Szerző: rezeda

Történtek tegnap lényegbe vágó dolgok, miszerint a bátor százharminchármak megszavazták a rendeleti kormányzás meghosszabbítását január 1-ig. Onnan már csak egy ugrás az április, és akkor minden lehet. Ilyképp, amikor emiatt háborog és szörnyülködik az ember, az nem azért van, mert ez a cirkusz a mostani mindennapjainkat tenné tönkre – azoknak már mindegy –, hanem a gyerekekét vagy a kisonokákét, bár lehet, hogy már nekik is lőttek, az ő jövőjüknek. Ha nem lenne teljesen világos, feltételezem, hogy a járvány, és a hozzá kapcsolt riogatás, a tőle kapott, illetve eredeztetett felhatalmazás, az ezzel való visszaélés bele fog szólni a választásba, amelytől a galeri elűzését reméljük.

Minden lehet, és Orbán mindenre képes is, efelől kétségünk nincsen. Nem árt figyelmeznünk ebben a kontextusban arra, hogy az ilyen helyzetben kiadott rendeletek – kétharmados törvényben meghatározottak szerint – felfüggeszthetik egyes törvények alkalmazását, a törvényi rendelkezésektől eltérhetnek, és a kormány egyéb rendkívüli intézkedéseket is hozhat. A Covid a mi, illetve Orbán Reichstagja, amire mutogatva, illetve amivel indokolva minden galádság megtehető. Úgy is mondhatnánk, Orbánnak úgy kell a negyedik hullám, mint egy falat kenyér, és látszik is. Nem nagyon igyekszik ellene tenni semmit, sőt, noszogatja, ha az egy helyre terelt, korlátok nélkül dzsemborizó eucharisztikusokra gondolunk.

Viszont, ha most gyakorlati haszna a veszélyhelyzet meghosszabbításának csak a még zavartalanabb lopás, nos, az sem kevés, de most már igazán nem oszt és nem szoroz. Így az sem, hogy ezzel párhuzamosan újabb, nagyon súlyos milliárdok sorsa felől döntöttek, arról szavaztak a bátrak, hogy a haveroknak átpasszolt egyetemek alapítványai nem kevesebb mint ezerhatszázharminc milliárd forintot kapnak 2026-ig. Nos, egyrészt ennyi pénz nem létezik, mert az összes Mészáros bukszájában van már, másrészt pediglen fél évvel a választások előtt nem komilfó ilyen sok lóvéról ilyen hosszú időre dönteni. Mindez is azt jelzi és mutatja nekünk, egyáltalán meg sem fordul a fejükben, hogy a választásokon veszíteni is lehet.

Ez pedig riasztó ránk nézvést nagyon. Megengedem, hogy mindenki a vérmérséklete és hite szerint riadjon, ám, hogy az emóciókat irányítsuk kicsit, megmutatom, milyen nívójú alak ül rá a lelkünkre és szíja a vérünket már évtizede. És szeretné is szívni még ugyanaddig, hacsak agyvérzést vagy infarktust nem kap az elzsírosodott szíve miatt. Tegnap volt a szabad pálinkafőzés engedélyezésének tizenegyedik évfordulója, ezért Orbán szabad ország szabad pálinka felkiáltással elment egy paraszti házhoz nem röfinézőbe, hanem pálinkát inni, és mindezt a tőle telhető legteljesebb természetességgel, hogy úgy ne mondjuk, spontánul. Inni érkezett kamerák kereszttüzében, ami szíve joga. A kampány is, de, hogy ezzel, az már egy szint.

Egy nívó, amit Orbán saját magának álmodott meg, mint a nép egyszerű, vagyontalan gyermeke. Ő alapvető élelmiszert szopogat faluhelyen, kolbászt tölt és koviubit pancsol, miközben szétlopja az országot, és a számonkérés elől a hatvanpusztai bunkerbe óhajt menekülni. Ilyen háttérrel különösen érdekes a veszélyhelyzet meghosszabbítása, Orbán egy újabb kísérlete arra, hogy felépített fasiszta feudalizmusa a nyakunkon maradjon. Egyébiránt az ember ilyenkor, amikor az elevenjébe – és a megalázottak és megszomorítottak elevenjébe – ható és hatoló rendelet, törvény – már édesmindegy – születik, akkor úgy halkan reménykedek, hogy csak nekilát már valaki ordítani, és aztán ilyen reménykedő állapotban is maradok.

Világvége még nincs, de lehet, amit az is mutat, hogy e héten kies hazánkba érkezik az Európai Parlament állampolgári jogi bizottságának tényfeltáró küldöttsége, akik szerettek volna eszmét cserélni Orbánnal, de nem hajlandó találkozni velük, inkább parasztbácsikkal iddogál. Őt megvezetheti, ő nem is kérdez semmit, hanem pelenkát cserél magán a behugyozás után, amit a megváltó és próféta szerény hajlékában való megjelenése okozott. Ezek az európaiak meg kérdeznének, firtatódnának, és nekik csak nem lehetne azt felelni, hogy boldog karácsonyt. Más viszont Orbán tarsolyában nincsen. Már ez is alig. A manus kezd teljesen lecsupaszodni, a demokráciaminimumok látszatára sem ad. Covid van? Van, akkor szüret. Ez a lelke.

Novák miniszter erődemonstrációnak érezte az általuk gründolt demográfiai csúcsot, ilyképp az lehet, hogy az augusztus 20-i giccsparádé pedig nemzeti nagylelkünk előbuggyanása volt a csikóbőrös kulacsból. Ízlések, értékek és eszmék különbözően vannak jelen az egyes organizmusokban, Novák miniszterben ekképp. Ez a világ lenyomata benne. Mint volt szíves kifejteni, a demográfiai csúcs – ami tényleg nem tudjuk mi célt szolgált az ünnepi kosztümök megmutatásán túl -, azért volt erődemonstráció, mert azon a szomszédos nagyhatalmak képviselőin kívül megjelent maga Mike Pence, Trump alelnöke is, akivel nem kellene annyira dicsekedni.

Kinek milyen a gusztusa persze, sőt, madarat tolláról, Orbánt pedig a haverjairól ismerni meg, bár ez csak ront az amúgy is gyászos összképen. Magának a demográfiai csúcsnak pedig épp Orbán maga adta meg az összegzését már Novák miniszter előtt pénteken a Kossuthon. Ez annyi volt, hogy a végén az amúgy is a konyhában kikötő nők szüljenek két rántott hús klopfolás közben, különben jönnek az afrikaiak a kis ágyékkötőikben és lerombolják sokat szenvedett keresztény hazánkat. Novák miniszter meg vasárnap delirált a Kossuthon, ami olyan pártrádió, ahol az elvtársak kifejthetik a direktívákat, és még csak fizetni sem kell érte. Mi tesszük meg azt, holott nem is akarjuk egyáltalán.

