Kategória: Egyéb

Szijjártó külügyér tegnap a Facebookra öntötte lelkének éjfekete tartalmát, és „grazie Matteo” felkiáltással éltette Salvinit, Orbán szélsőjobbos cimboráját, akivel egy évvel ezelőtt még közösen áhítoztak Európa trónjára. Ma viszont – illetve tegnap – bíróság elé vitték ezt a jótét lelket. Libernyákok, balosok, sorosisták, vagy csak szimplán emberek, akik nem nézték jó szemmel, hogy ez a Salvini belügyminiszterként úgy bánt a menekülőkkel, mint holmi állatokkal, tehát ahogyan Orbán is szeret velük, amit ők Európa és a kereszténység megvédésének neveznek. A pogányok.

Szijjártó is ebből a szemszögből ünnepelte Salvinit, ám másutt az, amit a fideszisták hős várvédésnek neveznek, törvénybe ütköző cselekedet, amit büntetni kívánnak. Az ügyész azt mondja, Salvini hatalmával visszaélve túszul ejtette a menekülőket, amikor nem engedte kikötni a hajójukat. Szijjártó szemszögéből megvédte a hazáját és Európát, ezért graziézik neki, amit a helyében én nem tennék, de nem vagyok fideszes külügyminiszter, aki másképp viszonyul a világhoz. És most erről volna szó, a Fidesz és viszonya joghoz, a Fidesz és viszonya a törvényekhez, összegezve, a Fidesz és viszonya a valósághoz.

Mert nem kell megerőltetni a szemünket, hogy felfedezzük a sormintát, ami azt adja ki, a Fidesz és a fideszisták számára a törvény, a jog, a bűn és a büntetés viszonylagos. Ezek értelmezése, betartása, figyelembe vétele alárendelődik a hatalom megszerzésének és megtartásának. Istennek és embernek nincs olyan törvénye, amit át ne hágnának, beleértve a gyilkosságot is, amit ugyan még el nem követtek – bár ki tudja az osztrák létrákkal –, de jóváhagyólag támogattak, lásd az azeri baltás gyilkost. Elítélt bűnöst menekítettek – Gruevszki –, kijelentve, hogy elítélése nem volt jogszerű.

Ez az a pont, amely megmutatja, számukra nincs érdekektől független törvény és ítélkezés, tehát minden megengedett, ami hasznot hajt. Megszűnt a morális abszolútum, a Fidesz világa az erkölcsi sivatag, ahol jó, rossz, a megengedett, a tiltott megszűnt, és ennél messzebb nem is kerülhettek volna a keresztényi tanítástól, ha már ez az álca. Az szabály, hogy nincs szabály, az a törvény, hogy nincs törvény, mindent szabad. Itt áll előttünk pőrén a visszamenőleges, személyre szabott, irányított törvényalkotás, amiből kitetszik, hogy közjó nem létezik, csak érdekek vannak.

A párté, s ami ezzel egybe esik, az egyéné. Elvek nincsenek, eszmények sem, gátak sem, csak az ugar. Orbán, amikor avatta a Terror házát, Szabó Lőrincet idézett, de rossz kontextusban: „Mint lámpa, ha lecsavarom,/ Ne élj, mikor nem akarom…” – mondta a kedves vezető a kommunistákra utalva, pedig csak egy lányról van szó a versben. Élvén viszont az Orbántól kapott irodalmi szabadsággal, ugyane irományból (Semmiért egészen) iderakok másik két sort is, miszerint „Törvényen kívül, mint az állat,/ Olyan légy, hogy szeresselek” – mondta a költő a lánynak úgyszintén.

De most nagy gonoszan megjegyzem, mintha Szijjártó mondta volna Salvininek vagy Orbán Gruevszkinek, a helyzet azonban korántsem ennyire mókás. Mert itt vannak nekünk a capitoliumi történések, és nem az a lényeg, hogy a fideszbanda erről miket delirál, hanem, hogy mit szól hozzá az az Európa, amelyik épp Salvinit is készül elítélni. Steffen Steibert, Angela Merkel szóvivője úgy nyilatkozott: „Nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy csak nézzük, ami Washingtonban történt, és kijelentsük, ez soha nem történhet meg itt. A szélsőjobb erők kockázatot jelentenek Németország és Európa számára.”

Két napja pedig Donald Tusk jelentette ki, hogy mindenhol vannak Trumpok. Jól tudjuk, hogy Steibert és Tusk kikre gondolt, például a Szijjártóval spékelt Salvinire és a Putyin megülte Orbánra többek között. Magyarország volt az, amelynek szava nem volt a Trump által generált mocsokra, mindeközben pedig inkább az épp elítélni készült Salvinit élteti. Mindez pedig azt mutatja, hogy immár nem csak az európainak nevezett értékekre, hanem az ezekből fakadó törvényekre is nagy ívben tesz a Fidesz, kies hazánkat tehát megint odaülteti a szégyenpadra.

Szószegők lettünk, a gazemberek oldalára álltunk. Hullarablók leszünk, a legpocsékabb nemzet: ilyeneket írt Teleki Pál Horthynak, mielőtt főbe lőtte magát. No most, nem akarnék én párhuzamokat keresni, de megítélésünk ma szerte a civilizált világban hasonlatos ehhez. Illetve, hogy ne essünk az általánosítás nagy hibájába, a Fidesz és Orbán megítélése tendál efelé, és mindent el is követnek, hogy rájuk égjen a billog. Szóval lehet itt Salvinit hős honvédőként ünnepelni, lehet sunnyogni Trumpról, lehet relativizálni erkölcsöt és törvényeket, de a mocsok már Orbánon van. Ráégett a képére.

„Mindenhol vannak trumpok”, jelentette ki Donald Tusk, Orbán szívbéli cimborája a capitoliumi események után, amivel óhatatlanul is nyelvteremtő erővé vált. Köznevesítve a tulajdonnevet jelentését kiterjesztette, mondhatni egyetemessé tette. A trumpok egy embertípus, amely meghatározott jellembéli, erkölcsbeli, bizonyos intellektualitással bíró (nem bíró) organizmus. Az esztétikát és a fodrászt most felejtsük el. Mindenkinek lehet trumpja, vagy másképp, a trumpok mindenütt előfordulhatnak: utcán, kocsmában, egyetemi katedrán, trump mindenki lehet, ha kézfertőtlenítőt szopogat.

