Kategória: Egyéb

Orbán Viktor őfőméltósága körülnézett a kincstárban, rábökött II. Zsigmond Ágost gyerekpáncéljára, és azt mondta, csomagolják el az ő bratankijának, kössék át masnival és küldjék Lengyelbe a kiskacsa anyukájához, ahogyan a nóta mondja. Ez a gyerekpáncél a Nemzeti Múzeum féltett kincse volt, s mint ilyen, nemzetünk – nem fideszi értelemben – tulajdona. A Tercsié, Fercsié, Katáé és Kláráé. Köztulajdon, közgyűjtemény, tehát közpénz. Azzal a sorssal, úgy látszik. Orbán Viktor őfőméltósága tudata meghasadt, és az a tévképzete, hogy az ország, annak javai és kincsei, pénze, hegyei és mezői mind az övé.

Nem. Egyáltalán nem. Valaki hozzá közel álló szelíden elmagyarázhatná őfőméltóságának, hogy ez nem feudalizmus, ahol kastélyokat, épületeket, földeket és pénzt úgy osztogat a hűbéreseknek, mint cukorkát a pedofil, ostyát a bádogbános. Legutóbb is csak hümmentettünk, amikor a Kádár-villát átadta II. Efrém Ignác szír ortodox pátriárkának, tátott szájjal néztünk, amikor más egyházak számolatlanul kapnak épületeket, alapítványok kúriákat, szórja az állam vagyonát, ilyképp a miénket. Igaz, a pártja székházát is eladta, hogy apuka bányát vehessen belőle.

Azóta van másik székház, mint ahogyan lett budivégi stadion is. Nem egyszerűen ellopja az országot, hanem perverz módon teszi magáévá, ahogyan belakta a karmelitákat, ott főzöget, koviubit pancsol és az erkélyen húzatja a nótát, miközben a cimborákkal és csinovnyikokkal iszogat. Az alattvalókat eladja rabszolgának a BMW-hez és társaihoz, stadionokat épít cirkuszi játékokra, a papokkal a maga dicsőségét zengeti, számolatlan adókat vet ki, hogy a birodalmát építhesse, majd kegyként utalványokat osztogat. Olykor túlzónak érződött Bödőcs karakterisztikája a Felcsúti Ramszesszel, de igaza van.

Viszont ezzel a párhuzammal az iszony is belénk költözik, ha eszünkbe jut az igazi, II. vagy Nagy Ramszesz, aki hatvanhat évig uralkodott, és ilyenkor az embernek az élettől is elmegy a kedve. Mert az is ott lesz feladatként annak, aki ezt a miénket túléli, hogy mindezeket – és nem ezt a nyüves gyerekpáncélt – majd vissza is kellene szerezni valahogyan. Mert, ha nem, itt maradnak az Orbán által a mi pénzünkből kitenyésztett földesurak, tiborczok, mészárosok, garancsik meg a többi, illetve a királyi família sarjai és kiterjedt sógor-komasága, a földesúr ügyvédei és fogászai, meg a többi.

Egyébként a folyamat, amellyel mind az egész ország el van lopva – nyakatekert de kifejező germanizmussal –, már majdnem a végéhez érkezett. Minden birtokba véve, s mint látjuk, már a Nemzeti Múzeum tárgyainak önkényes osztogatása is elkezdődött. Igaz, Habony is vitt haza festményeket a Szépművészetiből, mert nem ők nyerték a legtöbbet. A lopás törzsfejlődésében azonban már ott tartunk, hogy a másét már nem is magának – ami nem megbocsátható, de azért érthető – veszi el, hanem cimboráknak passzolja oda. Ez már egy szint.

És nincs messze attól, hogy – erős képpel megmutatva – elzavar a putridból, és a saját parasztjának adja oda. Ez a feudalizmus megtelepedése kies hazánkban, s amikor a demokrácia hiánya miatt óbégatnak a szerencsétlen megalázottak és megnyomorítottak, akkor csak azt felejtik el, hogy az abszolutizmusban ilyet követelni nem életszerű. Így azzal a tudattal kell nekimenni a választásnak – amíg van –, hogy nem egy ellenérdekelt pártot kell legyőzni, hanem egy komplett királyságot annak minden földesurával és elhülyített jobbágyaival együtt.

Hogy messzire jutottam a gyerekpáncéltól, az meglehet, de ezt követelte a logika és a józan megfontolás. Viszont számon lesznek kérve. Hogy maradjunk ennél a páncélnál, az a múzeumi ember is, aki becsomagolja olyan felhorgadás nélkül, hogy de ez kivel lett megbeszélve, milyen kurátor vagy kincseket felügyelő ember vagy grémium bólintott rá. Mert, ha senki, akkor nagy a baj, amit viszont a csinovnyikok lepleznek. Bár tudjuk, minden diktatúra addig működhet, amíg az alattvalók működtetik. Egy király sem maradt hatalmon ezek segítsége nélkül. – És most kibővítettem a felelős bűnösök körét.

Kásler vallási fanatikus misszionárius szerint „az ateisták nem élhetnek emberhez méltó életet, mert ahhoz találkozni kell Istennel”. Egy karácsonyi üdvözlő videóban fejtette ki ebbéli nézeteit, amelyek egy részeges plébános ideáinak megfelelhetnek, az egészségügyért, oktatásért és más efféle – klerikális nézőpontból huszadrangú – cifraságokért felelős miniszter szájából kifolyva a XXI. században röhejesek és lesújtóak. Ha Kásler a koszos körmével, legyalult tudatával az emberhez méltó organizmus mintapéldánya, akkor én mától egér leszek, kicsi kis cincogó jószág, mert nem akarok Kásler-féle ember lenni. Bármely paradoxon is, annál humánusabb vagyok.

Hívjatok hát Tihamérnak, aki egérre nézvést nem kötelezőek a NER emberekre vonatkozó kötelmei. A NER a vallásos buzgalmával, ájtatos aljasságával nem méltó arra, hogy egér-hajlékomba jöjjön. Mert és ugyanis Isten ott lakik velem, nem kell vele randevúzgatnom mindenféle templomokban, együtt pipázgatunk, iddogálunk, de szoktunk bújócskázni is. És a kis huncut igyekszik kifogni rajtam. Olykor Allah, máskor Manitu vagy Jehova alakját ölti, de mutatkozott már Siva, Visnu, urambocsá Zeusz, Jupiter, Osiris vagy Rá köntösében, így az a morfondír, hogy ezek a formák is játszanak-e az emberhez méltóságban, vagy csak Kásler sámán fennakadt szemű vonyítása.

