Kategória: Egyéb

Egyszer eljön az a pont, amikor a szervilizmus föloldja az egót. Ekkor megszűnik a gondolat, folyóssá, illetve gyurmaszerűvé válik az alattvalói orca, amely mindig olyan ábrát mutat, amit a gazda elvár, így végül semmifélét sem. Végül is, Nagy Ferenc is megmondta a pöttyös nyakkendőjében, hogy mindig a hatalom rendeli a nótát, neki mindegy, ha jól megfizetik. Balázs Péter színiripacs direktor is imára kulcsolta a kezét, szemei fennakadtak, úgy fuvolázta, hogy ennek oly jó része lenni.

Mindez a megideologizált életösztön. Valószínűleg minőségében semmivel sem különb akármely lárva élni akarásánál, s ahogy Nagy Ferenc elgyötört arcára nézünk, mindjárt megértünk mindent. Előttünk áll a féregszerű lét. Innentől Nagy Ferencet és lárvatársait nem vetjük meg, nem gyűlöljük, mert ezek élénk érzelmi kötődések, hanem szenvtelenül vizsgáljuk a létformát – tudós, ha néz üvegedénybe –, bár már ismerjük alaposan évezredek óta. Ez a homo servilicus, szemben a homo moralis-szal.

Ilyen szervilis a házmester sunyi képe, ami megegyezik Németh Szilárdéval, de ő meg a sarki kocsmárosra hajaz, aki ugyanaz, mint a nála szlopáló népek. Ezt a típust írta le úgy Kafka A kastélyban, hogy egyforma lapos fejük volt az embereknek. Kafka ideje az elidegenedés első időszaka volt, amikor hirtelen kitágult a világ, és választ kellett keresni az ismeretlenekre. Ez a tömegtársadalmak kitermelődésének időszaka, amikor nyüszített az alattvaló, mert Isten meghalt és magára hagyta az embereket.

Ebben a sivatagban az egydimenziós ember a karizmatikus vezetőtől remélte, hogy utat mutat a fenyegető világban. Háborúktól, diktatúráktól gyötörten, vértől és haláltól megvilágosodva aztán mutatkozott esély kinőni ezt, és akadt is, ahol sikerült, volt, ahol nem. Ilyen utóbbi hely kies hazánk is, amelyben képtelen fölnőni egy olyan generáció, amely önálló gondolatra alkalmas. Ha van ilyen tagja, azt kiközösíti a fasizmus és kommunizmus jegyében, megöli vagy elhallgattatja, éhhalálra ítéli vagy megveszi kilóra.

Van egy pont azonban gondolatban, amikor dönteni kell, ha nem is Shakespeare-i értelemben és mélységben, hogy gazember lesz-e az ember, de végeredményben erről. Okozhat ez álmatlan éjszakákat, ha valakiben megvan a lelkiismeret rongyos cafatja, vagy mehet röhögve is, a végeredmény ugyanaz lesz, egy arc nélküli ember, a dróton rángatott bábu. Nagy Ferenc, Balázs Péter ilyen, és az ember elborzadva nézi, miként nő ez a tömeg, amikor emberek önként és dalolva tűzik e mellükre a cetlit: hülye vagyok.

Szebeni István, amikor véletlenül elkáromkodta magát a tévében, s emiatt utcára került, még szimpatikusnak volt mondható, mert az ember jóindulattal fordul a szerencsétlenek felé. Ezért nem rúg bele a koldusba, és ezért eteti a kacsákat a tóban. Szebeni akkor kezdett veszíteni kacsaszerű varázsából, amikor telesírta a sajtót, hogy nincs mit ennie. Aztán elment a TV2-be, és ezzel kijelölte a helyét a palettán, a Nagy Ferencek között, akiktől a gazda rendeli a nótát, egy húszezrest a vonójába tűzve.

Az ilyet, ha nem is jóindulattal, de megértéssel szemléli az ember, mert ismeri az életösztönöket. Van egy pont azonban, amit nem kötelező átlépni, ám, ha mégis megteszi az organizmus, onnantól nem elnézéssel szemlélhető – bár ótvar – alak, hanem tevőleges bűnös. Szebeni tegnap átlépte ezt a pontot a szivárványos zászlós ügy kapcsán, amely már kezd túlnőni önmagán, ebből megint ilyen kokárda lesz, hogy ki velünk, ki meg ellenünk. Most az a cezúra, hogy ki szaggatja azt a nyüves zászlót.

Aki ezt megteszi szóval vagy tettel, igazmagyar lesz, mindenki más család-, és nemzetellenes féreg. Szebeni tegnap hitet tett a gonosz mellett, bár senki nem kényszerítette rá. Közzé tette gondolatnak képzelt szavait a Facebookon, amit teljes terjedelmében nem citálnék. Magyarozott, családozott, melegezett, és összevont szemöldökű képet mellékelt hozzá, ahogyan aggódik a nemzet lelkéért, amit egy szivárványos zászló fenyeget. Nem hiszem, hogy kérték erre, vagy parancsba kapta a gyalázatot.

Önként és dalolva adott fel mindent abból, ami valaha Szebeni István volt, mert szereti a rántott csirkét, és jól akar élni. Lapos fejű lett, zsákruhás tömeg, s mint ilyen, nem Szebeni Istvánként, hanem jelenségként érdekes, mert a szolgalélek archetípusát mintázza, amely organizmusnak a hatalom köszönheti létezését. Elvesztette a szavait, és el az arcát, mert vagy gyenge volt vagy jellemtelen, de inkább valószínűleg mindkettő. Jól élni pillanatnyilag így lehet, viszont egyszer szembe fog jönni egy tükör.

Novák Előd hülye. A Mi Hazánk Mozgalom hülye. (Hogy nácifasiszta is, az szomorú, de mellékszál.) A Modern család nevű amerikai sorozatban Mitchell és Cameron, a meleg házaspár akkora szeretetben neveli Lilyt, a Vietnámból adoptált előbb kicsi, később már egészen nagy lányt, amekkorát Novák Előd – és a Mi Hazánk – el sem tud képzelni. Az ő hazájuk ilyen nagybajuszos sudribunkó haza, viszont nem az enyém. A Modern Család nevű sorozatban senki nem lobogtat szivárványos zászlókat, mert abban a kultúrában, amit a film megmutat, erre nincs szükség.