Sok trump együtt veszélyes nagyon, mint azt láthattuk a nagy vízen túl, és itthon is 2006-ban. Donald Tusk azonban nem ezekre a köznapi trumpokra gondolt, amikor aggályait megfogalmazta, hanem azokra, akik az uborkafákon ücsörögnek, és a többi sok trumpot hergelik. Most, a Capitoliumnál lehetett tudni, ki volt a felbujtó, 2006-ban is, csak senki nem mondta ki. Tusk, amikor a mindenütt jelen lévő trumpokról beszélt, lelki szemei előtt a mi trumpunk trottyos képe lebegett, aki ugyanazt teszi itt, mint amerikai alteregója, veri szét a kultúrát és hergeli a gyalogos trumpokat, mint már említettem a 2006-os példát.

A trumpok nem bírnak veszíteni, autókat gyújtogatnak, széthugyozzák a Kossuth teret, kordont bontanak, Isten nevével kurválkodva istentelenkednek, és az a fixa ideájuk, hogy a nem trumpoknak nincs helyük a Föld nevű bolygón. Ami Amerikában most történt, lezajlott már nálunk is, amikor 2002-ben az Erzsébet hídon, azt eltorlaszolva követelték a szavazatok újraszámolását a trumpok mint emlékezhetünk, mert a „haza nem lehet ellenzékben”, ahogyan ezt is tudjuk. És sok ilyen hergelő kijelentés létezik a mi fő trumpunktól, akit már nagyon sokszor le lehetett volna tartóztatni az alkotmányos rend megdöntésének kísérletéért.

Soha nem történt meg, most pedig már alkotmány sincs, ezt a keservünket azonban már az utolsó csecsszopó is tudja. Ami miatt viszont a trumpokról és a trumpságról ily hosszan beszélgetünk, annak egy kizárólagos oka van, mégpedig a 2022-ben esedékes magyari választások. Mert, ha még ez a mi trumpunk minden nehézség, gátak és csalások ellenére le is lesz győzhető, teljesen bizonytalan, mi következik utána, mert a hatalmat szépszerével ezek át nem adják, és van másfél millió gyalogos trumpjuk, akiket nem félnek majd az utcákra vezényelni. Ebben teljesen biztosak lehetünk, s mint látjuk, nem csak az Amerikában történtek miatt.

Az ottani események mutatják a mi keserves jövőnket, s amíg egy Pintér a belügyminiszter, Polt a legfőbb ügyész, Áder a köztársasági elnök és noch dazu Németh Szilárd gardírozza a tankokat, sőt, a TEK is a kedves vezető nyamvadt valagát védi, addig sok jóra nem lehet számítani. Mert ugyanis, míg a nagy Amerikában – végzett benne bármekkora dúlást is az eredeti Trump – a demokrácia olyan, mint a friss levegő, évszázados hagyománnyal és erre büszkeséggel, mi itt az ilyen éthoszoknak erősen híján vagyunk, mert génjeinkben tényleg a szolgaság honol. A történések olyan kimenetele tehát, amit odaát láttunk – hogy aztán rend lett -, erősen kétséges.

Sokan, sok helyen és sokszor elmondták már, hogy Orbánt békés eszközökkel a hatalomból eltávolítani képtelenség, és így visszatekintve a fentebb elmondottakra, ez igaz is lehet. Kies hazánkban sokkal több a trump, savas bácsik, esernyővel kardozó nénik, kezet csókoló öregasszonyok, akik úgy érzik, Orbán nélkül élni nem lehet. Trumpot az ottaniak nem tisztelték istenként – aztán mégis mi történt –, nálunk viszont már ez is játszik, így a jövőnk teljesen bizonytalan. Ez nem búsongás és nyavalygás, hanem a dolgok következetes végig gondolása csupán arra jutva, hogy ami odaát történt, itt is bekövetkezhet, csak cifrább kimenetelben.

Erre jutottam – Buddhában testvérek – alapos vizsgálat után, aminek az eredményét ím a köz elé borítom további vizsgálatra és intésül, hogy egy év múlva tavasszal véletlenül sem úgy lesz, hogy gyere cipó, hamm, bekaplak. Mert a NER-t kizárólag a szavazófülkében legyőzni nagy valószínűséggel nem lehet. Tusk ugyan konkrétan nem erre gondolt, de mégis ezt mondta a mindenütt jelen lévő trumpokról beszélve, következésképp nem árt kéretlen szavait figyelembe venni, ha azt akarjuk, hogy még a mi életünkben kisüssön a nap. És ez nem ilyen romantikus költői kép, hanem a nyüves sorsunk maga.

Az Olympique Marseille futballklub felkínálta stadionját a francia egészségügyi hatóságoknak a koronavírus-járvány elleni küzdelem céljaira, a csapat vezetésének szerdai közleménye szerint a Stade Velodrome helyiségeiben is elvégezhetők a tömeges oltások. Az OM irányítói azért döntöttek így, mert a vakcina beadása lassú ütemben kezdődött el az országban. Franciaországban persze könnyű, ott a futball nem művészet és vallás, nemzeti identitás meg diktátori hobbi, könnyű volt hát belátni, a stadionokat mostanság nem nagyon használják ki, és elég hülyén néz ki, amikor a bazi nagy ojjektumban huszonkét ember szaladgál, a nézőtéren maximum játékmackók ülnek, és hangszórókból ordít a közönség.

Egy stadion amúgy is nagyon sok mindenre használható. Láttunk benne már kivégzéseket, természeti katasztrófák idején csillagfényes hotel is lehet, vagy szotyolapökködésre kijelölt terület, és olykor meccs is van benne. Máshol, más időkben nézők is, mifelének ritkábban, a Puskás Arénában is leginkább a Mészáros cégei mulatoznak, különben ott áll talpig fényben az ojjektum, hogy még a Holdról is látszik, és üresen. Most, hogy az egész nyüves világ a járványban fuldoklik meg oltakozik a’la Nyunyó, felértékelődött a logisztika tudománya, amely azt tudja, hogy megszervezi a dolgok megfelelő folyását, egymáshoz passzítja, megfelelő sorrendbe állítja az összetevőket, hogy múködjenek anélkül, hogy Fekete Pákó buzdítaná őket erre.

Az oltakozás logisztikája az oltási terv, ami minálunk lehet, hogy van, ámde nem múkodik sehogyan. Már az első lépcsőnél megakadt, amikor az egészségügyiseket kellene szurizni, de nem megy az istennek sem. Igaz ugyan, a kedves vezető nagy pofával kijelentette, hogy két nap alatt beoltja a teljes magyar lakosságot, de tudjuk, hogyan van azokkal a dolgokkal, amiket a kedves vezető harsányan kossuthozik. Hogy vagy már abban a pillanatban sem igazak, amikor elhangzanak, vagy pediglen egy óra múlva állítja a szöges ellentétét ugyanannak. És a hívek mégis fetrengenek a zsenijétől. Innen, énfelőlem nézvést egy oltakozást megszervezni nem tűnik olyan nagy vaszisztdasznak. Kell hozzá az, aki olt, az, amivel olt, akit és ahol olt.

