Szerző: rezeda

A hitoktatóknak nem kell Brüsszelre várniuk, mint annyi más (minden) kollégájuknak a béremelés kapcsán, pártunk és kormányunk gondoskodik róla, hogy jól érezzék magukat a bőrükben. Szinte eldugott hírként jelent meg tegnap az a költségvetési törvényben szereplő passzus, hogy kiegészítő támogatást nyújt az egyházaknak a kormány, hogy ki tudják fizetni a hittantanárok béremelését. Pedig, ha jól emlékszünk, ők nem is mentek az utcára ezt követelve, hanem a maguk módján csendesen szolgálták Orbán Viktort. Lám, meg is lett az eredménye, januártól több lesz a borítékban, míg a többiek csak leshetnek.

Nem akarnék két ujjal mutogatni arra, hogy pártunk és kormányunk ismét mennyire aljas, mert mindenki tudja, talán még ők maguk is, csak újólag el kell gondolkoznunk állam és egyház, a magyar ember és a kereszténység, egyáltalán a hit és a hitetlenség dolgán. A XXI. századon, a feudalizmuson, és legfőképpen azon, hogy ugyan megjelent ez a hír, de senki nem borította rá a tölgyfa asztalt a Karmelitában Orbán Viktorra, mi több, még egy kósza ejnye-bejnye sem hangzott el, egyáltalán, mindenki hallgat, mert tabunak érzi a témát. Jó lenne felnőni már, mert a leuralt médián keresztül ez is Orbán hatalmának alapja.

Igaz, vészesen közeledik az advent négy hete a szent szánkókkal a téren, amikor még fingani sem szabad a nagy műpátosztba belemerülve, ez azonban nem jelenti azt, hogy az ember kussol, ha pofán vágják. Mert ez az intézkedés azzal ér fel az összes más tanár számára, azt sugallva, hogy a hitoktató magasabb rendű a magyar-, vagy a matematika oktatójánál, a hívő ember (ha nem is az, csak szavakban) a hitetlennél, a pap többet ér, mint a könyvelő, a fideszes mint az ellenzéki, és már megint ott vagyunk a társadalom kettészakításánál, illetve annál a kifordított kádári szlogennél, miszerint aki nincs velünk, az nincs is.

Visszatérve az egyházakra azonban, nem látjuk, miért van szükség újabb, ezúttal a hitoktatók béremelését szolgáló állami pénzekre akkor, amikor amúgy is számolatlanul ömlik hozzájuk az adófizetők pénze, ráadásul úgy, hogy azzal elszámolniuk nem kell, adózniuk nem kell, tehát egyáltalán nem vesznek részt a közteherviselésben. Sőt, inkább csak teher ők a köz számára, de mégis mindenki hallgat. Hallgatnak akkor is, amikor ezerszámra építik az üresen kongó templomokat, nem szól senki a szekuláris állam haldoklásakor, mert a tabu az, hogy a hit nem magánügy, hanem szentség, pedig csak annyira az, hogy egy budi is lehet templom.

Csupán fel kell szentelni, és máris csak suttogva lehet benne szarni. Mesélhetnék itt a hit kialakulásáról, a szentségek nem szakrális, hanem emberi voltáról, a rengeteg istenről az emberiség történetében, akinek a nevében ölni lehet, egyáltalán előadhatnék egy vallástörténeti stúdiumot, mint ahogyan az iskolában is ezt kellene oktatni, nem a szentháromságot, amitől elmegy az ember józan esze. De voltaképp nagy valószínűséggel úgyis ez a cél, és szétnézve hazánk állapotán teljesülni is látszik. Orbán ördögi terve a kereszténység permanens óbégatásával működik, mert ezen a határon mindenki megszeppen.

Pedig nem igazán kéne. Mondhatnám úgy is, nem ártana felnőni, és ezt az egész keresztényesdit a helyén kezelni, ami ma nem egyéb, mint hatalomtechnikai kérdés, ha Orán érdeke úgy kívánná, holnaptól mecseteket építene, és a müezzineknek adna fizetésemelést, mert erről szól ez az egész. Ugyanakkor még egyszer tegyük ide, hogy kies hazánk még így sem keresztény állam, a lakosság fele tán megszokásból rávágja, hogy keresztény, de templomot belülről nem igazán látott, és még magában imádkozgatni sem igen tud. Erre valók a hitoktatók, hogy megtanítsák, és ez ér meg minden pénzt a jelek szerint Orbánnak.

Még egyszer elgondolkodom azonban arról, hogy ez a hír, illetve az abban foglaltak másodrendű állampolgárrá teszik az összes nem hittantanárt, miért nem zavar senkit. Azt is kérdezhetném, miért nem érdekel senkit, hogyha nincsen semmije, akkor annyit is ér, és ezen a soron haladva föltehető a végső kérdés, abba is miért nyugszik bele mindenki, ha nem Orbánra szavaz, akkor nem is magyar. Áprilisban eldőlt, hogy ez így a jelek szerint jól van, most, hogy netán megfagy vagy éhen hal, akkor is. És úgy tűnik, senkinek egy szava sincs, akármekkora pofont kap, fogja a krumpliját és élteti Orbánt. Rossz hírem van: meg fogunk dögleni.

Olyan volt a Fidesz háza tája tegnap, mint egy felbolydult disznóól, ahonnan a ganyészag mellől erős sivalkodás hallatszott mélyebb röfögésekkel elegyest. Az EP megszavazta – még kétharmadnál is nagyobb arányban -, hogy kies hazánk ne kapja meg a hónapok óta epedve várt pénzeket, mert nem felel meg a klub normáinak, amit eddig ATM-nek használt. Csak az lepődött meg ezen, aki eddig homokba dugta a fejét, illetve az, aki azt hitte, látszatintézkedésekkel meg lehet felelni a jogállami normáknak, amiről már Varga Judit is sejti, mi lehet az, csak ezt időnként letagadja vagy elfeledkezik róla.

Várható volt mindez, mégis helyzet keletkezett. Bár még semmi nem dőlt el, így az sem volt indokolt egyáltalán, hogy az ellenzék örömében csűrdöngöljön, pedig ezt tette. Mint kitetszik tehát, a hülyeség kettős természetű, ami mutatja, miért vagyunk kilátástalan helyzetben, de ezt már olyannyira megszoktuk, hogy szinte hiányozna is. Egyébként mi választottuk őket jobbról balra meg elölről hátra is, a kassza lecsengett, reklamációnak helye nincs, tessenek oszolni. Annyi maradt, hogy leírjuk a homokos, füves, vizes síkot, majd folytatjuk a tevékenységünket J. A. polgártárs kiábrándult szellemében.

