Bayeriáda: a Vatikán az új Brüsszel

Most már teljesen biztos, és kétség sincsen felőle, hogy Bayer tagkönyv beteg ember. Mégsem tudjuk tisztelni őt, mint a rézbőrűek a degeneráltakat, mert ezzel együtt kártékony is nagyon. Nem foglalkoznék vele, ha csak önmagában nyüszítene, ámde muszáj, mivelhogy egyszersmind eszencia is ő, a NER párlata mintegy.

Ez az organizmus ezúttal azzal szórakoztatta a nagyérdeműt a miskolci helyi érdekű televízióban, hogy a pápa a migránsokról szóló megnyilvánulásával beállt a jelenlegi EU-s vezetők sorába, akik szembe mennek az uniós állampolgárok érzéseivel, szándékaival, akaratával, és egy semmibe menő politikát akarnak ráerőltetni Európa lakosságára.

Ferenc, mint uniós vezető, ez delikát idea, ami állítás önmagában még szórakoztató is lenne, ha nem hangzottak volna el a továbbiak: az argentin születésű Ferenc migráns hátterű pápa, akinek az égvilágon semmilyen európai kötődése sincsen. És innentől nyitjuk ki a zárt osztály ajtaját.

A tagkönyv szerint az sem véletlen, hogy amikor a leginkább szükség lenne egy európai pápára, dél-amerikai pap került a katolikus egyház élére, és éppen most sikerült idehozni egy európai értékektől idegen pápát. Szerinte – most betűhíven – a pápa “hiába ismételgeti kretén brüsszeli politikusok kretén mondatait kretén módon”, ettől „migráns marad, mert Argentínában szinte mindenki az”.

A korona ezen a deliráláson, hogy az Orbán által kitüntetett szavakkal foglalkozó képződmény szerint a pápa ne képzelje azt, hogy amit ő mond, az isteni kinyilatkoztatás, csak egy hülye, ostoba politikai vélemény, és ekképpen is kell hozzá viszonyulni. Ezen kívül először „argentin libsi”-nek, később pedig „derék liberális, gender-ben hívő marhá”-nak titulálta az egyházfőt.

Most, hogy ismertettem a tényállást, gondolkozzunk el rajta, foglaljuk össze tagkönyv elvtárs Ferencről való elmélkedésének velejét. Ezek szerint a pápa: migráns, libsi, marha, kretén, és ebbéli minőségében EU-s vezető. Íme hát, bayeri előadásban, a felszólítás a csatára, kiket kell utálni, ha majd véget ér a vizes cirkusz, amely most ápol és eltakar.

Hozzáteszem, mindehhez a magyar katolikus egyháznak, a magyar püspöki karnak semmi hozzáfűzni valója nincsen, mert el vannak foglalva azzal, hogy Orbán Viktor lelki üdvéért imádkozzanak. Legalább arról felvilágosíthatnák a drágalátos tagkönyvet, hogy még a pápa-állításról sincsen lövése, továbbá, hogy Péter mindenkori utódja nem Európát dirigálja, hanem a Föld nevű bolygó összes csuhását és minden hívőjét, de ez mindegy is.

Ez az egész szórakoztató is lehetne, mégsem az. Úgy tűnik ugyanis, hogy Bayer és közönsége ilyen egymás hülyeségét erősítő szimbiózisban él, és ezek így közösen elkezdtek szélsebesen pörögni. S míg a tagkönyv olyan ökörségeket beszél, mint amit volt szerencsétlenségem bemutatni, az ő hívei pedig ilyen megnyilvánulásokat eregetnek a kibertérbe: „Na jó, őszentsége leszophat, úgy tetszik, szépen befeküdt a liberálisok alá szexuális célból. Vén latin genya.”

Íme, hölgyeim és uraim, Magyarország, 2017-ben, és nem tudom, tetszenek-e érezni, hogy nem lesz ennek jó vége. Egy Fidesz-es mufti szerint már előkészítették a vizes szar után induló gyűlölet-félórát. Azt nem árulta el, ki vagy mi lesz a célpont, de, ha ez így megy tovább, még megérjük, hogy Ferenc fog mosolyogni a plakátokon, és őt kell majd megállítani. Az lesz ám csak a ramazuri.

(Zárójelben végül: ehhez az egész mocsokhoz a KDNP nevű mókus őrsnek sincs egy szava sem. Hallgat Semjén, hallgat Harrach, kussol Rétvári. Több ájtatos manó nem jut az eszembe.)

Na, ugye! – Nem

Egy drága, jobbos ismerősöm azt üzente egyszer nekem a facén, hogy térjek észhez, keveredjek ki a liberalizmus mocskából, és akkor nem leszek permanensen boldogtalan. Azóta is ezen tűnődök meg-megállva, ma hajnalban pedig különösen, hogy mitől futkároznak hangyák a hátamon mérhetetlen homeless lelkem magányában, pedig nem is akartam igazán, hogy így legyen. Csak aztán jönnek az ilyen drága jobbos ismerősök, akiknek egymásra lépnek a talpai.

Mert nekem semmi se tetszik, semminek se tudok örülni, sőt, még ütemesen tapsolni se, pláne. Megtörtént hát a csoda az este, az univerzumban soha nem volt sokmilliárdos Káel-cirkusz nemzeti nagylétünkről, hogy Orbán megint elmondhassa, na, ugye. Csak olyan volt ez az egész, mint a Nemzeti Színház épülete is a parton, megfoghatatlan egy valami, csak egy a biztos, hogy nem komilfó. Minden a szentkoronaszent hajókáztatásával kezdődött, aztán ide jutottunk, valami, valami, nem tudom kimondani hová.