Tehát, hogy jobban értsük: vakcina, páciens, helyszín, és aki a szurit az emberbe döfi. Ezt a négy dolgot kell összeszervezgetni, ami minálunk nem bír sikerülni. És mindig más a hibás. Az alattvalók, akik nem elég buzgón óhajtják az oltakozást, és erre persze az ellenzék hergeli őket. Soros miatt nem ad elég vakcinát az Unió, a kórházak zsúfoltak, mert az emberek fegyelmezetlenek, az orvosokat még nem hallottam szidni, de alkalomadtán az is jöhet még. És mindeközben Kásler miniszter ősmagyarkodik, sámánkodik, Pintér belügyes pedig, aki a helyét átvette a vészekben, nos Pintér belügyesről nem hallani semmit. Tényleg nem tudni, ki irányítja a kuplerájt, és hát, a kedves vezető egy személyben.

Olyan is. Még amikor arról ábrándozott, hogy két nap alatt beolt tízmillió embert, akkor ezek helyszínéül a szavazóköröket jelölte meg, ami miatt föltesszük a kérdést, tudja-e, hol is él. Mert kies hazánkban jobbára iskolákban szoktak szavazni az emberek, no most, egészen érdekes volna odaterelni az oltakozás után szomjazókat. Ezért is különös ez a Marseille-i történet azzal a toldással, hogy ma már nincs a világnak még egy olyan országa, amelynek annyi stadionja lenne, mint nekünk, és pláne ilyen szépek-gyönyörűek. De sem Kubatovnak (FTC), sem Deutschnak (MTK), de még a szegedi püspöknek sem jutott eszébe, hogy megnyissa a stadionját.

A lista azért ilyen kurta, mert nem akartam egyesével végigmenni a sportklubokon, hogy melyik élén milyen fideszes potentát pöffeszkedik. Ezektől pedig mi sem áll messzebb, mint olyasmiken gondolkozni, mi történik amúgy az országban, a lényeg, hogy dolgozzon a TAO. Felcsúton dolgozik a legjobban, úgyannyira, hogyha az oda pumpált milliárdokat az egészségügy kapta volna, már más lenne a helyzet, de az ember ne nagyon álmodozzon. Maximum arról, hogy az ottani gyöpön szurizzák a népeket amúgy Marseille-i módra, a kedves vezető pedig mindezt a VIP-ben szotyizva nézi oldalán az aktuális oligarchával. Nálunk csakis így történhetne.

Tegnap meghaladta a tízezret csöppnyi hazánkban a Covidban meghaltak száma, tehát Orbán Viktor járványügyi védekezésből (is) megbukott. Ez nem az én önkényes mércém szerint van így, hanem az önmagának állított lécet nem ugrotta meg. Mert ugyanis szeptemberben, amikor még csak úgy hétszáz halottunk volt, és azt hitte a kedves vezető, hogy hiába töketlenkedik, viszonylag olcsón megússza, a saját cserepes szájával jelentette ki, hogy a járvány elleni védekezés sikerének mércéje a halottak száma. És tessék, itt állunk egy kisvárosnyival, mintha itt a környékemen mondjuk Kőszeg vált volna szellemvárossá, és azért ez már egy szint.

Ugyanakkor és ugyanott azt is volt szíves kijelenteni, hogy ez voltaképp a kormány, ebből fakadóan pedig ez ő személyes felelőssége, így most bátorkodom föltenni a kérdést, hogy akkor most mi van? Semmi sincs, mint láthatjuk, sőt, az ellenzék akadályozza megint a védekezést, ahogy hallani, sőt, Brüsszel. Mert ez a szeptemberi kijelentés felelősségről és mércéről úgyannyira tovatűnt, mintha soha el sem hangzott volna, ezért gondoltam, hogy miheztartás végett fel kellene idézni. Hogy lám, így jár az, aki mindig az aktuális helyzethez igazítja a mondandóját, tehát beszél összevissza, csak sajnos minálunk következmények nélkül.

Ennek kellene bekövetkeznie. Mármint a következményeknek, de ilyen csodában ne bízzunk, inkább gyűjtögessük tovább a bizonyítékokat a tárgyalásra/hoz. Szeptember óta, amióta hullunk, mint a legyek, a halottak száma, mint a sikeresség bizonyítéka eltűnt a diskurzusból, de nem található meg benne a mindenkit meggyógyítunk sem, következésképp semmi sem maradt járványügyileg az ígéretek között. Csak a nyunyók, meg, hogy a kisdedeket az ablakon kilógatva szellőztessük. És újként a vakcina, mint a menekülés egyetlen útja, úgy is, mint megváltó, viszont ebből elég szűkösen csordogál. Pedig Szijjártó röpcsit is vett, hogy azzal fürkésszenek utána.

Vagy másért, ez soha nem derül ki. Ez a történet csak egy újabb ábra a kifestőkönyvben, mert a felhatalmazás teljes, a kormányzás rendeleti, tehát azt csinálnak, amit csak akarnak. Ők pedig az ellenzéki vezetésű városok szívatását akarják, meg a haverok pénzzel tömését, alapítványok gründolását, egyházak támogatását, tehát minden olyat, amit amúgy is, csak most egészen könnyen, mondhatni, egy tollvonással. A járvány azonban éli a saját életét, Orbán ténykedése őt nem nagyon zavarja, s hogy a bukta immár bizonyos, elkövetkezett a hárítás ideje, a másokra mutogatás szertartása és aktusa, mint fideszi tevékenység.

Tegnap az ellenzék kiállt a pódiumra, s miután már előbb kijelentette, hogy összeáll a Fidesz ellen, ehhez még hozzácsapott egy ilyen programocska-félét is, mert mindjárt választások lesznek, s arra készül. A Fidesznek könnyű, ő csak folytatja, mint ismeretes, vele szemben azonban ennél többre van szükség, és ez a több alakulgat, bimbódzik, hogy így fössük le, ami történik épp. Mint tudjuk, és említődött is, a kormányzás rendeleti, ekképp – de amúgy mindig is – az ellenzék szerepe a színházban a szakadt díszleté csupán. Voltaképp semmi dolga ott, mert lapot nem osztanak neki, tehát készül a választásra és nyekteti Orbánt, amennyire lehet.

