Szerző: rezeda

Azt hiszem, tart még a vadászati, vagy pediglen nem. Nem is érdekes igazán, mert a végítéletet Semjén professzor már meghozta, miszerint annak végső üzenete a normalitás. És most ebből az aspektusból nézünk körül a Fidesz-univerzumban, ahonnan Semjén is megérkezett közibénk, egyszerű, porbafingó halandók közé. Azért, hogy egészen komolyan ne vegyük, és mintegy figyelmeztetésként, miszerint milyen katyvasz van nemcsak hősünk, hanem a fideszisták fejében mind, vegyünk ki egy egész mondatot az üzenetből.

„Mi a természet rendjét, ami a teremtés rendjét tükrözi, evidenciának tekintjük, nemcsak az állatok, növények, ásványok tekintetében, hanem az ember és a társadalom tekintetében is. A természet rendjét mindenkinek tisztelni kell.” – És ekkor eszembe jutott Szent Tamás. Az Aquinói. Ő szegény, a tizenharmadik században igyekezett túllépni azon a világlátáson, amiben Semjén – és a NER kompletten – ma is fetreng. Amikor pár napja Semjén ideáit és Istenhez való viszonyát a Mohács előtti időkre tettem, bőkezű voltam a kormeghatározásban.

Jóval előbbre datálható az az ideahalmaz, ami miatt a középkort sötétnek nevezték, és amit épp az Aquinói igyekezett közelebb hozni az anyagi világhoz (Summa Theologiae), elkövetve azt, ami miatt halála után eretnekké szerették volna nyilvánítani, aztán mégis inkább szentté avatták. Összeházasította az arisztotelészi világképet a skolasztikával, és ezzel utat nyitott Eco szavaival a hallucinációs világkép meghaladásához. És mielőtt tovább haladnánk, ez az alapfogalmat véssük az eszünkbe, amit az olasz alkotott meg, de a fideszistákra nézve ma is érvényes.

Hogy a késő középkorban, amikor az univerzum a hallucináció univerzuma, a világ titokzatos lények által lakott jelképerdő. Arisztotelész világa viszont a rációé és az anyagé. De mivel nem papi szemináriumon vagyunk, hanem Semjént vizsgáljuk a boncasztalon, és mindazt, ami belőle természetszerűleg a Fideszre kivetülve fakad, azt kell lehangoltan megállapítanunk, hogy mind a fideszisták visszatértek a hallucinációs világképhez. Ebben egy szánkó attól lesz szent, mert adventkor teszik ki a térre, így csak suttogva lehet körbejárni, megérinteni sem szabad.

Ugyanígy, mint a Semjéntől idézett mondatból is kitetszik, az ő gyilkolásmániája a természet, és ebből fakadóan a teremtés rendje. Ennek pedig a normalitás az üzenete. Milyen ez a normalitás? – Tehetnők fel a kérdést, de Semjén megint felel nekünk a maga módján, miszerint „Mindannyiunk őseinek, a 99,9 százaléka vadászott, és ha a mi őseink nem lettek volna sikeres vadászok, nem ülnénk itt.” Ez, ha jól vesszük ki, az embert, mint Isten teremtényét az oroszlánnal helyezi egy polcra, aki, és akinek az ősei is sikeres vadásznak mondhatók, akik közül nem 99,9 százalék, hanem mind a száz vadászott.

Ott is ül mind az összes oroszlán a kiégett afrikai pusztaságban, míg ellenben Semjén a Hír Tv stúdiójában, ahol mesélhet a nyomorult életéről. Nem tudom, érezzük-e azt a nüansznyi különbséget, ami egy tévéstúdió, és a szavanna közt van, pedig mindkét helyen sikeres vadászok ücsörögnek. Más lehet hát, ami az embert emberré teszi, nem a vadászat, de aki a hallucinációs világkép rabja, annak beszélhet az ember. Bármi történik is, a vadászati teljes siker, sőt, már azelőtt az volt, hogy meg sem nyílt, és így van ezzel minden. Az összes szar, amihez a Fidesz hozzányúl, arannyá válik.

Innen is látszik, hogy ők a lopáson kívüli létben túlléptek az anyagi világon, és mint valami betépett horda, úgy utaznak keresztül az életen. Ennek lesz bizonysága október 23., amikor egybegyűlnek, a CÖF kisdedekkel érkezik, felmutatja őket a vezérnek, hogy óvja meg mind a rontástól. Tömegpszichózisnak is nevezhetjük a létformát, de a hallucinatív megfelelőbb. Csókoltatjuk Eco bácsit a terminus technicus megalkotásáért, azért, hogy tisztán láthatjuk elcseszett korunkat. Zárásképp mintegy elmesélek egy aforizmát erről a Szent Tamásról, az Aquinóiról.

Mint hírlik a történetekből, egyszer a refektóriumban a tréfás kedvű barátok izgatottan újságolták neki, hogy odakint egy szamár repül. Ő kirohant megnézni, a többik pedig fetrengtek a röhögéstől. Erre Tamás azt mondta nekik, hihetőbbnek vélte, hogy egy szamár repül, mintsem egy barát hazudik, a társai pedig ott álltak leforrázva. Mond ez nekünk valamit? Hát persze, két folyományt is. Mégpedig, hogy Semjén vagy hülye, vagy gazember. Vagy mindkettő. Más lehetőség nincs, viszont, hogy ő a miniszterelnök-helyettesünk, mutatja, hol is élünk. Itt. Pont itt.

Gyorsan jött a hideg, ha nem is váratlanul. Tegnap volt olyan hely a Kárpátok alatt, ahol mínusz három foknál is kevesebb volt, a tócsák ilyenkor már hártyásodnak, a szelíd öregek köhögetnek, a hajléktalanok pedig valami melegebb helyre húzódhatnának, ha tudnának. De nem tudnak. És ilyenkor, amikor elgyújtjuk a gázt, megrakjuk a tüzet, hogy köréje gyűljünk melegedni, az előválasztás civiljei beülnek sátraikba sapkában és sálban, ahogyan az anyukájuk intette őket boldogult úrfikorukban, és nekilátnak fagyoskodni, hogy Orbánt el lehessen zavarni.