Én lehetek pimasz, mert egér vagyok, és innen, ebből a magasságból meg is kérdem, hogy vajon emberhez méltó-e éhezni, bombázások elől menekülni, hidak alatt élni és más efféle cuki kurvaságok, amelyeket elszenved az ember, de, ha tömjén szaga van, akkor minden rendben állítólag. Nem vagyunk közös állásponton az emberhez méltóság tudományos meghatározásában, de nem az lesz az, amit Orbán bábja annak hatalmi tébolyából kifolyólag ránk akar erőltetni. Egyáltalán emberhez méltó-e lopni és hazudni, s ha már Krisztus születése okán óbégat a sámán – megjegyezve, hogy még véletlenül sem télen jött a világra a megváltója –, akkor legalább az ő vélt igényeinek felelne meg.

De azt sem, még arra sem képes. Iványi Gábor mesélt tegnap arról, mit nem szabad vagy hogyan kellene emberhez méltóan lenni-létezni: „Nem szabad mások jogait elvenni, visszamenőlegesen törvénykezni. Nem szabad olyan gazemberségeket beleírni az ország legfontosabb törvényébe, hogy a rendőr háromszori felszólítására takarodnia kell egy hajléktalannak a turisták számára fenntartott belvárosból, és ha ez nem történik meg, akkor börtönbe is mehet. Vagy nem szabad büntetőtábor-szerű körülmények között tartani gyerekeket és a szüleiket, csak azért, mert elmenekültek a szülőföldjükről, ahol bombázták a házukat.” – Ezt mondta, így emberségből is példát mutatott Káslernek.

Mert egyrészt arra intette őt és a vezérét, hogy olvassák el a Bibliát, amit – cselekedeteiket nézve – jól láthatóan nem tettek meg, és megmutatta, mi az igazi jóság. Biztosította a hatalom letéteményeseit arról: „nekünk nem célunk, hogy bárkinek bármi rosszat vagy kárt tegyünk, őket is fogjuk a börtönben látogatni, viszünk pokrócot is”. – Íme, az emberhez méltóság foglalata, s magam egérként sem mondhattam volna mindezt szebben. Ám itt állunk most az ünnepek elmúlván abban a kásleri tévhitben, hogy Isten elköltözött a hajlékunkból, de csak az övéből távozott, ha egyáltalán járt valaha arrafelé. Mint kitetszik, a különbségek köztünk ontológiaiak.

Én, Tihamér, az egér, önszántamból lettem az. Abból a józan megfontolásból, ha az emberséget a maguk képére formálva hirdetik, akkor én arról lemondok, és még csak nem is fájó szívvel, mert mit is veszíthetnék, ha semmit sem. Embernek lenni egérként is lehet, mert így is emlékszünk F. Milán polgártárs evangéliumára, miszerint: „A földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény”. – Mindezek után erős bennem az a meggyőződés, nem ez a Kásler fogja eldönteni az üdvözülésünket, ilyképp ez a Kásler – és mind az összes – kitörölheti a seggét a hamis pátoszával, midőn azt véli, ő dönti el, mi az emberi. Mondjuk én, Tihamér. Az egér.

Miután Béla kipróbálta a kutyalétet, és arra kellett rájönnie, hogy úgy sem sokkal jobb a világ, akképp határozott, vagy inkább döntött helyette a sorsnak nevezett időfolyam, hogy maradjon ember mégis, bár erről sem lehetett tudni, milyen előírásoknak kell megfelelni, ha organizmusként ezt a nevet viseljük. Sőt, hogy ki dönti el, mi az, mihez képest az, a Béla seggétől kiült székhez képest, egy amőbához viszonyítva vagy a bádogbánoshoz hasonlítva, szóval nem egyszerű ez. És Bélának kedve sem volt efféle morfondírra, mert úgy határozott, leül a székére, kijelöli azt a világ közepének, szopogatja a fröccsét, és úgy békél meg saját magával merengve a létezés ostoba csodáján, mivelhogy közelített a karácsony, s egyben a tél, ami a napfordulóval már kezd is múlni pontosan, holott amúgy épp megy a világ beléje erős irammal.

Már csak ebből is kitetszik, hogy a dolgok rosszul vannak elrendezve, mint csálé látkép a falon, félrecsúszott nyakkendő vagy kilöttyent tej a viaszosvászon abroszon, ami már magában indokolja, hogy gondolkozzék felőle az ember, már, ha eldöntöttük, hogy mi is az egyáltalán. Úgy vagyunk tehát, hogy nem vagyunk sehogyan sem, mint mindig is általában, az emberlét tehát a sehogyan sem létel, de Béla úgy döntött, hogy efelől nem kezd el merengeni, mert épp nem volt kedve a végtelen arcába nézni. Elég volt neki a fröccsök ura szeme a jól ismert vérerekkel, szivárványokkal, szarukkal és csipákkal. Ilyen békében forgott és iramlott a Föld nevű bolygó keringőjének azon pontja felé, amit karácsonynak neveznek, de lehetne épp saturnalia is, vagy épp semmi sem. Minden csak megegyezés kérdése, és semmi sem örök.

Ilyeneken mélázott Béla az ivóban, és hessegette is az egészet, mert úgy határozott a kutyalétből visszajőve, hogy ezúttal jó lesz. Nem cimborál a rigókkal, macskákkal, nem telepszik a fa csúcsára lenézni a világot, annak ostobaságát, és a benne lakókét egyúttal, magyarán, magányában nem hordja fönn az orrát, és olyan lesz, mint akármely olajos hajú, bánatos szemű, sőt, protkós vagy duplagyűrűs létforma. És ez elhatározásnak nagy volt túlságosan is. Mivelhogy alig is kezdett lelkében csatlakozni a nyájhoz, sírásokat halott odakintről, elfojtott nyüszítéseket és sziszegős hüppögést, amit nem tudott mire vélni. Hiszen odakint semmi nem volt, még a közmunkások is hazamentek, csak a kivágott fenyők támaszkodtak a szentháromság szobor talapzatához.