Ebből a kettőből pedig az fakad fideszi értelemben, hogy akadályozza a járvány elleni védekezést, sőt, a válságos időkben sincs egyéb dolga, mint, hogy a hatalomért reszket. Ezek szerint talán Orbán lelki üdvéért kellene imádkoznia, de ez voltaképp szót sem érdemelne, csak azért említettem, mert ez is a tegnap krónikájához tartozik. Mint ahogyan Menczer is, és ő húzósabb az ostoba aljasságban. Ez a Menczer Brüsszelre kente, hogy kies hazánk nem tud orrba-szájba oltakozni, és ehhez azért pofa kell, mert a szomszédságunkban keletre és nyugatra is sikerül, pedig egy táborban vagyunk, amit úgy neveznek, Európai Unió.

Menczer szerint az Unió a hibás, hogy minálunk nincsen elég vakcina, mert késve kötöttek megállapodást. Ehhez két toldásom van csupán. Az egyik, hogy az osztrákok és a szőrös talpú románok azért kapnak eleget, hogy ide nem jut, annak oka tán máshol keresendő. A másik pedig, ha egyébként igaz, hogy késlekedtek, annak tán az is az oka lehet, fél évig azzal voltak elfoglalva, hogy Orbán meg az ő bratankija ne verje szét őket, vagy ne tegye működésképtelenné. Az unióra mutogatást tehát okkal érezzük minimum álságosnak, de tudjuk, hogy valakire valahogyan rá kell kenni a nyomorukat. Ellenzék, Unió, a kiskutya kunkori farka.

Holott jól látjuk, mert ő maga mondta, hogy ez a teher csakis Orbáné. Tehát, mit érdemel az a bűnös, akinek a záloga a kezemben van? De még ezzel a Menczerrel és az ő hülyeségével sem foglalkoztam volna, ha a delirálást nem úgy fejezi be, ahogy. “Minden élet számít” – így zárta az aktust azon a napon, amikor túlléptük a tízezredik halottat, amiből az következik, hogy ez a manus teljesen degenerált, vagy totálisan aljas. Vagy így együtt. És befejezésként tényleg ne feledjük, hogy ezért az egészért Orbán a felelős. Ő mondta, tessenek rajta számon kérni. Ha nem most, akkor 2022 tavaszán, ami nagyon, de nagyon közelít.

Havasi uraság, a Berci, aki Orbán sajtófőnöke, tiszta és világos magyarázatot adott arra, hogy gazdája miért nevezte „asszonyságnak” Karikó Katalin biokémikust, a BioNTech cég alelnökét. Azért – fejtegette egészen ártatlanul –, mert „uraságnak mégsem nevezheti”, amiből kitetszik, a megnevezés oka, hogy Karikó Katalin szoknyát hord és nem nadrágot, ilyképp az „asszonyság” kifejezés megfelel a nemi kritériumoknak, más tehát nem határozza meg a magyar géniusz nyelvezetét. Gyerekszoba nuku, etikett-protokoll nuku, kiesett a száján az ólajtó. Értjük immár, miért nyáladzza össze Merkel kezét is rendre, ahogyan kéretlenül rábukik a trottyos gatyájában.

Orbán otthontalan a civilizált világban. Amikor „professzor uraknak” nevezi a neki tanácsot adó tudós embereket, abból is kitetszik, nincs nyelve és szókészlete ezekhez, elveszetten téblábol, ha nem a trombitát kell fújnia, s ahogyan öregszik, úgy csupaszodik le a sekélyessége, amit ifjan handabandázással rejtegetett. Magyarországot egy katonai táborrá alakította, amelyet jelszavakkal lehet dirigálni, ha ebből a szerepből ki kell lépnie, akkor feszeng, nyüszít és menekül. Függöny mögé, „boldog karácsonyt” mögé, föl, az erkélyre koviubit pancsolni. A parasztgyerek idegenül mozog a kastélyban, francia parfümjének gőzén átüt az avas szalonna szaga.

Orbán nem buta. Orbán bunkó. Amerikai ügyvivőt szólít fel, hogy menjen ki vele a kocsma elé, ha férfi, viszket a tenyere. Nem érti a nőket, a női nemet, a nő neki élvezeti cikk és szülőgép, azon fölül félelmetes titok, „asszonyság”. Ezzel a kifejezéssel nem Karikó Katalint sértette meg, sem a többi lányokat, asszonyokat, hanem valójában bevallotta, hogy retteg tőle és tőlük, és nem is tud mit kezdeni velük. Orbán világa a magyar paraszt, noch dazu az amerikai republikánus férfi világa. A múlt század ötvenes éveinek plakátjai ondolált nőkkel, mosolygó kisdedekkel a családi pickupban, oder délceg magyar a ganyés szekéren. „Három gyerek, három szoba, négy kerék.”

Ez a jelmondat a 2000-es évértékelőn hangzott el a kedves vezető szájából akkor még keresztény máz nélkül, ami mára rákerült aztán. A kontextus mindig a hatalmi szándékok szerint alakult, az igazi cél és idea azonban ősi, azt az avas szagú parasztudvarról cipelte magával. Orbánban a társadalomnak ez a hímsoviniszta formája ült meg, ezt hozta otthonról, és egyre inkább kitetszik, ez az igazi valója. Így az idők során a sok gúnyaváltás csak az ehhez való megtérést szolgálta, az igazi, mondhatni őshazugság a kezdeti liberális álca volt. Orbán az eltelt harminc évben nem átalakult, hanem lekerültek róla a hazugságai. Rétegenként, mint a hagyma héja.

Jelenlegi formájában egy álság van rajta, a vallás köntöse, mert tényleg hitetlen. Egy falusi párttitkár gyerekeként más motyót nem is hozhatott. Igaz, láttunk már megvilágosodásokat és megtéréseket, ő azonban ilyenen át nem esett, ilyet el nem szenvedett, meg nem élt. Gyökerei a felcsúti tyúkszaros udvarban vannak, a város idegen és veszélyes, nem is érti, nem is szereti. Orbán alkalmatlan a XXI. századra, ő egy komcsi tudatával álmodja vissza magát Horthy urambátyámos, kakastollas világába, asszonyságok és uraságok közé, ami szuperegó minduntalan kicsúszik a száján. Orbán a XX. századi magyar falusi gulyáskommunizmus szülötte, és az is marad.

Orbán fölött eljárt az idő. Nem abban az értelemben, hogy a teste öregszik, hanem akképp, hogy ideái avíttak. Soha nem is voltak korszerűek, csak mindenféle mázakat pakolt arra a tályogra, ami a leglényege, és most hatalmának ormain ezek lekerülnek róla. Előttünk vetkőzik gatyára, s amit ez a kép mutat, az visszataszító. Nem esztétikai, hanem filozófiai értelemben. Orbán Viktor egy eszmei roncs, a korból, amelyben nevelkedett, s amelybe vágyik, a lehető legalantasabb részeket hozta magával. Egy bunkó macsó lett belőle mára, nem egyéb, bár innen is indult. Ilyképp körbeért az az életpálya, ami neki jutott. Nincs számára hova tovább. Ki kell dobni, mint egy rossz koloncot.