No most, míg pénteken Orbán azt a vízióját tárta elibénk az éter hullámain keresztül, ha nem toszik eleget a magyar, jönnek az ősemberek, Novák erre úgy kontrázott rá, hogy az egész, általuk műveltnek tartott világ is hasonlóan vélekedik. Itt voltak a demográfiai csúcson a Fidesz politikájának dicsőségét zengeni filozófusok, vállalati emberek és olimpiai bajnokok, és a legfőbb aduász, Mike Pence. Mindebből kitetszik, nem válogatnak a decens közönség toborzásában, ha arról van szó, hogy Orbánnak bólogassanak – van az a pénz, ugye –, de mindenféle olimpiai bajnokokra hivatkozni mint demográfiai szakértőkre, ez már delikát. Nem csoda, hogy fogyunk.

Egyébként mókás, amikor lefizetnek valakit, hogy a valagukat nyalja, akire aztán mint komoly tekintélyre lehet hivatkozni, mint legutóbb Tucker Carlsonra, ilyképp ezek a megnyilvánulások nem mások, mint fizetett hirdetések. Igaz, legutóbb már volt olyan orgánum, amelyik pénzért sem közölte Orbán hirdetését az Európai Unió kipcsak víziójáról, mert – mondták az orgánumok – nem fér össze a tartalma az általuk képviselt értékekkel. Mi, panelporolik, ezt magunk közt fasiszta ideológiának mondjuk, a kocsmában szoktuk kifejteni az ismérveit egymásnak, de ezek szerint a liberális újságok is isznak, amitől föloldódik bennük a műkeresztény pátosz.

A Fideszben és Novákban viszont benne lobog ez a tűz, hogy egy óceán sem képes eloltani, és biblikus képeket hoz elő. Novák miniszter ugyanis azt vizionálta a Kossuthon, ha kies hazánk letér a fideszi útról, ahogyan 2002 és 2010 között egyszer már megtette, akkor porig lehet rombolni, amit fölépített mint valami szorgos hangya vagy jótündér. Ezen a ponton pedig Novák miniszter szemében fellobbant a téboly lángja, Jerikó tűnt fel benne, patás ördögök és rézfaszú baglyok, amint tarolják le a Fidesz által megalkotott minden földi jókat, és a haza elveszik. Maga az apokalipszis tűnt elő Nováknál, sőt, itt és most. Azonnal.

Mindebből kitetszik az a kényszerképzet, hogy a Fideszen kívül élet nincsen, rajta túl csak a nemzethalál van, amit túlzásnak érzünk, mert azért máshol is fütyölnek a madarak. Mindazonáltal az attól való szorongás, hogy porig lesz rombolva a NER építménye, némileg megalapozott azzal a toldással, hogy az éppen nem a nemzet halálát, hanem az Orbán-fogságból való szabadulását jelenti, amit széles körben zenével és tánccal fognak ünnepelni az emberek a tavaszi virágos réteken. Ezen túl viszont még az a kérdés is föltehető volna, hogy mi az, amit a Fidesz uralkodásának véget érni nem látszó ideje alatt fölépített. Az én nézőpontomból ez kevéssé látszik.

És legvégül, de igazán csak az őszinte kíváncsiságtól hajtva azt szeretném tudni, mi értelme volt ennek a Kossuthon elhangzott tirádának. Mi volt a cél és a vezérlő motívum. Ez nehezen kihüvelyezhető, mert információ nem volt benne, nem is szórakoztatott, így sokkal rövidebben is meg lehetett volna úszni az egészet. Orbán a legnagyobb király és mi vagyunk a nemzetmentő megváltók. És kész is, a felszopó műsorvezető pedig rávágta volna, hogy ámen. Így ért volna véget az Orbán-egyház istentisztelete, ami után Novák K. mehetett volna a konyhába főzni. Mert a végén úgyis ott köt ki, ahogyan azt az új próféta előtte kifejtette nekünk.

Drága, egyetlen doktorminiszter bácsi, magát kérdezem, mint országunk jóltevőjét, hogy és velem mi lesz? Tudja, mint a teleképben a vörös bikás reklámban, amelyben a Télapó az italtól beállva elszáll, huss, a habos levegőégben a zsákjával, és a bamba rénszarvas kiállt utána, hogy velük meg mi lesz. Hasonképp én is. Bár, ha Télapóra gondoltam és nem Mikulásra, máris látjuk a bajok gyökerét, de nem hiszem, hogy e világnézeti különbözőség miatt nem teccett rám gondolni a nagy osztásban. Hanem tán épp amiatt, mert soha és egyáltalán nem teccik merengeni senki sorsa fölött, csakis és kizárólag a saját kis nyüves hatalma jár a fejiben magának drága, egyetlen doktorminiszter bácsi, mi egyetlen örömünk.

Legalább egy acskó krumpli erejéig gondolt volna felém és sorsosaim felé, de a nagy francokat. Elmondom magának a sztorit azzal az ontológiai felütéssel, hogy ugyan játszásiból most rívok magának az acskó krumpliért, hogy dramaturgiai helyzetet hozzak elő, melyben aztán leleplezem magát, mint valami rossz szobrot. És e folyamat kezdő eleme maga a jól irányzott kérdés, akárha bamba rénszarvas, hogy és velem mi lesz? Én magam ugyanis jódógos, jómunkásember vagyok, de még nem eszem a nyugdíjasok kenyerét, bár hatvan fölött jár éveim súlya, és mégis. Nyugdíjasként tehát nem teccik rám gondolni a nagy osztásban, bár bízvást nevezhetnénk a Nagy Osztásnak is, amivel szavazatot igyekezik vásárlani a bávatag alattvalóktól.

Enmagam, hogy kitárulkozzak itt magának drága, egyetlen doktorminiszter bácsi, a hatvanas éveimet taposom immár, s mint gondolhatja, nem jószántamból, hanem, mert az idő röpül csak úgy a maga örömére a gyalázatos. És szingli vagyok így a hatvanadik után, mert úgy alakult, hogy különmentünk a gyerekeim anyjával, mert nem főzött jól. Nem igaz, tudott főzni, csak gondoltam így kerülök a maga szívihez közel, mert ki teccett jelenteni nem is oly rég, hogy a nő az a konyhában köt ki végül, vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. Mindegy is, a fontosság a külön levés és a szingliség egyfelől, másrészről pedig, hogy momentán nincsen gyerekem se. Vannak, de kiröpültek, és az magának mit sem számít, mint kitetszik.

