e, s ha nem, akkor mikor költözött belé a vágy.

A Karmelitát először furcsállotta az ember, hogy minek az neki, mert nem lehetett tételezni benne ilyen földesúri, sőt, királyi hajlamokat. Focista volt, illetve szeretett volna lenni ezek összes kétséges készségével, pettyes labdáról álmodott a világkupában, aztán úgy maradt. Ezzel nagy valószínűséggel mindent el is mondtunk róla, a többi már a szemünk előtt zajlott. A kis dácsa mellé stadion, épp a budi végibe, ez belefért ebbe az arcélbe. Minden innen indult el azonban, hogy kiderült, ezt is lehet neki már és akkor, és az étvágy elkezdett növögetni, meghosszabbítva mindent Bicskéig, kisvasutat és a szerzést.

Felcsút volt a lakmusz, s hogy nem színeződött el, vagy épp megfelelő színűvé vált, jöhetett a folytatás. Minden az orrunk előtt, és minden nagyobb fölhorgadás nélkül, beletörődve mintegy a megváltoztathatatlanba, ami az, hogy a szemünket is kilopja. Mi több, az országot is alólunk, és most, tizenhárom év múltán minden indulat, sőt, lassan érzések nélkül nézzük a való világban zajló dolgokat. Magam is a barlangom mélyiről, vagy, ha úgy tetszik, egy fa tetejéről lesem a megváltoztathatatlant, ahogyan bontakozik ki Buddha igazsága. Nem vigasz, csak pőre tény, hogy mindettől még Orbán minden bizonnyal nem boldog.

Mégpedig erősen kell nem boldognak lennie, ha igaz a magasztos tana a vágyak születéséről, azok kielégítéséről és szüntelen újjászületéséről megint, ami folytonos elégedetlenséget, és ebből fakadóan boldogtalanságot okoz. Márpedig ez bizony így van, s máris előttünk áll a szerzés életútja a Cinege utcától a Felcsúti házon át a Karmelitáig, bezárólag Hatvanpusztával, s azért csak ezzel, mert a nemzetvezető is halandó, és elfogy földi ideje, mielőtt mindent be tudna kebelezni. Hogy vigasztal-e minket az ő efféle nyomora, az kérdéses és érdektelen is, mert máshonnan nézzük a kajla világot. Aeterno modo, ahogyan mondható.

Az örökkévalóság módján. És innen nézvést, hogy ez a kétes és mindenféleképpen kétséges alak minek örül, mi fáj neki, vagy épp mit habzsol be soha ki nem elégíthető transzcendens étvágyával, teljesen mindegy. Hiszen a fa tetejéről fogjuk nézni, midőn földi pályája véget ér, és az lesz a büntetése, hogy a nap vidáman süt majd a temetésén. Az már a történelem alakulásától függ, hogy mindezek után lepisálják-e a sírját vagy mauzóleumot kap, de vagy így, vagy úgy, ám mindenképpen mindegy lesz neki. Távozása azonban életéhez hasonlatosan szenvedéssel teli lesz, mert a halál nyugalma csak annak adatik meg, aki azt kiérdemli.

Mindent elmondtunk erről a sorsról. Az összes többi történések, hogy harag söpri-e el őt, vagy ágyban és párnák közt, esetleg egyéb módon ér véget, érdektelen. Ahogyan az is, hogy netán, ha jog és igazság léteznék, elkobozzák-e tőle a most épp belakott palotát és minden lopott vagyont hetedíziglen, sincs jelentősége, mert a dolgok megtörténtek. Eddig és így történtek meg. Idegeskedni ezen már fölösleges, ordítani sem kell nagyon, ha bennünk van a tudás Sziddhartha tanításáról, hogy mi az, ami pokollá teszi az életet. És ezért csak nézgelődünk a magunk részéről Micimackó módján: sietni, azt nem kell, annyira, egyszer úgyis odaérünk

Bújnak elő a csótányok. Tegnap szőrmentén érintettük Orbán baseball sapkáját, amit Trumptól kapott, mint Törökország nagyhatalmú ura, s amelyet Csák miniszter hozott neki személyesen. De úgy, hogy miközben a kedves vezető mögött vigyorgott a képen, azon időben egyúttal az USA-ban is volt. Ez a sapka azonban ennél több lett, önálló életre kelt, s akkor kezdte kifutni a pályáját, amikor boldog tulajdonosa már vétózgatni készült épp az EU-t megint, úgyhogy nagy valószínűséggel a kör szélén áll majd kezét zsebébe rakva, gondolkodva önmaga meghatározhatatlan nagyságán.