A kedves vezető tegnap meglátta a fényes jövőt. Olyat, amit ma még kevesen értenek – mint volt szíves kifejteni -, ám ő igen. Ennek pedig az a lényege, hogy „az emberek is gyarapodni fognak, nagyobb otthonokban élnek és több gyermeket vállalnak”. S ha most azt hiszed én nyájasom, hogy szórakozok veled, erősen tévedsz. Betűhíven idéztem, amint a kis Orbán áll a kantáros rövidnadrágjában, és gondosan oldalra lenyalt hajjal adja elő álmait, amelyekben az emberek nagy házakban élnek. Az óvónéni pedig eltelten göcög a kicsi Viktoron, hogy de cuki a kiskrapek, egyem a pofáját, megtörli a taknyos kis orrocskáját, majd megsimogatja az édes pofikáját: okos vagy Viktorka, idd meg a kakaódat, aztán töröld meg a szájadat.

Ám mégis csak egy miniszterügynökről van szó, aki ráadásul hazánk első géniusza is. Ezért, ha az ember ilyesmiket hall tőle, akkor felveszi Penny tátott szájú arckifejezését az Agymenőkből, hallgatván az ökörségeket, majd vágyak támadnak benne, hogy úgy is tegyen, mint az a lány, azaz, szó nélkül, reakció nélkül sarkon forduljon és elmenjen, ami gesztus azt mutatja, hogy a vele szemben lévő organizmus menthetetlen. Orbán is az, amire újabb – már ki tudja hányadik – bizonyság a tegnapi delirálás, amit azzal kezdett, a magyarság zaklatott életében az elmúlt száz évből a mögöttünk hagyott tíz volt a legsikeresebb. Kinek mennyire, ugye. Lölőnek és a cimbiknek biztosan, másoknak kevésbé, de ma nem erről beszélgetünk.

Másról. Bár nem is akartam igazán, mert már lerágott csont egyetlenünk elmebéli állapota, és még azt is megengedem, hogy nem ment el teljesen az esze, csak sok alapvető élelmiszert fogyasztott. Így vagy úgy, de sikerült összehoznia egy olyan szellemi építményt, amelyre Penny mód reagálunk bajszunk alatt mormogva az egyetlen lehetséges választ vagy reakciót, miszerint édesfaszom. Ez a kizárólagosan méltó megnyilvánulás mindazt hallva, amit Orbán nemzetéhez intézett, de akkor meg azt mondják, hogy mosdatlan a szájam. Ördögi kör, mert nem vagyunk mi főnénik, hogy kiosszuk a megfelelő dózist és lenyugtassuk a delikvenst. Sőt, komolyan, mintegy zsinórmértékként, a jövőbe vivő biztos útmutatásként kellene hörbölni e szavakat.

Tegyük azt. Vegyük komolyan. „Olyan dimenzióváltás előtt áll a magyar gazdasági rendszer, amit ma még kevesen értenek.” Itt talán újra megkapjuk a Széles-féle antigravitációs energiacellát, vagy lesz fluxuskondenzátorunk, mindenféle időkapu, féreglyukak, teleportálós masinák, hogy ne kelljen ne is kormánygéppel röpködni meccsekre, elég lesz ahhoz egy gombnyomás, ilyenek. De mi ezt nem érthetjük, mint volt szíves kifejteni. Egy a lényeg azonban, hogy „hihetetlen gyorsasággal állunk majd emelkedő pályára”, mert „nagy idők kapujában állunk”, ahová bebocsátást nyerve az emberek nagy házakban laknak, és teleszülik azokat. Tényleg nem kerülhetem ki: édesfaszom, hát mit vétettünk, hogy egy idióta ücsörög a nyakunkon.

Ám annyi haszonnal azért járt ez a kis agytorna, hogy rájöjjünk, miért értik meg ezek egymást annyira Trumppal. Mindeközben azonban, ahogyan a falansztert várjuk, azért nem ártana meg is érni azt, de erre momentán nem olyan jók a kilátásaink. Ugyanitt elhangzott ugyanis, hogy fingja sincs arról a mi jövőkutatónknak, mikor kap nyüves kis országunk annyi vakcinát, hogy érdemben el lehessen kezdeni az oltásokat, míg a környékünkön mindenki milliószámra tervezi beadni azokat. Hát, mi majd egyszermajd, valamikor, ha jön elég. Itt áll előttünk pőrén az ember, aki a jelent elbukta, helyette pedig lázálmokkal szórakoztatja a pórnépet, hogy olyan világ jön, amit nem ért meg.

Tényleg nem. Azt a világot, amit Orbán már eddig is összehozott, most is elég nehéz értelmezni. De, hogy az eljövendő teljesség esszenciája, miszerint „az emberek is gyarapodni fognak, nagyobb otthonokban élnek és több gyermeket vállalnak”, ez a dedó minősített esete, mint már leföstöttem, bár nem kellett hozzá túl színes ecset. Az az életben maradási kérdés most, hogy mit kezdjünk ezzel a mi hülyénkkel, mert immár világos, hogy a vesztébe viszi az országot, miközben gőzöl az agya. A léc eddig sem volt túl magasan a Kossuth-béli delirálások során, de ez a tegnapi mindent vitt. És ami a legjobb, mindenféle lapok röhögés nélkül lehozták. Bár így volt jól. Most már tényleg teljesen meztelen a király, és elég lehangolóan néz ki.

Novák Katika, aki pár napja megtanított minket ablakot pucolni, hogy ragyogjon az ünnepekre, ezek múltával jókedvünkről is igyekszik gondoskodni. Mondja a biztató mesét, hogy véletlenül föl ne kössük magunkat az első szembe jövő zászlórúdra. Mert van ez az ünnepek utáni depresszió, amikor már a kedves vezető kappanhangja sem vigasztal, se egy miatyánk vagy üdvözlégy, semmi az ég egy világon. Most múlnak az ünnepek erősen és kitartóan, konokon és kegytelenül, de még érezni az illatukat, állott olajszag van meg a gyertya fanyar gőze, szóval ez még nem hétköznap.

