Kategória: Egyéb

Hollik képviselő, a Fidesz egyik markáns esze tegnap bejelentette a Facebookon, hogy mától ő, valamint pártbéli cimborái idős honfitársakat fognak zaklatni telefonon, lelki támaszt nyújtva ezekben a nehéz napokban. Akiknek szükségük lehet néhány jó szóra – fogalmazott Hollik képviselő –, számíthatnak rájuk, és én szinte hallom is Kövér pedellus hangját a telefonban, hogy a panelproli nyugger kösse föl magát, és más efféle cuki kurvaságok. Mindezzel csak az álszent nyáladzást szeretném kivenni a képletből, mert mindannyian tudjuk, hogy ez 2022-ről szól, nem kell itt játszani az irgalmas szamaritánust, kiscserkészt vagy stílszerűbben úttörőt.

Tegnap megfagyott egy hajléktalan Nagykanizsán, ő a szezon első ilyen áldozata állítólag, legalábbis sajtónyilvánosan. Feltehetőleg volt neki krónikus betegsége a kitartó nincstelenség mellett, ez okozhatta a bajt. Telefonnal viszont valószínűleg nem rendelkezett, pedig Hollik minden bizonnyal hívta volna. Vagy Rétvári, ő szokott örömhíreket bejelenteni, miszerint hány milliárdot hagyott a nyugdíjasok zsebében. Hogy egyenként ez mennyi, az soha nem tudható, csak azoknak, akik épp éhen halnak belőle, nézik a lukas zsebükben a milliárdok hűlt helyét, majd kimennek az utcára megfagyni kicsit. Csak épp egy kicsit, súrolva csupán a boldogságot.

Elrettentő példaként szoktam lefösteni az én, már-már legendás alakká váló Józsi szomszédomat, aki tényleg elég elriasztó alak, és most is ő jön, viszont ezúttal egyáltalán nem tehet arról, hogy színre lép. Örömök voltak a mi utcánkban nyugdíjfizetéskor, mert megjött a másfél százalék tízzel megszorozva, és Józsi szomszéd hozzám fordult, számítsuk ki közös erővel mennyi sok is lesz számára az, mert neki túl ducik az ujjai az ilyen művelethez, vagy az esze rövid, vagy mindkettő. Miután megtudtam a tétel kiinduló számát, ami majd elvezet az ismeretlenhez, egyáltalán nem csodálkoztam, hogy olyan gyakran kuncsorog fröccsre valóért igazán.

Nyolcvanötezer, tudtam meg a havi apanázst, így el is tudtam neki mesélni, hogy akkor a postás most uszkve tízezerrel többel csönget kétszer, de ennyi pénzzel lehet, hogy háromszor is. Volt is nagy öröm, csűrdöngölés, amikor megtudta, hogy tízezer az ő sok milliárdja, és áldotta az urat Orbán képében, aki mindezt a sok jót most vele teszi. Talán ezt nem kellett volna, de mindenki úgy és annak örül, aminek csak akar. Az ilyen nyolcvanötezreseknek tényleg elég egy zsák krumpli a szavazatért, és akkor Orbán mennyivel olcsóbban megússza, mintha normális nyugdíjat adna nekik. Ilyenekből pedig annyi van, mint égen a csillag, és Hollik most hívogatja őket.

Úgy teszünk, mintha ez szimplán aljas dolog volna, pedig pénzbe kerül, mégpedig sokba. Az ember nem akar demagóg lenni, mert úgy járunk, mint a lélegeztetőgépekkel, hogy addig-addig volt intő példa a hiányuk, hogy most meg már raktárban rohad meg a tízezres fölösleg. Ez – azon túl, hogy valakik rohadt sokat kerestek rajta – arra is mutat, hogy képtelenek jó gazda módján gondolkozni, tehát alkalmatlanok. A telefonálgatás azonban szimplán csak propaganda, s mint ilyen, a rendszer aljasságának ékes bizonyítéka. Hollik helyében tehát nem nagyon döngetném miatta a mellemet, mert még beszakad, és szaladhat röntgenre vele.

És itt jutunk el oda, hogy mennyi hatalommegtartó okádékra verik el azt a pénzt, amit épp el nem lopnak. Így, tíz év után száz, sőt talán ezermilliárdokban mérhető a plakátok, konzultációk, reklámok, az egész propagandamédia – meg a jó Isten tudja mi még – ára, miközben az én drága Józsim tízezer pénztől röpköd, ami például Hegedűs szegényügyesnek egy flaska borra sem elég. Ilyesmikért jobb helyeken már fellobogózzák az Aurórát, élezik a kaszát meg a fokost, itt, minálunk pedig Hollikkal diskurálnak telefonon arról, hogyan szolgál a kedves egészségük, vagy, hogy hasogat-e a bütykük. Mert minden élet számít.

Tudjuk, hogy mindenkinek joga van hülyének lenni, csak arról nem volt szó, hogy kollektíven és ilyen huzamosan. Így jártunk. De mindig így járunk, mi, büszke szolganemzet, mint magyari genom vagy egyenesen hungarikum. Az ember ebbe aztán belefárad, mert anya szülte és mind csalódik végül, ha küzd hát abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni. De, hogy elégedett és hálatelt pofát is kell vágni hozzá, az már maga a perverzió, ami sokkal károsabb a kisdedekre nézvést, mint akármely formabontó mesekönyv. És itt érkeztünk el a dolgozat legnehezebb részéhez, a befejezéshez. Az író ember olykor mit nem adna egy jó lezárásért, ami esetünkben nem létezik. A nihilből nincs szabaduló út ugyanis.

Utazott Béla a kocsma székén ülve, még a haja is lobogott, már amennyire lobognia lehetett. Suhant körülötte az idő, csak úgy zúgott, de annyira, hogy belegörbült a tér is, és a fröccsök ura arca, akárha opálos és homorú tükörben látszott volna, körülölelve őt a falu, a templom tornya és a három közmunkás, ezt el ne feledjük. A telefon még mindig csörgött a túlfelén a magasztossal, s ilyen alkalom csak egyszer adatik. És aki azt nem veszi fel, hogy meghallgassa az életvezetési tanácsot és az útjelző karókat a Nirvana felé, az elveszett, és ítélete az, hogy üljön a kocsmában örök időkig, hallgassa a templom kongatását, az olajos hajúak, a bánatos szeműek és a duplagyűrűsök kínjait napestig, vagy míg el nem fehérül a száj is.

