Nincsen, semmi sincs

Nem adja ki a Felcsúti Utánpótlás Nevelésért Alapítvány (FUNA) a jogerős ítélet ellenére sem a papírjait arról, hogy mire kúrta el a tao-pénzeket. De nem azért, mert szégyellené, gonosz, vagy netán titkolni óhajtaná, hanem mert momentán nincsenek meg neki. Önhibáján kívül. Nagyon sajnálja az éteri gázszerelő, de a Balog Zozó a hibás, az ő minisztériuma utóellenőriz, így a doksik nála vannak. Vagy út közben. A postás táskájában. A vonaton. Elvitte a cica, őt pedig megette a kutya, amúgy minden rendben van.

Nincsen rendben. Erről a papírról, ami nincs meg a Mészárosnak, jut eszembe, hogy ezeknek mennyi mindenük nincs meg, veszett el, vagy darálta le az iratmegsemmisítő. ’98-ban, amikor Orbán először nyúlt magához örömében, mert elkezdődhetett a bulija, amiről már Oxfordban ábrándozott a Soros pénzén, és eldobta a régi telefonkönyvét, hogy ne legyen neki, azzal indította el az egész bagázst a ganajodás útján, hogy őket a komcsik annyira lehallgatták, hogy még a Dájcstomi nagyiját is kagylózták, ahogy receptet cserél. Erről sem volt papírjuk, mint ahogyan most a Soros tervéről sem.

Az a jegyzőkönyv sem volt jegyzőkönyv, amelyben szó szerint az állt, hogy Orbán et. arra intette a szeánszon megjelenteket, ne ők nyerjék a legtöbbet a sárazsadányi szőlejében, ami azóta sincs meg neki. Sőt, semmije sincs, ahogyan a vagyonnyilatkozatából kiderül. Érdekes, hogy a meghirdetett elrugaszkodás és gyarapodás éveiben épp ő nem bővült. Egy olvasó meg is jegyezte ennek kapcsán: „Kell-e nekünk olyan miniszterelnök, aki egy év alatt csak kétszázezret tud félretenni a milliókból, amikor a szállástól az autóig a fodrászon át az étkezésig mindent az adófizetők állnak? Akkor mit tud?” – Ez fogós, ravasz kérdés.

Viszont kormányinfó sem volt tegnap, mert ez olyan különös esemény minálunk, ahol a sajtó képviselői minden témában kérdezhetik a kormány egyik tagját, és általában választ is kapnak. Most azonban itt van nekünk – illetve hát, nekik – ez az OLAF-os balhé. Még esetleg alkalmatlan és kekeckedő újságírót is Lázár közelébe engedtek volna, s mint tudjuk, az ilyesmi csak felesleges feszültségeket okoz az elhallgatások és hazugságok olajozottan működő gépezetében. Kormányinfó sincs tehát, de például nemzetbiztonsági ücsörgés sem.

Hogy ne kelljen feleslegesen mozogni a kivonulással, a Fidesz el sem ment, mert mint Németh Szilárd fogalmazott – lenne tippem arra, hogy neki mije nincs – Szél Bernadett nemzetbiztonsági bizottsági tagságával „visszaélve” próbált bizalmas információkat kikérni a „Soros-tervről” és a „Soros-hálózatról”. Nehéz lett volna megkapnia, ha ilyenek nincsenek is. Általában messziről lobogtatnak papírokat, hogy az volna a bizonyíték, mint annak idején Dájcstomi nagymamájáról, ami szintén nem volt, viszont tele lehetett vele hörögni a világot.

Mondhatnánk, hogy ez az egész már akkor bűnben fogant, de így ez sem lenne igaz. Az ősbűnt az követte el, aki ezt a tahót odaengedte a Nagy Imre temetésre, hogy elmondhassa, ami szintén nem volt, hogy ő zavarta haza az oroszokat. Az ilyen példákat vég nélkül lehetne sorolni, hogy mi nincs nekik, amiről azt mondják, hogy van, de talán ennyiből is látszik, milyen ingatag alapokra építettek masszívnak tűnő építményt. A történelem arra tanít azonban, hogy az ilyenek nagyon látványosan és hangosan szoktak összerogyni, csak ki kell várni. Csak az zavar az egészben, hogy nekem meg időm nincs annyi. Szar ügy, mondhatni.

Tél van tehát

Tegnap délután egy óra körül kikerült a Facebookra egy mókás kép, amelyen egy ilyen traktorista izé az oldalsó csápjával nyírja a füvet az út menti árokban a hó alatt, mint valami elvarázsolt norvég rénszarvas. Mivelhogy tél van azért még, és zuhogott az a mocsok kristálycsoda.

Ez épp Egyházashetye térségében, a nyugati végeken történt jelen időben, és akkor öntött el az a megmagyarázhatatlan, síráshoz hasonlítható érzés, hogy itthon vagyok ebben a ránk kövült szürreális világban.

Egyébként a hófehér égi küldeményt mindenki – kortól, nemtől, felekezettől és párthovatartozástól függetlenül – szidta, mint a bokrot. Azok is, akik karácsony magasságában zokogva és szakállukat tépve átkozták a teremtőt, hogy az égi színjáték nem ad nekik kellő hátteret a langymeleg szeretet-andalodásukhoz, mert az ember már csak ilyen állatfajta. Soha, semmi sem jó neki, és ezért permanensen boldogtalan.

Pár napja rigófüttyöt és bimbózó virágokat posztolgatott, mint szíve vágyát, és a hőhullámot várta reménytelenül. Nyáridőn pedig, amikor bugyborékol az aszfalt, és sült gerlicék potyognak az égből, hóemberekről álmodik, igazolva a vén Buddha örök igazságát vágyakról és szenvedésekről. Ha megvilágosodni óhajtanak ez ügyben, tessenek szent iratokat olvasgatni, de jobb híján megfelel Schopenhauer vagy Füst Milán is.

Az ürühúst zabáló német a kívánatosabb tankönyv, mert, mint emlékezhetünk, róla szokott beszélgetni Orbán Viktor és Leslie Mandoki. Mindegy. Tegnap, legalábbis erre, nyugaton ellepett bennünket a hó, és déltájt már arról lehetett olvasni a neten, hogy ez a mi, jól fejlett vidékünk összeomlott a kései tél súlya alatt.

Viszont épp ebben az időben, amikor a világvége reánk telepedett, a fővárosban az ellenzéki pártok sajtótájékoztak, mert kiderült, hogy Orbán családja bűnszövetkezetben fogant. Ezt ugyan minden jóérzésű ember tudta eddig is, most azonban pecsétes papír is van róla, amelyet az OLAF állított ki vezérünk hirtelen gazdagodó önálló lábú vejéről, amelyet a net volt szíves megszellőztetni a maga rögvalójában.