Az előrejelzések szerint egész héten velünk lesznek a mínuszok, dideregve mehetünk a sátrakba, hogy a jéggé szoborolódott szavazatszedőkkel együtt bízzunk a második rendszerváltásban. Más helyeken, ahol a demokráciát komolyan veszik, és az állam nem azonos a párttal, a párt az egyházzal, a regnáló miniszterelnök pedig nem Isten, aki reszket a nyüves hatalmáért, hanem olyan halandó, akit le is lehet váltani, az ilyen előválasztást, ahol az ellenzék szervezi egybe magát, állami segítséggel, logisztikával, miegyébbel rendezik, mert máshol az ellenzéki is embernek tekintett organizmus.

Nálunk nem, nálunk tán még Orbán Brehmjében sincs benne, aki nem rá szavaz. Valahogy úgy lehet a sorrend a fejében, hogy elsősorban is ő, majd ismét a becses-becstelen személye egypárszor, majd a futballisták, aztán a többi fideszista, de csak díszletként. Ilyen felállásban fideszes se lennék, ha volna önbecsülésem, de ilyenjük ezeknek nincsen. Nem tudom, mi van nekik, nem is érdekel, most az egy hétig fagyoskodó civilek járnak a fejemben azzal a lehangoló tudattal, hogy közben a fideszisták a jól fűtött irodáikban ücsörögnek.

És nem csak ücsörögnek, hanem zsíros szájjal, pacaltól eltelten böfögve szidják és tekintik senkinek és semminek azokat, akik odakint fagyoskodnak, és azokat is, akik hozzájuk járulnak a szebb jövő reményében. Ami most folyik, mutatja, milyen reménytelen helyzetben van az ország, voltaképp az utolsó pillanatban, hogy esély legyen a változásra. És bár magam létezésem minden molekulájával és sóhajtásával a NER elzavarásán dolgozom és ez ad értelmet most már csak nyomorult életemnek, lassacskán eljutok a teljes kiábrándulásig és nihilig.

Odáig, hogy bár kívánom az ellenzék győzelmét nagyon, de hovatovább sokkal különbnek sem tartom nagy részüket, mint a most regnálókat. Amit itt visszalépések, helyezkedések nyomán és során előadtak, alátámasztja ezt az érzést, mert elmesélem, mi lett volna az egyedül üdvözítő a mostani egymás mocskolása helyett. Szépen, kussban megvárni a végeredményt a három aspiránsnak, aztán közösen fölállni a dobogóra, hogy mindannyian győztünk, majd a két vesztes nyakába vette volna az országot az állva maradtért kampányolni tavaszig. Hogy a háttérben mi van, az meg nem tartozik senkire.

Sem a nagy nyilvánosságra, így nem a Fideszre, aki, illetve ami gyártja így is a mocskot. Nem kellene muníciót adni nekik, momentán azonban etetve vannak. Így, németesen. Először el kellene végezni a munkát, aztán sertepertélni, illetve figyelemmel lenni Churchill szavaira, aki azt mondta annak idején: „Ha Hitler megtámadná a poklot, szerét ejteném, hogy kedvezően szóljak az ördögről.” – Nem hiszem, hogy ezt különösebben magyaráznom kellene, de, ha megtenném sem hallgatna rám senki a vérzivatarban. De nem is vagyok sem vátesz, sem mérvadó manus.

Nagy pofával Nietzsche és az ő Zarathustrája segedelmével jelenthetem ki, hogy nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való, és mégis azt mondom, hogy nem lesz ennek jó vége. A sátrakban fagyoskodók többet érdemelnek, ahogyan a hidak alatt lakók is. Minden megalázott és megszomorított többet érdemel ennél, ha azt szeretnénk, hogy újra embernek nézzék őket. Addig is, én, mint ahogyan eddig is egyre hosszabbnak tűnő életem során, velük vagyok. No és, a vízilovakkal természetesen, hogy elvegyük a tragikus élit a most előadottaknak, de a komolyságot azért őrizzük meg. Köszönöm.

Nem tudom, emlékszünk-e még az általam régebben oly sokszor és olyan nagy szeretettel megénekelt Józsi szomszédra, akit elriasztásul szoktam a nagyközönség elé tárni, miszerint mivé lesz az ember, ha nem használja az eszét. Feltéve, ha van neki. Nos, ő jutott eszembe tegnap, mert már nem vagyunk szomszédok, és az ember ellágyulva gondol olykor az együtt eltöltött csudálatos időkre, ha nem is voltak felhőtlenek. De a múlt mindig gyönyörű, a jelen kiábrándító, a jövő pediglen félelmetes. Józsi szomszédot Orbán juttatta eszembe, illetve az ő rendszere, de a kettő egy és ugyanaz, a gonosz birodalma és a romlás maga.

Nos, tegnap nem egyebet ígért az alattvalóknak a rendszer, mint, hogy pénzt ad nekik, ha lecserélik a mobiltelefonjukat, illetve magánbölcsődére is havi negyvenezret azzal a fedősztorival, hogy a decens anyuka tudjon menni vissza dolgozni, de mindenki tudja az igazat, hogy szavazz rá, azért. Nos, ez volt az a pillanat, amikor Józsi szomszéd ostoba képe fölmerült a múlt ködéből azzal a nyomasztó hangulattal, hogy minden elveszett, és már nincs értelme semminek sem. Eszembe ötlött, milyen kilátástalan küzdelmeket folytattam a szomszéd fejében megülő ködökkel, aminek azonban mindig az lett a sommás vége, hogy én gyurcsányista vagyok.

Pedig Isten látja lelkemet, mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy akármilyen -ista lennék, ha már mindenképp kell egy billog, akkor maradjunk a buddhistánál füstmilánista beütéssel. Ez is csak arra való, hogy megmutassam, egyes embertársaink fejében milyen egyszerű a világ, pedig, amikor még szomszédok voltunk, el sem kezdődött ez a mostani kampány, amikor mindenről Gyurcsány jut eszébe a hatalomnak. Illetve nem kell eszébe jutnia, hanem ez a forgatókönyv. Jól kidolgozott, centiről centire felépített stratégia, ami a Fidesz szerint újabb győzelemre vezeti őket a kalkulált csalás mellett, de vannak más elemek is. Ha ránézünk a kelléktárra, elborzadunk.

Mocskolódás, lefizetés, félelemkeltés. Ezek a maffiakampány készségei, amelyekkel mint valami páncélos hadosztály dübörög végig téren és időn, füstölgő romokat hagyva maga mögött honfitársaink tudatában és az ország mentális állagán. Józsi szomszéd annak idején nyüszögött és az éhen veszés gondjaival küzdött a fingnyi nyugdíja miatt, s amikor elkezdtem elmagyarázni neki, miért járt így, akkor lettem gyurcsányista egyből, Orbán pedig, akinek nagyban köszönhette a nyomorát, maga az Isten. Főleg, amikor jöttek a Bözsi utalványok, amiket el lehetett adni, hogy fröccsé szublimálódjanak. Képzelem, mi lesz most novemberben a nyolcvanezernél, aztán a tizenharmadik havinál.

