Szerző: rezeda

Ma október 23-a van, Orbán Viktor tehát beszédet mond. Illetve ma már beszédmondásnak az aktust nehezen nevezhetnénk, kinyilatkoztatásnak inkább. Orbán sajátos tudata olyan megnyilvánulásának, amelynek a valósághoz az ég egy világon semmi köze nincsen. Ám most nem beteges eszmékről ejtünk szót, hanem a „beszéd” körülményeiről, amelyek többet mondanak el nekünk Orbánról és a rendszeréről, mint akármely szövegelemzések, amelyekkel nem mennénk semmire.

Mert csak az elborzadások jönnének, ahogyan immár évek óta minden egyes alkalommal. Minden pénteken, minden átadásin, minden avatásin, ünnepen vagy épp a parlament falai közt. Veszprémben történik ma a jeles esemény, amely város lakói már tegnap arra ébredtek, hogy nem tudnak közlekedni a megszokott és jól ismert utcákon, mert kordonok olyan tengere lepte el azokat, rendőrök és egyéb fogdmegek, tiltások és utasítások, amelyek arra utaltak, hogy érkezik a nagy ember. Vagy inkább nagyember.

És emiatt el kell pucolni minden zavaró tényezőt, ami közé a veszprémiek is tartoznak. Már ez is egy mérce, hogy vannak emberek, mint zavaró tényezők, akikről igazából nem is tudjuk kit, mit szeretnek vagy mit nem, de a saját városukban nem tartoznak a totálisan lekáderezett organizmusok közé. Elvakultságuk nem száz százalékos, és ilyen alakok nem mehetnek Orbán közelébe, mert valami zavar támadhatna az erőben. Ha a szemekben nem csillog a boldog tudatlanság, már ez kizáró tényező, a közönséget tehát meg kell válogatni.

Hogy miért nem beszél a nagyember Budapesten immár évek óta, az is megérne egy misét, most azonban a kordonokról elmélkedünk inkább, amelyek, ha ezek kapcsán lehet ilyenről beszélni, hermetikusan igyekeznek vizsgálatunk tárgyát elzárni a külvilágtól, hogy kritikus hang vagy netán gondolat még a közelébe se juthasson. Azoktól ugyanis zavarba jön, boldog karácsonyt kíván vagy jó napot, netán hulló szőrű rókákról értekezik, mint már tapasztalhattuk, és kiderül, hogy a pőre hatalom iszonyatán kívül másból már nem is áll.

Eszünkbe jut ilyenkor Marquez és az ő Aureliano Buendia ezredese, aki háromméteres képzeletbeli kört húzott maga köré, amibe emberfia, még az anyja sem léphetett be. Ezek voltak az ezredes hatalmának ormai, aztán, amikor megcsömörlött ettől az egésztől, visszavonult aranyhalacskákat gyártani vég-, és kilátás nélkül száz éves magányának börtönében. Orbán annyira közel jár ehhez a képzeletbeli körhöz, hogy az legutóbb valósággá is vált. Emlékezhetünk, amikor utat avatott tengerész hasonlatokkal.

Annak az idiótaságáról már meséltünk, most annak a napnak azt az elemét elevenítjük fel, hogy a csapat, amely Orbán elkordonozásáért felelős, odáig ment buzgalmában, hogy ott az út mentén, a szűk körű avatásin húzott kordont a nagyember köré, akinek magának kellett szólni, nyissák meg azt, hogy legalább a miniszterei mellé állhassanak az alkalom adta nagy boldogságban. Mindez pedig arra utal, hogy doktorminiszterünk előrehaladott állapotban van a diktátorokra jellemző paranoiában, vagy ha ő nem is annyira, a testőrei már igen.

És ez, hogy olyan védelmet húznak köré, ami már esetleg neki is terhes, juttatja eszünkbe Sztálin elvtárs halálát, aki agyvérzést kapván saját húgyában feküdt a szobájában segítség nélkül, mert a körülötte lévők nem merték kinyitni az ajtót, hogy mi lehet vele. A legendák szerint pedig, amikor viszont igen, és meglátták az előbb vázolt képet, akkor is úgy és ott hagyták, hogy lehetőleg megdögöljön. Nem szép történet, viszont jellemző, az összes diktátor retteghet ettől a sorstól, és a mi Orbánunk kitartóan halad ebbe az irányba.

Szokásban van arra fogni a nagy elkordonozást, kevlármellényt és ilyesmiket, hogy Orbán fél. Ez is igaz, sőt talán egyenesen retteg is, de a külvilág ilyen mértékű kizárása ennél jóval többre utal. Nem csak a fizikai bántalmaktól remeg, hanem magától a valóságtól is, amivel rendszere természete miatt már nagyon régen nem találkozott. Tizenhárom éve lakik egy buborékban, ebből fakadóan tudata is beszűkült, téveszméi rögeszmékké váltak, s az már csak kétes hab a tortán, hogy a teste sem viseli a valóságot.

Illetve azt kell rejtegetni a kíváncsi tekintetek elől, mert úgy járna minden egyes alkalommal, ahogyan az oroszok járatták vele az elhíresült videóval, amin egy nagyon beteg embert láthattunk. Ebből a szempontból sem szabad a közelébe engedni senkit, aki nem hívő, mert kiderülne nem csak az, hogy a király meztelen, hanem sokkal inkább az látszanék, hogy az Isten halandó, sőt, sokkal inkább halandó, mint azok, akiket állítólag a hátán cipel. Nekünk viszont ez sem vigasz, mert ezek az agóniák nagyon sokáig szoktak tartani.

Vajon merre pihenhet, mely egzotikus kikötőben Mészáros L. jachtja, amely a nyáron kis időre annyira izgalomban tartotta a közvéleményt. Illetve ennek azt a részét, amely még fogékony a lopásra. Nos viszont, kérdésünk költői volt, ahogyan a lírai nevű jószág (Rose D’or) bármerre is kotyog, mint elhagyott csolnak, itt, az őszön már szinte senkit nem érdekel. Minden csoda három napig tart, hogy ezzel a jachttal huszonhét milliárdnyi közpénz ellopása vált megfoghatóvá úgy, hogy annak szimbóluma lett, már ez is feledésbe merült.

Lehet, hogy belefáradtunk, ahogyan napra-nap olvashatni a NER új és még újabb vagyonátcsoportosításairól, közbeszerzéseiről, MVM támogatásairól etc., etc., ahogyan az orrunk előtt lopják el a komplett országot. Magam régóta tervezem, hogy a sok mocsokból, amit a Fidesz rendszer szünet nélkül, mint valami szállítószalag kitermel, egy nap mással nem foglalkozom, csak huszonnégy óra híreiből azokat rakom egy kisebb csokorba, amelyek a lopásokról szólnak, bár belátom, ez nem olyan szenzációs, mint ha azt írom: Orbán elmebeteg.

