Segg és lélek

“…- Mit látsz, Laca?
– Kicsit halkabban kérdezd, mert nem látok olyan nagyot.
– Mit látsz?
– Egy nagy segget látok!
– Na, hát ez már valami.
– De nem is látom! Lehet, hogy csak hallucinálok!…”

Így szól az igazság az AE Bizottság Tánczenekar “Putty Putty” című fergetegesének elején, és így lehetett ezzel Kenderesi Tamás úszóember is. A messzi, dél-koreai Kvandzsugban, ahol vizes világbajnokság volt, és az Origo szerint nem is volt olyan fenomenális, mint a miénk, amelyik még mindig drágul, pedig már ez a másik is véget ért, szóval az úszóember a kiváltságosok minden dölyfével ott múlatta az időt egy éjszakai csehóban. Mert mit tehetne mást egy úszóember-sportember, mint éjszakai mulat.

Szóval ott sportolt a bárban, kocsmában, sekrestyében egyszerre, és látott egy segget, amely jószág egy dél-koreai lányé volt, s mivel nem tudta, hallucinál-e, megfogta azt a segget csupán kideríteni, hogy ébren van-e vagy álmodik. A valóság azonban nem ilyen költői. A lehangoló igazság az, hogy Kenderesi úszóemberből előjött a keresztény, magyarmacsó vadbarom, és megmarkolta azt a segget, mert már nyert valamikor egy bronzérmet is. És most az van, hogy Dél-Korea megtámadta magyar hazánkat, mert emiatt őt az ügyészség kérdőre fogja vonni.

És nem egy Polt a helyi erő, így baj lesz. De nem is ez az érdekes, hanem, hogy az eset miatt hazánk közönsége meghasonlott, ketté szakadt lelkében, s míg az egyik fele levágná Kenderesi úszóember farkát és kiherélné, a másik a dél-koreai ribancot szidja, aki hisztizik, mint egy fürdőskurva ahelyett, hogy elalélna a gyönyöröktől, mert egy keménytökű, keresztény, magyar macsó, pláne világhíres úszó, akinek van már bronzérme is, megfogta a seggét. Mint kitetszik, itt kulturális különbségek vannak, valamint éjsetét homály.

Mert az erőszakoló Kiss Laci bácsi úszóedzőt is támadták, pedig mennyi örömet adott ő népünknek, meg büszkeséget is, jó hírünket is, nemzeti nagyságunkat is. Ott is a megerőszakolt úszólány volt a hibás, mert kacér dresszeket viselt, kihívó volt a lába neki, egyáltalán, maga a létezése arra volt hivatott, hogy Kis Laci bácsi erővel leteperje, megkúrja, mint a Második Ukrán Front maga. A cemendékkel mindig csak a baj van, ennek a vágott szeműnek is muszáj volt seggének lenni, direkt odanövesztette a Kenderesi úszóember orra elé, mit tehet mást a szerencsétlen, megmarkolja.

Ám egy kommentben minden benne van a számtalan közül, ami született az ügyben, amit muszáj volt megjegyeznem, és idemásolni is. Ezt, kedveseim, egy nőnemű egyed fűzte hozzá a gyalázathoz, ilyen szemmel olvassuk, és meglátjuk benne Magyarországot magát: “Nem török pálcát felette. Megfogta a fenekét, kárt nem tett benne. Országunkban néha durvább dolgok vannak az éjszakában, a sok külföldi hogyan viselkedik, meg a Balatonon.” – ez nagyon töményül sötét szöveg, minden szeletét most föl sem fejtem, csak egyet, illetve azon merengek el, mert ebben is benne van a teljes, letaglózó magyar valóság.

Szóval mit hisztizik a kurva, nem esett kár a seggében. Nem tudom, miféle kár eshetett volna benne, hogy Kenderesi úszóember kiharap belőle egy darabkát, bicskával farigcsálja, vagy akármi. A testhez azonban, mint ábrándos idealistáktól tudható, lélek is tartozik. A segg a test része, következésképp, ha a seggét markolásszák idegen emberek a női egyednek, a lelkében eshet kár. Ilyet azonban magyar nő és magyar anya nem ismer a jelek szerint, ami felettébb sajnálatos körülmény és állapot, viszont egyáltalán nem meglepő. A NER-ben a nő voltaképp tárgy, szülő és főzőgép, mint azt nagyjainktól is tudhatjuk.

