Szerző: rezeda

Bayer Ötös Számú Tagkönyv semmi meglepőt nem produkált, csak hozta a formáját. Alig is láttuk őt iddogálni a FEHOVA-n Semjén fővadásszal, az élményt, és a közéjük tartozom én is falkatudatot valahogyan ki kellett fejezni újólag, ez okozta tehát, hogy az Ötös Számú a szlovák külügyminisztert küldte el a kurva anyjába. Hogy Szijjártó se mondhatta volna szebben. A külügyminiszternek az a bűne, hogy nem kér bocsánatot egy olyan kijelentésért, amelyben a falkavezért támadta és szidta, mint az szokásban van manapság a világ NER-en kívüli tájékain.

Az Ötös Számú ezért bűbájosan az írta: „Hamarosan választások lesznek odaát. És a szlovák k.miniszter is megy, ahová való: a kurva anyjába.” Nincs tudomásunk reakcióról, de nagy valószínűséggel nem is lesz, mert az Ötös Számú nem egy tényező, csak hiszi magáról, amikor Semjénnel poharazgat, akit mások még le sem nagyon köpnének. Azaz, mindenki megtalálja a nívóban hozzá illőt, például Várkonyi Andrea is járt a FEHOVA-n egymilliót érő ruhácskában, amiben úgy nézett ki, mintha most jönne ki a konyhai mosogatásból.

De a Lőrincnek tetszett bizonyosan, hogy elakadt a málé szava is. Lehet, hogy ő mondta az Ötös Számúnak, hogy legyen bátorak, és az is lett. Elküldte a kurva anyjába ezt a szlovákot, aki messzire van, és nem tud visszaütni. Mindezek mellett nem érne meg ennyi billentyűnyomkodást ez az alak, ha nem társult volna mellé Schadl elvtárs is, akitől egészen elképesztő beszélgetések kerülnek napvilágra. Ezek egyben mutatják a züllöttségét és a nívóját is, ami megegyezik az Ötös Számúéval. Hogy ki tanult kitől kitől, csak sejteni lehet.

Végül is, mindegy is. A legfontosabb a végeredmény, az output, azaz, a kimenetel, ami Schadl elvtárs előadásában ez: „Ne álljon már bele egy szájbabaszott kis járásbírósági fikabíró most már tényleg, hát az agyamat eldobom. (…) Hát a jó kurva anyjába elküldeném ezzel a baromságával.” Ím látjuk ám, hogy maga az Ötös Számú sem mondhatta volna szebben ezúttal, amiből az fakad, hogy ezek ilyenek. S mielőtt megrónának a hirtelen jött általánosítás miatt, sietek kijelenteni, tévedni tetszenek. Lenne a tarsolyunkban példa bőven.

De nem szaporítjuk a trágáriumot, mert netán kedvet kapnánk hozzá, és higgyék meg, akkor kő kövön nem maradna, ugyanis meglehetős képzettségünk van e téren. Voltunk culágerek, segédfűtők miegyebek, ismerjük a munkásosztály nyelvezetét, és irodalmat is olvastunk olyat, amiből szókészlet – efféle – és fordulatok bőven meríthetők. És nem is a píszí az, ami visszafog, hanem a tudományos figyelem, amellyel a nyelvből az embert próbáljuk fölfejteni, a lelki és morális lényegét neki, ami így első ránézésre meglehetősen lehangoló.

Másodjára is, tesszük hozzá sietve, de hát, mi is ez, kérdezhetik érdeklődve nagyon. No most, az állapítható meg, vizsgálatunk tárgya, illetve alanya bunkó. Kőbunkó mindkettő, mégpedig abból a fajtából, amelyik ellenvetést és érveket nem ismerve ordítja le a másik fejét, de szemtől-szembe nem, mert annál beszaribb. Az Ötös Számú az olvasóközönségnek, Schadl a kedves feleségének – a felvételek tanúsága szerint – bizonygatja a tökeit, ez a tátott szájú agytörzsi tevékenység, az ösztönélet vagy a szomatikus működés. Hangosan.

És csapatban, ezt el ne feledjük. Ez az a galeri habitus, amelyik csordában erős, egyénileg beszari, és ez az, amelyik feltétel nélkül – kizárva minden észbéli tevékenységet – gyűlöl, mégpedig oly erősen, hogy habzik a szája. De nem feledhető a karakterisztikában az sem, hogy a gyűlöltet megveti és lenézi, emberszámba sem veszi, szintén azért, mert csak. Mert kijelölték számára. Ez a habitus a verőlegényeké, akik csapatban és sípszóra törik a csontot, és újabb sípszóra elmenekülnek. Ismerjük a történelemből a figurát.

Itt, példánkban az Ötös Számú a szlovák külügyminisztert vágná pofán, ha mersze lenne hozzá, ami nincs. Schadl pedig az ócska bírócskát rakná rendbe, de csak a feleségének és telefonon. Ez az a típus, amelyik egyedül az életéért könyörögve mindent megígér, illetve az is, amelyik pénzért az anyukáját is eladná, miközben most meg ordítva küld minket a miénkbe bele és vissza. Nincs ezzel gond már, félreállunk, letöröljük, csak unjuk már nagyon. A falka vonyítását, a kontrázó nyáj bégetésért, unjuk mi ezeket nagyon.

Orbán Viktor, Mária néni és Feri bátyám jó barátja, illetve személyi testőre rendkívüli bejelentést tett a Facebookon. A leghangosabb visítás az volt a mondandóban, hogy „azonnal fel kell függeszteni a Magyarországgal szembeni uniós eljárásokat”. Érezzük a mondatban a toppantós követelést, a most már aztán elég, gyere ki a kocsma elé gesztusát és habitusát erősen. Olybá tűnik, mintha lenne mire alapozni a tarhálás felszólító módba tevését, de ilyen ok és indok nincsen egyáltalán. A kedves vezető azért érezhette magát ilyen felszabadultnak egy darabig, mert a kedvenc témája is szóba került az uniós csúcson, ahová minket, azaz Mária nénit és Feri bátyámat megvédeni elutazott. Ezt is a közösségi oldalon közölte.

Migráncsok. Hogy megállítani őket, illetve, pláne, méltányosabb és gyorsabb menekültügyi eljárások lefolytatását szeretné az Unió, plusz még a külső határok hatékonyabb védelmét is. Mindez csudálatos idea, a mi kedves vezetőnk azonban mindebből azt bírta leszűrni, hogy adj pénzt, és olyan indoka is volt: „támogatni kell a tagállamokat, köztük Magyarországot is, hogy kerítést építsenek…” Itt megállunk egy pillanatra merengve, és megállapítjuk, hogy ilyenünk nekünk már van. Sőt, túl sok is van. A horvát határon épp el kellene bontani. Illetve már rég el kellett volna, de ehhez képest ennek még neki sem láttak, ám erről sem beszél senki. Illetve ezen a ponton azért emlékezzünk meg az Orbánban élő középkorról is.