Magyarországon – ami az ő hazájuk –, szükséges ilyen zászlókkal felhívni a figyelmet arra, hogy a magyar Mitchellek és Cameronok úgy élhessenek, mint az – e szempontból álomszerű – amerikai sorozatban. A szivárványos zászló nem családról szól, hanem jogokról. Novák Előd hülye és fasiszta – mint a Mi Hazánk is –, amikor emberek egy csoportjától jogokat tagad meg, bár nincsenek egyedül. Így gondolkodik és ebben tevőlegesen részt vesz a KDNP és a Fidesz is. Ilyen az ő hazájuk, ami nem a miénk. Novák előd letépte a fővárosi városházáról a szivárványos zászlót.

Bátor volt, elszánt és tervszerű, vitt magával egy tizenöt méteres létrát, a megszerzett zászlót egy nagy futással egy kukába vitte, majd megadta magát a rendőri erőknek. Segítettek neki aktivisták is, ez volt a nagy zászlószerző akció, amitől majdnem ilyen Pál utcais feelingje lett az egésznek. Ja, nem. Egy nappal előtte a Ferencvárosban ilyen símaszkosok tettek ugyanilyet, ők még ugráltak is a zászlón, fel is gyújtották. Róluk megállapítható volt, hogy aljanépek, ezek szerint Novák Előd is az. És mit mondjunk a kedves vezetőről, aki e tekintetben hasonképp gondolkozik, ugye.

Olyan húsz-huszonöt évvel ezelőtt, amikor hasonló kaliberű kipcsak-magyarok izraeli zászlót égettek, ugyane összefüggések miatt neveztem a televízióban O. V.-t a csőcselék vezérének. Ez akkor annyira új megközelítés volt, hogy föl akartak érte kötni, országos visítás lett, pedig csak megelőztem a koromat a ráismeréssel. De itt nem rólam van szó, hanem a NER szellemi állapotáról, amely gyalázatos képet mutat. Még a ferencvárosi történések kapcsán volt olvasható olyan jóváhagyás a sajtófogyasztó nagyközönségtől, hogy a zászlótapodó-égetők jól tették, amit tettek.

Novák Előd megnyugodhat, nincsen egyedül, sőt, sokan van, és még többen lesz. Egy olyan országban, ahol a nemzet gázszerelője ad filozofikus életvezetési tanácsokat az ifjúságnak, minden előfordulhat, pedig ez is megtörtént. A Mészáros Alapítvány már négy éve ösztöndíjjal támogatja a Váli-völgy fiataljainak felsőfokú tanulmányait, amit idén is folyósítanak (derék dolog). Viszont a támogatottak meghallgathatták a gázszerelő buzdító szavait is, ahogyan belebocsátja őket az életbe minden bölcsességével, amitől az ember úgy érzi, sírni volna jó, hogy slágerekben gondolkodjunk.

A gázszerelő betű-, és gondolathív útmutatásaiból falatozunk most: „Elsősorban dolgozni kell mindig, folyamatosan. Munka, munka, munka…Lesznek akadályok, lesznek sikertelenségek, lesznek sikerek, kisebb-nagyobb sikerek, de az igazi az, amikor eléritek a legnagyobb sikert az életetekbe. Azt nehéz megfogalmazni, hogy mi a legnagyobb siker az életetekbe, a munkátok, a családotok, ezt nehéz azt hiszem még így eldönteni, ebben a korban…Valaki egyáltalán a bátortalansága miatt nem tud az életbe sikert elérni. Úgyhogy ne legyetek bátortalanok, bátorak legyetek…”

Aztán bátorak lesznek, és zászlókat tépkednek, bár a gázszerelő nem erre gondolt. Nem tudni, a gázszerelő mit akart ezzel a bátorakkal, bár kicsit elébb kifejtette, hogy az életről sok mindent gondol ő maga is, ami megnyugtató. Ezek így együtt, Novák Előd és a gázszerelő nívója, a kilátástalan sötétség és a mérhetetlen arrogancia párosulva a totálisan hiányzó érzelmi intelligenciával olyan elegyet alkot, amit nehéz szavakkal leírni, igaz, egy betűkből alkotott született rá: NER. Viszont ezeknek fogalmuk sincs az életről, csak úgy vannak a maguk agytörzsi nívóján. És rohadt sokan vannak.

Azt írta az újság, hogy az Indextől ilyen technikás emberek is eljönnek. Hatan a nyolcból, akik azt tudják a dolgozójukkal, hogy működjön a cucc, meg legyen valamilyen pofája neki. Szóval, hogy legyen technikailag írni oda, ahová nem akarnak már írni a népek. Most az van tehát, amikor a kockás füzet is elvész, a ceruza is, meg a kéz, amely használná ezeket, ez tehát Marquez második halála a halálban, azaz, a feledés. Állnak halomban az életrajzok az íróasztalon, türemkednek ki a szándékok azokból, hogy mondjad édes gazdám, mit is írjak. S ha van ilyen, nincs hová, ha van hová, nincs mivel, ha van mivel, nincs mit, ha van mit, nincs kivel, egyik hiány szüli a másikat, az elmenésekből hiátusok lesznek, vanból nincsek keletkeznek.

Belaruszban a híradósok mondanak fel, hogy nem adják az arcukat, hangjukat, tekintetüket, tehát az életüket. Nem vesznek részt többé a színjátékban, mondja más, ha van, aki mondja. Olyan ez a játék, mint a töklámpás, amikor nem az anyag, hanem annak hiánya hordozza a tartalmat. A nem lenni ott, nem szólni hozzá, hátat fordítani, észre sem venni, Gandhi az ágyékkötőjében, Vidnyánszky üres nézőtere, lemondott KESMA lapok, kikapcsolt rádió és üres terek, a taps hiánya, és a leállított gyár. Azon megy a morfondír tehát, hogy elég-e a tagadás, hogy észbe kapnak-e, ha a cirkuszt csak maguknak csinálják, illetve, hogy a nem tevés tud-e aktív lenni. Mindjárt becsöngetnek az iskolákban, és ezer tanár is hiányzik.