Most csak néhány dolog, hogy mért van ez így. Ákos dalszerző ember álláspontja a másik nemről: “A női princípiumot beteljesíteni. Hogy mondjuk, valakihez tartozni. Valakinek gyereket szülni. Anyának lenni.” Vagy Kövér pedellus részletesebb ideája: “Nem akarjuk Magyarországot férfigyűlölő nők és a nőktől rettegő feminin férfiak, a gyermekekben/családokban csak az önmegvalósítás akadályát látó jövőtlenség társadalmává tenni. Azt szeretnénk, ha fiaink nem csak tanulhatnák, hanem értenék is Petőfinek ‘Ha férfi vagy, légy férfi’ című versét, ha lányaink pedig az önmegvalósítás legmagasabb minőségének azt tartanák, hogyha unokákat szülhetnének nekünk.”

Kenderesi úszóember huszonkét éves. Ő már a NER-ben szocializálódott, ezek között. Ez nem menti fel az alól, hogy képtelen egyenrangú félként tekinteni a női nemre, de magyarázat rá. Mint ahogyan az is, hogy a sportba ájult országban a keresztény, magyar macsóság mellett a kivételesség, a nekem ez jár tudata is belenevelődött, ha egy seggről van szó, ha pénzről, paripáról és fegyverről. Így torzítja el a NER féltett gyermekeinek csökött tudatát, s ettől már csak pár lépés a vak komondoros Balogh József álláspontja, aki, amikor kénytelen volt mégis bevallani, hogy meggyakta az asszonyát, elképesztő dolgokat hozott fel mentségéül.

Kétszáz kiló kakas feldolgozása, stressz a parlamentben, aggodalom a szeretett ember testi épségéért, zsinórban négy tanyaprogramos előadás, kölcsönadott bográcsok, közelgő falunap, pálinkára beszedett gyógyszer – ez mind-mind közrejátszott abban, hogy a leggyakrabban csak Terikéként emlegetett Sz.-nének, az élettársának 2013. április 28-án betört az orr-, arc-és a járomcsontja, úgy, hogy a tanúk szerint csak úgy ömlött belőle a vér azon a hajnalon. Kenderesi úszóember is tele volt stresszel és fáradtsággal, megmarkolta hát a lány seggét, mi van abban, baja sem esett annak a seggnek. Terikének sem az elsoroltakon kívül. Minden, mindennel összefügg azonban.

Így tehát az is idetartozik, hogy Illés Zoltán még államtitkári fénykorában azt mondta a parlamentben Széll Bernadettnek: “Attól, hogy ön szép, még nem következik, hogy ön okos”. Sőt, az is, hogy kies hazánk nem ratifikálja az Isztambuli egyezményt, amely a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről szól. Legfrissebben az új, nőnemű igazságügy-miniszter fejtette ki, mért nem. A kormány, úgymond “fellép a családon belüli erőszak ellen”. Ez minden bizonnyal elég, és az is, hogy Orbán Viktor Mihály meg nem foglalkozik nőügyekkel. Klafa, azaz, ide nekünk az oroszlánt is, mármint a női seggeket, mert mi bajuk lehet, ha csak belemarkolunk, ugye, és pláne naugye.

Ratyis mellékdal

Bayer Tagkönyv megint alkotott Tusványoson, illetve ott is, mint mindenütt szerte az univerzum szegleteiben. Megvédte a hazát a liberális mocsoktól, akárha a főnöke. Nem akartam volna Bayer Tagkönyv okádásával foglalatoskodni, mert minek, bizonyos szintek, alá és fölémenés okán, mint ismerhetjük a tételt a tehetségtelen, idegenszívű Esterházytól, de a dolgok sajátosan összeértek. Kitettek már egy elmondani muszáj elegyet, s ahogyan Marqueztől tanultuk, ismerjük az iránymutatást – azért élek, hogy elmeséljem az életemet, ugye -, ilyképpen nincs mit tenni, írni kell monomániásan, ha Bayer Tagkönyv akkor is. Mert valami kis tanulság azért kikerekedik belőle, ha jól odafigyelsz.