Orbán és a NER mindenkit lefizet, akit ér, adót visszatérít, nyugdíjasokat stafíroz ki, bért emel, bölcsődét finanszíroz és telefont cserél, úgy szórja a pénzt, mintha nem lenne holnap. Tulajdonképpen szavazatokat vásárol száz vagy ezermilliárdokért, nem ad mást, mint ami a lényege, korrumpálja az országot a csecsszopótól a halálba igyekvőkig. Ezen kívül úgy önti a mocskot az ellenzékre, hogy mellette még démonizálja is, hogy mindaz a földi jó, amiben Orbán most fürdeti szeretett népét, mind elvész, Gyurcsány mindent visszavesz. Ráadásul kilövi a szemét vagy elvereti a decens választópolgárt, ha Gyurcsány, akárha Mr. Jones visszajön, mindenki fázni és éhezni fog.

Templomba sem lehet járni, jönnek a migráncsok ezerszám, és az LMBTQ-sok már a bölcsiben levágják a fiúk fütyijét. Hogy iszonyú, amit felsoroltam – bár nem is teljes a lista –, nem kétséges, de mind igaz, és Józsi szomszédra gondolva szép számban vannak olyanok, akik ezt az egészet el is hiszik. A többi pedig feredőzve a választás előtt adóvisszatérítésként kapott százezrekben, azt mondja, mindenki bekaphatja, szüret, ilyen király nincs még egy, mint Orbán király. Az ilyennel versenyezni nem lehet, tankok ellen a csúzli nem hatásos, a gőzölgő libacomb illata elnyomja az erkölcsi megfontolásokat. Voltaképp a gyomor a szellemet.

És ezért még nagyon nem is háboroghatunk. Jót tesz Orbán a széles tömegekkel anyagilag? Szó se róla. Hogy ezt régebben mind elvette és a tavasz után soha többé nem is ad majd? Ez is igaz, de most jó. Így győzi le a pillanat a jövőt, így fedi el a múltat, hogy a kilátástalan jelent kicsit megcukrozza, és minden el van felejtve. Mint mondtam, múlt, jelen, jövendő, minden. Hogy az ilyen csábításoknak ne dőljön be a nagyérdemű, ahhoz nagyon nagykorúnak kellene lenni, viszont nálunk a józsik adják a tömeget, és voltaképp ők adják Orbán erejét is. A mindenféle -isták pedig akár be is kaphatják, velem az élen. Kirántott hús, meccs, sör. Isten, haza család. Ennyi.

Kitüntették Semjén Zsoltot a magyar horgászok. Az eddigi fővadász a Magyar Országos Horgász Szövetség a Horgászatért érdemérmét teheti be a vitrinbe, ami gesztus szerint Áder le van szarva a szenvedélyével együtt. Persze az induló tételt értjük, Áder nem diszponál pénzek fölött, ő csak álmatag szemekkel szokott fotózkodni mindenféle pontyokkal, míg azonban Semjént rénszarvasok tetemével szoktuk látni, a világ tehát Áder szemszögéből igazságtalan. Ismerjük a magyar társadalmat, így tehát Semjén plecsnijén nem csodálkozunk egyáltalán, nem is irigyeljük el tőle, hanem a horgászok nevében szégyelljük magunkat inkább.

Semjén kitüntetése a magyar társadalom maga, ez az Orbán körül sertepertélő dörgölődzők éthosza, az alattvalói lét és tudat, ami olyan régi már, hogy Kertész Ákos el is menekült miatta az országból. Ez a néplélek voltaképp már szót sem érdemel, mert minden szó haszontalan és fölösleges. Akinek gerincre nincs szüksége az élethez, az a csúszómászó, csak az az érdekes, milyen az állaga, amikor hazamegy és asszonya, valamint a gyerekei szemébe néz, hogy férfinak érzi-e magát, kemény egyenesnek, mert akkor a bajok nem kicsinyek. De hát, ezt is tudtuk, mint ahogyan mindent tudunk, csak nem megyünk vele semmire sem egyáltalán.

Ez is, hogy Semjén horgászati plecsnit kapott, voltaképp annyira érdektelen, mint Nagy Ferenc Kossuth-díja, aminek most már semmi értéke nincs, ha szépen csillog, a varjak örülnek neki, és a kitüntetett, aki abban a pillanatban azt hiszi, tényleg megérdemelte, tényleg tett le valamit az asztalra, holott mindenki tudja, hogy egyáltalán nem. A halálos ágyán majd ő is, Ivan Iljics módján, de az a jelenben nem játszik egyáltalán. Illetve játszana, ha szintén Tolsztoj hősének iránymutató jelmondatát egy kicsit is szem előtt tartanák, miszerint quidquid agis, prudenter agas, et respice finem. Magyarán, bármit teszel, okosan tedd, és tartsd szem előtt a véget.

Ilyen felszereltséggel Orbán már rég a sarokban pityeregne, ám mivel ott nem látjuk, csak függöny mögött olykor, kitetszik, hogy latinos műveltsége likacsos, pedig a kultúrája görög-latin volna zsidó-keresztény beütéssel Németh Szilárd pacalos kondérjában, de a világ nem tökéletes. Semjén Zsolt sem, aki úton van a nermacsó ideája felé, vadászik, a jelek szerint halászik is, már csak madarásznia kellene, hogy kilegyen a szentháromság. Azt nem tudjuk, Semjént horgász voltában üldözik-e, mert azt tőle magától tudjuk, hogy vadászként igen. Sőt, reszketett ő maga szintén, hamarosan eljön az idő, amikor fiaink már nem fognak vadászni egyáltalán.

Ez az ő olvasatában a magyarság, de talán az emberi faj végét is jelentené, ami nem egyértelmű, mert az asszonyka még gyűjtögethetne bogyókat. Sok minden mutat arra, hogy Semjénnek még nem egészen sikerült megérkezni a korunkba, hite és istenképe szerint valahol Mohács előtt lehet, a vadászat istenítésével a barlangrajzok idejében, és mégis itt van nekünk. Nos, ez a tragédia, illetve az, hogy Semjént a szervilizmusa és seggnyalása egészen magas bársonyszékig repítette, de a magyar horgászok gesztusa mutatja, tudták, kitől kell tanulni. Így fullad bele az ország a kontraszelektált, egyéniség nélküli bábok játékába, akiket legfelül Orbán rángat.