Itten a felszín fecseg, drága polgártársak. Arra szolgál a cirkusz, amely már nem a plebsnek szól, hanem a nagyvilágnak, hogy képeslap legyen, giccses anzix, föladva a kétkedők számára bizonyítékként, hogy ez egy élhető ország, itt bőség van és mérhetetlen boldogság. Csak hát, minden időkben az összes kedves diktátor így adta el magát, figyelmes szemeinket 1936-ra vetve, ahol a drága berliniek fogsziszegve tapsoltak Jesse Owensnek, hogy aztán két hét múlva folytatódjanak a pogromok. Itt is foggal és körömmel kaparták le a Sorost, de, mint hírlik, már készen van a következő szeretetcsomag terve. De addig csobbanunk.

És erről momentán ennyi elég is. A második napirendi pont a nemzet göcsörtös tagjainak nagyközös összeborulása, amire itt már hetek óta kapacitálják az elfekvőben lévőket is, hogy egyesüljenek az örömben. Az egész tavaly kezdődött, amikor csillogó szemű lakájok hetekig mantrázták szerte a világban, hogy a futball hogyan hozta össze „Az éjjel soha nem ér véget” jegyében az összes rajongót. És ez a Soho Party – vagy mi a rosseb – tákolmány lett az új „Nemzeti összetartozás dala”, és a talpnyaló média mondta, hogy na, ugye, és Orbán dörzsölte duci tenyerét, hogy na, ugye.

Most két hetes ilyen happyt vizionálnak a gonoszok, hogy az ezerszer átkozott Katinkától és a pólósoktól alél egymásba az egész ország, és aki ezt nem teszi, az hazaáruló, mert nem ér véget az éjszaka megint. A vizes nyolcasból már kilopták, amit lehetett, nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni, de a tavalyi éjszaka is lopott volt, Menyhárt Jenő, amikor még volt remény, már elmesélte nekünk, hogy „…egy őrület fogságában/ a buja pesti éjszakában/ elmondom az imát és bedobom a vitaminokat/ az igazi élet nagy kaland/ a sok jóból jó sokat!/ Ez az éjszaka sosem ér véget,/ gyönyörű vagy és én szeretlek téged…”

De, ha már ezt elkezdtem, folytassuk azért okulásul, hogy aszondja „…én nem tudom, hogy hol a határ,/ és szeretem azt is, ha valami fáj!/ Mért lennék jó, mért lennék kedves,/ én vagyok az áldozat, én vagyok a tettes!/ Itt vagyok és elmegyek,/ és semmit se adok csak elveszek./ Egy darab jövőt, egy darab jelent,/ hagyd, hogy elveszítsem a fejem…” De ilyenek máma már nem játszanak. Itt és most álhappy, álnyuszi ájlávjú van, a sikerekben egyesült nemzet, míg el nem fehérül a száj is, hogy nagy vezérünk mondhassa, na, ugye, pedig lófaszt mama. Szóval, nem vagyok én boldogtalan, csak végtelenül szomorú, de nem a sírás szorongatja a torkomat, hanem a hányinger lüktető kényszere. Lehet vinni akasztani.

Elvonók népe

A magyar proletárok háromnegyede támogatja az alapjövedelem intézményét egy felmérés szerint, Kósa Lajos pedig nem. Ebbéli álláspontját megerősítendő kijelentette, hogy az alattvalók szívének ez a kósza vágya „abból a tőből fakad, hogy legyen ingyen a sör, a pálinka, legyen minden ingyen, és ne is kelljen dolgozni semmit se, sőt még annál is kevesebbet”.

Ezen a ponton táborozzunk le egy csöppet, és tekintsük át ennek a mondatnak a jelentését, elemezzük mintegy a táblánál. Lajosunk nem kevesebbet állít, minthogy a magyar népek dologtalan piások, akárhogyan is forgatom én ezt az egészet. Lehet, hogy akad majd, aki fölhorgad ezen, aminek az ég egy világon semmi értelme nincsen.

Volt itt már mindenki komcsi, buzi, meg még ki tudja, mi a rosseb nem, attól függően, mit kívánt meg a Fideszbe csomagolt haza érdeke, miközben ők egyfolytában helikopterek, mert a „segükbe is felyük” van. Le vagyunk nézve? Perszehogy, de ez csak megerősíti szívünknek azt a kósza vágyát, hogy elhúzhatnának már a redvásba, hogy ilyen cizelláltan fejezzem ki magamat.

Nem állok én itt neki számba venni, felsorolni, hogy hányszor-sokszor volt a nép bánatos légyszarnak nézve általuk, ellenben ezt az egészet egy másik aspektusból sem árt megvizsgálni, és egészen érdekes dolgok derülhetnek ki. Olyanok leginkább: rendszerint halovány fingjuk sincsen arról, hogy miket hadoválnak össze.

Vegyük például Szijjártó futsalügyest, aki heti rendszerességgel és visító fejhangon követel az egész univerzumtól több tiszteletet a magyar népnek, amikor pedig a világ sorosai kelettől nyugatig csakis őket hajtják el a maci vérveres orra végibe, mint arra bizonyára emlékezni tetszenek az annalesekből, valamint a napi sajtóból.

Ha most összevetjük Kósa helikopter állítását – hogy a magyar nép egy alkoholista állatállomány – ezzel a tiszteletet követelő mantrával, máris látható, hogy a kettő sehogyan sem passzol össze. Mert mit tiszteljen a sok liberálkommunista mibennünk? Az elvonók népét? A csikósch-gulyásch-piásch triumvirátust?

Ugyehogy nem állnak össze a dolgok. Viszont emlékezzünk a kupakokra, amelyek Kósa Lajos szájából folytak elő búvópatakként, kijelölve Pártunk szellemi horizontját valahol Heidegger és Felcsút között. Olyan alapvetés volt az, amelyet tanítani fognak a pártiskolán, széljegyzetekkel és magyarázatokkal ellátva. Idézzük ide szellemét!