Ott, a tusványosi ganyéban sok mindennel foglalkozott Bayer Tagkönyv, de leginkább buzizott és náciskodott. Mert másként értékelni azt a felhívást, hogy szívesen látná hullaként a tőle eltérő nézeteket valló norvég professzort, hogy a keresztény fehérek szaporodása a fő gondja, valamint betűhíven: “Nem kérünk belőletek, nem kérünk az értékeitekből, nem érdekelnek a felvonuló ratyik. Isten, haza, család, ezek a tökös európai értékek.” – mondá bele a húgymeleg tusványosi légbe Bayer Tagkönyv. De új dolgot nem virított igazán, írói munkásságának újabb része nem mutatkozott ebben. Sokkal öblösebb kurvanyázásokért kapott ő birodalmi lovag, oder horogkeresztet – gusztus szerint -, most csak utólag törleszt, ahogyan a szar szivárog a szájából neki.

És ehhez orbános pólóban, a szomszédban azzal a kijelentéssel, hogy Orbán a filozófus, nem ám a Heller, valamint huszármentébe öltözött bohócok virtuális kézcsókjával a kedves vezetőnek – hogy köszönjük a hazát, amit adtál nekünk -, szóval ilyen aklos légkörben élénken tapsoltak Bayer Tagkönyvnek, és elaléltak a gyönyöröktől a keménytökű, keresztény magyar legények. Az már egy szint, ha valaki Tusványosra jár Bayert hallgatni, vagy és pláne Semjént, meg a többit, az összes nagy gondolkodót, ahogyan aggódó tekintettel, fátyolos szemekkel mentik meg a hazát Romániában, de ez puszta földrajz, és engemet ez sem érdekel. Hanem, hogy mindeközben az aljamunka hogyan folyik a hátországban, az már igen.

Mert miközben a posványban Bayer Tagkönyv ratyizott, Baján pedig elvtársai megkörnyékeztek egy meleget, hogy dolgozzon nekik. Arról van szó, hogy még az év elején egy bajai lángosost, aki kifejtette abbéli véleményét, hogy utálja a Fideszt, mint a szart, megzsaroltak, ha nem hagyja abba Pártunk és Kormányunk abajgatását, akkor világgá kürtölik, hogy a lángosos meleg, mintha az szégyellni való volna. S ezek szerint, a Fidesz és Bayer Tagkönyv szerint az is, sőt, ahogyan a költő mondta, nem kérnek a felvonuló ratyikból, mint emlékezhetünk. A lángosos akkor coming outolt, és a Fidesz cseszhette az aljasságát. Nos, ehhez képest a bajai ratyit megkérte a helyi Fidesz, hogy függetlenként, de az ő fasiszta jóváhagyásukkal induljon el polgármesternek a balos jelölt ellen.

Azon kívül, hogy ebből is látjuk, milyen pöcegödör módszerekkel próbálja meg a Fidesz szétbarmolni a választásokat, ebből a történetből az is kiderül, nincsen baj a ratyikkal, ha fideszes ratyik. Megjegyzem, a nácik is tele voltak melegekkel, ami szintén nem újság, sőt, a Fidesz elveiről is tudjuk, hogy a mi buzink jó buzi, a mi komcsink jó komcsi, és a lopás is Istentől való jog és hazáért való buzgalom, ha a cimborák űzik. Összegezve tehát, minden elhajlás és minden bűn engedett, ha a Párt és a kedves vezető hasznára szolgál, még a gyilkolás sem elítélendő, semmi sem számít, ha a hatalom és a pénz a tét. Elértek a pöcegödör aljára már rég, és még ez sem késztetett volna ilyen Bayer Tagkönyvezésre, ha felriadván nem látom meg az ágyam végiben a képét.

Arról van szó, hogy idén hatvan éves Szombathelyen a felsőfokú pedagógusképzés, s ennek okán ünnepel veszettül az iskola, amely immár az ELTE SEK (Savaria Egyetemi Központ az újszülöttek kedvéért) névre hallgat, és van neki irodalomtudomány tanszéke is, ahol én is – igaz még BDTF néven – beengedést nyertem az irodalom szentélyébe, és ez a mánia azóta is tart. Ez sem érdekes, de az már igen, hogy, mint megtudtam, Bayer Tagkönyv is erre járt hajdan, s mint ilyen, meghívták őt díszvendégnek, mint a falak közül kikerült neves alakot. Majd itt s ratyizik egyet, vagy mi a meghívás értelme, ez nem egészen világos. Ezzel sok, még élő vagy már halott itteni tanárt aláznak meg, de ez is mindegy a jelek szerint.