Elöljáróban csak azért említettük meg ezt, hogy az alább következő történetet kontextusba helyezzük, hogy lássuk az eszement rajongást idehaza egy olyan ember iránt, akit a határokon kívül a civilizált világban ma már leginkább leköpnének, ha nem lett volna gyerekszobájuk. De sajnálatosan volt. És most, hogy elmeséltem az EU nyomorult életét, nézzük azt a sapkát, amit Orbán gyermeki boldogságában, fülig érő szájjal egyszer csak silddel hátrafelé rakott föl olyan félmondattal, hogy akkor most már nyomna valami rappet. Ezt elképzelhetjük a jellegzetes kappanhangján, miközben a feje rángatózna és a tökeit szorongatná.

Valószínűleg ennyit tud a műfaj jellemzőiről, aminek részleteibe most ne menjünk bele, legyen elég annyi, hogy nem dagadt milliárdosok nyomorából fakad. Mindez azonban nem akadályozta meg az általunk oly jól ismert, de mostanában meglehetősen megvetett Dopeman nevű organizmust, aki a magyar rap vagy hip-hop atyaistenének képzeli magát, de momentán az az érdekes benne, hogy tíz éve még habszivacs Orbán-fejjel focizott, ma azonban nagyferóbb a nagyferónál. Innen van az észrevételünk a csótányok kirajzásáról, s ez a Dopeman nem is önmagában érdekes, hanem jelenségként azt mutatva, ahogyan előbb-utóbb mindenki leborul.   

Már akiben nincsen tartás. De a többségében nincs, ezért tartunk itt. Ennek fényében érdemes ennek a Dopemannak a szövegét megismerni, ha eddig még nem tették meg, mert az Orbán valagába mászásnak egészen új szintjét mutatja be. Még pár ilyen hűségnyilatkozat, és valami kitüntetés kinéz. Dopeman látta – és most tessenek alaposan figyelni – „apu” Instagramján ezt a fordítva föltett baseball sapkát, és ettől őtet máris megszállta a szentlélek: „Elnököm! Itt az idő, most vagy soha… Ha kettő OG összefog, kő kövön nem marad… Csináljuk meg, és Viktor apánk lerappeli Brüsszelt.” – Ebben sok érdekes dolog van.

Viszont kettőt emelnénk ki. Az egyik, midőn előttünk áll a kép, ahogyan Orbán Brüsszelben szaporázza a szót a Trump sapkában, azaz, nem tudjuk, mire gondolt a Dopeman nevű költő határtalan lelkesedésében. Másrészt azért arra felhívnánk a figyelmét, hogy „apu” stábjában lehet, nem mindenki van otthon a hip-hop szlengben, amelyben az OG Original Gangstert jelent, bár így sem rossz, sőt, mondhatni beletalált a közepébe. Másfelől, ha a stáb ezt az Original Gangtsert (OG) véletlenül hasonítja az O1G-hez, akkor soha a büdös életben nem lesz meg a Kossuth-díj. De még az apanázs sem, amire voltaképp ez az egész kimegy.

Straight Outta Felcsút – ez volt még Orbán csapata által a baseball sapkás képhez applikálva, mint ami beindította Dopeman fantáziáját. No most, az Orbán csapat a Straight Outta Compton című filmből lopott, amit ők talán tudnak, a Mari néni nem. De ez a filmalkotás a Los Angeles-i Compton aljas utcáin zajló motorháztetős életről mesél Ice Cubbal, Dr. Drevel például, akiket, ha Orbán meglátna, nagyon messzire menekülne. Mint ahogyan Orbán meséje nem a hip-hopé, azaz, a magyar ugarral megint sikerült összeavasszalonnázni valamit, amihöz semmi közük, és nagy valószínűséggel azt sem tudják, eszik-e vagy isszák.

De nem is ez, hanem Dopeman szakmai tanácsai, ami szerint „Nem gondolom, hogy ilyen trap irányba kéne elmennie, vagy drill, vagy ilyen modern hip-hop. Egy igazi OG-nak igazi old school gengszter rap dukál”. És nem is tudja ez a Dopeman mennyire beletalált, aki egyébként a „Lopni” című számával lett leginkább ismert, amiből azért idéznénk kicsit: „A mamám nekem azt mondta/ Inkább fiam te vedd el/ Minthogy tőled vegyék el/ És tudom lopni nem szép dolog/ De dolgozni azt nem fogok/ Mindig jönnek az ötletek/ Hogy hogyan szedjem el a pénzedet…” – Ezt az egészet semmiféle rendező nem rakhatta volna össze nekünk jobban.

Viszont itt van. Mint ahogyan Gáspár Győző is kifejtette, mennyire csodálja Mészáros Lőrincet, a tehetségét és tudását, valamint azt is, hogy szeretné az ő útját járni. Ehhez első lépésként polgármester akar lenni valami ismeretlen faluban, ahol nem indul ellene senki. Az út tehát nyílegyenes. Nos, ezért bátorkodtam megjegyezni, hogy bújnak elő a csótányok, a sokadik generáció, mert az első egypár már ki van stafírozva, viszont ezek az újak is érik a jussukat. S mint Dopeman előadását láttuk, ha azt hittük eddig nagy naivan, hogy Nagy Ferencnél lejjebb már nem lehet menni, nos, kiderült, igen. A határ a csillagtalan mélységes kútfenékben lévő gödör.