Ilyenek után jobb helyeken a keresztapa kimenekül a világból lemondása után, nálunk viszont ezt is belepte a hó. Mintha meg sem történt volna, sem a házi MTI, sem a különféle pesti és más prostik nem is hallottak ilyenről, ellenben a Vona térgye kalácsáról igen.

Mindebből az fakad, hogy a hó alól kikandikáló panelproli csökött agyában az fixálódik: vezérünk ma született bárány és végvári vitéz egyszerre, következésképp a helyzet kilátástalan, és még reménytelen is, mint a szűnni nem akaró hóesés.

Ezt követően most és mindörökké, továbbá minden aljas eszközzel folytatódik Orbán saját bejáratú tőkésosztályának építése. Ez a bőséges retyerutyából, valamint ismeretlen identitású haverokból képződik, érteni semmihez sem kell, míg él és virul a közbeszerzés. Hanem aztán.

Ha egyszer óhatatlanul bekövetkezik, hogy a piac diktál, hogy akkor mi lesz, azt nem lehet tudni. Olyasmi tehetséggel állnak majd az éles helyzetek előtt, mint tegnap a közút a hó alatt füvet nyíró traktorjával, és az ország, mielőtt végleg összeomlana, kis ideig még ellébecol az egyik csavart illeszd a másikba technikai fejlettségű, közkeletű nevén összeszerelő üzemnek nevezett iparával. Aztán magára marad a keresztény, kretén, analfabéta választópolgárok hadával.

Addig is azonban közbeszereznek, ami fogalom ma a lopás szinonimája, és nem tudni, vége lesz-e azelőtt, mielőtt elapadnak a csapok, vagy a Soros elzáratja a migráncsaival. Momentán teljesen bizonytalan, meddig tart a fékevesztett szerzés.

Viszont, mint oly sok mindent, azt is Sheldontól tanulhattuk meg, mi is ez a felhalmozási jelenség, ami új földesuraink és gázszerelőink sajátja. A lökött fizikus szerint a közgazdaságtan a hetvenes években vezette be az exponenciális javak fogalmát. Ez az ő olvasatában olyan tulajdon megszerzését jelenti, amelynek attól van értéke, hogy nem a másé. Azt is kifejtette, hogy ilyen fogalom híján ezeket a javakat csak úgy lehetne jellemezni, hogy bibí.

Innen érthető, hogy mért zabál föl mindent Orbán csapata, hogy naponta milliárdokkal gyarapszik, pedig semmi szüksége nincsen rá. Fityiszt mutat, és azt mondja, bibí. Akinek ez pedig nem tetszik, a jelen felállásban olyan tehetetlenül mered erre az egészre, mint közút a hóesésre, vagy a taoista Micimackó, aki csak úgy van.

A mézédes napkeleti bölcs szerint: „Sietni, azt nem kell annyira, egyszer úgyis odaérünk.” Ilyen merevségben leledzik jelen pillanatban drágalátos ellenzékünk, ami nem egy forradalmár habitus.

De térjünk vissza Sheldon bölcsességéhez még egy kicsit, aki a kilátástalan várakozást egyszer ekképp jellemezte: „Sztálingrádnál is azt hitték, egyszer csak eláll a hó, aztán azokat ették meg először.” Mindebből nem az következik, hogy több Agymenőket kell nézni, bár ez sem árt, hanem, hogy össze kéne szedni magunkat.

Tegnap is, száz év után először talán, kimentem az utcára, és eltisztítottam a havat. A végén doromboltam elégedettségemben, hogy lehet közlekedni a járdán, és most mindenki döntse el saját maga, hogy mi a francra gondolhatott a költő, amikor ezt vetette rá a képernyőre, keresztül a göcsörtös ujjain.

Feljegyzések az egérlyukból

Voltaképp a vak sors hozta így, hogy ezek négyen összekeveredtek valahogyan a városszéli ház első emeletén. Ha ábrándos kiskamasz leányok volnánk, akik kis piros szívecskékkel rajzolják tele az emlékkönyvük titkos, behajtott fülecskéit, akkor úgy is gondolhatnánk rájuk, mint akik úgy éldegéltek a létezés peremén, mint a rövidlátó hangya és a cimborái a kesztyű ujjaiban.

De nem vagyunk süldő lyánykák, következésképp egy vén homlessz összes cinizmusával mutatjuk be, mit csámpáztak össze ezek négyen élet címszó alatt az utóbbi fél évben, mivel dr. Cz.-t még a nyáron hűsölni vitték messzi tájakon. Mert akkor még kurvára sütött a Nap, és a fakabátoknak eszébe ötlött, hogy jé, ennek meg érzékeny a bőre. Vagy csak a fáraó nem nézte jó szemmel, hogy túlnyüzsgi magát.

Rohadt meleg volt tehát, amikor a halál szele először legyintette meg a lakókat, és először J.-nek emelte meg a kalapját egy telefon álcáját öltve magára. Ez a J. közel volt a hetvenhez, de még dolgozni járt alkalmanként, hogy élhessen kicsit. Nagy mahomet manus volt, aki minden műszak után összeadta a hurka ujjain, hogy hány tonnát mozgatott meg, és ekkor nagyon embernek érezte magát.

Ő nagyon szeretett élni, és tudott is a saját tempójában, fröccsöket gurgulázva a torkán, míg el nem fehérült a szája is neki. És ilyen ünnepeken, amelyek hétköznapok voltak valójában, óriási öblösséggel dicsérte a fáraót, és ócsárolta a vereseket, akikből tulajdonképp dr. Cz. is vétetett. De ezzel ez a J. egyáltalán nem foglalkozott, csak a nyári telefon után, de akkor nagyon.

Ez a dr. Cz. adott munkát ennek a J.-nek. Rendszeresen hívogatta a cége, hogy ide menjen dolgozni meg oda, az elcseszett nyári napon viszont jött a telefon, hogy ne menjen ez a J. dolgozni sehova, és soha már. Hallgatta ez a J. a Szokolján a Kossuthot veszettül, amiből is megtudta, hogy dr. Cz.-t nem azért vezették hosszú szíjon hűsölni, mert fölhólyagosodott a háta, hanem, mert szüzeket vacsorált.

Kicsivel később a riadólánc azt is kiderítette, hogy ezen a meleg napon a dr. Cz. által munkába küldött összes J.-t hazazavarták a szalagok mellől, a gyárcsarnokok hűvöséből, sőt azt is, hogy sem J., sem a hasonszőrűek nem kapnak többé semmilyen munkát, mehetnek tehát Isten hírével a vérveres nuniba.