Úgy tűnik, a hajdani BDTF (most ELTE SEK) pofán köpi saját magát, valaha volt tanárait és diákjait, hogy beáll a fasiszta trendbe. Bayer Tagkönyv ratyizása és a különös bajai eset ezért verte át az ingerküszöbömet. Volt egy tanárom azon a tanszéken, akinek mindent – irodalom, történelem, filozófia, világlátás meg a többi – köszönhetek, de már halott szegény. Tán jobb így már, hogy ilyen lett a világ. Ilyen összefüggések miatt ez az iskola eddig az enyém volt, de elveszik ezt is. Emlék lesz a műhely, ahová Bayer Tagkönyv tésztaképe befurakszik az aljas gondolataival elegyest. Olyan ez, mintha megrabolna, és ezért éreztem, hogy les az ágyam végiben, és megfojt. Hogy nem csak Tusványoson fertőz, hanem itt is. Már az ember bőre alatt is náci kukacok tekergőznek, hogy elviselni nem lehet.

A célpont te vagy

Megkaptuk a pofánkba a setét jövőről szóló iránymutatást. Tusványoson kaptuk meg szokás szerint, ahol államalapítóként fogadták Orbán Viktor Mihályt a kilóra megvett székelyei, Lovasi András is beállt a sorba, valamint medve hajkurászta Rogánné haverját állítólag, aki viszont minisztériumi kifizető ember is, ám nem érte utol. A világ azonban nem ezért tébolyodott, hanem, mert van benne egy Orbán Viktor Mihály, meg a rendszere és a tenyésztett alattvalók. Viszont rajtuk kívül mindenkinek jaj lesz most már. Valamint alkonyat.

Két dologról érdemes szót ejtenünk abból a katyvaszból, amit a kedves vezető elénk fosott, hogy mik a tervei még földi pályafutása alatt. Tizenöt évre tekintett előre, tizenöt év harcot vizionált, nem konkretizálva a pusztítandó vasutat vagy gyárüzemet, nem megnevezve Gyurcsányt, a Sorost vagy a gyerekeiket. Az írmagjuk, ugye, mint a mesékben és náci álladalmakban, az aggastyántól a karonülőig, nőtől partizánig bezárólag. Az ellenség a liberalizmus maga immár, mint kiderült, amely gyűlöli Orbánt Viktort többes számban.

Két dolog kiemelendő tehát, és elsőként az, ami van. Mint megtudtuk, az illiberalizmus már néven nevezhető, már működik, és keresztény szabadság a neve. Pedig jelzős szabadság nincsen, mint tudjuk a történelemből, hanem szabadság van naturálisan. A jelzős, esetünkben keresztény szabadság a más kárára működtetett szabadság, tehát elnyomás, ha úgy tetszik, diktatúra. A keresztény szabadság mibenléte sem definiált tudományosan, rosszmájú elemzők szerint a cimborák lopásának szabadságát rejti a friss, eddig nem ismert fogalom.

A másik ugye, mint említődött, ami lesz, s ez tizenöt év szünet nélküli küzdelem a liberalizmus ellen, mint Orbán Viktor Mihály élete értelme még gyalázatos megdöglése előtt. Fölteendő tehát az az aggodalom, hogy a liberalizmus elleni fenekedés úgy esszenciálisan mi ellen irányul, és ez a szabadság, mint az ember lapvető szükséglete ellen lesz. A vallás, a gondolkodás, a tanulás, a nemi irányultság etc. szabadsága ellen való küzdelem lesz, fogalmazhatnék úgy is: keresztény terror lesz. Még inkvizíció is lenne, ha lehetne.

Bármi fura is, amikor államalapítóként köszöntötték ezt a redves idiótát huszárgúnyába bújtatott bohócok, nem mondtak badarságot. Az ő államuk jött létre a valamikori Magyar Köztársaság füstölgő romjain, a csápoló rajongóké és kivételezetteké, az élet féltett gyermekeié, a feltétlen híveké, a szolgalelkűeké. Aki rajtuk kívül van, az a hat, hét, nyolcmillió, az nem a keresztény szabadság része, az illiberális állam nem érte van, hanem ellene csakis, és az elkövetkezendő másfél évtizedben még inkább ellene lesz.