Pedig onoka is van, négy darab, akik majd aztán (három közülük) magának szülnek, ahogyan Kövér doktor delirálta hajdan. A negyedik kis férfigyerek meg kis katonája lesz magának, úgyhogy én megtettem a saját dolgom, elvégeztem a föladatot, a gyerekek már saját lábon, és még csak nem is Spanyolba. De, hogy egyik szavam a másikba öltsem, olyan vén öreg sem vagyok, hogy a fülem lekonyulna, már nem szoptatok-pelenkázok, egyedül is vagyok, és hangsúlyozom, jódógos, jómunkásember, és a Nagy Osztásban kimaradtam a szórásból. A gyerekesek kapják a lóvét, a protkósok szintúgy. Más azonban mintha nem is létezne a maga számára ebben a nyüves hazában, holott sokan vagyunk egyik halmazba sem tartozók, sőt, rengetegen nagyon.

Ilyképp sorsosaim nevében kérdem immár többes számban, hogy velünk meg mi lesz, pedig maga nem is szállongó Télapó vagy Mikulás a habos levegőégben. Le vagyunk mi szarva? A mi szavazatunk már nem is kell? Próbálná azért megvásárolhatni a mi lelkünket is gesztusokkal, hogy mondjuk a fröccs vagy a koton áfáját leviszi, vagy nem tudom, mi szolgálhatná a mi javunkat, akik, s ezt nem győzöm hangsúlyozni, már nem szoptatunk, és még nem is ülünk a napon plédbe csavarva. De mi, rengeteg sokan nem vagyunk ezek szerint a dicsőséges nemzettest része, ránk nem gondol senki, csak ki vagyunk csapva az Isten szent ege alá legelészni saját erőből, illetve sokan hidak alatt vagy köztereken heverészve. Pedig ugyanúgy megtettük a magunkét a diadalokért.

Tudja, drága, egyetlen doktorminiszter bácsi, tűnődésemben ezért jutottam arra, hogy maga a vénöregeket sem, az ivarképeseket sem kedveli igazán, s hogy most e két, egymástól amúgy távol lévő halmaznak oszt, azt sem szívbéli jóságból teszi, hanem igyekszik lefizetni őket, mert eddig terjed a horizontja és aljas szándékai. Úgyhogy újólag fölhívom a figyelmét, tessen minket, sehol sem – a maga világában – számon tartott entitásokat is emberszámba venni, ránk is gondolni a Nagy Osztásban, mert így hamis a baba. Mondom, gesztusok legalább, acskó krumpli, kotonáfa, ilyenek, azzal a toldással, ha azt hiszi, megvehet, nagyot téved, de legalább megpróbálhatná. Mint McMurphy a Kakukkban a bazi bigyót fölemelni. Át van látva magán doktorminiszter bácsi, olyan áttetsző, mint egy selejtes pergament.

A kedves vezető nőképe egészen elképesztő, akárhogyan is csűri, csak az a vége, hogy vagy anyai vagy feleségi minőségben neki vacsorát főznek a konyhában. Nincs menekvés és menedék, aki nő, az a konyhán végzi, mint Vargáné, aki egyfolytában káposztát főz, és mindig a kontya alá üt az a rohadt gőz. Mindezekkel a a tegnapi Kossuth-béli matinén örvendeztetett meg minket a kedves vezető, midőn szimbolikusan a nők kezére bukott azt összenyálazni, pedig ők azt nem is akarták igazán.

Ha jól vettük ki a kappanhangú szavakat, anyaság és karrier egymás mellettiségéről volt szó, hogy aszondja: „A gyerek az gond, költséggel is jár, erőfeszítést is igényel, nem lehet egyszerre otthon is lenni a gyerekkel meg dolgozni is, vagy legalábbis ez nagyon nehéz, a nők próbálkoznak ezzel, de nem sikerül mindenkinek.” Azt a kócomfittyét, hogy milyen éles eszű a minielnök elvtárs, midőn a fizika azon egyszerű alapvetését fedezi fel, hogy egy test nem lehet egyszerre két helyen.

De, mint az idézett mély gondolatokból kitetszik, van, akinek ez is sikerül. Nem mindenkinek, de akad ilyen varázsló a hazában, akiket ő – mármint minielnök elvtárs: „Én csodálattal nézem a hölgyeket, akik ezzel próbálkoznak”. Együk a zúzáját a nép faék egyszerűségű gyermekének, aki új felfedezésekkel gazdagítja a tudományokat, mégis azért elsősorban az a keresetlenül ostoba hang az, ami megragad, amikor Orbán Viktor nekilát gondolkodni, és elibénk tárja, mire is jutott hosszú tűnődése során.

Itt van mindjárt az is, ahogyan a gyerek megjelenik minielnök elvtárs zavaraiban, miszerint a közjószág az „gond” – nocsak –, „költséggel is jár” – ejha –, „erőfeszítést igényel”. Íme, hölgyeim és uraim a gyermek attribútuma Orbán Viktornál, gond, költség, erőfeszítés, ami azt mutatja, hogy az ő gyerekei és unokái, nem gügyögtek, nevettek, tipegtek, topogtak, öröm, az nem volt bennük, csak a gond, csak a költség, hogy az asszony még a konyhára sem tud tőlük kellőképpen figyelni. Odaégeti a rántást.

Orbán világképe kelet-texasi, ahonnan a republikánusok esze ered, nem véletlenül hívta őket a demográfiai csúcsára, ahol a komoly férfiak megtanácskozták, mit csináljon a nő a testével, de csak azután, mint a Kossuthból kiderült, hogy megfőzték a vacsorát az uruknak. Csak ez lehet. Lehet a nőnek dolgozni vagy gyereket nevelni, mint láttuk, aki osztódással képes szaporodni, az egyszerre és egy időben űzheti mindkettőt, de a minielnök elvtárs szavaival „előbb-utóbb mindenki a konyhában köt ki”.

Ez már-már úgy hangzik, mint Orbán első törvénye a női test mozgásáról, hogy nekiütközik egy vak komondornak vagy az ura kezének, és, mint a flippergolyó, úgy pattog a végcélja, a konyha felé, ahol vacsorát főz az urának. Nincs apelláta, mindenki a konyhában köt ki, mindenki Vargáné, és mindenki kontya alá ütnek a gőzök, olyanok leginkább, mint amilyenek Orbán fejében kavarognak, de péntekenként megnyitja a szelepet a Kossuthban, hogy szét ne vesse a tudástól keletkezett mérhetetlen nyomás.

„Tehát előbb-utóbb mindenki a konyhában köt ki, ha vacsorát készít az ember édesanyja, vagy a felesége.” Nem véletlenül raktam ide újabb, bővített változatban Orbán első törvényét, mert ebből pedig az tetszik ki, hogy a nő nála szükségszerűen anya. Aki nem szül, nem szerepel a világképében, lehet akármilyen mesterszakács, vacsorát csak az ember édesanyja vagy felesége főzhet. Szinglik nem léteznek, az elváltakon még tűnődünk kicsit, Orbán feje maga a demográfiai csúcs.