Az eltelt néhány napban azt láthattuk, ahogyan a mi kedves vezetőnk Kínában Putyinnal találkozván, mintegy egy kupacba rakva az ország ideológiai és anyagi kiárusítását, s egyben szembe menve EU-val és NATO-val csinál hülyét magából és hoz szégyent a komplett országra, s az emberben fölvetődött a gyermeki s filozófiai miért. És tegnap jött el, hogy ennek okát meglássuk, ha nem is teljes mélységében, de azért elég alaposan ahhoz, hogy kinyíljon a bicska a zsebünkben, ahogyan voltaképp tehetetlenül nézzük a maffia tomboló működését.

Mészáros L. most épp azzal került be a hírekbe, hogy övé lett a közmédia reklámfelületeinek felügyelete, értékesítése, ami amúgy elég nagy falat, de Mészárosnak csupán csilingelő, vagy J. A. nyomán kuncogó krajcárok ezek. Mégis szinte szimbolikus, hogy tényleg nincsen megállás, a gázszerelő – mögötte vagy épp benne Orbánnal – mindent felfal, s ha eleddig azt hihettük volna, hogy eljön az az idő, amikor ő – illetve a helyette gondolkodó valaki – kimondja, most már köszönöm szépen, elég, nagy hiba volt ilyet tételezni. Ez az idő a jelek szerint nem jő el.

Ilyen kishalas hír volt az elmúlt huszonnégy órából az is, hogy tavaly több mint hárommilliárd forintot fizettek ki a vagyonkezelő alapítványok embereinek, kurátoroknak, felügyelőbízottsági tagoknak, mert mindig is tudtuk, hogy ezek ilyen Fidesz pénztárak, ahová az út szélén nem hagyott elv-, vagy haszontársak járulhatnak némi aprópénzért. Ez is okot adhat a fölháborodásra, de nagy valószínűség szerint már senkinek nem üti át az ingerküszöbét, s nem rohan miatta a kamrába kaszát egyenesíteni, hogy induljon a Karmelitába.

A következő tételhez kicsit visszamegyünk az időben leporolva a nyugdíjpénztárak ellopásának aktusát, amikor háromezer milliárdot vett el a Fidesz a magyaroktól, ők pedig erről azóta is hallgatnak. Még csak azt a kérdést sem teszik fel, hová vitte Orbán Viktor a kis megtakarított pénzüket, hogy épp magát a kedves vezetőt idézzük a szlogenné vált fordulattal: „Hol van a pénz?” – de ez sem hangzik vagy hangzott el. Igaz, régen volt, de mondok érdekeset, az azóta eltelt időben úgy nagyjából ennyi került bizonyíthatóan az oligarchák számlájára.

Ha nem is azt utalták oda, csak sakkoztak picinyt vele. Most is mutatok egy számot, hasonképp hatalmasat azzal a biztos tudattal, ez sem rengeti meg a földet, csak ez is tegnap látott napvilágot, indokolva azt, Orbánnak miért kell degeneráltként viselkedni, kiárusítani az országot (kötvények, kínai gyárak, bankok és vasutak, meg az orosz cuccok), hogy EU pénz híján, amit eddig osztogatott, lehessen etetni tovább őket, mert a folyamatos táplálás nélkül összeomlana a lopásra kitalált rendszer, mert rengeteg az éhes száj. És vannak köztük egészen nagyok is.

Egy nappal ezelőtt az is kiderült, csaknem 2700 (kétezerhétszáz) milliárd forintot ért az a vagyon, amit magyarországi magántőkealapokban helyeztek el tulajdonosai 2022. december 31-én. Ez a 2022-es 68 ezer milliárd forintos hazai GDP négy százaléka, ami 41 tulajdonosnál koncentrálódik. Ezek közül a legnagyobbak: Mészáros Lőrinc: 716 milliárd forint; Jellinek Dániel: 589 milliárd forint, Száraz István: 323 milliárd forint, Tiborcz István: 207 milliárd forint. Ezek a magántőkealapok egyébként arra vannak, hogy a tulajdonosokat elrejtsék.

Nem sikerült, és nem is ez a teljes vagyon. Viszont csak két nevet emelek ki két kérdéssel. Mészáros Lőrinc, s hozzá az kapcsolódik, ki volt ő és mennyije volt, mielőtt Orbánnal egymásra találtak. Ugyanígy Tiborczra is abból a szempontból kell odafigyelnünk, milyen állagú volt, mielőtt a nemzet veje lett. Nincsen több kérdés, és ezen tessenek gondolkozni azzal, hogy mindezek mellett mondjuk csak a MÁV-ra meg a pedagógusok bérére figyelmeznek, és az ellenpontokat tudatosítják. Köszönöm, ha levonják a következtetést.

Tegnap a másik dolgozómban kitettem a hírt a honlapra arról az igen sajnálatos eseményről, hogy összeültek a NATO tagországok nagykövetei (plusz a svédek) azért, mert Orbán Putyinnal cimboráskodik. Más szemszögből, ahogyan láttuk és esett már szó róla, az orosz diktátor dróton rángatja a magyart, bábozik vele, és mindeközben haláli nyugalommal nézi, ahogyan TIK-el, vakarózik és rángatózik előtte a fotelban, mint valami elvonási tünetektől szenvedő leharcolt alkoholista. Vagy más szerencsétlen organizmus. De ez momentán mellékszál.

A legérdekesebb az volt – mert az olvasó mindig tud meglepetést szerezni -, hogy a kikerülő hírhez perceken belül érkezett egy hozzászólás, amely a nagykövetek tanácskozása, hogy úgy ne mondjuk, elborzadó összegyűlése okán az egészből annyit fogott fel és tartott érdemesnek közölni a nagyvilággal, nem érti az ellenzéket, aki egyfolytában csak veszekszik, minek kell ebbe is belekötni, hogy Orbán ilyen kedvesen beszélget a Vlagyimirral. Van ebben valami kretén világlátás, de az a legérdekesebb, hogyan kerül bele az ellenzék a nagykövetekbe.

Mi az a reflex vagy tudatalatti, a Freud által megénekelt „Id”, amit jobb híján ősvalaminek lehet nevezni, ami egyrészt – miközben a nyájas Fidesz-szavazó eltelten majszolja a csirkelábat – ott is ellenzéket lát, ahol egyáltalán nincsen, másfelől viszont megmutatja azt az idiotizmusba hajló naivitást, amely a vértől, fröcsögő háború kapcsán „veszekedésről” vizionál. Fő a nyugalom ezek szerint, becsukjuk a panel vagy kádárkocka ajtaját, hogy semmi be ne türemkedjen a világból, s ilyen állapotban eltelten hallgatjuk a Kossut Rádiót péntekenként.

Onnan pedig különös dolgok hangzanak el, mint például a „stratégiai nyugalom” a kedves vezető szájából, ami nem biztos, hogy az idézett kommentelő eszébe jutott, amikor a veszekedő ellenzékről vizionált, de nagy valószínűséggel beépült a reflexekbe. Az önkéntelen reakciókba, amitől az összes, most eufemisztikusan Fidesz-szavazónak hívott, de amúgy nyájnak is nevezhető organizmus ugyanúgy béget, ahogyan őt a propaganda bedresszírozza. Ha birkákról nem lenne hülyeség ezt kijelenteni, Pavlov kutyáinak is hívhatnánk őket.