A liberalizmus voltaképp egy eszme, amit szavak, gondolatok, s azok hordozói, az emberek testesítenek meg. Egy eszme ellen rajtuk keresztül lehet hadakozni. Ha figyelembe vesszük, hogy az intézményrendszerek, az oktatás, a tudomány, a művészet, legfőképp ezen belül az irodalom, az egyházak, és a többi már mind-mind az illiberális állam, új nevén a keresztény szabadság szolgálatában állanak, ezeken farigcsálni már nincs mit, így a nagy küzdelem az elfajult gondolat utolsó hordozója, az ember ellen lett itt nekünk meghirdetve.

A célpont tehát más tereptárgyak fogyása okán te vagy. Az elfajzott ember, aki nem illik a keresztény szabadságba, az isten, haza, család vérgőzös, homályos, nacionalista-fasiszta ideájába, és úgy összességében, aki nem szeretne Horthy orbániasított Magyarországán élni. S hogy a kedves vezető nem ezt mondta? Hitler sem mondta ki soha, hogy a zsidókat ki kell irtani, megtették, akik értették a vezér burkolt óhajtásait. Bayer is már rotyikat verne szíve szerint, és mindig, mindenhol lesz, aki tetté váltja az elvadult gondolatot.

Ilyeneket mondott tehát Orbán Viktor Mihály a tusványosi ganajban, és ezzel a szájjal megy a héten Ursulához, hogy az új főnéni legyen jobb szívvel hozzá. Ahogy a csillagok most állnak, azzal is lesz, itt hagy tehát minket magunkra. Az egész elcseszett Európa magunkra hagy, amíg a német multinak magyar gyárakban ukránok és vietnámiak termelik a profitot fingért és hugyért, mert a kedves vezető eladta őket rabszolgának, mint ahogyan a sorba beálló magyarokat is. Gondoljatok tehát testvérek Petőfire, és válasszatok.

Kampec dolores XCI. – Éhezésnapló

Béla az udvaron pihente ki a múlt megváltoztatásának terheit tehát, illetve inkább azt, hogy rájött a módra, a csodára, s ennek gondjaiban egyetértve mindenben a macskával és a rigókkal is teljesen, igazán és pláne egészen. Így az a láz, ami megülte vagy elöntötte inkább mindeközben, a józanság forrósága is volt egyben azzal a folyománnyal, ha már ennyire hatalmas, hogy képesnek érzi magát fölfejteni az idő szövetét és új módon rakni össze azt, akárha pók, a jelennel is lehetne kezdeni valamit. Ezt a foglalatosságot életnek nevezik azok, akiknek nincsen érzékük a csodákhoz, benne ücsörögve a rántott hús és a kanális szagában olajos hajjal vagy fogatlanul, műanyag dömperen vagy hatalmas traktorokon, megáldva és leköpve mindenütt.

Így tért magához Béla a fölfedezésből, ahogy ült a fa alatt. A meggyfa alatt, mint emlékezhetünk, számos kalandok helyszínén, de most épp nem támadtak vágyak benne, hogy föltelepedjen a tetejére, s onnan szemlélje a kajla világot, hanem a töviből óhajtotta megváltani azt, s benne magát. Nem játszott most az idővel, hanem ki akart kerülni belőle, fölébe emelkedni, ott lebegni az összes idő fölött, akárha mindenféle istenek vagy kósza lelkek romos kastélyokból vagy éji homályból Huszt romjainál lökött költők képeiben. Ezért póriasan vagy inkább köznapian kijelölte a meggyfát bódhifává, hellyé tette a fa tövét véglegesen, bár a lótuszülés az nem ment már, de jó volt az csak úgy elguborodva a fa alatt, a macska is bólintott rá, és a rigók sem emeltek kifogást.