Mindezt pedig azért kellett előadni, hogy kibukhasson, aminek ki kellett buknia. Európa jövője nem a digitalizációban, az iparban vagy a zöldítésben van, hanem a gyerekben. Méghozzá a „magyar gyerekben”, mert úgy fogalmazott, „számunkra elfogadhatatlan, hogy egy hiányzó magyar gyerek helyett idehoznak valakit Afrika belsejéből”. Látjuk hát a fényes jövőt: tudomány, ipar, termelés, klímavédelem mind le van szarva. Szülünk. Szülünk, míg el nem fehérül a száj is. Hogy mégis fogyunk erős ütemben, nos, az is megér majd egy misét.

Tudjuk-e, hogy holnap nyílik Semjén panoptikuma kitömött hullákkal és levágott fejekkel a falakon, ami borzalmas giccset vadászati világkiállításnak neveznek úgy, hogy ugyan vadászati, de nem világ? De szereti a NER mindenben a leg, leg, legnek feltüntetni magát, ebben mért ne tenné, ráadásnak azzal a hencegő hazugsággal, hogy egymillió népek tódulnak majd oda. Mert az a torz képzet, minden magyari embernek az a bakancslistás álma, hogy házi rénszarvasokra és tenyésztett fácánokra lődözzön. Ugyanis közbevetésként azért ne feledjük Lázárt. Mert mindenki csak Semjénre gondol, a helikopterére és a többire, ám és de azonban pár éve Lázár is megmutatta a magyarok dzsentri istenét.

Ő is vadászott. Húszmillióért vett magának véres gyönyöröket, de abból a gyalázatból mindenki csak arra emlékszik már ha egyáltalán, hogy milyen kutyabőrösöket hívott meg pezsgőzni, arra viszont kevésbé, hogy közel ezer fácánt mészároltak le a kékvérűek. És Lázár. Erre más magyarázat nincs, mint az, hogy ölni jó. Már akinek. Kiállítást rendezni belőle perverzió, sőt, odabiggyeszteni mellé az „egy a természettel” szlogent maga a sors kihívása, mert így csak akkor állna meg a buli, ha az összes magyar nervadász puszta kézzel menne medvére, minden más opció egyszerű gyilkosság, ha vadgazdálkodásnak nevezik, ha nem. Semjén kiállítása a gyilkolászás ünnepe, így nem kellene azt kérni, hogy szeressük.

És továbbá nem kellene létezésének jogosultságát azzal igazolni, hogy gyerekeket terelünk oda, mint ahogyan igen, sőt, a szülőktől négyezer pénzt kérünk, hogy elküldje a gyereket Semjén-nézőbe. Vittek már gyerekeket meg nyugdíjasokat a kerítéshez is, Nemzeti Színházba is, így arra kell rájönnünk, kisdedeinket nem – mint visítják itt a nyár óta – az LMBTQ agitátoroktól kellene megvédeni, mert olyanok nincsenek, hanem a NER eszméitől, amelyek a XXI. században a középkorba kormányozzák hanyatló hazánkat és annak erre fogékony bávatag polgárait. Azt vesszük észre lehangoltan, hogy a hatalom nem hülyének nézi a halandókat, hanem maga is az, végül is, elég csak Kósára gondolni, illetve hasonszőrű társaira. Ez sem újság egyáltalán.

Hogy a végére járjunk annak a rejtélynek, miért volt a NER számára óhatatlanul szükséges megrendezni ezt a gyalázatot, a lopási lehetőségeket már nem is részletezzük, hanem tudomásul vesszük, ha nem is jóváhagyólag, nem is megnyugodva de tiszta elmével. A NER-nek olyan a lopás, mint a lélegzet, élni nélküle nem tud, ám, hogy miért rezegnek ezen a „kiállításon” olyan nagy buzgalommal, mintha valami maradandót, valami különlegeset hoztak volna létre, ez a delikát dilemma, ami megéri a morfondírt. No most, arra kell jutnunk, hogy a semjének, lázárok, kovácsok és mind az összes többi gyilkos és újgazdag az identitását keresi, amivel a létezését igazolni tudja. Találni kell valamit, ami őt, őket a talpas jobbágyoktól megkülönbözteti.

Az élet színes és gazdag lehetőségeket kínálna a pénzzel megszerezhető önkép megtalálására, akiben azonban nincsenek ideák a világról, az a jachton kurvázást, helikopterezést, a futball meccset, a milliós órákat, a kastélyok megszerzését választja, miközben szaros pelenkát hajigál az út szélén. A pénzzel, amit tőlünk elloptak, kezdeni mit nem tudnak, eszetlenül szórják tehát. Semjén kiállítása így nem egyéb, mint az új dzsentrik létezésének önigazolása, akik ebben találják meg a kultúrájukat. Így az ember nem csak azért háborodik fel a gyerekek odacipelésén, mert hullákat nézegettetnek velük, hanem, mert velük támasztják alá a saját létezésüket. És ebben az önigazolásban semmilyen fékek és gátak nem léteznek.

A pápa itteni látogatása után a nemzetközi sajtó arról számolt be, hogy mindenféle püspök, érsek és ki tudja még milyen atyák koronavírussal tértek haza a gyönyörökből, mert a kedves vezető úgy gondolta, jóvanazúgy, hogy semmiféle járványügyi szabályt nem vezet be a jeles napokra. No most, azt nem tudom, hogy Semjén buliján is ekkora lesz-e a szabadság, de minden bizonnyal igen. Milyen jó is lesz oda oltatlan gyerekeket cipelni, akik aztán testben és lélekben megfertőződve térnek haza a családjukhoz csak azért, hogy Semjén jól érezze magát. Ezen túl ez az egész sikolyokkal lesz tele, mert ugyan azt tudjuk szintén Semjéntől, hogy az állatok nem juthatnak a mennyországba, a szellemük azért ott kísérthet az agancskapu alatt.

De nem az ő sikongó lelkük a nagyobb baj, hanem a NER lehangoló és sivár esszenciája, ami itt annyira tömény és sűrű, mint valami fekete lyuk, ami mindent elnyel, ami a közelébe kerül. A Fidesz így falja fel az országot, semmisíti meg, ami valaha szép volt benne, hogy egy maffia uralta giccset rakjon a helyébe guruló Szent Istvánnal, kitömött medvével, Szűz Máriává szublimálódó Tóth Gabival, és a mindent megülő tömjénszaggal. Ez a kiállítás a sűrítménye mindannak az arroganciának, kivagyiságnak, ürességnek, nagyképűségnek, műveletlenségnek, erkölcstelenségnek és ízléstelenségnek, ami maga a NER, és ami elől menekülni kell, mert különben fölfal. Vagy el kell űzni őket a hatalomból, ha azt szeretnénk, hogy ebből az országból maradjon valami.