Sok minden nyoma van a benne tanyázó feudalizmusnak, aminek csak az egyik eleme a kerítések iránti vonzódás, mert ez olyan romantikus. Ezt úgy küzdik le a migráncsok, mint a török az egri várfalat, létrával, alatta fúrt alagúttal, hogy Bakondi akárha Dobó István csak néz ki a fejéből, és ő is hasonképp visítozik, mint a gazdája. Nem tudjuk, Orbán hová álmodott még drótakadályokat, várárkokat és szurkot burogató asszonyokat, de lehetne GyODA-ban is gondolkodni, eladni a bugris nyugatiaknak jó pénzért, mint magyar szabadalom. Remélem emlékszünk még a gyorstelepítésű drótakadályra, mint kies hazánk debilitásának ékes bizonyítéka, emellett akkor is valamely cimborának jó pénz.

És ezen a ponton el is érkeztünk a visítás igazi lényegéhez, hogy Unió, aggyá pénzt. Érdekes ez, hiszen míg a kedves vezető a hanyatló Brüsszelben toppogat követelőzve, idehaza az egyik beosztottja – a Gulyás nevű – a tanároknak ígért béremelést megint, feltéve, ha az Unió ad pénzt, tehát ki érti ezt. Attól nem igazán, hogy ugyanez a Gulyás nevű ugyanazon a napon, amikor az Uniótól függő béremelésről delirált, egy másik helyen pedig azt mesélte – azzal etette a bamba hallgatóközönséget -, magyar hazánk annyira stramm, hogy nagyon jól elboldogul az osztrák traktorista pénze nélkül is. Ha mindezeket pedig egymás mellé állítjuk, akkor az derül ki, hogy vagy kies hazánkban, vagy a Gulyás fejében van kupleráj.

Vagy mindkettő és rohadt nagy. Plusz még a főni toppogatása, illetve kinyújtott marka az apróért. Azaz, tessenek már eldönteni, kell-e az a pénz, vagy Brüsszel dugja fel magának. Illetve az is felmerül, miért kerítésre kellene a felfüggesztett lóvé, ha a tanároknak van ígérve, tehát összességében feltehető az egyetlen hiteles kérdés, hogy akkor most mi van. Úgy tűnik, hogy ugyan kormányozva sincs szétesőben lévő valahai hazánk, de még a kormányzati kommunikációt sem sikerül összehangolni egyáltalán. Beszél az összes, mondja, ami épp az eszébe jut. Ez a háromnapos soproni stratégiai kormányülés hozadéka, és miért is lehetne más, ha azt az egészen apró adalékot, hozzá tesszük: nem tudjuk, ott mi folyt.

Mert ugyan újságíróval szóba nem álltak, kulcsra zárták a soproni ajtót, ehhez képest viszont Eperjes Szamócát szeretettel fogadták ugyanott. Még Nagy Ferót is kellett volna, hogy teljes és hiánytalan legyen a nívó, de ne legyünk telhetetlenek. Így is látjuk a lehangoló végeredményt, ami az eddig is megszokott semmi, másképpen a választási szlogen, miszerint „Folytatjuk”. De, hogy mit, mikor és hogyan, azt senki sem, még önmaguk sem tudják. Kell pénz, nem kell pénz, a tanároknak kell vagy kerítésre, Vodafone-ra illetve templomokra, akkora a zűrzavar, hogy kiigazodni rajta bajos. Csak egy fix pont van, éspedig a zavartalan lopás továbbra is, amire viszont az Unió – egyelőre – nem ad.

Navracsics rosszul dolgozott, de hallgat. Beígérte – mint emlékezhetünk -, ha nem jut eredményre a pénzszerző brüsszeli Canossa-járásai során, akkor lemond. Nem járt eredménnyel, le sem mondott. Sőt, a gombócot is megzabálta, egy brancs ezek, hogy A tanú bájos foglárától vegyünk muníciót, így meg is érkezzünk abba a korba, tehát a jelenünkbe. És erről az oromról látjuk a jövőt. A háború nem ér véget egyhamar, állapította meg Orbán, miután nem tapsolta meg Zelenszkijt. A migráncsok csak jönnek szakadatlan – mondta Orbán szintén a kappanhangján, majd fel is kiáltott: szüret. Mária néni, Feri bátyám, jövök, a cirkusz folytatódik, van mivel riogatni a népet, lesz szavazat megint. És ennyi az életünk. Az egész.

Akár valami ráismerést, azt a bizonyosságot, ami eleddig rejtve volt, de most minden megvilágosodott, akárha Sziddhartha a bódhifa alatt, nyilatkoztatta ki a mi egyetlenünk, kedves vezetőnk és tanítónk: „Meghallgatva az ukrán elnököt, nyilvánvaló, hogy ez a háború elhúzódik, nem számolhatunk azzal, hogy hamarosan véget ér…” – Hazánk jótevője ezzel azt közölte, a dolgok nem úgy néznek ki, mint ahogyan ő maga és követői (vö.: nyáj) bégetnek, illetve óbégatnak már hónapok óta, azaz röviden: ez nem teszi le a fegyvert, vazze. Vagy csezmeg, beállítódás és utcai harcos gusztus szerint. Bizony, ez nincs másként, és innen indulunk el utunkon.

No most, az ukrán elnökkel való találkozásnak van eleje is, mi több, előtörténete, amely valamikor akkor kezdődött, amikor maga a háború is, mert hiába járt Orbán Moai Putyin haverjánál békemisszión a rohadt hosszú asztal másik végén. Már az a mahomet készség beárazta őt az orosz náci világában is, maga az pedig, hogy ott járt, a világnak azon a felén úgyszintén, amelyik késsel-villával eszik. Jobban mondva arrafelé csak újabb szín került arra a palettára amelyik annyira sötéten ábrázolja őt, hogy alig is látszik már, azóta meg valóban szinte egyáltalán. Az ilyesmi pedig megviseli az ember idegzetét, aki a harcokban mindig győz.

Papíron persze, ahol olyan dolgok történhetnek, amilyet ő csak akar. Cipeli a hátán a libsiket, lecsapolja a mocsarukat, az álmok színes világa ez, amiből nehéz felébredni, de egyszer azért muszáj. És az ilyesmi fájni bír nagyon. Hogy úgy ne mondjuk, rohadtul és kurvára. Idegállapotba kerül tőle az ember, aki mindig nagyokat mond, például olyanokat annak idején, hogy az ukrán elnök csak egy ócska színész, bohóc úgymond őhozzá képest, aki a jog masszív talaján áll a végzettségével, de ez már akkor ingoványossá válik erősen, amikor a szerelmes szemekkel megválasztott, illetve kijelölt igazságügyise is hülye.