Úgy döntött hát, hogy éhezőre fogja, úgy nyer elbocsátást a napok hordalékaiból. Semmit magához nem vesz, így várja ki szorgalmasan, hogy meglássa a nyomorult élet bajainak végső okát, nem tudva, ez az, egyszerűen a levés. Mert az ember lelke nem erre a világra készült, csak rossz sarkon fordult be végtelen útjain, elkeveredett a labirintusban és a fonala is elfogyott, hogy mutassa a visszautat. Megkérte hát Béla a fröccsök urát, zárná be az ajtót, ami az ivóba vezetett, dobja el a kulcsot, vagy falazza be a lukat mindörökre, hogy Béla ott maradhasson zavarok nélkül a fa alatt önmagában. Meg a macska és a rigók természetesen, hogy legyen hallgatóság, ha jut valamire, fölfedezi a megváltás módjait, és a tudást nem akarná veszni hagyni, hogy legyen tanú, amikor igazán Béla lesz, és fénylő karika jelenik meg hirtelenül a feje fölött.

Már ennyiből is látható, hogy a láza nem múlt el teljesen, sőt, elhatalmasodott, pedig még neki sem fogott az éhezésnek. Sőt, azt sem tudta, mikortól éhezik, mert éhesnek lenni az nem éhezés, csak a jól lakottság ellentéte, ki kellett jelölni tehát a határt, amikor már elmondhatja az éhezést, büszkén mutogathat rá, hogy mindenki bekaphatja, neki ne beszéljen senki semmit, mert ő már túl van minden jón és rosszon. Nála a bölcsek köve és Nostradamus hatalma, sőt, ismeri a sarki koldus lelkét is, mert beléköltözött. Hülye egy reményei voltak, ahogyan azt várta, amidőn a gyomra ürül, úgy telik meg az elméje napkeleti bölcsességgel, s ahogy izmai lazulnak, úgy glóriázódik be a feje, lesz belőle oltárkép vagy katolikus kifestőfüzet elsőáldozók számára, esetleg imakönyv.

Ezek a dolgok nem így mennek, magyarázta a macska is neki, meg pláne az egyik vén rigó, aki tudott volna mesélni süvöltő telekről, csonttá fagyott szalonnavégekről az etetőben. Mint ilyen, a rigó lett volna autentikusan az is, akinek a Jézus nevű eszelős halat és borokat varázsol, de ő sem értette a lényeget, ahogyan Béla sem, a macskáról meg ne is beszéljünk. Olyan csak ne pofázzon bele az éhezés dolgába, akinek elég csak egyet dorombolnia, és mind az összes hülye emberek tejjel meg mannával kényeztetik, hogy az egeret feledi is mérhetetlen bőségében, már hájasodik, tohonyul, akárha valahai földesúr, és mégis ott ette a rosseb a Béla körül, meg ráadásul nagyképűen okoskodott.

Hogy el lett neki nézve, az annak volt köszönhető, sohasem lehetett tudni, hogy ő most akkor a Behemót, vagy csak egy nyamvadt mutatványos. Béla azonban várta a csodát, mint emlékezhetünk, miszerint, ahogy terjed szét a nyomor benne, azonmód az okosság is, s amikor a gyomra kimaródik a savaktól, a snájdig lukon át belé költözik a szentlélek, meglátja az élet értelmét, fölfedezi mintegy, de a francokat persze. Meg kell hagyni, nagy elszánással tartotta magát fél napig is, de, ahogyan szétkúszott benne a kín és a füle is lekonyult, rá kellett jönnie, hogy az éhezés nem megszabadító, kegyes állapot ha kellemetlen is, nincs benne semmi nagyszerűség, csak a csupasz nyomor és a szenvedés maga.

Hogy éhezni nem emberhez méltó állapot, igaz, állatéhoz sem, s mégis az ember az, aki elszenvedi inkább. Mert, mint láttuk, a macskát érdemei fölött is etetik, a rigót is szánják teleken, az embert viszont hagyják éhen is dögölni, ha szerencsétlen, aztán vallási okokból vagy faji alapon, elvi meggyőződésből és nevelési célzattal. És Béla rájött, ez egy ocsmány helyzet, hogy tán az Úr nem azért teremtette a maga képére és hasonlóságára az embert, hogy aztán hagyja éhen pusztulni, és ennek a felismerésnek a fényében jött rá Béla, hogy Isten nincsen is, csak a bádogbános hazudja, ilyenek. Így csillogott a csalfa fény a templom tornyán, és Béla beleharapott egy gilisztába, amit a rigó hozott neki, amikor először kordult meg a gyomra, mert a rigó már ismerte a halált. Százszor jött vissza belőle ugyanis.