Elborzadva, mintegy mazochista örömökkel nézzük napra nap Varga J. röneszánsz ember (úgy is, mint miniszter és jogtudós, labdazsonglőr és prímás) azon büszkélkedő önteltségét, amikor reakcióra nem számíthatván osztja ki az egész, nagy kerek világot, és meg van elégedve magával, hogy fasisztoid lapok kritika nélkül idézik. Gyermekeinket védi ezekben a kirohanásokban az Unió ellen, a jogállamiság mibenlétéről elmélkedik, mert holott ő saját kútfőből azt meghatározni nem tudja, ám mégis határozottan állítja, hogy kies hazánk abban lubickol.

Sorosozni szokott még, kettős mércézni, nem hagyjukozni, és minden ilyen cuki kurvaságot, amire a főni felfogadta egy szerelmes, pezsgős nézéssel. Varga J. röneszánsz embernek általában mérhetetlenül nagy az arca, ha föstményt készítenénk róla elfajult expresszionista-szürrealista stílben, akkor egy eltátott száj volna ő, aki dekázik és hegedül, s mindennek pátoszos Szűz Mária színe lenne. No most, az ilyes megnyilvánulások során olybá tűnik az embernek, hogy hősünknek azért ilyen megingathatatlanul nagy a képe, mert legalábbis meg van győződve az igazáról. Akkor szoktak az emberek eltátott szájak lenni. Vagy, ha mérhetetlenül ostobák.

Tessék választani az opciók közül, lehet vegyesen is. Olykor azonban lehullanak a díszletek, s ha homok kerül a gépezetbe vagy szar a propellerbe, hősünk mint expresszionista-szürrealista eltátott száj megszűnik egy csapásra, hogy huss, nyúlcipellő váljék belőle. Ilyen balesetek akkor történnek, ha valódi kérdésre igazat kellene mondani, vagy hazudni valami szépet. Orbán függöny mögé szokott bújni, bevett válasz az ilyen helyzetekben a boldog karácsonyt, vagy annak részletezése, hogy mi mindennel nem foglalkozik. Ezeket látjuk, ismerjük, ezek a menekülés megszokott formái, Varga J. azonban egy új módszerrel állt elő.

Az RTL Híradó, került Varga J. közelébe, ami már önmagában nagy teljesítmény a redakciótól, ha tudjuk, hogy leginkább fekete leplek mögött szoktak örülni egymásnak a fideszisták. Ám, ha kijönnek az Isten szabad ege alá, oda olyan orgánum, amelyik kérdésekkel provokál, be nem teheti a lábát. Ezért jár a piros pont az RTL-nek, akik még kérdést is tudtak föltenni, ez meg már egyenesen osztályfőnöki dicséretet érdemel, ha hasztalan is. Mert, ahogyan a jelentről szóló tudósításban olvashatni, Varga zavartan próbált elsétálni a kérdések elől több irányba is, amit akkor hagyott abba, amikor megtalálta a kollégáit, akik egy köszönjük szépen kíséretében rendezték le az ügyet.

Megérkezett hát a langymeleg akolba, ahová a fideszisták bújnak a valóság elől rendszerint, másrészről ezt a magatartást szintén menekülésnek nevezi a szakirodalom, amikor a delikvens fölölti a nyúlcipőt, leszegi a fejét és szag után megtalálja a falkát, amely, mint láttuk, megvédi őtet a zaklató valóságtól és a nagybetűs élettől. A jelenet feltehetően nem kerül, föl a röneszánsz ember közösségi oldalára lájkokat gyűjtendő, hacsak nem azzal a lehetőséggel, hogy annak örülnek a bávatagok, a miniszterasszony milyen karakánul rázta le a sorosista firkászokat, akik kizökkentették a rózsaszín lányszoba langymelegéből.

Varga J. nemcsak dekázni meg hegedülni, futni is tud a jelek szerint, és az hasznos készség a vérzivataros vadonban, amely akkor jön el, ha a választást elveszítik, mert akkor szó szerint nem marad semmijük, becsületük egyáltalán nem. Azt az ilyen menekülések – és sok más minden – fölemésztik, és sajnálatosan a falka is meg fog szűnni. Az ő bajuk. Vargát egyébként arról kérdezte volna az RTL, hogy adott-e engedélyt annak a fotósnak a lehallgatására aki Szijjártót érte el a jachton és Orbánt a röpcsiútjain. Eldöntendő volt a kérdés, amire a válasz egyszerű: igen vagy nem. Erre nem volt képes a röneszánsz ember, a menekülés azonban beismerés.

Orbán a függöny mögött beismerés, a titkosítások beismerések, az éjszaka benyújtott törvények is azok. Egyszer azonban minden számlát ki kell fizetni, egyszer mindennel szembe kell nézni, az is előfordulhat, hogy egy kollégával, akinek bíró a beosztása. Nem lehet örökké futni. Nekünk azonban, akiknek élete célja, hogy ez a csürhe eltakarodjon, már az is fény az alagút végén, ha bármennyire is képzavaros és áthallásos, de mégis, ha Varga Judit behúzott farokkal elsompolyog. Vannak ilyen apró örömök a szürke hétköznapokban, és az ember olykor kezdi azt hinni, van értelme az életnek a sivatagban. Viszont akkor olybá vesszük, igen, adott utasítást a lehallgatásra. És innen folytatjuk a történetet.

Ez a Gyurcsányi nem bír magával. Hajdan békés járókelők szemeit lövette ki, most pedig Kálomista kurzusrendezőét. Illetve nem is épp a rendező gülüszemeit, hanem a filmjéét. Hogy ez így elég hülyén hangzik, bocsássák meg nekem, de nem én találtam ki, hanem Kálomista kurzusrendező. Már ennyi elég lenne, mert aki ilyen szinesztéziákat talál ki, az bajban van a nyelvvel és a képi megfogalmazással, következésképp filmet sem volna óhatatlanul muszáj készítenie. De vannak – sokan és főleg a NER-ben –, akik nem ismerik a korlátaikat. Miniszterek, zenészek, osztályvezetők és rendezők, s ha a végén találkoznak az élettel, akkor csalódnak.

Pedig Bödőcs is megmondta a tutit, miszerint „A miniszterelnök ne vicceljen, én sem lopok”, azaz, a suszter maradjon a kaptafánál. Voltaképp már most mindent elmeséltem, de elmondom ezt a Kálomista kurzusrendezőt bővebben, mert mért ne nevessünk vagy zokogjunk gusztus szerint, kinek milyen a kedve vagy a habitusa. No most, elkészült Kálomista kurzusrendező filmalkotása, a Gyurcsányi rémtetteit feldolgozó Elkxrtuk. Előzeteseket ebből olyanok osztogattak meg, mint például Kocsis Máté, tehát sok jóra számítani nem lehetett. Ennek ellenére nagy valószínűséggel a terv az volt, hogy a NER összes mozijában egyszerre, egy időben vetítik csurig házakkal.