Közel áll hozzá, hogy leálljon a rendszer, pedig csak az van, hogy nem akar senki már tanár lenni. Hogy ezeknek, vagy csak így nem, ennyiért és ekképp, az mindegy, és nem is tudható. Recseg az építmény. Iskolaőrnek sem jelentkeztek elegen, vélhetőleg az Indexnél tornyosuló önéletrajzok is hazugság, a rendszer túlnőtte önmagát, fogyóban a szervilizmus és a lojalitás. A vezérhülyék még tartják magukat, sőt, hangosabbak, mint valaha, de közel a nap, amikor magukra maradnak. A kerítés már nem látványosság, a krumpli is unalmas eledel, elfogytak a dakota közmondások, el a kipcsak bölcsesség. Ami van, s ami jöhet helyette, a téboly még mélyebb bugyrai, amiben nem részt venni maga az élet.

S képzeljük el a hadvezért a lován, midőn ordít, előre, de senki nem megy sehová. Olyan létbéli állapot ez, midőn Peny a lépcsőházban kerek szemekkel hallgatta Sheldon hülyeségeit, nyitotta a száját, hogy feleljen, de eközben rádöbbent ennek értelmetlenségére, majd úgy tátott szájjal fordult sarkon és iramlott le a lépcsőn, hagyva magára a bohócot. Vagy emlékezzünk Arany Janira, az úri lócsiszárra, hogy letörölte, félreállt és nem pörölt, tehát, hogy milyen hatalma van a csendnek. Sokkal nagyobb, mint a hangzavarnak. Ezek az elmenések, az indexes és a belarusz ezt mutatja nekünk, hogy ez az egyetlen, amivel tenni mit nem tudnak. Ha őszirózsát gyömünk a fegyver csövébe, akkor a katona rádöbben, hogy őt is anya szülte.

És ezen a ponton vagy belelóg az ujjam a csordultig lévő éjjeli edénybe, vagy pedig igazam van. Móricz is mondott valami olyasmit, hogy a hallgatáshoz kell a legnagyobb bölcsesség, Ady is csak fütyörészett egy idő után már, és Sziddhartha is önmagában találta meg a szenvedés megszüntetésének lehetőségét. Alattad a föld, feletted az ég, benned a létra. S ha most arra jutnának, hogy mit álmodozik itt ez a szerencsétlen, akkor azt is hihetnék, hogy igazuk van, holott én nem vagyok ebben annyira biztos. Ha nincs kapu, ahová gólt lőjünk, értelmét veszti a futball, ha nincs ember, akit manipulálhatna, Cipolla léte értelmetlen. Hátat fordítani sokszor hasznosabb, mint ordítani, a nem tevés megakasztja a tevést. Ha nincs munkás, nem működnek a gyárak. Ez a mai lecke.

Orbán Viktor egymilliárd dollárért vesz légvédelmi rakétarendszer izéket, és bár ez rohadt sok pénz, egy egész működő rendszer azért ennél többe kerül. Így ezen a ponton föltehető a kérdés, hogy mi az anyám valagának. Vadai Ágnes képviselő szerint a hadsereg az új stadion, éles meglátásán azonban finomítanunk kell. Nem. Mint emlékszünk rá, nem is oly rég a kollégisták háromezer milliárd pénzt szavaztak meg maguknak, ami summából ellenőrizetlenül vehetnek fegyvereket, noha azokra ép ésszel semmi szükség.

Légvédelmi rakétarendszer izére sem, ami Benkő honvédelmis szerint elrettentésre szolgál, és láttam is, hogy a hír hallatán gólyák, fecskék és bizonytalan egzisztenciájú verebek fogták menekülőre, a galambok viszont szarnak erre is. Jönnek még Leopárd tankok, amelyek németek, és jön még mindenféle hadügyi bigyó, háromezer milliárdból azért futja erre-arra. No most, Vadai képviselő ott téved, hogy a kedves vezetőnek ez nem olyan beteges mániája, mint a futball. Szereti a katonásdit, de az ilyen cuccok beszerzésével egészen más szándékai vannak.

Ezzel ő a diktatúrája fennmaradását veszi meg a mi pénzünkön, rohadt drágán, de legalább alaposan. Mert ugyanis, hogy a német hadiipar manapság jórészt Orbánból él, hogy az amerikainak is adunk némi aprót, az arra szolgál, hogy nézzék el neki azokat a kisded játékokat, amit az országgal folytat. Szalonképesebben ezt úgy fogalmazták, hogy ezekkel a rakétás bigyókkal most megvette az usákok jóindulatát, momentán azt vizsgálja, mennyi az az összeg, aminek az átutalása után azt csinál, amit csak akar. Van az a pénz, efelől ne legyenek kétségeink.

A stadionok építése degenerált mánia, a fegyverek vásárlása aljas, kiszámított hatalmi sakkjátszma, s innen nézvést bár igaza lenne Vadai képviselőnek, viszont sajnálatosan nincsen neki egyáltalán. Egyébiránt a német autógyárak elvtelen támogatása, a magyar munkaerő kiárusítása és a magyar dolgozó bérrabszolgaságba taszítása ugyanez a parti. A németek is addig néznek el neki mindent Merkelestől, CDU-stól, erkölcsöstől, kutyafaszástól, amíg a jól megfontolt anyagi érdekeik ezt diktálják, mert ők sem terézanyák, hanem mocskos politikusok.