Ha már Varga Judit szóba került, ő volt az első és a leghangosabb, egyszersmind a legtaknyosabb is, amikor hozva az egyre lehangolóbb formáját azzal nyugtázta az EP döntését, hogy jobb, ha meghúzódnak a sarokban, mert nekik nem osztottak lapot. Ez talán így is van, ha a pállott, feudális Magyarország szemüvegén keresztül nézzük a világot, ha azonban azt is figyelembe vesszük, hogy abban a parlamentben választott képviselők ülnek, akiket azonban nem krumplin megvett Mária nénik küldtek oda, ha érthető is, de mégsem elfogadható Varga reakciója, ami egyetlen dologra bizonyíték: hogy mit szarnak le ezek.

Úgy nagyjából és egészéből mindent, amit a demokrácia jelent, mert Varga kibukó lebukása mutatja, hogy világképében az, hogy a többség dönt valamiről, ami döntés aztán a kisebbség – ez esetben a ganyészagú Fidesz – számára is kötelező, elviselhetetlen. Nem létezik. Varga szocializációja a Fidesz működési módszertana, ahol eldönti a dolgot a vezér, az idomított képviselőkkel pedig elbábozzák a megszavazósdit. S ha rámutathatnánk, Varga orra alá dörgölnénk, mint a jogállami norma eme alapja magyarországi hiátusára, lehet, hogy azt sem értené, mi ezzel a baj. Erre utal, hogy az EP működése neki zavart okoz.

Felháborító, mondja. Nekik nem osztottak lapot – hogy a nacsasszony szóhasználatával éljünk, s voltaképp ez adta meg a disznóól alaphangját tegnap, de voltak benne más érdekességek is. Deutsch képviselőt hozhatnánk fel például másodjára, aki mostanában mind közül a leghangosabb, mondhatni, a butaság bátorságával visítozik, mint tegnap is, amikor annyira habzott a szája, hogy keresni kezdtük mellette a félbeharapott szappant. Ő a másik oldalról közelített, és Gyurcsánynéig jutott, mert eddig terjed a horizontja, hogy miszerint a pedagógusok menjenek tüntetni az ő ablaka alá, mert miatta nem lesz béremelés.

Ez egy olyan komplex hazugsághalmaz, ami fölfejtésének nem is érdemes nekilátni, mert minden jóérzésű ember tudja az ellenkező igazat. Hogy mégis ilyen gyakran vonyítják ezt, az csak egyet mutat, hogy a Fideszben, illetve a megszólított emberekben kevés az ilyen jellegű organizmus, jól elvannak egymással a mi kárunkra. Nem panasziroda ez azonban, hanem elbeszélő költemény, amelyben most Navracsicshoz érünk, aki olyan volt tegnap, mint akinek teljesen elment az esze. Amikor kiderült, hogy momentán semmi pénzt nem kapnak, azon örvendezett, de jó, legalább lesz elég idő aláírni a szerződéseket.

Szeretjük az optimista embereket, de ez annál többnek tűnik, a jellegét azonban most nem írnánk le. Bölcs vezérünket azonban igen, aki, miközben kétszázötven kilométerre is a nem is kormánygéppel vitette a seggét, titokzatosan nyilatkozott, hogy tizenhét követelése volt az EU-nak, azokat teljesítettük – épp, hogy nem -, de most előálltak egy tizennyolcadikkal is – mondta. De nem fejtette ki, mi is volna az, s ha elábrándozhatnánk a dologról, akkor az volna az, felkérést kapott, hogy takarodjon a jó francba. Nem valószínű, s ha az lenne, sem tartanák be, mert ők senkinek nem osztanak lapot.

Jakab Péter napok óta hőmérővel mászkál be a parlamentbe, és küldözgeti a hőjelentéseket, akárha valami üldözött meteorológus vagy rossz felcser. Szegény Jakabnak ennyi maradt az egy évvel ezelőtti forradalmi hevületből, amikor még az előválasztási hercehurca során azt hitték – velünk együtt -, hogy holnapra kiforgatják a sarkából a világot, de a hatalomból a Fideszt legalábbis. Mint tapasztaljuk, ez nem igazán jött össze, ezért maradt a hőmérőzés, mint egy elrontott hőskölteményben vagy népmesében, amelyben nem sikerült levágni a sárkánynak egy fejét sem, és nincsen se királyság, se királylány, se idvezülés

Semmi sincsen voltaképp, hanem ez a bohóckodás. Jelzőnk, illetve a cselekvésbe ojtott minősítés nem pejoratív, mert voltaképp a hőmérőzésnél többet tenni nem igazán lehet, ez is – ha értő közönség lenne hozzá – a hatalom misztikusságának földre rántása. Valójában egy hosszú, elnyújtott segélykiáltás, mielőtt minden és mindenki belefullad a ganyéba. Az, hogy a parlament hőmérsékletét képekkel illusztrálva mutatja meg Jakab az egyre fogyatkozó közönségnek, a Fidesz álságossága leleplezésének egy újabb fejezete, és tetszhet akármilyen kisstílűnek vagy pitiánernek, mégis csak kordokumentum.

Illusztrálja a helyet, ahol élünk. Előzménye is van annak, hogy politikai cselekvés lesz az ülésterem hőfokának ellenőrzéséből és a túlfűtés demonstrálásából, ami nem most kezdődött, hanem tulajdonképpen – legalábbis tágabb kontextusában – akkor, amikor a Fidesz propagandagépezete saját felsőbbrendűségét igazolandó azon röhögött, hogy a németek majd, ha jön a hideg, finggal fognak fűteni. Orbánnak azonban – és a Fidesznek – nem sikerült megvédeni a mimagyarokat a veszedelmektől, és a németeken való röhögés után alkották meg a rendeletüket, hogy a közintézményekben maximum 18 fok lehet.

S mivel félig meddig katona, de legalábbis rendőrállam vagyunk, az is szerepelt ebben a rendeletben, hogy a munkahelyeken, hivatalokban ki kell nevezni egy embert, aki rendszeresen ellenőrzi, hány fok van, s ha túlfűtés mutatkozik, akkor a fűtő mehet a Gulágra. A kabaré, ami most teljesedik ki, lényegében ekkor kezdődött, s ha úgy vesszük, Jakab társadalmi munkában tölti be ezt a hőfokok felügyelője beosztást a parlamentben, pedig csak annyit akar megmutatni a maga szerencsétlen módján, hogy a képviselők lubickolnak a melegben, míg a nép egyszerű gyermeke eközben megfagy.