Nagy valószínűséggel azt sem tudta eddig, hogy Latorcai János (KDNP) országgyűlésünk alelnöke. Most tehát már ez is megvan. Első mondatunkban két elgondolkodtató szó szerepel azonban, az egyik az országgyűlés, a másik a KDNP, mert Magyarország jelenlegi állapotában egyikről sem tudjuk, mire föl van a világon. Mit jelent vagy mi a feladata. A KDNP betűszó nem hordoz tartalmat, jelentése ugyan van, de nincs mögötte tárgy, önmagában megfoghatatlan, ilyen, a Fideszből lecsorgó bizonytalan állagú massza csupán a bögre alján.

Az országgyűlés pedig tizenhárom év Fidesz uralom, a kétharmad, plusz több mint három év rendeleti kormányzás fényében és tükrében értelmezhetetlen. Neveztük már színháznak az országgyűlést, Fidesz-játszótérnek, fölösleges cirkusznak is, mégis van. Funkciója, hogy a nagyvilágnak demokráciát hazudjon, ahogyan a számos módon manipulált, illetve elcsalt választásoké is ugyanez. Így ahogyan a képviselők is csak bábok a rendszerben, ugyanúgy a választók is, akikre aztán lehet mutogatni és soha nem volt fölhatalmazásra hivatkozni.

Ez a nagy mű már nagyon régóta készen van, a gép pedig forog, viszont az alkotó soha nem pihen. Jövőre megint választások lesznek, és már farigcsálják a rendszert. Viszont most nem ez a mese tárgya, hanem elsőként az indításnak megénekelt Latorcai alelnök, akit az a baleset ért, hogy bekapcsolva maradt a mikrofonja, és olyan tartalmakat sugárzott, amiket nem kellett volna. Egy bekapcsolva maradt mikrofon maga a valóság, a bábszínházban ugyanis olyanokat lehet meghallani általa, amit nem a külvilágnak szánnak, viszont mégis maga a leplezetlen igaz.

Jelen esetben Latorcai alelnök nem használta a hangosító jószág kikapcsoló gombját, amikor szünetet rendelt el azért, hogy az ellenzéki képviselőt elhallgattassa. Mindeközben pedig a mikrofon az alábbi kéretlen tartalmat sugározta: „Csináljunk úgy, mintha valami fontosat kellene csinálni”. Volt már ennél rosszabb is. Szalay Ferenc, Szolnok fideszes polgármestere például egy lakókkal folytatott eszmecsere után azt mondta a mikrofonjába: „Ennyi hülye vén kurvát”, az a mikrofon sem volt kikapcsolva, és a lekurvázottak azóta is boldogan rá szavaznak.

Ez csak egy kis kitérő volt, milyen balesetek történhetnek ilyen elszabadult mikrofonokkal, és olybá tűnik, Latorcai elszólása semmi a szolnoki polgármesteréhez képest, viszont ez mégsincs így. Mert míg a Szalayé azt mutatja, mit is gondolnak a választókról ezek a keresztény fideszesek, ami bicskanyitogató, a Latorcaié azonban magának a rendszernek a működésébe enged betekintést, és kiderül belőle az összefoglaló jellemző, ez pedig a „mintha”. Csináljunk úgy, mintha. De nem is úgy folytatódik: mintha valami fontosat csinálnánk.

Hanem: mintha valami fontosat kellene csinálni, ami már dupla feltételes mód, azaz, nem a tevékenységet kell imitálni, hanem a tevékenység fontosságát, de egyik sincs. Se valaminek a csinálása, se pedig fontosság, csak ez a mintha. A minthaország. Tegnap láttuk, hogy Kocsis Máté is úgy csinált, mintha itthon ünnepelne, miközben Krétán vakargatta a hasát. Szijjártó is régebben mintha dolgozott volna, ám mégis jachtozott, és szép lassan összeáll a kép, hogy tizenhárom éve csinálják ezt, ez a politikájuk alapja és veleje.

A képmutatás. Tegnap is Orbán kapott egy sapkát Trumptól, amiben úgy rohangált, mint egy mérgezett egér, s ezt a sapkát is állítólag Csák miniszter érkeztette a címzetthez, miközben Facebook-oldala tanúsága szerint itthon sem volt, mégis szerepelt a képen. Arról nem is beszélve, hogy a Trump sapkán „Viktor nagyszerű vagy” felirat szerepelt, miközben az idióta amerikai exelnök szerint Orbán Törökország elnöke, azaz, itt már minden a mesék birodalma, semmi sem az, ami, ahogyan a kormányzás is ilyen. Úgy csinálnak, mintha kormányoznának.