És ők nyüszögtek meg hullatták el az életüket minden egyes levéllel, ami pergett róluk. Sőt meghallotta Béla azt is, a pontyok sikonganak a tóban, hogy nem akar halászlé lenni egyikőjük sem, a disznók sivítottak, mert ők sem hurkaként képzelték el az ünnepeket, se nem oldalasként, ordítottak a tyúkok, kakasok a levessé válás borzalmaitól, tehát egy halálsikoly volt az egész falu, amit csak Béla hallott, mert ismerte már mind a hat világot megáldva és leköpve mindenütt. Nem volt helye így élők közt, zúgott a feje, gondja, s fájdalma kicifrázva, és muszáj volt elmenni innen a nulladik napon, mielőtt az első megvirrad, és megérkezik a csupasz csíz a körtefára, és még aztán sorban a többi bohóc, verébzenészek, ilyenek.

Ki kellett menni tehát a temetőbe kényszerűen a hazugságok elől menekülve, s ahogy haladt el a kukoricás, a tépett kék plakátok mellett, úgy haladt vissza az időben, mintha távcsőbe nézve a csillagok közt a térben megbúvó múlt végtelensége felé haladna. S ahogyan odaért a sírhoz, gyerek volt már, gyerek lett újra, és jöttek elő a valaha volt nulladik napok, narancsillat és villanyvasút, habkarika és csillagszóró, szaloncukor és a csilingelés, hogy lehet a szobába szaladni be csodát látni. És így a gyerek Béla mindent megbocsátott mindenkinek. Megértette a duplagyűrűsöket, a bánatos szeműeket, az olajos hajúakat, a műanyag motorosokat, sőt, még a bádogbánost is. Mindent megértett és megbocsátott, ahogyan hallotta a csöngettyűzéseket a falu felől, hogy lehet a szobába menni be, mert az angyalok épp végeztek a fával.

„Én nem vagyok a Néppárt tagja, úgyhogy meg merem kockáztatni, hogy azt mondjam: ez a Weber egy szar ember.” – Ilyen bájosat mondott a békemenetes Bencsik András, a Hír Tv Sajtóklubjának rendes tagja, a volt pártrovatvezető. Majd erre ezt reagálta Bayer Zsolt, a Fidesz 5-ös számú párttagkönyvének tulajdonosa, lovagkeresztes szellemi mérföldkő és verbális verőember: „A számból vetted ki a szót”. Gajdics Ottó, valahai munkásőr pedig elégedetten hümmögött, eltelten göcögött a jobboldali kultúrfölény efféle ékes megnyilvánulásától. Mint kitetszik, a Hír Tv Sajtóklubjának rendes tagjai a rosszabb fajta kocsmai csőcselék nívóján állanak, és ezen a ponton én kérek elnézését a jóravaló alkoholistáktól, akik amúgy csak csendben iddogálnak a sarokban.

Hogy ki, hol, mit okádik, voltaképp magánügy. Ez a szarozás a képernyőn már nem is feltűnő, volt már ennél, és lesz is még rosszabb. Hanem a viszonyok. Hogy a békemenetes Bencsik, a volt pártrovatvezető Orbán Viktor védő öleléséből ordibál kifelé. Pénzzel, műsoridővel, és az ilyen teljesítményért való vállveregetéssel kitömve, voltaképp érinthetetlenül. Bencsik, Bayer, Gajdics – meg a többi – efféle undorító hangja a beszari nagypofájúaké, akik csak a csürhe óvó langymelegéből mernek csak tutulni a világra. Orbán is a függöny mögé bújik, ők pedig a mindenkori hatalom mögé (pártrovatvezető, munkásőr, most meg a keresztény kurzus), ami nem az elvtelenség miatt undorító, hanem a jellemtelenség miatt elsősorban.

S bár Bencsik nem tudja, mert nem veszi észre, de ezt vallja be a tekintetes bíróságnak a mondatával: „Én nem vagyok a Néppárt tagja, úgyhogy meg merem kockáztatni, hogy azt mondjam: ez a Weber egy szar ember.” – Ha tehát nem kell számonkéréstől tartania, szarozhat, amennyiben viszont felelnie kellene a szavaiért, ilyet nem mondana egyáltalán. Itt áll előttünk pőrén és csupaszon a Fidesz-jellem, amely addig nyílegyenes, míg következménye nincsen. Ha igen, már sunnyog és lapít. „Szeretném megismételni a bocsánatkérést Manfred felé és a többi kollégám felé. Nem állt szándékomban megbántani senkit, sem a frakcióvezetőt, sem a frakció többi tagját, sem a pártcsaládunkat általánosságban.”

Ezeket az esdeklő mondatokat Deutsch rebegte kislányosan akkor, amikor készültek őt kihajítani, előtte viszont bencsiki magasságokban – mélységekben – járt. Bencsik is elmondta, ha a Néppárt tagja volna, nem szarozna, így viszont teheti teli pofával. Bencsik szája Deutsché, meg Orbáné, aki ugyanezt adta elő, amikor a segge átmenetileg megmenekült, ugyanis egyből teli pofával szidta az Uniót újra, ami jellemnél ocsmányabb kevés van a világon. Viszont ezek mind az összes ilyen. A műsorban Bencsik annyit mondott még: „Ami pedig a Webert illeti: én kifejezném most már a saját nevemben az őszinte utálatomat a személyét illetően” – mire Bayer Zsolt csak annyit tudott hozzátenni: „Magam is.” – Majd pedig békés és áldott karácsonyi ünnepeket kívántak a nézőknek.

Íme, hölgyeim és uraim, a magyar keresztény konzervativizmus foglalata Márai igazával, aki – mint emlékezhetünk – ezt jövendölte: „És ha eltűnnek a kommunisták, jönnek majd a félművelt sunyi parasztok.” – Viszont azt nem sejthette, hogy ezek ugyanazok lesznek. Pedig mennyire, hogy azok. Már csak ezért is szeretném megérni az új rendszerváltást, hogy akkor az ilyen Bencsik-féléknek milyen új köpönyege lesz. Ha eltűnik a seggük alól a közpénz, ha valódi teljesítményt kell letenni, mit láthatunk és olvashatunk akkor. S ami a leginkább érdekelne – ha megérem –, hogy mekkora lesz akkor a ma teliholdnyi pofa. Mert nem vagyok egy bosszúálló alkat, viszont jól esne ezeket vinnyogni látni. Csak és csupán azért, hogy helyre álljon a világ rendje.