Illetve Orbán kutyáinak, akiknek úgy csorog a nyála, ahogyan a kedves vezető a gombot nyomogatja. Ilyen feltételes reflexeket igyekszik beépíteni a nyájba (illetve akkor falkába) a Fidesz szűkebb hazámban, az én kis fatornyosomban is, ahol azon ment a cirkusz, hogy a polgármester fogadta magát a Gyurcsányit. A helyi narancsosok pedig úgy beindultak ettől, mint valami turbóra kapcsolt kukásautó, és olyan világvégét rittyentettek az itteni híveknek, akárha valami bibliai próféták volnának, de alávaló gazemberek mindenképp.

Nagy valószínűséggel a pártközpontból vezényelték az attakot, mert a mi kis helyi porbafingó fideszeseinkből ennyit se nézek ki, de beindult a tutulás, hogy aki a polgármesterünkre szavaz az Gyurcsányra szavaz. És az akció végén megjelent így a fatornyosommal összemosva a 2006-os, amúgy Orbán vezényelte zavargás azt a képzetet keltve, ez lesz itt, ha jövőre nem a Fideszre adja a voksát a birka vagy a nyálát csorgató kutya. Innen nézvést érteni véljük a debilitás azon fokát is, ahonnan a nagykövetek kapcsán elindultunk. Meg a veszekedést.

Ott tartunk Gyurcsány kapcsán – ha már nekiláttunk az ilyen négylábús hasonlatoknak -, mint az Állatfarmban, amelyben a disznók azzal riogatták a bamba elnyomottakat, hogy ugye, nem akarják, hogy visszajöjjön Mr. Jones. Ezzel pedig nehéz akármit is kezdeni, mert mint kiinduló tételünkből látszik és fakad, az ellenzék „veszekedésével” szemben van ott a Fidesz, amely nyugalmat ad, megvéd a migráncsoktól, háborútól és az óvodások fütyijének lemetélésétől. Ha a Fidesz nem lenne, elvinné az egész országot a rézfaszú bagoly.

Mindeközben pedig maga a fideszbirka is elnyomorodik testben és szellemben. Valahogy úgy néz ki, mint amikor az egyik filmben a nagy kettőstől, amikor miközben Bud Spencer dölleszkedett a pultnál isteni nyugalommal, a rossz emberek pedig verték szét az ivót, Terence Hillnek kellett felhívnia a figyelmét arra, hogy a hátadon törik szét a széket. Mint ahogyan tényleg ott törték, de csak a felszólítás után fordult meg hősünk, hogy pofán vágja a galeri hőzöngő tagjait. Megengedő volt ez a hasonlat is, de legalább megmutatja, hol is élünk.

Nem mondtam ezzel a kis történettel semmi újat ma sem, csak újólag megmutattam világunk mérhetetlen ostobaságát és aljassággát, mert mást tenni nem tudok. Ha úgy tetszik, gúzsba kötve táncolok, ahogyan Nietzsche hasonlata mondja nekünk, de hová is merészkedik az ember, amikor a mai Magyarországon ilyen vizekre evezni teljesen fölösleges, mert az élet valahol agytörzsi szinten van. Bamba vigyor, böfögés és kannás boros fröccs azzal az óhajjal, hogy csak a Putyin meg ne haragudjon, és a Gyurcsány vissza ne jöjjön. Ez a boldogság receptje.

Emlékszünk még arra a képre, amikor a kedves vezető a reggeli utcán a pénzét számolgatta. Fosztorgatta a tíz-, vagy húszezreseit, és hirtelen kapott egy kérdést nem aláfekvős igyekezettel, amitől fölöttébb meglepődött. De nem is ez, mint váratlanság, hogy valahol sikerült a közelébe férkőzni, hanem az alany bávatag, opálos tekintete. Ahogy látszott, a dolgok teljesen lelassultak benne, s közel áll a moszatléthez, épp, hogy a fényt érzékeli és befogadja. Mindez azt mutatta, hogy e reggeli órán nem volt tervezve jelenés, megnyilvánulás, szólás, és a kedves vezetőt túlélő állapotba állították, hogy így teljenek a percek és az órák.

Ha belegondolunk, egyre gyakrabban láthatjuk őt ilyen tekintettel és ilyen halmazállapotban, váratlan közelítésekben, ami arra utal vagy utalhat, hogy időnként rendbe kell tenni őt – régebben Grazról szóltak a legendák -, hogy használható legyen. Putyinhoz azonban nem mehetett leszedált állapotban, és ennek lehetett az a következménye, amit a Kreml által közzé tett videón láttunk, aminek az egyik értelmezése, hogy Putyin meg akarta alázni. Megmutatni, ki a nagyobb kakas kettejük közös szemétdombján, és ez sikerült is neki, üzenve a nagyvilágnak, hogy lám, ilyen pincsi előttem az Unió erősnek vélt embere.

S bár a dolgok állásának ez az olvasata is érdekes következtetésekhez vezethetne, s voltaképp vezet is minden további elemezgetés nélkül is, ezúttal részünkről azt vennék górcső alá, amit ezen a mozgóképen Orbán teste üzen, s amit amúgy eddig is tudtunk, de most az oroszok, akár egy oktatófilmet raktak elibénk. Hogy lám, ilyen a ti nagy emberetek. De milyen is a maga nyomorúságában? Ez a kérdés, majd ennek megválaszolása után a folyománya, egy újabb dilemma, hogy ez az ember alkalmas-e arra, hogy egy országot vezessen, de talán az ország jelenlegi állapota mutatja, nem igazán. Most mégsem ez a lényeges.

Az oroszok videóján a mi doktorminiszter urunk fészkalódik, zakóját húzgálja, izeg-mozog, mint mérgezett egér a stelázsiban, és emlékszünk, illetve ismerjük ajkainak folyamatos nyalogatását, a fej időnkénti megrándulásait, amelyek – szordínósan szólván – nem egy egészséges ember, s nem egy kiegyensúlyozott lélek jellemzői. Ő a mi, illetve az ő miniszterelnökük, ám abban egészen biztosak lehetünk, az álávjú nénik ilyen állapotban nem látják – mert nem engedik nekik látni – rajongásuk tárgyát. Vagy, ha ez valamilyen baleset miatt megtörténnék, minden további nélkül csókolnának neki akkor is kezet, mert a hit már csak ilyen.

De nem is ez, hanem a kényszermozgások vs. opálos tekintet, amikor is a manus még úgy-ahogy vállalhatóan bír viselkedni, eszünkbe juttatja, mi okozza vagy okozhatja szemének sajátos fénytörését, és akkor beugrik a lítium, mint ami anyagnak ilyen következménye van. A lítium hasznos teremtménye az úrnak, véle hangulatot lehet stabilizálni egynéhány (mánia, depresszió, bipoláris zavar) betegségeknél, és nem akarnánk itt orvosi szerepben tetszelegni, de a csodaszer folyamatos szedésének egyik mellékhatása a súlygyarapodás is. Ezt azonban csak miheztartás és elgondolkodtatás végett jegyeztük meg.