A bávatagok pedig a végén állva és ütemesen tapsolnak, virágot szórnak látatlanul is Kálomista kurzusrendezőnek, illetve a büdös cipőjéből isznak a sarki kocsmában. Továbbá az is elképzelődött, hogy Kálomista kurzusrendező soron kívül kapja meg az Oscart, Golden Globe-ot, Arany medvét és a világ mind az összes filmes díját, majd a Kossuthot is a kedves vezetőtől a szolgálataiért. Illetve javítsanak ki, lehet, hogy Kossuthja már van, mert minden bohóc kaphat már, így ki tudja ebben a kuplerájban a tutit. Tehát ilyen álmok voltak, mert Kálomista kurzusrendező szerint a filmje eget rengető és elsöprő, amit látatlanban is nehezen képzelek.

Kálomista kurzusrendező eleddig fogyasztható műalkotást nem rakott elibénk, én magam is kénytelen voltam egy operarendezéséről csöndesen távozni, mert rossz véget értem volna. Kálomista kurzusrendező egyébként az önhittség hibájába esik, teljesen meg van győződve a saját nagyszerűségéről, és amikor nem kell ez a filmje a moziknak, mert nem remélnek tőle értékelhető bevételt, akkor összeesküvés-elméleteket gyárt. És arra ragadtatja magát, mint ahogyan már föntebb jeleztem, hogy ez a Gyurcsányi és az általa dirigált baloldal tett keresztbe neki, és utasította a mozikat, hogy mellőzzék az ő zsenijét, ami akkora katarzist okozhatna, hogy mindenki csakis Orbánra szavazna aztán.

Ez a Gyurcsányi, ahhoz képest, hogy évtizede nincs hatalma, és ott ütik, ahol érik, a jelek szerint mégis csak mindent dirigál: Brüsszelt, migráncsokat, Bident, az egész világ a kezében van, a filmszakma is. S ha ez így van a Fidesz lázárokban, akkor föltehető a kérdés, nem alkalmasabb-e kies hazánk vezetésére, ha már ekkora a befolyása, mint az állandóan harcoló, küzdő, izzadó Orbán a démonaival, mert ezt a kérdést téteti föl a józan és kristálytiszta, logikus meggondolás. Viszont ha ez teteti föl, akkor ez már önmagában fölösleges, mert józanság, kristálytisztaság és logika a NER-ben nincsen, hanem egészen más dolgok vannak, amit úgyis ismerünk.

Tehát Kálomista kurzusrendező cenzúrát kiált hangosan, ahol a baloldali kultúrfölény elnyomja őt és az összes Orbán seggéből előkúszó tehetséget. Ezért neveznek ki milliárdokkal megspékelve demetereket és vidnyánszkykat, de a közönség nem kedveli a produktumaikat, mert a közönség értékítélete még piaci alapon működik, ami bántja a kurzusművészeket, de a kurzusújságírókat is. Hogy minden eszköz náluk, pénz, paripa, fegyver, de nem sikerül maradandót előállítani. Kossuth-díjat lehet osztogatni, tehetséget nem, és ez a NER saját bejáratú tragédiája. Maradnak neki a nagyferencek, zalatnayik. Meg most ez a Kálomista, aki eddig sem tett le semmi értékelhetőt az asztalra.

Mért most tett volna. De cenzúrát kiáltani, sőt gyurcsányozni nemhogy nem elegáns, hanem még e téren is a tehetségtelenséget mutatja, ami bizonyos helyzetben ébreszthetne szánalmat, de ez a helyzet nem az. Azért nem, mert majd kirendelik kötelezően az iskolásokat – akárcsak a Nemzeti Színházba, vagy adnak ingyenjegyeket, amit mi fizetünk –, hogy meglegyen az a képzet, a szar valakit is érdekel. Senkit sem. Na jó, keveseket. Kálomista kurzusrendező tragédiája az, hogy elismerésre és szeretetre vágyik, amit viszont nem kap meg. Cinikusan mondhatnánk, szóljon Gyurcsánynak, utasítsa a híveit, hogy szeressék, ha már. A dolgok azonban egyáltalán nem így működnek, hanem egészen máshogy. Ez van. Illetve: bizony, ez nincs másképp.

Mókás hely ez a magyar országgyűlés. Nem arra szolgál, amire kitalálták, de olykor azért mégis hiányozna a kabaré, ha másra már úgysem jó. Az alaptörvény nem alkotmány, Magyarország nem köztársaság, semmi sem az, aminek látszik, Orbán legfőképp. Hatvanpusztáról kérdezték őt tegnap a bohózatban, és megint előadta, mi mindennel nem foglalkozik. Sőt, a templom egere sztorit is újra, mit ne mondjunk, van bőr a képén, és még csak meg sem perzselődik. Tehát megkérdezték tőle, hogy is van az a kúria a mindenféle luxussal és bunkerrel, az önellátással, mint valami a világ végét is túlélő erődítmény, ami ráadásul rohadt sokba is kerül. Annyiba, hogy alig is hiszi az ember.

Mások üzleti ügyeivel nem foglalkozik a kedves vezető – tudtuk meg a decens válaszból, mint ahogyan eddig sem foglalkozott egyáltalán még a sajátjával sem, ami voltaképp nem egyéb, mint Magyarország költségvetése. Ilyképp Varga Miska miniszter foglalkozik az ő üzleti ügyeivel, mi pedig adónkkal hozzájárulunk a dolgokhoz. Jól tartjuk, de besegít az Unió is, üzleti ügyekkel akkor nem foglalkozik az ember, ha nem is kell, mert forrásai kiapadhatatlanok, hogy úgy ne mondjuk, kék szegélyű kistányéron adódik a kedves vezető elé a magyar és a német, osztrák, etc. jómunkásemberek és földmívesek adója. Így az élet gondtalan, de most a kedves papáról van szó.

Ő építi Hatvanpusztát ugyanis, csak még nem tudjuk – csak sejtjük – kinek. Végül is, mindegy is, mert és ugyanis a kedves vezető az érdeklődésre – a kabaréban – azt felelte, hogy: „Nálunk az a szokás, hogy a gyerekek nem beszélnek bele a szülők dolgaiba.” A királyi többes nem tudni, kire vonatkozik, engedjük meg, hogy a famíliára, de akkor adódik a kérdés, hogy a párt pénzét mért adta annak idején az apukának. Most pedig mint atyját tisztelő fiú, a saját büdzséjéből, ami, mint láttuk, az országé, miért vesz rohadt drágán öveket az apukától, mert ez, akárhogy csűrjük, azért belebeszélés az apja dolgába, ha nem is a nagy nyilvánosság előtt, de azért mégis.