Tiszteletre méltó, és egyben szánalmas igyekezet, de szánalmassága nem Jakab szándékában, hanem az ország állapotában rejtezik, s azt a kilátástalanságot mutatja, hová jutott valahai hazánk tizenkét év Orbán uralom alatt és során. Ide. Egyébként Jakab hőmérője az első napon 23 fokot mutatott a 18 helyett, másnap 21-et, ami mai világunkban – és a Fidesz rendelete után – maga a skandalum, a fűtőt lehet vinni a lágerbe vagy hátra főbelőni. S mindamellett, hogy ezen istenigazából röhögni kellene, a dolog komolyan vevése tragédiába fordítja a dolgot, hogy itt tart országunk, annak kormányzása, hogy a celsiusokból vezető politikai hír lesz.

Nagyon komolyan vették ugyanis Jakab tüsténkedését – és voltaképp ez billenti át a történetet tragikomikussá -, mert nagy komolyan válaszoltak a hőmérőzésre, miszerint ők a nemzetvezető parancsai szerint fűtenek, ám, ha sok ember van az ülésteremben, akkor azok a testhőjükkel – kipárolgásukkal mintegy – növelik a hőmérsékletet az előírt hőfok fölé. Innentől már tiszta matematika lenne az egész, hogy megmérjük, Semjén mennyi hőt ad le reggeli után vagy két feles elfogyasztását követően, s egyszerűen osztunk, szorzunk. Mennyit gőzölnek ki magukból a fideszesek, mennyit az ellenzékiek, valami ilyesmi.

Aztán ez alapján engedünk be a terembe megfelelő mennyiségű képviselőt, a kvótán felüliek pedig fűthetik a testükkel az aluljárókat. Azt hihetnénk, hogy nekem most jó a kedvem, és ütöm a tenyeremet boldogságomban, holott sírok, zokogok, hogy hová jutottunk. De oldandó a feszültséget arra várnék valami termoképletet, hogy kipárolgással mennyivel egyszerűbb fűteni, mint finggal, hogy a kipcsak felsőbbrendűséget igazoljuk. Illetve ugyanekkor az ember egy elnyújtott, hosszú ordítást hallatna leginkább, ami egyenértékű lenne Hadházy képviselő szintén e falakon belül felmutatott táblájával, miszerint „A lónak a faszát” – így valahogy.

Ritkán van nemzeti hazánk földjén Novák Katalin, amióta álomfő lett. Hol evezget a Nagy Tavakon, hol kocog Brazíliában vagy zarándokol a sivatagban. Az az ember érzése, hogy Novák álomfő még csitri lánykorában készített egy bakancslistát, s amint Orbán kijelölte őt az épp ügyeletes aláírógéppé, ezzel a listával a kézben röpköd a nagyvilágban, és sorra pipálja ki a hajdani óhajokat, mint ami megvan. Nem mindenkinek adatik meg, hogy az összes vágya valóra váljon, de nincs is mindannyiunk jóban Orbánnal. Kinek mit dobott a gép vagy a lelkiismerete. Nem vagyunk egyformák.

Nagyon nem. Például Áder sem volt egyforma Novákkal. Áder suttyó kora óta csupán pecázgatni szeretett volna, és amikor megkapta a magas hivatalt, semmi sem akadályozta meg, hogy egyfolytában a tóparton gubbasszon. Ilyképp Áder nem került annyira sokba, mint amennyibe Novák kerül, mire kitelik az ideje, nagy valószínűséggel a Föld nevű bolygó majd’ minden országába elmegy, megmutatja a toalettjét kicsit, aztán futkorászik, evezget és dicséri a saját istenét, aki ilyen jó dolgot adott neki. Viszont mi fizetjük. Nézzük meg azért a pályaívet, ami a popsitörlős ablakpucolástól a magyar hadsereg főparancsnoki posztjáig ível.

És nem konyul le. Novák azonban érettünk dolgozik, és aggódik az ország hadereje miatt is, mert ez divatban van mostanság, a békét óbégató Fidesz átváltott harcias üzemmódba, bár a militáns hang és viselkedés, soha nem volt idegen tőle. Most azonban minden adott ahhoz, hogy a csapból is a hadsereg buzogjon, bár semmi nem indokolja – a háború éppen nem -, úgy készül a háborúra a nemzet, mintha fenyegetné valami. A NATO-t mindenki feledi, Orbán álmaiban ma már a világ legerősebb hadserege lesz a magyar, aminek viszont Novák a főparancsnoka, amivel nem az a baj, hogy nő, hanem, hogy Novák.

Élvezettel vegyes undorral nézzük, ahogyan minden skrupulus nélkül vált át műpátoszból harciasba, a pelustól a Kalasnyikovig ívelve a gondolatkísérletet, amiből csak egy következtetés fakad, hogy ennek a nőnek egy őszinte pillanata nincsen. Nem is hittük, hogy lesz, de amit a szemünk előtt előad, leginkább mosolyra fakasztó, ha volna ilyesmihez kedvünk. Amióta Orbán feltalálta az operatív törzs fogalmát, s amióta már a klozettra menéshez is alakítanak egy ilyet, azóta komolytalan minden nagy értekezlet, legyen az a Karmelitában, vagy mint most, az elnöki hivatalban. Itt fogadta Novák a katonákat.

Lehetett fényképeket készíteni a nagykomoly tanácskozásról, és lehetett világgá kürtölni a bávatagoknak az egyetlen mondanivalót, miszerint „a magyar katonák meg tudják védeni Magyarország területét, garantálni tudják a magyar emberek biztonságát”. S mielőtt föltennénk a kérdést, hogy ki ellen és hogyan, rettenjünk meg attól, a Fidesz hogyan devalválta a „megvédjük” szó jelentését, hogy már szinte pejoratív lett, illetve a „garantál” hangalak sem járt sokkal jobban, és ezen a ponton helyben is vagyunk. Nem nevetnék én ezen, azon azonban már igen, hogy ezek a találkozók ezután rendszeresek lesznek.

Mindegyiken garantálnak majd valamit, ülnek majd a katonák Novákkal szemben, az ember pedig elröhögi magát, de nem széles jókedvében. Kéthetente lesz ilyen dzsembori, kéthetente leszünk megvédve, miközben azért megdöglünk. Egyébiránt nem a gonoszság az, ami az elviselhetetlen rossz érzést okozza az emberben, hanem ennek a mérhetetlen céltalan színpadiassága, hogy a népek szopják a permanens propagandát. Sőt, nagy valószínűséggel a többség el is alél, hogy ilyen biztonságban érezheti magát, s teszi ezt azzal, hogy még azt is megjegyezheti, milyen csinos volt máma megint ez a mi Katikánk.