„Inkább az áruk, a szolgáltatások adóztatását jövedék esetében, fémkupak esetében, amelyek termékdíjként jelentkeznek, és azok ilyen környezetvédelmi szempont, hogy a fémkupakoknak az ügyében fellépve próbáljuk meg ezt a szemléletet csökkenteni, tehát egy sor olyan adóintézkedést fogadtunk el, amelyik alapvetően nem érinti az emberek mindennapi életét.”

Két folyomány fakad csupán ebből. Az egyik, hogy amikor ezt így sikerült megfogalmaznia, maga is kokellós volt, és akkor sírva követeljük a turmix titkát. Én a sör-unikum kombóra szavazok, de akkor ne pofázzon. A másik meg, hogy neki ennyire futja, és ez a valószínűbb. Viszont akkor mi legyünk indiánok, aki népek tisztelték a lelki szegényeket. Ez lesz a keresztényi hozzáállás.

Balog miniszter szétnyílt mellkasa

Meghalt egy kislány, akit nyitott mellkassal szállítottak át egyik magyar kórházból a másikba, mert az előbbiben nem volt CT. Ilyenkor az ember elszomorodik, megdöbben, elmélázik, ki-ki habitusa és gusztusa szerint. Tiszteletesek imádkoznak, és mindenfélét kérnek az Úrtól.

Balog miniszter, miután esztergált a Diósgyőri Gépgyárban, teológusnak szegődött, aztán meg Fidesz-es lett. Hogy a lelkét mikor veszítette el, azt csak ő, meg az ő Ura tudhatja, viszont most ebbéli állapotában áll előttünk, nem igazán mondhatnánk, hogy nagy örömünkre, viszont a mostani rendszer díszes példányaként.

A kislány halálára az egyik televízióban ezt bírta mondani: „Lehet, hogy nyitott mellkassal át kell szállítani a beteget egy másik kórházba, hogy CT-vizsgálatot kapjon, de eddig a másik kórházban sem volt CT.” Tehát az ország jobban teljesít. Sőt, talán meg sem halt az a gyerek, hiszen így folytatta: „Álhírekkel támadják a magyar egészségügyet, mert csak azzal foglalkozik mindenki, hogy melyik kórházban nincs CT, miközben kétszer annyiban van, mint korábban volt.”

Ismét mindenki vérmérséklete szabja meg azt, hogy milyen átkot szór a miniszter fejére, vagy, hogy lelkében miképpen verné szét a fején a hokedlit, de nem is ez a lényeges igazán, hanem, hogy Balog miniszter a rendszer eszenciája mintegy, a Fidesz lelke (hm), mert ilyen az összes.

Fingjuk sincsen a magyar valóságról, vagy, ha van is némi tudomásuk róla, akkor gondosan titkolják a hatalom gyakorlásának aljas szándékától vezérelve. Mindeközben pedig nemhogy senkit nem hagynak az út szélén, hanem egyáltalán tudomást sem vesznek az „aljanépről”.

Ugyanebben a műsorban a kórházi várólisták kapcsán merült fel ugyanis, hogy azt némi cash-el meg lehet gyorsítani. Az emberi miniszter szerint: „Aki tehetősebb, az meg tud olyan dolgokat is vásárolni, amiket mások nem.” Akinek nincs semmije, az annyit is ér, ugye.

De, hogy ne csak erről a Balogról essék szó, idézzük ide Harrach Péter nem is oly régi esetét a gyermekéhezés kapcsán. Nekiszegezte a szervilis műsorvezető a sugalmazó kérdést-állítást, hogy: „Múltkor láttam egy érdekes kimutatást, egy felmérést, melyben az szerepel, hogy a gyermekek egy része nem azért megy be reggeli nélkül az iskolába, mert a szülők nem tudják neki előkészíteni vagy csomagolni, hanem egyszerűen nem éhes.” A mindig vidám keresztény válasza: “Gondolom, ez életforma kérdése”.

És a Nap vidáman süt a temetéseken. Emlékezhetünk továbbá – hogy visszakanyarodjunk Baloghoz – a hiltoni vacsorára: „Negyven nehéz körülmények között élő gyermeket ajándékoz meg a Református Szeretetszolgálat egy különleges vacsorával, melynek fővédnöke Balog Zoltán emberi erőforrások minisztere.”

Ezen a libaerőleves után „Nyilas Misi Pakkokat” kaptak a szerencsétlenek, viszont annyira már nem becsülték őket, hogy a nevüket megkérdezzék, pláne megjegyezzék, a csomagokra ugyanis csak annyi volt írva, hogy “6-7 éves fiúnak”; “10-14 éves lánynak”; “5-10 éves fiúnak”.

Ez a lányka, aki Balog szerint meghalt vagy sem, szintén névtelen, de a tiszteletlennek mindegy is. Nincsen, és nem is volt. Te sem létezel, proletár. Hülye pártok ilyenkor teljesen feleslegesen lemondásra szólítanak fel. Minek? Úgysem fog. A magam részéről például a fölháborodáson is túl vagyok. Undorodom csak. Ha akarsz, csatlakozz.

Kampec dolores LIII. – Keszonbetegség

Amikor a kocsma szétesett a nagy zuhanástól, Béla a cseresznyefa csúcsai és odvai felé iramodott, ott remélve végső menedéket, de még az udvarra nyíló ajtóig, illetve annak romos maradványáig sem jutott el, összeesett, mint valami elájult tehén. Szemei fönnakadtak a fán, zihált és rángatózott, mert nem vette figyelembe, hogy a lélek távoli tájairól visszatérni a valóságba, és főleg ebbe, hirtelen megrázó élmény, ezért nem is ajánlatos. Ugyanabba a hibába esett megint, amitől újra és újra, mondhatni örökké menekülnie kellett, bár ez jelenlegi állapotában kevéssé látszódott. A fröccsök ura is csak annyit látott, hogy nagy a baj, és vénásan kell beadnia neki a fröccsöt, hogy életben maradjon.