Az a kérdés, megyünk-e mi magunk valamire azzal, ha naponta, ha nem is jólesően, de nyugtázzuk, hogy hatalmasaink mindenféle pitiáner szaralakok, hogy akkor jobb lesz-e nekünk, bütykünk nem sajog-e, illetve kérges lelkünk kisimul. Egyáltalán nem, ez az egyértelmű felelet, ezért felmerül az ontológiai miért. Ismerjük a hegymászó filozófiáját, aki arra a kérdésre, miért érez késztetést, hogy megmássza azt a rohadt hegyet, azt felelte, azért, mert ott van. Ekképp magunk is. Azért kell egyfolytában a Semjént és semjéneket megírni, mert itt vannak. Majd, ha nem lesznek, akkor nem írjuk meg őket, viszont akkor jön el az az idő, amikor William Wallace-al együtt ordítjuk: szabaccság.

A kívánatosnál sokkal gyakrabban előforduló álmatlan éjszakáimon már eszembe ötlött, mi lesz, mi történik, ha nyer az ellenzék a már most várt tavaszban. Nem az ország sorsa fölött merengve épp, hanem önző módon gondolva arra, ez az egész rezedásdi okafogyottá válik, hiszen azért jött létre több mint nyolc éve, hogy Orbán bukásához a maga szerény eszközeivel hozzájáruljon. Nem tudható, ez sikerült, illetőleg feltételesen sikerül-e, de meló van benne, azt meg kell hagyni. Hiszen tegnapelőtt jegyeztem a kétezerötszázadik írásművet a nyolc évnyi buzgalomban, ami nem érdem, csak ránéz az ember, és azt mondja: a rohadt életbe.

Ilyképp az ellenzék vágyott, óhajtott, de kiváltképp kétséges győzelme esetén sóhajthatnám azt, a mór megtette kötelességét, a mór mehet, a dolgok azonban nem így működnek. Mert az ember azt tanulta hajdan az újságírásról mint szakmáról, hogy az a negyedik hatalmi ág – aminek korunkban kevés jele mutatkozik –, mégis, ebből fakadóan feladata mindig a fennálló rend ellenőrzése és bírálata, az uralmon lévők kordában tartása a nyilvánossággal. Úgyhogy a kívánatosnál sokkal gyakrabban előforduló álmatlan éjszakáimon azzal nyugodtam el, hogy az ellenzék óhajtott, de kétséges győzelme esetén szükségszerűen őket nyekteti az ember.

Már meg is álmodtam a győzelem másnapján megfogalmazandó örvendező, üdvözlő és köszöntő írásmű címét – mert az ember esendő és idealista – , ami ez lett volna: Reszkess Karácsony, jövök. No most, ez nem egy hagyományos csűrdöngölős cím belefeledkezve a boldogságba, de az irányt jelezte volna. És azért a feltételes mód, mert ilyen minden bizonnyal nem lesz. Tegnap este a főpolgármester és csapata belengette, s mire ez a dolgozat nyilvánosságra kerül, nagy valószínűséggel már be is jelenti, hogy lemond Márki-Zay javára, és a baj ezzel nem az, hogy tavasszal majd netán címet kell módosítanom, hanem, hogy egyáltalán címet sem kell adnom.

Semmiféle, a győzelemmel belengetett ellenőrzési fenyegetés miatt, hanem mert nem lesz győzelem. És nem Márki-Zay bűneiből eredően, hanem amiatt a töketlenkedés miatt, amit az előválasztás alatt az ellenzék előad, akik – jól láthatóan – nem tudnak szabadulni a régi reflexektől, és nincs meg bennük a forradalmi hév és lendület, ami a szavazókat is magával ragadná. Csak a molyolás látszik már hetek óta, pedig a tét hatalmas. Sorsszerűnek mondhatni, amit Czeglédy Csaba fogalmazott meg egy podcastben, miután megnyerte körzetében az előválasztást, és rádöbbent arra, bár nagy valószínűséggel előtte is tudta, mi vár rá tavaszig.

Azt mondta Polt kedvenc embere, hogy a bizonytalan választókkal azt kell megértetni, ez az ellenzék utolsó erőfeszítése, ami még lehet. Ha tavasszal ők győznek, akkor még mindig el lehet őket zavarni, ha valamit rosszul csinálnak, ám, ha Orbán most is nyer, akkor 2026-ban nem lesz kiből választani, maximum a Fidesz-KDNP népfront embereiből, és nagy valószínűséggel Czeglédy Csabának ebben tökéletesen igaza s van. Olvasatomban így a tavaszi választás az ellenzék utolsó sóhajtása, viszont szinte csak rajtuk múlik, ez felszabadult, a szabadság illatozó lehelete lesz-e, vagy pedig a halál édeskés, dögletes bűze.

Vagy harminc évvel ezelőtt alapítottunk egy hetilapot, amelyben – szándékaink szerint – a világ csodáit tártuk volna a decens olvasóközönség elé. Ebben például egyik kollégám „Alhambra, a mór utolsó sóhaja” címmel írt úti beszámolót, és a butaság bátorságával azt hittük, már ezért rohannak megvenni a lapot. Én is elmerültem a költészetbe, és éjszakai riportokban olyanokat irkáltam, hogy a fény csíkokat rajzol a pincérnő arcára, de az ilyen finomságok már akkor sem érdekelték az embereket. A lap megbukott, mint ahogyan az ellenzék is meg fog, ha azt műveli pipiskedve, mint amit az elmúlt héten előadott. A választókat egyáltalán nem érdekli karácsonyék nyomora ugyanis.

A választót leginkább a gyomra érdekli – lecsupaszítva a preferenciáit –, és nem az SZFE meg a sajtószabadság, sem a jogállam, mert a saját bőrén nem érzi, ami miatt kékharisnyák – köztük és is – nyüszögnek. J. A. tudta ezt is: ehess, ihass, ölelhess, alhass, de nem hallgatott rá már akkor sem senki. Mindezzel csak azt óhajtottam ide fölskiccelni, hogy amikor Orbán kilóra veszi meg a szavazókat, s immár a fél országot a nyugdíjastól a fiatalokig, akkor azzal, hogy az ATV vagy az RTL kamerái előtt vitatkozgatunk, senkit nem fogunk meggyőzni arról, hogy ránk szavazzon, mert egészen profánul: a szabadság eszméivel nem lehet jóllakni.