Nem tudja, mi a jogállam. Nincsen tisztában annak fogalmával, ezért azon a tájon, ahol késsel-villával esznek, sajátos módon néznek rá, ahogyan a gazda valagából kikacsintva ordít magát folyamatosan boszorkánynak delirálva, akit permanensen üldöznek. Ilyen vándorcirkusz az, amelynek direktora Orbán Moai, akire a világ olykor furcsán kacsint vissza, oly erővel a mázsás szemhéjaival, hogy bele is remeg. Mert mielőtt az ukrán elnök, a színészbohóc elmesélte neki ezek szerint, hogy nem áll szándékában letenni a fegyvert, ilyképp olyan valóságos szabadságharcos ő, mint amilyet ez a miénk csak álmodik magáról, történt ez meg az.

Az ukrán bohóc Károly királyról érkezett a messzi és bűnös Brüsszelbe, oda, ahová Orbán Moai rendszerint kokikért és sallerekért szokott megérkezni. És nem elég, hogy ez a brit trónon ücsörgő fogadta a bohócot, amit a mi egyetlenünkkel soha a büdös életben nem fog megtenni, ráadásnak a brüsszeliek, a sok országok vezetői nem átallottak állva és tapssal fogadni az ukránt, mint valami igazi hőst. Orbán Moai tartózkodott ettől a cselekedettől, mert egy prosztó. Tapló másképen szólván, úgyhogy már itt sötétült a róla közkeletű éjfekete kép, de ezzel még nem volt vége a megpróbáltatásokkal terhes napnak. Csoportkép is készült ugyanis.

No most, ezen a vak sors, vagy a késsel-villával evők mókázós kedve miatt az ukrán mögé állították a magyart, és a vaku villanása után olyan végeredmény született, ami egy perc alatt bejárta a világot, mert az internet nem csak arra való, hogy Orbán Moai küldözgessen rajta degenerált képeket a debil alattvalóknak, hanem mások is megteszik ugyanezt. Ebből pedig bajok fakadnak, ahogyan látszik a mi egyetlenünk csukott szemű pöffeteg képe, hogy azonmód nekilátódott a mémek villámgyors gyártása róla, amit semmiféle sajtófőnök és TEK megakadályozni nem tud. És ez a valóság másodjára, amint képen törli a manust.

Egészen tiszteletlen ötletek nyomán születtek letaglózó műalkotások, amelyek azt mutatják pőre valón, mire tartják a kerek világban a mi harcosunkat. Összefoglalva: rajta, a józan és nagytudású jogász végzettségű kriplin röhögött amúgy elszörnyedve a világ, míg pedig a színész-bohóc iránt nagy és meghajló tiszteletet mutattak, és az ilyen a nagy egónak fájni bír rohadt mód (sub specie rohadt). És még a felismerés a személyes találka után, hogy nem az lesz, amiről egy éve óbégat és nyüszít a mi emberünk, amit már egyszer megfogalmaztunk a nagyközönség számára mint Orbán rádöbbenését, miszerint, ez nem teszi le a fegyvert, vazze.

És mindeközben még rajta is röhögnek. Így következésképp mirajtunk is, akik egyfolytában rá szavazunk. Orbán beárazott tehát téged is megint én nyájasom, jobb, ha ezt tudod. No de, semmi nem tökéletes, mert hogyan is lehetne az. Esetünkben pedig azért, mert egyes gúnyolódó egyedek Orbán urunkat, ahogyan a fényképen állt az ukrán mögött csukott szemmel és bőséges tokával, a Húsvét-szigeteki Moaikhoz látták hasonlatosnak. Viszont ezt a derék kőszobrok a mi szájunkkal kérik ki maguknak, mert ők mást jelentenek. Mégpedig az ottani ősöket és azok tiszteletét, és már maga a szó, tisztelet, teszi okafogyottá, hogy Orbánt ilyen kőszobornak lássuk. És ennyi az egész.

Mielőtt megszületnének a népszámlálás lehangoló adatai, amelyek minden valószínűség szerint azt mutatják majd – mint voltaképp eddig is -, hogy szerencsétlen hazánk egyáltalán nem keresztény ország, még gyorsan tenni kellett valamit. Semjénről elég régen hallottunk, mintha hetek óta nem is lenne. Most azonban azért a törvényjavaslatért, amit benyújtott, és a bátrak meg is szavaztak, tessenek a nevét mindörökre megjegyezni. Bár a nagy többséget ez sem nagyon fogja érdekelni, az ellenzék és a lehetséges kárvallottak pedig kussolnak majd mélyen, mert a valláshoz, egyházhoz van köze, és ettől a területtől úgy tartanak, mint stílszerűen az ördög a tömjénfüsttől.

Orbán jól számolt, amikor úgy döntött, Magyarországot visszavezeti a középkorba, mert ugyan nem sejthette, de úgy lett, hogy az ateisták vagy nem templomjárók a nagy, műkeresztény hangzavarban szolidan hallgatnak. Sőt, polgármesterek és más potentátok is fölveszik a Fidesz módit, misékről szelfizgetnek, holott előtte ott őket soha nem lehetett látni. A nagyon téves gondolatuk az, hogy az általuk irányított város – miegyéb – lakosai közt többségben vannak a hívők, és a hazugságokkal az ő gusztusuknak akarnak megfelelni. Egy évtized alatt, amióta Orbán nekiállt keresztényezni és keresztény kultúrázni, amiről amúgy fingja sincs, így torzult el kies hazánk. Csattogtatjuk a bokát és vetjük a keresztet.

Nevetséges és alávaló. Mint ahogyan Semjén is, aki a törvényjavaslatában – amit megszavaztak – azzal állt elő, hogy 2023. február 28-áig az egyházak olyan állami, önkormányzati épületek tulajdonjogára is bejelentsék igényüket, amelyeket el sem vettek tőlük, mivel soha nem is voltak a birtokukban. Az egyetlen feltétel, hogy a kiszemelt ingatlanban a kérelmező egyház – vagy ahhoz kapcsolódó úgynevezett belső egyházi jogi személy, például szerzetesrend – hitéleti, szakrális vagy köznevelési feladatot lásson el. Lefordítom: ahol egy nyüves hittanórát megtartottak, vihetik, kis túlzással, ha az átadáskor felszentelték, mint az divat, az övék a cucc.

Mindennél szebb azonban, hogy ez a csudálatos törvény mérlegelésre, tiltakozásra módot és lehetőséget nem ad, amire a nagyságos egyház rámutat, már az övé is. Semjén végkiárusítja az országot az egyházaknak, illetve tán nem is ez a jó szó, abban az aktusban a vevő valamit azért fizet, itt azonban elég csak azt mondania, ez mostantól az enyém. Még csak nem is a Pál utcai fiúk klasszikus einstandja ez, mert ott benne volt a levegőben, ha így is történik, de azért mégis törvénytelen, amit szegény Nemecsek elszenved, itt azonban megszavazott, paragrafussal megtámogatott szerzés folyik, mint annak idején a zsidó vagyonoknál, amelyeket a jó keresztény honfitársak megkaptak. És volt pofájuk beleülni.