Varga Judit harcban áll

Dobrev Klára azt mondta tegnap az ATV-ben, hogy a nagyságos Néppárt tagjai azzal lobbiznak Trócsányi László biztosi kinevezése mellett, hogy ő nem is Fidesz-tag. Mért ne hinnénk Dobrevnek, ilyet nem talál ki az ember, pláne, ha ha már Járóka megválasztása után is azzal védekeztek némely rászavazók, hogy nem tudták, a nacsasszony Orbán kompániájához tartozik.

Mindebből két dolog fakad: a más országbéli brüsszeli képviselők sem nagyon tudják, hol is élnek, másrészt pedig a mi kis fasisztáink sorsa beteljesedett, Európában már úgy tekintenek rájuk, ahogyan itthon is kellene. Azaz, mint pestises, undorító képződményre, gennyes fekélyre, akit, akiket nagy ívben kerülni kell. Remélhetőleg Ursula naccsága is megvilágosodik, mielőtt túlságosan kinyílna a csipájuk, de ebben inkább ne reménykedjünk.

Ehhez képest itthon hatalmas a pofájuk, belső használatra az összes egy harcos kiskakas vagy verhetetlen terminátor. Harsognak a trombiták, peregnek a dobok, élükön a legfrissebb hússal, Varga igazságügyes elvtársnővel, aki úgy látott neki a kaszabolódásnak, hogy lassan Szijjártó is leckéket vehetne tőle. Sőt, lehet, a csaj még jobban is focizik, mint a tarajos. Más érdeme egyiknek sincs, de nem is szükséges Neriában, mert ez a hely bokréta a kalapon, ilyen más nincs is sehol.

Varga elvtársnőt, mint emlékezhetünk, arra szerződtette Orbán gazda, hogy “segítsen megnyerni az uniós csatákat”, és ő neki is látott a segítésnek, de nagyon. Most azt trombitálta szanaszét, hogy a magyar kormány visszautasítja a jogállami kritériumokhoz kötődő uniós támogatást. Budapest ellen fog állni, mondta a kis Boudica, és szeme vérben forgott, de az ilyen fölösleges időtöltés, ez a fél mondat már egy szerelmetes vallomás, hogy baj van velünk. Ha nem lenne, nem kellene ordítani.

Varga elvtársnő szerint minden nagyon szép, minden nagyon jó, és ő mindennel meg is van elégedve. Az a szar a propellerben, hogy viszont az Európai Bizottság szerint meg nem. Ez a szerv ugyanis a Stop Soros törvénycsomag miatt keresetet indított Magyarország ellen az Európai Unió Bíróságán éppen most. A Bizottság úgy látja, hogy a menedékjogot és a tartózkodási engedély megszerzését támogató tevékenységeket büntető magyar törvényi rendelkezések uniós jogba ütköznek.

Már egy éve elindították ellenünk a kötelezettségszegési eljárást, ennek a bíróság az utolsó szakasza, mert Pártunk és Kormányunk nemhogy orvosolta volna a kifogásokat – hogy például nem éheztetünk embereket, ilyenek -, hanem szóba sem állt senkivel sem. Ez a magyar virtus, függöny mögé bújni, nem válaszolni, el sem menni, ami tempó a kerítésen belül működik, azon kívül viszont nem. Valami lesz tehát ezen a bíróságon, de, hogy mikor, azt senki sem tudja, és addig is azt csinálnak, amit csak akarnak.

Az uniós pénz nélkül két perc alatt omlana össze kies hazánk gazdasága, hiába állít mást Orbán, persze, hogy fájna, ha nem kapna. Varga elvtársnő igazságügyes sajátságos harcias feladata tehát mondjuk Handó Tünde fékentartása helyett az, hogy ne zárják el a pénzcsapokat. Ehhez tényleg elég a bírósági fogalmazói gyakorlat, amiből ilyen alapvetések születnek a magyar fasizmus védelmében a szájából: “A tagállamok eltérő alkotmányos történelme a jogállamiság ügyében összehasonlító látásmódot követel.”

