Kampec dolores LXXXIII. – Szaturnália

Ült hát Béla birodalma közepén a kocsma udvarában, s amióta a medve odahagyta, a Nap pedig fölzabálta mind a falu népeit, magában majszolgatta az időt, illetve hát, más sorsosaival, úgymint hangyák, patkányok, rigók és a macska. Régi barátság volt már az övék, és alaposabb akármi emberfélénél, de ez most mindegy is volt, a falu apraja és nagyja belegyalogolt a fénybe ugyanis, aranyhídon mentek a csillag közepébe a műanyag dömperesek, az olajos hajú traktoristák, bánatos szemű feleségeik, a duplagyűrűsök meg a reszkető protkósok, sőt, a bádogbános is, és még csak meg sem pörkölődtek. Ki érti ezt? A közmunkások viszont a téren felejtődtek, odaragasztotta őket az árnyékuk, mint valamely nyúlós massza. Nem, mintha indultak volna akárhová is, csak a hűség kedvéért, hogy kitessen, velük a megváltás sem törődött már, sem kis, sem nagyüzemben. Úton voltak ezek a közmunkások, hogy könyvek lapjai, emlékek és sóhajtások legyenek egyre halványulva az időben, pacnivá válva, folttá majd imádsággá.

Ahogy a Nap alábukott a népekkel a fedélzetén, azonmód hunyorogtak fel a göncölök, a kémények pedig pipálni kezdtek. Öntötték ki a falak közé szorult bánatokat és szomorúságokat, kiáltozásokat és könnyeket, sírásokat meg nevetéseket, az egész falu összes élete ott ingott a levegőégen menny és pokol között. Így alakult át Béla fenséges szemei előtt a világ Purgatóriummá, amiből viszont hiányoztak a tisztítandó lelkek, pedig ott strázsált a dombokon már egy bazi nagy masina, rajta a felirat “Lélekmosó és szárító”, ördögi kefékkel, fúvókákkal, hogy egy kamion is belefért volna, de lélek az nem volt sehol sem, egy árva lélek sem volt sehol, mert körutaztak a Nappal, arra fizettek be last minute és all inclusive pláne. Ott zabáltak a csillag peremén, ami száguldott velük a végtelenbe, ismeretlen mélységek és a múlt sötét titkai felé, bele Isten keszekusza szívébe, amelyből tövisek meredeztek amúgy, és galambok cibálták azokat fészekaljul, meg, hogy hozzá ülhessenek a verebekhez, azért.

Ilyen bucsui körmenet lett az egész világ. A hangyák célba lőttek plüss maciért, szerelmes hangyákkal volt tele az udvar, a rigók énekeltek veszettül és járták a csárdást, a patkányok pedig, a patkányok azok bölcsen meghúzták magukat, mert a macska szemeiben különös, őrült fények gyúltak. Ismerték már ezt a patkányok, hogy mennyi gyász és szomorúság követte mindig ezeket a fényeket, amikor kórusban énekelték aztán a de profundist kiterített és átharapott torkú testvéreik véres teteménél. Pedig nem a macska volt kegyetlen, hanem a világ, meg az Isten, aki ezt az egészet így találta ki, így szervezte meg, hogy legyen mitől félni, reszketni mindig. Most is kajlán kukucskált a háromszög-szemével, vizslatta a művét, működik-e, de már cseszhette az egészet. Irreverzibilis, irreverzibilis, ezt magyarázta az Istennek Béla feltartott mutatóujjal, de hülye volt ez az Isten, csak passogott a háromszegletű szeme neki bambán és másnaposan.

Így zakatolódott az idő, gyűrt maga alá mindent, amikor a csillagok kisjézusokat kezdtek szülni, minden csillag egy szaros kisjézust, akik elárasztották a falut aztán, hogy a macska is hányta magára a keresztet. Ott lengtek az izgága jézusok, és angyalok jöttek aztán csapatostul olyan szárnysuhogással, akár egy ereszalja denevér, és úgy is csapongva látszólag céltalanul, a patkányok nem győzték húzgálni a fejüket, a macska pedig kapkodott utánuk, akárha gombolyagok után mafla képeken. Béla pedig nézte ezt a kuplerájt, amelyet nem tudni kinek rendezett Woland, mert az ő keze lehetett a dologban csakis. És tényleg, egy varjú károgott valahol, majd aláhullt a Holdból egy sofőrsapka, imbolyogva ereszkedett, lengett, nem suhant, és fölpróbálták a kisjézusok meg az angyalok mind az összes, sofőrsapkás szentekkel lett tele a világ, amikor a Nap csikorogva fékezett az Univerzum peremén.

Aztán visszaindult úgy észveszejtőn, hogy csak úgy lobogott mind az összes erupciója neki, a falu népeinek haját szaggatta a menetszél, csattogott a duplagyűrűsök otthonkája, a bádogbános reverendája, recsegtek a műanyag dömperek, ahogy száguldottak vissza a valóságba féregjáratokon, fekete lyukakon keresztül, lehagyva az ősrobbanás szelét, és nyikorogva, mint egy rozsdás bicikli vagy ócska Trabant. Nem aranyhídon tértek aztán haza a lelkek, hanem csúszdán siklottak az ágyaikba, szánkón iramodtak alá, potyogtak és pufogtak, s amint az utolsó is földet ért, megszólalt a templom harangja, hetet kongott, felkukorékolt egy halálra ítélt kakas, és a rend helyreállott. Kopogott az első vendég a kocsma ajtaján, hátán fenyőfa, szemében csillagszóró, és Béla csak nézte, nézte, hogy milyen biztonsággal viseli azt az életet, amely alig is tért vissza belé. Mert karácsony lett közben váratlanul, ezért elnézte neki nagy kegyesen.

A rezsimacsó

Németh Szilárd interjút adott, meg önmagát. Tulajdonképpen fölmondta a házit – Soros, migráncs, egyebek -, de volt újság is a delírben, ami vagy saját kútfőből fakadt, vagy napiparancsból, mindegy is végül is. Ha így, ha meg úgy, csak kőtaplóságról tanúskodik. Viszont ez sem nóvum. Ha a pártközpont jutott erre, ha a rezsis ember agya veleje folyt ki ekképp, tökmindegy, a lényeg a keresztény szánkók védelme úgyis. De azért nézzük. miből élünk.

“Az újdonság csak annyi, hogy mindegyik ellenzéki párt, a Jobbiktól az MSZP-n, LMP-n, Párbeszéden át a DK-ig, elkezdte a női politikusait maga előtt tolni. A magunk mögött hagyott hét bebizonyította, hogy ezek a főszereplőkké vált hölgyek – Varga-Damm Andrea, Bangóné Borbély Ildikó, Kunhalmi Ágnes, Szél Bernadett, Demeter Márta, Szabó Tímea, Vadai Ágnes –, gátlástalanságban, agresszivitásban, hazudozásban, hataloméhségben simán felülmúlják férfi elvtársaikat.”