Holott idióta bohóc az összes, ami jelmez gengsztereket takar. De, hogy el ne feledjük, miközben ez a cirkusz megy itt nekünk, és itt van a képben a Trump sapkában rohangáló Orbán is, épp az ő legutóbbi, veszprémi delirálása nyomán először, és éppen ezért sokkal mellbevágóbban hangzott el egy mondat Joseph Borrell (az EU külügyi főképviselője) szájából: „Senki nem kötelezi Magyarországot arra, hogy az EU tagja legyen”. És ez már nem mintha, ez nem úgy csinálás, hanem maga a vérrögös valóság, amíg mi a cirkuszt nézzük.

Mindeközben pedig a nap vidáman süt a temetéseken. Sőt továbbá, mindeközben, amíg mi ennek a Latorcainak a szerencsétlenségén és ezzel egybefüggő aljasságán mélázunk, nem feltételes módban, szó szerint percről-percre teszik tönkre az országot. Régebben már panaszkodtam azon, nem az a baj, hogy minden napra találjon az ember elborzasztó témát, hanem, hogy ezek egyfolytában oly bőséggel buzognak, képtelenség vagy legalábbis nagy feladat egyet választani közülük, ami a legjellemzőbb. És mára ez jutott: a mintha.

Nagy valószínűséggel azt sem tudta eddig, hogy Latorcai János (KDNP) országgyűlésünk alelnöke. Most tehát már ez is megvan. Első mondatunkban két elgondolkodtató szó szerepel azonban, az egyik az országgyűlés, a másik a KDNP, mert Magyarország jelenlegi állapotában egyikről sem tudjuk, mire föl van a világon. Mit jelent vagy mi a feladata. A KDNP betűszó nem hordoz tartalmat, jelentése ugyan van, de nincs mögötte tárgy, önmagában megfoghatatlan, ilyen, a Fideszből lecsorgó bizonytalan állagú massza csupán a bögre alján.

Az országgyűlés pedig tizenhárom év Fidesz uralom, a kétharmad, plusz több mint három év rendeleti kormányzás fényében és tükrében értelmezhetetlen. Neveztük már színháznak az országgyűlést, Fidesz-játszótérnek, fölösleges cirkusznak is, mégis van. Funkciója, hogy a nagyvilágnak demokráciát hazudjon, ahogyan a számos módon manipulált, illetve elcsalt választásoké is ugyanez. Így ahogyan a képviselők is csak bábok a rendszerben, ugyanúgy a választók is, akikre aztán lehet mutogatni és soha nem volt fölhatalmazásra hivatkozni.

Ez a nagy mű már nagyon régóta készen van, a gép pedig forog, viszont az alkotó soha nem pihen. Jövőre megint választások lesznek, és már farigcsálják a rendszert. Viszont most nem ez a mese tárgya, hanem elsőként az indításnak megénekelt Latorcai alelnök, akit az a baleset ért, hogy bekapcsolva maradt a mikrofonja, és olyan tartalmakat sugárzott, amiket nem kellett volna. Egy bekapcsolva maradt mikrofon maga a valóság, a bábszínházban ugyanis olyanokat lehet meghallani általa, amit nem a külvilágnak szánnak, viszont mégis maga a leplezetlen igaz.

Jelen esetben Latorcai alelnök nem használta a hangosító jószág kikapcsoló gombját, amikor szünetet rendelt el azért, hogy az ellenzéki képviselőt elhallgattassa. Mindeközben pedig a mikrofon az alábbi kéretlen tartalmat sugározta: „Csináljunk úgy, mintha valami fontosat kellene csinálni”. Volt már ennél rosszabb is. Szalay Ferenc, Szolnok fideszes polgármestere például egy lakókkal folytatott eszmecsere után azt mondta a mikrofonjába: „Ennyi hülye vén kurvát”, az a mikrofon sem volt kikapcsolva, és a lekurvázottak azóta is boldogan rá szavaznak.

Ez csak egy kis kitérő volt, milyen balesetek történhetnek ilyen elszabadult mikrofonokkal, és olybá tűnik, Latorcai elszólása semmi a szolnoki polgármesteréhez képest, viszont ez mégsincs így. Mert míg a Szalayé azt mutatja, mit is gondolnak a választókról ezek a keresztény fideszesek, ami bicskanyitogató, a Latorcaié azonban magának a rendszernek a működésébe enged betekintést, és kiderül belőle az összefoglaló jellemző, ez pedig a „mintha”. Csináljunk úgy, mintha. De nem is úgy folytatódik: mintha valami fontosat csinálnánk.

Hanem: mintha valami fontosat kellene csinálni, ami már dupla feltételes mód, azaz, nem a tevékenységet kell imitálni, hanem a tevékenység fontosságát, de egyik sincs. Se valaminek a csinálása, se pedig fontosság, csak ez a mintha. A minthaország. Tegnap láttuk, hogy Kocsis Máté is úgy csinált, mintha itthon ünnepelne, miközben Krétán vakargatta a hasát. Szijjártó is régebben mintha dolgozott volna, ám mégis jachtozott, és szép lassan összeáll a kép, hogy tizenhárom éve csinálják ezt, ez a politikájuk alapja és veleje.