Ugyanígy a németeknek köszönhető Orbán sajtóuralma, mert ne feledjük, ők vették meg jobbára a magyar sajtót fingért-húgyért a rendszerváltáskor, s amikor már nem tejelt eleget, passzolták tovább, s csak ezután következhetett a mészárlás. Orbán tehát azért vesz rakétákat, tankokat meg űrhajót, hogy szabadon garázdálkodhasson, s bár finnyásan, de ezért nézik el neki az ámokfutást. Amíg fizet, lehet akármilyen büdös, szabad. Így az van nyájas olvasó, hogy a te pénzeden veszi meg a te elnyomásod lehetőségét, vagy uniós pénzből építi a magyar diktatúrát.

De ez sem újság, annyi a nóvum, hogy a pénz, fegyver, hatalom ugyan összefügg, de nem direkt, hanem sokkal körmönfontabb módon. Ebből is kiteszik, ugyanúgy magunkra vagyunk utalva, mint a beloruszok, akik most vívják a maguk ’56-ját, s ugyanúgy ott vannak a testvéri tankok, ott lihegnek a nyakukban. Sőt, még Lukasenka dumája is rémlik, ő is arról beszél, hogy a csőcselék vonult az utcára, rájuk lőni tehát jogos. Ebből a szempontból érdemes megfigyelni Orbán sajtójának nyelvét, amely egyre többször arról ír, hogy a radikális baloldal rombolja a várost.

Tessenek csak megfigyelni, és ez lehet véletlen egybeesés vagy jól felépített taktika része is, egyik sem jobb a másiknál, mindkettő aljas. Mint ahogyan a rakétás bigyók, tankok és mindenféle hadi kütyük vásárlása azzal etetve a hülye magyar szavazót, az ő seggét védik idegen hatalmak ellen, holott csak az Orbánét. A ti pénzeteken veszi meg a diktatúráját, tehát tessék ordítani, ha pedig nem, akkor hallgatni örökre. Illik ide Pilinszky? Illik: „Alvó szegek a jéghideg homokban./ Plakátmagányban ázó éjjelek./ Égve hagytad a folyosón a villanyt./ Ma ontják véremet.”

Mindeddig azt hihettük nagy balgán és jámboran, Németh Szilárd azért főz permanensen, mert szeret enni. Zabálni úgymond, ezt a feltételezést pedig stramm, öblösen bendős, tokás és zsírtól fénylő ajkú alakja erősítette meg. Tegnap azonban kiderült, a főzés-kondérozás-bográcsozás nála maga az élet annak sivár teljességében. A főzés a szellemi teljesítmény orma, rezgő költészet és elmélázó filozófia, festészet és muzsika, ahogyan serceg a szalonna a pattogó tűzön, miközben bőgnek a szarvasok.

Naiv tételezésünk azonban kiegészült új ismeretekkel, mert ezen túl a főzés harc is, amellyel az ellenséget megalázzuk, megsemmisítjük, porba döngöljük, letépjük a heréit neki. A főzés hitvallás, szervilis feredőzés az olvasztott zsírban, nyomorult létünk bizonyítéka, összes eredményeink demonstrálása, és végül felsőbbrendű voltunk kiteljesedése az alattvalók csűrdöngölésében és hozsannázása közepette. Tegnap a nemzet séfje az alábbi bejegyzést tette közzé közösségi oldalán:

„Mangalicaszalonnára került az őzhús, amit megpörkölök, majd jön a hagyma, fokhagyma, zöldségek, babér, boróka, só, később a gombák, áfonya, bors és a vörösbor.
Gyengébb idegrendszerűek, baloldali fake news gyártók, rosszindulatú hazudozók kedvéért: a főzéshez a kasztroj alatti körégő szolgáltatja PB-palackból a rezsicsökkentett energiát.” – Ilyenkor az ember csodálkozva pislog, hová a búbánatos francba keveredett, mit vétett, hogy veri őtet az Isten, míg el nem nyugszik: ez csak a NER.

Mitől is félnél kedvesem. (De ez egy másik univerzum.) Ugorgyunk. Nos, első ránézésre a dolgozat, illetve annak a felvezető része a hozzávalók felsorolásával szimpla szakácskönyv, ilyet minden kukta tud. De a varázsszavak, úgymint boróka, áfonya, gombák, elkápráztatják a bávatag népeket: „Jól hangzik, és a fűszerekből tudható, hogy igényesen/igényeseknek készül.” – Ilyen hozzászólás érkezett, amiből legalább tudjuk, mit tart igényesnek egy rajongó, így egyben azt is, miért nyer mindig a Fidesz.

De ez mellékszál, mert a gourmandi lélek után előbújik a mozgalmár, amit még egyszer megmutatok, hogy alaposabban csócsálhassuk, és talán meg tudjuk érteni, mit is akart mondani a költő: „Gyengébb idegrendszerűek, baloldali fake news gyártók, rosszindulatú hazudozók kedvéért: a főzéshez a kasztroj alatti körégő szolgáltatja PB-palackból a rezsicsökkentett energiát.” Adok kis időt, hogy leesett állukat a helyére igazgassák, mielőtt nekifutnánk, bár nehéz lesz veszettül.

Az összetett mondat első része az ellenség meghatározása és kijelölése, mint eposzokban a tárgy meghatározása. Tehát gyengébb idegrendszerűek, per egy. A költő a mintát tán Kovács levelező és Szijjártó futsalos délceg alakjairól mintázta, mert ezek ketten szoktak hörögni és sikongatni. Akkor tán az ő figyelmükbe ajánlja a kasztrojt (ami nem egyéb, mint nagy lábas, másképpen bogrács) és a PB palackot. Ezzel a kasztrojjal bizonyára népnemzeti gyökereit és kötődését demonstrálja a költő.

De, hogy PB palack és rezsicsökkentett energia, ezt nem tudom. Ez talán élete fő műve, az összes sikerei, amit „a baloldali fake news gyártók és rosszindulatú hazudozók” – mint a Fideszen kívül eső univerzum – képibe dörgöl, megaszongya nekik, hogy rezsicsökkentett energia, amitől azok behúzzák a fülüket és farkukat is. Viszont láss csodát, célt ért: „Ez nagyon frappáns válasz volt a hülyék számára.” – így biztatta egy rajongó, ezt látva én pedig örültem, milyen szépen egymásra találtak ezek.