Orbán neveltetése arról szólt, hogy állítólag nehéz gyerekkora volt, mert az apja – eufemisztikus közelítésben – gyakran elvalagázta. Ismerjük az egyszerű szülő filozófiáját, aki azzal csitítgatja a fiát, hogy azért veri, mert szereti, s hogy embert faragjon belőle. Orbán Győzőnek ez sikerült, itt áll előttünk a végtermék Orbán Viktor formájában, s hogy kinek mennyire tetszik, az gusztus és filozófiai hajlam kérdése. Mint láttuk annak idején a pezsgős képből, Varga Juditból egyenesen rajongást vált ki, mások pediglen – a többség – szeretné a nyakát kitekerni, de az ő neveltetésük meg ezt akadályozza meg, mert az élet nem habostorta.

De visszatérve Orbán neveltetésére, már akkor megmutatkozott az eredmény, amikor 1993-ban a párt (Fidesz) eladta a Váci utcai pártszékházat, az Orbán papa pedig az összegből – vagy egy részéből – megvehette a gánti bányát, ami folyományaként most építkezhet Hatvanpusztán. Orbán persze mindig hazudik, de ezt most a tegnap történtek után nem ártott fölmelegíteni, mert nagyon sok a körünkben az újszülött. S ha szintén tegnap a kabaréban Orbán a milliárdos baloldali miniszterelnökökre utalgat, mint ahogyan ezt tette, sőt arra ismét, hogy ő a képviselői bérből élő földönfutó, akkor kinyitja az ember zsebében a bicskát. A baj az, hogy csak az enyémben.

Orbán élete – ezek szerint neveltetéséből fakadóan – törvénysértések sorozata. Akkor is amikor a felesége szőlei kapcsán sem a legtöbbet akarta nyerni a közösből, hogy fel ne tűnjön, ki ne derüljön, de feltűnt és kiderült, csak következményei nem lettek soha. Ma sincsenek annak, hogy most meg Mészáros a kedvezményezett, aki Orbántól elemelve, de csak neki gyűjtögeti a vagyonkát, neki nő nagyra a szentem. „Nekem magamnak ilyen üzleti ügyeim nincsenek…Én pedig itt maradok, és továbbra is parlamenti képviselőként fogok dolgozni, és azoknak a kenyerét fogom enni, akik parlamenti képviselőként azt megkeresik.” – mondta még tegnap a templom egere, és eltelten böfögött.

Órákat lehetne még mesélni, hogyan nem foglalkozik üzleti ügyekkel, és arról is, hogy milyen volt a neveltetése, hogy ilyen defektes nagyfiú lett belőle. De voltaképp tíz éve ezt teszem, és ez is csak egy szeletke a hatalmas tortából. De, hogy a drámai hangot oldjuk valamelyest, iderakom Jakab képviselő fricskáját, aki a manapság tőle megszokott mosdatlan módon vázolta fel a kedves vezető jövőjét, ekképp: „Azt mondom önnek miniszterelnök úr, hogy így a vége felé ön is fogja kicsit vissza magát, mert a börtönben még Orbán Viktorból is lehet Orbán Viktória.” – Ez csudás. De ami a legszebb, Kövér pedellus még csak ki sem kapcsolta a mikrofonját. Szép az élet.

Valószínűleg ez megy majd tavaszig, úgyhogy én kérek elnézést.

Elöljáróban annyit leszögeznék, hogy nekem Gyurcsány Ferenc nem rokonom, sem utódom, sem boldog ősöm. Viszont ismerem, és kijelenthetem azt is, hogy engem meg nem vert, ki nem rabolt, tönkre nem tett és be sem csapott. Kérném, jelentkezzen az a széles közönség soraiból, akivel mindezeket művelte Ferenc, merthogy Hollik István kommunikációs igazgató (Fidesz, narancs sarok) ezt állítja. Hogy „Gyurcsány egyszer kirabolta, egyszer tönkretette, egyszer pedig becsapta Magyarországot”. Szép lista, és tudom, hogy leírták ennek a Holliknak a mondandóját, de, ha már kommunikációs igazgató, igazán megfésülhette volna kicsit a szöveget.

Továbbá azt is megkérdem, hogy látott-e már ön fel nem használt gumilövedéket. Ha nem, ne bánkódjon, bizonyára az ön településére is eljut a CÖF vándorkamionja, amely október 23-ig járja Neriát, hogy bemutassa Gyurcsány véres terrorját. Mert a buszos vándorkiállítás címe is ez: „Vérbe fojtott köztársaság”, ami az ember fejében azt a képzetet kelti, hogy Gyurcsány leverte a köztársaságiakat, császárrá koronáztatta magát, és kinevezte konzulnak a lovát. Elsőként azt kérdi az ember, hogy a CÖF-nek honnan van pénze a buszra, kiállításra, benzinre, hangszóróra. Tessenek megmutatni az elszámolást, mert az adómból ilyen célra én nem szántam egy vasat sem.

Másodjára szakmai tanácsot adnék, hogy például nem használatlan gumilövedéket kellene mutogatni, hanem viselteset, hogy ezzel lőtte ki Gyurcsány az emberek szemét. Ezek után ez már ereklyeként működne, mint az imakönyvekbe ragasztott faforgács azzal, hogy az Krisztus keresztjéről való. De ne én találjam ki már az Orbán-egyház kellékeit és legendáriumát, várom például Németh Szilárd evangéliumát, Varga Judittól pedig zsoltárokat. Ettől a Holliktól viszont nem várok semmit, ez még el sem bírja borzasztani kellően a bávatag népeket. Mert nézzük újra a tételmondatot: „Gyurcsány egyszer kirabolta, egyszer tönkretette, egyszer pedig becsapta Magyarországot”.

Ez három különféle cselekedetet tételez három idősíkon, de nem jön ki a sztori. Mert ugye, először kirabolta az országot ez a Gyurcsány. Oké, ott áll az ország kifosztva, alsógatyában reszketve a hajnali fagyban. Másodjára tönkereszi ezt a szerencsétlent ez a Gyurcsány, de kérdem én, hogyan lehet tönkretenni egy nincstelen, fázó és éhező országot alsógatyában a hajnali fagyban? Sehogyan, de, hogy mindezek után még be is csapja őtet ez a Gyurcsány? Hogyan? Biztosan szerelmet ígér neki, vagy én nem tudom, mert hülye vagyok, ugyanis, bár elég élénk a képzeletem, ez így még nekem is sok. Az egy a tábornak viszont éppen elég, sőt, más nem is nagyon kell nekik.