Bajaink viszont ennél sokkal nagyobbak, s ezek közül is a leghatalmasabb, hogy egy ilyen ember alkalmas-e egy ország vezetésére, de azt már fentebb megállapítottuk: nem igazán, vagy éppen egyenesen, egyáltalán. De lehet, nem is csak emiatt, hanem más, elsősorban jellembéli, és morális hiányosságok is efelé mutatnak. És mégis itt van, sőt, olybá tűnik, hogy uralkodik örökkön örökké. Áment azért nem mondunk, mert Isten tőlünk és ettől a hazától is meglehetősen messzire van. Ugyanakkor nem tagadhatjuk, ezzel a videóval az oroszok elibénk tették, hogy lássátok, illetve az egész kerek világ lássa: ecce homo.

A kép pedig kiábrándító, s ha azt hittük eddig – és ebben is van igazság -, hogy Orbán most már azért nem lép olyan nyilvánosság elé, ahol ezt a nyilvánosságot kizárólag a válogatott rajongói jelentik, mert fél, az is igaz lehet. Ám mindezek után fölvetül annak a lehetősége is, el kell őt rejteni a kritikus szemek elől, mert a fellépései vagy így, vagy úgy, de vállalhatatlanok. És még mindig itt marad a kétkedőknek, hogy mindaz, amit itt előadtam, feltételezés, nekik viszont Füst Milánt mutatok okolásul: „No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz.”

Igazából arról kellene írni, mit keresett megint Putyin valagában Orbán Viktor, ám ez egyáltalán nem érdekes. Csak az idegeskedés meg elborzadás, sírás-zokogás, hát, a francokat, egyszer a rohadt életben érezzük már jól magunkat. Köszönöm. Lopásról lesz azért szó, mert valahogyan úgy adódik ebben az országban már, hogy akárhová is nyúlunk, bármerre nézünk, mindig csak ez jön elő direktben vagy csupán a kredenc mélyiről.

És még arra is ügyelünk jókedvünknek ezen az elcseszett napján, hogy ne a nemzet veje tíz-, meg százmilliárdjairól essék szó, még csak nem is a nemzeti gázszerelőről hasonló tételekben, mert azt mondja a nagyérdemű netán: uncsi. És legközelebb nem vesz jegyet esetleg az előadásra, ahol mi, a bohóc adjuk elő a világszámot napra nap. Szaros kétmillió ihletett meg bennünket máma, meg egy kis föle, de az szóra sem érdemes.

Igaz, a kétmillió sem volna, ha nem arra költődik, amire, ami viszont, hogy fokozzuk a várakozó izgalmakat dobpergés közepette: világszám, hogy az ember leül, kézbe veszi a pattogatott kukoricát, és azt ordítja az őt elmozdítani óhajtók arcába, hogy a nyála fröcsög, miszerint innen ő el nem megy. Itt döglik meg, amikor erőt vesz rajta a fékezhetetlen, zokogással vegyes röhögés, hogy hullik a könnye csuklásig, hogy aszongya: a kurvaéletbe.

Sőt, hozzá teszi még toldásul és nyomatékosításképpen, hogy aztarohadtkurvaéletbe. És ezzel már úgy-ahogy elégedett, de azért nem egészen. No most, mert van nekünk egy MVM-ünk, aki (ami) olyan, mint valami jóságos, rohadt gazdag nagybácsi, egy dollárpapa vagy fejőstehén, ez egyre megy, de úgy szórja a pénzt, aminek bizonyosan jobb helye is lehetne, mintha tényleg nem lenne holnap. Bár innen nézvést, ahol a bohóc csücsül, lehet, tényleg nincs.

Azonban ma még elképzeljük, midőn a pénzt kapó alany töri a fejét, hogy mire kérjen. A világ végtelenségében épp ebből fakadóan a kérési lehetőségek száma is végtelen. Összefoglalva tehát: arra kér a delikvens, amire csak akar, illetve amire nem szégyell. Más szemszögből a pénzt osztó MVM is megvizsgálja tán, mire ad, hacsak nem érkezik hozzá tételes lista a Karmelitából. De még ez is lehet, viszont éppen ez nehezen indokolja a végeredményt.

„Ló mediálta önismereti műhely” – egy bizonyos Geréby Kúria kért és kapott ezen a jogcímen kétmillió kétszázezer támogatást – soha vissza nem térítendő -, s mi magunk most ezen a ponton elmerengünk egy pöttyet a világ ostobaságán, és ebből fakadó aljasságán. Hogy kér ezzel az indokkal, az a kisebbik rossz, mert miért ne, próba szerencse, node kapni is. Elképzeljük az MVM csinovnyikját, aki iktatja és jóváhagyja, meg utalja a ló mediálta önismeretre a dellát.

Nem lennénk a bőrében, igaz, a magunkéban sem, csak ez a megveszekedett jókedvünk tart már benne a bürkénkben, ahogyan elképzeljük a lovas mediációt. Ez a mediáció konfliktuskezelő technika vagy bigyó, amikor két fél vitájában azt lerendezendő egy harmadik fél (a mediátor) közbelép, segít megtalálni a megfelelő vagy éppen örömteli megoldást. A mediare jelentése középen állni, ezért mi most egy lovat képzelünk, aki nyugtatja a feleket.

Középen áll a négylábú, fején esetleg kalap, és halk szóval terelgeti az embereket a helyes út felé. Le is bunkózhatnak, hülye vagyok és nem értem, a pénzt igénylő ugyanis azzal érvelt, hogy kaphasson: ez valami terápiás dolog, hogy a ló jelenlétében megnyílnak a delikvensek, amit én elhiszek, és alá is írnék, de minek ehhez a kétmillió és mire. Elvesztettem egyébként a föntebb még megvolt széles jókedvemet, már csak az üszkös romjai maradtak.

Hiába nézem a lovat a kalapban középen, ha eszembe jut éppen Iványi. S bár a ló mediálta önismereti műhely még arra sem méltó, hogy egy lapon legyen említve vele, itt, és ezen a ponton arra éppen jó, hogy az ember visszatérjen az eszméléséhez, és újult erővel mondja zokogvaröhögve halásikollyal elgyest, hogy a kurvaannyukatezeknek. S mindez bővíthető, ragozható gusztus vagy a felindultság foka szerint.  