Nemzetünk eszei. Hogy Szilárdunk faék, az tudvalévő volt, szót sem érdemel. De, hogy ez a szellemi teljesítmény elismerő tapsot és helyeslő bólogatást vált ki emberekből ahelyett, hogy zokognának, nos, ez volt a mellbevágó élmény. No meg az, hogyan lehet egy nyüves őzpörkölttel is harcolni, hogy ez ám a vacsoracsata, nem a boldogult televíziós műsor. De komolyan fel kell tennem a kérdést végül, ezek hogyan élik túl az életet, nem isznak véletlenül Domestost, és pláne, hogy nem viszi el őket a rézfaszú bagoly. Ez izgat mindezek után.

Emlékszünk még Hans Castorpra talán, aki meg-, és felérkezett a hegyre, hogy az élet féltett gyermekeként merüljön el a burokban végül is azért, hogy tanulmányozza a világot. Bármilyen ellentmondás is ez. „Sokat tanultam itt a fentiek között kicsapongás és a józan értelem terén. Mindent tudok az életről…” Így kezdi delirálását a hóviharban, hogy aztán visszatérjen a síkföldre minden bölcsességekkel vértezetten. Borkai Zsolt, Orbán féltett gyermeke meg-, és leérkezett a kertjébe, hogy elmeneküljön a világ elől. Ő a kintiek közt tanult sokat a kicsapongásról, hogy józan értelemről is esetleg, az nem egészen bizonyos.

Borkai elszenvedte azt a bukást, amit az összes fideszes elszenved majd, és a sorsa is azt példázza, hogyan képzelik el ezek az életet hatalom híján, ámde minden földi javaktól vértezetten, amit addig összeloptak. Borkai felvette a megbánó, vezeklő szerzetes attitűdjét, aki hajnalban kel csirkéket etetni, elvonultan a világ zajától, mintha már megfelelt volna a bűneiért és megkapta volna a feloldozást, holott egyik sem történt meg. Hans Castorp a nagybácsik jóvoltából és a saját pénzén, míg ellenben Borkai a miénken vonult önkéntes száműzetésbe sokorópátkai birtokán, elfeledve azt az egy kérdést, az miből van.

Mindemellett, hogy egy jachton kurvázott, az másodlagos, de el nem felejthető. Beégett mintegy az ember agyába a lottyadt segge, amit Borkai szavaival a „balliberális média habosított fel”. Borkai – és minden fideszes – azt felejti el, nem az a baj, hogy akkora kanok, hanem, hogy közpénzből azok. Mint ahogyan bizonytalan eredetű a birtokának, ennek a varázskertnek az eredete is, amelynek burkából most bűnbánó szentként nyilatkozza, hogy ő már az olimpiai bajnokságával letett valamit az asztalra, és azt már soha, senki el nem veheti tőle. Egyrészt ki akarja elvenni a nyüves bajnokságát, másrészt pedig mi köze van ennek a kurvákhoz.

Borkainak kár volt megszólalnia, emellett jól tette, hogy megtette, mert elibénk rakta ezeknek az ostobaságát, akik azt hiszik, a kisebb bűnök elfedik a nagyobbakat. S ha már embernek és közembernek megbuktak, mert szaralakok, akkor olimpiai bajnokok lesznek, futballisták, és jólfésült elsőáldozók. Borkai azt hiszi, ha most elvonultan gyomlálgat a birtokán, akkor már csak az számít, száz éve dicsőséget szerzett a szaros lólengésével, és ami a kettő közt – gyomlálgatás és lengedezés a lovon – történt, az nem számít. De, számít, sőt, az számít csak igazán, mert azért gyomlálgathat a kertjében, és nem kéreget az aluljáróban.

Hogy közben kurvázott, az a hab a tortán, de voltaképp csak a katalizátor, ami a „habosítást” elindította, mert föl lehetett tenni a kérdést, miből és hogyan. Minden fideszesnek megvan a maga kurvázása, csak idő és rendszerváltás kérdése, hogy napvilágra kerüljön, mint Borkai segge. És jó lenne, ha nem hinnék azt, majd elvonulnak a saját zaubergartenjükbe a világ elől, és élvezik az őszi napsütést. Ezt azért nem árt tisztázni, mert momentán a kollégisták azt hiszik, úgy legyalultak mindent, hogy a madár örökké nekik fütyöl. Pedig elégtételt fogunk venni, hogy egy nagy klasszikust idézzek, mert Polt sem örök, csak annak tűnik.

Vannak az életnek olyan szakaszai, amikor a sose halunk meg filozófiájával csűrdöngöl az ember, mint Borkai a jachton, de előbb-utóbb jön a fájdalmas józanodás, a katzenjammer, ami nagyon szar bír lenni. Az egyiptomi mitológiában Anubisz megméri a halandó már holt szívét összehasonlítva az igazság tollának súlyával, s ott dől el, hogy Maat fölfalja-e a szívet vagy sem. Illetve, amire Ivan Iljics figyelmeztet: Quidquid agis, prudenter agas, et respice finem. Azaz, bármit teszel, jól tedd, és tartsd szem előtt a véget. Ha mindezt kiegészítjük J. A. intésével, miszerint, tudod, hogy nincs bocsánat, akkor láthatjuk, hiába a gyomlálgatás, Borkai – és a többi – el fog kárhozni.

Ma reggelig nincs arról hír, hogy Orbán Viktor gratulált-e Lukasenkának a világraszóló győzelemhez, holott a hasonszőrűek, ezen kívül cimborák, tehát Erdogan és Putyin már rég megtették. Orbán fél felköszönteni és fél elítélni ami Minszkben folyik, Orbán fülét, farkát behúzva lapít, s ha már kitisztulnak a viszonyok, mond valami ordas baromságot. Orbán, az „államférfi” volt az utolsó uniós vizitáló Minszkben, ahol majdnem vérszerződést kötött. Lukasenka dalra is fakadt, nincs még egy olyan ember, aki annyira megértené őt, mint Orbán. Magyarországról és Belorussziáról beszélt, de kettejükre gondolt. Az ilyesformák mindig országokról mesélnek, de csak önmagukról szólnak.