Miután ez megtörtént, és Béla már az asztalánál darvadozott, jöhetett volna az újabb gyógyír. De ő elutasította a hűsiket és beöntéseket, mert tudta, hogy ezúttal vagy itt hal meg, vagy pedig azt teszi, mint minden mélytengeri utazó, hogy fokozatosan, mintegy lépésről-lépésre bukik föl az árból. Nyomorult életének nyamvadt, tyúkszaros elemeit egyenként vizsgálja át, illetve hát, nem is ezt, hanem a díszleteket, hogy amikor végül felnyitja a szemét, a kétszer kettő józansága elviselhető legyen, mert nem azzal van a baj, ki ő, hanem, hogy ennek az egész cirkusznak milyenek a díszletei. Tulajdonképpen így bújt ki a felelősség alól, de végül is, igaza volt. – Nézzünk szét csalás nélkül, könnyedén! – Adta ki a jelszót, a fröccsök ura nem értette a motyogást, de megnyugodott, hogy akkor a beteg most már életben marad.

Körkörös védelemre rendezkedett be Béla, mint valami hülye hadvezér, és módszeresen kezdett vizsgálódni, hogy mi vár rá, ha majd a felszínre ér. Imhol a plébánia, illetve hát, előtte a Szentháromság szobor, amelynek avatási szertartása annak idején annyira felzaklatta. Átnézte hát újra a képet, amelyen koncot leső szaralakok szerepeltek, mint az összes életek urai a környéken, a friss feudalisták, pocakosan és hülyén, amilyen már a természetük ez már nekik. Béla ebből az emlékből az hüvelyezte ki, hogy a világ igazságtalan, mert nem az érdemek, hanem a gerinctelenség és aljasság mentén osztja el a javait. De ez sosem volt másként, és nem is lesz, ebből a szempontból tehát el is nyugodhatott volna, ha kontrasztként ott nem áll a háttérben a bamba népség, szemeik fönnakadva az ájtatosságtól, ami viszont az ő nyomorúságuk.

Ezt az egész középkori szertartást a bádogbános celebrálta akkor, akiről kiderült, hogy csak egy urat szolgál, és az nem az égben lakozik. Béla gondolatai tehát a templom dohos falai közé iramodtak, annyi móka helyszínére, ahonnan vitték őt már el a rendőrök az illetlenkedése miatt, ahol Buddhát bocsátott az oltárra, hogy a tévelygőket jobb belátásra bírja, és, ahol nem győzött kacarászni a duplagyűrűsök vernyogásán, de mégsem tudta legyőzni a gonoszt, aki nem Jézus volt, hanem a bádogbános. Vele még elbírt volna, az őt körüllengő ostobasággal azonban nem, de hát, nem volt ő forradalmár, csak egy…Itt elakadtak a gondolatai, mert kiderült, nem tudja, ki is ő valójában, és úgy döntött, ezt egyszer még ki kell vizsgálnia lelke hatóságának, de addig más munka van.

Folytatta hát a bolyongást, és meg is akadt a szeme a két közmunkáson, akik már a világ kezdete óta dölleszkedtek ott sárga vészmellényben a gereblyéjükön, mint a rabszolgaság szobrai. Béla ekkor melléjük képzelte az összes többit. A vernyogó duplagyűrűsöket, akik már nem siratták az uraikat, az ábrándos tekintetű fiatalasszonyokat, akik viszont igen, a dömperes kölkeket, olajos hajú traktoros apjaikat, a sóhajtozó kamaszokat meg a fogatlan nagypapákat, és az összesből úgy áradt a büszke reménytelenség, mint a halál bűzös lehelete. Ez megülte a falut, csöpögött a házfalakról, és azt mesélte, hogy nincs menedék. Béla ekkor elment a kukoricás mellé, a szakadt, kék plakáthoz, alá és fölé nézett, kiforgatta meg vissza, és megértette, hogy hazaért, tehát fölébredhet.

Zúzós szemével fölnézett álmai gőzei alól, ment a tévé, benne asoros, hogy ő ne győzze le az országot már, és ne vihoghasson a gyönyörű nemzeten. – Ennek sosem lesz vége? – Ezt kérdezte a fröccsök urától, aki szegény megijedt, nagyon, mert azt hitte, barátja szunyókál. – Nem. – Ezt válaszolta a kocsmáros, sprickolt egy fröccsöt a visszatérés örömére, és kérdőn nézett. Béla szükségét érezte, hogy megint okos legyen, ezért kijelentette: – Tudod, mit mondott az öreg dán? – A fröccsök ura nem tudta, ezért Béla föllapozta lelkének éjfekete könyvét, és felolvasott belőle, mint aki meglelte a bölcsek kövét, és az írt az összes bajokra.

„Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, ezt is meg fogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mindkettőt meg fogod bánni; vagy megházasodsz, vagy nem, mindkettőt megbánod. Nevess a világ bolondságán, meg fogod bánni; sirasd meg, azt is meg fogod bánni; nevess a világ bolondságán vagy sirasd meg, mindkettőt meg fogod bánni; vagy nevetsz a világ ostobaságán, vagy siratod, mindkettőt megbánod. Bízzál egy lányban, meg fogod bánni; ne bízzál benne, azt is meg fogod bánni; bízzál egy lányban vagy ne bízzál benne, mindkettőt meg fogod bánni; vagy bízol egy lányban vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni. Akaszd fel magad, meg fogod bánni; ne akaszd fel magad, azt is meg fogod bánni; akaszd fel magad vagy ne akaszd fel magad, mindkettőt meg fogod bánni; vagy felakasztod magad, vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni. Ez, uraim, minden életbölcsesség foglalata.”

Aztán, mint aki jól végezte dolgát, fütyörészve kinézett a tyúkszaros ablakon, a kocsmáros pedig kikapcsolta azt a rohadt tévét, hogy nyugtuk legyen végre a potrohos csőcseléktől.