Ilyeneket mesélt karácsony alkalmából ez a Németh, és én most zavarban vagyok. Hiszen eddig azt hittem, nőügyekkel nem foglalkozik a Párt, csupán néhány kósza szülés, a töltött káposzta receptje és a vak komondorokkal való kapcsolattartás erejéig. Aztán mégis, mint láthatjuk. Eddig az volt a reakció az említett hölgyekkel kapcsolatban, hogy maga szép lehet, de okos nem, ahogy emlékezhetünk. Sőt, hogy: maga nem merje miniszterelnök úr nevét a szájára venni. Ilyenek is rémlenek.

A keresztényi fideszcsürhe szerint az a feladata a nőnek, hogy verje vissza a fényt. Egyik sem, Németh Szilárd meg pláne nem járt Heigl osztályfőnök úr óráira, mint kitetszik. Ő, amikor negyedikesek voltunk, azzal a tanáccsal bocsátott el minket a nagybetűsbe, hogy “kedves fiúk, a nő nem élvezeti cikk”. És ebben a mondatban nagyon sok minden benne van, olyan mélységek is, amiről ezek a fals keresztények még csak nem is álmodnak.

Viszont térjünk vissza oda, hogy Németh Szilárd milyen is az ő elméjében, amit most csak kicsit forszírozok, mert holnap már karácsony, és nekem is van lelkem, ha nem is dicsekszem vele. Egészen elképesztő, hogy a rezsimacsó, amikor a létét kérdőjelezik meg voltaképp ezek az emberek, akkor a nőt látja bennük és nem a politikust. Persze, mit csodálkozunk, Hadházyban is az állatorvost látták, amikor elment a tévébe rendet rakni.

A rezsimacsó egyrészt rácsodálkozik a világra, hogy jé, ezek nők, másrészt még jobban azon, hogy beszélnek, harmadrészt, meg, hogy miket. Hallatlan a rezsimacsó szerint, hogy “gátlástalanságban, agresszivitásban, hazudozásban, hataloméhségben simán felülmúlják férfi elvtársaikat”. Ezzel egyrészt politikusként sérti meg őket, másrészt pedig nőiségükben, hiszen emberből vannak, mért ne lehetnének ők is gátlástalanok, agresszívek, hazugok és hataloméhesek.

Azon most nagyvonalúan lépjünk túl, hogy ezek a bájos jelzők nem az emlegetett nőkre, hanem épp a fideszcsürhére érvényesek. Mert egyrészt ezt mindenki tudja, ezen kívül pedig a dolgozat célja nem is ennek bizonyítása, hanem annak bemutatása, hogy Németh Szilárd a hímsovinizmuson kívül még eccerű is, bár ez is evidencia. De, ha az ember vérében van a reflexió, akkor kényszeresen mesél.

Most például arról, hogy a rezsimacsó nem csodálkozna ennyire, ha mondjuk hallott volna Boudicáról, a Britanniában valaha élt kelta icenusok királynőjéről, aki Kr. u. hatvan körül annyira bepöccent, mert őt és a lányait a migráncs rómaiak megerőszakolták, hogy porig égette Londiniumot és lemészárolt nyolcvanezer betolakodót. Ő sem volt agresszív és hataloméhes, csak szerette a szabadságot, viszont Néróval állt szemben, a végét tudjuk.

De még csak ilyen messzire sem kell mennünk, említhetnénk Jeanne d’Arcot, avagy Szent Johannát, aki meg a töketlen VII. Károlyt segítette trónra a kardjával, hogy aztán a keresztények elégessék, a végén meg meg szentté avassák (ezeket is megérteni, ehh). Neki sem mondta senki, hogy mért ilyen agresszív, mért nem hímezget, süt-főz. Vagy mesélhetnék a rezsimacsónak épp Lebstück Máriáról, a 48/49-es forradalom és szabadságharc honvéd főhadnagyáról is, ha már.

Neki, amikor a nagy csizmája a sárba ragadt például, s ilyen szorult állapotában rontott rá három császári macsó, kettőt kicsinált, a harmadik pedig elinalt, miután beszart. No most, emlegetett példáink is demonstrálják (és még rengeteg lehetne), hogyha harcról van szó, fölösleges a nembéli különbségtétel, és úriember ilyet nem is tesz. Az egri nők is borogatták a szurkot, Pipás Pista pedig nő létére elsőrangú bérgyilkos volt.

A katarzist ebben az esetben számunkra az hozza meg, hogy tudjuk, a rezsimacsó úriembernek egyáltalán nem nevezhető, csak még korrekt kifejezést kell találnunk az általa képviselt létformára. Mert ebből a megnyilatkozásból sem lehet eldönteni, minek is nézi ez az organizmus a nőket. Sőt, amire leginkább kíváncsi lennék, hogy – karácsonyi interjú lévén – emberünk emlegeti az édesanyját, a feleségét és a kislányát is mindeközben, a kérdésem tehát az: hogyan néz a szemükbe ezek után, és legfőképp, hogy ők meg hogyan néznek vissza rá.

Hogy ők mit látnak benne. Milyen kívánatos férfiállatot vajon.

Komoly, kézzel írt (5.)

Tisztelt szerkesztőség!

Amióta legutóbb elvették védelmi és támadó eszközeimet, úgymint a fazokat, a födőt és a sprayt, itt állok védtelenül. Már arra gondoltam, behozom a kertből a slagot, és a konyhai csaphoz csatlakoztatva vízágyúként vetem be, ám ahhoz ki kellene jutni a lakásból, ami jelen pillanatban embert próbáló, sőt, megoldhatatlan feladat. Itt lapítok az ostromlott várban védtelenül, mint drága hazám is mostanában egyre inkább, s félek.

Amióta híre ment, hogy a csőcselék a fővárosban szánkókat gyújtogat, szerkesztőségeket zaklat és a kisjézust ócsárolja, sőt, a nemzet karácsonyfáját fenyegeti, ezek itt, hárman, K. József, a hentes, J. Miklós, hajdani vasutas és M. István, volt történelemtanár elvesztettek minden tiszteletet Isten és ember iránt. Mária néni pedig teljesen megvadult, kivetkőzött magából, rázza a járókeretét és szidja a rendszert.

Nem is érdemes már feljegyeznem, miket beszélnek, minden egyes mondatuk kimeríti a hazaárulás, felségsértés, eretnekség, sőt, istentagadás tényállását. Szerintem fekete mágiát is űznek, csirkecsontokat találtam az ajtó előtt ugyanis. Védekezésül kiakasztottam az ajtóra egy fokhagymafűzért meg egy feszületet, a fokhagymát ordítva elvették, hogy pont jó lesz a kocsonyába, a feszület pedig szőrén-szálán eltűnt.

Helyette az ajtómra festették fehér Trináttal azt, hogy O1G, amiről nem tudom, mit jelenthet. Utánanéztem a szakirodalomban és a szabadkőműveseknél, de sehol nem említik, lehet, ezek valami új, istentelen szektát alapítottak már az is kitelik tőlük. Teljes a káosz a lépcsőházban, de, ami még félelmetesebb, a többi lakót ez nem zavarja, sőt, szimpatizálnak velük, azt mondják nekik, hajrá, és hátba veregetik őket.