Mint a legtöbbször, Hadházynak megint igaza van, aki azt mondta, nem a miniszterelnök-jelölt neve az érdekes, hanem az a húszezer névtelen, aki majd a szavazókörökben számlál, és ellenőrzi, hogy ne tudjanak csalni. Én pedig azzal toldom meg, hogy az volna érdekes és szükségszerűen üdvös, ha nem egymásnak osztogatnák a meg nem nyert pozíciókat előre, hanem minden egyes nyüves faluba elmennének felvilágosítani az embereket, akik görnyedezve az Orbán propagandától nagy valószínűséggel már jobban félnek az ellenzéktől, mint a migráncsoktól, mert a gyurcsányozás erre megy ki. És ezzel kellene foglalkozni leginkább.

Azzal kellene törődni, amivel tegnap Hollik, maga Orbán és az összes többi teleokádta a választók fejét, miszerint, ha az ellenzék győz, éhezni fognak, elszedik a nyugdíjakat, bezárják a kórházakat, megrontják a magyar gyerekeket és megint csak migráncsokkal pakolják tele Bözsi néni spájzát. Egészen elképesztően aljas a Fidesz kampánya, viszont nagy valószínűséggel éppen ezért hatásos lesz. Így éppen ezért mondom Hadházyval, teljesen mindegy a miniszterelnök-jelölt neve, mert az élet máshol van. És most, hogy elmeséltem az életünket, nézzünk valami vidám helyet: imhol egy temetés, mondjuk Örkény után szabadon, és azzal a tragikomikus groteszkkel is egyben.

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy máma vadászatira megyünk, a kiállósra, ami egy a természettel, de senki nem tudta, az mi is. Aszonta még, hogy hozzunk magunkkal ebédet meg uzsonát, mer sokat leszünk a vadászatin, sőt, busz visz minket a természethez, ami egy velünk. Fizetni se kell, aszonta az Ibojnéni minden ingyenbe lesz, csak amikor az apunak montam, hogy ingyenbe megyünk a vadászatira, olyan csúnyát mondott, mint amikor a rádióban van pénteken a Viktor bácsi, vagy a tévébe sokszor.

Csomagolt az anyu szendvicst meg teát, almát is adott és meleg pulóvert is kaptam, mert nem tuggyuk, fűtenek-e azon a vadászatin, mer kinn már kezd hideg lenni. Ott várt a busz az ovinál reggel, ahogy mentem, a Kisböske akkora szatyor ebédet meg uzsonát hozott, hogy alig látszott ki alóla, a Pityun meg egy zöld kalap volt, beletűzve egy galambtoll, amit az utcán szedett föl, de azt monta, hogy akkor ő most a vadász a Piroska farkasból vagy a Robin Húd, annak is ilyen zöld kalapja volt a filmben

Elindultunk a busszal, csak a dadus jött velünk, se a papbácsi, se a képviselő, pedig, amikor a kerittéshez mentünk migráncsot nézni, mind a kettő jött velünk, akkor az biztos veszélyes volt, ez meg nem az. Izgultak mind a gyerekek és én is, hogy mi lesz ott a vadászatin, én is egészen, mert a tévében láttam a sok szarvasokat meg oroszlánt is, de a Kovács bácsira, a szemüvegesre emlékszek, amikor aszonta, hogy leginkább a gyerekeknek csinálták ezt a vadászatit, akkor biztos lesz dodzsem meg hullámvasút, de nem volt, hanem egy nagy, sötét kapu csak, ahogyan kiszáltunk a buszból.

Olyan volt, mint egy barlang, ahova be kell menni a sötétbe, a Kisböske nem is akart, úgy kellett becibáni, mind egy mosogatórongyot, húzni, hogy potyogott ki mind az ebéggye a földre, de azért átjutott ő is. Agancsokból volt a kapu és sötét volt benne, a dadus is monta, hogy ő klasztrofóbos, és csak sóhajtozott. Nem tudom, mi az a klasztrofób, de nagyon sápatt volt a dadus, meg a Kisböske is, mire beértünk, hogy na, akkor eggyek legyünk a természettel egészen, de csak agancsok voltak megint a falakon, de annyi hogy a vége se látszott. A Pityu már itt elkezdte az unatkozást.

A Kisböske meg a félést, és, amikor meglátott egy macit ahogyan vicsorog, elkezdett szaladni hátrafele, bele majdnem az oroszlán szájába, hogy visittott csak meg verte a fődet, hogy haza akar menni, de akkor meg mutattak neki mókust, hogy az milyen aranyos, de büdös volt, meg a szeme üveg, ahogyan körbe az állatok fejei a falakon, azoknak is az üvegszeme meg a vicsorgása, hogy csak a dadus kezébe nyugodott el, de ő meg sápadt volt nagyon. A többi gyerekek se tudtak mit csinálni, ténferegtek a macitól az oroszlánig, és nem lettek eggyek a természettel egyáltalán.

A Pityu meglátott egy helyet, ahol lövöldözni lehetett a képernyőre, és monta, hogy akkor ő most lövöldöz, de az Ibojnéni nem engette neki, húzta el onnan, hogy leesett a galambtoll a kalapjáról, és a végén ő is ordittott, ahogyan lassan a többi gyerekek is. Az Ibojnéni a Pityuval küzdött, a dadus a Kisböskével sápadtan ücsörgött, már nem volt mit csinálni, a gyerekek nekiátak szaladgálni ide meg oda, hogy látszott, a végé el fog veszni az összes, úgyhogy az Ibojnéni is futkorászott mindegyik után egyszerre, a Pityu meg nekiát lődözni a kalapjában.

Egy nagy visittás volt az egész vadászati, a gyerekek eltévedtek az agancsok között, bujkátak a mókus mellett, hogy jött egy biztonságos ember, hogy csend legyen meg rend és nyugalom, mert a rosszakat elviszi a vicsorgó maci. Na, erre lett ám akkora a zűrzavar, mint ahogyan az oviba szok, de nem volt ott a képviselő meg a papbácsi, hogy segítsen az Ibojnéninek összefogdosni a gyerekeket, a dadus is ült csak a klasztrója miatt, az oroszlán fölborult, hogy csak úgy porzott, agancsok potyogtak a falakról, és látszott, hogy ennek sose lesz vége, úgyhogy gondótam, na, vára dömperemmegyek.