Novák Katalin Fejérben túrázott, s ennek során ellátogatott Krausz Ferenc friss Nobel-díjasunk volt iskolájába annak bizonyítására, milyen remek a magyar oktatás, amely ontja magából az ilyesfajta díjban részesülő tudós elméket. Mivelhogy az már lecsengett a nagy össznépi felhorgadásban, mennyire magyar Krausz és Karikó díja vagy mennyire nem az, illetve már annak a hullámai is elültek, bájos kormányunk és a Fidesz hogyan sajátította ki ezt a két embert és a két díját propaganda célokra, ezzel sem foglalkozunk. És nem csupán azért, mert múlik az idő és a szenzáció lassan oda, hanem mert a csúcson sem akartunk ebbe a parttalanságba belefolyni egyáltalán.

Novák ezzel a kis kirándulásával és a szokásos pörformanszával azonban arra készteti az embert, hogy elmesélje, amit lehet, minden nyájas olvasója nem is tud. Két-háromnapos hír, ami körbejárta a nem NER-sajtót, ebből fakadóan valószínű, elég kevés emberhez jutott el, hogy épp Krausz Fejér megyei iskolájában, ahol most Novák páváskodott és küldözgette a pátoszos üzeneteit, nincsen fizikatanár. Az élet nagy mókamester, mert bármely más iskolában esett meg volna ez, az amúgy manapság nagyon gyakori baleset, nem generált volna – legalábbis e sorok írójában – kurvaanyázó sírva röhögést, amint felfedezte benne azt, ami ma Magyarország, s azt is, ami nem.

A szürreális, a groteszk valóságot, magát a tébolydát, amire most Novák is ráerősített egy lapáttal, hogy épp abban az iskolában tartott kiselőadást a magyar oktatás gyönyörűségeiről, ahonnan ugyan a Nobel-díjas elindult, de ma már ilyen nem történhetne meg, mert nincsen benne tanár, aki a díj felé indítaná a mai okosakat, akik lehet, már nem is tanulnak itt, mert a szüleikkel együtt elmenekültek. Mindezt Novák pártja (bazi nagy narancsfülbevaló) áldatlan tevékenységének köszönhetően. De se Novák, se a stábja, de sem az „eseményről” tudósító újságok nem vették észre ezt a bakit, így arra a következtetésre kell jutnunk, nem is érdekel senkit. Pedig nem ártana, mert benne van az ország veszte.

Visszatérve még a Fejér megyei színházra, Novák annak örült, hogy a mostani díjak ékes bizonyítékai annak, kies hazánkban a múltban nagyszerű tanárok dolgoztak, és reményét fejezte ki, most is így van. Már ahol van tanár, jut eszünkbe ezen a ponton ismét a fizikatanáros sztori, s államunk elnöke bűnbánóan bevallotta, a tanárok megbecsülésében pártja és kormánya nem áll jól, amin még dolgozniuk kell. Meg kell teremteni hozzá a feltételeket, így ábrándozott a hatvannégy fogú, akitől azt megkérdeznénk azért, az eltelt tizenhárom esztendőben vajh, mi akadályozta őket a nagy feladat elvégzésében. De kérdésünk fölösleges volna, mert tudjuk a választ, ami Gyurcsány. Vagy még Soros.

Volt azonban még egy félmondata őnagyságának a magyar oktatási rendszer ilyen sajátos, vallomásos dicsőítésén kívül, miszerint a mi díjazott tudósaink a mi iskoláinkban magukba szívott tudás mellett nem egyébnek köszönhetik a sikert, mint a magyar észjárásnak. Ezen a ponton föltűnt bensőnkben Orbán potrohos alakja, hallottuk kappanhangját, mert ez az ő szava, de nemcsak ezért nem kellett volna idekeverni. Először azért, mert a nagyvezír hiába hangoztatja úton-útfélen ezt a magyar észjárást, arról még nem adott felvilágosítást, ez mi a rosseb volna, mi az, ami különös bennünk, ami másban nincs. Nekem volna egypár tippem, de azt nem tennék ki az ablakba. Illetve Kertész Ákos is kifejtette, aztán mi lett belőle.

Itt vagyunk hát kétségek között, mit takar a magyar észjárás, ami miatt egyenes az út a tanár nélküli iskolából a nemzetközi sikerek felé, de választ erre nem kapunk soha már. Betesszük a fakkba a Miska huszárok, a gurulós Szent Istvánok, a komoly, géppel írt feljelentő levelek közé, mert ezekben igazán megtapasztalhatni magyariságunkat. Innen fakad az, hogy a díjhoz éppen nem ez vezet, hanem az, hogy a díjazottak a magyar ugart odahagyva, pont annak ellenében jutottak oda, ahová, de itt megint ott vagyunk, amit kerülni akartunk már az elején. Nem is sétálunk bele a végeláthatatlan csapdába, csak nem kéne ilyen novákokat hallgatni. Mert mind egyforma, kortól, nemtől, beosztástól függetlenül, akit a Fidesz szele megcsapott.

Semmi különbség nincsen már ezekben. A Fidesz olyan, mint egy Észak-koreai KB ülés, egyforma hangok, pofák, egyenöltözet, csak minálunk az a lényeg, hogy minél drágább legyen. De nem is ez, hanem a gondolattalanság, ahogyan tizenhárom év elég volt nekik minden arcukat elveszíteni, ha életben akartak maradni a fazék mellett. Ilyen közegből nem jönnek Nobel-díjasok. Tanár nincs, az iskola konténer, krétát a szülő ad, a gyerek pedig annyit tanul meg az életről, aki előbbre akar jutni, annak ezekhez kell dörgölőzni. Ez van, vagy az aksigyár vagy a menekülés. A föntebbieket Novák egy interjúban mesélte egyébként. Az a szégyen, hogy valaki kérdezte. És az, hogy volt újság, amely lehozta. Körbeértünk.

Valahol a delírium közepén Orbán V. arra a megállapításra jutott „nem árt az sem, ha a kapitány nem félnótás”. Sok volt az alapvető élelmiszer vagy másfajta hűsi, netán kevés a gyógyszer, ez nem tudható, de útavatás közben a kedves vezető akárha kikötőt, hadihajót, vagy esetleg egy rozzant csónakot adott volna át, illetve megirigyelhette imádott elődje, a fehér lovas, tenger nélküli ellentengernagy életét és tetteit. Mindez nem tudható, de olyan pörformanszt vágott le, ami minden pénzt megér. Már csak annyit kellett mondanunk: fogd meg a söröm.

Nem szoktunk Orbán beszédekkel és szóvirágokkal behatóbban foglalkozni, de itt már magának a nyelvnek a tisztességéről van szó, illetve arról a tulajdonságáról, hogy a gondolkozás tükre és hordozója, s ezek alapján az állapítható meg, hogy egy pokol lehet a manus fejében. De mindez is csak azért érdekes, hogy rámutassunk, ez az alak Magyarország miniszterelnöke, és ilyen készségekkel irányítja az országot, ami tehát olyan is. Így nem tisztán arról van szó, hogy újólag megállapítsuk, nagy valószínűséggel nem normális, mert ezt nem szokták elhinni nekünk.