Katikánknak azonban úgy látszik, semmilyen gúnya sem zsenánt, amióta Orbán őt kinevezte, volt már annyi arca, mint egy kaméleonnak, de mondom, egyik sem volt őszinte és nem is lesz soha. Ez a beszámoló is, ahol tényleg csodálatra méltóan röhögés nélkül elő tudták adni ezt a katonásdit, egy újabb felvonása volt a színháznak, ami kormányzás helyett itt folyik. Nagy, fontos pofával ragozzák a semmit, miközben megy szarrá az ország, s momentán már csak cirkuszt kap, kenyeret egy morzsát sem. Megy ez még egy darabig a jelek szerint, minden úgy van, mintha lenne valami, holott semmi sincsen.

Nem volt annyira régen, amikor Szijjártó külügyminiszterünket szaralaknak nevezték, mert Lavrovval tárgyalt a kérés ellenére, hogy ne tárgyaljon vele. Viszont emiatt ő nem háborodott fel, nem kérte ki magának toporzékolva, ahogyan az a futsalon edződött habitusából fakad, hanem büszkén kiállt a porondra, és aláhúzta, szaralak vagyok. Ezzel ő, belegondolva lelkének alakulásába, holmi népmesei hőssé vált a saját szemében, aki kiáll az elesettekért – akik mi volnánk -, és férfiasan vállalja a jelzőt. Így válik tényezővé szerinte, de ezzel a meglátásával egyedül marad, nézegetheti a tükörben a bajnokot és a foncsorokat.

Nem kérte senki arra közülünk, hogy kiálljon érettünk, s főleg így. Minden szenvedés, és szaralakká válás a gáz és olaj miatt történik ugyanis állítólag, de ahogyan ma állnak a dolgok, mi húzzuk a rövidebbet a Lavrov (vö.: Putyin) ügyletek miatt. A gáz sokkal drágább, mint indokolt volna, kiharcoltuk a szankciómentességet a vezetékes olajra, a nyugat átállt a tankerekre, ők elvannak, nekünk a vezetéken nem jön, zárnak be a kutak, illetve, ha nem, olyan is akad, ahol csak egy litert adnak a magyar proletárnak, ami még egy lábbal hajtós műanyag dömperhez sem elég. Nem kellene annyira büszkének lenni.

A szaralak dolog viszont stimmel. Ha ennyit bírt elérni azzal a fickóval, aki amúgy kitüntette őt, tehát országos cimborák, az nem egy eredmény, arra büszkének nem nagyon kellene lenni, mert nekünk – akik miatt Szijjártónak szenvednie kell – sem jobb, az országnak sem. Neki meg pláne, de vannak mazochista alakok az Univerzumban, nem kell ezen meglepődni egyáltalán. Egyébként Lavrovval másképpen is lehet tárgyalni – vagy éppen nem -, ahogyan a lengyelek tették, akik nem engedték be az országukba az oroszt, és mit ád Isten, emiatt a lengyeleket nem is nevezte senki szaralaknak. Csak az oroszok hőbörögtek.

De az meg kit érdekel már. Így történnek a dolgok a gáz és olaj területén, szívjuk a csöcsöt rendületlenül, de erre lett kitalálva a szankciók hibáztatása, mint a Fidesz és Orbán egyetlen menekülési útvonala. Ezzel is úgy vannak azonban, mint minden mással egyébként, hogy itthon mindenki beszopja a meséjüket, akik viszont nem a plakátjaikon és az M1-en szocializálódnak, mint például az Unió külügyminiszterei, azok azt mondják a bagázsnak, hogy menjenek a francba, illetve szó szerint, hogy ne hazudjanak, ami a diplomáciában így per tu a képbe vágva a kollégának már unikum. Pedig ez is megtörtént.

És megint úgy, hogy Szijjártó számolt be róla, mint valami győzelemről, tehát valami baj lehet a manus antennáival, vagy egy másik csillagrendszerben lakik. Onnan érkezett közénk, ezért nem érti ezt a kajla világot. No most, sok dolog van, amit az alább következő sztoriban Szijjártónak nem kellett volna mondani vagy csinálni, de Lavrovnál már láttuk, hogyan megy ez, nem ismer gátakat a manus, és mindig úgy jár. Országjárást tart a Fidesz a szankciók ellen hergelve a bávatagokat, és Szijjártó egy ilyenen adomázott. Például ezt se kellett volna, mert, ha megszavazom a szankciót, akkor nem járom az országot, hogy nem is.

Adomázás közben azt mesélte ez a szerencsétlen, hogy egy ponton – hogy melyiken az érdektelen – az uniós tárgyaláson, idézzük a zsenit: „Néhány nyugat-európai kolléga és az Európai Unió főképviselője egy emberként kezdte mondani, hogy ne hazudjak…” Nem értjük a célt. Mi volt a terv, hogy ezt magára annyira büszkén előadta, holott persze utóbb a bávatagoknak elmesélte persze, hogy azok hazudnak sokan és nem ő egyedül. Nem is ez az érdekes, mert ezeknél mindig ez a vége, hanem miért kellett ezt előadni, amit nem kellett volna, hiszen ez sem egyéb, megint mondták neki, hogy szaralak.

Más formában ugyan, de a képibe, és ilyen magyar diplomatával nem nagyon esik meg, vele viszont nagyon is. Értjük, hogy a hazai húgymelegben, az egydimenziós Orbán-szekta tagok között ez elmegy, sőt, még férfiasan büszke is rá az ember, csak egyszer ki kell menni abba a kurva világba. Ott meg hideg van és józanság. Ha egy külügyminiszternek így, szó szerint a képébe mondják, ne hazudj, az a külügyminiszteri pálya véget ért. Egyszer, s mindenkorra. Igaz, Szijjártónak el sem kezdődött, mert amit eddig is művelt, annak ehhez a szakmához az ég egy világon semmi köze nincs. Viszont megint nekünk ég a pofánk.

Romantikus képet kaptunk tegnap a hírügynökségektől, amelyen Kim Dzsongun kézen fogva kislányát, sétál egy kietlen pusztaságban, mögöttük pedig a távolban feltűnik egy szürke rakéta, kék ég ködén átragyogva. Senkinek fogalma sem volt róla, hogy a bölcs vezérnek, a kedves vezetőnek egyáltalán gyereke lenne, ami a történetben viszont a legszebb, a hír szerint szakértők megállapították, hogy a gyermek tizenkét év formácska lehet, és ezt komolyan is gondolták. Mármint a szakértést a gyermek korát illetően, amiből az fakad, hogy mindenféle Mária nénik a sparhelt mellől ilyen szakemberek, mert ezt ők is meg tudták volna fejteni.