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy máma vadászatira megyünk, a kiállósra, ami egy a természettel, de senki nem tudta, az mi is. Aszonta még, hogy hozzunk magunkkal ebédet meg uzsonát, mer sokat leszünk a vadászatin, sőt, busz visz minket a természethez, ami egy velünk. Fizetni se kell, aszonta az Ibojnéni minden ingyenbe lesz, csak amikor az apunak montam, hogy ingyenbe megyünk a vadászatira, olyan csúnyát mondott, mint amikor a rádióban van pénteken a Viktor bácsi, vagy a tévébe sokszor.

Csomagolt az anyu szendvicst meg teát, almát is adott és meleg pulóvert is kaptam, mert nem tuggyuk, fűtenek-e azon a vadászatin, mer kinn már kezd hideg lenni. Ott várt a busz az ovinál reggel, ahogy mentem, a Kisböske akkora szatyor ebédet meg uzsonát hozott, hogy alig látszott ki alóla, a Pityun meg egy zöld kalap volt, beletűzve egy galambtoll, amit az utcán szedett föl, de azt monta, hogy akkor ő most a vadász a Piroska farkasból vagy a Robin Húd, annak is ilyen zöld kalapja volt a filmben

Elindultunk a busszal, csak a dadus jött velünk, se a papbácsi, se a képviselő, pedig, amikor a kerittéshez mentünk migráncsot nézni, mind a kettő jött velünk, akkor az biztos veszélyes volt, ez meg nem az. Izgultak mind a gyerekek és én is, hogy mi lesz ott a vadászatin, én is egészen, mert a tévében láttam a sok szarvasokat meg oroszlánt is, de a Kovács bácsira, a szemüvegesre emlékszek, amikor aszonta, hogy leginkább a gyerekeknek csinálták ezt a vadászatit, akkor biztos lesz dodzsem meg hullámvasút, de nem volt, hanem egy nagy, sötét kapu csak, ahogyan kiszáltunk a buszból.

Olyan volt, mint egy barlang, ahova be kell menni a sötétbe, a Kisböske nem is akart, úgy kellett becibáni, mind egy mosogatórongyot, húzni, hogy potyogott ki mind az ebéggye a földre, de azért átjutott ő is. Agancsokból volt a kapu és sötét volt benne, a dadus is monta, hogy ő klasztrofóbos, és csak sóhajtozott. Nem tudom, mi az a klasztrofób, de nagyon sápatt volt a dadus, meg a Kisböske is, mire beértünk, hogy na, akkor eggyek legyünk a természettel egészen, de csak agancsok voltak megint a falakon, de annyi hogy a vége se látszott. A Pityu már itt elkezdte az unatkozást.

A Kisböske meg a félést, és, amikor meglátott egy macit ahogyan vicsorog, elkezdett szaladni hátrafele, bele majdnem az oroszlán szájába, hogy visittott csak meg verte a fődet, hogy haza akar menni, de akkor meg mutattak neki mókust, hogy az milyen aranyos, de büdös volt, meg a szeme üveg, ahogyan körbe az állatok fejei a falakon, azoknak is az üvegszeme meg a vicsorgása, hogy csak a dadus kezébe nyugodott el, de ő meg sápadt volt nagyon. A többi gyerekek se tudtak mit csinálni, ténferegtek a macitól az oroszlánig, és nem lettek eggyek a természettel egyáltalán.

A Pityu meglátott egy helyet, ahol lövöldözni lehetett a képernyőre, és monta, hogy akkor ő most lövöldöz, de az Ibojnéni nem engette neki, húzta el onnan, hogy leesett a galambtoll a kalapjáról, és a végén ő is ordittott, ahogyan lassan a többi gyerekek is. Az Ibojnéni a Pityuval küzdött, a dadus a Kisböskével sápadtan ücsörgött, már nem volt mit csinálni, a gyerekek nekiátak szaladgálni ide meg oda, hogy látszott, a végé el fog veszni az összes, úgyhogy az Ibojnéni is futkorászott mindegyik után egyszerre, a Pityu meg nekiát lődözni a kalapjában.

Egy nagy visittás volt az egész vadászati, a gyerekek eltévedtek az agancsok között, bujkátak a mókus mellett, hogy jött egy biztonságos ember, hogy csend legyen meg rend és nyugalom, mert a rosszakat elviszi a vicsorgó maci. Na, erre lett ám akkora a zűrzavar, mint ahogyan az oviba szok, de nem volt ott a képviselő meg a papbácsi, hogy segítsen az Ibojnéninek összefogdosni a gyerekeket, a dadus is ült csak a klasztrója miatt, az oroszlán fölborult, hogy csak úgy porzott, agancsok potyogtak a falakról, és látszott, hogy ennek sose lesz vége, úgyhogy gondótam, na, vára dömperemmegyek.

Zacher Gábor megkísértette Istent, és arra a kijelentésre ragadtatta magát, hogy Orbánnak le kellene fogynia. A toxikológus nem esztétikai igényből fakadóan – trottyos gatya, öblös gyomor –, nem is a vezér saját, jól felfogott érdeke – elzsírosodott szív, infarktus, koleszterin, agyvérzés –, tehát egészségügyi, életben maradási megfontolásokból, hanem, Orbán a nemzet atyuskája szerepből fakadóan látná szívesen, ha egyetlenünk húsz-harminc kilót ledobva tündökölne eztán mindannyiunk egén. A mi érdekünkben fogyasztaná le őtet, hogy mi éljünk még kicsit.

Ugyanis azt mondta, a járvány nyomában a kaszás azért is arat bőséggel kies hazánkban, mert a mimagyarok egészen elképesztően lehangoló egészségügyi állapotban vannak, aminek egyik ágaboga, hogy rengeteg köztünk a dagadt honfitárs. De szép is volna – ábrándozott Zacher –, ha Orbán a kamerák előtt hirdetné meg a nemzetnek, fogyjunk együtt, és egyből szép lenne a világ. Mert – utalt rá az orvos, bár ki nem mondta ekképp, azt csak én teszem – van annyi eszement rajongója a minielnöknek, hogy nem csak szívesen fogyna-éhezne vele együtt, hanem a kútba is beleugrálna miatta.