Mindebben pedig az a legérdekesebb, hogy sem Semjénnek, sem a megszavazóknak, sem az egész bagázsnak nem mondja senki, hogy most már menjenek a büdös francba, vagy más melegebb helyre. Főleg azért, mert a törvényben arról sincs szó, hogyha valamit ilyképp az egyházra átruháznak, azért a régi tulajdonos kap-e valami kártérítést, vagy csak annyit mondanak neki: a pofád befogod. Nem tudjuk, mi járt Semjén fejében, amikor ezt a javaslatot beterjesztette, illetve a bátrakéban, akik megszavazták, de nem is ez az érdekes már, hanem az, hogy mindez megtörténhet. És senki nem áll fel, akinek módjában állna, hogy a képükbe mondja, a keresztény országról szőtt álmaik maga a hazugság.

Hazug a nemlétező keresztény kultúrájuk, a százszámra épített templomaik konganak az ürességtől, az állítólagosan hívő – vagy vallásos vagy templomjáró (nem) – lakosság kilencven százaléka az sem tudja, hol lakik az Isten, és minden bizonnyal egy nyüves Miatyánkot sem tud végigmondani. Úgyhogy ez megint csak a szerzés, mert amit alapítványba kiszervezni nem lehet, azt el lehet zabrálni. Magyarországnak mára már csak a megszenesedett csontváza maradt meg, és azt hiszik, a szent szánkók mintájára, mi több, Orbán szaros pökhendiségére „Ember, most jövök a templomból” építve a hamis szakralitással lehet elkussoltatni és a jelek szerint ellopni mindent, ami mozdítható, és azt is, ami le van betonozva. És még most sem mondja senki, hogy elég. Beszari alakok.

A Budapest-Kairó viszonylat ma nem egy távolság. Úgy is mondhatnánk, csak egy ugrás, mint régen a Sugár nagyáruház az oldódó szocializmus idején. Egy átlagos sebességű röpcsivel két óra negyvenöt perc, a nem is kormánygépek azonban nem tucatgépek, velük az út még tán rövidebb ideig tart. Gondoljunk azonban bele, hogy annak idején Napóleon és az ő hadai szélfútta hajón és lóháton mennyit bumliztak a piramisokig, viszont nagy valószínűséggel még ők sem zabáltak annyit az odaútjukon, mint Szijjártó külügyes és decens csapata a legutóbbi kiránduláson, amikor meghódítani indultak a fáraók földjét.

Emlékezhetünk, nem is oly rég értekeztünk arról, hogy Szijjártó külügyes elküldte az anyukájába – már megint és újra – az amerikai (Pressmann) nagykövetet, illetve azt üzente neki, teljesen érdektelen, miket hadovál össze, ki nem szarja le. Valahogyan ebben a stílusban, és bár ismerjük Szijjártó habitusát és képességeit, ezt azonban mégis furcsállottuk picinyt. Most azonban támadt egy nyom, ami magyarázat lehet a böfögő stílusra, ami az, hogy a magyar külügyek teljhatalmú ura lehet, valamiféle kajakómában szenvedhetett talán agya elborulván. Vagy biztosan. Más nem lehetett a baj oka.

Mert tudomásunkra jutott, azon az úton – csak odafelé a röpülőn – a külügyér és bájos kísérete öt és fél millió forintot zabált fel. Hogy mellette még az uszkve két és fél óra alatt csináltak mintegy nyolcmilliós internetszámlát is, az már csak hab a tortán. Viszont növeli a titkokat, hogy mi az anyám valaga folyt azon a nem is kormánygépen útban Kairó felé. Elsőként azt tételezzük, ürücombot (vagy homárt a’la Orbán) csemegéztek bájtokat faló pornónézés közben, vagy valami ilyesmi. S ha már így képbe került az ürühús, még beugrik Schopenhauer, aki kicsit nagyobb koponya volt Szijjártónál, és ezért emberi.

A mi egyik kedvenc filozófusunk ugyanis az ilyesmi módiról azt tartotta, nem jogosult a szegénységről papolni és gondolkodni, miközben a jól fűtött szobában ürüsültet vacsorál. Ezzel a gesztussal azt vallotta be, hogy méltatlan. No most, egy röpcsin sincs tizennyolc fok, mint a magyari iskolák tantermében, ámde Szijjártó és sáskahada, miközben ötmillió forintot zabál föl két és fél óra alatt, mindeközben arról mesél, hogy mindezt érettünk teszi. Miattunk böfög zsíros ajkakkal és okádik. Viszont tényleg nem tudjuk, mi folyt azon a gépen, és soha nem is tudjuk meg, akárha a kormánygép a fekete luk eseményhorizontja lenne.

Hogy ami abba bekerül onnan ki már nem szivárog. Így csupán tételezések vannak és elborzadások, hogy azon a gépen csupa móriczi Kis Jánosok voltak, akik ki akartak zabálni a vagyonából valakit, aki, ha belegondolunk, mi vagyunk. Közpénz milliókat tömtek magukba, de még ez sem visszatetsző igazán, hanem az úri muri. A kivagyiság és a dzsentritempó, amikor az önmagukban teljesen érdektelen és értéktelen organizmusok ettől érzik magukat valakinek, hogy azt hiszik, mindent megengedhetnek, és meg is engednek maguknak. De ez már kognitív, illetve elsősorban morális kérdés, és voltaképpen ide is akartunk eljutni.

Most is, háromnapos stratégiai kormányülés zajlik Sopronban, a közlések szerint azért, hogy a mimagyari népet a „szankciós inflációtól” megvédjék. Nem kellene ehhez Sopronba menni három napra, ha már ott a karmelita fellegvár, lehetne ott is diskurálni annyi eredménnyel (semennyi), mint épp Sopronban vagy akárhol ebben a széteső, nyüves országban. Úgyhogy, ami ott zajlik, az is csak ilyen vállalati összetartás, lazulós napok, és ez is a mi pénzünkön. Mert abba már bele sem mer gondolni az ember, ott milyen számlák keletkeznek három nap alatt a két és fél órás utazáshoz képest, de ezt sem fogjuk megtudni soha.