Az ember bújik a sarokba, marasztalja az időt, hogy örökké ünnep legyen, és nem csálé fejű kiskrapek módján, hogy várja az angyalok csöngetését, hanem, hogy ne kelljen csinálni semmit sem, és leginkább, hogy ezeket ne kelljen hallgatni napkeltétől annak nyugtáig, hogy nemzet meg család, kereszténység meg migráncsok, ájtatok és hörgések. Jó mindezeken kívül lenni, és az ember el is merül a csalfa békébe, amikor belerongyol neki Novák Katika, akárha Rétvári Bence, hogy milyen jó lesz mindjárt mind az összes nyugdíjasoknak, mert januártól osztanak nekik.

Még hétfő sincs, mert szombat van, az utolsó szilveszteri petárda robbanása még itt visszhangzik, a bejgli sem fogyott el, a fának is még gyenge gyanta szaga van, de már éreznünk kell a gondoskodást. Az érettünk való szívdobbanást, amit amúgy kampánynak neveznek, és tolja a pofánkba Novák Katika, gyömöszkölődik az agyunkba bele. Tele volt a net a jótétemény hírével, hogy az egyhavi egy negyedét hozza a postás kétszer csöngetve, hogy annyi pénze lesz eztán mind az összes magyari nyugdíjasnak, hogy azzal tapétolja a budit, fáklyának használja szivargyújtáshoz, ilyenek.

És nem örült az internet fura népe, hanem megmorrant erősen, kiszakadt belőle a keserve, mint sprickoló kelés, jött elő az indulat. De nem a kard ki kard huszáros robaja, hanem a halálra ítélt vinnyogása, ilyen rekedt, mindenről lemondó hörgés, vérrel előbuggyanó sóhaj, hogy ilyen hangot én már nagyon régen hallottam, de azt hiszem, hogy a Katika meg sohasem. Mert más körökben forog. Ott, ahol popsitörlővel fényesítik az ablakot, ami ettől visszaveri, bucskáztatja a sikolyokat, ezért nem hallja azokat Katika és mind az összesek, akik érettünk élnek, de minek.

Hanem a népek. A tegnapi Katikának szóló üzenetek rosszat mutatnak lelkének állapotjáról, hogy ne mondjuk, aggódunk érettük erősen, mert kitetszik, hogy végső stádiumú idegállapotban leledzenek. Összeomlás előtt állanak, mint Michael Douglas a filmjében, mikor is nekilátott minden mindegy alapon szétverni mindent, ami elébe került, hogy megy haza, azzal a céllal és beszűkült tudattal, hogy végül le kellett őt lőni, annyira kifordult magából. Az ilyen életvitelnek sok haszna nincs. A világ nem változik meg tőle, csak belehalunk, rokkanunk. Macerás.

Neszkávét iszom pár éve, és olyan sűrűen, mint Florentino Ariza, tehát petróleum állagúan, és cukor nélkül természetesen. Amikor régebben nem főzött kávét raktak elém, hanem ezt a kikeverőset, mindig éreztem valami fura mellékízét, ami mára eltűnt. Nem a kávé lett más, hanem én, mint ahogyan a sör is keserű először meg a tonik is, aztán édes lesz az első, citrom ízű a második, amit csak az érez, aki sokszor és kitartóan fogyasztja. Az ilyen ízbéli titkok senki outsidernek föl nem tárulnak, mint ahogyan egy burgenlandi traktorista sem érti, magyar kollégája miért kurvaanyázik, amikor pénzt ígérnek neki.

Ezt senki más nem is értheti ezen a csalfa világon, csakis a pöttyös seggű magyari ember, akivel, illetve az összes ősével, felmenőjével, annyiszor csesztek már ki az aktuális Novák Katikák, hogy a DNS-ébe épült a szolgaság, amit tegnap a kommentekben mintha kezdett volna levetni. Én sok mindent láttam és megértem már, de ilyen egységes és mélyről jövő felordítást még soha. Hogy magam is csak szájtátva álltam, hogy na, talán mégsincsen veszve minden egészen, Katika ezzel az aljassággal csak megbirizgált valamit az avar alatt, ami mocorog, de ma még indulni erőtlen.

Az vált világossá tegnap, hogy soha nem lehet tudni, mikor pattan el egy húr. Michael Douglas története jó példa erre, de kitetszett, hogy mindannyian – legalábbis a megalázottak és megszomorítottak – Michael Douglasok vagyunk, akik kezünkben baseball ütővel egyszer csak kijelentjük, hogy megyünk haza, és nincs a világnak olyan hatalma, amely ebben meg tudna akadályozni. És ezek a Katikák nem tudják, hogy meddig lehet feszíteni a húrt. Lehet, még kétszer elmondják, de jó nekünk, de boldogok vagyunk, aztán útra kel a birnami erdő. Mit lehessen tudni, ugye.

Mintha nem is lett volna karácsony, úgy elszállott az idő. Ez a hét, hogy jöjjön az új nap boldognak lenni megint, ami csalfa dolog, mert miközben azt hiszi az ember, hogy valami új születését, eljövetelét köszönti mintegy, ugyanakkor trombitaszóba, tüzek játékába fojtja azt a bánatot, hogy valami meg elment, de úgy alaposan, hogy vissza sem jön soha már. Béla a nulladik napon kicsámpázott a temetőbe, mint ahogyan ott hagytuk őt legutóbb békébe kerülni a világgal épp, s hiába indult el visszafelé, az út olyan hosszúnak bizonyult, hogy még mindig tart szegénynek, pedig voltaképp a táv ugyanaz, de valahogy nem visz a láb. Vagy visz, mégis de kitérőkkel, s nem a flaszteron, hanem a szív rejtett sikátoraiban, ahogyan Béla ténfergett ide-oda nem is a térben, hanem az időben, ami, mint tudjuk, végtelen egészen, de csak majdnem, mert visszafelé egyszer csak eltűnik a fonala.

Indult hát Béla a kukoricás meg a kék plakátok mellett hazafelé, és arra gondolt, hogy ez az év is, amelyből most tapod kifelé, úgy kezdődött, hogy egyszer csak január lett. Mindig január van év elején, ami csak megszokás és kiegyezés, mert lehetne mézeskalács is akár, vagy kerülhetne máshová az év eleje. Ahogyan ez a Föld nevű bolygó iramlik körbe-körbe, és hát, nem mindegy, melyik pontján mondjuk azt, épp itt kezdődik az új, amott meg véget ér a régi, mert a körnek nincs se eleje se vége, mindig csak a kanyarban vagyunk benne, hogy meg kell ettől zavarodni. S mivelhogy mélységes a múlt és annak kútja, az is tudvalévő, hogy alig is van az úgy, hogy épp most kéne ünnepelni a kezdetet, más népek más időkben járnak, más években és talán más világokban is. De mindahány, akárhol is van és akármerre jár, az idő múlásának örül, ami magunk közt szólván ostobaság, mert Camus pajtás óta tudjuk, hogy ő a legnagyobb ellenségünk minekünk.