Ismerős nekünk Edmund Veesenmayer neve talán, aki Horthy Turán nevű különvonatához csatolt vagonnal érkezett meg Budapestre 1944-ben az ismert végkifejlettel. Azért tudott a Turánhoz csatlakozni Veesenmayer vagonja, mert épp Hitler-látogatóban járt vele kormányzó urunk, így a hazaúton együtt is teázgathattak a Turán étkezőkocsijában, amit most fáradságos munkával Kásler miniszter megvett, hazahozatott és felújíttat. Ha olyan szép lesz, mint a Szent Jobbot szintén Horthy idejében hurcolászó Aranyvonat újjáépített vagonja, már megérte. Mint emlékezhetünk, az úgy sikerült, mint valami roma lakodalmi kellék, olyan aranyozottan, eklektikusan csicsás-undorítóan, hogy már csak ezért is érdemes volt megszületni.

Viszont ma nem esztétizálunk, hanem moralizálunk inkább, sőt, a táplálkozás szükségességéről is szót ejtünk, mint kötelező feladatról. Mert emlékszünk még Sheldon determinációról szóló előadására, miszerint szükséges a táplálék bevitele a szervezetbe, oxigén az elégetéséhez és a salakanyag ürítése. Minden más választható. Hogy Kásler miniszterünk ilyen lett, az is nagyrészt és leginkább döntés következménye, mert más esetben terheltségnek neveznénk inkább annak minden ódiumával. Mert ezzel párhuzamosan, hogy lerohadt és rossz emlékű vonatokat veszeget, Kásler miniszter levelezéssel tölti az idejét, az egészségügy ugyanis már rendőri feladat, ideje tehát van dögivel. A tanároknak írt miniszter urunk egy nyáladzó üdvözletet.

Kitetszik ebből, hogy összekeveri a hittérítő munkát a miniszteriális feladatokkal. Kásler mostanában misszionáriusként éli a nyomorult életét, míg föl nem zabáljuk mi, ágyékkötős sorosisták az orrunkban keresztben virító lábszárcsont mögül prüszkölve. „A magyarság esetében a kereszténységgel való találkozással egy ősi kultúra lett teljes, egészült ki, szakralizálódott. A keresztény hit és az ősi magyar hagyományok mentén kialakult kultúránknak szellemében jött létre és fejlődött a magyar oktatás, a magyar iskolarendszer…Köszönöm Önöknek, hogy az év minden napján a krisztusi parancsoktól vezérelve, kitartóan, alázattal, legjobb tudásuk szerint teljesítik küldetésüket a magyar oktatásért, a magyar ifjúságért.” – Ilyeneket irkált Kásler miniszter a tanároknak.

Innentől értjük az étkezőkocsit, az Aranyvonatot, a Szent Jobbot meg mindent, azzal a toldással, hogy ebben az állapotban nem kellene erőltetni annyira azt a miniszterséget, vagy meg kellene beszélni a főápolóval a dolgot. Másrészről, mint azt a levegőért kapkodó tanárok ki is fejtették, ez a bájos levél nem felel meg a Köznevelési Törvény paragrafusainak, de még az ereszen csúszkáló Alaptörvénynek sem, lévén, abban benne van a lelkiismereti és vallásszabadság. Illetve az oktatás terén ez a passzus: „Az állami és települési önkormányzati nevelési-oktatási intézményben az ismereteket, a vallási, világnézeti információkat tárgyilagosan, sokoldalúan kell közvetíteni, a teljes nevelés-oktatási folyamatban tiszteletben tartva a gyermek, a tanuló, a szülő, a pedagógus vallási, világnézeti meggyőződését.”

Ilyenek vannak tehát a törvényben, de csak addig, míg sokat ugrálnak a pedagógusok. Mert egy ködös éjszaka csak, és máris módosul minden, ahogyan az szokásban van a NER-ben. Mindemellett a tanárok azt is megjegyezték csöndben, hogy a levelezgetés helyett jó lenne, ha a túlóráikat fizetné ki Kásler, de látjuk, hogy a pénzt inkább vonatokra költi. Egyébként és egyáltalán a zsák krumplikon kívül a rezsim nem nagyon törődik az alattvalók Sheldon által is elismert alapvető szükségletével, miszerint enni muszáj. Például a SZFE-s lázadókat direkt akarják éhen dögöleszteni, mert ugyanis visszatartották a hallgatók ösztöndíjait és szociális támogatásait egészen addig, míg a sajtó el nem kezdett érdeklődni a dolog felől.

Tudjuk, hogy Orbán megváltó rajong a költészetért, ezért figyelmébe ajánljuk J. A. polgártárs elképzeléseit a mindenségről, miszerint ehess, ihass, ölelhess, alhass. Kitetszik, hogy a teljességből már csak az alvás lehetősége maradt meg nekünk. Mert ugyanis fentebbi példáink is mutatják, a rezsimnek mindegy, hogy te éhen döglesz vagy sem, itt Kásler szakralizálja a fasiszta vonatot, meg kereszténységről óbégat a koszos körmével, és kész is a kormányzás. Sőt, már a szabad ölelés joga is csorbul úgy alaptörvényileg. Hát, polgártársak, nem egy sikersztori, én magam viszont csak arra vagyok kíváncsi, meddig tart a lendület, amellyel minden napra jut egy-két megéneklendő genyaság. Momentán ez izgat leginkább, egyébként pedig boldog karácsonyt.

Ma ismét egyetlen, fénylő csillagunk bejelentésére várunk. Már megint peregnek a dobok, hogy mindjárt elmondja, mit szabad vagy mit nem, mire jutott álmatlanul forgolódva. Áll az idő addig. Nem tudom, kitetszik-e, hogy beléivódik lassan a szolganépekbe a mindenórás várakozás, az állandó dobpergés és harsonaszó, hogy lassan nap nem indul anélkül, ne várnák a bávatagok az ukázt, hogy lehet-e máma segget törölni, ilyenek. Függés van. Szolgaság van. Másképpen: nincsen szabadság. Magam én nem értem az alávetettség mazochista gyönyörét, de lehet benne valami kéj, ha ennyien élni sem tudnak nélküle.