A képmutatás. Tegnap is Orbán kapott egy sapkát Trumptól, amiben úgy rohangált, mint egy mérgezett egér, s ezt a sapkát is állítólag Csák miniszter érkeztette a címzetthez, miközben Facebook-oldala tanúsága szerint itthon sem volt, mégis szerepelt a képen. Arról nem is beszélve, hogy a Trump sapkán „Viktor nagyszerű vagy” felirat szerepelt, miközben az idióta amerikai exelnök szerint Orbán Törökország elnöke, azaz, itt már minden a mesék birodalma, semmi sem az, ami, ahogyan a kormányzás is ilyen. Úgy csinálnak, mintha kormányoznának.

Holott idióta bohóc az összes, ami jelmez gengsztereket takar. De, hogy el ne feledjük, miközben ez a cirkusz megy itt nekünk, és itt van a képben a Trump sapkában rohangáló Orbán is, épp az ő legutóbbi, veszprémi delirálása nyomán először, és éppen ezért sokkal mellbevágóbban hangzott el egy mondat Joseph Borrell (az EU külügyi főképviselője) szájából: „Senki nem kötelezi Magyarországot arra, hogy az EU tagja legyen”. És ez már nem mintha, ez nem úgy csinálás, hanem maga a vérrögös valóság, amíg mi a cirkuszt nézzük.

Mindeközben pedig a nap vidáman süt a temetéseken. Sőt továbbá, mindeközben, amíg mi ennek a Latorcainak a szerencsétlenségén és ezzel egybefüggő aljasságán mélázunk, nem feltételes módban, szó szerint percről-percre teszik tönkre az országot. Régebben már panaszkodtam azon, nem az a baj, hogy minden napra találjon az ember elborzasztó témát, hanem, hogy ezek egyfolytában oly bőséggel buzognak, képtelenség vagy legalábbis nagy feladat egyet választani közülük, ami a legjellemzőbb. És mára ez jutott: a mintha.

Az egyetlen kérdés momentán az, illendő dolog-e a társadalom arcába köpni. Ez nagy dilemma újságíróként, amit szépemlékű Bálint György vetett fel megfontolásra, és küzdünk vele azóta is. Ugyanez előkerül, ha politikus az ember, illetve annak nevezi magát, miközben egy maffia tagja. Vannak azonban látszatok, amelyekre adni kellene, bizonyos szabályok és megszokások, amiket nem kéne áthágni. Olyan ez, mint az irodalom, amelynek műveléséhez Füst Milán ad hasznos tanácsokat, mégpedig azt, hogy az írásban, a mű felépítésében lehet hazudni.

Egészen elképesztő történeteket lehet előadni, amelyeknek a valósághoz semmi köze nincsen, a siker egyetlen receptje, hogy az ember legyen következetes, azaz, a legapróbb hazugságelem is illeszkedjék a nagy építménybe, mert ha egy is kilóg belőle, tehát, ha az íróember a káprázat megalkotásában a legkisebb hibát is véti, azonmód zuhan össze az egész építmény, és lehet kidobni a mesét a francba (lásd F. M.: Látomás és indulat a művészetben). Viszont nem esztétikaórát tartunk, hanem tükröt társadalmunk elé, ezért fordulunk most máshová.

Kocsis Mátéhoz éppen, aki kitartó aljasságával a Fidesz egyik erős, ha ez nem, akkor a leghangosabb emberévé nőtte ki magát az eltelt undorító évek alatt, akinek mindenről van mondanivalója, illetve, ha nincs, akkor is beszél. Ilyenkor leginkább az úgynevezett baloldal – amelybe delíriuma szerint beletartozik Sorostól Gyurcsányon át a komplett Brüsszel – kedves édesanyját szidja nagy erővel, illetve, mint arra is volt példa, az aranyhalai sanyarú sorsa felett siránkozik, amivel egycsapásra teszi komolytalanná magát, de mégis itt van.

’56, amióta a Fidesz megpróbálja kiforgatni, mint valami rossz kesztyűt, kényes téma, ugyanakkor megkerülhetetlen, hiszen Orbán Nagy Imre köpönyegéből bújt elő. Hogy azóta mivé lett, most már teljesen érdektelen, mindezzel csak arra a kényszerre szerettem volna utalni, hogy ’56-tal kapcsolatban meg kell szólalni. Mindegy, mekkora ökörséget, mert az senkit nem érdekel már, de a sorból kimaradni nem lehet, mert akkor elveszhetnék a fontosemberség nimbusza és hamis ideája, amit mindenáron meg kell őrizni.