J. amúgy is malacszerű szeme ekkor még jobban elkeskenyedett, és eszébe jutott, hogy ez a dr. Cz. jó ember volt, a maligánok alól előkotorta, azt is, amikor személyesen reklamált nála pár ezres miatt. Dr. Cz. pedig meglapogatta a hátát, szólt hozzá pár kedves szót, és tíz perc alatt a számláján volt az a nyüves pénz. Ilyenek jutottak tehát a szűkös eszébe, és még mindig szidta a vereseket.

Amióta dr. Cz. haligalizik a védett ojjektumban, azóta J. egy percet nem dolgozott, és rájött, milyen kurva szar, ha az ember nyugdíja nem elég az élethez. Cigiket kunyerál a telefonos nap óta, meg kis aprót fröccsre, hogy csinálhasson ricsajt. Nem számolgatja hurka ujjain a tonnákat, és megszűnt benne az élet. Működött ugyan, a fáraót még dicsérte, de teljesen kifakult a szeme.

Éldegélt aztán még az emeleten B., a hentes, a különálló kaszt. Mindig volt neki húsa, rogyásig, következésképp pénze is, amit módszeresen vodkába fektetett már reggel öttől. Úgy csillogott neki a szeme, mint valami fényes gomb. Nem törődött ő senkivel, szép csendesen és módszeresen itta szét a máját, és a kerek világ fátyolos ködként ingott benne a vodka, szalonna, böllérkés szentháromságában.

A harmadik lukban vegetált Cs., a kukás, a kiváltságos ember, mint hajdan a bakterek. Állami alkalmazottként, és pláne narancssárga mellényben, ami annyira tetszett neki, hogy le nem vette sohasem. De hiába intette őt. J. meg B., hogy ne zabáljon össze mindent, amit a kukában talál, ennek nem lehetett beszélni, holtan is találták egyik reggel az ágyában, mert elmérgesedett a vére neki. – Ezt J. magyarázta ilyen szakszerű alapossággal.

A helyére jött egy vasutas, tehát úr a maga módján, de mire odaért, már nem volt vasutas, hanem kocsmai kisegítő, de mire kicíhölte a cuccait, már az sem. Senki nem is látta őt, onnan lehetett tudni, hogy él, hogy a csikkjeit az utcára szórta, egész nagy halom volt két nap után az ablaka alatt. – Nem fog ez sokáig itt maradni. – Ezt jósolgatta J., aki, amióta munkátlan lett, nem csak csóró volt, hanem vátesz is, aki a fáraót dicséri minduntalan.

A negyedik M. volt, az operátor, aki három műszakban toszogatta a GDP-t, és mondani sem kell, dr. Cz. cége szerezte neki a munkát. De nem böcsülte meg magát, vagy a szalaghoz is hülye volt, de kibaszták, mint macskát szarni. Két hónapja kóvályog munka nélkül, szalad egyik munkaközvetítőtől a másikig, de hiába a jobban teljesítő világban. És nincs ott dr. Cz., hogy kisegítse őtet.

M. tehát be van szarva magunk közt szólván, és az várja, mikor kerül az utcára a lakásból is, amúgy is zavaros tudata teljesen leamortizálódott, agytörzsi működésre azért még futja neki. Így éldegélnek most ők négyen, a koldus nyugdíjas, a munkanélküli operátor, a titokzatos csapos-vasutas, meg a hentes, az élet császára.

Olykor összeadják a tudatukat, fölszorozzák, de akkor sem mennek semmire. Ülnek a jobban teljesítő világ kellős közepén, szemeikből süt a reménytelenség, amit egy dolog aranyozott be tegnap. Levelet hozott a postás mind a négynek, elsőbbségivel a fáraótól, hogy megvédi őket a Sorostól, olyat. De nem telt már egy rohadt tablettásra sem, hogy az örömhírt megünnepeljék.

Viszont, hogy teljes legyen a móka mára: a halott kukás is kapott levelet, hogy tudja tartani az irányt az angyalok között. Talán azért.

Egy darabka föld

A mi drága überminiszterünk – a Lázár névre hallgató – beleállt a saját kampányába, mert annyira szeretne tenni és dolgozni még picinyt elgyötört népéért, hogy aztán jó legyen nekik nagyon. Ezek szerint most nem az. De ez csak a vaslogika folyománya, a rideg észé, és nem a szívé, amely fölöttem csattog és ver.

A Mennyországot vagy a Kánaánt Lázár et. egy módon tartja elérhetőnek, mégpedig úgy, hogyha a népektől újólag felhatalmazást kap arra a szeszélyes áprilison, hogy továbbra is ügyködhet, monyákolhat a nagy fazék körül, akkor eltörölteti a sírhelymegváltás intézményét. Ehhez kéri a támogató voksokat meg a hátba veregetést.

Tudjuk, ez az a kulturális képződmény, amikor drága halottunkat huszonöt év után kidúrják, mintegy kibasszák, akár a macskát szarni végső és örökös nyughelyéről. Csontjait és hamvait pedig szanaszét engedik a szélben, és százezer év múlva a kis zöld marslakók nem tudják majd vizsgálni Hódmezővásárhely és vidéke hajdan volt temetkezési szokásait.

A jelenben pedig megfosztják az anyókákat attól az örömtől, hogy a sírok közt halkan sírogassanak, ha nem perkálnak le sok pénzet. Emberszerű elképzelés ez ettől a Lázártól? Perszehogy, viszont én mégis belekötök, és nem csak azért, mert ő mondta (de), hanem, ahogyan, és amit még kiegészítésül hozzábiggyesztett. Azért.

Lázár et. vagy nem járt még temetésen, és azért nincsen tisztában a papság ilyen alkalmakkal foganatosított vajákossága felől, vagy csak tapír egyszerűen. (Erre nagyobb esély mutatkozik) Tudjuk, mi, egyszerű halandók, hogy a csuhások annyit sürögnek ilyenkor, hogy a kántor elénekli a körülvett a fájdalom kezdetű slágert, a pap elvtárs pedig mond ezt-azt, meg lóbálja füstölőjét.

A föld, amelyben szerettünk nyugszik, nem az egyházé – most még -, aztán, ha ebben elpihent, akit megsirattunk, utána a drága egyház maximum évfordulókon tart jó pénzért megemlékező miséket, ha arra van igénye az itt maradónak. Sírokban a plébánosok nem szoktak turkálni sohasem.