De nem is ez, hanem a kép és maga az aktus, hogy a nagy Kim a kicsit elvitte rakétanézésre, akárha Aureliano Buendiát az apja Marqueznél jégnézőbe a világ csodáit megismerhetni kölökkorában. Ilyképp a felvétel és a hír maga az irodalom, amely azonban nagyon tud fájni, ha ilyeneket tár elénk. Nem tudjuk, a kedves papa mit mutatott a kis cserfesnek, tán a piros gomb megnyomásának módját – teljes tenyérrel, nem csak ujjal -, mert mindig a hülyék vannak többen, ők a hangosabbak, és ezért rend szerint győznek is az életnek nevezett játékban. Különös korban élünk, amelynek nem tudjuk, mi lesz a vége, de így elnézve nem sok jó lehet.

Nekünk is van kedves vezetőnk, az ő gyermekei száma, kora és neveltetése ismert. A mi bölcs vezérünk futballmeccsre horcolászta az elsőszülöttet, nem tudjuk, ez jobb vagy rosszabb egy rakétánál, mindkettő mánia, és sokba is kerül. A mi kedves vezetőnknek rakétája nincsen, valószínűleg ezért vitte a fiút futballmeccsre, ha lenne rakétája, oda vitte volna, de a feltételes módok mindig feleslegesek, mert elfedik a valóságot, és az álmok birodalmába repítenek, ami viszont az élet megrontója koszorús költőnk szerint. Jól kijönni ebből tehát semmiképp nem lehet, azaz, ahogyan Kierkegaard papa mondja: mindenképpen megbánod.

Permanens a szívás. Ennek ellenére, hogy a sok rosszban a picinyke jót is meglássuk, annak örülhetünk, hogy a mi nemzetvezetőnknek rakétája nincsen, mert ki tudja, mit tenne azokkal az, aki Moszkvában tanulta a szakmát a hatalom megszerzéséről és mindenképp megtartásáról. Innen nézvést, amit pár napja hibájául róttam fel, hogy miszerint már megint futballmeccsre eszi a rossebb, az ilyen történetek fényében a felhőtlen boldogság maga, mert azt is megtanultuk már, hogy minden viszonylagos. Sokszor az a jó, ha a mi egerünk így dübörög a hídon, akkor okozza a legkisebb bajt. Node kell-e neki feltétlenül okozni.

Vagy akar-e, illetve csak így sikerül mindig, ilyen szerencsétlenül, hogy a kisember permanensen szívja a csöcsöt, holott nem ez a sors van neki szánva. Indulhatnánk tovább ezen az ösvényen is, de olyan messzire jutnánk, hogy vissza se érnénk, maradunk hát kiinduló tételünknél, ami a rakéta volt, közbevetőleg megállapítva, milyen jó is az, hogy Orbánnak ilyenje nincsen. Amúgy sincs túl sok hadi készsége, de ha nincs, rajzol magának, és kirakja plakátokon az út szélire, meg a panelek oldalára, hogy mindenki láthassa az ő képzelt bombáját, amiről már boldog-boldogtalan megállapította, mennyire aljas.

Viszont működik. Mert kis túlzással Magyarországon minden hülye, tehát a lakosság zöme hiszi azt, hogy az Unió ezekkel őt veszi célba egyenesen, és szaladna Orbán védő karjaiba, aki viszont meccsre megy, és nem ölel magához senkit az ég egy világon. Ahogyan Kim viszi rakétanézőbe az ő kisdedjét, úgy nem visz Orbán meccsre már senkit, mert az övéi stabilan állnak immár a lábukon. Meg sem billennek, fújhat akármely orkán. Ezt hívják a szakirodalomban bebetonozásnak, és legalább olyan masszív, mint a koreai rakéta, és még csak ki sem lehet lőni véletlenül, hogy a tengerbe pottyanjon.

Azt hihetnők, hogy amiként ez az összevetés készül, oly derűvel íródik, ahogyan Babits tette azt a Jónás könyvével. No de, ha tudjuk a lezárást is külön fejezeten a Jónás imájával a még vadabb cet szájában eltűnéssel, nem mutatkozik az a széles jókedv, ami amúgy ígérkezett. Mert a két alak között olyan túl nagy különbség nincsen. Annyi csupán, hogy engemet most emiatt nem visznek kivégzésre, de nem jóindulatból vagy kulturális különbségek, hanem földrajzi determinációk miatt. Ez az, ami eddig megóvta az országot a végérvényes elsivatagosodástól, pedig szándék a túloldalról volna rá erősen.

Örömmel tölt el minket Varga pénzügyminiszter azon tegnapi kijelentése, hogy Magyarország gazdasága jobban tartja magát, mint az Unióé, mi több, annak az élére ugrott, ha a növekedést nézzük. Ha mi is egy frissen vett kétszáz milliós balatoni villából néznénk a kajla világot, mint a pénzügyminiszterünk, nekünk is ilyen lenne a szemüvegünk rózsaszín foncsorral rajta, és küldözgetnénk a győzelmi jelentéseket sorban. Itt azonban a párhuzamosságok visszatetszőek, mert Varga kijelentésével szinte egyidőben a gazdája olyan sivalkodást vágott le az ország végóráiról, hogy még a Holdról is látszott és hallatszott.

Kifejtette vicsorogva, hogy a szankciók miatt nincsen neki pénze semmire, s emiatt haldokol a Varga szerint röpködő gazdaság is. El kellene dönteni végre, mi van. Röviden az van, hogy veszni látszik az Uniós pénz, ami miatt megy a szájtépés már hosszú hónapok óta. Összevissza toldozgatnak mindenféle törvényeket, tesznek látszólagos engedményeket, de az Unió, ha nehezen is, de tanul azért, és tizenkét év – valamint Merkel mama távozása – után eljutottak arra az alapszintre, hogy Orbánnak hinni, benne bízni nem kell feltétlenül. Sőt, egyáltalán. Tegnap átfutottuk azt a helyzetet, hogy Orbán paklijában alig maradt már kártya.

Befelé egy van, két kézzel mutogatni az Unióra, mint nyomorunk – illetve az ő nyomora – okára, amivel el lehet lenni egy darabig. Kifelé pedig a zsarolás maradt, vétókkal fenyegetés, hiszti és toporzék, amivel azt éri el, hogy pénzt sem kap, és már egy asztalhoz sem akarnak leülni vele. Orbánnak szaga van, eljátszotta a jövőjét, mindenféle -isztánokban türkösködhet meg kipcsakoskodhat, ami miatt még azt is delirálhatja, hogy sok a barátja, ebben azonban nem lennénk annyira biztosak, mint amennyire ő esetleg hiszi és szereti mutatni. Illetve mondogatni. A látszat az, és a való is most, hogy iszonytató reszketés van.