Akkor is, ha amúgy vastagon teszek az egész ’56-os történetre, nemzeti ünnepre és mindenre a világon, mert engemet illékony szarházi organizmusként csak egy érdekel, hogy jól éljek, s bármi áron, illetve jól is érezzem magamat. Szintén bármi áron. No most, lehet ezt, csak nem kellene úgy előadni az életet, hogy a szívem a nemzetért dobog, érette dolgozom csakis, a nemzeti ünnepen a hülye pátosz eltölti a lelkemet, etc. és a többi, miközben pedig Krétán süttetem a nyamvadt valagamat a hasonszőrű cimboráimmal.

Hosszú előkészítés után itt hozzuk elő Kocsis Máté nagy lebukását, ami az: miközben október 23-án a Facebookon olyan posztot közölt, hogy ő a Kossuth téren volna fennkölten ünnepelni, ám ehelyett pont akkor kapták lencsevégre Krétán Bayer meg Kálomista társaságában. Éppen úgy, mint amikor Petiminiszter bukott le a jachton, aki szintén dolgozós képekkel etette a nagyérdeműt, miközben a lábait áztatta az Adrián. Mindenki oda utazik és akkor, amikor akar, viszont nem kellene hazudozni, mert ez lesz a vége.

Illetve semmilyen vége nem lesz következmények nélküli országunkban. Kocsis is, Szijjártó is röhög a markába, miközben éppen azt az alapszabályt szegték, meg, hogy nem köpünk a társadalom arcába. Kitetszik azonban, hogy az említett urak és kollégáik a Fideszben meg a KDNP-ben mást sem csinálnak, köpnek, más megközelítésből szarnak mindenre, mert az a meggyőződésük, úgy szocializálódtak, hogy azt csinálnak, amit csak akarnak. És rá kell jönnünk, hogy valóban így van, ilyenné tették az országot, valahai hazánkat.

Két dolog érdekes még Kocsis eme akciója kapcsán. Az egyik a pitiáner porbafingóságát mutatja, mert és ugyanis, amikor kiderült a hazugsága, hogy nem ott van, ahová hazudja magát, a hazaútra még baseball sapkát és napszemüveget öltött, hogy újólag fel ne ismerjék, ami már maga lenne a kabaré, de nevetni ezen mindezek után már egyáltalán nincsen kedvünk. A másik pedig, hogy nem is ő volt, ő nem tehet semmiről, mert a munkatársai voltak ilyen meggondolatlanok, hogy elsütötték a bekészített panelt.

Ez pedig arra enged következtetni, hogy ez így megy. Betáraznak mindenféle megszólalásokat meg kurvaanyázásokat, és azokat egy bizonyos ütemterv szerint kieregetik, mint valami jóféle szellentést, bele a hívek pofájába. Mintha azt Kocsis mondta volna nagy komolyan, miközben a fene sem tudja, merre jár vagy mit csinál éppen. Szórakozgat a köztől kapott pénzen azt a képzetet keltve, hogy értük dolgozik, holott mint most kiderült, ez egyáltalán nincsen így. Amit a nyáj lát és tapasztal, az csak káprázat, árnyképek a falon.

S ha most visszatérünk Füst Milán esztétikájához, akkor arra kell jutnunk, megtörtént az első karcolás Kocsis Máté hazugságokból épített meséjén, és tényleg azonmód és azonnal omlott össze az egész. De az élet nem irodalom, mert míg abban bekövetkezik a büntetés, ebben egyáltalán nem, és Kocsis ezután is úgy áll előttünk – mert hagyjuk -, mint akinek a szíve egyfolytában érettünk dobog, éjt nappallá téve dolgozik szintén a javunkat akarva, holott az már régen a zsebében van. Viszont újólag kiderült, hogy szaralak. És ennyi elég is.

Tiszteletlen velünk Brüsszel. Nem szeret minket, nemzeti ünnepünket pedig semmibe veszi, amely amúgy is arról szól a Fidesz összes megszólalójának (Orbántól a portásig) szájából, hogy Brüsszel menjen a francba. Nos, ezen a ponton engedtessék meg utalnunk arra, hogy az ünnep előtt egy nappal tette közzé Navracsics elvtárs az N+1-ik örömködését arról, miszerint most már aztán biztosan jön az pénz Brüsszelből. Viszont nem fog.

Amikor azzal kezdtük, hogy ez a meghatározatlan entitás, ez a Brüsszel nem hajlandó szeretni minket, pedig mennyire megérdemelnénk, akkor arra gondoltunk, hogy nem átallottak a mi nagy nemzeti ünnepünkön megnyilvánulni arról, hogy pénz az nem lesz még jó darabig. Mert amit Magyarország ennek érdekében tesz (összefoglaló néven jogállam), az édeskevés. Pedig Magyarország nagyon igyekszik, de Orbán mégsem vezényelhet maga ellen rendszerváltást.