Minden további nélkül. No most, egyből látjuk, hogy Zacher ideája a fantasztikum birodalmába tartozik, de jó okot kínál arra mégis, hogy Orbán termetén nem élcelődési és ovis csúfolódási szándékkal, hanem mintegy ontológiailag elmorfondírozzunk. Mert a zavarok nem szépészetiek elsősorban, nézőpontunkból nem is egészségügyiek, hanem a filozófia, pszichológia és diktátor-karakterológia jellemzői épp. Nem véletlen, hogy a köznyelv immár meghonosodott lexikaként nevezi Döbröginek a kedves vezetőt. Másnak is, de azt már Simicska kimondta, igaz, nem tette elé a dagadt jelzőt.

Mi nem mennénk bele ebbe a szűk utcába, és azt sem vizsgáljuk, hogyan néz ki aktuális állapotában vezérünk, hanem inkább a miértre helyezzük a hangsúlyt. Főleg annak fényében, hogy valamikor azt is kijelentette, nem szereti a pocakos tábornokokat, ezen kívül, mint tudjuk, utcai harcos is, és nem utolsósorban futballista. Nos, ehhez képest folyik szét termetében, ami az egyszerű logika mentén azt tételezi, hogy önmagát is utálja, mert a kép, amit magáról álmodik, köszönő viszonyban sincs a valósággal. Igaz, az álom és való antagóniája nem csak ebben az egy esetben mutatkozik meg.

Ha valaki nem a DNS-e miatt hízik el, ha tehát nincs kódolva a testében a kivédhetetlen dagadtság, akkor a túlsúlynak leginkább lelki és jellembeli okai vannak. Akaratgyengeségre, hedonizmusra való hajlandóságra, orális fixációra, mértéktelenségre, etc. utal, ebből a nézőpontból tehát a kedves vezető dagadtsága nem fizikai, hanem neurotikus bajokra utal, de nagy valószínűséggel ezzel újságot nem mondtam, a kórságnak más jelei is vannak, de ez is az egyik. És van benne még társadalomlékektani aspektus is, hiszen a NER nagyjainak java látványosan hízik.

Látjuk, ahogyan Németh Szilárd gyarapszik, Deutsch csöcsösödik. Orbán dagadtsága tehát nem önmagában álló unikum, hanem új földesuraink szinte általános jellemzője, akik momentán a döbrögiség állapotában vannak. A döbrögiség a nép sanyargatása, a habzsolás és dőzsölés, a minden áron való szerzés, míg azonban ismerünk másfajta urakat is, akik szikárak, és a lopástól eljutnak odáig, hogy szétosztják a földjüket. Ők a károlyik, akik azonban a döbrögik szemében ezért kommunisták, és ez az irány is megérne egy dolgozatot, de ma Orbán gyomrával foglalkozunk.

Mert a mi kedves vezetőnk jószerivel csak piros fazokakkal, koviubis üvegekkel, nyakában partedlivel, kezében kupicával vagy söröskriglivel fotózkodik. Ezen kívül röfikkel diskurál, vagy a parlamentben a tüntetők csokiját zabálja. Mindezt tán abból a kampányfogásból is, hogy a nép egyszerű gyermeke képet erősítse azokban, akik utána a kútba is beugranának, mert nekik ennyi elég. Így ránézvést most az összképre már csak azt kellene eldönteni, hogyan jutottunk oda, hogy a kedves vezető úgy óhajt hatalmon maradni, ha tuskónak mutatja magát.

Vagy, mert lényegéből fakadóan mást nem is tud, vagy, mert ezt véli a leghasznosabbnak, de inkább az előbbi. Viszont ha valaki ilyen látványosan nem tud parancsolni magának a gyomor dolgában, az tényleg leginkább jellemhiba, és akkor még szordínós volt a diagnózis. Van kiút azonban, mert a hír alatt, ahol Zacher Orbán fogyását delirálta, a kommentek kegyetlen népe olyan fogyókúrákat vizionált, amikhöz képest az inkvizíció kínzása babazsúr. Végül abban az emberibb módszerben egyeztek ki, hogy a kedves vezető nem bírná a börtönkosztot, és ez garantálná a sikert. A próféta szólna belőlük.

Végelszámolás alá került Tiborcz István (Orbán Viktor veje, Orbán Ráhel férje) hajdani vezérhajója, az Elios, amely Európában is elhíresült. OLAF, Európai Ügyészség és hasonló körökben, hogy a drága apósnak, a szerető apának, mindnyájunk rajongott minielnökének adófizetői pénzből kellett kiegyenlíteni a számlát, ami bűzlött a korrupciótól. S habár mindannyiunk imádott minielnöke, valamint a veje, tehát a leányának az ura azt hiheti, ezzel a dolgok elsimultak, ám ez csak a felszín, amíg hallgat a mély. Spanyolország nincs annyira messze és Brüsszel sem, illetve a második rendszerváltás sem.

Tudjuk ugyan, de mégis, hogy el ne feledjük, elevenítsük fel, hogyan lopta meg Brüsszelt, tehát az osztrák és magyar adófizetőt, így téged is, én nyájasom, Tiborcz István (Orbán veje, etc.). A most beszántás alatt lévő cég Orbán második eljövetele után rendkívül sikeres volt a közbeszerzéseken, sorra nyerték el a közvilágítás felújítására kiírt, főként uniós finanszírozású pályázatokat. Az Elios munkáját több településen is kifogásolták, de a minőségi kifogások mellett az is felmerült, hogy a közbeszerzési eljárások irányítottak voltak, a pályázatok nagy részét pedig úgy írták ki, hogy az Elioson kívül senki, vagy csak nagyon kevés más cég tudott megfelelni a feltételeknek.

Mivel a korszerűsítéshez uniós pénzeket is igénybe vettek, ezért az Európai Unió Csalásellenes Hivatala (OLAF) nyomozást indított. Az OLAF által vizsgált harmincöt pályázatból tizenhétnél úgy találták, hogy szervezett csalási mechanizmust építettek ki a pályázatok kiírásánál. Az OLAF 2017 decemberében zárta le e vizsgálatot, és a meghozandó intézkedésekre vonatkozó ajánlásokkal együtt megküldte a magyar hatóságoknak a jelentést. Végül azonban semmilyen büntetőjogi felelősségrevonás nem történt. A projekteket aztán nem uniós forrásból, hanem a magyar adófizetők pénzéből finanszírozta a kormány, amelybe az OLAF-nak így nem volt beleszólása.