Az ország és ők egy és ugyanaz, innen látszik, hogy valami szétment az agyukban, amit helyre kellene tenni, megfoltozni, ha még lehet. (Nem lehet.) Hogy Lukasenka is megrogyott elméjében, az mutatja, több mint nyolcvan százalékot hazudott magának. Ha beéri kevesebbel, lehet, nem tör ki a balhé, ami miatt most Orbán zavartan hallgat. De nem érte be, és dili van. Az ilyesfajta diktátoroknak van valami fura igényük arra, hogy szeressék őket azok, akiket elnyomnak, és ezt demonstrálni is igyekeznek, ha utálják őket, akkor is csillogó boldogságot prezentálnak. Van ebben valami visszataszító perverzió, mert nem tiszta hatalmi játszma az efféle.

Itt minálunk arra várunk, mikor derül ki ilyen origókból és prostisrácokból, hogy Soros, amit majd ezekre hivatkozva az M1 meg a Kossuth is átvehet, hogy bambítsa a magyar népet. Ezek a csatornák és lapok meg sem rezegtették a választási csalás lehetőségét, irányba vannak állítva úgymond, amitől újabb ukázig nem térnek el. Orbán viszont hallgat, mint tapasztaljuk. Minden oka megvan rá, mivel Lukasenka nyolcvan százaléka olyan, mint az ő kétharmada, azzal a különbséggel, hogy a magyar libernyákok nem vonultak miatta az utcára, holott megtehették volna. Akkor sem mentek, amikor hivatalos papírok születtek a csalásokról, akkor is mindenki csak nézett ki a fejéből, és a Facebookon hörgött.

Talán azért, mert a magyar libernyáknak még teli a hasa szemben fehérorosz kollégájával, vagy csak ilyennek született. Nem tudható bizonyosan, mint ahogyan az sem mondható, hogy vigyázó szemetek Minszkre vessétek, mert az sem ismeretes, a magyar rendőrök, TEK-esek, tűzoltók és katonák hogyan viszonyulnának egy olyan parancshoz, hogy törjék el a magyar tüntető lábát. Dudálásért már büntetik, hajnalban elviszik, így nem zárható ki az sem, minden szívfájdalom és irgalom nélkül esnének neki, mert így vannak dresszírozva hosszú évek óta.

Minden csak idő és megszokás kérdése. Az agresszivitás is, a belenyugvás is, és soha nem tudható, mikor pattan el egy húr, mikor csordul túl a pohár. Amerikában azóta áll a bál, amióta rendőröktől nyakra térdelve meghalt George Floyd. Nem nézett ki kevésbé brutálisnak, amikor a TV székházban Varju képviselőt vonszolták a földön a fogdmegek, azzal a különbséggel, hogy ő nem halt bele. Cserébe viszont ő lett rabosítva. Érdekes dolgokra képes az öntudat és annak teljes hiánya, így különös kísérlet az is, meddig mehet el Orbán minden következmény nélkül. De ha az országra nézünk, arra kell rádöbbennünk, a végtelenségig, és még tovább.

A cselekvés szintjén ugyanis minden hidegen hagy mindenkit. A nem is olyan távoli jövőben kíváncsi leszek arra, hogy a Belorussziára már nemcsak kacsingató – mint most – hanem netán baráti segítségnyújtás okán azt bekebelező Putyint megállítja-e majd a nemzetközi libernyák közösség. Hogy a választ megleljük, elég csak a Krímre és annak sorsára utalni, és egyből rájövünk, a gonosz úgy nagy általánosságban és különösen manapság győz. És máris előttünk van az egész nyüves magyar történelem. A bús magyar sors, amire azért nem jut kellő figyelem és energia, mert olyan sűrű a világ, mint egy túlfőzött velőspacal. Mindmeghalunk.

Tegnap hajnalban itt minálunk, az utca végi piacon eltörték egy ember orrát. Mindennapos, szóra sem érdemes eset, tudni is csak azért tudunk róla, mert kicsit ismertebb figura volt. Ha ilyen noname Bélákat vágnak pofán úgy, hogy eltörik az orruk, senki nem kapja föl a fejét, most meg országos lapok sopánkodtak, hogy én édes Jézusom, hová jutottunk. Nem jutottunk sehová, éppen ott vagyunk, ahol már nagyon régóta vagyunk. Közkeletű, hogyha megkérdezzük a lángososnál, sorba tetszik állni, vagy nem, akkor eltörik az orrunkat. Istenem, viszketett a tenyerük, mint az utcai harcos miniszterügynök elvtársnak.

A piaci lángosos ilyen hajnali órán egyébként különös alakok gyűjtőhelye, akik egyenesen a részeg éjszakából érkeznek ide. Szemük tűzben ég, lábuk inog, ordibálnak, nagy szélesen sokkal több teret töltenek ki, mint ami indokolt volna, s ami nekik járna, és néha pofán vernek egy-egy embert. Úgy telepszenek a piacra, mint a kollégisták az országra, hangosak, gátlástalanok és bunkók. Nem érdemes ezen sokat lamentálni, amikor miniszterügynök elvtárs bokszoló pózban fotózkodik lejárt szavatosságú filmsztárokkal, és az üzenete a kép szerint a pofon, akkor ne csodálkozzunk, ha a piacon beverik a pofánkat és eltörik az orrunk.

A magyar tudatban a hősök ilyenek. A malomkövet hajigáló Toldi, a léha Kukorica Jancsi, aki, míg csajozik, elvész a nyáj, aztán lekardozza a fél világot. Az utcai harcos miniszterügynök elvtársnak született egy fiú unokája, aki most – az ő szavai szerint – még Kukorica Jancsi, de majd János vitéz lesz. Kisdedeken nem élcelődünk, a kölök nem tehet róla, ki a nagyapja, rajta viszont annál inkább. Hogy Orbán Viktornak eddig terjed a horizontja, az az ő baja és áttételesen a miénk. Viszont ha ismerné a mesék működési mechanizmusát, tudná, hogy a János vitézek mint toposzok épp az olyanok ellen küzdenek veszettül, mint ő. A népet sanyargató királyok ellen.