Maratoni nyár

A ’zember, midőn kiterítve fekszik Reviczky módján, békén, és, mert nem ügyel kellőképpen, belekavarodik a tévézésbe. A barma. Nyomkolódik az irányítón, mint akárha vakegér, és tébolygásai közepette megérkezik egy röpke pillanatra a Dunához, mint csatorna, amely a keményen dolgozó kisember szórakoztatására szolgál, és, aztán csodát lát, nem is akármilyet. A kisember, aki soha a francos életben el nem tud menni nyaralni, most a csatorna révén és módján a világ összes csodáját a képibe kapja, csak úgy cuffan. (puffan, ömlik, toccsan, megazisten) Képzeld el, drága olvasó, hogy van egy bazi nagy móló, rámpa, vagy mittudomén, amely stúdióként fungál, és a kamera a partról veszi a bulit. A kép előterében ott ücsörög egy kádári strandlabda piros fehér kékben, aztán a műsor vezetői, meg valami vendég, aki a hóttszuper épp, és a végiben az idillnek, a móló végén egy csökött pálmafa. Meg a túlbéli partok. Az volt az összes Magyarország, ami van minekünk. Mind az egész, a teljes reménytelenségével. Itt, az elején a lufi, a hetvenes évek szimbólumával, a háttérben meg a hazugság omló álmai, hogy jobban teljesít. Én is formában vagyok, a térdem újra bedurrant, ami azzal jár, hogy pisálni is csak sziszegve bicegek. Ilyenkor a Józsi szomszéd – aki egy NER-es barom – gondoskodik arról, hogy életben maradjak még valami ideig. Nehéz vele, de nincs más, és ő az is, aki a híreket hozza a maga módján a világról. Általában fújtatva érkezik, valamint káromkodva, ez a természete neki. Ő azt a világot sírja vissza, amit a strandlabda mutat neki, és nem hiszi el nekem, hogy a pálmafa a háttérben káprázat csupán. Át vagyunk verve, azt hiszem. Józsi, amikor elindul a boltba, hogy engemet életben tartson, rendszerint találkozik az utcában józsiféle nénikkel, és rendszerint nagyon örülnek egymásnak. Mindezek a boldogságok nagy zajjal járnak. Nem mint a világvége, hanem fröccsös férfi (oder) női hang a flaszter végtelen sivatagában. És az is meghökkentő voltaképp, hogy általában falka lesz belőlük, és együtt okádják a világ ostobaságát. Ilyenek zajlanak az utcámban, és mégis, amikor Józsi visszatér a pincém hűvösébe, már teljesen más eszméket vall, mintha Voltaire lenne a lehető legjobbakkal. Nézem a szemeit, és meglátom a pálmát a háttérben, holott, mily káprázatos, itt csücsül a labda a szemünk előtt.

Budibuli

Dezső már éltes egy disznó volt magunk közt szólván, és nem is szerették őt igazán a zemberek, a kutyák meg pláne nem, de ez egy másik történet. Mindenki tudta ezt, hogy Dezső egy bunkó, egy kőkorszaki szaki, és mindenki hallgatott is róla, de senki nem tudta, miért. Valami kimondatlan egyezség született a hátsó kert lakói közt úgy húsz éve, hogy Dezsőt nem bántják (Malacka szerint bánccsák, ki tudja már az emmi iránymutatásai közt), szóval, hogy békén hagyják. Olyan jól nézett ki a trágya tetején, föss egy disznó volt, tokája, hasa csüngése böllérek álomvilága. Mondta is a macsek, hogy elmegy ecsetért meg gyurmáért, hogy Dezsőt aztán szoborba meg vászonra kalibrálja a leendő kettőegészegyes szaporulat ámítására, de a hülye kakas lekukérkolta ezt is. Neki olyan gyurcsányfeje volt, de ezt senki nem tudta, és ebből fakadón észre sem vette se a kacsa, se a liba, meg a hülye tyúkok sem, és mindebből az fakadt, hogy a macsek már megint hazudott, viszont éppen ezért mindenki nagyon boldog is volt, hát hogyne. Nézték, mindenki együtt, ahogyan Dezső ül a szarok csúcsán, és, akár valami nyomtató, préseli ki a halomból a lét, amelynek ótvar szaga volt, a kiscsibék meg alig is tudtak odébb tipedni, hogy ne érjen a csőrükig a sár, de a Dezső le se szarta ezt az egészet, csak pofázott egyre. Mondta a baromságait a trágya tetején, a kakas taraja lekonyult, és a birka is csak annyit tudott mondani, hogy „He”. A csibék ámulva lestek, hogy jé, ez megtanult beszélni, de á, dehogy. Csak leesett az álla, és elgurult. Így nézték ők közös örömökkel a Dezsőt, amikor megcsikordult a ház ajtaja is, és abból panelprolik kis csapata pergett ki a napvilágra, az egyik kezében fémesen csillogott a frissen fent kés, és senki nem tudta, mi a lófasz lesz ebből, kinek a torkát vágják át, kinek a fejét basszák neki a háznak, egyszóval, hogy ki fiának lesz azonmód kampec, ha dolores nem is, és nem mennyország, de legalább hullaszag. Mindenki menekült. A csibék, kacsák, birkák és más mélyfagyasztott áruk, mind az összes szerteinalt, hogy mentse kis ideig a szaros életét, így volt nekik jó, és aztán így lesz vége a világnak, ha nem is tudjuk. Mostmég. Ámde így lesz. Így alakultak a dolgok az udvarban, és a Dezső ebből semmit nem látott az ég egy világon. Ott ücsörgött a trágya csúcsain, ajkaival megszólítva a csillagokat is, mikor az egyik panelproli elkapta az ő fenséges lábát, és húzta volna le a teszkós mocsokba alá, hogy megtudja, mi az élet, még a halál előtt. Dezső azonban éber volt, húgyos lábát kiszabadította, kiiramlott a szorításból, és az egyetlen menedékben csapta magára az ajtót, amely a budi volt, tisztesség ne essék szólván, és az mti se tudja meg. Ott ült hát hősünk zihálva a világ budi közepén, és, hogy sírt e vagy sem, azt még a kacsák sem tudták, ám a legyek ott kvaterkáztak az orra közepén, és a panelprolik – egyikőjük késsel, ezt el ne feledjük -, szóval ők nekiláttak nyitogatni a klozet ajtaját. Tisztára dili.