Bár ezt mostanában látni nem lehetett, mert takarta az összes arcokat a rendelet meg a maszk, hogy az egész falu betörő módján közlekedett. Csupa martalócok voltak az összes lakosok, még a karonülők is körözött vadnyugatiként surrogtak a dömpereiken, a prtokósoknak készségük szájukból kiesvén a maszkban pihent a fogazata, ilyképp a testükön kívül volt a szájuk. És a bádogbános is bajban volt az ostyáival, miseborával, miképp juttassa az azokért áhítozó hívők szájába bele a szent kellékeket, a falut emiatt belengte a kárhozat szele. Az lengetőzött, amikor a harang kongása ingott és csapongott háztól házig a reszkető légben, egyszóval közelített, ahogyan a tél, úgy a vég is, tehát ki kellett találni valamit. Egy morfondír volt az élet, hogy mi legyen.

De semmi nem lett természetesen, mi is lett volna, amikor soha nem volt semmi se. Amikor úgy látszott, hogy lenne valami, azt is agyonnyomta az egy helyben tespedő idő, ami csak Béla körül futkorászott, lobogtatva a haját, meg simogatva arcának gödreit. Szóval ez így nem mehetett tovább, lépni kellett valamit, de épp lépni nem lehetett, amikor besötétedett, mert kidobolták a teleképben, hogy aki utcára merészkedik, mikor ereszkednek alá a ködök, halálfia lesz vagy lánya gusztus szerint. Felnégyelik, kerékbe törik, sós kútba teszik, onnan is kiveszik, meg ilyenek. Csupa rendelet volt az élet és tilalom, hogy a falu apraja meg a nagyja érezze a törődést, amivel a messzi városból mentik meg a nyomorult életüket azzal, hogy ülniük kell a stokin mindig ezután es.

Viszont a kutyák. Akik előnyt faragtak abból, hogy nem használják a fajanszot a budiban, bezzeg nekik lehetett csámborogni, színi a friss levegőt, és nem hogy szájkosarat, maszkot sem kellett viseljenek. S csak azért, mert lusták voltak hajtogatni a vécé ülőkéjét, sőt ezen felül jogot formáltak arra is, hogy kizárólag kandelábereknél, bokrok töviben, vagy házak sarkainál könnyítsenek magukon. A kutyák voltak azok, akik minden konvenciót odahagytak, sőt, hasznukra is vált mindez, mert ím, szabadon csámboroghattak a vészterhes időkben, ámde nem a faluban. Itt ki vannak csapva az Isten szent ege alá csupán, nem viszik őket utazni, röpcsizni, kozmetikába sem, csak acsarogniuk kell, ennyi az élet, az egész, várják a postást, hogy legyen ki ugatni.

Béla ült a széken és menni akart, ahogy megsötétedett. Soha nem volt benne menési vágy máskor, hetekig ült a fa tetején vagy a töviben, de most, hogy tiltva lett, indult volna erősen, rúgta el magától a széke, lökte a segge vonala, hogy valami van odakint. Nem tudni mi, de valami bizonyára. Kért hát a fröccsök urától kötelet, hosszút, erőset, és méregetni kezdte nagyon, számolta a métereit, s mikor ötszázhoz ért, elvágta, egyik végét a szék lábához, a másikat a nyakára hurkolta, és ereszkedett kutyába le a göcsörtös térdeire, hogy megy el, indul a világba bele, ha így szabad és lehet. A fröccsök ura szája tátva, mert sokat látott és tapasztalt, de ilyet még sohase, hogy a barátja kutyaként hagyja el az ivót, így csak gépiesen törölgette a pultot, és mondom, az álla leesve.

Föltárult hát a világ kutya Béla előtt, a szabadság ötszáz méteres köre, amivel be is járhatott mindent. Eljutott a templomig, el a tér sarkáig, látta a tépett kék plakátokat, a kukoricást és a temető elsejéről itt maradt fényeit. Innen lentről sem volt másmilyen a Hold, sem a házak, az avar szaga is ugyanaz, a benziné a flaszteron, és a csillagok is ugyanúgy ragyognak, mivelhogy este van. Körülnézett hát még egyszer négykézlábról, csóválta volna a farkát, de elmúlt az az idő, ugatott volna, de nem szólt a szája, s amikor a sekrestyés meglátva őt a függöny mögül szaladt félreverni a harangot, hogy valami ólálkodik a faluban, és megrezgett a levegő a bronztól, Béla rájött, hogy kutyaként sem más vagy jobb az élet. Megvakarta hát az ajtót, hogy a fröccsök ura engedje be, de mintha nyüszített volna közben. Azt hiszem, úgy lehetett.

Olybá tűnik, hogy a fideszisták zömében lakozik egy Bayer Tagkönyv. Nem olyan mívesen mocskos a szájuk, mondataik és jelzőik nem pácolódtak fekáliában, de szívesen használnák az ő zamatos, útszéli nyelvét. Ám nem megy. Ezért nincsen tisztikeresztjük vagy más NER-plecsnijük, de a belsejük ugyanaz. Mert ugyanis nem csak a szem a lélek tükre, hanem a beszéd és írás is, mint ami csodák a gondolatok tükörképei, vagy éppen azok maguk. Nem mennék bele itt mindenféle szemiotikai elmélkedésbe, csak mintául hozom Szalay Ferenc szolnoki fideszista polgármester esetét.

Ő pedig, amikor egy idős női választópolgár megjelent nála meghallgatáson valami ügyben, bekapcsolva felejtette a mikrofonját annak távoztakor, és hallatszott a szinte megkönnyebbült, de ítéletbe forduló sóhajtása, miszerint: „Ennyi vén kurvát”. Ez négy éve történt, nyilvánosságot is kapott, de Szalay polgármestert azóta is szeretik, folt rajta nem esett, még a „vén kurvák” is rajonganak érte. Ki érti ezt? Mindez viszont csak azért jutott az eszembe most megint, mert ezúttal Szarvas fideszista polgármestere, bizonyos Babák Mihály elvtárs nyilvánult meg hasonló mélységekkel.

Úgy – mint kifejtette -, hogy a covidos fertőzötteket, akik karanténban vannak, hasonképp kell kezelni szerinte, mint a leprásokat, úgy kell bánni velük erősen. S bár igyekezett kijelentését finomítani, de azt nem lehet. Freud és Jung urak, az általuk megénekelt tudatalattik ugyanis nagy hatalmú micsodák, sokszor esik a csapdájukba a felettes én, de ne menjünk most bele az Id, Ego, Superego bonyolult viszonyaiba. Legyen elég annyi, hogy Babák elvtársból kibuggyant a benne rejtező vadállat, az evolúció során a Mezozoikumból ott maradt gyíkszerű tudat.