Ezek az időbeli egybeesések, hogy négy EP pártcsoport tán pont abban a percben, amikor Veszprémben – amiről majd később picinyt – Orbán épp Brüsszelt emlegette, mint valami rossz kávéházat, ami neki a hajtókájáig sem ér, nos, tán éppen akkor mondták a pártcsoportok, hogy az, ami van kevés, azaz, több kell. Hogy belehelyezkedjünk a Fidesz ünnepi szónokainak szóhasználatába, ez a bizonytalan állagú Brüsszel újabb táncot vezényelt a Fidesznek.

Szijjártó Péter, aki ezúttal nem Moszkvából jelentkezett be valami különös ok miatt, hanem a Külügyminisztérium nemzeti színűre föstött (fény) épületét applikálta a Facebook-oldalára, s csak annyit írt hozzá kiegészítésül: „Mi, magyarok soha nem táncolunk úgy, ahogyan mások fütyülnek”. Szép idea, csak épp Szijjártó és a Fidesz szájából hamis, de mit is várhatnánk, ha nem ezt. Valamit mondani kellett, viszont még ez sem saját kútfőből ered.

Most érünk el ugyanis Orbánhoz Veszprémbe, ahol ő a kordonjai mögött játszotta el az erős embert megint. Ennek minéműségéről tegnap elmélkedtünk, ma azt nézzük meg, mit mondott a válogatott közönség előtt. Ugyanazt, mint Szijjártó, csak azt nem tudjuk, ki mondta előbb ezt a táncolást és fütyölést, nehogy aztán később ebből sértődés vagy összeveszés legyen. Amúgy Orbán hagymázaival teljes részleteiben nem törődünk, mert minek, annyit nem ér.

Hanem ez a tánc, ez a fütty, ez már delikát az ismert előzmények, Orbán egész nyüves élete, s most legújabban Peking és Putyin miatt, hogy egészen nehéz volt elképzelni, mindezek után hogyan képes ’56-ról valamit is mondani, ha már mérvadót évek óta nem lehet remélni tőle. Ami van, az a történelem átírása az orrunk előtt, ami pár év múlva és egy új nemzedéknek teljesen más lesz, mint amit ismertünk, sőt, amit ensorsunkkal megtapasztaltunk.

Maga Orbán egyébként szintet lépett azzal, hogy ezt a Brüsszelt most már nem, mint valami főgonoszt, gyarmatosítót vagy a mimagyarok eltipróját emlegette. Azt már rég megszoktuk, hogy az ellenzékről, az ellenzékre szavazókról úgy nyilvánul meg, mintha a valagából rángatta volna elő őket. Lám, mire nem jó a légmentesen záró kordon. Most azonban már ez a Brüsszel is lenézett, lesajnált valami lett, mint már évtizede mibelőlünk.

„Moszkva tragédia volt, Brüsszel csak egy rosszul sikerült kortárs paródia” – mondta a kedves vezető, illetve még azt is kifejtette: „Ha Moszkva fütyült, mi úgy táncoltunk, de ha Brüsszel fütyül, úgy táncolunk, ahogy mi akarunk, ha nem akarunk, akkor nem táncolunk.” Kitetszik, hogy a pártközpontban ráfeküdtek erre a fütyölés-táncolás dologra, lehet, hogy más talpas is emlegette az ország valamely távoli pontján, csak még nem olvastunk róla.

De majd fogunk. Valószínűleg úgy ömlik majd mindenhonnan, mint annak idején az előre-, meg hátramenés, de ezeknek már csak ilyen a kommunikációja, amit joggal szoktak a papagájokéhoz hasonlítani, de momentán nem is ez az érdekes, hanem a tartalom. A régebben már emlegetett bazi nagy szuverenitás, aminek viszont a nyomait sem lelni, ha vigyázó szemeink Moszkvára vetjük. Mert mostanában máshová nem lehet.

És a kérdés is fölvetül bennünk, ha a valóságra rácsodálkozunk, mi van akkor, mint ahogyan az látszik is, hogyha Moszkva ma is fütyörész. Mert ezt nem említette a költő. Mert oké, hogy Brüsszelnek nem táncol, no de, a másikkal mi a helyzet? Emelgeti-e trottyos lábait szeretett vezérünk? Nincs rá válasz, csak a bizonytalanság lebeg a nagybüdös semmiben. Ennyi. Elzengett az őszi, boros ének, Veszprémben elbontják a kordont, hogy majd másutt építsék újra.  

Ma október 23-a van, Orbán Viktor tehát beszédet mond. Illetve ma már beszédmondásnak az aktust nehezen nevezhetnénk, kinyilatkoztatásnak inkább. Orbán sajátos tudata olyan megnyilvánulásának, amelynek a valósághoz az ég egy világon semmi köze nincsen. Ám most nem beteges eszmékről ejtünk szót, hanem a „beszéd” körülményeiről, amelyek többet mondanak el nekünk Orbánról és a rendszeréről, mint akármely szövegelemzések, amelyekkel nem mennénk semmire.