Néha körülnézek az utcában a gukkerommal, hátha biztatóbb dolgokat lehet tapasztalni, de nem. Sehol egy békemenet a maga méltóságával, misére siető fiatalok üdén, és csecsemőket toligáló ifjú magyar anyákat sem látok sehol. Csak ez a globalista nihil üli meg az utcát, kamaszok vihorásznak Nike cipőben, és vedelik a Coca Colát nyakló nélkül. Megvert minket az Isten, azt hiszem.

Tegnap este ezek hárman hangoskodva elmentek valahová, sőt, beszereztek egy tolókocsit is, és vitték magukkal Mária nénit, aki a járókeretével hadonászott hazaárulásokat ordibálva. Fölhívtam a rendőröket, de elküldtek a francba, azt mondták, van más gondjuk is az én hülyeségemen kívül. Én ezt megértem, de mégsem kellett volna durván beszélni velem, hát kinek ártottam én? Sírdogáltam kicsit, de ez is elmúlt.

Kihasználtam a távollétüket, és átszaladtam a boltba, nehogy éhen haljak. Beszereztem kellő mennyiségű zsírt, lisztet, szalonnát, gyertyát és gyufát, ahogyan nagymamám tanította, így most már egy ideig kitartok. De elkeserített, amit az utcán haladtamban láttam, mindenütt ez a rejtélyes O1G felirat és illetlen képek szeretett vezetőnkről, aki kisvasúton ül.

Megpróbáltam az ajtóról levakarni az O1G ábrát, de nem sikerült, viszont előrelátóan behoztam a fenyőfát, hogy majd földíszíthessem magányomban, és végre a slag is a konyhában van, most már nincs mitől félnem. Viszont találtam a lépcsőházban eddig számomra ismeretlen újságokat, mint HVG meg valami ÉS, ezekben pedig iszonytató fertőt lehet olvasni, nem csoda, ha a hármak és Mária néni teljesen elvadultak.

Nekiláttam, hogy elmondjak egy rózsafüzért a kárhozat ellen, de nem tudtam a végére érni, nagy hanggal hazatértek ugyanis, szinte éreztem, ahogyan a gonosz hidegsége bekúszik az ajtó alatt, de csak a bejáratot hagyták nyitva. Ahogy kivettem, valami helyi tüntetésen jártak, annak örültek, és eszembe jutott, mi lesz velünk, ha már békés kis városunkat is eléri a romlás, az már tényleg a vég kezdete.

Az utcáról is hangok szűrődtek be, mások is onnan jöhettek, rendőr sehol a nyomukban, pedig ezeknél is O1G táblák és más förtelmek voltak. A lépcsőházban is tetőfokára hágott a hangzavar, nem leszünk rabszolgák, ilyeneket ordibáltak, és ekkor gondoltam úgy, hogy ennek én véget vetek. A slagot kidugtam a levélbedobón, és a képükbe sprickoltam, vesztemre.

Mária néni fölsivított, mint valami vércse, hogy mit képzel ez a narancspatkány, a hentes meg a lapát kezével elszorította a slagot, ami szétdurrant, eláztatta a frissen vásárolt lisztet, gyufát, mindent. Ezek ott kint röhögtek, én a konyhán zokogtam, és ekkor döntöttem el, hogy befejezem a megfigyelést. Öreg vagyok én már ehhez, és kisebbségben is. Ez az utolsó levelem, a szerkesztőségnek kitartást, magamnak pedig már csak nyugalmat kívánok.

Isten óvja a hazát, áldott karácsonyt!

Pandóra szelencéje

Tegnap Áder János – mint azt már mindenki tudja úgyis – aláírta a rabszolgatörvényt. Újólag bizonyította tehát, hogy méltatlan és alkalmatlan a hivatalára, viszont tudjuk, ezzel nincs egyedül ebben az országban. De az aláírás aktusával és a hozzá fűzött cinikus üzenettel szintén nem először bizonyosodott be, hogy a rezsim az ország lakóit semmibe veszi, a hatalmat nem értük gyakorolja, és le is nézi a szavazópolgárt. Ám ez sem nóvum.

Viszont Áder János valószínűleg még ostoba is – illetőleg akarat nélkülim bábu -, mert nem mérte föl azt sem, hogy mindezzel a kapkodós aláírással a poklot szabadította az országra – mint Pandóra az első szelencenyitással -, aminek intenzitása attól függ, a történelem melyik kis szelete ismétlődik meg. Illetve, hogy ez az újabb löket elég lesz-e ahhoz: a megalázott és megnyomorított alattvaló belássa, neki már mindegy, és odaadja testét a lázadásnak.

Az elkövetkező egy-két hét sok dolgot, de leginkább mindent eldönt majd. Valószínűleg azért, mert ez egy ihletett pillanat, amely az összes alattvalót felébresztheti, öntudatra ébredhetnek a gépek, ami megvilágosodás elsöpörheti a rendszert. Vagy pedig elérkezik az újabb lehorgadás, és végképp elborítja az országot a sötétség. Belátható időn belül ez az utolsó alkalom a felszabadulásra, illenék nem eltoporogni

Innen nézve akár meg is köszönhetnénk Ádernek, hogy ennyire hülye volt, hacsak nem rejt valami csapdát ez a színjáték. Hiszen Áder aláírása előtt pár órával kormányzó úr őfőméltósága egy mondatot odaböffentett egy kamerának a vérlázító törvényről, és ezt sikerült neki: “Most fogadtuk el és működni fog.” – Ebben a rövidke mondatban benne volt Orbán egész elcseszett jelleme, és az ország reménytelen állapota is.

Végül is, jut eszembe, a Harmadik Birodalom is strammul működött ideig-óráig az Európa minden szegletéből odahurcolt rabszolgákkal. Gyarapodott a Berghof, gördültek le a tankok a szállítószalagokról, mígnem megérkezett egyik irányból a jenki, a másikból meg a muszka, és vége lett. Orbán birodalmában is működnek a dolgok, olyan tökéletesen, hogy plakátok is készültek róla, nagyok, kékek, és most meg itt vagyunk, ahol.

Kérdés, ugye, hogy mi működik és hogyan. Az egészségügyről, oktatásról vannak lehangoló ismereteink, a gazdaságot a multik és az Unio pénze eldöcögteti, de az sem tart örökké. Gyűlik a szemét, rohadnak le az utak, szóval az látszik, amit saját kútfőből kell gardírozni, az gajra megy. Hogy a rabszolgatörvény működni fog Orbán szerint, az csupán annyit jelent, megszorongatjuk a dolgozó tökeit, termeljen még picit, aztán meglátjuk, mire jutunk. Annyi minden ganyéságot túlélt már, ezt mért ne. – Gondolhatja.

Ezen a ponton azonban föl kell tenni a kérdést, honnan ez a fene nagy önbizalma, a kevlár ennyit nem nyújthat ugyanis, sem a TEK. Hogy szó szerint tökön rúgják, az a legkisebb rossz, ami történhetik vele, ennél még az is jobban fájna neki, ha elvennék a kisvasútját, a stadionját és a röpcsijét. Ez a szentháromság érdekli mostanában leginkább, ami lehet a leépülés vagy a végtelen elbizakodottság jele is.