Ehhez képest Lázár et. azt pöndítette meg mintegy mellékszálként, ha eltörlik – ő maga kegyesen eltörölteti, ezt el ne feledjük – a sírhelymegváltást, akkor az a pénz az egyházak bevételi oldaláról fog hiányozni erősen, így őket a kormánynak kell azonos mértékben kompenzálni.

Ilyen kurva nagy keresztény ez a Lázár, aki azt sem tudja, hogy az egyház nem temetkezési vállalat, és nem szülőszoba, ha keresztelésről van szó, és pláne nem koton, ha meg esküvőről és nászéjszakáról. De hát, itt tartunk, illetve itt tart ő, mert valamit mondani kell, ugye.

A legegyszerűbb beleállni a zsigerekbe. Dávid Ibolyának is az örökösödési illeték volt a heppje, aztán úgy járt, ahogy, és nem az induló vonatok miatt. De megint csak csapong az ujjam a betűkön. Visszatérve ehhez a Lázárhoz, úgy tűnik, mintha a nálánál kevésbé szerencsés, vagy kevésbé gátlástalan népekért aggódna.

Mielőtt elalélnánk szívbéli jóságán, minden külön értesítés helyett idézzük fel, hogyan vélekedik azokról, akikhez ezzel a sírhelymegváltással dörgölőzni óhajt: „..Akinek nincs semmije, az annyit is ér, én azt gondolom. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani. Annak annyi az élete. Ez az én véleményem…”

Erről momentán nincsen több mondandóm, arról viszont nagyon is, mért kampányolnak ilyesmivel ezek a narancsosok. Nem tudnak mással, a tér véglegesen beszűkült ugyanis. Globálisan az Orbán óv minket a migránsoktól és Sorostól, lokálisan krumplit, tojást meg tejet osztanak, és a kettő közti űrt töltik ki az ilyen egyedi ötletek, mint a sírhelymegváltás húsba vágó gondja.

Nincs mit ígérniük már. Rezsi nincs is, az oktatás és egészségügy szárnyal, ha konzekvensen pofáznak, mit is mondhatna mást ez a Lázár, mint a sírokat. Viszont hogyan fog kinézni már, hogy körzetenként más a lényeges, itt a sírok, Tállainál a benzinár, s ki tudja, hol, mi még a csali.

Ígérhetnének más földet is, nem csak ezt a darabkát, de a rétek, mezők, szántók, vetések, gyümölcsösök, szőlők már elkeltek. Ígérhetnének gyógyulást is, ehelyett a halállal foglalkoznak. Ha teljesen elment volna az eszem, azt hihetném, Lázár Marquezre figyelmez az ötletével.

Ez a Gábriel arról elmélkedett, hogy a halálban is megvan a másik halál, és ez a feledés. Tűnhetne úgy is, Jánosunk ez ellen harcol, de nem igazán. Mert lehet, hogy hülye vagyok, de egy biztosan nem vagyok, mégpedig hülye (by: Family Guy). Ebből fakadóan azt is látom, ha ez szemét is, de legalább húzgál valami mézesmadzagot a panelproli orra előtt.

A vele szemben fölsorakozóknak még ilyen madzagja sincsen. Ezeknek eszméik vannak, mint demokrácia, meg Európa, ilyenek, amiről a már emlegetett anyókák azt sem tudják, eszik, vagy isszák. Kilátástalan csörte következik, mert ha igazán belegondolok, egyetlen épeszű elképzelés született az ellenoldalon, és ez a Kétfarkúak örök élete meg ingyen söre. Ezzel már lehetne valamit kezdeni.

Kampec dolores LXXII. – Fatutaj a folyamon

Ahogyan kajlán és kérlelhetetlenül száguldozott a Föld nevű bolygó a jéghideg űrben, és éppen beért abba a kanyarba, ahol Bélát a tavasz várta huszonhárom nap múlva, ahelyett, hogy az egész falu együtt örült volna a rigókkal, és a duplagyűrűsök hajnalonta tényleg az urat dicsérték volna, úgy, ahogyan a csőrös cseresznyetolvajok is, és nem a bádogbános pléh Krisztusát, akképp látszott az is, hogy hiába lopakodik a tavasz, mégsem a kikelet jön el, hanem a téboly éjlila leple készül elborítani minden leharcolt kockaházat, és az azokban remegő kiszolgáltatott, meggyötört lelkeket.

Ott lógott már a bűzös vászon templom poros tornyán, lengedezett a szélben, csak egy erősebb fuvallat kellett, hogy imbolyogva alászálljon, és betakarjon minden házat, minden kajla fülcimpát, és a zsíros füleken át undorító kígyóként betekergőzzön az agyakba, kitöltve ott a tátongó űrt, amit a Bádogbános, a plakátok és a teleképekből folyó szürkés mocsok hagyott. Ettől a falusiak feje piramis alakú lett, szemeik kiüresedtek, így veszítve el azt a maradék emberformájukat, amit a lassan nyolc éve záporozó srapnelek ütései még meghagytak nekik.

Béla kilépett a dohos templomból, ahová valami ördögi erő terelte be, aminek még nem ismerte az eredőjét, csak azt, hogy hatalma van rajta, olyannyira, hogy meg sem fordult benne a degeneráltakkal való kajánkodás. Tehát nem bocsátott mosolygó Buddhát az oltárra, nem levitált ott nekik, hogy elképessze őket, mert nem is tudott volna. Ez a vonzás, mint valami mágnes uralkodott rajta, és rájött, minden erejére és az összes tudására szükség lesz, hogy megőrizhesse a maradék eszét, amire egy eshetőség volt a tapasztalatok szerint, ha átmenetileg zsebre teszi, és be is gyömte jó mélyre.

Viszont ahogyan ez sikerült, azonmód vált a szeme üvegessé, a feje elkezdett csúcsosodni, és igyekezett a kocsmába, hogy bejusson, amíg még tudja, mire való a kilincs. Tragédia készülődött tehát, mert az a veszély fenyegetett, hogy a nehezen, sok év fáradságos munkájával felépített magánya összeomlik, és ő is bizakodva tekint az előre leharcolt jövőbe, miközben Zámbó Jimmyt hallgat, és menekülteket keres a fás kamrában, a stelázsi mögött meg a falvédő alatt. A világ, amelytől eddig oly kitartóan óvta magát, vigyorogva fogadta a tévelygő bárányt, szívta volna magába, és, ahogyan bambán belépett az ivóba, a fröccsök ura látta a bajt, és barátja megmentésére indult a feledés mangrove erdejébe.