Feltehető, hogy Babák elvtárs fideszi voltából fakadólag legalább olyan mélyen vallásos, mint Kaleta nevű párttársa, és így együtt őrizgetik a tábortűz mellett a keresztény kultúrát. E ponton viszont rámutatnék Babák elvtárs valamikor volt hittanóráira – vagy nem volt –, és felhívnám a figyelmét az Ószövetség idevágó passzusaira: 4Móz 5:14; 12:915; 2Kir 15:5. Itt pedig az szerepel, hogy a leprásnak szakadt ruhát kellett viselnie, haját leengedve hordania, és ha valaki a közelébe ért, azt kellett kiáltania, hogy: tisztátalan. Az ilyen betegnek el kellett hagyni otthonát és a lakott területeket.

Jézus korában ez volt a divat, föltehető tehát, hogy Babák elvtárs, mint a hit őrizője ilyesmire gondolt a mai leprásokat emlegetve. De nem. Babák elvtárs ugyanis nem olvas Bibliát, mert, ha ilyet tenne, azt is tudná (Mk 1:40), hogy Jézus annak esdeklése után nem csak közelített egy lepráshoz, de a kezét is kinyújtotta, és kora szokásaival szakítva megérintette a beteget. Tehát, melyik verzióra számítsunk, ha elkapjuk a leprát, ez itt a nagy kérdés. Továbbá, mert idevág, hogy elég-e a tízparancsolat szerint élni, hogy megelőzzük a bajt, erről Kásler még nem adott útmutatást, mert biztosan manikűrösnél van.

Viszont a Fidesz pártközpont figyelmét meg arra hívnám fel, hogy figyeljenek oda az elhajlókra. Mert Babák elvtárs olvasatában, ha a covidos leprás, kies hazánkban pedig már jóval százezer fölött van a számuk, ebből fakadóan Magyarország nem egyéb, mint lepratelep. Ebből is kitetszik, hogy Babák elvtárs nem elég képzett ideológiailag, nem tudja azt sem, hogy mi a Duma bojkottja. Vigyáznék hát a számra, ha fideszista volnék, mert lesújthat rám a párt ökle, pedig csak a libsiket akartam móresre tanítani. Tessék világosan, érthetően, artikulálva beszélni, mint Kövér pedellus.

Ő nem szarozott legutóbb sem, és baloldali, libsi, komcsi, neomarxista moslékkoalíciózott. Ez tiszta beszéd, tudjuk belőle a helyünket a sarokban. Nem ám vén kurvák meg leprások, pláne szégyenlősen suttogva. Zárásként, ha legközelebb azt mondják nekünk, hogy több Balatont, aztán közben nem is kormánygéppel elmennek Hawaii-ra kokózni, jusson eszükbe, hogy száz éve még az is csak egy lepratelep volt. Szomorú azonban, hogy mi, leprás vén kurvák oda nem juthatunk el, mert nem közlekedünk harminc éve is röpcsivel. Sőt, már a Balatonra sem megyünk, mert az is a párté.

Na, ugye. – Böffentette oda a kedves vezető a magyari népeknek négy éve, amikor a láblabdásai kijutottak az Európa-bajnokságra, utalva az agytörzsi megnyilvánulással arra, hogy mindez az ő érdeme volna, tehát lehet a pofákat befogni. Pedig dehogy tehetett róla a kedves vezető, sem a rengeteg magyari futballsámán, csupán az UEFA megemelte a nagy esemény létszámát huszonnégyre. Kis túlzással minden európai csapat alanyi jogon vett részt rajta, a felcsúti stadionnak azonban ehhez az ég egy világon semmi köze nem volt. Sem a többi soknak, és még a százmilliárdoknak sem, amit belépumpáltak a magyar adófizetők, bár nem önként és nem is dalolva.

Viszont akkor kezdődött el az éjszaka, ami azóta sem ért véget. Azóta tudjuk, hogy a futball művészet és létforma, ihletettebb órákban vallás, holott ránézésre csak játék és biznisz. Idén ismét kijutott nemzeti csapatunk soraiban a kipcsak felmenőkkel rendelkező, ám pigmentekkel egy kicsit bővebben ellátott Loic Negóval, aki a Videoton csapatában veszi el a magyari láblabdások munkáját, és tartja rettegésben Székesfehérvár asszonyait. Vagy pediglen ugyan nem, de, ha nézne M1-et és rajta Bakondit, akkor sikítva menekülne, de nagy valószínűséggel nem bírja Arany nyelvét a nemzeti Nego, így nem zavarja, hol is él. Minket azonban igen.

Szóval megint kint vagyunk a huszonnégyben, ami miatt most Szijjártó – aki akkor még ki sem kelt a vírusos ágyából – érezte úgy, hogy a mellét döngetve, a libsikbe belerúgva kell nyalnia Orbán valagát, örülve annak, hogy még mindig tart az éjszaka. Szószátyár gyerek ez a Peti, nem elégedett meg egy tőmondattal vagy artikulálatlan hangokkal, hanem választékosan bizonyította be, milyen hülye is, miközben rohadt büszke magára. Puffogókról, károgókról, a futballt állandóan temetőkről értekezik, meghatároz egy csoportot, akiket így sorol osztályba „minek kellenek a stadionok”, majd az e közösségbe tartozókat arra utasítja, énekeljék el, hogy az éjszaka soha nem ér véget.

Nem énekeljük el, mint ahogyan a Nélküledre sem vágjuk vigyázzba magunkat, és nem hordunk malomkeréknyi kokárdát sem. Jól láthatóan Szijjártó meghasonlott. Nekem az a kép ugrott be a delirálásáról, amikor Sheldon lökte a tömény hülyeséget Penny arcába, aki csak tátott szájjal figyelte őt, s mivelhogy annyi ökörségtől meg sem tudott szólalni, úgy, ahogy volt, tátott szájjal sarkon fordult és elment. Miközben persze Sheldon zavartalanul mondta tovább a baromságait. Így voltunk mi is Szijjártót hallgatva. Például Fekete-Győr is csak annyit bírt mondani a láthatóan magán kívül lévő külügyesnek, hogy szedd már össze magad, Péter. De nem fogja.