Mert biztosan belegondolt a következményekbe, midőn ilyen pökhendien megszólalt. Vagy, ha pediglen nem, akkor a diktátorok törzsfejlődésének azon szakaszába jutott, amelyben a valóság eltűnik, valami vibrálás lép a helyébe, aminek a végén egy rókalukban vagy lámpavason tér magához a delikvens. Ezzel csak azt óhajtottam momentán demonstrálni, hogy országunk jelen állapotjából nagyon sok minden fakadhat.

Sok jóra nem enged következtetni, hogy épp e történésekkel párhuzamosan Orbán egyik leghűbb végrehajtóját, Szijjártót a CNN-ben arról kérdezték, hogyan lehet az, hogy az általa képviselt kormány abban a meggyőződésben leledzik, neki mindig igaza van, és az egész világ rajta kívül téved, szóval, hogy mért hiszi magát helikopternek. De ezt is megmagyarázta, amiből az következik, nem nagyon tanulnak az urak semmiből.

És még az is fakad ebből, hogyha itt ordítás következik, akkor az hosszú lesz és véres. Nem nekem jutott eszembe először a polgárháború, mint kimenetel, és akkor most ezen a szemüvegen át szemléljük a nemzet pecásának tegnapi ámokfutását. Ugyanakkor az is benne van a pakliban, hogy a játék épp erre megy ki, ezért a sietség és a hatványozott bunkóság. Szóval, sok minden lehet, de, hogy nyugodt napok azok nem jönnek, az hétszentség.

Kajamese

Szerbusztok, gyerekek!

Kázmér bácsi máma Nemzethy Hülyécskéről mesél nektek, aki Neriában lakott, és nem a neve miatt, viszont tán azért is – vagy így együtt a kettő – lökött volt magunk közt szólván. De ezt ne áruljátok el a zanyunak, mert nem tudom, mért, csak ne. Ez a Hülyécske egyedül élt, végtelen szalagú összeszerelési szakembermenedzser volt, így járult hozzá a dzsídípí és OVM gyarapításához. Nem kérdezett, nem kétkedett, meccsre járt, megminden. Illetve misére, de ezt olykor kihagyta, ha sok volt a túlóra, mert nem tudta eldönteni, kinek áldozzon akkor, és a haza mellett döntött inkább. Leginkább.

Ilyen Hülyécske volt ez, ölég terhelt, de szegény anyukája mondogatta mindig – Isten nyugosztalja -, böcsületes is, magyar is, meg az enyém, mi kell még? Nem kellett semmise. Hülyécske még kiskamaszként odahagyta a szálkás iskolapadot, beállt végtelen szalagú összeszerelési szakembermenedzsernek, így lett teljes az ő gyönyörű élete, ámde mégsem egészen és csurig. Nem jutott neki lány az életébe. Bár járt a klubba, egymás talpaira lépett, sőt, Szabolcska Mihályt szavalt a lányok képibe, ami viszont nem hatotta meg a fehérnépeket, és így csalódott Nemzethy Hülyécske mindig, és hazament a klubból. Mindig.

De ez máma mindegy is, gyerekek, mert máma azt tudjuk meg, hogyan járt pórul a bótba’ ő, ami érdekes és tanulságos is nagyon. Hülyécske a szabadnapján a konyhában olvasgatta a Magyar Acsart, a lapot, ami azt írta akkor épp, hogy Neriában minden átlagos magyar naponta 616 forintot költ ételre. Hülyécske belenézett az opálos tükörbe, és vizsgálgatta magát. Hülyécske vagyok? Pocakos? Kopasz és rohad a fogam? Mindenre igen volt a válasz, így tudta meg Hülyécske, hogy átlagos magyar ő, következésképp 616 forintból degeszre zabálhatja magát. Így lesz máma, alakult nagyon határozottá Hülyécske, és elővette a pénztárcáját.

Számolta a pénzeit, hogy egy, kettő, mennyi, és egyszer csak eljutott 615-ig, de 616-ig meg nem, mert nem volt egyese, azért. Mosolygott Hülyécske, hogy a szerkesztő bácsi nem figyelt, nem volt alapos ott, a Magyar Acsarnál, de elnézte neki, mert sok a gondja biztosan a szerkesztő bácsinak, ahogyan védi a hazát. Túllépett ezen hülyécske, mert nagyvonalú is volt, és elrakott 620 forintot, mit neki az az ötös alapon, meg, hogy nagyot dőzsölhessen, és eliramodott a bótba’. Kátyúkon, tócsákon gázolt át, megfagyott embereket kerülgetett, óriásplakátokon szökellt keresztül megállíthatatlanul, és egyszer csak megérkezett a bótba’ teljesen és visszavonhatatlanul.

Lerakta a kosárkáját és felvette a bótit, így ájult a polcok közé, mintha habos fellegek közé. Úgy. Reggelire kiflit vett, hármat, hozzá tejet, kis parizert, mert nem akart azért urizálni. Ebédre paprikás krumplit gondolt – szintén az urizálás miatt -, s mivel olaja pirospaprikája volt otthon, vett egy kiló krumplit, pár fej hagymát, harminc deka lecsókolbászt, meg fél kiló kenyeret persze. Édesszájú volt, viszont nem nagy igényű, vacsorára kakaós csigát tett a kosárkába, és hozzá kakaót, meg az egészség végett két darab mosolygós almát, így állt be a sorba a pénztárhoz és nagyon elégedetten. Ha macska lett volna, dorombolt volna.

A pénztáros néni mosolygott rá – szép volt a világ -, húzgálta a tejet, kakaót, meg a többit, pittyegett a gép, villogott, Hülyécske vigyorgott, akár a tök. Aztán beütött a ménkő. Majdnem kétezret mutatott a gép és mondott a néni szája, amitől Hülyécske úgy érezte, agyoncsapták, szédült, majd elájult. Átnézte a számlát, de nem lett kevesebb. Mutatta a néninek a pénzét, a bőven kiszámolt napi 620-at, és a néni jóságos volt, stornózta a dolgokat, míg megmaradt Hülyécskének, amire elég volt a bőséges 620-a, a tej, a kifli meg a parizer. Így ment haza, át a plakátokon, kátyúkon és hullákon, leforrázva. És, gyerekek, nem azt gondolta, hogy a Magyar Acsar kurvaannyát, hanem, hogy biztosan neki túl nagyok az igényei.

Így hát, ahogy állt ott, kincseit kirakva a konyhaasztalra, arra jutott, eztán kevesebbet eszik és többet dolgozik. Tisztára, mint Bandi-ló az Állatfarmban. De ezt Hülyécske nem tudta, ti viszont igen. Jó étvágyat, gyerekek!

A tű foka

„Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.” (Lukács 18:25.) Ilyeneket mond nekünk a Biblia, ami a fideszcsürhe bibliája is lehetne, ámde nem az. Láthatjuk, milyen kéjes buzgósággal lopják dagadtra magukat, amiből az következik, hogy nem óhajtják a mennyek országát, inkább itt a földön, evilági örömökben feredőznek, mégpedig rogyásig.