Inquisitio haereticae pravitatis

Most, hogy az új elit – amelynek zsinórmértéke például Németh Szilárd – a maga lehengerlő intellektusával bekvártélyozta magát a Kárpátok alá, és rohadtul otthon érzi magát, akár házmester a pállott, húgyszagú lépcsőházban, egészen sajátos lélekállapotba került. Mind, az összes helóta, valamint Spongyabob.

Nehéz ezt megfogni, csak a tapasztalat taníthatja a felőle való elmélkedést, ilyenből viszont bőséges a felhozatal. Minden napra jut egy mese. Éppen ezért volt szükség például Czeglédy szíjon való vezetgetésére is, hogy kis időre meglegyen az origó, amelyből kiindulva el lehet söpörni a világ alkalmatlan egyedeit, ergo, a Fidesz-en kívül mindent, és legfőképpen mindenkit.

Homokos, füves és vizes sík lesz az, ahová robog a kisvasút, amelynek állomásai mocskosak, ürülékkel és okádás tócsáival terhesek, de ez egyáltalán nem nóvum, ezek ezt tudják, ez jön elő belőlük olyan természetességgel, ahogyan kikelet előtt egy órával megszólalnak a rigó polgártársak.

Ha már a latin-görög tudatú Németh eszembe jutott, folytatnám is vele, mert megéri. A Czeglédy-saga kapcsán olyan bűnlajstromot vizionált a markáns arcélével ő, hogy a Népbíróság Pelikánt már meg sem környékezné, békaemberekre sem lenne szükség, semmire egyáltalán. Ha Némethen múlna, holnap vinnék akasztani, hajnalban, aztán tégedet is, ne bámulj vakon a kifent rohamkéstől.

Pedofílián és a terrorizmuson kívül szinte minden szerepel a rezsi-étlapon, de még az is meglesz, ha jól odafigyelnek. És mégsem ez az igazán érdekes, hanem a stíl, az előadás csökött tudattal terhesen, hogy a birkózó, és az összes haverja már annyira otthon érzi magát ebben a világban, hogy nekiállt szarni a spanyolviaszkot, mert a segükben is felyük van, vagy, mert helikopterek.

Aztán továbbá még, hogy ebben a nagy homepartiban az összesnek nőtt legalább három feje, így egy személyben hozzák nekünk a vádlót, a bírót, és az ítélet végrehajtóját is. Most állnak össze épp valami furcsa szimbiózissá, vagy mi a rosseb, már nem is tudható, mert eltakarja a pelyva.

Fogják ezek a saját mészporos agyukat, és telefújják a világot, kezükben feszület, az tolják az áldozat képibe, s mondják, üvöltik, hogy ismerd be, akkor jó lesz a lelkednek. A spanyolcsizma máma így hangzik: “Várjuk a szocialista nagyhalak vallomását, szólaljon meg most már végre, és mondjon igazat Botka, Molnár és Ujhelyi!”

He? Fasza a kutyának? A Schmidt Mária intézmény kénköves falai közt a leendő tetem képibe toljuk a feszületet, hogy valld be bűneidet, és a lelked megmenekül, miután alád gyújtottuk a rőzséket, akárha Giordano Bruno segge tövébe, vagy netán ha előtte kivertük a fogazatod a vallató lámpák fényénél ÁVH-módra, vagy mi a rosseb?

Vallja be? Mi ez itten? Inquisitio haereticae pravitatis (panelproliul inkvizíció), tehát a tévelygő eretnekség kinyomozása? Tanainkat tán vissza is kellene vonni, és a feszületet reszkető ajakkal csókolni, miközben szivárog fölfelé égett lábkörmünk fenséges illata, sőt, a bűnös nyelvét is kivágják, hogy sülése közben ne tudjon lázító szavakat intézni a néphez?

Ez megy most már, és az is tudható, miért. A templomosokat is azért abáltatta meg a negyedik, szépséges Fülöp, mert köllöttek neki a kincsek, aztán ráfogta az eretnekséget a nyuszira, mint most is. De ennek oka van és indoka. Hogy Joe Strummer (The Clash) kéretlen szavait idézzem: „All the power’s in the hands/ Of the people rich enough to buy it.” Tehát orbánul: „Minden hatalom azoknak a kezében van, akik elég gazdagok, hogy megvásárolják”

Értjük hát Mészárost is alaposan, csak ez nem a szavannák vidéke, vagy tán mégis az. Az evolúció visszaforgott, és újra az erősebb kutya baszik, ha csálé is a farka. Most már tényleg nem tudom, hogy ezervalahányadjára miért mondom el újra meg újra ugyanazt, hogy J’acusse, pedig nem is vagyok egy Zola, csak egy utazó, aki arra kéri Buddhát, hogy engedjen azért még beszélni, míg el nem jő a cethal. Ti viszont jobban odafigyelhetnétek a kuplerájra, mert bűzlik a madám valaga. Momentán nincs több közlendőm.