Mert Szijjártó mindeközben éppen tölti be a küldetését, és amikor „minek kellenek a stadionok”-ozik, jól láthatóan nem tudja mi a baj. Nem érti. Három attitűd tételezhető ebben az esetben: nem képes érteni, nem akarja érteni, vagy fél érteni. Lefordítva: hülye, aljas, oder beszari. Soha nem gondoltam volna, hogy sikerül tipizálni a fideszcsürhét, és lám, Szijjártó, a futball és a kedves UEFA a huszonnégy csapatával hozzá segített ehhez. Hálásan köszönöm, hogy rend teremtődött a zűrzavarban, hogy előttünk állhat végre tisztán és világosan, miféle népség veszejti el az országot, és benne bennünket is természetszerűleg.

Ez a három kategória felöleli a kézcsókos hívőtől az államtitkárig, noch dazu a kedves vezetőig bezárólag az összeset. És most, hogy elkészült a Brehmem, hátra is dőlhetnék akár, de nem lehet. Az ellenség legyőzésében annak kiismerése az első lépcsőfok csupán, a haditervet is ki kellene dolgozni. Ez azonban bonyolult, mert, mint láttuk, van közöttük leszedált biorobot, jéghideg gyilkos és félelemtől reszkető zsoldos is. Veszélyes elegy, szinte kiismerhetetlen massza, amelyik érvekre nem hallgat, mert nem akar, nem tud vagy fél tőle. A pofájuk viszont hatalmas, étvágyuk kielégíthetetlen, fölöttébb hangosak, és náluk van az összes pénz is. Ilyenkor Gandhinak álmodom magam.

Orbán ahelyett, hogy arra költené a pénzt, amire minden normális vezető, az országra és a benne élő emberekre, megint nekiáll kampányolni. Olybá is vehetnénk gondos háziasszonyként, hogy elissza a konyhapénzt, a szándék azonban ennél aljasabb és egyszerűbb. 2022-höz közelítve valahogyan az emberek fejébe kell verni, hogy csak a Fidesz, csak az Orbán, csak a kormány, aki érettük él. A módszer eléggé infantilis, de a hülyéknek megteszi, következésképp választást lehet vele nyerni. Az öntudatos magyari jómunkásembernek az is elég volt már egyszer, hogy „Folytatjuk”, ehhez képest a most bevezetni óhajtott szlogen, miszerint „Minden élet számít”, maga a választási program, órákig tartó kimerítő olvasmány.

Tévén, rádión, Facebookon fog ránk zúdulni annak a sok jótéteménynek a sulykolása, amit érettünk a kedves vezető kigondolt, úgymint kijárási tilalom, rendezvénystop és maszkhasználat, ha az ember megfeledkezne róla esetleg. De nem tud, rendőrök és katonák tartatják be vele, így az a pénz, amit ezekre a videókra kidobtak, csak akképp hasznosul, hogy valamelyik cimbora cége gazdagszik vele. Illetve, mint sejtjük, a választási hadjárat része már, mert soha nem lehet elég korán kezdeni. A szlogen, amit a bambák képébe tolnak, miszerint „Minden élet számít”, felemelőnek van beállítva és Orbán Viktortól származtatva, aki immár legendáriummá emelve ezt egy november 13-i interjúban ejtette ki a szentséges száján először.

Ha nem figyel, mindig ilyenek jönnek elő belőle: senkit nem hagyunk az út szélén, mindenkit meggyógyítunk, annyi munkahelyet teremtünk, amennyit a járvány elvett, és tán a leglényegesebb, tök mindegy mit mond, csak azt kell nézni, amit csinál. Most épp röpcsiket vesz a braziloktól járványügyileg. De ez a „Minden élet számít” ez egy felépített történet része. Elhangzott ugye elsőként a rádióban, aztán odafosta a Facebookra meg az Instagramra, innen jutott el a parlamentig, s mint látjuk, mára egy komplett néphülyítő kampány vált belőle. No most, amikor naponta úgy nagyjából száz ember hal bele a kórba az országban, akkor egy kissé megkésettnek tűnik a szóbeli buzgalom, de, ha majd netán csökkenni kezd ez a szám, lesz mire fogni.

Magam még olyan forgatókönyvet is el tudok képzelni, hogy most pár napig emelkednek a közzé tett halálozási adatok, aztán látványosan csökkennek majd, és a bávatag népek ütemesen tapsolnak, hogy ezt is megcsinálta. Minden csak tálalás kérdése, és mostanság épp ezt nem kapunk, hiteles információkat. Helyette lesz majd ez a hülyítés, ami szintén tolvajlás eredménye. Mert és ugyanis a „Minden élet számít” a nyáron tűnt fel a Black Lives Matter mozgalomban, viszont eredetileg Krisztustól eredeztethető. Azt már láttuk, Orbán sajtója hogyan viszonyult akkoriban és most is az Államokban történtekhez, hogy ez a Black Lives Matter minden volt, csak ma született bárány nem, viszont jelszavakat lopni tőlük megteszi.

De Orbán egész pályafutása ilyen politikai tolvajlásokból is áll, a Forza Italiától Horthyig bezárólag, mindig csak a legaljáról, erre szinte gondosan ügyelve. Egyébként a „Minden élet számít” ez a „Senkit nem hagyunk az út szélén” 2.0, s azután jelentődött ki, hogy végighajókázták a nyarat, helikoptereztek, lesették a focimeccseket, és aztán, mint minden bajra gyógyírt megint lehet ingyen parkolni. Mindezekből süt a minden életet óvó buzgalom, mint ahogyan annak idején a senkit út szélén hagyáskor is láthattuk, hogy a rokkant nyugdíjasoktól elvette a szerzett jogot a nyugdíjra, vagy amikor ellopta az emberek nyugdíj-megtakarításait, amikor a katonák, rendőrök, bányászok, balettosok etc. nyugdíját vette el, akkor is számított neki az emberi élet nagyon.

Hát, lófaszt, mama. Ilyen történések után azért csak megkérdezi az ember, hogy a szlogenbe, miszerint „Minden élet számít”, valójában kinek az élete tartozik bele? Szétnézve az országban a melegeké igen-e? A libsiké, komcsiké vagy csak egyszerű színinövendékeké vajon? Romák, ateisták, zsidók és muzulmának, vagy a nem neki tetszőn keresztények a számítás hatálya alá tartoznak-e esetleg? Ki dönti el, hogy ki számít? Kövér elvtárs vagy Bayer tagkönyv? Fölösleges kérdések ezek, mert tudjuk, hogy senki sem. Senki sem érdekes és senki sem számít, csak a hókuszpókusz, aminek egy új fejezete kezdődik ezzel a kampánnyal, aminek a gyakorlati haszna egy: valakinek gyarapszik a bankszámlája tőle. A többi mellékes.