Sorban és sorra szólalnak meg ha kell, ha nem, hol a pénzben reménykedve, hol a baloldal összeesküvését emlegetve, máskor ígérgetve vagy rimánkodva toporzékol az egész Fidesz vezérkar a pénzhiánytól. Tessenek végigfutni a tegnapi híreken. Ami a legszebb azonban, sehol az emberről szó sem esik, hogy a magyar él-e, hal-e, túléli-e a telet vagy beledöglik. Kiveszett az életből a tartalma, a felszín maradt meg, hol lesz adventi világítás a téren, amiben csilloghatnak a koldusok szemei. Ahol nincs, azoknak sem jut az eszébe, hogy Orbán miatt nincs, ahol meg van közadakozásból, ott örülnek, hogy milyen szép az élet.

Nem, nem az. Mindenféle társadalmi szerződés és közmegegyezés megszűnt, az állam nem képes vagy nem akarja ellátni a feladatait. Ha az állam lakosai úgy szeretnének élni, ahogyan az a XXI. századi Európa közepén elvárható volna, akkor összedobják rá a pénzt – már akinek van -, mert semmire sem jut. Így és mindeközben álomvilágban élünk, itt, a fatornyosomban is megnyílt tegnap az adventi vásár a téren, ahol lakom, cégek, vállalkozók és magánszemélyek adakozásából jött össze az összeg, amiből öt héten át békét és boldogságot hazudhatnak maguknak az emberek, akiknek valami okból fontosabb a fecsegő felszín.

Tavaly a bejáratom előtt közvetlenül ücsörgött egy világító, mikulássapkás maci, öt hétig ült itt, ennyi volt az advent. Idén közadakozásból húsz méterrel odébb rakták, ez az azonosság és a különbség is egyben, minden olyan, mintha olyan lenne, pedig nem az. Az emberekben azonban nincs meg a civilizáció végét jellemző római szenvedély, hogy okádva búcsúzzanak el az addigi életüktől, aminek a helyébe valami félelmetes jön, s amivel nem mernek szembenézni. Andalító, csilingelő dalocskákkal és fényfűzérekkel takarják el az iszonyatot, amit akkor látnának, ha a tér sötét lenne.

Ha Orbántól függne, az volna, nagy valószínűséggel tőle az is rendben lenne, ha tér sem lenne, de az embereket az sem érdekelné az ünnepi lebegésben. Nem felelőtlenség ez és nem a tiszta ész hiánya, hanem az a természetes lélektani törekvés és ösztön, hogy mindent a szőnyeg alá söpörjünk, ami a pillanatnyi harmóniát zavarhatja. Itt vannak az adventi fények voltaképp koldulásból, és ez ekképp jól is van, holott rossebeket. Itt, az ünnepben ringatózva vezet Orbán az orránál fogva mindenkit, illetve azokat, akik ennél tovább nem látnak. Lehetnék én is boldog, hogy itt a tavalyi maci, de valahogyan nem tudok örülni neki.

Ne tessenek túlságos vizualitásba esni, mert rossz vége lesz a dolognak. Történetünk a magyar abszurd, illetve szürreál újabb esete csupán, amikor a valóság kifordul önmagából, hogy visszatérve ugyanoda teljesedjék be a sors. Mint tudjuk – de nem mindannyian egy felmérés szerint –, Orbán Viktor megszavazta az Oroszország elleni szankciókat mind egy szálig, majd önmagának ezt az egy menekülőutat találva, azzal a lendülettel kiáltotta ki őket az ország nyomorának felelőséül is. Holott az ő. Ám, hogy a népharag ne forduljon ellene, a propaganda elkezdte a terelést, ami a nemzeti konzultációban csúcsosodik ki.

Nemzeti konzultációnak értelme soha nem volt, ez viszont az összes fölösleges aljasság közül is kiemelkedik azzal, hogy már az alapállításai is hazugságok, igaz felelet ebből fakadóan ezekre nem születhet egyáltalán. A legszebb a történetben azonban az, hogy Orbán Viktor, a mimagyarok örökös miniszterelnöke ugyanazzal a duci kis kezével, amellyel megszavazta a szankciókat, tegnap egyszersmind el is ítélte őket, amikor a Facebook-oldalán közzé tette a nagy eseményt, miszerint nemzeti konzultáció kitöltve, magyarok megvédve. Ez volt az a pont, amikor a saját farkába harapott, és ezért kértem azt, ne tessenek képileg ábrándolni róla.

Nehéz is volna a fizikai korlátok miatt, megállapításunk tehát csak eszmei, mintegy a szellemvilágban mozog, mint Orbán minden megnyilvánulása immár, amelyek az anyagi valót nélkülözik, ekképp csúsznak bele a szellem messzeringó trágyadombjába (a képet levédetem). Mindeme gyönyöreinkben azonban a legnagyobb, hogy mint följebb már utaltam rá, kies hazánk lakosainak túlnyomó része – és nem csak a mimagyarok – úgy véli és tudja, hogy mindez a színjáték, amelynek ő is az egyik bábja, valóságos és igaz. Jelesül, hogy Orbán nem szavazta meg azokat a nyüves szankciókat, így minden rendben van.

Az is, hogy a Facebookon adja hírül hülyén vigyorogva, hogy immár saját magát is pofánköpte, szeme sem rebben, ahogyan a köpet ring a szempilláján, hogy mi is hovatovább felkiáltunk önkéntelen, miszerint Orbán Viktor álávjú. Nincsenek viszont ezzel így a világ más részein, a cseheknek konkrétan tele van a töke Orbánnal és a bandájával, ami undort úgy fejeztek ki, hogy lefújták a V4-ek házelnökeinek találkozóját, kifejtve, hogy ők – Orbán és bandája – Oroszország trójai falova, és jelzést kell nekik küldeni, hogy ez elfogadhatatlan. Kövér pedellus tehát nem megy V4-ezni, Ománban azonban járt, ott szívesen fogadták.

Az a baj azonban, hogy egyre messzebbre kell röpködniük, hogy szóba álljanak velük egyáltalán, marad tehát a mimagyarok hülyítése itthon, mint biztos terep a diadalhoz. Gulyás miniszter is, a kormányinfón azzal kérkedett, hogy mindjárt itt az uniós pénz, aztán egy lakossági fórumon lebolondokházázta az Európai Parlamentet, így jött is a válasz, hogy lehet várni a pénzre tovább türelmesen. Ilyen kilátásokkal a felelősség eltolása még nagyobb és erőteljesebb lesz, bár ennél messzebb, hogy Orbán saját magát köpi le, nem biztos, hogy lehet menni. Bár az elaljasodásnak ismeretlenek a mélységei egyelőre, ha a Fideszről van szó.