Mert királyoknak szoktak ilyen dzsemborit csinálni a közrádióban, ha gyarapszik a család, mint amit Orbán kapott, hogy előadhassa ezt a János vitézes sztorit, meg azt, hogyan nevelte saját lábon állásra a lányait. Hogy fingja sincs arról mi zajlik az országban, mutatja, azt sem tudja, milyen pejoratív értelmet kapott a családjában saját lábon állás, és csak pofázik a degeneráltak vagy a részegek teljes felelőtlenségével. Faék vagy falvédő egyszerűségű a manus világképe, de Márai is megjósolta, „ha eltűnnek a kommunisták, jönnek majd a félművelt, sunyi parasztok”. Emellett ez a miénk még ráadásul ilyen harcias kiskakas is.

Nem a háborús retorikájáról van most szó, hanem a lángososnál orrot törő habitusról. Viszkető tenyérről, kokiról és sallerről, meg arról, hogy Goodfriend ügyvivőnek is megüzente, ha férfi lenne, kiállna ellene szemtől szembe, kard ki kard. Mondja ezt a függöny mögé rejtező. De ma épp nem a gyávaságáról, hanem a tajparaszt gondolatiságáról elmélkedünk, bár lehet, a kettő szervesen összefügg. Illetve biztos, hogy így van ez. Az ország tragédiája viszont az, hogy ez a nívó a viszonyítási pont vagy zsinórmérték. Csak rá kell néznünk a sajtója nyelvezetére, s abban elmerülve semmi csoda nincs abban, ha a piacon beverik a jámbor emberek orrát.

Ugyan nincs ok okozati összefüggés, de az országot megülő militáns takonyban nem is meglepő egyáltalán. Illetve mit is várhatnánk a permanensen testnevelő, lőtérre járó, futballozó, hazafias nevelésben részesülő ifjúságunktól, mint, hogy eltörjék az orrunkat. Ha félrészegen, ha józanul, egyre megy, a minőségen nem változtat. Nem csak elhülyül, el is vadul az ország, de ez sem nóvum, csupán elkeseríti az embert. Ma még. Aztán majd azt sem. Káromkodás lesz meg fütyörészés, miközben nyílik kifelé a pitypang. Szó nincs arról, hogy élni így nem lehet, de azért megkérdezi az ember: minek? No most, itt tart jelenleg kipcsakká válásunk. Jó utat.

Tegnap hosszú órákon át hallgattam Cseh Tamást. Nem hűtlenségből hagytam oda őt a mostani években, és nem is a feledés volt az oka annak, hogy nem engedtem közel, hanem az élet, amit olykor sorsnak is lehet nevezni. Kutyafuttában nem lehet őt hallgatni, mert, ha belékezd az ember, akkor elmerül valami óceánba, ami nem a múlt, hanem az érzések végtelen vize. Habzó nyálú olykor József Attila módján, egyszerre van benne a reménytelen utca vége a piaccal, a bölcsőde és a halál, a csillagok és a göncölök tehát, aminek az elviseléséhez kell bizonyos ismeretlen erő. Mert előjönnek belőle mindenféle lányok és az anyánk hangja, katonás indulók és végtelen szomorúságok.

Az ember viszont féltőn őrizgeti a szomorúságát, mert az az élete. Van ebben valami titok, és a hangja is ott van még mindig, ahogyan savanyú bort kér, és ez már maga a dal. Az abban tükröződő kávéskanál-csörgés, a felespohár koppanása, habzó sörök meg mindenféle elvtársak rosszul szabott öltönye és elvetélt szabott gondolatai a cigifüstben. Ők itt vannak most is. Csak illatosabban és harsányabban, határozottabban és legfőképp módfelett aljasul. Az ember, amikor Cseh Tamást hallgat, akkor a sírással játszik, vele néz farkasszemet, nyeli vissza a taknyos életét a gyomrába, és nem tudja, miért: hogy Fjodor Mihalovics, Vizi a poharával vagy Lee van Cleef, én azt nem tudom egyáltalán.

Külön létforma ez, összekeverednek az igeidők és módok, így valami új minőség alakul, és ez az emlékező mód. Mint iskolákban soha nem tanított különös nyelvi és létbeli állapot, aminek párás a szeme. Az emlékező módban nem létezik a többi, a kijelentő, feltételes vagy felszólító, de legfőképpen nincs benne idő. Sem múlt, sem jelen, sem jövő, hanem mind az összes egyszerre, ami voltaképp a megvilágosodás pillanata szentté vagy istenné válás nélkül. Emlékező módú az élet, egyszerre pereg le előre és hátra, a szívünkben tátongó féreglyukon mászkálunk ide-oda, ki, be, benned a létra, alattad a föl, feletted az ég, és te vagy a toldás maga, színes tintákról álmodva.

Mint kitűnik ebből, az emlékező mód nem nyelvi alak tehát, hanem létállapot, az aeterno modo, az örökkévalóság módja, amikor koraőszi napon kanálcsörgés hallatszik vasárnap délben a felhők fölött lebegő hanggal, hogy kihűl a leves. És a de profundis meg a dobszó, hogy 498-as Petőfi Sándor Úttörő Csapat vigyázz, fogadás jobbról, zászlónak tisztelegj. Lampedusa litániája meg vérszag a csónak kotyogásában. Az emlékező módban harcolni nem lehet és viszont, aki harcol, nem kerülhet emlékező módba. Neki csak múltja van, ami nem egyéb, mint félárbócon lévő országzászló, kappanhangú ünnepi beszéd és kokárda. Trottyos gatya.