Mert egyik sem egy bogumil vagy patrénus, ilyen kolduló fajta. Sőt, ha jobban belegondolunk ezeknek a kereszténységébe, ami mostanság a seggükből is fúj, arra kell jutnunk, ez oly alapos lehet, hogy biztosan akad köztük jópár, aki úgy véli, ezt a tevés hülyeséget ez a Lukács, aki biztosan valami libsi, részeges bölcsész, szóval, hogy ezt fél hét előtt öt perccel mondta.

Viszont nem emiatt jutott eszembe ez a Lukács és az ő dumája, hanem Hadházy miatt, akármilyen furcsa is, és még csak nem is azért, hogy a szegénység hasznosságára fölhívjam a figyelmét. Azért tevézek most egy kicsit – és jobb híján -, mert Hadházy Ákos, a Tv-székházi hős összevissza kezdett beszélni, és úgy érzi az ember, hogy kezd odalenni az ihletett pillanat. Tehát hűl a vas.

Mielőtt elmesélném, mi is ingatott meg hirtelen, jobb azt is világosan látni, hogy a Fidesz végtelen központosítása ilyen harci helyzetekben még jól is jöhet a lázadó csapatok számára. A Fidesz és tartozékai, a médiaholdingja is egy mamut, amely parancsra lép, anélkül megbénul, a váratlan helyzetekre képtelen reagálni. Ez már számos alkalommal bizonyságot nyert.

Ehhez képest Hadházy Ákos visszavett a forradalmi lendületből, és nekilátott méricskélni meg számolgatni, ráadásul egymásnak ellentmondó dolgokat beszél. Mintha megzavarodott volna. Mert azt mondja nekünk, hogy: “…Mindenkinek, diákoknak, dolgozóknak, nyugdíjasoknak lesz még feladata bőven, csak velük együtt érhetünk el mindent…Az együttműködés alapvetően szükséges, de nem elégséges feltétel…A Parlamentet nem elfoglalni kell, hanem választásokon kell oda bejutni…”

Nemá. Mert főleg, hogy alább meg ilyesmik olvashatók tőle: “…A Választási Bizottság tagjainak többsége Fidesz-katona, határozataikat jogerősen ezentúl a Kormánybíróság (közigazgatási különbíróság) bírálja el, Európai Ügyészség híján biztosított, hogy a Fidesz tagjai korlátlanul lophassák az EU-támogatásokat, finanszírozzák kampányukat is. Ha ezek a körülmények megmaradnak, nem választásról, hanem színjátékról beszélünk…”

Itt kell megkérdezni: akkor most mi van? Választáson bejutni a Parlamentbe, amely választás amúgy színjáték, hogyan lesz ebből akkor habos kakaó? Sehogyse. Most a tiszteletre méltó forradalmár feje vagy többször beütődött, midőn cibálták őt le a lépcsőn, s emiatt beszél butaságokat, vagy pedig elkezdett mérlegelni, fontolgatni, ami baj. Voltaképp ezért ugrott be ez a Lukács fél hét előtt öt perccel, mert ez a tű foka ez egészen más, ha a képes beszédet lehámozzuk róla.

Ugyanis a tű foka azt a kis kaput jelentette, amelyet szükség esetén a nagy városkapu bezárása után használtak. Az utasnak csak görnyedten, meghajolva, a tevének meg csak teher nélkül, térden kúszva lehetett átmenni rajta. De még a teve is könnyebben átszuszakolja magát ezen a kis kapun, mint a mennyek országának kapuján az a gazdag ember, aki a gazdagságában bízik. Ugyanis mindig csak mérlegel. S mialatt mérlegel, bezáródik az a rohadt kapu.

Hadházy is nekiállt mérlegelni, és zárul a kapu, jönnek az ünnepek és minden lekonyul. Voltaképp ebben bízik a fideszcsürhe is, és még az is elképzelhető, hogy beolvassák azt az öt nyüves pontot, csak, hogy csönd legyen. Évek óta világos egyébként, hogy Orbán választásokon le nem győzhető, s ha most mégis ezt az irányt jelöli ki a megszeppenő ellenzék, akkor felejtsük is el az egészet. Sőt, mondhatjuk miniszterügynök úrral, hogy boldog karácsonyt.

Mondhatjuk ezt is.

Anyák, apák, jézusok

Papp Dániel, az MTVA vezérigazgatója, aki azzal nyerte el magas hivatalát, hogy híreket hamisított, ezzel mutatva, mennyire hasznos fogaskereke a rendszernek, úgy próbálta az érző szívű népeket a maga oldalára állítani, hogy azt visongta, az épületben, ahol a képviselők olvasni szerettek volna csupán, s ezért a folyosón heverésztek, édesanyák és édesapák dolgoznak. Ezek mennek, meg a kisjézus, valamint a szánkók.

Papp Dániel lehet, hogy a hírek fidesztestre-szabásához ért, mégis csak ostoba organizmus, mert az nem jut eszébe, hogy a képviselők, akiket aztán az utcára hajítottak, szintén édesapák és édesanyák, azok pedig pár milliónyian, akikért mindezt ezek a képviselők teszik, szintén. Csurig van az ország édesapákkal és édesanyákkal, még Soros is az, Gyurcsány meg pláne. Ezzel csak azt mutatom, milyen hamisan aljas a bagázs, amikor ilyen kártyákkal operál.

A birodalom peremvidékén sem sokkal tehetségesebbek a gauleiterek. Szombathelyen például ma este lesz háborgás, a Fidesz helyi tehetségei pedig a keresztényi vonalat vették föl. Vagy ez volt a napiparancs, vagy ennyire telik, a végeredményt tekintve tök mindegy, mert, amit összedeliráltak, azt érdemes szó szerint idézni, hogy megmaradjon az utókornak, és azért is, hogy az egész világ láthassa, a mi hülyéink sem maradnak el a ti barmaitoktól.

“…A Fidesz-KDNP szombathelyi közgyűlési frakciójának tagjaiként szomorúan vesszük tudomásul, hogy az elmúlt hét utcai erőszaka a szombathelyi ellenzéket nemhogy elriasztotta, de megihlette. Ezért a budapesti erőszakba torkolló, pusztító események mintájára keddre Szombathelyen is tüntetést hirdetnek. Ezzel a lépéssel önök, mint az MSZP vezette baloldali koalíció tagjai, jóváhagyják az utcai zavargások vandalizmusát. Az adventi készület idején önök békétlenséget hoznak a városunkba és otthonainkba. Egy héttel Karácsony előtt közösséget vállalnak a kereszténység meggyalázásával. Ezt a döntést hozták, fájdalommal bár, de tudomásul vesszük. A lelkiismeretükkel önöknek kell elszámolniuk. Arra azonban határozottan és nyomatékosan felszólítjuk önöket, hogy ne gyalázzák meg keresztény kultúránk szent jelképeit! Ne gyújtsák fel a szeretett városunk közterein felállított karácsonyfákat, ne dúlják fel a betlehemi jászolokat, és főleg ne skandáljanak trágár szavakat Jézusra!…”

Egy ideig kerestem az ideillő minősítést, és a szerencsétlen idióták összetételben találtam meg. Ha ehhez hozzárakom az aljas takonygerincűek toldást, akkor nemcsak a kép lesz teljesebb és hitelesebb, hanem az is látszik, hogy a NER mennyire leszivárgott, tehát milyen eszelősen nehéz feladat lesz megdönteni. Pedig most már más út nem maradt, éspedig törvényszerűen.