Orbán második kormányzásának eddig eltelt tizenkét és fél évében hazánk gazdasági, szellemi és morális állapota folyamatosan és megállíthatatlanul romlott. Mindezt úgy-ahogy elfedte a pénzbőség, amikor a kiszemelt rétegeknek lehetett osztogatni, és a haverok zsebét tömni. Mára csak ez az utóbbi maradt, megelőzendő a belső lázadást, a közembereknek azonban immár semmi nem jut. Ígéret sem, ezért kell a szankciókra kenni a kormányzás nyomorát, ami a Fidesz és Orbán szempontjából még logikus és érthető, de el nem nézhető. Nevezzük ezt önvédelemnek, mert valamit csak tenni kell, hogy ne végezzék a lámpavason.

Ugyanakkor ami ép ésszel egyáltalán nem felfogható, az az, hogy minden tény és tapasztalat, a valóság minden egyes eleme ellenére – amelyek arra mutatnak, hogy Orbánnak és bandájának takarodnia kell, ha az ország és az alattvaló élni akar -, mégis debil vigyorral nézik, ahogyan a kedves vezető immár azt is megengedi magának, hogy saját magából csinál hülyét. Érthetetlen, mert ilyen nép nincs még egy az Univerzumban az bizonyos, ebből pedig az fakad, hogy akinek még pislákol a józan eszéből valami cafat, meneküljön innen, amíg lehet. Mert ezek után itt a dolgok el fognak durvulni. Még ennél is jobban.

Havasi Bertalan úgy válaszolt a lap kérdésére, mintha a Hyppolit a lakájból került volna elő, miszerint Orbán Viktor minden körülmények között ott lesz a futball VB-n, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Ráadásul ilyen körülmények között, amiben éppen leledzik a komplett földteke, s benne Magyarország. De az nagyon. Éppen csak annyit nem tett hozzá, hogy Orbán Viktor harminc éve egyfolytában jár futball vb-re, ráadásul repülővel, mint ahogyan ő maga már kifejtette nekünk régebben. De már nem áll szóba senkivel sem, a Havasival üzenget.

Most nem állnánk neki lefösteni kies hazánk állapotát, mert egyértelmű dolgokat fölösleges ismételgetni. Elég legyen annyi, hogy kilóg a sebes ülepünk a lukas gatyánkból, majdhogynem tetszhalott állapotban leledzünk, ráadásnak utálnak minket, mint a mosott szart, s őt kiváltképp. De nincsen mit tenni, ha futball van, Orbánnak menni kell, mint Havasitól tudjuk, amikor ideje engedi. Édes fiú, akkor és annyi ideje van, amennyit akar, a nyár végén is eltűnt majdnem egy hónapra valami susnyásba, és szakállas képeket küldözgetett. Akkor is szarban volt az ország, most is.

Ilyen apróságok azonban őt nem igazán zavarják, ezzel nekünk már együtt kell élnünk és halnunk. Várjuk tehát a nem is kormánygép röpködését, majd utána a hazugságokat. Majd az lesz az érdekes, hogy megszáll-e a vb helyszínén, vagy a szürke röpcsi forgolászik. Mostanában ez a divat, Kövér is hazaküldte Ománból, kerozin, pénz nem számít, az ország se, semmi se. Viszont ez a vb-látogatás nagyon sok sebből vérzik már úgy, hogy egyetlenünk útra sem kelt, s alább majd leírjuk, miért nem indokolja semmi a nagy utazást vagy utazásokat, hacsak nem az egyetlen, de megcáfolhatatlan és ellenállhatatlan focibuziság.

Ám ez valahogyan nem illik egy miniszterelnökhöz. Igaz, nagyon sok minden olyan van Orbánban, ami egyáltalán nem illik egy ilyen hivatalhoz, hogy maffiavezér-e ő vagy romlott diktátor, arról még folynak a viták, de most ez nem is érdekes igazán. Katarban lesz ez a vb, és különös egy hely ez a Katar. Olyannyira, hogy Rod Stewart azt mondta, kínáltak neki egymillió dollárt, hogy ott dalolásszon, de – így ő – oda be nem teszi a lábát, még ennyiért sem. Ez a Stewart is ilyen hanyatló nyugati alak, különös elvei vannak, amiket ezek szerint nagyon sok pénzért sem ad föl. Meg is látszik a frizuráján.

Súlyos emberjogi bajok vannak az országgal, amelynek a FIBA korrupciótól övezve odaadta a vb-t, ha innen nézzük, Orbán otthon is érezheti magát, de még mindig nem indokolja semmi, hogy odautazzon. Ilyen nagy emberek, ha nem futballbuzik, akkor járnak ilyen eseményekre, ha országuk aranylábú ifjai azon részt vesznek, hogy dicsőséget szerezzenek nemzetüknek. A mi fiaink azonban nincsenek ott, nem lesz véget nem érő éjszaka, sőt odaszúrás sem lesz, hogy na, ugye. Egyáltalán semmi nem indokolja, hogy Orbán elutazzon, ha ideje engedi, de ő utazni fog, ahogy harminc éve is mindig.

Az lesz majd a delikát, hogy a futballmeccsekhez lesznek igazítva a kormányülések, minden más dolgok, amíg Katarban pattog a labda, megáll az idő, de az lesz majd az érdekes, hogy észre sem vesszük, nem vagyunk kormányozva, mert eddig sem voltunk. A handabandázáson kívül nagyjából ahogyan esett, úgy puffant az ország sorsa, innentől azonban föltehenők azt a kérdést, van-e nekünk, illetve van-e az országnak egyáltalán szüksége erre az Orbánra, de a felelet is rávágható, hogy egyáltalán nincsen. Ment-e Orbán által az ország elébb, nem, naugye, és akkor itt ez már helyénvaló.

Más országok vezetői lakosaik figyelmét arra hívják fel, nagyon óvatosan járjanak el, ha belépnek ebbe az országba, már most jönnek hírek arról, hogy nyugati tévéstábokat zaklatnak, és egyéb más cuki kurvaságok is várhatók az ottani erkölcsrendészettől. Bár azokkal nagy valószínűséggel Orbánnak baja nem lesz, az ő kipcsak világa eléggé közel áll az ottanihoz, pár hazai törvény is igazolja ezt. Mondhatjuk tehát, hogy tényleg hazamegy, bár az arabokat ki nem állhatja állítólag. Bár ki tudja már nyilván tartani a dolgokat, mindenesetre Orbán nem egy Rod Stewart.