Ez az újgazdagok tapló rongyrázása, ami a Gucci táskával kezdődött, majd vált a milliós órákkal oly mindennapossá, hogy senkinek fel sem tűnik, és már nem is fáj. Pedig ezek sáskahadak, akik immár nem egyebet zabálnak fel, mint az egész életünket, de valóban oly mértékig immár, mint a bibliai csapás, ha már álkeresztény ország a miénk. Viszont ennek az országnak elemi érdeke lenne, ha valami jövőt akar, hogy az élősködő hordát eltakarítsa, ennek ellenére nem látszik ez az elemi erejű szándék. Sőt, még a felháborodás sem. Sivár mindennapjainkban így hordoz bennünket az idő, mint a fideszistákat az ő istenük az ő tenyerén

Varga J. minisztert eléggé bőbeszédűnek ismerjük, amikor Brüsszelről van szó. Árad belőle a mondanivaló, dől a szó jogállamról, annak értelmezhetetlenségéről, kettős mércéről, boszorkányokról és azok üldözéséről. Egyáltalán, ha Brüsszel anyukájáról van szó, akit szidni kell, akkor be nem áll a szája. Szinte naponta tapasztalhatjuk ezt, a legkreténebb és legaljasabb vonyításokat rendre meg is énekeljük. Varga nacsasszonyt ilyen sokbeszédűnek ismertük meg, és így nem szeretjük. Viszont nem nagyon kellene már a hivatalában lennie, ha olyan jogállamban élnénk, amelynek definícióját az állítólag jogász végzettségű Varga nem ismeri. Már rég le kellett volna mondania.

Elég csak arra utalnunk, hogy a Völner, plusz a Schadl, illetve az általuk megtestesített mocsok.

Jegyezzük meg mindenek előtt, hogy a Fidesz és Varga szerint Brüsszel a korrupció mocsarában bűzölög, és, mint azt Orbán Viktortól magától tudjuk, pártunk és annak jeleseinek Istentől elrendelt feladata az, hogy ezt a televényt lecsapolják, és a magyari erkölcs hűs szellőivel felszárítsák. Varga tehát fújja is ezeket a szeleket bőszen, kifogást viszont csak annyit találhatunk a misszió ellen, hogy a nacsasszony nyakig ül a szarban, s hogy a feje még kilóg belőle, az azért van, mert Orbán húzza őt felfelé a hajánál fogva. A Völner-Schadl buliról egyre vadabb dolgok derülnek ki. Az jelesül többek között, hogy a „jó miniszterasszony” is tárgyalt az érintettekkel.

Ha csak receptet cseréltek, akkor is az a minimum, hogy a mocskos ügy jó része a Varga által vezetett intézmény (minisztérium) falain belül zajlott, így tehát minden jóérzésű emberben felvetődik az egy igazán fontos kérdés, hogy akkor most mi van. Bugyuta példa, de éppen ezért megfelelő, hogy a távoli és érthetetlen Japánban, ha egy percet késik a szupervonat, már lemond a közlekedési miniszter. De nem kellene ennyire messze mennünk, hogy mi minden piszlicsáré ügyek miatt van szokásában minisztereknek lemondani még a rothadó Nyugaton is. Ezzel szemben minálunk Varga ül a bársonyszékében, és hallgat.

Már ez önmagában mutatja, milyen hely az, ahol élünk.

Tegnap már az is csodaszámba ment a NER-ben, hogy egy független újság újságírója Varga közelébe került, és megszólíthatta őt. Kérdéssel zaklatta úgymond az értinthetetlen személyt, hogy miszerint akkor hogy is áll ez a Völner-Schadl dolog, mondana már valamit a miniszterasszony több okból is. Egyrészt, mint egészen biztosan érintett, másrészt, mint állítólag igazságügyminiszter, akinek csak kell legyen mondanivalója az évszázad korrupciós ügyéről, és harmadjára már csak azért is, mert az egész panama jórészt az általa dirigált intézmény falain belül zajlott. Többesek az indokok, hogy kinyissa a száját.

De nem áll módjában beszélni – mondta.

Egészen pontosan: „Völner úr már több mint egy éve nem tagja a magyar kormányzatnak, ez meg egy folyamatban lévő büntetőügy, amit se magánemberként, se miniszterként nem áll módomban kommentálni”. – Delikát. Mielőtt azonban levonnák azt a következtetést, amit minden józan paraszt le tudna vonni, jegyezzük meg, hogy ez előtt utoljára nyílt levelet intézett Varga miniszter az EB egyik alelnökének, beárulva Márki-Zay külföldi pénzeit, és egyben utalva arra is, hogy netán maga az EB is értintett a Fidesz által nem bizonyítottan, de mocskosul felfújt ügyben, ami azt mutatja, tud ez a Varga beszélni, ha akar.

Illetve, ha engedélyt kap rá. Vagy arra egyenesen utasítják felsőbb helyről, ami csak egy lehet esetünkben, mégpedig a gazda maga.

A metódus is onnan jön. Varga, amikor nem áll módjában kommentálni az évszázad mocskát, akkor így kíván „boldogkarácsonyt” a gazda módján. Előbb-utóbb függöny mögé bújik ő is, mint az istene, amivel arra szeretnénk rámutatni, nem Varga egyéni sajátossága és akciója a hallgatás, hanem a párt sajátja. A párt tele van ganyéval, ezért nem állnak szóba az őket kérdésekkel provokáló újságírókkal, ami közlekedés a világban sehol másutt nem megengedett, csak a NER-ben, és a hozzá hasonló diktatúrákban, ha másképp nevezzük a berendezkedést, akkor is.

Ez sehol másutt nincs szokásban, és el sem tűrik.

Mi azonban, illetve újságíróink és a közvélemény, szendén nyugtázzuk, hogy ez a Varga és a maffiája megint az arcunkba köpött. De ez sem elég, azt is tudjuk mindezek fényében, azért, mert most is mocskosul lopnak. Illetve ezzel párhuzamosan azon munkálkodnak, hogy ne legyenek büntethetők ezért azon a pár emberen kívül, akiket a közvélemény számára koncként odadobnak. Ezt jeleni Varga megnyilatkozása, akitől most már nem pár mondatért kellene könyörögni, hanem feltenni neki az egyetlen releváns kérdést, miszerint mikor takarodik el a jó francba. A gazdájával együtt, természetesen.

„Aki az akkumulátorgyártás ellen küzd, az a környezetvédelem ellen küzd.” – Tudatta velünk az egyes számú axiómát Szijjártó Péter, a nagy gondolkodó. Másodjára a tegnap megkapott csokorban a Belügyminisztérium – mint Pintér Sándor szellemi terméke – jelentette ki, hogy a magyar „orvosok megtámadták a betegeket”, s mint kitetszik, ez már egyáltalán nem tréfadolog. Mint tudjuk mindannyian, az orvosok (mint olyanok) komoly hadigépezettel felszereltek, tankok, tengeralattjárók, rakéták és egyebek vannak náluk, ilyképp a belügy szerint ezekkel irtják immár dolgozó népünket. Fröcsög a vér és omlanak a belek.

Visszatérve azonban még Szijjártó professzorhoz, azt is megtudtuk tőle, hogy az akkumulátorgyárak ellen küzdők egyben a nemzetgazdaság ellen is harcolnak. S így – folytatva a Szijjártó axiómát –, mivel a nemzetgazdaság közkeletűleg kizárólag és csakis dolgozó népünk, a proletariátus javára működik, ezért aki a gyárak ellen hadakozik, az népünk ellen is egyben, de erősen. Az első ficak ott van a lenyűgöző gondolatmenetben, hogy Debrecenben a két halmaz (a gyár ellen demonstrálók és a dolgozó nép maga) egybeesik, s ebből fakad a következtetés, hogy a cívisek utódai voltaképp önmaguk ellen tüntetnek.