Mindkét oldal átlépte a maga Rubikonját ugyanis. A lázadók az öt pontjukkal, amelyek közül három egészen biztosan nem teljesül, mert az a rezsim végét jelentené. Ezek, ugye a független bíróság, a független közmédia és az Európai Ügyészséghez való csatlakozás. Ha az ellenzék következetes, és momentán annak tűnik, valamint a maffia is a maga törvényei szerint működik, akkor borítékolható, hogy fájni fog, illetve, hogy vér fog folyni.

Megtörténtek az első lépések a képviselők inzultálásával, ahonnan nincsen visszaút. Ha ők kitartanak, akkor a spirálnak megfelelően egyre durvább reakciókkal találkoznak, hiszen a NER minden egyes haszonélvezője a biztonsági őrig bezárólag most már ha nem is a nyüves életét, de a kenyerét félti, így előbb-utóbb nem parancsra vár, hanem önjáróvá válik, és ő is a családját védő falkavezérként ordít meg harap, és bár ne legyen igazam.

A NER a karácsonyban bízhat, hogy a művi szeretet napjai lehorgasztják a túláradó érzelmeket, ezért jézuskázik, édesanyázik és keresztényezik. Ez nettó hülyeség és elvetemültség, viszont ez is jelzi, hogy be vannak szarva magunk közt szólván, és másra nem futja. Nem hallani egyetlen érvet, hogy a követeléseknek mért ne lenne alapja, hogy a lázadóknak mért ne lenne igaza, helyette pedig megy a csürhézés, anarchistázás.

Ez azonban az álmoskönyvek szerint túl sok jót nem jelent, mert addig-addig bűnözőzik az ellenoldal édesapáit és édesanyáit, míg el nem fehérül a szájuk, és az évtizede halmozódó sérelmek és indulatok vulkánként törnek ki. Szilveszterig eldől, mi lesz ebből, de, hogy lányregény nem, az teljesen biztos. A taxisblokád idején egy veterán azt tanácsolta, induljak a boltba zsírért, gyertyáért és gyufáért, vagy még nem tudom, mi szükséges egy ostromlott várban. Ezt a bölcsességet pedig most nagy kegyesen tovább adom megfontolásra.

Aztán meglátjuk.

Rétvári mítosza (A NER és az öngyilkosság)

Ha hétvége, akkor Rétvári Bence ideokádik nekünk valami rózsaszínű boldogságot, amihöz órát lehetne igazítani. Az ilyen takonyköpülés akkor érdekes különösen, amikor elég erősen reng a föld és szállnak a légben a könnygáz-permetek, de be kell látnunk, a maffiában mindenkinek megvan az előre megírt szerepe. Rétvárinak az örömhírhozó jutott, olykor látni őt egy zsák krumplival is a hóna alatt, miközben tömjénillat lengi körül, valamint fokhagymaszag.

Ebből is kitetszik, hogy nem szeretem Rétvári elvtársat – egyáltalán ki szereti őt, ugye -, de az, amit most előadok, egyáltalán nem emiatt történik. Csak úgy elgondolkodok a világ folyásán, amiben neki annyi a szerepe, hogy rákésztet, ráserkent az agybéli tevékenységre, ilyképp tehát köszönetet is mondhatnék neki, aztán mégsem teszem. És most, hogy elmeséltem a fél életemet, lássuk, államtitkár elvtárs milyen örömöket kínált nekünk ezen a borús, nyálas, hideg vasárnapon, alig valamivel karácsony előtt.

Azt írja a tudósításunk, hogy Rétvári Bence hangsúlyozta – ezek egyfolytában hangsúlyoznak, leszögeznek és aláhúznak, egy nagy emelvény, illetve asztalosüzem az ország tőlük -, szóval hangsúlyozta, hogy Orbán Viktor Mihály áldásos országlása következtében Neriában csökkent az öngyilkosságok száma. Mondott adatokat is, de nem rakom ide, mert egészen egyszerűen nem hiszem el azokat. Mégpedig azért, mert ilyenekkel érvelt:

“A csökkenés hátterében az egészségügyi rendszer fejlődése áll, amely hatékonyabban kezeli a veszélyeztetetteket, másrészről a gazdaság élénkülésével a kilátástalanság is csökken. A növekvő foglalkoztatottság, az emelkedő bérek, a családok javuló anyagi helyzete miatt a magyar embereknek egyre inkább jó kilátásaik vannak, melyek mind az öngyilkosságok számának csökkenése irányában hatnak. Jelentősen csökkent a szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázatának kitetettek aránya, ez is segít megelőzni az öngyilkosságokhoz vezető helyzeteket.”

Ez itt egy gyönyörű csomag, viszont nem igaz. Amit Rétvári elvtárs az egészségügy nagyszerűségéről, a szegénységről és a társadalmi kirekesztődésről hadovál, azt naponta cáfolják meg mindenféle nem holdingos híradások. Szép az a rózsaszín szemüveg, csak nem divatos. Másrészt az a tragédia, hogy mindezek miatt mást sem hisz el neki az ember, azt sem, hogy kevesebben öngyilkolták meg magukat, sőt, azt sem már, amit kérdez. Idáig jutottunk a párhuzamos valóságokban.

Értem én, hogy a diktatúra alapvető érdeke azt elhitetni az alattvalóval, ez a világ a lehetők legjobbika, és ezt mind Orbán Viktor Mihálynak köszönhetjük, ám ez eléggé kontraproduktív bír lenni. Rétvári elvtársnak elég lett volna a szemüvegén túl az utcára is kilátni, ahol épp bájos és hamis szavai közben csírázik a forradalom, mindjárt megszeppent volna a győzelmi jelentések közlése közben, de nem. Muszáj volt neki elmondani a hülyeségeit, amiből az is kiviláglott, halovány fingja nincs az öngyilkosság mibenlétéről, de miért is lenne.

Vannak dolgok a világban, amelyeket már tökéletesen megírtak, újjal próbálkozni istenkísértés és fölösleges. Ilyenkor idéz az ember, s mint a figyelmes olvasó felfedezhette, már a címmel is Camus Sziszüphoszára utaltam, és most meg belőle citálok, hogy lássuk a valót:

“…Az öngyilkosságnak több oka is lehet, s általában nem a legnyilvánvalóbb a leghathatósabb. Az ember ritkán lesz öngyilkos hideg megfontolásból (bár elméletileg ez sem zárható ki). Szinte mindig ellenőrizhetetlen, hogy mi váltja ki a krízist. Az újságok gyakran írnak „szerelmi bánat”-ról, vagy „gyógyíthatatlan betegség”-ről. Helytálló magyarázatok. De tudni kellene, hogy aznap valamelyik barátja nem beszélt-e közömbösen az illetővel. Az a bűnös. Mert ennyitől is felfakadhat a felgyülemlett harag és keserűség. Nehéz tetten érni azt a pillanatot, amikor a szellem a halál mellett dönt, a tettből azonban már könnyebb levonni a benne rejlő következtetéseket. Az öngyilkosság – akárcsak a melodrámában – bizonyos értelemben vallomás. Azt valljuk be, hogy az élet túllépett rajtunk, vagy hogy nem értjük… Az élet elvetése azt föltételezi, hogy az ember, ha ösztönösen is, ráébred, hogy ez a megszokás szánalmas, hogy az életnek nincs mélyebb értelme, hogy a mindennapi lótás-futás esztelen, hogy a szenvedés fölösleges… Mi hát ez a megfoghatatlan érzés, mely megfosztja a szellemet az élethez szükséges álomtól? Ha egy világot jól-rosszul meg lehet magyarázni, akkor az a világ otthonos. De ha a világmindenséget hirtelen megfosztjuk minden illúziótól, minden fénytől, akkor az ember idegennek érzi magát benne. Száműzetése végérvényes: nincsen többé elveszett hazája, melyre emlékezhetne, nincs ígéret földje, melyben reménykedhetne…”

Ezzel csak arra szerettem volna utalni, nem azért lesz öngyilkos az ember, mert elfogyott a zsír a kamrából, mint ahogyan nem is azért dönt az élet mellett, mert dübörög a gazdaság. Az ilyen magyarázatok Rétvári elvtársnak és a híveknek esetleg megteszik, megfelelnek a NER egydimenziós világképének, viszont még a Kétfarkúak örökélet-ingyensör kampányígérete is komolyabb, mint a fideszcsürhe gondolatisága, ami nincsen neki.

Most csupán gyöngéden céloztam arra, hogy bunkók ezek, csak, hogy nagyon meg ne sértődjenek. Viszont hogy még jobban megmutassam, ez a kérdés tényleg nem egyszerű és tényleg nem tréfadolog, nézzük, Füst Milán milyen példát mesél nekünk:

“…Hábi-Szádi keleti mágus egyszer így szólt fiához, Tahtúrhoz:
– Egy vadszamár Libyában ezt panaszolta nékem: – mi vagyok én? Egy rongy vadszamár. Még nevem sincsen. Oh, ha én is a teremtés koronája, ha én is ember lehetnék!
– Newyork mellett egy néger így sóhajtott felém: – oh, ha én a teremtés koronája, ha én is fehér ember lehetnék! A zsidók bemennek egy keresztény templomba és mint hibátlan emberek jönnek ki belőle, – oh, ha nekünk is volna ilyen templomunk, ahol leválna rólunk ez a feketeség!
– Nancyban viszont találkoztam egy francia íróval, aki így beszélt: – Oh, ha én egy szép fiatal katonatiszt lehetnék, asszonyok kedvence, és méghozzá milliomos!
– Mindezek után pedig Rochum doktor, egy daliás szép, fehér és fiatal katonatiszt, még hozzá angol ember és orvos, egy délelőtt Edinburgban agyonlőtte magát. És ezt írta búcsúlevelében: – angol is vagyok, gazdag is, fiatal is, és én mondom nektek: nincs ocsmányabb, szerencsétlenebb állat e földön, mint a teremtés koronája, az emberi lény…”

Egyetlen kérésem van csupán: ezeken gondolkodjunk el, miközben a rádióból Rétvári szól. Elleszünk vele estig, ezért kezeskedem.

Parlament vs. kocsma

Megszólalt a Századvég a parlamenti móka ügyében, és volt neki elítélő véleménye. Egyébként a Századvégről nem tudjuk, az micsoda. Jogilag, telekkönyvileg persze igen, de hogy miért van ezen a világon azt nem igazán. Valami olyasmi feladata van, hogy OVM leszól nekik olykor, hogy hazudjanak valami szépet, s mellé küld egy csekket pár milliárdról. Így lehetne őket elhelyezni a Brehmben.

Ezért, és ezzel a fenti buzgalommal közleményt írtak az MTI-nek a képviselői rendbontásról. Kitetszik ebből, hogy ugyanolyan szerepzavarban vannak, mint az országban még oly sok minden és mindenki. Amikor például Volner a saját bejáratú nácijaival akar rendet rakni a Kossuth téren, vagy, amikor a rendőrség a tüntetőkkel kamerába szavaltat, mielőtt elengedi őket.

A hatáskörök ilyen túllépése, amikor önjelölt barmok azt csinálnak, amit csak akarnak, az anarchia kezdetét jelenti. Viszont most nézzük meg, hogy a Századvég miként vélekedik arról, hogy az ellenzéki képviselőknek végre tele lett a töke azzal, voltaképp semmi szavuk nincs, mintha ott sem lennének, nélkülük is frappánsan gyártódnának a törvények, és most föllázadtak. – Hirtelen és váratlan.

A legjobb családban is megesik az ilyen, hát még abban a kuplerájban, ami a magyar országgyűlés. A Századvég a történéseket – zsebében a kitöltött, aláírt csekkel, ezt el ne feledjük – úgy jellemezte, hogy soha nem látott erőszakos események zajlottak a tisztelt falak között, és azt is, képviselői minimum, hogy a törvényhozási körülményeket nem züllesztik kocsmahangulatúvá és kaotikussá.

Ebből is látszik, hogy a Századvég nem jár kocsmába, az ilyen műintézményekről kényszerképzetei vannak, állításait tehát a kocsma nevében visszautasítom, több okból is. Miközben a Századvég arról ábrándozik, tisztelni kellene a kupleráj elnökét, azaz az ilyen Kövér-féléket, egy kocsmában ilyesmi óhaj fel sem merülhetne, mert, ahogyan Kövér et. viselkedik, már rég kibaszták volna, mint macskát szarni.

És továbbá azt mondja a Századvég, hogy az ellenzék a saját szavazóit sértette meg, mert semmibe vette a “magyar demokrácia egyik alappillérét, a parlamentarizmust”, ó én, édes Istenem. Magyarország még nem nyugat, mint ahogyan Helsinki viszont már az, amivel arra utalok, hogy parlamentáris demokráciákban nem szokás megfosztani az ellenzéket az élet jogától, és díszletté degradálni.

És most, hogy a marionettek életre keltek, megy a csudálkozás, meg ilyenek, de ezt már oda-vissza tudja mindenki, ezért inkább a kocsmáról mesélek. Hogy mért jobb az a parlamentnél, és mért hiba úgy beállítani, mintha negatív töltete lenne, holott, ha őszintén belegondolunk, nem az. És nem is arra gondolok igazán, hogy egynéhány képviselők amúgy is szeretik a hűsit a szavazgatás szüneteiben, hanem, hogy a kocsma vs. parlament, illetve az egész nyüves ország összevetésből a csehó kerül ki győztesen mindenképp.

Mert gondoljunk csak bele. Az lehet, hogy a kocsmában ki van írva, hogy a hitel alma, az azonban nem, hogy ne itasd a rászorulót, mint ahogyan templomaink ezen polgártársaink etetését tiltják. Az eléggé lepusztult kocsmában jól elvan a hajléktalan, senki nem bántja, itt mindenki szabadon elmondhatja a véleményét és nem büntetik meg érte, maximum kap egy pofont.