Máma kijelenti a nemzeti pöfeteg, ölelheti é a nagyi az unokát, meg ilyenek. Voltaképp a magány iszonyára játszik rá, hogy az egyedülléttől rettegő népek, ha kapnak némi engedélyt az egymás látására, hálatelt imákat zengjenek, miszerint köszönjük néked Viktor. A járvány despota nézőpontból erre való, a Viktor-alkoholizmus kialakítására, s ha ugyan nem is tudatosan egészen, de mégis erre játszik a NER-kommunikáció a dobpergéssel. Ez a mai kinyilatkoztatás is lóg a levegőben hetek óta, Ceci nénnye is előadta karácsonyi intelmeit tegnap a bávatagoknak, hogy ne csámborogjanak plázákban, meg mossanak kezet. Erre futotta neki.

De még megnyugtatott, minden továbbiról miniszterügynök úr tart majd eligazítást. Ahogyan ezt írom, ezt várja az egész nyüves világ. A szomszéd Józsi is érdeklődött tegnap egész nap, hogy na, elhangzott-e már, hogy mit lesz neki szabad és mit nem. Csupa szomszéd Józsik a NER, hónuk alatt zsák krumpli, szívükben Viktort éltető rőzse dalok. Nem a magyari néplelket akarom fölfejteni, hanem az egyes Józsikat, hogy ez így miért, s hogyan, de ezt nem lehet, így a Józsikról most ennyi épp elég is. Mert vannak azért ellenállók és lázadók, az ellenzéki városok hős polgármesterei. Vagy pediglen nem. Mert szombaton is volt ukáz.

Az alkalommal pedig a kedves vezető a torkukra tette a kést, és épp hogy el nem kezdte metélni, húzgálni. A Józsikon kívül tudjuk mindannyian, mire megy a játék ezzel az iparűzési adós mókával, s hogy ez ellen tombolni kell. A hős polgármesterek pedig kifundálták, hogy 23-án éjjel, a kijárási tilalom alatt városaikban lekapcsolják a díszkivilágítást. Jól megmutatják majd, és mind az összes fideszista, élükön a vezérrel sírva követeli újra az éjszakai fényeket, mert anélkül élni nekik nem lehet. Nem igazán. Szimbólumokból padlást lehetne rekeszteni. Olyan ez, mint a tüntetések, ahol szónokolnak, dalolgatnak, majd megkérik a népeket, hogy menjenek békével.

Mintha a szentmise érne véget. Hát, nem egészen. A letarolt városok füstölögnek, mint a drégeli rom, és erre azt feleljük, hogy akkor nem világítom meg csicsásan. Tiborcz lámpái viszont éghetnek, hogy azok az emberek, akik amúgy ki sem mehetnek az utcára, ki ne törjék a nyakukat. Hogy ezt én érzem csak nonszensznek, vagy tényleg egészen az, azt tessenek megítélni. De nem azért emlegetem most ebbéli hirtelen felindulásomat, hogy zavart keltsek, hanem, hogy kies hazánk jelenlegi működését lefössem. Hogy a kedves vezető a Facebookon történő bejelentésekkel dirigál, s dönt életről meg halálról. És ezt nemcsak tűrjük, hanem várjuk is rend szerint.

Hogy mire kapunk engedélyt máma vagy mire nem. Úgy nagy általánosságban a konvenciók irányítják az életünket. Hogy karácsonykor szeretünk, ha beledöglünk akkor is. Hogy bejgli nélkül ilyenkor élni nem lehet, hogy szilveszterkor tűzijátékozni muszáj, meg végeredményben, hogy az apa férfi, az anya nő. Ezek végül is szabályok, és a despotának az a jó, ha minél több van belőlük. Még jobb, ha azokat ő szabja meg. És itt tartunk most épp. Várjuk, hogy Orbán kijelentse, mit engedélyez, mit nem. S ha kijelenti, hogy a nagyi megölelheti a kisunokáját, akkor imába foglalják a szent nevét. Itt tartunk épp, és senkinek föl sem tűnik. Vége van.

A kedves vezető tegnap mintegy az adventi ünnepkör lezárásaként és buzgó keresztényi szeretettől áthatva csak annyit mondott pár millió magyarnak: bár dögölnétek meg. Ők a városlakók, akiknek az a bűnük, hogy nem rá szavaztak. Ne égjen a lámpa ott, ne járjon a villanyos, gaz verje fel a térkövek közeit, s úgy általában ne legyen ott semmi, ahol őtet nem szeretik kellőképpen. Amit ugyan hülyén – mert hogyan máshogy is tudná – idézett a Terror Háza avatásakor, miszerint „mint a lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom”. Ezt mondta a kedves vezető a tévelygő választópolgároknak városuk újabb megszívatásával.

Tudtuk, hogy Orbán Viktor szaralak, de nem hagyja, hogy elfeledjük ezt a kis hibáját. Muszáj neki naponta igazolni iránta táplált megvetésünk helyes voltát, de így van ezzel mind az összes is. Ha már a Terror Háza szóba került, eszünkbe ötlik Schmidt Mária igazgató asszony, és az ő forradalmárgyártó buzgalma. Egyszer már előállított egy Dózsa László 1942-őt, most épp Deutsch Tamás 1966-on dolgozik erősen. Nem tudom, ha Deutschot most épp nem rühellenék annyira az EPP-ben, képbe került volna-e, mint a Schmidt nagyasszony által alapított Petőfi-díj kitüntetettje, de így vagy úgy, megkapta. Nem nagy ügy, Bayernak meg horog-, pardon, lovagkeresztje van.

Hogy miképp nyaligálják ezek egymás seggét, az teljességgel érdektelen, az azonban nem, hogy az ilyen plecsniktől elkezd nőni az arcuk, óriásivá dagad, hogy már be sem bírnak nézni vele a mi kis szaros ablakunkon. Elemelkednek mintegy az anyaföldtől, és lebegnek a tajtékos egünkön. Deutsch azért kapta a díjat, mert sokat tett a térség népeinek szabadságáért, és megértette, hogy a Nyugatnak ő nem jelent sokat. Ez a díj laudációjában szerepel, és arra utalhat, hogy Deutsch ifjú korában Prágában hőbörgött. Most már lassan ott tartunk a narrációban, hogy Orbán Pestről űzte el az oroszokat, Deutsch pedig Prágából.