Meg hajszolt jövője van reszkető jelennel függöny mögé bújva. Az emlékező mód a Füst Milán-i nagyvonalúság, az unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon megbocsátó és elveszejtő gesztusa. Az elengedés, ahogyan nagyanyánk paskolja a koporsót útjára bocsátva az öregjét, hogy te vagy aptya, jóvan aptya. Amiben benne van az első, száz évvel azelőtti tétovázó csók a szénakazalban, a hat gyerek és a soha be nem következő viszontlátás tudata. Mert akkor tudja, hogy Isten, ha van, csak ámít az ilyesmivel, mikor szétfeslik csillagporból összeállt teste, mit összerágtak a molyok. Kitetszik, mily üres dolog a lét türelme.

Innen van az, hogy semmi sincs, illetve az a minden, hogy volt egy-két este. Talán. Meg a micsoda utak. Ilyenek. A föltámadás szomorúsága, hogy elefánt volt az ember, jámbor és szegény. Most hajnalban a piacon a lángosos már izzítja az olajat, lisztezi a tejfölt a részeg éjszakából hozzá enyhületért betérő piszkos gatyás bamba társaknak, akiknek ismerem a vérben úszó üres szemét. Máma meccs lesz, tegnap is az volt, így zajlik az élet a stadionban az örökös jelenben kedves Irén. Fél éves koromban a legendárium szerint kint felejtettek a babakocsiban éjszakára, annyira csöndes kölök voltam. Azóta nézem onnan a csillagokat, és gondolkodom ezen az egészen.

Orbán Viktor e heti szeánszán a Kossuthon kihirdette a nemzeti konzultáció meghosszabbítását augusztus 31-ig, akárha a kisvasutat Bicskéig, a migrációs vészhelyzetet pedig záróráig. Ebbe az utóbbi buliba beszállt Müller Nyunyóka is megjelenvén a kerítésnél, aki így végleg elvesztette a jogát a tiszteletre, de ami ennél is rosszabb, azt, hogy komolyan lehessen venni. Müller Nyunyókát is meghosszabbította Orbán a kaspójától a határig, valószínűleg őt is a szabadságolásokra tekintettel, mert a konzultációt névleg azért. Mivel az összes magyarok a Balatonnál vannak, vagy egyszer látják épp a tengert, hacsak nem elfogyott a büdös csirkelábuk.

Ilyesmiről azonban nem kérdezi őket a kedves vezető, nem érdekli a nyomoruk. Helló röfik – mondja, majd előmászik a disznóólból, hogy kézcsókra nyújtsa a kezét Bözsi néninek. És ami a döbbenetes, ő meg is csókolja azt. Így épít magának miniszterügynök elvtárs alternatív valóságot, hogy ki sem lát belőle, illetve nem is akar. Egyáltalán nincsen szándékában ilyesmi. Úgy hajlítja a világot, ahogy neki tetszik, közben a népét, híveit, párttársait és olykor saját magát is pofán köpi. Nincs egy fix elem, amin meg lehetne állni, az alaptörvény már-már patchwork, reggel más az igaz, mint este, elveket, eszményeket szaros gatyaként cserélgetünk, semmi sem az, aminek látszik.

Minden hamis. Vagy: minden hazug, mindent szabad, ahogyan a szifiliszes Nietzsche tételezte, a kedves vezető azonban nem ilyen filozófiai alaposságú. Ő egyszerűen szaralak. Meghosszabbítja a konzultációt augusztus 31-ig – mondja a szeánszon –, hogy olyan intézkedéseket hozhasson, amelyeket az emberek is pártolnak. Vagy a röfik, esetleg. Majd közvetlenül emellett kijelenti, lesznek járványügyi bevetési egységek olyan eszközökkel, mint amilyenek a szellemirtóknak voltak. Jött ki azokból a varázsizé, és hullottak meg menekültek a szellemek, mint most a vírus is fog. Így menti meg a világot a kedves vezető, miközben konzultál kifulladásig.

Eljutunk végül a soha véget nem érő, permanens és szakadatlan nemzeti konzultációig. Miniszterügynök elvtárs koviubi recepteket kér a hívektől, megkérdi, mi a teendő, ha fickósan ébredt, cserébe gyerekcsinálási tanácsokat osztogat, és mint fodbalista, totótippeket ad. Így teljesedik ki az atyasága, valamint él és uralkodik örökkön örökké, ámen. Ez az egész azonban korántsem olyan mókás, mint amilyennek tűnik vagy tűnetem, hanem gyalázatosan siralmas. A járványügyi bevetési egység „jól néz ki, tudományos-fantasztikus filmekben látható felszerelésük is van”. – mondja az ország miniszterelnöke, és meghosszabbítja a konzultációt Bicskéig.

Mint amikor a kisvasutat bántották a libernyákok. Egyébként 1,4 millióan küldték vissza az íveket, mondta még a kedves vezető, de a fentiekből fakadóan ezt sem hisszük el. Szeptember elsején lehet, mutatnak majd dobozokat, hogy az mind csurig van a visszaküldött levelekkel, de lehet, ezek ugyanazok a dobozok lesznek, amelyek eddig maszkokkal vagy lélegeztetőgépekkel voltak tele. Azokat sem látta senki, a leveleket sem fogja, senki nem lát és tud semmit, elérkeztünk a tiszta hit világába, sámánokkal, turulokkal, lebegő rémalakokkal van tele az ország bús düledékein Husztnak romvánál. Nehezen lehet ép ésszel kibírni, ami itt folyik, nem is nagyon tudják a népek.

Kijárási tilalmat is elrendelhet a tudományos fantasztikus bevetési egység, a határon parádézó Müller Nyunyókának egy szavába kerül, és máris jöhet a rendeleti kormányzás. Orbán szervilis hülyéknek osztja le, hogy bízzák meg őt a diktatúra maradéktalan gyakorlásával. Beszari alak, a felelősséget sem vállalja, tovább keni, a felszínen már nem dönt, csak végrehajt olyasmit, amit a Nyunyóka-féle szakemberek és a tudományos-fantasztikus csapata neki elrendel. Fölösleges a terelés, tudjuk, hogy ő az egyszemélyi felelős. Ha meghosszabbítja a konzultációt, ha nem, ha Nyunyókát tolja maga elé pajzsul, vagy sem. Nincs menedék. Mindent tudunk, és semmit sem felejtünk.