Pedig egészen egyszerű a képlet. Aki hülyeségeket beszél, az nagy valószínűséggel hülye is, ha nem is kényszerzubbonyos értelemben – az majd később jön az úton -, de enyhe formában mindenképp (vannak fokozatok). Az ilyesmire sok más mellett a nyelv is utal, és tagadhatatlanul belátható, a mi kedves vezetőnk ezt egészen sajátos formában használja, témáiban egy kocsmában dülleszkedő alkoholista – akit azonban még onnan is sokszor kihajítanának -, szókészletében rossz értelemben vett proli, humorával pedig a Bagi-Nacsa páros méltó társa.

Senki nem nevet rajta önmagán és pár túlbuzgó talpnyalón kívül. A dakota lovak, a lebirkózás, üstökön ragadás, feribátyámozás, a gondolkodás és a nyelv olyan mélységeit mutatják, ahová nem kellene követni doktorminiszter urunkat, mégis milliónyian teszik, és a végén még azt is mondják, Orbán Viktor álávjú. Orbán nekik akar megfelelni, és mára olyan is lett, egy vég nélküli, lefelé tartó spirálba keveredve, aminek egészen elképesztő állomása volt ez a tengerészetbe hajló útavató. Most hosszan idézünk, ha lemaradtak volna róla.

„Derült időben, nyugodt vízen minden hajót jól el lehet kormányozni, de ma egyáltalán nem játszanak a kezünkre a körülmények, és a vizek egyáltalán nem nyugodtak. Soha ilyen háborús, nehéz, borzalmas időket nem éltünk át, mint amiket ma Európának el kell szenvednie, a veszélyek korába léptünk, a népek tengere feltámadott, és a kirobbant hullámverések mindenhonnan jól látszanak, innen, Magyarországról is.”  – Csak úgy mellesleg a feltámadott népek tengere kitételre mutatnák rá, hogy mindenki gondoljon róla, amit akar.

„Ha nem figyelünk, a hullámverések még bennünket is megrázhatnak. Aki ilyen viharban hajózik, annak nincs könnyű dolga, ott rendben kell lenni az útiránynak, a hajótestnek, a vitorlázatnak, a hajó személyzetének, és nem árt az sem, ha a kapitány nem félnótás. Ahol ezek a dolgok nincsenek rendben, ott nem sikerül célba jutni és partot érni.” – Még egyszer rágják meg a félnótás kapitány, a hajótest és vitorlázat képét és szimbolikáját, majd gondolkodjanak el egyetlen kérdésen: ki ez az alak, akinek erre futja, és többre nem.

Mivel arra kell jutnunk mindezek után, hogy még Rákosi apánk is különb beszédeket tartott, mint ez a mi félnótás miniszterelnökünk, Kádár egyszerű józanságáról nem is beszélve. Egy azonban bizonyos: egyikük szemében sem égett a tébolynak az a lángja, ami viszont Orbánéban igen. Mindig ott az örök dilemma, hogy a beszédeit írják-e vagy maga rakja össze, ezt a beteg mostani állapotában már nem tudhatjuk, de sem így, sem úgy nem lehetnek vérmes reményeink: mert ha volna józan esze, ha ilyet tesznek eléje, nem olvasná föl.

Mégis afelé kell hajlanunk, hogy ezek sk. készülnek. Mert, mint minden őrületben, azért van bennük rendszer, sőt, még a mostani matrózos-hajóskapitányos szófosásból is ki lehetett érezni a felcsúti gyerekudvar avas szagát, illetve a magyar ugar kilátástalanságát. Viszont, ami az igazi tragédia, hogy a kedves vezető azért ilyen idiotizmusba hajló alpári bunkó, mert arra jutott, hogy ezzel lehet választást nyerni. A terv pedig, mint tapasztaljuk, működik. Tehát levonhatjuk következtetésünket az ország általános állapotáról, ami épp ilyen a félnótás kapitányával.

Petiminiszter pénteken reggel megállapította, „csendes, de hideg a folyópart Moszkvában”. Szelfit készített minderről, de ezen nem a csendes, nem a hideg, még csak nem is a folyó volt a főszereplő, hanem enmaga. Jól megnézve a képalkotást, Bayer München fölsőt vélünk fölfedezni rajta, illetve McMurphy-s sapkát a Száll a kakukkból, e kettő nem egészen kompatibilis, de a célnak megfelel. Mivelhogy hideg van.

Csütörtökön este még Tbilisziben vacsorázott Petiminiszter, de valami titokzatos dolog Moszkvába szólította őt, így nem kímélve kerozint, pilótát, sőt enmagát sem, pénteken már Moszkvában ébredt. Abban a városban, amelybe uniós vezetők mostanság nem nagyon, sőt, egyáltalán nem járnak, illetve Petiminiszternek külön is szóltak, ne nagyon tárgyalgasson az agresszor gyilkosokkal, de ő nem most először, és valószínűleg nem is utoljára, szarik rá.

Mégpedig szélesen nagy ívben, s hiába van az, hogy ezeket a Moszkva parti reggeleket a csápolóinak küldi a Facebookon, s ők ezt ott örömmel is fogadják a kommentek szerint, de igen nagy valószínűséggel, sőt, teljes bizonyossággal kijelenthető, ezt azok is látják, akik arra kérték, hogy ne menjen oda. De úgy tűnik, ezek az utak immár direkt, nagyinyelven juszt is történnek, így egyben egy oldal-, és érték-, vagy inkább értéktelenség-választást is tartalmaznak.

Bele mindenki képibe, hogy ő, s ezzel az üzenettel mi is, a barbárokat kedveljük barátilag nagyon. Kár már ezt annyira bizonyítani, tudja a kerek nagy világ, és ezért jár Szijjártó, illetve nejestül a főnöke Tbiliszibe vacsorázgatni zeneszóra, mert máshol szóba nem állnak vele, illetve velük már. Mindemellett valamit mondani kell, hogy mit keres a hideg és csendes moszkvai folyóparton ez a Petiminiszter, s a felelet erre, hogy jön a tél.

Jön a tél, mondja hősünk a McMurphy sapkában, és megállapítja, hogy akkor fontos az energia. Régebben rohadt drága plusz gázokért szaladgált a haverjaihoz, most azonban – hacsak nem hazudnak ebben is – ilyenre szükség nincsen, a tárolók – állítólag – csurig gázzal, még a tavalyi rohadt drága sem fogyott el, azt nyögi most a NER bamba népe. Innen nézvést tehát nem indokolt a moszkvai út, de azt soha nem tudjuk meg, miért is ment oda.

Rossznyelvek – nem az ő oldalán – utasításokra, Tbiliszi-i útibeszámolókra gyanakszanak, vagy más sandaságokra, mert értelmes magyarázatot a nagy igyekvésre találni nem lehet. Hacsak nem a repült kilométereket akarja ekképp gyarapítani, mert a holdig egyszer az idén már elment. Másfelől ez nem külügyminiszterség, hogy reggeltől estig ide-oda röpködünk, ez a módi régebben volt divatban, amikor a kitartó magához intette a kitartottat.