Elnézhető, mert ismeretes, hogy a Fidesz filozófiájában népünk nem tudja, mi neki a jó, azt meg kell mondani neki. Hogyan szaporodjon és mennyit, kit szeressen, kit ne, mit gondoljon egyáltalán a világról, mindezt megmondja neki a párt, aki szerint az aksigyár annyira klafa, hogy tiltakozni ellene öngyilkosság. Ez azonban az olvasatnak csak a megengedő része, mert a népet ezek szerint nagyon könnyen a nép ellenségének lehet titulálni. Tudjuk azonban, hogy a népnek önmagától való gondolata a Fidesz szerint nem lehet, így máris fölfedezhetjük a történetben a bizonytalan – de untig ismert – háttérhatalmakat.

Tovább tekerve azonban agyunk ujjszorítóját, a végén kikristályosodik az egy igazság a gondolati sorban. Virág elvtársat hívjuk segítségül, mint a Fidesz felfogásához oly sokszor: “Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.” Nos tehát, lássuk a tanítványt, Szijjártót, aki szinte szó szerint mondja ugyanezt: aki az elektromos akkugyár ellen küzd, az a környezetvédelem ellen küzd. Aki a környezetvédelem ellen küzd, az a magyar emberek ellen küzd. És aki a magyar emberek ellen küzd, az áruló.

Nem szaporítjuk tovább a szót, nem nyújtjuk az élvezeteket, hanem szikáran rámutatunk: íme, hölgyeim és uraim a világbölcsesség foglalata Szijjártó elvtárs kajla gondolataiban. Mert ugyan azt állítottuk, hogy nagy filozófus, no de, hogy ezen belül mégis miféle lehet, azt már nem. Hát, ilyen. És itt le is zárnánk az ő pályafutását, de csak azért, hogy visszanézzünk a csatatérre, ahol az orvosok mészárolják a jobb sorsra érdemes munkásosztályt a vele szövetséges parasztsággal együtt. Legalábbis a belügy értelmezésében és előadásában, amivel így kezdeni már nincs mit, mert ez a tébolyda maga. Rohadt nagy sűrűségben.

Ugyanakkor mégis föl kell tennünk azt az egyáltalán nem megkerülhető kérdést, mivégre van mégis ez a delírium, amiből kijönni immár soha nem tudnak a maffia becses tagjai. Arra kell jutnunk, hogy a hazánkat, benne dolgozó népünket évtizede a markában tartó Fidesz (úgy is mint csőcselék) ellentmondást egyáltalán nem tűr. S ha valami célt tűz maga elé, abban gáncs nem lehet, ha lopni kell, hát lopni kell. Ezt nemzetgazdasági ügyként előadva pedig a lopást felemlegető vagy megakadályozni próbáló organizmus a haza ellensége, áruló, s ki tudja még mi nem. Sőt, mint kitetszik, azt is megmagyarázzák neki, a ganyé miért jó.

Vissza kell térnünk tehát kicsinyég a kimeríthetetlen Virág elvtárshoz, akit, mikor hallunk, Szijjártót látjuk, s ezek után mondja azt bárki is, hogy nem ott vagyunk, abban a rendben, ahonnan idézetünk származik, ami pedig a következő: „Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?” – Világosan látszik, hogy itt már nekünk mondanivalónk nem lehet. Innentől fogva azt nézzük, Pintér hogyan szeleteli fel az orvosokat. Hogy a debreceni tüntetőkkel mi lesz, azt nem tudjuk. Lehet, belátják, csak a jobb sorsuk ellen hadakoznak, aztán belefulladnak a savakba.

Egy egészen friss felmérés szerint a hatvan év felettiek körében a Fidesz népszerűsége hatvannégy százalékon, a harminc év alattiaknál azonban csupán tizennégy százalékon áll. Ha Fidesz volnék, kétségbe esnék ezen, de szerencsére nem vagyok az. Ugyanakkor egy elemzés szerint maga a NER, ami egyenlő a párttal, a Fidesszel, nem leváltható, és két dolog okozhatja csupán a bukását, valami óriási kataklizma, vagy Orbán halála. Ebből fakad, hogy mostani elmélkedésünk sem csűrdöngölés a várható csodálatos jövendőn, hanem Spengler terminológiáját és következtetési módszertanát alkalmazva a Fidesz morfológiája, ha nem is tudományos alapossággal, hanem a szív látásával kizárólag és csakis.

Harminc év alatt a fiatal demokraták vén kommunistákká vagy fasisztákká váltak gusztus szerint. Más vélekedések alapján soha nem is voltak mások, csak a gúnyájuk volt másféle, és az álarcuk ártatlanabb, ugyanakkor a szemünk előtt és az orrunk alatt váltak történelmi léptékkel friss, tavaszi illatúból avasszagúvá. Illetve más szemszögből a protkó savanykás gőzölgése érződik rajtuk, amit a szenteltvíz sem tud lemosni. Hogy mikor ment végbe a metamorfózis, pontosan nem dátumozható, viszont a hatalom kizárólagos akarásával történt meg, morálisan pedig a székház eladásával, ami üggyel kezdődött a következménynélküliség Magyarországon, pedig akkor még Polt sem volt sehol. A felelős tehát máshol keresendő.

Mindemellett és ezzel együtt is azt látjuk így visszatekintve és a jelent is felmérve, hogy pártként azt az utat járták és járják majd be, amit Spengler a kultúráknál alkalmaz, azaz, a kialakulás, a fejlődés és csúcspont, majd az elaggás, a hosszú alkony és végül a megszűnés. A Fidesz működésében, a valósággal, a társadalommal való kapcsolatában, hasznosságában illetve haszontalanságában – vagy károsságában -, személyi politikájában és utánpótlásában ott tart, mint az MSZMP a bukás előtt, vagy, mint még előbbről az MDP ugyane stádiumában. Ha Spenglerre hallgatunk, akkor ez nem véletlen, hanem törvényszerű, s ha arra gondolunk, hogy a NER Orbán halálával szűnik meg, akkor igaz is egészen. Csak sajnálatos.

Mindemellett ami számunkra ezeken felül és kívül lényeges, hogy a Fidesz, mint párt életútjában eljutott az alkonyig, s ami viszont még lényegesebb, sorsának beteljesedéséért vajmi keveset lehet tenni kívülről – de belülről is –, egészen egyszerűen csak ki kell várni. Az alkonyodást, illetve annak beteljesültét nem kizárólag az mutatja, hogy a fiatalok nem kérnek belőle, míg az úgynevezett szocializmusban szocializálódtak meg igen, hanem az, ez azért lehet így, mert mondanivalója, olyan, amelyik el is jut a címzetthez, a fiatalok számára nincsen, a másik korosztálynak pedig van. Őket pedig azzal lehet megszólítani, amit megszoktak ifjúságukban, ami viszont Kádár hangja és szövege sztaniolban.