Ez a meggyőződése egyébként Deutschnak is, mert ugyan Brüsszelben azt mondták neki, pofád befogod, hazafelé azért még mondhatja a hülyeségeit, és mondja is kitartóan, sőt, egyre hangosabban. Olyat is hallottunk tőle, hogy a Néppártban olyanok oktatják ki, akik semmit sem tettek a szabadságért, míg ellenben ő megjárta a börtönt is. Édes pofa. Jelezném azért, hogy azt nem szenvedte el, rendőrségi fogdán volt pár napig, aztán ötezer korona lefizetése után jöhetett is haza szabadságharcos hősként. Schmidt nagyasszony meg gyártathatja a plakátot az elszánt tekintetű ifjú Deutsch arcmásával, misezrint Deutsch Tamás 1966-.

Aztán kiderül, hogy valami lány van a képen egy KISZ-es építőtáborból. Ha az ember elszakad a valóságtól, egészen hülye dolgokat képes mondani. Még pár nappal ezelőtt, amikor a fél Fidesz azon rágta a körmét, hogy Deutschot kihajítják avagy nem, Szijjártó is megszólalt a cimbora védelmében, és azt bírta kinyögni, ha a néppárti frakció minden képviselője úgy dolgozna, mint Deutsch Tamás, lehet, hogy jobb teljesítményt tudnának nyújtani az EP-ben. Íme urak és hölgyek, amikor mi egy szétcsúszott embert látunk, a Fidesz egy szabadságharcos sztahanovistát tesz elénk.

És nem érzik, hogy röhejesek. Sőt, már odáig is eljutottak, hogy egyáltalán nincs is Deutsch-ügy, hanem a Néppárt jövője a kérdés. Az a vélekedés ezek szerint, hogy a Fidesz nélkül élet nincsen, amiből az látszik, hogy finoman szólva is túlhajszolt az egójuk. Viszont csak itthon csodálatosan. Kint kuss van, ezért Deutsch hazafelé ordít, miszerint Európa a Soros-tervet hajtja végre. Gyurcsánynézik, donáthozik Schmidt nagyasszony plecsnijével a lukában. Arra kell jutnunk, hogy ezek súlyosan terheltek, sőt, ez valami utolsó tangó, amikor már minden mindegy, utánuk az özönvíz.

Caligula végnapjait szoktam emlegetni tombolásukat jellemzendő, de Orbán most már inkább Néróra hajaz. Ő Rómát gyújtotta fel, a kedves vezető pedig Budapestet, illetve a magyar városokat szándékszik. Ha nem lenne félelmetes, akkor szánalmasnak volna nevezhető a komplett bagázs, csak sajnos nem az. Az, hogy elment az eszük, és csűrdöngölnek egy ország romjain, a bőrünkre megy, és lassan beledöglünk. De nem baj, az ifjú házasok vehetnek fel kedvezményes hitelt, mint tegnap gazdaságvédelmileg ez is kiderült. Úgy tűnik, már teljesen megőrült a Sátán.

Mint emlékezhetünk, a NER, azon belül is különösen Orbán miniszterügynök elvtárs mindenkit meggyógyít. A sánták eldobják botjaikat, a vakok újra látnak, a süketek hallanak, és a bénának is kerül új gumi a tolószékére. És mindeközben, hogy el ne feledjük, rálicitálva a Názáretire, a vízből nem is bor, hanem házi főzésű kisüsti válik, pláne adómentesen, ahogy szakad rá a magyari népekre a soha meg nem szűnő Kánaán. Csak az nem gyógyul meg, aki nem is akar igazán, mert nem olyan a hozzáállása, nincs meg benne a harci tűz. Az ilyen élhetetlenek meghalnak. Mostanság egyre többen.

Ezt, hogy mindenkit meggyógyítunk, egy óvatlan pillanatban adta elő úgy két hónapja miniszterügynök elvtárs. Csupa ilyen óvatlan pillanat az élete, így rátekintve ezért beszél annyi sületlenséget, ami nem volna baj, mindenki csak azt adhatja, ami a lényege, s neki ez. Hogy egymásnak ellentmondó dolgokat állít immár akár egy órán belül is, az sem baj már, mert megszoktuk. Hogy az internet népének egészen enyhe minősítését tegyük ide mélyen egyetértve vele, ez már akkor is hazudik, ha levegőt vesz. De vannak cifrábbak is, amit azért nem idézek, mert még az venné ki magát, hogy én pikkelek őszentségére.

Pedig ez egyáltalán nem igaz. Sokkal mélyebb emóciók fűznek hozzá elképesztő elgondolásokkal, aminek leföstésére Bosch papa ecsetje kellene, de ne fárasszuk ezzel egymást. Hasznosabb, ha Sheldont hívom segítségül újólag, aki, amikor megkérdezték tőle, szereti-e a kanapé sarkában lévő állandó ülőhelyét, azt felelte, ez így nem helyes. Mint megmutatta, kifejtette, ő az anyját szereti, a kanapé sarkán leledző állandó ülőhelyéhez ezzel szemben sokkal mélyebb vonzalmak fűzik. Ezt tessenek az ellenkező irányú érzelmi irányultsággal elképzelni alaposan.

Majd mindezután hozzáfűzni egy három oldalas káromkodást, amelyhez értelmező kéziszótár szükséges, de mindig az a vége, hogy a kurvaannyát, vagy más felemelő lexika. Ennyire szeretem én a magam szerény eszközeivel fénylő, egyetlen csillagunkat, és nem vagyok vele egyedül. Viszont a többiek politikusok, azért nem mennek semmire. Én sem, de nem teszek úgy legalább, mintha valami haszna is volna a nyomorult életemnek. És most, hogy ezen így szerencsésen túljutottunk, nézzünk vissza miniszterügynök elvtárs szavaira, amelyek a fentebb jelzett okok miatt egyre kevésbé érdekelnek.

A tegnapi kossuthi szeánsz azonban kihozott a béketűrésből, pedig előtte hasogatott fát a hátamon a szomszéd, mert hidegek már a nappalok és az éjszakák. Tegnap, a szeánszig már közel nyolcezer honfitársunk halt bele a vírusba, amiről miniszterügynök elvtársnak az jutott az eszébe, beugrott neki mintegy, hogy „végül is nem baj, mert jól bemérték, hogyan kell erről kommunikálni” És most elengedem az elébb fölvázolt tengernyi káromkodást a végén egy kurvaannyáttal, majd azt mondom látszólag higgadtan, hogy álljunk meg egy szóra, ha nem is tanár úr, de Kalifaszi József legalábbis.