Így lehet, most is és itt is ez van. Vagy valami más, hogy utak nagyjainktól ilyen helyekre, Katar, Teherán, ez a Moszkva lassan már menetrend szerint, és a krém még rajta a kedves vezető, aki a kellemes grúz vacsora után a jövő héten Pekingben az ottani kommunistákon kívül még magával Putyinnal is összefuthat. A bűnözővel, aki ellen amúgy elfogatóparancs van érvényben, ezért azóta most ment először külföldre, de Pekingben nem kell félnie.

Itt tart a magyar külpolitika, amit hozzáértők okkal neveznek szégyenletesnek, de az ilyen szakértő megjegyzések ezeket az elvtársakat egyáltalán nem szokták zavarni. Illetve a bávatagokat sem egyáltalán, az ember hovatovább úgy érzi, egyedül van a tébolydában, ahol olyan dolgok történnek, amelyek régebben elképzelhetetlenek lettek volna. De most mindennaposak. Így zabál föl minket a megszokás.

Nem rosszamájúan, csak Bözsi néni szemszögéből foglalnám össze, ami képet és információt ő erről a két napról beszerzett, hogy doktorminiszter urunk a kedves feleségével jóízűen falatozik, Petiminiszter meg futkorászik, és képesek az oldalára még hozzászólásként azt írni, hogy a Jóisten vigyázzon a Petiminiszterre, ahogy a köz érdekében ezt teszi. Ha a közelben lett volna, kézcsókot is kap, így csak hányingert okoz, ahová jutottunk.

Az izraeli háború harmadik napján Szijjártó külügyes drámai hangú videóval szórakoztatta (rémisztgete) a mimagyarokat a kimenekítési hadműveletekről, amelyek folyamatban vannak, de rohadtul titkosak. Szijjártó azt mond, amit akar, a mimagyarok pedig azt szopnak be, amit elébük raknak. Most éppen ezt, hogy kormányunk legfőbb gondja abban a pillanatban a háborús övezetben rekedt honfitársak kimentése, amihöz viszont – mint kiderült – nem állt rendelkezésre szállító készség. Ez pedig repülő volna, mert Izraelből hazabiciklizni bajos.

Röpcsi azonban épp azokban az órákban, amikor a videóban Szijjártó olyan hangosan visítozott, nem állt rendelkezésre, mert a honvédségi nem is kormánygépeknek – amelyek vásárlásakor pont az ilyen helyzeteket hozták fel indokként – más dolga akadt. Grúziába vitték Orbánt és b. nejét vacsorázni, illetve az egész sleppet, amit kormánynak neveznek. Tulajdonképpen kihelyezett kormányülést tartottak Sztálin szülőhazájában, a három röpcsi pedig velük sürgött és forgott, míg Szijjártó a videóban hisztizett. Ennyit a fontossági sorrendekről.

Hogy vérlázító-e vagy sem a veszélyben lévő magyarokat ilyen látványosan leszarni, azt mindenki döntse el maga, van, akinek ez bizonyára megfelel, sőt, szimpatikus is. Mint amiképp szintén melengetheti a szolgai lelkeket, ha Orbán vacsorájáról nézhetnek videót, amit Tbilisziben a Bioli Hall étteremben fogyasztott el a grúz elnöki pár és Lévai Anikó társaságában, miközben szólt a kellemes jazz. Ennek az egésznek nagyon rossz üzenete van, és a félreértések elkerülése végett nem az, hogy milyen nagy ember is ez a mi vezetőnk.

Hanem, hogy miféle. Mert túl a repülők, a kimenekítésre váró magyarok – és amúgy az egész redves ország – gondjain, azt azért jegyezzük meg, hogy állítólag háborús veszélyhelyzet van, és akkor a komplett kormány miniszterelnököstül Grúziába indul szórakozgatni, voltaképp irányítatlanul hagyva az országot a vészek között. Vagy nincs is vészhelyzet – mint ahogyan tényleg nincs -, és a különleges jogrend egészen másra szolgál, és ma már tudjuk, hogy mire. Ettől azonban, mint ahogyan a grúz kirándulástól sem, az országnak jobb nem lesz.

De kitetszik, hogy ilyen igyekezet – mármint az ország felvirágoztatása – soha nem is létezett, a hatalom, főleg a kétharmados, egészen más célokra kellett, aminek a kiteljesedését ez a Tbilisziben elköltött vacsora szimbolizálja. Ahol Orbán valakinek érezheti magát. A kiürített étteremben a zenekar csak neki játszik, hozzák a számolatlan fogásokat és a jó boroktól teli pohár halkan csilingel. Ezek Orbán életének ormai, ez az, amire suttyó kölyökként vágyott, és most végre megkapta. Orbánnak nagyon rossz álmai vannak, amelyek kezdenek beteljesedni.

Egyébiránt ugyanez a szellem lengedezte be augusztus 20-án a Karmelita erkélyét is, ahol pedig ő adott fogadást egy egészen válogatott társaságnak szintén azt igazolandó – diplomáciai nagyüzemnek titulálva a selejtes bulit -, hogy ő milyen nagy, fontos és megkerülhetetlen ember. Ezek az aktusok, ahogyan ez a grúz vacsora is, Orbán egóját szolgálnak karban tartani, amit más eredmények egyáltalán nem képesek, mert a való, számokkal leírható világban a teljesítménye látványosan megbukott. Immár Románia is lehagyott minket.

A GDP-ben előzött meg, ami pont e vacsora tájékán derült ki. S bár a magunk részéről ezt a mutatót, mivel a lakosság ebből vajmi keveset érez, nem sokra tartjuk, a Grúziában piknikező kormánynak azonban fontos volt eddig, mert lehetett a számokkal hencegni. Szóval épp emiatt lehetett nagy gyomros, hogy a lenézett, szőröstalpúnak becézett románok, akiknek a miniszterelnöke nem vacsorálgat kisfilmeken, lehagyott minket. Ezek a rohadt számok keserítik meg az ember (Orbán) életét, ami ellen tenni szinte képtelenség, de azért lehet.

A román összehasonlítás előtt még kijött a KSH adata a magyar GDP-ről, amit mindenki láthatott, s ez olyan érzékenyen érintette kormányzó nagyjainkat, hogy azt a KSH-s osztályvezetőt, aki ezekért a számokért felelős, azonmód rúgták ki, mint annak idején a vihart rosszul jósoló meteorológust. És ezek az aktusok azért erőteljes jelzések a hatalom gyakorlásának minéműségéről, de ezt ezúttal és ezredszer nem látjuk el lehangoló jelzővel, mert most már minek. Teljesen fölösleges több szempontból is.

Viszont azt is látjuk, nem történt semmi voltaképp. Hadházy képviselő megint leleplezte jó szokása szerint ezeknek az aljasságát. Ami azért fájhatna, hogy Orbán bulija fontosabb, mint a háborús övezetben rekedt magyarok élete, de, mint kitetszik, ez sem rendít meg senkit, sőt, még az ordítás ingerküszöbét sem lépi át. Meg fogunk dögleni? Meg, bizony, de kit érdekel, ha imádatunk tárgyáról filmeket nézhetünk, amint zabál szolíd zenére, s látjuk azt, mekkora nagy ember is ő, s azt hisszük, akkor a korgó gyomrunkkal vele együtt mi is. De nem.