Orbán ahelyett, hogy arra költené a pénzt, amire minden normális vezető, az országra és a benne élő emberekre, megint nekiáll kampányolni. Olybá is vehetnénk gondos háziasszonyként, hogy elissza a konyhapénzt, a szándék azonban ennél aljasabb és egyszerűbb. 2022-höz közelítve valahogyan az emberek fejébe kell verni, hogy csak a Fidesz, csak az Orbán, csak a kormány, aki érettük él. A módszer eléggé infantilis, de a hülyéknek megteszi, következésképp választást lehet vele nyerni. Az öntudatos magyari jómunkásembernek az is elég volt már egyszer, hogy „Folytatjuk”, ehhez képest a most bevezetni óhajtott szlogen, miszerint „Minden élet számít”, maga a választási program, órákig tartó kimerítő olvasmány.

Tévén, rádión, Facebookon fog ránk zúdulni annak a sok jótéteménynek a sulykolása, amit érettünk a kedves vezető kigondolt, úgymint kijárási tilalom, rendezvénystop és maszkhasználat, ha az ember megfeledkezne róla esetleg. De nem tud, rendőrök és katonák tartatják be vele, így az a pénz, amit ezekre a videókra kidobtak, csak akképp hasznosul, hogy valamelyik cimbora cége gazdagszik vele. Illetve, mint sejtjük, a választási hadjárat része már, mert soha nem lehet elég korán kezdeni. A szlogen, amit a bambák képébe tolnak, miszerint „Minden élet számít”, felemelőnek van beállítva és Orbán Viktortól származtatva, aki immár legendáriummá emelve ezt egy november 13-i interjúban ejtette ki a szentséges száján először.

Ha nem figyel, mindig ilyenek jönnek elő belőle: senkit nem hagyunk az út szélén, mindenkit meggyógyítunk, annyi munkahelyet teremtünk, amennyit a járvány elvett, és tán a leglényegesebb, tök mindegy mit mond, csak azt kell nézni, amit csinál. Most épp röpcsiket vesz a braziloktól járványügyileg. De ez a „Minden élet számít” ez egy felépített történet része. Elhangzott ugye elsőként a rádióban, aztán odafosta a Facebookra meg az Instagramra, innen jutott el a parlamentig, s mint látjuk, mára egy komplett néphülyítő kampány vált belőle. No most, amikor naponta úgy nagyjából száz ember hal bele a kórba az országban, akkor egy kissé megkésettnek tűnik a szóbeli buzgalom, de, ha majd netán csökkenni kezd ez a szám, lesz mire fogni.

Magam még olyan forgatókönyvet is el tudok képzelni, hogy most pár napig emelkednek a közzé tett halálozási adatok, aztán látványosan csökkennek majd, és a bávatag népek ütemesen tapsolnak, hogy ezt is megcsinálta. Minden csak tálalás kérdése, és mostanság épp ezt nem kapunk, hiteles információkat. Helyette lesz majd ez a hülyítés, ami szintén tolvajlás eredménye. Mert és ugyanis a „Minden élet számít” a nyáron tűnt fel a Black Lives Matter mozgalomban, viszont eredetileg Krisztustól eredeztethető. Azt már láttuk, Orbán sajtója hogyan viszonyult akkoriban és most is az Államokban történtekhez, hogy ez a Black Lives Matter minden volt, csak ma született bárány nem, viszont jelszavakat lopni tőlük megteszi.

De Orbán egész pályafutása ilyen politikai tolvajlásokból is áll, a Forza Italiától Horthyig bezárólag, mindig csak a legaljáról, erre szinte gondosan ügyelve. Egyébként a „Minden élet számít” ez a „Senkit nem hagyunk az út szélén” 2.0, s azután jelentődött ki, hogy végighajókázták a nyarat, helikoptereztek, lesették a focimeccseket, és aztán, mint minden bajra gyógyírt megint lehet ingyen parkolni. Mindezekből süt a minden életet óvó buzgalom, mint ahogyan annak idején a senkit út szélén hagyáskor is láthattuk, hogy a rokkant nyugdíjasoktól elvette a szerzett jogot a nyugdíjra, vagy amikor ellopta az emberek nyugdíj-megtakarításait, amikor a katonák, rendőrök, bányászok, balettosok etc. nyugdíját vette el, akkor is számított neki az emberi élet nagyon.

Hát, lófaszt, mama. Ilyen történések után azért csak megkérdezi az ember, hogy a szlogenbe, miszerint „Minden élet számít”, valójában kinek az élete tartozik bele? Szétnézve az országban a melegeké igen-e? A libsiké, komcsiké vagy csak egyszerű színinövendékeké vajon? Romák, ateisták, zsidók és muzulmának, vagy a nem neki tetszőn keresztények a számítás hatálya alá tartoznak-e esetleg? Ki dönti el, hogy ki számít? Kövér elvtárs vagy Bayer tagkönyv? Fölösleges kérdések ezek, mert tudjuk, hogy senki sem. Senki sem érdekes és senki sem számít, csak a hókuszpókusz, aminek egy új fejezete kezdődik ezzel a kampánnyal, aminek a gyakorlati haszna egy: valakinek gyarapszik a bankszámlája tőle. A többi mellékes.

Amikor a nagyvilág odafigyel ránk egy kicsit, mint most is a vétó miatt, akkor az történik, hogy elképesztő mennyiségben és töménységben bugyog fel az a mocsok, amiben amúgy élünk. Mintha egy falusi budi derítőjének fedelét vennék le, és hirtelen mellbe vágna a tömény szarszag. Momentán ez Magyarország, és ha, mint most is, mások szemén át látjuk meg önmagunkat, már indulunk is a kardunkért, hogy beledőljünk. Illetve, mivel cselédlányok vagyunk, de nem Édes Annák, keverjük a lúgot, hogy azt szopogassuk el idvezült képpel.