He, kérdjük ekkor közös erővel miniszterügynök elvtársat, és még egyszer: he? Ily lényegre törően, hogy akkor most mi van. A halál ugyanis nem tréfadolog, főleg nem azoké, aki mindenkit meggyógyítottunk már előtte, és föltennénk mindezek után de csak visszafogottan, hogy ennyi ennek az élet? Isten adta, isten elvette, pedig mi – és itt újólag a tegnapi duma: “Jól felkészültünk nyáron, megcsináltuk a konzultációt, beszereztük a szükséges védőeszközöket, felkészítettük az orvosokat, ápolónőket.” Minden bizonnyal, sőt, még a kórházparancsnokok is jól harcolnak a halál frontján és erősen.

Tudjuk, hogy a felelősséget hárítja. A konzultáción mondták neki a zemberek, mi legyen, orvosok, ápolók kiképezve, lélegeztetőgépek a raktárban vagy úton valahová piros masnival átkötve, rendőrök az utcán, így, ha nem lenne flegma a drága, még mondhatná azt is, mit tegyek, köpjek vért? – Mint aki belerokkan a felelősségbe és az érettünk végzett munkába. De mégis flegma a manus, bemérte, hogyan kell kommunikálni nyolcezer halottról, baj nincs, mert nem jönnek egyenes kaszával a népek a Karmeliták ellen. És ez a lényeg.

Minden más le van szarva. Az élet is, de legfőképp a halál. Végül is, mondhatta volna szokás szerint miniszterügynök elvtárs azt is, hogy boldog karácsonyt, vagy elbújhatott volna a függöny mögé, de nem. Karakánul kiállt, mert bemérte, hogyan kell kommunikálni, a konzultáció is megvolt. Hogy hullunk, mint a legyek, Mária néni tehet róla, ő ikszelt így a levélben, meg a szomszédja. A zemberek döntöttek a zemberéletről, pofánkat befogjuk, és várjuk a halált, aki vagy kopogtat vagy nem, s ha igen, a NER tudja, hogyan lehet győzelemként eladni azt is.

Például, hogy máma hányan nyertek soron kívüli bebocsátást a Mennyországba. Miniszterügynök elvtárs személyesen dumálta le Szent Péterrel, hogy fogadja odaadó szeretettel a magyari látogatókat. Pofánkat befogjuk, és hálaadó szentmisét celebráltatunk miniszerügynök elvtárs érettünk való szívbéli jóságát dicsérendő. De reagálhatunk másképp is arra, hogy úgy általában le sem szarja, mi történik a népekkel, hazudik és flegmán másra mutogat. Ami ezen kívül esik, azt talán jól csinálja, gondolok itt a szotyolazabálásra. Más tehetsége nincs a manusnak.

Valami történt. Valami iszonyú, valami felemelő vagy köznapi, de valami mégis. Hiszen ma már tizedik napja nem láthatjuk Ceci nénnyét, aki pedig régóta oly kedves része lett életünknek. És nem tudhatjuk, mi van. Olyanok vagyunk, mint a rajzolt reklámban a Red Bulltól betépve szállongó télapó bamba rénszarvasai, akik félve bámulnak az ismeretlenbe magukra hagyatván, és egyikük kérdi: „És mi?”, míg a másik rákontrázik a kétségbe esés iszonyú hangján: „És velünk mi lesz?” – Így vagyunk mi is elhagyva és kétségek közé lökve a jéghideg, végtelen űrben, és kérdezzük, Nyunyó néni hol vagy, Ceci nénnye merre bujkálsz, és esdeklünk érdeklődve. De nem felel rá senki rá a távol, háborúba ájult Neriából.

Pedig mily szívesen hallgatnánk akár ezt: „Azt javasoljuk, a babákat ne vigyék le, az erkélyeken szellőztessék.” Vagy ezt: „Készítsünk bevásárlólistát. Ilyenkor nem fogunk bolyongani az üzletekben.” Ilyen bölcsességek nélkül az ember elveszik a világban, Domestost iszik, és elviszi őtet a rézfaszú bagoly. Ha most olybá tűnnék, hogy csipkelődök netán, akkor jó az érzet, mert a kerítéses pörformansz után, amikor Nyunyó néni odament riogatni, elveszítette a jogait az elnézésre. Hogy fölemlegetem a hiátust, az azért van, mert másoknak hiányzik, akik Isaurának is gyűjtöttek, és ők azok is, akik most megrónak erősen, hogy illetlen vagyok, pedig nem. Nyunyó néni a NER terméke, szimbóluma, a köznapi nagymama létet rég odahagyta, és fogaskerékké vált a bűnös gépezetben.

Így megjelenése is, mostani eltűnése is, és az, hogy nem lehet tudni róla semmit, nem egyéb, mint látlelet a NER-ről, vele pedig a viszonyunk nem harmonikus egyáltalán. Szóval Müller Cecília nem jelenik meg a képernyőn, s akinek hiányzik, azt a választ kapja, nem tök mindegy? Mert és ugyanis – így az indoklás – „Az országos tisztifőorvos tartózkodása a kameráktól nem befolyásolja a tájékoztatást, mivel Müller Cecília előadásában is ugyanazok az információk hangozhatnának csak el, legfeljebb az előadásmódja lenne más.” Kétségtelen, nincs, aki mondja nekünk, hogy „A gyerekek ne vigyek be a nyunyót az óvodába! A szülők csenjék el a gyerekek nyunyókáját.” Mint kitetszik, enélkül tombol a járvány, és elszabadult nyunyókák tartják rettegésben a falvakat, kietlen sorosista városokat.

Müller Cecília országos tisztifőorvos eltűnése – miután tíz hónapig naponta szórakoztatott minket a képernyők előtt – közügy. És erről a közügyről nem adnak nekünk információt. Müller Cecília, úgy is mint Nyunyó néni vagy Ceci nénnye, ebből a szempontból érdekes, semmi egyéb miatt. Mondhatnám azt is, hogy tíz hónap alatt a tisztifőorvosból Paks II. vált, Budapest-Belgrád vasútvonal, s mint ilyen, elveszítette organisztikus jellegét. Ha szerencsétlen képpel akarnám ábrázolni, akkor azt mondanám, zászló ő a NER tajtékos egén, aki csattog a szélben – és most ezt képzeljük el ezt a csodát. Mindezzel pedig csak azt akartam megmutatni, hogy aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók, másfelől, hogy aki lepaktál a NER-el az így jár. Fölszívódik benne, részünkről pedig nincs számára kegyelem.