Olyan jó volna, pihentetően megnyugtató, ha a tébolyda csak egy fél napig nem működne turbó fokozatban. De nincs nekünk ilyen szerencsénk. Másfelől pedig dupla öröm is talán, hogy iszonyodva röhögjünk kormányzó elitünk alávaló ostobaságán.

Hogy a Fidesz szerint Gyurcsány Ferenc minden bajok egyik, de mindenképpen legfőbb oka, az olyan ma már, mint az egyszeregy.

No de, Semjén Zsolt előadásában, illetve az ő kétes logikájának tekergését követve Gyurcsány és pártja, a DK Istennel egyenértékű hatalmak immár, ha a magyar keresztények annyira félnek tőle és tőlük, hogy elszégyellve megtagadják a hitüket.

Pedig, Buddhában testvéreim, ez van.

Semjén Zsolt, a KDNP elnöke, egyben Orbán helyettese, azaz országunk második embere (már, ha komolyan vesszük a cirkuszt) értelmezte a KSH népszámlálási eredményének a hitéletre vonatkozó számait, amit mindenki ismer.

Azt jelesül, hogy mintegy egymillióval csökkent a magukat hívőnek vallók száma, akik egyáltalán valamilyen fölső hatalomban (mármint Orbánon kívül természetesen) hisznek, azok is kevesebben vannak, mint az ország lakosságának fele. Azaz, baj van a jelszóval, ami a (Fidesz szerint) keresztény Magyarországról mesél, mert a számok mutatják, ez nem igaz.

Már aki hisz a számoknak, mert Semjén nem.

Illetve más bajok is vannak Semjénnel, de azt majd a vége felé állapítjuk meg. Nos, az eset nem tegnap történt, de annyi ganyé van a NER-ben, hogy egyszerűen nem bírjuk követni jegyzeteléssel, ezért van az, hogy a fővadász most kerül sorra. De ígérem, vagy legalábbis remélem, megérte a várakozás, és nagyon jól fogunk szórakozni. Mára, már, ha a sírva röhögés egyáltalán annak tekinthető.

De vágjunk bele.

Nos. Vadai Ágnes érdeklődött Semjén elvtársnál az emlegetett népszámlálási adatok felől, hogy akkor most mi van, és ekkor következett az, amit igazából máig nem értünk, de azért próbáljuk fölfogni az egész kuplerájt, ami Semjén agyában vagy annak a helyén van. Nos, egyrészt Semjénnek a számok semmit nem jelentenek.

Ugyanis előadta, hogy aki úgy nyilatkozott, aki nem válaszolt erre a kérdésre (értsd: nem nyilatkozott úgy, hogy valamely felekezet tagja), azt nem lehet automatikusan a vallástalanok kategóriájába sorolni, tehát a kép nem is olyan rossz. Sőt, „Magyarország továbbra is erős bástya a keresztény világban” – így a vadász. Ezek szerint bár alapja nincs, és mégsem inog, de, ha Semjén így folytatja, egészen váratlanul és nagyon hangosan fog ledőlni.

Ugyanakkor érdekes ez a játék a számokkal. Ismerjük már a pozitív nullát, a kétharmadok számolási módszertanát, de ilyen azért eddig nem volt, hogy ott a végeredmény feketén-fehéren, amire egyszerűen rá lehet vágni, ez nem igaz, mert aki nem nyilatkozott, az minden bizonnyal úgy nyilatkozott volna, ahogyan Semjén és a párt gondolja.

Innen nézvést nincs értelme már semmit sem méregetni, számolgatni, a valóság nem érdekes, ha ott van helyette a kinyilatkoztatás.

Viszont nem ez volt Semjénben a legérdekesebb, hanem az, hogy meg is indokolta, miért rejtőzködnek a magyarországi keresztények, akik úgy vannak, hogy nincsenek. Nos, a fővadász szerint a DK és Gyurcsány vallásellenes propagandát folytat, ezért a számukra lehangoló eredmény.

Mi több, ezzel a vallásellenes propagandával úgy megfélemlíti az amúgy mélyen hívő keresztény atyafiakat, hogy nem merik beírni abba a nyüves felmérésbe a rohadt nagy hitüket.

Itt azért már meg kell állnunk egy szóra, mert ez az általános tébolynak is egy olyan foka, ami orvosért vagy gyógyszerért kiált, illetve a legegyszerűbbet föl sem veti az ember, hogy Semjén takarodna a jó francba. Ezt az óhajt alá is támasztom, megindokolom, ha úgy tetszik, mégpedig Semjén szavaiból fakadóan.

Mert és ugyanis.

A Fidesz, mint ismeretes, felelősséget semmiért sem vállal, és azt a szart, amit a kormányzásnak hazudott fungálásukkal összehoznak, mindig más arcára kenik. Ezt a világlátást és indoklási technikát pedig odáig fejlesztették, hogy ma már egyenesen tehetetlenek a külvilággal szemben, amelynek minden egyes része csakis ellenük, az ő megváltó tevékenységük ellen harcol és küzd.

Brüsszel, az USA, a liberálisok, az Unió, mindenki ellenük fog össze, és mind a világméretű összeesküvés mögött fölsejlik Gyurcsány démoni alakja, aki ezt az egészet irányítja. Ilyen ellen nincs mit tenni, le kellene mondani, és az ország kulcsait kékszegélyű kistányéron átnyújtani annak, akit ezek szerint legyőzni nem tudnak, mert minden szálat ő mozgat, és ez az alak pedig maga a patás Gyurcsány.

Ez a világi oldala a dolognak.

De most már az is kiderült, Gyurcsány hatalmasabb magánál Istennél is, mert mi magyarázhatná, hogy az ő propagandájától a hívők kikeresztelkednek, vagy csak egyszerűen félelmükben megtagadják hitüket. Ezek szerint Feri a mindenható maga, ebből fakadóan pedig Semjénnek le kellene borulnia előtte, de ilyen szándékai neki nincsenek.

Innen a kérdés, hogy akkor milyen szándékai is lehetnek ennek a Semjénnek.

De csak egyet találunk, ez pedig a hazudozás a hatalom megőrzése érdekében, mégpedig oly mértékig, mint mostani sztorinkból is kitetszik, hogy magát a számokkal leírható valóságot tagadja meg ez az eszement.

Ezért is, meg, mint fentebb kiderült azért is, mert a jelek szerint Gyurcsánnyal kezdeni semmit nem tudnak, el kéne takarodni. Az a szép, hogy ez Semjén logikájából következik, de ez az organizmus még azt sem képes fölfogni, amit saját maga beszél. Így állunk. Illetve fekszünk kiterítve most épp itt.