A kocsmárosnak volt már tapasztalata Béla szétcsúszásairól, olyat azonban eddig még nem látott, mint most, hogy úgy néz ki, úgy beszél, és úgy ül a széken, mint akármelyik traktorista, hogy már maga is kezd az egyenmassza részévé válni, olyannyira, hogy a lobotómia halványpiros hege kezdett terjedni a halántékán. Kúszott egyre előre kérlelhetetlenül, amit csak drasztikusan lehetett megállítani, és a gyógymód első lépcsője az volt, hogy egy irtózatos pofont kevert le a barátjának, hátha kitisztul a feje. A piros csík megtorpant, de Béla szeme nem tisztult ki, olyan jámbor-szerencsétlenül nézett a maflás után, hogy a fröccsök ura majdnem elsírta magát, és úgy döntött, addig itatja, míg el nem ájul, attól talán kitisztul, vagy ha nem, legalább tudni lehet, mitől ment el az esze.

Tudta, hogy borokkal itt semmire sem megy, telitöltött hát egy nagy poharat vodkával, hogy barátjába diktálja, mert tudta, ez az a varázsszer, amitől lábra kel a megfeneklett képzelete, és még azt is bátran kockáztatta, hogy mozit rendez neki megint élete cafatjaiból, elképesztő zenéket keres a neten, amitől zokogásban tör ki, mert bennük találkozik gyerek önmagával és porokból újraformálódó nagyapjával, vagy akármivel, amit mostanában a feledés fiókjába zárt, mert akkor majd visszatér beléje az élet, amit a templomban elvettek tőle. – Igyál. – Noszogatta a barátját, aki egy túltáplált, bamba óvodás üres tekintetével meredt a tévére, és még vigyorgott is elmerengve az abból folyó dumákon, és a fröccsök ura ekkor látta meg a baj igazi okát.

Kikapcsolta a dobozt, amitől az asztalokon lévő üres vázákban tavaszi csokrok jelentek meg, a plafonból pedig sárga szirmok szitáltak, mert, amíg a kocsmáros fél percig odavolt, Béla egy hajtásra itta meg a kancsó vodkát, mint az élet vizét, és azonmód fény gyúlt üveges szemében, ahogyan érezte, hogy az ital alászivárog a lábaiba, és felkúszik a fejébe. A heg eltűnt a halántékáról, és a feje is kezdte visszanyerni régvolt alakját, mint amilyen volt, amíg el nem torzította a szutykos világ, amit óvatlanul beleengedett. A fröccsök ura látta, hogy ez így jó, újra töltött hát, hogy Béla feje teljesen kivirágozhasson, és ezek a bokrok nyújtsanak jótékony menedéket az ablakon kopogtató elhülyítő veszedelem elől.

Amikor Béla az udvarra indult, szokásos megvilágosodásai templomába, és elszántságát sem a harangszó, sem a traktoristák sületlenségei, amellyel elkínzott agyuk elképesztő tartalmát osztották meg egymással, és ugyanaz csorgott belőlük, mint a teleképből és a bádogbános villás nyelvei közül, tehát elvesztek az élet számára már teljesen, amikor már ez is úgy pergett le hősünkről, mintha burokban lett volna, akkor a kocsmáros megnyugodott és megpihent, hogy készen van a mű, megmentette a barátját a kárhozattól, és ez akkor vált bizonyossággá, amikor Béla felemelte ujját, és újra szavalni kezdett a rigóknak.

A rend helyreállott. S miközben a traktoristák, a duplagyűrűsök, az olajos hajúak, a csorbult protkósok mamuszban, büszkén vagy járókerettel vonszolódva hangyasorként haladtak a kultúr felé, hogy ott rosszul szabott öltönyben dagadozó emberformájú lény sziszegje a fülükbe az újabb méregadagot, Béla csillagokról, göncölökről, mázsás boldogságokról mesélt a rigóknak olyan erővel, hogy még a macska is odaült közönségnek a vödör peremére, és még ő is elfeledkezett a vér ízéről. És amikor a kultúrt beborította a templomtoronyból leereszkedő éjlila vászon, a kocsma udvarát éppen ekkor ülte meg az a nyugalom, ami Béla szájából szivárgott, a fröccsök ura pedig fütyörészni kezdett, mint aki jól végezte a dolgát.

Nyelvórák kezdő magyaroknak

Voltaképp mai Fidesz-léptékkel nem is pénz az a kétszáztíz millió, amit kormányunk Kárpátaljára tolt a talicskája eldugott szegletében turhával kevert Túró Rudival együtt, amely termék magyarságunk letéteményese, a londoni menekültek csábító szirénje. Viszont, hogy mire kúrja el, az megér egy misét, ha már Párizs is, ugye.

Semjén et. az, aki két lovaglás és három szalonka-gyilkosság közt nemzetünk megmaradásáért felelős, és valljuk meg, érti a dolgát. Ebből a kétszáztíz millióból újmagyarokat gyártanak, egészen pontosan „magyarul nem beszélő határon túli magyaroknak szerveztek tanfolyamokat”, hogy értsék, kire kell szavazni majd a levelükben.

Tudjuk, hogy Szűz Mária is magyar volt, az arámi meg egy szabolcsi nyelvjárás, az idő viszont egyelőre még lineárisan telik, a Szeplőtelen tehát már nem tudja a megfelelő helyre tenni az ikszet, bár még az is lehet. És még a Fletót szidják, hogy idegenbe szakadt véreink ellen politizál, amikor ilyen ganajságok ellen tutul, és milyen igaza van.

Még akkor is, ha Molnár MSZP góré Karácsonnyal az oldalán hitet tesz a Fidesz csalása, az ilyen szavazati jogok mellett. Hát hol élünk elvtársak? Itt, az ugaron, amelyet annak vezére magyarul nem tudó mókusokkal akar megtartani, akik itt sem élnek, tán soha nem is jártak Záhonyon innen, és ezt mosolyogva nézi az összes böszme magyar, hajtogatva, hogy összefogással legyőzhető a gonosz, hát, a rossebeket.

Azért föl kéne tenni a ki a magyar kérdést is már egyszer. Minden búvárkodás helyett például Faludy Gyuri bácsi-e, aki, amikor angolul kezdett álmodni a nagy vízen túl, hazamenekült, hogy Recsken kössön ki, vagy a filmügyi biztos, akire szintén ráférne egy gyorstalpaló úgy magyarilag, mert úgy ő sem tud már elég régóta, ha valaha birtokában volt egyáltalán az ikes ragozásnak.