Ilyen is csak nálunk lehet, hogy valami különös ok – dekázás tudománya, feltétlen hűség vagy apakomplexusos szerelem – miatt egy bírósági fogalmazóból igazságügyi miniszter lesz. Egy nemzet lelkiismerete úgymond, aki most teleokádja Európát a tévképzeteivel. Mondhatnám azt is, az az újság a hülye, aki megszólaltatja, és hiteles információt vár tőle, hacsak nem az a szándéka, hogy azt mutassa be a nagyérdeműnek, ezeknek még az igazságügyi minisztere is ilyen, mit várhatnánk akkor az egész bagázstól. A Fidesz, s most elsősorban Varga Judit lejáratják Magyarországot.

Varga Judit óbégat a leghangosabban, és meglehetősen következetlenül, de neki ez a sorsa, erre szerződtette a kedves vezető, amit a kinevezésekor el is mondott. Hogy harcoljon érte Európában, amit a kinevezett egy amazon szívósságával meg is tesz. Attól viszont, hogy ordít, még nem lesz igaza, így amellett, hogy rengeteget árt az országnak, ezt megbocsátjuk neki, mert annak már mindegy, mert ahhoz is adagolja a muníciót, hogy a Fideszt kivágják a kultúrnépek közül. Minél hangosabb ez a Varga, annál közelebb kerülnek hozzá, mert már rengetegszer hugyoztak az asztalra a szalonban.

Mert egyszer csak – talán – mindenki megunja ezt. Két kulcsfogalom tölti ki Varga kommunikációját a mostani vészterhes időkben, ezek pedig a kettős mérce és a zsarolás. Ezt kell kies hazánknak elszenvedni. A zsarolásról legyen elég annyi, hogy a közösség csak annyit mond, tartsd be a szabályokat, és kapsz pénzt, mire ezek, hogy szarok a szabályokra, de dögöljetek éhen ti is. Tegnap bekerült a fogalomtárba egy új gyönyörűség szintén a hiperaktív Vargától, mégpedig az, hogy az Unió ki akarja éheztetni a NER-t, ami már tényleg mókás, csak nem lehet rajta röhögni.

Varga egyeztethetett volna a gazdájával, aki meg azzal eteti a híveit, mi megvagyunk az Unió pénze nélkül is. Ezidáig ez volt a fősodor, most pedig éhen döglünk nélküle, és olybá tűnik, hogy valóban készek vagyunk erre, csak a rendszer maradhasson annyira ocsmány, mint amennyire ők szeretik. Két kultúra ütközésének vagyunk tanúi, az európai az egyik, amelyik kétezer év alatt alakult ki, a másik a miénk, amelyet kereszténynek neveznek, azonban csak barbár mégis. Kettős mércéről beszél ez a Varga, aki pár nappal ezelőtt enkezével nyújtott be egy kirekesztő törvényjavaslatot.

Kettős mércéről beszél, amikor a NER megint téma lesz a kultúrnépek között, tárgyalni fogják, hogy például a Varga vezette igazságügy miért szarik a korrupcióellenes ajánlásokra, és arról is, hogy a Balkánon miért avatkozik bele ocsmány módon a belpolitikába az itthonról már oly jól ismert visszataszító sajtótechnikai eszközökkel. És még annyi mindenről tárgyalhatnának, mert nem nagyon találni az életnek egyetlen szeletét sem, amelyik ne bűzlene tőlük. Öngólt lőttek, mert most azok a jelenségek, amelyek megmutatják, milyen valójában a NER, nagyítóüveg alá kerülhetnek.

És mindebben a feltételes mód a tragédia, mert az egyáltalán nem bizonyos, hogy az Unió megunja a fékevesztett tobzódásukat, sokkal inkább valószínű, hogy mint már oly sokszor eddig, a gyerekszobából jövő politikusok befogják az orrukat valami magasabb szempont miatt. Kiderül majd, hogy az agresszív ordítozás – aminek a tanúi vagyunk épp – újólag kihúzza-e őket a szarból, és nagy valószínűséggel igen. S ha igen, akkor minden megy tovább a NER jól kitaposott útján, csak épp most már töltött fegyverrel grasszálnak a katonák az utcán. És még ezt is meg tudják magyarázni.

Ilyen érdekfeszítő napok következnek most. Talán eldől valami, talán nem, azzal a rosszat sejtő iszonnyal figyelve a nemzeti óbégatást és az Unió csökönyös úriemberségét, hogy úgyis mi – Bélák, Józsik, Mariskák – húzzuk a rövidebbet. Mert ugyanis a számlák már csurig a lopott pénzzel, és a kamra is tele kalbásszal, velőspacallal, így, ha valaki éhen fog dögölni ebben a torzsalkodásban, az mi leszünk. Ennek belátását követeli a józan megfontolás, úgyhogy bízzunk azért Istenben, de a puskaport tartsuk szárazon minden körülmények között.

Az volt a téma tegnap a parlamentben, hogy bizonyos Csárdi képviselő szerint baj van a pálinka adózásával, s mivel ebben otthon érzi magát, a kedves vezető csörtézett vele egyet. Nem bújt függöny mögé, nem mondta, hogy boldog karácsonyt, hanem védte a pálinka igazát. Odáig ment az ital misztifikálásában, hogy alapvető élelmiszernek nevezte azt, mire a bátor százharminchárom hangos ovációban és tapsban tört ki. Csárdi képviselő vitába szállt ezzel, szerinte nem alapvető élelmi cikk a májzsugorító nedű, erre pedig Orbán olyat válaszolt, ami mindent megmagyaráz, vagy legalábbis segít megérteni, miért lett ilyen elcseszett az ország, amióta ő ül a trónon.

„Ön mégiscsak egy belvárosi képviselő, mi pedig máshonnan jövünk. Ezért különböző a dolgok megítélése, vegyük ezt egyszerűen szociológiai adottságnak.” – Így Orbán. Ez, urak és hölgyek, a népi-urbánus, Ady-Szabolcska, Nyugat-A Hét etc. szemben állása, eljutva egészen az SZDSZ-MDF viszonyig, ma pedig a kereszténydemokrácia kontra liberalizmus véres háborúig. Így a pálinkáról szőtt orbáni eszmefuttatás a tiszta vérű, felkapaszkodott magyar parasztgyerek vs belvárosi értelmiségi dichotómia, amiben benne van a ki a magyar, és Orbán meg is állapítja, hogy mi: mármint ők. Így értjük már a bűnös Budapestet is, és annak permanens szívatását.