Clash

Vasárnap, a kíméletlen örök vasárnap csillagsugarak csöpögtek alá az égből, mint a higany, vagy petróleum, bepatakzottak a függönyök mögé, át a redőnyök résein hömbölögtek a padlóra, fénytócsákkal, fényfolyamokkal üldözték a macskákat, akik holtra válva, fatutajon eveztek a szürke sarokba a pókok mellé, és minden cseppfolyóssá vált. Aztán megdördült az ég, a szél emberfejekkel játszott, és a Józsik térdig tapodtak az olvadó aszfaltban, amely, mint valami meleghengermű okádta vissza az eső gőzeit. Mondom, valami nagy ünnep volt, és a hívek templomokba mentek. A torony csálé keresztjébe villám csapott Zeusz ujjain át, az elektronyosság lekúszott a földbe, a jámbor alattvalók vihogva, gumicsizmában tapodtak a frissen támadt cunamiban, és Terus néni, a drága Terus néni egy pillanatra találkozott az izgága Jézussal, mert nem a játszós, hanem az ünneplős kalucsnit öltötte magára, hogy abban imádja az urat, s amint a lábbeli lukas talpán átiramodva a töltés elérte ritkás haját, az is égnek meredt, ágaskodott a teremtő felé dicsérni azt, és a földöntúli erőktől műanyag, pállott ízű fogsora a pocsolyába toccsant, de még ott is, a szájüreg menedéke nélkül is csak mondta az összes tartalmakat, amit gazdájától tanult, hogy uram irgalmazz, Krisztus kegyelmezz. Ott csattogott a sárban, más igéje nem akadt.

A bakelit elakadva surrogott a Sokol típusú rádióban, és mert vasárnap volt, motyogta az irányító torony tartalmait, hogy család, migráns, Soros, Brüsszel, civilek, megazisten, és ahogyan Terus néni elszabadult protkója ütemre mozgott, már abból jöttek Óceánia hangjai, a szovjet harsonát már ki is kapcsolták a Józsik, a fogsor ordított a Führer hangján rekedten, és Terus néni ősz haja lobogott a szélben, időtlenül, mert semmi nem változott negyven év alatt, vagy ugyanoda tért vissza, ezt nem lehetett megállapítani a hangzavarban. Aztán egy újabb, minden eddiginél nagyobb istennyila a fogsorban ütött lukat, amely a millió voltoktól a hetvenes évekbe pattant, és, mert nem is volt igazán magyar, nem a „Fekete Bárányok” koncertjét szürcsögte át az iszonytató nyíláson, á, nem, mert azok nyakig tele voltak III/III-asokkal, mint Óceánia mai hangjai, de nem is a kósjánost, hogyne.

Londonba evezett ez a lázadó fogsor, ahol ma bombák robbannak és emberhúsok fröcsögnek a furgonok kerekei alatt, a vért magyarok mosogatják az utca kövéről, és méteres szempillás Ariana Grandék fertőzik az ifjak tudatát, de akkor, amikor mostani kínjaink oka és okozója még fess, suttogó katona volt, majd Oxfordból nem látta azt sem, hogy a Temze mellett az Antikrisztus Johnny Rotten szúrt ziherejsztűt az orra likába, meg a Queen likacsos agyába, de mégsem ő volt az Isten, hanem Joe Strummer, az utcai harcos, aki apokaliptikus zenével indult harcba a sötétség ellen, és nem az Armageddonra, csak a következő csatára hívott fel. Most már üvöltött a protkóból a „Magnificent seven”, a templom tornya rezgett a dobtól, a sárból pedig lemezborító materializálódott, „Sandinista” fölirattal, és veres csillagok voltak rajta. Kikelt a sár habjaiból hát Lázár János hazát védni, de mellényúlt megint, és egy keresztet az orra elé tartva, mint valami ördögűző indult a kommunisták ellen a hülyéje. Aztán már hívta volna emberes szorultságában a tankokat, de a Józsik felröhögtek, és a képébe borítottak egy Heinekent, amitől János sistergő tócsává változott, és ekkor állt el az eső, a templom harangja pedig megkondult, és minden visszazuhant a jól ismert reménytelenségbe. Mondom, vasárnap volt.

Családi kör

Nem elég az ember gyerekének a tíz, duci kis ujja, hogy megszámolja, összeadja, kivonja és szorozgassa azt a tengernyi jót, amit pártunk érette tesz, de legfőképp helyette gondol. Főleg a szexuális életében, és ezen belül is a szent családi tűzhely kapcsán, amely totem az alfája meg az omegája annak a szuszakolós vágynak, hogy a polgártársnők bugyogójában, valamint a keményen dolgozó kisember vonalkódos gatyájában turkáljanak könyékig, hogy tele legyen szülve az ország leendő elsőáldozó kisdedekkel. De azt hiszem, hogy cseszhetik, mégpedig többféle okból.

Két napja láttam egy tanulmányt, igaz, a hanyatló nyugattól, hogy Kelet-Európa homo sapiens állománya vészesen fogy. Olyannyira, hogy bár lángoktól öleltünk még csak nem is az élmezőnyben szerepel a listán, de a jövendölések szerint csak hatmilliónyian leszünk az évszázad végére, ami időt bár rohadt sokan nem érünk meg, de mégis csak itt van. És ezen nem segít a kettőegészegyes szaporodási ráta, amely bűvös számot egyetlenünk a partedlije fölött, és a pörküttre ráhajolva kigondolt a lakótelepi kifőzdében, hogy aztán Rétvári Bence, az ország mókamestere egészen különös dolgokat hozzon ki belőle.

A lényege az egésznek, hogy az ország erős és büszke, ráadásul jobban is teljesít, mert, mint nyilatkozta, „jelenleg úgy tűnik, mintha a nyugat-európai országok nem bíznának saját családjaikban, fiataljaikban… ezért a demográfiai helyzetet külső forrásból akarják megoldani”. Magyarán, nem tudnak azok már toszni se tisztességesen, szemben ugye a keménytökű magyar legényekkel. Azt is delirálta, hogy „az unióban olyan irányú próbálkozás van, hogy átírják az egyes országokban a természetes együttélési formákat. Ezeket a több évezredes természetes fogalmakat, vagyis, a férfi-nő együttélését azonban nem megváltoztatni kell, hanem tisztelni és támogatni”.