Másrészt okosaink is elmesélhetnék az óriási Magyarország térképbe beleájult, darutollas honfitársainknak a tutit, miszerint erdélyi véreink nem abban a kultúrában nőttek fel, mint a csúti paraszt. Elég kevés közük van egymáshoz azon kívül, hogy nagyjából megértik a másikat, de ez már bonyolult, mert távol esik attól a tébolytól, hogy a Szíriuszról is magyar nótákat sugároznak a kis zöld emberkék, akiknek viszont piros pötty van a seggükön.

Aztán nem ártana abba is belegondolni, hogy Pártunk minek nézi a pénzért megvehető ukránokat. Hogy ők a mindenkori Péntekek, akiket Robinson Crusoe módján megtanítunk magyarul, és megtérítjük a keresztényi hitre.

Akárhogyan is forgatjuk ezt az egészet, büdös. Igaz, Orbán et. annak idején életterekről szőtt omladozó álmokat, mint tetszenek emlékezni. Ez az ukránoknak szervezett magyar nyelvi tanfolyam pedig már a gyarmatosítás kezdete, és alig is különbözik a nácikoktól, akik szintén az ukránokkal (is) szórakoztak.

Most már nem emlékszem rá pontosan, melyik állat, de vagy a Himmler, vagy a Göring nevű fejtegette velük kapcsolatban, elég, ha annyit tudnak németül, hogy a vezért éltessék és megértsék a parancsokat. Így lesznek most is. Semjén et. odahat a tanfolyamával: annyit tudjanak, kire kell szavazni áprilisban, és ennyi elég is a magyarsághoz.

Ezen az egészen el kéne merengeni kicsinyég. Vagy felháborodni is illik azért. Ordítani, na.

Az ember hőt sugároz

A Ripost című tudományos szaklap és pornóújság saccperkábé kétnaponta olyan címekkel sokkolja a Józsikat, akik házi főzésű kisüstiben őrzik a keresztényi kultúrát, hogy a déli határon elképesztő állapotok uralkodnak. Meg tarthatatlan, meg félelmetes. Elég szűkös a jelző-repertoárjuk, ami van nekik.

Aztán megtudjuk, hogy mámegin’ nyolcan ostromolták a milliárdos védműveket, viszont a rendőrség állja a sarat, még bírja a nyomást, ha olykor kósza kisrepülők bele nem kavarnak az idillbe. Ez az egész annyira sokkolja Lázár Jánost, aki ezek szerint a Ripostban nézegeti a menekülőket meg a csöcsöket, hogy az űrtechnikából visszamaradt hőkamerák felvételeit is vizsgálná.

Meg minden bizonnyal a Ripost (illetve bármely más ribanc lap) rendelkezésére is bocsátaná, hogy a Józsik gyűlöletét még jobban, mintegy tudományosan megalapozza, mint annak idején a szeminárium Lékai bíboros hitét.

A hőkamera nagyon fáintos szerkezet, azon alapszik a működése, hogy az ember, mint bármely más szén alapú organizmus, működése során hőt termel és sugároz. Hülye krimikben is nagyon klafán lehet használni a tátott szájú Józsik nyűgözésére, ha meg nem vakultak még az metilakoholtól, ami a házi üstökből kikerül.

A hőkamera olyan képet sugároz, mintha szellemek imbolyognának valahol. Platon például leborult volna előtte, mert olyan szerkezetet látott volna benne, amely igazolja elfuserált elméletét, hogy egész szétkúrt életünk nem egyéb, mint árnykép a falon. Ha Lázár János járt volna marxista esti egyetemre, akkor filozófiából a szubjektív idealizmus stúdium során találkozott volna vele.

Ám ő ilyenekre nem fecsérelte a drágalátos idejét, és okos is, nagyon. De ugorgyunk. A hőkamera majdnem olyan jó mindenféle tudás megszerzésére, mint az ultrahang, amely képét meredve bámulja a leendő apuka, és nem tudja, hogy raptort vagy kiskutyát lát, de az orvos mondja neki, hogy mégis ott van az első szülött kölke térgye kalácsa.

Viszont mindenképpen mutatja a hőkamera azt, hogyan áll azzal a rohadt hővel a vizsgált alany. A hidegebb részek kékek, így, az idei, amúgy enyhe télen eddig már száztizennégy honfitársunk mutatott volna rajta egészen sötétlila körvonalakat, lévén, egy Celsius nem sok, annyi sem hagyta már el a porhüvelyüket, mivelhogy meglátogatta őket a kegyes fagyhalál.

Legtöbben a szabad ég alatt találkoztak a teremtőjükkel közülük, de olyan is volt, aki a saját ágyában adott le megengedhetetlenül sok hőt, hogy már kikelni sem bírt belőle Úgy kellett pléhdobozban elvinni, és esetleg megérhette volna a kikeletet, ha Lázár János nem a menekülők, hanem a panelprolik hőháztartásával lenne elfoglalva,

De ilyenekre már nem futja a drága idejéből, és a Ripost sem visítozik, hogy magyar testvéreink csonttá fagyva fordulnak le a parki padról, mert oda száműzte őket a NER. A Magyar Szociális Fórum (MSZF) arról tájékoztatott ugyanis, hogy tavaly háromezerhatszáz kilakoltatás nyomán olyan tízezer honfitársunk került utcára.

Őket sem keresi a hőkamerájával Lázár János, mert lehet, nem is hallott róluk a permanens győzelmi mámor közepette. Másrészt meg, ez az MSZF, ez egy sorosista civil bagázs, amely számolatlanul importálja a potenciális binládeneket, sőt, a Rogán et. lakásának ismeretlen mélységeiben ad nekik harci kiképzést.

A tökeire is lesz lépve, hogy Hitler nyelvének csodás szerkezetével fejezzem ki azt az indulatomat, amely így, az éji homályban generálódott bennem az összes Lázárral meg az egész fasiszta csürhével szemben. És, mivel fegyelmezett manus vagyok, a monitort sem verem szét. Csak lefejelem.

Vajonnyilatkozat

Ott ült a konyhaasztalnál Orál Vigyor, a Fületeket Is Dafke Ellopom Szutykok párt mindörökké elnöke. A lebukó Nap csalfa fénye rávetítette stadionja árnyékát a járólapra, a madarak fütyörésztek, és a budi sem volt túl szagos. Minden adott volt az idillhez, Vigyor tokája mégis remegett, szája szélét nyalogatta és rágta a tintaceruzáját.

Véreres szemeit egy papírra meresztette, amelyre girbegurba betűkkel ezt írta órákkal ezelőtt: „…Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem…” Itt viszont elakadt, amikor kopogásra riadt, ólommellényéhez kapott ijedten, de csak Takony Álság lépett be, a mindenes, akit mindenki ismert, de senki sem tudott róla semmit.