Végezetül, ha valakinek hiányzik Nyunyó néni gondolatisága, rakok ide pár bölcsességet tőle a teljesség igénye nélkül. Hogy ne érezzük annyira árvának magunkat, azért: „A koronavírus a fiatalokra nem veszélyes, csak arra, aki elkapja./ Ha a vizsgázó kocsival megy érettségire hátulra üljön. Az üljön előre aki vezet./ Csak az keresse fel orvosát aki teljesen egészséges./ A szabadtéri medencéket úszásra használják, kerüljék a játékot./
Az idősotthonokban hunyt el a legtöbb halott, de volt más egyéb betegségük is./ A tartós használati cikkek beszerzését halasszuk a járványveszély utánra, de ha valakinek elromlik a vasalója, az a lehető legrövidebb úton gyorsan beszerezheti./ Kérjük, hogy a betegek könyékig zárt felsőben és minimum térdig érő alsó testtel menjenek be a rendelőkbe.” – Remélem, enyhíthettem a lüktető lukat, amit Ceci nénnye eltűnése okozott.

Azt hittem, arra ébredek reggel, hogy Tompikát kihajították a Néppártból. Vagy nem hajították, csak a sarokba térdepeltették, esetleg azt mondták neki, ez volt az utolsó, vagy akármi. De nem szólnak a hajnali hírek semmiről. Nem mintha volna valami jelentősége is, hogy Deutsch röpül vagy nem, vele együtt távozik a Fidesz vagy sem, ezek csak olyan gesztusok, ránk nézvést igazi folyományok nélkül. A Néppárt már rég leszerepelt, odahagyta az elveit valamelyik sarkon vagy valamely kuplerájban. Néhányan közülük lázadoznak, de mindig kevesen vannak ahhoz, hogy győzzön a tisztesség. Így van ez mindenütt, általában a gonosz erősebb, többen van, hangosabb és mindig neki több a pénze.

Deutschnak és a róla kialakított képnek teljesen mindegy, röpült vagy maradt, twitterezni mindenhonnan lehet, az ő tevékenysége pedig hosszú ideje ebben merül ki. Olykor beleböfög az éterbe valamit. Ilyen volt az is, ami miatt most röptetni akarják, mint valami rossz lufit. Gestapózott, okádott, ami joggal nem tetszett a decens néppártiaknak, úgyhogy Tompika most, hogy tépkedik a laput a talpa alá, vinnyogva visszavonul. Megint bocsánatot kért, és visszavonta a ganyét. Ez a visszavonósdi nehezen értelmezhető gesztus. Ha valaki leír valamit, azt erősen megfontolja, az nem hirtelen felindulásból elkövetett szóbeli kurvaanyázás, annyapicsázás, ami kicsúszik, hanem kiérlelt gondolat. A manus lényege mintegy.

No most, ha ezek után azt mondja, mindezt visszavonom, az csakis taktikai meghátrálás, attól még a lázak megmaradnak az agyában. Ahogyan erre példa ez a mi Demeter Szilárdunk is, aki szintén visszavont, de azóta is azt hangoztatja, hogy ennek ellenére mindenki bekaphatja. Leírt szavakról nem lehet azt mondani, nem is úgy gondoltam, mivel a papírra (képernyőre) vetett hang, szó, mondat, mint a gondolat kifejező formái azt mutatják, hogy de, éppen úgy és éppen azt gondolta. Különben nem tudta volna leírni. A visszavonósdi tehát csak alávaló nyüszítés, időnyerés, erőgyűjtés. Mert a fideszisták jellemtelenségükből fakadóan úgy viselkednek, mint a tahóbunkó férj. Ő pedig, miután az asszony elhagyta, mert verte rendszeresen, visszakönyörgi magát.

Mézédesen búgja, hogy soha többé, ezen túl a tenyerén hordozza a tubicáját, s amint ajtón belülre kerül, máris csattan el az első pofon újra. Ugyanis ilyen az élet, és ilyen a Fidesz is. Mert mindaközben – és ezt ne feledjük –, hogy Deutsch bocsánatért esdekel, Orbán változatlan hangerővel szidja a sorosista EU-t, Szijjártó pedig előre menekülvén szélsőjobbos cimborákat látogat. Innen nézvést Deutsch nem tesz egyebet, mint a saját seggét menti, ám ahogyan ezt teszi, az valami egészen lehangoló. Mint a hasát mutató kutya, aki rájött, hogy túl messzire ment, és nyalogatja a gazdi kezét. Önmagát feladni és saját magát szembe köpni egyébként egy fideszistának sem nagy erkölcsi tehertétel, mert ideáik nincsenek, csak érdekeik.

Deutsch életútja is ezek közül a legértéktelenebb. Ő – ahogyan Orbán a Kossuth téri beszédből – a prágai letartóztatásból eredő kétes morális tartását erodálja, bár onnan is a gyűlölt kommunisták menekítették ki. Deutsch azért került a Fidesz első vonalába az elején, hogy a hosszú hajával és fülbevalójával megdobogtassa a fiatal női választók szívét, és dobogtatta is. Ebbéli érdemei alapján lehetett miniszter az első felvonásban, de csak akkor, amikor végre sikerült megszereznie a diplomát. Harmincon túl. A beléptető kapuk eltüntetésén kívül más érdeme nem látszik, még szegény Für Lajos is megkérte, hogy ne éljen vissza a nevével, amit lánya – második feleség – révén bitorolt egy darabig. Azóta twitterezik, most pedig nyüszít.

Deutsch az az első generációs fideszes, aki életében nem csinált az ég egy világon semmi hasznosat, de azt legalább alaposan. Most pedig itt áll öregecskén és szétesve, attól fenyegetve, hogy kissé messzebb kerül a húsos fazéktól. És nyalogatja a kezeket. Ennél nagyobb megaláztatás nem kell, ennél még az is jobb, ha kivágják, mert akkor olybá tűnne, volt egy gondolatkísérlet ami mellett úgy ahogy kiállt. De még erre sem képes. És itt, benne látjuk azt, ami majd következik, ha a galeri elveszíti a hatalmat. Nem ők voltak, nem úgy gondolták, parancsra tették. Ez mind lesz. De addig is emlékezzünk a mostani Deutschra, aki nem áll messze attól, hogy a saját anyját is megtagadja. Nyüszít a drága, és ezt jó hallgatni.