Ilyen okok miatt téblábol Európában a gyűrött, trottyos gatyájában, csókolgat kezet, mint egy kimosakodott paraszt, amiből viszont az tűnik elő, hogy kiveszett belőle a népi hősök tisztasága és naivsága, helyette pedig életútja és eszményei, akárha valami romantikus regényhősé, aki valamikor harminc éve letekintett a városra, és elhatározta, hogy megküzd vele. Azóta is, viszont így érkezünk el megint csak tegnap Brüsszelbe, ami Orbánnak az ATM-ként kezelése mellett már csak a pálinkás alapvetés miatt is maga a misztikum. Ha raszta hívők volnánk, akkor egyenesen Babilonnak neveznénk. Orbán valamikor a gazemberség mellett döntött, bár ez a pillanat nem látszik tisztán.

Azonban tegnap ért el ormaira, amikor megvétózta a költségvetést, ezzel pedig végleg megszűnt reménye lenni arra, hogy valaha is nagy formátumú politikusként tekintsünk rá, mert itt is csak a kötözködő parasztgyerek bújt elő belőle egészen tiszta szándékkal. Ezek viszont nem ideológiaiak, hanem a kapzsiságé, illetve a menekülés attitűdje ez a számonkérés elől. Hogy rúgkapál a jogállamiság ellen, ezzel azt bizonyítja, hogy találnának kifogásolni valót a rezsimjében e téren, sőt, ez a gesztus már nem szimplám a hatalom akarása, hanem az ahhoz való görcsös ragaszkodás abból a kilátástalan megfontolásból, hogy elmeneküljön a számonkérés elől.

Ha alaposabban megnéznék a jogállamiságot, s annak szabad folyást adnának kies hazánkban, akkor Orbán útja a tömlöcbe egyenes lenne, vagy egy orosz dácsába, esetleg türk jurtába a nem is kormánygépen, Orbán tehát a bőrét menti. Minden áron. Az, hogy a vétóval saját országa népével tesz rosszat, már annyira megszokott, hogy szinte szóra sem érdemes, de immár az egész Unió népeit vonja bele az aljas játszmáiba, aminek így vagy úgy, de nagyon rossz vége lesz. Még a Nagy Imre újratemetésekor elmondott beszédből derült ki, hogy valamikor a gazemberség mellett döntött, ami most jutott a csúcsra.

Ráadásul a kerek nagyvilág előtt, és azzal a szomorú kitétellel, hogy Magyarországra hivatkozik mindeközben. Így a bajor paraszt vagy az olasz gazda majd kiköp, ha szembe jön velünk, mert ő sem gondolkodik olyan szofisztikáltan, hogy Orbán nem egy velünk. Lator ország lator népe lettünk tegnaptól, Orbán eldöntötte, hogy gazember lesz, és sodor magával mindent és mindenkit a végromlásba. Nem szeretik, ha Hitlerhez hasonlítja az ember, de ugyanaz a habitus és módszer, hogy megy vele az ország vagy elpusztul, más választás nincsen. Tegnap eljutottunk erre a pontra. Mindebből pedig az következik, Magyarország érdeke, hogy Orbán minél előbb eltakarodjon. Ennyi.

Semmi sem tökéletes. Mert mi van akkor, ha az aranyhalam vágyik este nyolc után egy kis levegőre? S nem is akármilyenre, tehát nem erre a szmogosra, hanem magaslatira, hogy abból jót szippantva teljesítse a kívánalmaimat. És, ha a macska kézen fog valami éji órán, hogy menjünk együtt a tetőre bagzani vagy macskakuplerájba, ugye, és ránk senki se gondolt. Csak a kutyák, a vak komondorok, nekik vannak a szabályok, az ötszáz méterek, amivel incselkedni lehet, vagy bosszút állni a gazdán, hogy ki kelljen lépnie a bűvös körből, és már viszi is a zsandár el, messzire, hogy vissza se bír nézni.

Ma tárgyalja a ház, hogy törvénybe iktassák: az anya nő, az apa férfi. Slendrián megközelítés, mert ugyanis Fekete-Győr tegnap helyesen mutatott rá, azt írásba kellene foglalni, hogy a nagymama, nagynéni, keresztanya, sógornő csak nő lehet, s vica versa, a nagypapa, nagybácsi, keresztapa, sógor pediglen csak férfiembör. Ez ugyan visszamenőleges hatályú lenne, de ebben van gyakorlat már, sőt, intő és követendő példaként jegyezzük meg az SS alapkövetelményét, amely előírta tagjainak száz évre visszamenőleg az árja ősöket. Csak a tiszta vér, az.

A szomszéd Józsit egyébként akkor szoktam kivágni rend szerint, amikor érdeklődésében a nemek felől úgy tudakozódik, hogy ember-e az organizmus vagy nő. Számtalanszor hajítottam ki már emiatt, de nem tanul, nem fogja fel, hogy nálam ez nem partiképes nívó, viszont ezek szerint a parlamentben meg az. Szomszéd Józsi for president, mert böfögni ő is tud, és a pálinkát is szereti. Nagy Fidesz fan ő, de, ha Dúró Dóri ideája megvalósulna, akkor tán nem tudna rájuk szavazni. Mert tegnap megint megmutatta magát a drága, darálós édesanya, és kifejtette választási eszméit.

Ő és a pártja úgy vélekednek, hogy a szavazati jogot az írni-olvasni tudáshoz kellene kötni, és még mondja valaki, hogy nálunk unalmasak a ködös novemberi hétvégék. Arról nem szólt a nacsasszony, ki és miként ellenőrizné ezen készségek meglétét vagy hiányát, papok vagy a párttitkárok, esetleg a rendőrség. Mindenesetre elnézve a Fidesz oktatásra gyakorolt hatását, ha ez az ótvar idea megvalósulna, rengetegen veszítenék el a választási jogukat, s ami szép, leginkább a törzsközönségük, ahogyan azt mindenféle felmérés mutatja. És valószínűleg Dórika is rosszul járna.

Eljönne a részeges bölcsészek és elhajló filozófusok ideje, akik viszont vannak annyira maguk ellen valók, hogy már most tiltakoznak mindenféle kirekesztés és megkülönböztetés ellen. S már megint itt vagyunk a kutyáknál és az aranyhalaknál. Illetve ott immár, hogy mindenki, aki nem családtag, veszélyes. Müller anyó mondta ugyanis szintén tegnap, hogy mindenki akkor jár el helyesen, ha magát, illetve a vele nem egy háztartásban élőket potenciálisan fertőzöttnek tekinti, és ennek megfelelően tartja a kapcsolatot másokkal. Tehát sehogyan.