Ebből az jön le a vasvellára támaszkodó értő nagyközönség számára, hogy Brüsszelben a nagyhasú kapitalisták kirángatják a jobb sorsra érdemes fiatal kanok farkát a vaginákból, és a Soros segge felé terelik. Rétvári azonban nem csak szexológus, hanem történész is egyben, mert azt is tudja, hogy ez az egész a gyarmatosítás miatt van így, és most már tényleg nem lehet tudni, ez hogyan jött ki neki. Talán úgy, hogy a nyugat Szodomává válásának okai közt föllelte még a különböző miniszterelnökök személyes családi viszonyait is, és ez nem vicc, bármennyire iszonytató egy baromság. Ellenben logikus hivatkozás, mert pár napja még Szent László példás családi élete volt az etalon.

További unikumok is akadnak ebben a fortyogó katyvaszban, például, hogy: „Az unióban jogi eszközökkel akarják átírni azokat a definíciókat, amelyek már az európai államok létrejötte előtt megfogalmazódtak. A különböző nemű emberek házassága és együttélése, a családi lét a természetes gondolkodásból, a biológiai rendből fakad. Nem hiszem, hogy ez ellen kellene küzdeni.” Harangkongásos tudatában valahogyan nem ragad meg, hogy ez az egész nem azért van, hogy Isten összes bárányát megbuzítsa, hanem elsősorban az okból, hogy a melegeket ne ruházzák meg a villamoson, és szittya álmodozók ne óhajtsák kiherélni őket.

„Aljas bűnökkel terhes a századunk: / megfertézé a házasok életét, / aztán a mocskos ár kiöntött / s elborította egész hazánkat.” Ez nem Semjén Zsolt fiatalkori zsengéje, hanem Horatiusé. Kizárólag a Németh-féle göröglatin kultúránk miatt jutott eszembe, meg az is, hogy a szabadság egykorú az emberiséggel, Rómában már Caligula előtt is Rétvárinak nem tetsző életet éltek a népek, még a férjek és feleségek is nyíltan vállalták házasságtörő életmódjukat. A „görög szerelem”, vagyis a homoszexualitás a férfiak és nők körében is teljesen általánossá vált, sőt a „fiúszerelem” is széles körben elfogadott volt.

És hol volt akkor még Brüsszel, és pláne Soros. Jött viszont Augustus, aki rendet kívánt tenni elfuserált, a rómaiak libidóját kordában tartó törvényeivel, amelyeket meg is cseszhetett magunk közt szólván. Kiröhögték vagy fellázadtak ellene, mint saját édes lánya, Iulia is. Őt ugyan már tizennégy évesen házasságra kényszerítette, s ezután még két ízben férjhez adta, így végül három férjtől összesen hat gyermeke lett, azaz teleszülte Rómát. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a „szemérmetlenségen túl is szemérmetlen” életet éljen, így az apja száműzte, mert akkoriban még nem voltak kolostorok.

Ez az egész csak azért villant be, mert a mókamester ősi definíciókról mesél, hogy a saját nyomorát igazolja. Ennek olyan izzadságszaga van, mint jófajta leharcolt kuplerájoknak, és az a tanulsága, hogy a népeket békében kellene hagyni a gatyájukban meg a bugyogójukban, nem matatni benne, és akkor sem fog összedőlni ez a rohadt világ, maximum a NER. Ám mivelhogy felettébb virágos a kedvem, iderakom a drága Marquez vízióját arról az asszonytípusról, amely a KDNP ideálja lehet, tessenek tanulmányozni:

„…Fernanda magával vitt egy aranykulcsocskával zárható, finom naptárt, amelyben lelkiatyja lila tintával jelölte meg a házasélet böjti napjait. A nagyhetet, a vasárnapokat, az előírt ünnepeket, az első péntekeket, a magányos ájtatosságokat, az áldozásokat és a havi periódusokat leszámítva, Fernandának évente mindössze negyvenkét kihasználható napja maradt, szétszórva a lila keresztek rengetegében. Második Aureliano bízott benne, hogy idővel majd csak elvásnak az ellenséges spanyollovasok, s a tervezettnél hosszabbra nyújtotta a lakodalmat. A házat elárasztották az üres pálinkás- és pezsgősüvegek, Ursula már belefáradt a kihajigálásukba, s ugyanakkor megbotránkozva látta, hogy a fiatalasszony és a férje nem egyszerre fekszik le, és nem is ugyanabban a szobában, miközben szünet nélkül pukkannak a petárdák, szól a zene, és nyúzzák az ökröket: eszébe jutott a saját esküvője, és arra gondolt, hogy hátha Fernanda is szeméremövet vett magára, ami aztán előbb-utóbb szóbeszéd tárgya lesz, és tragédiát okoz. De Fernanda bevallotta, hogy csak várni akar két hetet, mielőtt először magához engedné a férjét. Amikor a két hét letelt, Fernanda az engesztelő áldozatok csendes belenyugvásával csakugyan nyitva hagyta a hálószobája ajtaját, és Második Aureliano előtt félelemtől csillogó szemmel, mint egy riadt állat, és a párnán szétterülő rézszínű, hosszú hajával ott feküdt a földkerekség legszebb nője. Annyira elbűvölte a látvány, hogy az első pillanatban meg se látta Fernandán a bokáig érő és csuklóig zárt, hófehér hálóinget, amelyen egy gyönyörűen kislingelt, nagy kerek gomblyuk nyílt az ágyék táján…”

Most, hogy ezzel készen vagyok, valami eszményi férfitípust is keresnem kell a világirodalomban a NER számára. Vakkomondoros hőst még nem leltem, de rajta vagyok erősen, és mindeközben nem mondom ki, milyen mosdatlan szavak jutnak eszembe erről az egész szarhalomról, mert mégsem vagyok egy Ötös Számú Tagkönyv, ugye.