A kocsmában senki nem akarja elfoglalni a csapos helyét, mint most az ellenzék Kövérét, itt nem szavaznak a másik helyett, hogy nem olasz, hanem zöld fröccsöt óhajt a szomjazó. Sőt, a kocsmában – nem, mint most a parlamentben – nem fütyölnek az ember képibe és nem ordítják le a fejét megafonnal, az elesett embert pedig barátilag hazatámogatják.

Írhatnék még sok mindent a kocsma dicséretére, de máma nem ez a föladat, hanem, hogy bemutassam, az ilyen századvégek, a bennük dolgozó mókusok, és pláne az őket kitartó maffia mennyire nem ismeri azt az életet, amelyet aztán dirigálni akar. Közük nincs hozzá, halovány fingjuk nincs róla, ezért érik őket meglepetések minduntalan, mint pénteken is értekeztem róla, hogy jé, ez meg visszaüt.

Hát, így valahogy.

Komoly, kézzel írt (4.)

Tisztelt szerkesztőség!

Köszönöm szíves levelüket és a csomagot. Főleg az ételküldeményt, benne a kolbásszal, amelyet, mint írják, maga Orbán Viktor töltött a saját kezével. Ez, amilyen mérhetetlen öröm, akkora gond és felelősség is nekem. Biztatást ad ezekben a vészterhes időkben, megerősíti a hitemet, de próbára is bocsát, mint az úr Ábrahámot, mert ilyen ereklyét meg én nem ehetek, mert elkárhozok. Tabernákulumban a helye, Orbán Viktor fröccsöntött szobra, és a minden bizonnyal általa kiköpött szotyolahéj mellett, becsomagolva a tőle kapott konzultációs levél borítékjába, bár ez utóbbi kissé viseltes.

Így lesz, megőrzöm a kolbászt, csak félek, megpenészedik, de ez legyen az én gondom, ugye. Beszéljünk inkább a feladatról, amelyet magam választottam ugyan, mégis úgy érzem, a mindenható testálta rám, akárcsak a kolbászt. Magnót, mikrofont megkaptam, köszönöm, szükség azonban momentán nincsen rá, ezek hárman ugyanis, mint ismeretes, K. József, a hentes, J. Miklós, hajdani vasutas és M. István, volt történelemtanár, ahogyan azt tudhatják, már sportot űznek a bosszantásomból, kihasználva szorult helyzetemet. Már nem is sutyorognak a lépcsőházban, hanem ordibálva szidják a rendszert, nem is titkolva gyűlöletüket.

Sőt, csatlakozott hozzájuk Mária néni is, aki eddig nem tűrte a hangoskodást az ajtaja előtt, most azonban gyakorta közéjük áll, hallani a vércse-hangját, járókeretének kopogását, sőt, olykor ő a leghangosabb és a legmocskosabb szájú, hogy nem győzöm vetni a keresztet miatta. Orbán Viktort aljas gazembernek, tolvaj nácinak, trottyos majomnak titulálják, sőt, hájas seggdugasznak. Mi ez, ha nem felségsértés, egyszer el is pityeredtem miatta, nem bírtam tovább, és a csukott ajtón át kikiabáltam, hogy megveri őket az Isten, sírnak még, ha senki sem látja őket. De szerintem Mária néni az ajtómhoz vágta a járókeretét, mert a durranás után ő ordította, hogy kuss, patkány.

Már kocsmába sem járnak, reggel fölszerelkeznek a piacon borból, Mária néni meg a mandulalikőrjét osztogatja nekik. Ha bármely lakó elhalad, azzal udvariasak, előzékenyek, csak én vagyok a kitaszított. Úgy kell kilesnem, mikor csitulnak el, mikor alszanak kicsit, hogy az újságomért kisurranjak, valami emberi szót olvashatni sikereinkről és Orbán Viktor küzdelmeiről, amellyel minket védelmez, bennünket óv és rólunk gondoskodik szerető atyánkként. Ez tartja bennem a lelket, és híradóink, meccsek közbeni egyperceseink higgadt, őszinte hangja, olykor-olykor Nógrádi úr, Bakondi úr megnyugtató elemzései a migránshelyzetről, kerítésünk állapotáról és az úton lévő milliónyi terroristáról.

Néha szétnézek az utcában a gukkeremmel, ilyenkor Hende Csabának álmodom magam, tőle véve vitézségből formát, s ahogy ő, én sem látok semmit soha. Csak hallom az autók zaját, sejtem a szél zúgását, az emberek sietős szavait. Az utca állapota egy tízes skálán nyolcas. A szemét büdös kicsit, mert már ritkábban viszik, és a ház falán a hányások szaga sem ideális, olykor a kátyúkban kitörő bokák roppanását hallom, ebből fakadó sikolyokat és kurvaanyázást, de akkor épp a polgármesterünket szidják, az ő böcsületébe gázolnak, mert nem lehet minden tökéletes. Itt, a lépcsőházban viszont akkor tört ki a botrány, amikor a parlamentben.

Először nem is tudtam, mért ordítanak, a valahai hentes mért készül lapátkezével beszakítani a falat, Mária néni pedig mért szidja sikoltozva Kövér urat, mert a rendelkezésemre álló televízió és rádiócsatornákon csak azt hallottam, hogy a parlamentben zavartalanul nagyon fontos törvényeket hoznak meg. Csak estefelé, amikor a lépcsőházban már teljes volt a tombolás és a zűrzavar, akkor tudtam meg, hogy a sorosista képviselők puccsot terveztek, magát Orbán Viktort fenyegették síppal és csúnya nézéssel, hogy a testőrséget is be kellett vetnie, hogy Áder úrnak egyenesen kérdést tettek fel, de ő bölcsen és higgadtan, szó nélkül távozott. Így is kell ezekkel, férfiasan.

Viszont elszabadult a pokol, mert ezek valami álomvilágban élhetnek. Tüntetésekről, vonuló munkásokról, szabadságról kiabálnak, míg én annyit tudok, hogy pár anarchista készül meggyalázni a Szent Koronát, megszentségteleníteni a Kossuth téri kisjézust, támadják keresztény hitünket és meggyalázzák az Ádventet. A baloldali médiatúlsúly ezzel szemben azzal eteti őket, hogy Budapesten elégedetlenek az emberek, pedig csak részeg garázdák, mint ezek is a lépcsőházban. Söpredék, kommunistaliberális sorosimádók, sátánfattyak, idegenszívű hazátlanok. Eláradt a gonoszság áldott hazánkban, a tettek ideje van most tehát.

Az én lehetőségeim szűkösek, ezért magamhoz vettem a partvist, egy födőt pajzsul, egy fazokat sisaknak, meg egy Fa sprayt, hogy azzal vakítom meg őket, ha muszáj, mert ez már háború. Föltéptem a bejárati ajtót, és elébük ugrottam, de nem az történt, amire számítottam. A hajdani történelemtanár rám kiáltott, hogy fapapucs, amitől úgy ledermedtem, hogy elvették a partvist, a födőt, letépték a fejemről a fazokat és kiteperték a kezemből a sprayt is, majd visszalöktek a lakásba és rám csapták az ajtót. Mária néni még utánam kiáltott, hogy faszfej. Most itt állok, és már nemcsak éhes vagyok, de büdös is. Mégsem adom fel, majd jelentkezek.