De nem is Dua Lipa. Őt is hívták vendégszerepelni, emelendő az esemény fényét, de ő is azt mondta, nem. Majd – fejtette ki -, ha rendben lesznek az emberi jogok arrafelé. Ebből is kitetszik, különféle emberek élnek a Föld nevű bolygón. Vannak közöttük, akikben a morál valahol még lakozik, és olyanok is, akikből teljesen kiveszett. Illetve a harmadik halmaz, akikben egyáltalán nem is volt, soha. Ezt a dilemmát most nyitva hagyom, elégedjünk meg azzal, hogy a nehézségek és kételyek ellenére Orbán Viktor minden körülmények között a vb-n lesz. Ez neki jár. Gyógyszer az elgyötört lelkének.

Országos kezdeményezést indít a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) „Fogadj örökbe egy keresztet!” címmel a települések közterületein, utak mentén álló keresztek megmentésére, felújítására és állaguk megóvására. Cserepes a szánk, emiatt nem nevetünk, és azért sem, mert e hír első olvastakor valami egészen elemi erejű ordítás tört volna fel belőlünk, megérezve benne a morális mélypontot, a taknyos pátoszt és az üres szavakat, a felcicomázott lelki ürességet és mindazt a szellemi nyomort, amit ez a hír tartalmaz. Nem tegnapi, vártam, hogy valaki szól, hogy ezt azért nem kéne, egy útszéli kereszt nem állatkerti árva pingvin ugyanis.

Senki meg sem mukkant az ellenzék köreiből, liberális gondolkodók vagy írástudók sem emlegették, és ebből is kitetszik, Orbán azzal, hogy a kereszténységet bevette a hatalmi buliba, játszmába mint aduászt, olyat húzott, ami ellen senki szólni nem mer. Még mindig mindenkiben él az a hamisság, hogy valakinek a hite valami szent és felsőbbrendű dolog, holott csak magánügy. Úgy menekülnek a hit mögé, ahogyan a katonák húzódnak iskolák menedékébe, hogy oda senki nem lő, egy egész csoportot totemizálnak, aminek a legkiteljesedtebb hazugsága a keresztényüldözés, aminek már államtitkársága is van.

A KDNP-ben az a jó, hogy nevéhez méltóan abban a szövetségen, amellyel a Fidesszel együtt uralja hazánkat, a lelkiismeretet képviseli. Nincsen nehéz dolga, mivel ilyen készsége párthaverjának egyáltalán nincsen, így a legminimálisabb moralitással ő lehet a bajnok a nemes versengésben, amellyel kies hazánk lakóinak jólétéért dolgoznak. Ez a törekvés a mai helyzetben úgy minimalizálódott azonban, hogy lehetőleg minél kevesebben haljanak éhen vagy fagyjanak meg. Idáig jutott az ország uralkodásuk tizenkét éve alatt, és minden külön értesítés helyett ezzel el is mondtuk az összegzést és az ítéletet.

Különleges telünk lesz, aminek a végére csődbe jutott háztartásokkal, cégekkel, önkormányzatokkal, a létezés peremére került lakossággal számolhatunk, aminek az első jelei márt mutatkoznak. De senki nem törődik vele, a KDNP pedig különösen nem. Krisztus mást tanított, mint amilyen szellemben és erkölcsökkel a párt tagjai élnek, az előbb pár szóban felvázolt országhelyzetben egy, a kereszténységet nevében hordó párt legfőbb feladata az volna, hogy az elesetteket gyámolítsa, ehhez képest a KDNP kereszteket fogadtat örökbe, és az adófizetők pénzén építtet aztán üresen kongó templomokat. Ennyi benne a kereszténység.

Ebben a formájában méltatlan arra a feladatra, amire nem választások, hanem Orbán kijelölése révén jutott, jelesül, hogy beleszóljon egy ország irányításába. Még az a minimális kontroll sincs meg bennük, hogy direkt ne ártsanak, ha segíteni nem tudnak, de még ezt sem veszik figyelembe. A KDNP olyan üres, mint egy kotyogó vízfej, s ebbéli kognitív állapotában azt hiszi, ha pátosztól csöpögő szavakat rak egymás mellé, akkor létezése már igazolást nyert, és tizenkét éve senki meg nem kérdezte tőlük, elgondolkoztak-e már egyáltalán, mivégre vannak ezen a kajla világon. Ilyen azonban nem történt.

Mindent elmond az a körítés, amit laudációul a kártékony felhívás mellé csaptak, hogy Bözsi néni elájuljon tőle. Latorcai Csaba, a párt ügyvezető főtitkára, a miniszterelnökség területfejlesztésért felelős parlamenti államtitkára egy nemrég felújított bajai kereszt újraszentelésén azt mondta: a keresztek nem csupán vallási jelképek, de erkölcsi, kulturális és fizikai értelemben igazodási pontok is. Továbbá: a keresztek felkiáltójelként azt üzenik, hogy őrizzük kereszténységünket, páratlan kultúránkat, mert csak ez jelent valódi igazodási, tájékozódási lehetőséget a 21. században.

Ha ott lehettünk volna, amikor Latorcai mindezeket előadta, feltettük volna a kérdést, fejtené már ki a keresztény ember, hogyan érti az igazodási pontot erkölcsi és kulturális értelemben, a fizikait értjük. Úgy működik, mint a félméteres kilátó, Jóska bácsi azt veszi célba toronyiránt a hegyből hazajövet, míg le nem esik a bicikliről. A másik kettőt nem értjük, hiszen, mint láttuk, erkölcsről a párt kapcsán nem beszélhetünk, illetve bár senki nem mondta meg mi az, mégis mindig a keresztény kultúráról óbégatnak, ami fogalom egy lufi ürességével ér fel. Mindez pedig arra utal, hogy a KDNP-nek semmi joga irányítgatni minket.

De mondom, mindez tabunak tűnik a magyar közéletben. Bármilyen alávalóságokat böfögnek ki a kereszténység védbástyája mögül, senki meg nem kérdezi őket, hogyan képzelik, mire föl a vélt erkölcsi és kulturális fölényük, ami viszont semmiben sem manifesztálódik. S ha Hadházynak az az agymacskája, hogy az MTVA-at kell porig rombolni mint olyan intézményt, ami elhülyíti a népeket, mellé kellene tenni az egyházakat is hasonló vádakkal, mintha a felvilágosodás kora jött el volna újra. És az a sajnálatos, hogy tényleg ennek kellene eljőnie a XXI. században, s innen az a feladat, tessenek kiszámolni, hány évszázadot mentünk vissza az időben.