A magyar ügyészség nem talált szabálytalanságokat a közbeszerzésekkel kapcsolatban. Itt tartottunk eddig, most pedig végelszámolják a céget, amelyik megtette a kötelességét, tehát mehet. Ez a kötelesség pedig, hogy általa ki lehessen lopni a közösből egy rakat pénzt. Ilyen szisztéma alapján működnek a lélegeztetőgép-bizniszben részt vevő vállalkozások, a Sinpoharm buli, voltaképp erre a metódusra épül a Fidesz maffia, de vannak finomabb változatok is. Például Mészáros Mátrai Erőműve, amit megvett, kipakolt belőle pár milliárdot, majd az állam – tehát te, én nyájasom – visszavásárolta tőle, nehogy megfeküdje a pénztárcáját a működtetése.

Jó, ha ezt alaposan a fejünkbe véssük, hogy minden ilyen ügylettel bennünket lopnak meg, a mi bőrünkre gazdagszik a galeri. Például nem akarnék hangulatot kelteni Mészáros ifjú férj ellen, de olyan jó volt látni, ahogyan kapott több mint háromszáz milliárdot a Déli Körvasútra, másnap meg rohant szállodát vásárolni Egerbe. A két ügylet között talán nincs közvetlen ok-okozati összefüggés, de Mészáros így működik. Illetve még úgy, hogy kap állami támogatást az így megszerzett szálloda felújítására. És akkor azt hiszik, a pénz így tisztára van mosva, izgulni nincs mit.

Tiborcz is vélheti úgy, hogy az Elios eltüntetésével a bűne is eltűnik, ahogyan ő is a családjával Spanyolországba, viszont sajnálkozva kell közölnünk, hogy a Föld összement. Ábrándos filozófusok világfaluról értekeznek, ami Tiborczra lefordítva annyit tesz: nincs hová bújni. És ez vonatkozik mind az összes tolvajra és illiberális prófétára. És most, hogy így tisztába tettük a jövőt, nézzünk valami vidám helyet. Például a vadászati csicsakiállítást. Semjénnek jegyezzünk meg annyit csak, ennek is át lesznek nézve a számlái. Tizenkét, rohadt hosszú év dokumentumait kell átnyálazni, de ne tessenek aggódni, lesz rá idő és energia.

Végelszámolás alá került Tiborcz István (Orbán Viktor veje, Orbán Ráhel férje) hajdani vezérhajója, az Elios, amely Európában is elhíresült. OLAF, Európai Ügyészség és hasonló körökben, hogy a drága apósnak, a szerető apának, mindnyájunk rajongott minielnökének adófizetői pénzből kellett kiegyenlíteni a számlát, ami bűzlött a korrupciótól. S habár mindannyiunk imádott minielnöke, valamint a veje, tehát a leányának az ura azt hiheti, ezzel a dolgok elsimultak, ám ez csak a felszín, amíg hallgat a mély. Spanyolország nincs annyira messze és Brüsszel sem, illetve a második rendszerváltás sem.

Tudjuk ugyan, de mégis, hogy el ne feledjük, elevenítsük fel, hogyan lopta meg Brüsszelt, tehát az osztrák és magyar adófizetőt, így téged is, én nyájasom, Tiborcz István (Orbán veje, etc.). A most beszántás alatt lévő cég Orbán második eljövetele után rendkívül sikeres volt a közbeszerzéseken, sorra nyerték el a közvilágítás felújítására kiírt, főként uniós finanszírozású pályázatokat. Az Elios munkáját több településen is kifogásolták, de a minőségi kifogások mellett az is felmerült, hogy a közbeszerzési eljárások irányítottak voltak, a pályázatok nagy részét pedig úgy írták ki, hogy az Elioson kívül senki, vagy csak nagyon kevés más cég tudott megfelelni a feltételeknek.

Mivel a korszerűsítéshez uniós pénzeket is igénybe vettek, ezért az Európai Unió Csalásellenes Hivatala (OLAF) nyomozást indított. Az OLAF által vizsgált harmincöt pályázatból tizenhétnél úgy találták, hogy szervezett csalási mechanizmust építettek ki a pályázatok kiírásánál. Az OLAF 2017 decemberében zárta le e vizsgálatot, és a meghozandó intézkedésekre vonatkozó ajánlásokkal együtt megküldte a magyar hatóságoknak a jelentést. Végül azonban semmilyen büntetőjogi felelősségrevonás nem történt. A projekteket aztán nem uniós forrásból, hanem a magyar adófizetők pénzéből finanszírozta a kormány, amelybe az OLAF-nak így nem volt beleszólása.

A magyar ügyészség nem talált szabálytalanságokat a közbeszerzésekkel kapcsolatban. Itt tartottunk eddig, most pedig végelszámolják a céget, amelyik megtette a kötelességét, tehát mehet. Ez a kötelesség pedig, hogy általa ki lehessen lopni a közösből egy rakat pénzt. Ilyen szisztéma alapján működnek a lélegeztetőgép-bizniszben részt vevő vállalkozások, a Sinpoharm buli, voltaképp erre a metódusra épül a Fidesz maffia, de vannak finomabb változatok is. Például Mészáros Mátrai Erőműve, amit megvett, kipakolt belőle pár milliárdot, majd az állam – tehát te, én nyájasom – visszavásárolta tőle, nehogy megfeküdje a pénztárcáját a működtetése.

Jó, ha ezt alaposan a fejünkbe véssük, hogy minden ilyen ügylettel bennünket lopnak meg, a mi bőrünkre gazdagszik a galeri. Például nem akarnék hangulatot kelteni Mészáros ifjú férj ellen, de olyan jó volt látni, ahogyan kapott több mint háromszáz milliárdot a Déli Körvasútra, másnap meg rohant szállodát vásárolni Egerbe. A két ügylet között talán nincs közvetlen ok-okozati összefüggés, de Mészáros így működik. Illetve még úgy, hogy kap állami támogatást az így megszerzett szálloda felújítására. És akkor azt hiszik, a pénz így tisztára van mosva, izgulni nincs mit.

Tiborcz is vélheti úgy, hogy az Elios eltüntetésével a bűne is eltűnik, ahogyan ő is a családjával Spanyolországba, viszont sajnálkozva kell közölnünk, hogy a Föld összement. Ábrándos filozófusok világfaluról értekeznek, ami Tiborczra lefordítva annyit tesz: nincs hová bújni. És ez vonatkozik mind az összes tolvajra és illiberális prófétára. És most, hogy így tisztába tettük a jövőt, nézzünk valami vidám helyet. Például a vadászati csicsakiállítást. Semjénnek jegyezzünk meg annyit csak, ennek is át lesznek nézve a számlái. Tizenkét, rohadt hosszú év dokumentumait kell átnyálazni, de ne tessenek aggódni, lesz rá idő és energia.