Csak még nem tettük fel a miérteket, aminek Albert cimbi szerint mindig rossz vége van. De mondom, Béla haladt visszafelé, hogy elérjen a mába. Már egy hete haladt, de nem volt sehol sem, és úgy érezte, nem is lesz soha már. Így a végtelenre gondolt, ha úgy tetszik Istenre, amikor azon morfondírozott, ha a napunk éveit számoljuk, aki jószág, mint ismeretes, úgy kétszázötven millió bélai év év alatt ér körbe a galaxis közepén ücsörgő mahomet fekete luk körül, akkor napi évben nem is vagyunk voltaképp és ugye. Millió évekig meg sem születünk, de az ilyen végtelenektől mindig szédülni kezdett Béla, zúgott a feje, gondjai és fájdalmai kicifrázva, és csak mondta, akár a mondókát, hogy „Én a széken, az a földön/ és a Föld a Nap alatt,/ a naprendszer meg a börtön/ csillagzatokkal halad-/ mindenség a semmiségbe’,/ mint fordítva, bennem épp e/ gondolat…” – Ezt motyogta magában Béla kitartóan és mindig újra.

S hogy így meglelte hazáját, már esély mutatkozott arra, hogy oda is ér, és lám, alig ment csak három napja, és máris túljutott a kukoricáson, már a foszlott kék plakátok mellett haladt, amik annyira méltatlanok voltak, hogy rájuk sem nézett, feléjük sem gondolt, mert akinek a végtelennel van dolga, mi köze annak az ilyenekhez. Így bízta el magát Béla újra abba a hibába esve, hogy kívül kerülhet ezeknek az idején és terén, hogy levetheti magáról az emberlét taknyát, ami már majdnem az az ideális állapot, amelyben a rigókkal diskurál a fa tetején, túl minden jón és rosszon. De épp éjszaka volt ekkor, és a csillagok, a göncölök úgy fénylettek ott fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött. És ekkor jött rá Béla, hogy nincs menedék, mivel már beért a faluba, épp beleért ebbe a napba, a búcsúzás és az új születésének kétes ünnepébe, amikor úgy érezte, megfojtja a magány.

Odaért az ivóhoz. Elkezdte kinyitni az ajtaját, húzta a nyikorgó jószágot, és arra gondolt, a fröccsök ura vajon miért nem olajozza vagy zsírozza meg. Résnyire volt az ajtó, és tűntek el az évek mögüle, foszlott le róla a kölök Béla klottgatyája, az ifjú Béla szerelmei, tűntek el a lányok, s ahogyan zuhantak vissza az időben, úgy érkeztek tagjaiba a kínok, s ahogyan egyre nagyobbra tárult az ajtó, úgy fájtak egyre jobban a bütykei, hasogatott a dereka, égett álmatlanságtól a szeme. Már félig nyitva volt az ajtó, de még érezte azért maga mögött a végtelent, az ősrobbanás szelét, a görbülő teret és az öröklét ígéretét. Ám ahogyan kitárult az ajtó teljesen végül, megszólaltak a harangok, a bánatos szeműek és duplagyűrűsök, az olajos hajúak és a műanyag dömperesek pedig fújták az ócska papírtrombitát, hogy Bélába belé hasítson a bizonyosság, ami elől voltaképp menekült, hogy megint eltelt egy év. A rohadt életbe, megint.

Jó napjai vannak Szijjártónak. Épp most vett egy röpcsit, és megjött a Szputnyik is. Ez az újabb nem is kormánygép nem tudom, milyen megfontolásokból került a bevásárlókosárba, de az is hungarikum, hogy ezt a Facebookon jelenti be az ország külügyminisztere. Kitetszik, olyan ez neki, mint a köznapi kisembernek a rántott hús vagy a kiskutya, mert ők ilyenekkel pózolnak a szájberen. Szijjártó meg röpcsiket veszeget, jachton fáradozik érettünk, látni való, hogy teljesen más dimenziókban mozog az ipse, mint a porbafingó magyarok. Övé az összes pénzünk, azt csinál vele, amit csak akar. Most épp vett egy röpülőt. Tudható volt, hogy az lesz az ok és indok, mint ami.

Az jelesül, hogy ez a gép menti meg a mi nyüves életünket, midőn mindenféle szarokat szállít majd a keleti nyitás jegyében, és lám. Azt is megtudtuk, alig lett megvéve az a gép, még a fa alá sem lehetett állítani igazán, máris iramlott Kínába, hogy másfél millió antigén tesztet hozzon onnan javunkra és boldogulásunkra. Mint tavasszal – igaz, nem saját gépen – bizonytalan identitású lélegeztetőgépeket, maszkokat és maszkgyártó masinákat, amikről épp most derítette ki Hadházy, hogy hússzoros túlárazással vették meg, de baj mégsincs, hiszen értünk lopnak és nem ellenünk. Lubickolnak a járvány keltette zavarosban, Polt tapsol, egyetlenünk eltelten mosolyog, Kásler az ujján számolja a tízparancsolatot.

Viszont nem csak átvernek és meglopnak, hanem immár kísérleti nyuszik, egérkék vagy patkányok is lehetünk szimpátia ás gusztus szerint, sőt, oltakozhtunk (by: Müller nyunyó) a Szputnyikkal, ami olyan orosz vakcina, amit most kezdenek tesztelni embereken, és mi beszálltunk laborba. Szijjártó ettől is boldog, az új gép hozhatja majd a szputnyikokat rogyásig. Egyelőre háromezer embert várnak az emberkísérletre, toborozzák a bátrakat, hogy kiderüljön, az orosz csodavakcinától nem növekszik-e harmadik füle a delikvensnek, szárad le a töke vagy más csodák. Mindebben az az érdekes, milyen erők azok, Putyin milyen titkai, amik magukhoz láncolják Orbánt Paks II-től a Szputnyikig.

Mert most már azt a kérdést kell feltennünk, miért olyan fontos, hogy az oroszok rajtunk kísérletezhessenek, és mindezt a rezsim miért adja el úgy, hogy nekünk ettől a földhöz kellene verni a seggünket. Mert erősen védik a védhetetlent, a baloldal megint rárontott a nemzetére – visítják -, mert azt mondta, nem kellene a magyari embereken kísérletezni. Mire meg Szijjártó, hogy mindenki fogja be a pofáját, mert az egész magyar nép az átkosban orosz vakcinákon nőtt föl, a kisdobosok és úttörők azt szlopálták idvezülten, és mégis itt vannak. Íme az újabb bizonyíték, hogy nem is volt annyira rossz az a rendszer, egyetlen hibája akadt, hogy nem Orbán osztotta benne a vakcinát.