Az egy a tábor ingerküszöbe az eltelt évtized alatt kitolódott. Már busszal viszik a helyükbe a gyűlölni valót, aztán majd busszal is szavazni, hónuk alatt cekkerben a krumpli. Amit Hollik és a CÖF csinál, színtiszta hergelés, a népek cukkolása Gyurcsányon keresztül minden és mindenki ellen, aki nem a Fidesz, és láthatjuk az eredményét. Az előválasztáson részt vevőket leköpik és zaklatják, igyekeznek fölrúgni a sátrat, voltaképp ott vagyunk az esernyővel kardozó matrónáknál és a savas bácsinál, ott vagyunk, ahol az ugar. Az ember időről időre véli úgy, hogy van valahol a mocskosságnak alja, de a fideszeseknek sikerül mindig lejjebb ereszkedni a ganyéban.

Kiábrándító állapotban van az ország, mert minősíthetetlen alakok uralják. Akikhez szólnak, már teljesen elveszítették identitásukat, el a gondolkodás képességét, kiveszett belőlük a morál, a szeretet pedig felváltotta a rajongás. Az ilyen tömeggel minden elvégeztethető, mert az ilyen tömeg voltaképp már csak gépezet, amit a gyűlölettel lehet táplálni és mozgatni, hozzájuk már hűtlenek lettek a másfajta szavak, a szép jóság és a szelíd értelem. És ez lesz tavaszig, sőt, a helyzet fokozva lesz, így germánosan, mert azt nem akartam írni – de eljön az ideje –, hogy következik a goebbelsi Totaler Krieg. Mert az következik, és az Isten legyen irgalmas árva lelkeinknek.

A CEU épületében konferenciát rendeztek. (Pláne liberálisat, a sok diplomás kommunista). A CEU épülete tehát áll. Ha a CEU épülete áll, és abban konferenciát rendeztek, akkor Orbán Viktor nem üldözhette el a CEU-t. Ez a kedves vezető kristálytiszta logikája, amiből azt a következtetést vonja le a kantáros nadrágjában homokozólapáttal a kezében, hogy aki azt állítja, hogy Orbán Viktor elüldözte a CEU-t, az hazudik. Viktorka tehát lök egyet a játékvonatán, beleharap a pöttyös labdájába, és összeállítja a világ hazugjainak listáját, első helyen Verhofstadt és Sargentini, akik annak idején a képébe dörgölték, hogy elüldözte a CEU-t.

Ők Soros csapata Viktorka szerint, és rájuk azért emlékszik Gyurcsányra hajazó rémálmokkal, mert hozzá hasonlatosan mosták fel vele a padlót, és ő nem felejt. Most jött el az igazság órája, hogy konferenciát tartottak az elüldözöttek házában, ők tehát itt vannak. Nincsenek. Bécsben osztogatják a diplomát, ez azonban hősünket nem zavarja, a látomása olyszerű, hogy például megállítja a rendőr a részeg sofőrt, hogy ő ivott, mire az azzal védekezik, nem ihatott, mivel vezet. Más szemszögből és profánabbul, ha a piramisok állnak, és abban a régészek ügyködnek, akkor a fáraó még mindig él és virul. Itt van, mert az épület áll, és abban van valami.

Ez a téboly. Orbán ezen a szinten nem hazudik, hanem elibénk tárja betegségét, ami abban akadályozza, hogy a világot a maga valójában lássa, így azt kell gondolnunk, amit mond, igaznak hisz, vagy az a képzete. Hogyha az épületnek nem mentek neki bontógolyóval vagy nem dózerolták le, akkor ugyanaz, ami előtte volt, képzik benne a gendereket, a harc tehát még nem ért véget. Orbán győzelmet akkor érez, ha sóval hintheti be a CEU helyét. Amíg ez nem történik meg, a munka nincs elvégezve, a gender és a sorosizmus kicsírázhat, a liberálisok benövik a NER pusztaságát, és akkor mindennek vége. Orbán az Endlösung híve, munkamódszere azé.

Iványi Gábort is ennek szellemében irtja módszeresen, de egyelőre nem bír vele. Ha rámutatnának a sok aljasságra, amit Iványival, egyházával és hivatásukkal tett, az lenne a válasza, hogy ott az épületük, van mit enniük, ő aztán nem tesz velük semmit. A CEU épülete is áll, a CEU tehát még mindig itt van. Így beteg elmék látják a világot, de szakavatott pszichiáterek biztosan pontos anamnézist és diagnózist tudnának adni róla, nekem csak arra futja, hogy nem normális. S ha azt kívánnák ellenemre felhozni, hogy megvan a magához aló esze, akkor én azzal vágnék vissza, hogy a zseni és az őrült között is nagyon vékony a határmezsgye. Viszont Orbán zseni soha nem volt.

Csak a velejéig romlott. Erre utal az is, hogy a közpénzmilliárdokból kitartott médiájában irkál ilyeneket szamizdat címen, aminek így olyan az íze, mint a rántott cipőtalpnak. És szaga is van. Van olyan szakkifejezés, miszerint a kedves vezető hajlítgatja a valóságot, de ezzel is csak a baj van. Szigorúan geometriai szemmel a hajlítás egy bizonyos pont után önmagába fordul vissza, a végtelenségig tekerni tehát nem lehet. Olybá tűnik viszont, hogy a mi betegünk esetében nem erről van szó. Orbán hazudik. Tudja, hogy hazudik. Mi is tudjuk, hogy hazudik. Ő tudja, hogy mi tudjuk, hogy hazudik. Mi tudjuk, hogy ő tudja, hogy mi tudjuk, hogy hazudik.

Innentől fogva ez nem hazugság már, hanem a mesék kétes birodalma, az ingoványossá, illékonnyá váló valóság, amiben minden megtörténhet és meg is történik. Ez a mágikus realizmus, más szemszögből történetek az Üveghegyen is túlról, ahol a kurtafarkú kismalac túr. Végül is, Orbán itt bízvást otthon érezheti magát, mondhatja újra, hogy szia röfi, csak országot vezetni ilyen állapotban nem lehet. A diktátorok általában meg szoktak őrülni, rettegnek a birnami erdőtől, kevlárban járnak, biztonságiak körében, tíz méterre a halandóktól. Amikor így a valóságtól elrugaszkodva attól teljesen elszakadnak, a hazugság az igazság képzetévé válik, és a világ iszonyú lesz.

Társai ebben mind az összes csinovnyikjai, akik pedig hajnalhasadástól napnyugodásig magyarázzák a bávatagoknak, mennyire jó nekik, és ők csodálkoznak, hogy velük lehet a baj. Mindenki végtelenül happy, és csak az ő egük fölött van borulat – gondolják, és senki, de senki nem magyarázza el nekik, hogy amit eléjük tárnak, az nem a valóság, hanem annak égi mása. Így ringanak Orbán meséjében, valójában ők a kurtafarkú kismalac, ők az Üveghegy, ők Piroska és a farkas is. Aki viszont szögre akasztja a rózsaszín szemüvegét, egy szétfolyó manust lát csupán, aki ordenárén hazudik, de mondom, tényleg úgy, hogy lassan maga is hiszi. Elcseszett egy hely ez a Neria.