Más szemszögből, ezt azért el ne feledjük. Ugyanakkor ahogyan a Fidesz – és tagjai – egyedfejlődésében illetve egyedfejlődésükben – a liberalizmustól (vagy annak álcájától) a szélsőjobbig jutottak, azt is mutatja, nincs már hová menniük, ennél jobbra csak a nácizmus áll, amivel ugyan kacérkodnak, de a mai Európában ebbe belevágniuk nem lehet. Elfogyott a mozgástér, és fogyóban van az a társadalmi réteg – ha korosztályi, ha más besorolás miatt -, akit, illetve amelyet meg tudnak szólítani. Ezért van az, hogy most már mindig ugyanazt mondják csak más alakban, mindig újabb ellenséget kell találni, amivel riogatni lehet. De a jelek szerint fogyóban van az a bázis, aki meg is ijed, és ez is törvényszerű.

Mint egy képlet. Akár egy matematikai képlet. Ha belegondolunk, szinte szimbólumszerű, ahogyan a fiatal Orbán (és a Fidesz) a csuhások térdre, imához felszólítástól eljutott őszbe csavarodva a kereszténység óbégatásáig. A Fidesz és Orbán főként, immár önmaga rossz paródiája, s ha látnák ezt, akkor élénken elkezdenének pityeregni. Szerencsénkre azonban ezt nem teszik meg. Láthatjuk tehát, Spengler ide vagy oda, vizsgálatunk tárgya tényleg és valóban a hosszú alkonyát éli, szerves fejlődése mér rég véget ért, ám, hogy ez az agónia milyen hosszú lesz, az nem megállapítható, nem tudható, de, hogy mindenképp bekövetkezik, az törvényszerű és kikerülhetetlen. Ha más nem, ez valami vigasz lehet.

Jusson eszünkbe ez akkor, amikor minden napunk minden percére, minden irányból és egyre hangosabban telepednek rá. Ez is – ha nem is tudatosan – az elnyújtott agónia jele, ahogyan a beteg szűnni nem akaróan és egyre hangosabban, mind értelmetlenebbül kiabál, mint olyan tevékenység, ami az utolsó szalmaszál ahhoz a világhoz, amelyhez olyannyira ragaszkodik. Minél jobban sivalkodik a Fidesz, annál inkább a végét járja. Egy nyugodt, jövőképpel rendelkező, s nem utolsó, sorban nagy támogatottsággal rendelkező pártnak nincs szüksége hangoskodásra, ezzel egyidőben egy olyan párt, aminek nincs jövőképe, saját jövővel sem rendelkezik. Ezt mutatta már a folytatjuk szlogen is. A haláltusa akkor kezdődött. Azóta nézzük.

Varga Judit nyílt levelet írt az EB alelnökének. Annak a Vera Jourovának, akivel egypárszor már (és szinte mindig) egészen súlyos gondjai akadtak, amikor a jogállam definíciójáról volt (és van) szó. Ebben az irományban pedig az Action for Democracytől félti a demokráciát a magyar igazságügyek felkent bajnoka, mint akik veszélyeztetik a hazai választások tisztaságát. Most abba ne menjünk bele, hogy mi az igaz és mi a hamis, mennyi pénzt küldtek ők vagy mennyit nem, de magával Varga állításaival, hogy úgy ne mondjuk, még be sem bizonyosodott vádjaival is egészen súlyos gondok vannak. A szellemiségében még a bírósági fogalmazó nívóján álló Varga tudhatná, az ítélet kihirdetéséig bűnösnek senki nem tekinthető, innen erednek a bajok.

Ezek pedig nem kicsik. Mert túl azon, hogy az Action for Democratyt jelen pillanatban még alaptalanul vádolja, azt is sugallja, hogy az EB együttműködött velük. Felszólítja Joruovát, valljon színt erről, a kormány nevében kér tájékoztatást a hallatlan ügyről, tehát úgy másodkézből magát az EB-t vádolja a magyar választásokba való beavatkozásába. Mindezt pedig az európai népek nevében, akiknek szerinte momentán az a legnagyobb gondja, hogy mennyi pénzt kapott vagy nem kapott Márki-Zay. Úgy vádolja meg magát a Bizottságot is, hogy egyben feljelenti a komplett magyar ellenzéket, akiket ezek szerint Jouorva (aki lehet, hogy maga is bűnös) segítségével szeretne teljesen elkaszálni.

Vargának eddig is voltak fura dolgai, hogy úgy ne mondjuk teljesen érthetetlenek, de ez az akció még azokon, tehát minden eddigin túltesz. Mert még továbbá azt is jegyezzük meg, hogy Orbán szerint (akinek a szava Varga számára maga a szentírás) Brüsszel olyan korrupcióban feredőző mocsár, amit a tiszta tekintetű magyaroknak kell lecsapolni. Innen nézvést is nehezen érthető mit is szeretne Varga ezzel a levéllel, amikor a bűnösöktől kéri más bűnök megállapítását és megbüntetését, tehát totális káosz az egész. Hacsak nem a szarkavarás a szándék, bár ehhez már az sem szükséges, ez a fideszistáknál alapállapot. Ezen túl mást tételezni nem tudunk, mint árulkodást, ami újra csak delikát.

Mert kitetszik, hogy ahogyan az egy miniszterhez (pláne igazságügyi) illik, Varga nacsasszony érdeklődésbe burkolt árulkodásba kezdett, akárha óvodában volna. Ettől egészen röhejes az egész. Hogy Vargán, a Fideszen és az általuk közösen képviselt aljasságon érezzük meg a sajátos kettősséget. Mert előadja a dedót, mintha csak a kis társának a copfját akarná meghúzni a sarokban, ám mindeközben látszik a kis kantáros szoknyácskája alatt a patája. Varga, amióta berobbant – Orbán berobbantotta – a magyari közéletbe, azt az érzetet kelti az emberben, amit J. A. polgártárs oly plasztikusan írt le nekünk: „Nézz a furfangos csecsemőre: bömböl, hogy szánassa magát, de míg mosolyog az emlőre, növeszti körmét és fogát”.

Mindemellett boszorkányüldözés is folyik. Ezt el ne feledjük, ami képletben Varga a boszorkány maga, Jourova pedig, aki őt ebbéli minőségében üldözi, tehát ebből a szemszögből is fölfoghatatlan maga a nyílt levél is, illetve annak tartalma még inkább. Vargától a kis szoknyácskájában mindeddig kioktató kurvaanyázást szoktunk meg az Unió felé, ebben a tegnap megénekelt Szijjártónak méltó párja és társa, tehát a mostani dedós demokráciaféltés egészen különleges. Főleg attól, aki annak a maffiának a tagja, amelyről már szerte a kerek világon az a közvélekedés, hogy az általuk irányított országban demokrácia nincs. Diktatúráról csak azért nem beszélnek, mert a píszí fontosabb az igazságnál.