Mert csak az elborzadások jönnének, ahogyan immár évek óta minden egyes alkalommal. Minden pénteken, minden átadásin, minden avatásin, ünnepen vagy épp a parlament falai közt. Veszprémben történik ma a jeles esemény, amely város lakói már tegnap arra ébredtek, hogy nem tudnak közlekedni a megszokott és jól ismert utcákon, mert kordonok olyan tengere lepte el azokat, rendőrök és egyéb fogdmegek, tiltások és utasítások, amelyek arra utaltak, hogy érkezik a nagy ember. Vagy inkább nagyember.

És emiatt el kell pucolni minden zavaró tényezőt, ami közé a veszprémiek is tartoznak. Már ez is egy mérce, hogy vannak emberek, mint zavaró tényezők, akikről igazából nem is tudjuk kit, mit szeretnek vagy mit nem, de a saját városukban nem tartoznak a totálisan lekáderezett organizmusok közé. Elvakultságuk nem száz százalékos, és ilyen alakok nem mehetnek Orbán közelébe, mert valami zavar támadhatna az erőben. Ha a szemekben nem csillog a boldog tudatlanság, már ez kizáró tényező, a közönséget tehát meg kell válogatni.

Hogy miért nem beszél a nagyember Budapesten immár évek óta, az is megérne egy misét, most azonban a kordonokról elmélkedünk inkább, amelyek, ha ezek kapcsán lehet ilyenről beszélni, hermetikusan igyekeznek vizsgálatunk tárgyát elzárni a külvilágtól, hogy kritikus hang vagy netán gondolat még a közelébe se juthasson. Azoktól ugyanis zavarba jön, boldog karácsonyt kíván vagy jó napot, netán hulló szőrű rókákról értekezik, mint már tapasztalhattuk, és kiderül, hogy a pőre hatalom iszonyatán kívül másból már nem is áll.

Eszünkbe jut ilyenkor Marquez és az ő Aureliano Buendia ezredese, aki háromméteres képzeletbeli kört húzott maga köré, amibe emberfia, még az anyja sem léphetett be. Ezek voltak az ezredes hatalmának ormai, aztán, amikor megcsömörlött ettől az egésztől, visszavonult aranyhalacskákat gyártani vég-, és kilátás nélkül száz éves magányának börtönében. Orbán annyira közel jár ehhez a képzeletbeli körhöz, hogy az legutóbb valósággá is vált. Emlékezhetünk, amikor utat avatott tengerész hasonlatokkal.

Annak az idiótaságáról már meséltünk, most annak a napnak azt az elemét elevenítjük fel, hogy a csapat, amely Orbán elkordonozásáért felelős, odáig ment buzgalmában, hogy ott az út mentén, a szűk körű avatásin húzott kordont a nagyember köré, akinek magának kellett szólni, nyissák meg azt, hogy legalább a miniszterei mellé állhassanak az alkalom adta nagy boldogságban. Mindez pedig arra utal, hogy doktorminiszterünk előrehaladott állapotban van a diktátorokra jellemző paranoiában, vagy ha ő nem is annyira, a testőrei már igen.

És ez, hogy olyan védelmet húznak köré, ami már esetleg neki is terhes, juttatja eszünkbe Sztálin elvtárs halálát, aki agyvérzést kapván saját húgyában feküdt a szobájában segítség nélkül, mert a körülötte lévők nem merték kinyitni az ajtót, hogy mi lehet vele. A legendák szerint pedig, amikor viszont igen, és meglátták az előbb vázolt képet, akkor is úgy és ott hagyták, hogy lehetőleg megdögöljön. Nem szép történet, viszont jellemző, az összes diktátor retteghet ettől a sorstól, és a mi Orbánunk kitartóan halad ebbe az irányba.

Szokásban van arra fogni a nagy elkordonozást, kevlármellényt és ilyesmiket, hogy Orbán fél. Ez is igaz, sőt talán egyenesen retteg is, de a külvilág ilyen mértékű kizárása ennél jóval többre utal. Nem csak a fizikai bántalmaktól remeg, hanem magától a valóságtól is, amivel rendszere természete miatt már nagyon régen nem találkozott. Tizenhárom éve lakik egy buborékban, ebből fakadóan tudata is beszűkült, téveszméi rögeszmékké váltak, s az már csak kétes hab a tortán, hogy a teste sem viseli a valóságot.

Illetve azt kell rejtegetni a kíváncsi tekintetek elől, mert úgy járna minden egyes alkalommal, ahogyan az oroszok járatták vele az elhíresült videóval, amin egy nagyon beteg embert láthattunk. Ebből a szempontból sem szabad a közelébe engedni senkit, aki nem hívő, mert kiderülne nem csak az, hogy a király meztelen, hanem sokkal inkább az látszanék, hogy az Isten halandó, sőt, sokkal inkább halandó, mint azok, akiket állítólag a hátán cipel. Nekünk viszont ez sem vigasz, mert ezek az agóniák nagyon sokáig szoktak tartani.