Most viszont igen, a rend tehát helyreállott, legalábbis Szijjártó előadásában és a rajongók képzeletében. Ennek ellenére Komáromi Zoltán háziorvos, aki mellesleg a DK színeiben tör a nemzetre, elmagyarázta Szijjártónak ezt az orosz-szovjet vakcina-ügyet, így iderakom, hogy ne csak ő, de mi is jobban érthessük: „Nem voltak orosz vakcinák, szovjet vakcinák voltak, egész más volt az engedélyeztetési eljárás. És én a külügyminiszter helyében nagyon csöndben maradnék, nem veszélyeztetném több ezer embernek az életét. Tessék hagyni az egészségügyi hatóságokat dolgozni,” – Ezt mondta a nép ellensége, ahogyan a nemzetére tört.

Én ehhez hülye vagyok, nem emlékszem, a doktor bácsi milyen szurikat bökött a seggembe, de megnőttem tőle. A diliházban az szerepelt az anamnézisemben, hogy fejlett, táplált férfibeteg vagyok, aztán elbocsátottak, hogy negyven év múltán megint a zárt osztályon találjam magam. Egy emberkísérletet folytató laborban, ahol J. A. polgártárs szavaival szurkálnak, óvnak tudós doktorok i tak dalse, ha már, ugye. No de, mindezek után marad itt az emberben az a kínzó kérdés, hogy miért. Mi lehet az a titok, ami miatt a kedves vezető még arra is hajlandó, hogy népét kísérleti egérnek – nyúlnak, patkánynak – veti oda. És a végső dilemma, hogy ki fogja ezért őt számon kérni, ugye.

December 27-én kies hazánkban minden évben jótékonysági vadászatot tartanak, ami esemény már a nevében hordozza az anakronizmust, miszerint a gyilkolás volna a humánum eredője. Elmesélem azért, mert nem biztos, hogy mindannyian tudjuk, tehát le kell perkálni a vadásznak harmincezret, amiért a kijelölt napon reggel kilenctől délig öldökölhet. A pénzt orvosi műszerekre fordítják a jótét lelkek, és ez olyan nemes dolog, azt mondják. Idén fácánra lehetett menni, így egészen gyakorlatiasan azt is föltehetnénk, hány fácánélet ér egy lélegeztetőt – pláne túlárazva –, összefoglalva, mennyi vérnek kell folyni ahhoz, hogy kielégüljön egy vadász.

Erről lehet szó, mert és ugyanis azt a harmincezret, ha ilyen késztetései vannak az organizmusnak, mindenféle lövöldözés nélkül is oda lehetne adni, de nem. Buddha zokogna, és feltehetőleg a többi aprószentek is ezt tennék, minket azonban elönt a felhőtlen boldogság, hogy milyen szép is a vadászemberek lelke, de nem. Elég csak Semjénre nézni, a pörge kalapjára, hidegen csillogó szemüvegére, amely ájtatos, bamba szemeket takar, és máris látjuk, hogy elhagyott minket az Isten, így hát nem is lehetünk emberiek Kásler sámán képzetei szerint. De milyen jó is, hogy ő meg az, úgy telítődött Istennel, hogy levitál, mint Nicanor atya a forró csokoládétól Marquez papánál.

Mind az összes nagyjainknak van valami káros szenvedélye, Orbánnak a futball, Semjénnek a gyilkolás, Káslernek pedig a sámánvilág. Mint az életért és halálért felelős miniszter épp most osztott ki uszkve másfél milliárdot magyarságkutatásra, aminek újabb bimbaja lesz egy, a honfoglalásról szóló tizenkét részes animációs sorozat is. Ezt a műalkotást ugyanazok készítik majd, mint akik a Pozsonyi csatát álmodták meg nekünk. Arról pedig az a vélekedés, hogy „a kisebbségi komplexus és az önhittség egyaránt önértékelési zavar”. Ebbe a sorba csatlakozott Schmidt nagyasszony is, aki szerint „a nemzeti öntudat megélése olyan erős identitást ad, amit nem lehet felülírni”.

Ő erről írt könyvet. Ő, aki megteremtette nekünk Dózsa László 1942-őt is. Mindebből is kitetszik, hogy egy tébolyda kellős közepén ülünk, amiben ez a jótékonysági vadászat már nem tűnik olyan különösnek, immár egy jótékonysági disznóölésen sem lepődnénk meg, egyetlenünk úgyis szereti a kolbásztöltést, de kizárólag kamerák előtt. Mindenből kampányeszköz lesz, Varga asszony dekázik meg hegedül, Novák asszony papírzsepivel ablakot pucol, s most gondoljuk el, ha elindul a kormányzati ellen-Facebook, azon ilyeneknek lehet majd örülni csakis. Meg kell a szívnek szakadni, mint ahogyan a fácánokért is, akiket jótékonyan gyilkolnak meg, vagy hogyan.

Ölni kell, mert háború van. Kövér pedellus is az egész világot vizionálja már maguk ellen, uniós és jenki tankokat, amelyek elől a magyari hős a barlangjába bújik, vagy az ereszen menekül. Ez az új fideszi keresztény polgári osztály olyan ótvaros eszmei és identitásbéli zűrzavarban szenved, hogy ilyen libsi lélekkel kész öröm nézni ezt az egészet. Ősmagyar, szittya szűzmáriák, táltosok és vértanúk rotyognak a nagy, nemzeti önérzet fazokában, amiből turulszagú tömjéngőz száll elő, megazisten. Pont így. Gyökereket keresnek a gyökértelen senkik, hogy igazolják a nyomorult életüket, és teljesen belezavarodnak ebbe az egészbe. Csak náluk van a pénz.

Ami hatalmas, nagy úr. Mészáros is visszaosztott negyven milliót a lopott százmilliárdokból, és még csak bolsevikokra sem kellett vadászni érte, pedig lehetett volna. Momentán megelégszenek a fácánáldozattal, amit az uruknak be kell mutatni, hogy a jóságuk igazolást nyerjen. A honfoglalásos animációban is biztosan lesz vérszerződés, meg csodaszarvas, megyünk vissza a mesék bizonytalan világába, ahol a kedves vezető fácánkolbászt tölt, hogy meglátogassa őtet a nagy Manitu a dakota lován. Íme, hölgyeim és uraim, a fideszi magyariság foglalata, avagy az út, amelyen egy egész nép – nemzet – veszítette el az eszét. Ez a rohadt nagy, megélt magyar öntudat. Jóccakát..