Ilyképp, ha meglátom a szomszéd Józsit, menekülnöm kell, ami nincs ugyan ellenemre, csak rosszak a lábaim, és nem tudok reggeltől estig futkorászni. Müller anyó elképzelése szerint ül a kis család, papa (férfi), mama (nő), és a gyerekek még bizonytalan nemi identitással, mert az alapbigyóba azt sem írják bele, hogy a fiúknak fütyijük van, a lányoknak meg puncijuk, de azt sem, hogy a pedofiloknak meg mi leledzik az ágyékukban. Szóval ül a szent család, és retteg az idegenektől, hogy romlásba dönti őket, vagy maga a rézfaszú bagoly dörömböl valakit elvivő szándékkal.

Tehát az élet nem habostorta gyerekek, ahogyan Virág elvtárs is tudta jól. Viszont zajlik, mint a rossebb, lám, mennyi minden történik a hatodik és hetedik napon. Például az is, hogy Kurz kancellár bejelentette, karácsonyig a komplett lakosságot letesztelik, így ebben az esetben az a megfigyelendő, hogyan viszonyul a kedves vezető az ő laboratóriumára. Hogy oda is küld-e pár száz tesztelő magyart, míg itthon ugyan nem bírják, és belegebednek, míg a parlamentben puncikról és fütyikről vitáznak. Magyarország tényleg bokréta Isten kalapján, csak már rohad sajnálatosan.

Új a menő a NER lovagok és lovaginák körében, mégpedig, hogy a Puskás Aréna VIP-jében buliznak. Hol voltál drágám a hét végén, a Puskásban, te, a homárjuk isteni, és a kiszolgálás is első rangú. – Vagy mi az isten van itt, akárha Caligula végnapjai. Száznyolcvannégy milliót szórtak el így el az ojjektumban, közpénzt leginkább, aminek a számon kérését most majd az alapbigyóban korlátozzák. Ezt a módosítót Varga igazságügyis nyújtotta be, miközben tegnap arról panaszkodott a Die Weltnek, hogy a NER-t ideológiailag zsarolja az Unió, miközben isznak a pénzünkön.

A KDNP-nek is volt olyan éve, amikor csak borra és pálinkára másfél milliót költött. Ez az ereszd el a hajamat tempó talán akkor kezdődött, amikor a leálló választási szerver éjszakáján az egész díszes kompánia dalra fakadt a kamerák előtt. Benne volt abban az önfeledt, félrészeg dajdajozásban, hogy akkor most négy évig megint zavartalan a szüret. De, ha belegondolunk az eredetbe, ez mégis az volt inkább, amikor Orbán szőlészete nem a legtöbbet nyerte még az első uralkodása alatt, illetve még előtte, amikor saját zsebre eladta a székházat. Már ekkor látszott, hogy az enyém és a miénk végzetesen összekeveredett.

Mint Hegedűs Zsuzsa gyűrött nagyasszony, aki szintén közpénzből szlopált harminchatezer forintos borokat, de ne feledjük Borkait a jachton vagy Habonyt Ibizán, a Gucci táskákat, helikoptereket vagy a kedves vezető nem is kormánygéppel való meccsre járását, amiből látszik, hogy élvezik ezek az életet, mi viszont nem annyira. Amit megittak, az már az övék, azt tőlük elvenni már nem lehet, de a kastélyokat nagyon is, éspedig hetedíziglen, visszamenőleges hatállyal úgymond, amit ők hoztak divatba a pofátlan végkielégítések ellen. Ők azonban nem végkielégülnek, hanem egyfolytában.

Már Pokorni sem akar kezeket vagdosni, mint ahogyan fénykorában ígérte, meg nem is győzné a munkát egyrészt, másrészt pedig mit kezdene annyi felesleges, vértől iszamos karral. De, hogy miért a Puskásba járnak ezek inni, az tényleg nehezen érthető, megfelelési kényszer vagy napiparancs, ezt soha nem tudjuk meg. A legtöbbet a Puskásban Mészáros Lőrinc érdekeltségei költötték, az ő cégei buliztak leginkább, hogy a főnök verejtékes munkával és Isten segedelmével megkeresett pénzét eligyák, s ha már itt tartunk, vallok, hogy máma hajnalban felkerestem a gázszerelő Facebook oldalát.

Csodálkoztam, hogy van neki egyáltalán, hogy jut ideje a sok közbeszerzés közben, látogatásom azonban se nem véletlen, se nem mazochizmus volt, hanem maga az eleven kíváncsiság. Mert ugyanis tegnap a közösségi térben elém került egy állítólag erről az oldalról szóló bejegyzés, hogy a gázszerelő könyvet ír nehéz és küzdelmes életéről, arról, hogyan sikerült folyamatos ellenszélben meggazdagodnia. S mondok, Kázmér, ha ez igaz, akkor arról neked elmélkedni kötelező, mert ez a te dolgod, feladatod és kereszted egyben, hogy mindig a ganajságokkal foglalkozz, míg el nem fehérül a száj is.

Felkerestem hát a gázszerelő oldalát, hogy utána járjak az egésznek, és annak nyomát nem leltem, hogy egy Thomas Mann lakna ott, de, ami a legszebb, gondolatnak még a csírája sem fedezhető fel. Egy sor sem, semmi, csak fényképek egymás alatt, amelyek mind hősünket ábrázolják. Viktor mellett, alatt, fölött, vagy csak magában, képek egymás után egy betű nélkül, hogy mi ez vagy miért, hogy az ember azt tételezi, a manus nem tud írni, olvasni sem, csak képeskönyveket nézegetni, és azt csinált ebből az oldalból is, hogy jól van az úgy. Biztosan így is van, és nem is különösebben érdekes.

Történetünk szempontjából is csak annyi a jelentősége, hogy lássuk, kik vedelnek a Puskás VIP-ben, tömik a homárt, helikoffereznek, kokóznak Ibizán és kurváznak az Adrián, és hát, ezek. És nem csak az a baj, hogy nem áll jól nekik a gazdagság, mert a gatyájuk trottyos, körmük koszos és legszívesebben velőspacalt zabálnak koviubival, hanem, hogy a mi pénzünkön teszik. Ezen felül pedig még ráadásnak a maguk szellemi nívóját adják meg horizontnak, amelyben a tudás veszélyes, a szépség fenyegető és a szabadság a legnagyobb ellenség. Ezek eltartott kisujjal isszák a házi kisüstit a demizsonból, aztán meg egymásra lépnek a talpaik. Ezek ilyenek.