Orrából fehéres lé szivárgott, de nem takony volt, bár úgy szítta vissza, mintha az lenne, és olyan üveges volt a szeme, mint a helyi juhásznak az osztrák nyugdíjassal való randija után.

– Mit dolgozol, édes gazdám? – Tette fel a kérdést, és leffentett egyet a nyelvével.

– Töltögetem, ezt a nyilatkozatot, azt kell benne elhazudnom, hogy vajon mim van, ilyen szar vajonyilatkozatot akarnak má’megin’, de csak idáig jutottam – Ezzel Takony elé fordította a papírt, aki erősen nézte, mozogtak az ajkai, ahogyan betűzte a kaparást, majd földerült a képe.

– Tökkéletes, tökkéletes – így jött ki belőle az újabb lefety -, nem gondoltál ezzel a vénával verseskötetre?

– Gondolt a rosseb, ezt nem én, hanem a nagy költő írta, azt hiszem a Bayer, de nem ez a baj. Mondani kéne valamit a földekről, szőlőkről, kastélyokról, bankbetétekről, bár ezek a komondor nevén vannak, a számlakivonatok meg a hátizsákban, de mit lehessen tudni. Most is utánam jött Bécsbe pár firkász, de nem volt ott az én jó bajuszosom, hogy kitiltsa őket, és minden hülyeséget kérdezgettek. Majd a kamarával lerendezem a szemeteket, de ezt most ki kell tölteni.

– Van valami a neveden, én jótevőm? – szipogta a fehér anyagot az orrában Takony.

– A rossebeket. Minden a Hétsávos Kőris nevén fut, nekem még autóm sincs, se pénzem, semmim, csak ennek a konyhának a fele. Bécsbe is vonattal kellet utaznom, legalább látta a sok ökör, hogy csak értük élek ilyen nincstelenül is, de nem akarják elhinni, hogy koldus vagyok.

– Már ne haragudj, én jótevőm, de ha az öltönyödre néznek, azt hiszik, hogy a sarki kukából pecáztad ki. Ezekkel a báva hülyékkel, akik a kezedet csókolgatják, nincs is baj, de azért idegenbe ilyenben menni nem zsenánt kicsit? – ilyeneket mondott nagy merészen Takony, mert nem gondolta végig, mi történt Sinista Kanossal, amikor kinyílt neki a csipája.

– A hanyatló Nyugatnak tök mindegy – erősködött Vigyor -, egyelőre azt is elnéznék, ha ágyékkötőben mennék oda, a töketlenek, Keletre meg ez is jó. De hagyj most a divattal, azt mondd meg, mi legyen ezzel a vajonnyilatkozattal.

– Így jó, ahogyan van.

– Ez az egy mondat?

– Ez. Tömör, velős, költői, érezni rajta a lelked lüktetését. Meg, én jótevőm – így dörgölőzött Takony – hát nem bekaphatja amúgy is az összes liberálkomcsi köcsög?

– Végül is, ahogy mondod, kedves Álság, ahogy mondod. Mind bekaphatja. Sorosista féreg az összes, meg a nyolcmillió retyerutyájuk, az is. – ezzel tett pontot a dilemmára Vigyor – Kérsz egy kis házi főzésű kisüstit kolbásszal?

– Nem, én jótevőm – mondta Álság, Vigyor pedig nyakába kötötte a partedlit, ki tudja miért?

Szúnyogtempó

Mint az nem brit, hanem usákos tudósok élénk vizsgálata nyomán kiderült, a szúnyog felettébb bölcs állat, bár egyesek nem átallanak őt vérszívó kis mocsoknak titulálni. Hozzáállás kérdése az egész.

A zümmögő kis szemétláda annyira okos, hogy képes elkerülni a veszélyes embereket, akik őt le akarták csapni egy vonalkódos alsógatyával verejtékükben feredőzve. A szúnyog ezt szag alapján megjegyzi, és onnantól messzire kerüli a neki ártani akaró kétlábúakat. Legalábbis ezt állítják a nem brit, hanem tengeren túli félnótások, bár az én tapasztalatom mást mutat.

Viszont arra is rá kell jönnünk mindezek után, hogy Orbán Viktor is rendelkezik minimum egy szúnyog összes tudásával, legalábbis, ami a neki ártani óhajtó emberek nagy ívben való elkerülését jelenti. Ilyenek azok az újságírók, akik még kérdezni akarnak tőle, mint az tudvalévő. Őket kiszagolja, és eliszkol előlük.

A maga képére formált magyar földön futnia sem kell, a közelébe sem mehetnek, idegen tájakon viszont kénytelen a mikrofon mögé állni, és várni a szaros gatya suhintását. Így volt ez Bécsben is, ahová képesek voltak utána menni mindenféle firkászok, és ott feltenni neki a kérdést, mi a véleménye a drágalátos veje, és az OLAF harmonikusak éppen nem mondható viszonyáról.

Üzleti ügyekkel ő nem foglalkozik. Ez volt a válasza neki, és az a hülye, aki ezen meglepődik. Már bimbózó diktátor korában sem foglalkozott szőlőügyekkel, székházügyekkel, aztán nőügyekkel sem, és még lehetne sorolni, mi minden nem érdekli őtet látványosan, amikből kibukhatna, mekkora ótvar is minden magyarok vég nélküli miniszterelnöke.

Tanítómestere is volt. A mára ábrándosan megszépült korból, amikor az azóta feltrancsírozott Dávid Ibolya mondta kislányos zavarában a náci ügyekről, hogy ő nem ért a focihoz. Boldog békeidők.

Akkoriban még nem tombolt a permanens harc, ami most viszont igen. A bécsi látogatás okán az olyan kitartott és fölhizlalt újságimitációk, mint például a Prostisrácok, meg a többi ribanc azzal jöttek elő, hogy a vezérük ott a messzeségben harcol az Ausztriában dolgozó magyarokért. Ehhez képest ez volt a szöveg:

Tisztességes eljárást kért Orbán Viktor kormányfő az Ausztriában dolgozó magyaroknak az osztrák családtámogatási rendszerrel kapcsolatban. Harcolni fogunk ezért – mondta. A kormányfő kifejtette: az Európai Bizottság feladata a szerződések védelme, és ha az uniós testület olyat tapasztal, ami ellentétes az uniós alapszerződéssel, hivatalból fel kell lépnie. Brüsszel teszi a dolgát, uniós szinten lesz döntés az ügyben, és ezt “mi tudomásul vesszük” – közölte.