Ott tartunk azonban magunkban, hogy mindezekről nem is kellene írni, mert magunk is unjuk a naponta ránk ömlő mocskot, és az nem teljesítmény, ha megállapítjuk erről, hogy micsoda. Mégis, ebben a nyílt levélben olyan röhejesen keveredik a kislányos árulkodás a politikai aljassággal, ráadásul a legádázabb ellenséget vádolva voltaképp tőle látszólagos segítséget kérve, hogy tátva maradt a szánk ámulatunkban. És azért ez jó, hogy tudunk még min csodálkozni. Van remény. Csak azt sajnáljuk, hogy Jourova asszony (vagy kisasszony) írásművünk elkészültéig még nem reagált a kihívásra. Még az is lehet, hogy ő is leesett állal néz maga elé azt kérdezve, mi a jó isten folyik itt, s majd megüzeni: húzd meg a copfom, Juci.

“Az Egyesült Államok budapesti nagykövetének nyilatkozataival kapcsolatban azt tudom mondani, érdektelen, teljes mértékben érdektelen, hogy mit gondol ő, vagy bármely más nagykövet a magyarországi belpolitikai folyamatokról, mert semmi köze nincsen hozzá.” – Ez Szijjártó Péter, Magyarország külügyminiszterének magvas gondolata, amiben benne van ezeréves keresztény Magyarországunk története egészen, különös tekintettel a Horthy-korban való kijegecesedésre, miszerint ahogy a magyar külügyminiszter, úgy a kormányzó oldal és az úgynevezett magyar elit pökhendi, ostoba és lekezelő mindenkivel szemben, és a saját hülyesége miatt mindig a vesztes oldalra áll. Onnan átkozza a győzteseket.

Mint kitetszik, újra helyzet van Pressmann nagykövet és Szijjártó külügyminiszter, s ami ezzel egyenértékű, Magyarország és az USA között. Ha a futsaloson múlna, újra hadat is üzenne a tengeren túlra, mint tette azt az az ember, akinek a korszakába most visszaájulnak. Ilyenre azonban nincs módja. Marad tehát a szavakkal vívott tankcsata, amelynek egyik fejezetét idéztük külügyminiszterünk szájából, s nem azért, mert annyira szép volna, hanem mert mintapéldája annak, amilyen a Fidesz és a belőle sarjadzó Szijjártó Péter maga. Stílusában, moráljában és gondolatiságában egy útszéli kocsma félrészeg, kötözködő alakja, s most már igazából nem is az a baj, amit, hanem, ahogyan mondja a tankönyvüket.

Ilyen az összes. Ha belegondolunk, mind ezen a nyelven és hangon beszél Kövértől Vargáig, Orbántól Bayerig, amelyikük csak megszólal, csak úgy teszi, mintha a seggéből rángatta volna elő az egész világot. Mindennek azonban oka van, s azok mi vagyunk – illetve a nyáj -, akik egyfolytában rájuk szavazunk, mert úgy tűnik, ez tetszik nekünk. És ez így is van sajnálatosan, ahogyan nézi az ember a reakciókat, amelyek ilyen helyzetek után születnek. Dolgozó népünk felettébb elégedett az útszéli stílussal, nyugtázza, hogy – akármelyik nagypofájú – na, jól megadta neki, magam sem tettem volna másképp. Így talál egymásra nagy szerelemben a prosztóság fent és lent. A prosztók országa lettünk, a barbároké.

Ady Bandi újra zokogna, mi pedig az ő nyomán tesszük ugyanezt. De nézzük kicsit magát az ügyet, amit onnan kezdünk el, hogy mi egy nagykövet feladata. A tankönyvek szerint az, hogy küldő országa érdekeit képviselje a fogadó országban, ezek szerint tehát nem az, mint ahogyan Szijjártó képzeli, hogy himzőszakkörökön dicsőítse Orbánt, mint tette az Pressmann nagykövet elődje, a Cornstein nevű, aki arról volt nevezetes, hogy trumpista lévén el volt ájulva a mi egyetlenünktől. Változnak az idők, változnak a hatalmi viszonyok, amihöz ezek szerint kies hazánk és annak prosztó vezetése alkalmazkodni nem tud. Mint kitetszik, arra képes, hogy az anyjába küldjön mindenkit, aki a fasiszta politikájával nem ért egyet.

Ez nem diplomácia, de még csak nem emberi együttélés. Ez valami egészen más. Hogy Szijjártót mint embert a futsalon és Kis Grófón kívül mi nem érdekli, az az ő nyomora. Hogy külügyminiszterként ebből a készségből fakadóan mit és hogyan nyilatkozik, az viszont az egész nyüves ország, és annak lakóinak baja. Pressmannak egyébként az volt a gondja, hogy a magyar fasiszták a náci Putyin kottájából játszanak, erre válaszolta Szijjártó azt, amit. A nagykövet viszont egyetlen visszafogott mondattal tette helyre, miszerint „Oroszország azon kísérletét, hogy egyoldalúan átrajzolja Európa térképét, nem tartjuk csupán magyarországi belpolitikai fejleménynek”. A különbség itt látszik a felszínen, de a mélyben nagyobb.

Szijjártó ugyanis még az emlegetett hőbörgésében elővette a másik szokásos fideszes mantrát, ami az, ezek meg akarják mondani nekünk, hogyan éljünk a saját hazánkban. Pressmann erről már korábban elmondta a visszafogott álláspontját, amikor kijelentette, a diplomáciai partnerek (Szijjártó) mindig azt feltételezik, hogy én genderkérdésről akarok velük beszélni. „Ilyenkor mindig félbeszakítom őket, és azt mondom: nem, én a Putyinhoz fűződő viszonyról akarok beszélni. Folyton a kultúrharcról akarnak beszélni, mi viszont a szomszédban zajló igazi háborúról akarunk.” – Erről volna szó, erről tereli Szijjártó és az összes többi a figyelmet az utánozhatatlanul bunkó stílusban és módon. Ráadásul ordítva.

Mint kitetszik, itt kultúrák különállásáról volna szó, hogy az egyiknek volt gyerekszobája, a másiknak nem, az egyikük beszélgetni és megegyezni akar, a vele szemben álló mimagyar pedig csak leordítani a fejét. Megint csak ahhoz a szomorúsághoz jutunk, hogy a piszkos, gatyás bambákat látjuk a gémeskúttal a háttérben, de ezen már nem lehet segíteni. És itt van még az időtényező. Hogy Szijjártó már túl régóta van a hivatalban, amit lehetett úgymond, már mindent kihozott belőle, az összes keleti despotánál járt ujjongva, ahol őt így szeretik, másutt pedig, mint kitetszik, nem annyira. Ideje volna a váltásnak, ami azonban nem következik be, mert ő az ideális a feladatra. Amikor megszólal, Orbánt magát halljuk.