Ott állt tehát Béla a tavaszban, a szétrohanó univerzum kellős közepén, a kocsma udvarán, és azon gondolkozott, hogy vajon milyen irgalom volt az, ami fölhorgadt benne, és képzeletben ugyan, de mégis megkérte a rigót, hogy kegyelmezzen a falunak, és minden benne élőnek. Hogy mért ilyen jámbor, Béla azon gondolkozott, amikor ez a világ, amelynek most kegyesen adott még pár kósza évet, amelyet ezek aeterno modo szemlélve hisznek öröknek, pedig csak szempillantások a körforgásban. Ez akkor vált bizonyossá, amikor ránézett a bamba Napra, amelyik azt hitte, halhatatlan, ezért fütyörészve eregette a sugarait alá, meg szanaszét mindenfelé, úgy osztogatta, mint nagylelkű ribanc a bájait, aki aztán hirtelen, váratlan arra eszmél, hogy a púder, a pirosító tartja össze csupán, s a kamaszok, akik addig sűrű és szemérmetlen vágyakkal néztek rá, visítva menekülnek előle, és ott marad ő férfit óhajtó képzeletével, mint madárijesztő a kukoricás közepén, azzal a magánnyal. Béla lenézett a lábaira, és valahogy ettől ült meg benne a bizonyosság, hogy ki is ő, milyen porszeme a világnak, aki azzal veretett, hogy mégis tudja, a nagyképű Nap is elmúlik egyszer, mint ahogyan minden. Ha úgy vesszük, szigorú logikával csakis, negyven éve van ennek a gázgolyónak a saját idejében, ő kétszázötven millió év alatt kerüli meg a centrumát, s ha belátjuk, most négy és félmilliárd éves, akkor csak tizenhat, kamasz, aki a neki adatott tízmilliárdot úgy éli majd meg, hogy negyvenszer kerülte csupán a nyüves Tejút közepét, és máris vége van. A Napok tehát korán halnak, és nem is, mint a mosónők, hanem, mint göthes költők, akik nem erre a világra valók, mert rohad a tüdejük, vagy a bánat végez velük időnek előtte. Így döbbent rá Béla, hogy voltaképp senki ő, és a korán haló Nap számára voltaképp nincs, nem is létezik, mint ahogyan tán neki sem az egynapos tiszavirág, mert az idő az nagy mókamester, és azt csinál, amit csak akar. Viszont visszafordulni ő sem tud, ezt még a csillogó szemű, pulifrizurás sem engedi neki a kiöltött nyelvével, és mégis mindent fölzabál. Ilyen döbbenetekkel ücsörgött a kocsma udvarán Béla, és üveges szemeit az ablakon belüli légyszaros falra vetette, meg az órára azon, amikor bekerült emlékeinek alagútjába, és úgy rohant benne vissza-vissza, megállíthatatlanul, mint ötven éve vele a 424-es Pest felé. 
És kormos lett a keze, a lába, meg a tüdeje is, sípolt az idő, nagy, mozdonyhangon, és elhúzott egy bakterház előtt, benne ült Béla éjszaka, és nézte az órát, amely szinte megállt. Végtelen dolgok múltak el, míg Béla hatvanig számolt, hogy kattanjon egyet a nagymutató, de a kicsit odaszögezték, hogy sohase is jöhessen a vonat, és minden úgy maradjon örökre a Földön, a bakterházban, benne Béla, és odakünn a csalfa csillagok, hogy minden megmerevedjen, ahogyan a nagymama akarta még régebben, mert ő is menekült. Az idő visszafütyölte magát, míg Béla hét éves nem lett, hirtelen ott ült a nagymama konyháján és nézte a vekkert, amelyik ketyegett ugyan, de sehová sem haladt, mindig négy óra lett volna rajta öt perc múlva, és kölökbéla nem indulhatott haza a nagymama fogságából, amikor rádöbbent, fogoly ő, s amikor rémületében, ami gonosz mesékből fakadt, hogy ez itt nem is a nagyanyja, hanem a vasorrú, mégis, összeszedve minden erejét rápirított, hogy is van ez, az öregasszony elszégyellte magát, és azt mondta lecsukott szemekkel, azt szerettem volna, hogy maradj még. És megfordult az idő, a nagymama volt, aki kérte, ne menj el, mesélj, hogy a magánya elől meneküljön, mert szembe nézett a halállal, így a szerelmesek kútjába esett, akik nagy elzöldülésükben csak azt kérik a mindenhatótól, hogy az a pillanat örökre úgy maradjon, a bambák, mert nem tudják, hogy az élet csakis az örök változás, hogyha mindig édeset majszolgatnak, abba belehalnak, mint a halálra simogatott kivégzettek Sziámban. Viszont Béla nem tudta, hogy az öregasszony olthatatlan vágya, hogy ő maradjon, szeretetből vagy a haláltól való iszonyból fakad, de rá kellett jönnie, a kettő egymás nélkül nem létezik, a halál elől azért menekül a nagymama, mert szeret. És most, hogy ebbe belegondolt, értette meg Ray Charles-t is, aki arról danászott a sötétségében, hogy amíg nem szerettem senkit, semmi se fájt, most tele vagyok blues-zal és várom a halált. A kölökbéla pedig maradt még öt percet, mert amint a turpisság kiderült, hogy az óra állása csak pányva, hogy őt megkötözzék, a mutatók rögvest száguldásba kezdtek, és a nagymama integetett neki amint távolodott, szívében azzal a reménnyel, hogy holnap újra látja, mert erre úgy volt szüksége, mint a levegőre. Pár év múlva bizonyította is, amikor egy hét alatt halt az ura után, mert nem volt akkor már semmi, ami ezen a világon tartotta volna. Nézte Béla az órát a kocsma falán, és egy pillanatba tömörült az egész élete, a tehénlepényes gyerekkorától a mostani légyszaros ablakig, ott hevert egymáson a világ, és összenyomta egyik dolog a másikát. Amikor már teljesen festménnyé vált volna, megszólalt a templom harangja, bizonyítva, hogy a bádogbánosnak semmi érzéke nincs nemhogy a szentségekhez, de az élethez sem, és a nagymama is csak mosolygott rá megengedőn, mert már tudta, sőt, ötven éve is tudta, hogy az időt visszatekerni ugyan nem lehet, csak megállítani, míg el nem fehérül a száj is. De csak addig, csakis addig.