Egy bekezdésen belül ilyen látványosan tökön szúrni magukat kevesen tudják, ez azért új. Mert egyrészt ott van a lohadt tökű kiskakas, aki egy fél mondatban harcol, amit aztán címmé lehet emelni a magyar hülyéknek, két sorral lejjebb viszont a nyuszi, a nyuszkó, aki Brüsszelhez utalja a döntés jogát, amit majd lehajtott fejjel tudomásul vesz, miközben itt a kék plakátjain vicsorog.

Tudtuk, hogy szemét meg aljas, megminden, de, hogy ennyire látványosan beszari köcsög, az némileg új, bár nem annyira. Ellenben kurvára lehangoló. Az itthoni böszmék viszont gyártják belőle a rendíthetetlen ólomkatonát, és tisztára Churchillt álmodnak bele. Mert a vén piás szivaros ilyeneket mondott, mint az tudvalévő:

„…harcolni fogunk a tengereken és az óceánokon, harcolni fogunk egyre növekvő bizalommal és erővel a levegőben, megvédjük Szigetünket, bármibe kerüljön, harcolni fogunk a tengerparton, harcolni fogunk a leszállópályákon, harcolni fogunk a mezőkön és az utcákon, harcolni fogunk a hegyekben; sohasem adjuk meg magunkat…”

Valami ilyesmi kép él a tudatlanokban, amint egyetlenünk áll a vár fokán, tokája lobog a szélben, és szembeszáll az elemekkel, akik a drágalátos népe valójában. Közben meg függöny mögül lesve várja, hogy tiszta legyen a terep, és indulhasson a budija mellé fakardozni.

Azt hiszem, elnézést kell kérnem a szúnyogoktól, hogy Orbánhoz hasonlítottam őket. Méltatlan volt velük szemben, mert amíg ők karakán manusok, ez a miénk csak körömpiszok. Vagy inkább ázalékállatka vagy ilyesmi. Nem tudom, ez sértő-e most épp Az ázalékállatkákra gondoltam, természetesen.

Közmunkatábor

Lázár János valaha volt fatornyosában kampányolt. Elment, hogy a pártközpont igéit hirdesse annak érdekében, hogy a hozzá hasonló tenyeres-talpas legyen a gauleiter, élet és halál ura Hódmezővásárhelyen. Polgármestert választanak arrafelé ugyanis.

Valahogyan úgy érezte, hogy a NER világraszóló eredményei közt meg kell említenie a közmunka és a közbiztonság egymásra gyakorolt jótékony hatását. Jobban teljesítenek, mint az tudvalévő, így a meredten és kábán figyelő hallgatóság megtudhatta, hogy azért jó neki, mert többen ülnek börtönben, viszont nem elegen.

De még a közmunka is abban segít, hogy ne vágják át a hódmezővásárhelyi polgár torkát, és ezt valami egészen egyedi gondolatmenettel támasztotta alá az annyit is ér filozófiájának megalkotója. Érdemes ezt betűhíven megtekinteni, mert eszonta ő maga a saját szájával, aki erősen tudja, mit kell beszélnie, hogy a nép imádja az egész csürhéjét:

„Százhetven-száznyolcvanezer ember van közmunkában. Akinek reggel hatkor el kell mennie melózni, és mondjuk Hegedűs Laci dolgoztatja itt, a hódmezővásárhelyi városházán, annak délután háromkor már nem sok kedve marad, hogy elmenjen lopni. Beszéljünk világosan és egyértelműen. Ráadásul egy idő után rájön arra, hogy hatvan-hetvenezret kap úgy, hogy dolgozik reggel hattól délután kettőig, akkor minek akkora kockázatot vállalni.”

Hegedűs Laci dolgoztatja a városházán a proletárt, olyannyira, hogy elmenjen a kedve a lopástól. Ennek olyan munkatábor, olyan közmunkatábor szaga van, nem tudom, érezzük-e a kijelentés pikáns, náci bukéját. Nem tudható, hogy Hegedűs Laci karikás ustorral veszi-e el az emberek kedvét attól, hogy teaidőben lopjanak, vagy csupán diót töret velük, mint a szabolcsi szerencsétlenekkel, hogy teljesen belekábuljanak, ez végül is tökmindegy.

Mindemellett kábé kétszázezer ember lelkébe gázolt bele, mert a logikájából az jön ki, hogy közmunkás=tolvaj. Semmi más. Ezt az egész delírt kiegészíthetjük az év eleji kijelentésével is, amikor arról értekezett, hogy nevelési céllal nem emelik a közmunkások bérét, holott tehetnék, és ez megint csak a szögesdróttal beszegett vad, tölgykerítés barakk képzetét erősíti az emberben.

És még inkább, ha abba is belegondolunk, hogy Orbán et. a Parragh nevű pincsijével (MKIK) összeszerelő üzemnek álmodják az országot, ami nem sokban különbözik a városházán való diótöréstől, és ehhez a mutatványhoz gyártják az oktatási rendszerükkel a megfelelő alanyokat.

Ha most bulvármocsok lennék, vagy ellenzéki párt, akkor azzal szórakoznék, hogy legjobb lenne, ha maga a Párt és annak összes tagja menne közmunkára, hogy elmenjen a kedve a lopástól, ilyenhez azonban nincsen sem kedvem sem érkezésem egyáltalán.

Mert mit mondhatna az ember, amikor újólag kiderült, hogy mire tartják ezek a választópolgárt. Hát, semmire se. Így látta ezt Komjáthi Imre, a „Munkát, Kenyeret, Tisztességes Béreket” (MKBT) elnöke is, aki azt tudatta a nagyvilággal, óhajuk ezek után az, hogy Lázár tűnjön el a politikából, mondjon le a miniszterségről és kérjen bocsánatot. Sőt, desszertként közölte, feljelentést tesznek Lázár ellen közösség elleni izgatásért.

Szép ez így, de Lázár nem mond le és nem tűnik el, a feljelentés pedig poltilag lesz kezelve, és úgyis tudja mindenki ez mit jelent, ha ilyen eufemisztikusan fogalmazok, akkor is.

Főleg úgy, hogy délutánra az is kiderült, hogy ezért az egészért a kommunisták, az örök nyuszik a felelősek, ki más. A Miniszterelnökségi Sajtóiroda ugyanis délutánra előállt egy közleménnyel, miszerint Lázár “természetesen nem a tisztességesen és becsületesen dolgozó közmunkásokra gondolt, hanem azokra, akiket korábban a szocialista kormány belekényszerített a megélhetési bűnözésbe, és a segélyt bűncselekményekkel egészítették ki.”

Mondjuk, ez is megérne egy feljelenést, de, mint az közismert, ez értelmetlen időtöltés. Másképpen kell tehát odahatni, hogy Lázár tényleg eltakarodjon. Meg az egész bandája is, persze.