És nem viccelt, amikor mondta. Egyáltalán nem. Ez egy elvetélt kísérlet arra, hogy az Aranybullából vezesse le Mészáros lopásait, II. Andrásig utaljon vissza a Fidesz kiváltságainak magyarázatában, összefoglalva: azt csinálok, amit csak akarok, és mindenki bekaphatja. Így kell megfelelő formulába foglalni az arroganciát, ami a magyar képviselők felé nyíltabban mutatkozott meg már a meghallgatáskor. “Nyugodtan lehet küldeni az sms-t Strasbourgba, vagy ahol várják”.

Ezt mondta az érdeklődésekre Varga nacsasszony, most pedig Strassbourgot és Brüsszelt oktatja a sajátos magyar demokráciáról, ami kicsi is, sárga is, meg nem is az. Ezért a miénk. Varga Judit hadban áll tehát, s ahogyan az Unió jelenleg kinéz, még győzhet is. Nem csatlakozunk az Európai Ügyészséghez, mégis lesz közigazgatási bíróság – mert ezt is mondta -, minden megy tovább tehát, csak még rosszabbul. A józan hangok szerte a világban elhalkulnak, a dob pereg.

Az egész nagy csata azért van végül is, hogy fennmaradjon a Fidesznek az az álomszerű állapot, hogy az Unió adófizetőinek pénze Orbán és családja, valamint népes cimboraköre zsebében landoljon, s ha ez uniós jogba ütközik, akkor a magyar adófizetők majd befizetik a büntetést. Ez a kegyes vin-vin állapot, s ha a Néppártnak csak az fáj, hogy Junckert kiplakátolták, ez meg nem, marad is így. Mint látjuk, legfeljebb letagadják, hogy közük van a Fideszhez. Így egyszerű ennek a Vargának, soha nem esik el a csatában, és marad itt nekünk még jó ideig.

A rézfaszú bagoly

Hadházi László új önálló estjében (Tévélaci) hangsúlyos fejezetet szentel a rézfaszú bagolynak, mint évtizedeken átívelő, a gyermekkor után érett férfiként újra megtalált entitásnak. Ahogyan előadásából kiderül, kölyökként nem az volt a nyomasztó, hogy milyen lehet a mitikus rézfaszú bagoly, hanem maga a tudat, hogy él, létezik, és bármikor elvihet akármit, még őt magát is megjelenve hirtelenül. Most azonban – mint előadta – a külsejéről is bizonyosságot szerzett, ahogyan autókázva kies hazánkban egyszer csak kék plakáton szembe jött vele Soros György.

Ilyen lehet a rézfaszú bagoly – állapította meg Hadházi – sőt, ő maga az, a magyarok mumusa orbáni előadásban, minden rossz okozója és minden veszedelem indoka. Akit ugyan senki nem ismer, semmilyen Mari néni nem látott sohasem, mégis ott lebeg a tudat alatt, akitől rettegni kell, gyűlölni őt, s ím, most itt van a plakáton a kilencven éves ember a protkójával vigyorogva, az ürdüng, tehát a rézfaszú bagoly maga. Ilyen félelmekben remeg az ország, s a jelek szerint Orbán Viktor Mihály is, mert például egy másik Hadházy – de már az Ákos – gépen szállt fölébe, az Orbán birtok fölé is, és szerinte bunkert építenek ott. Akár.

Még az is lehet. A NER, így a tizedik évébe fordulva kezd egyre inkább paranoiás lenni a kedves vezetővel egyetemben, a félelem és gyűlölködés olyan spiráljába került, amiből kikeveredni szinte képtelenség. A gondolkodásuk, kommunikációjuk betokosodott, és nincs még egy ország, ahol ilyen tempóval, habitussal, ennyi bűnnel és tehetségtelenséggel valamire is mennének. Illetve egy igen, s ez éppen a miénk egészen sajnálatosan. Sehol máshol tényező nem lehetne egy pacalagyú Németh Szilárd, csakis itt, akinek régebben a rezsi volt a mindene, most a háború, és mindkettőt a rézfaszú bagoly, azaz Soros György indokolja a zsírfoltos tudatában benne.

Épp Németh volt az, aki a tusványosi szeánszon egy összetett mondatba tömörítette a NER-t, az összes rettegésüket és minden aljasságukat: “Azok a brüsszeli és egyéb bürokraták, akiket a májusi EP-választásokon az emberek elzavartak, továbbra is erőltetik a kötelező kvóta alkalmazását, az a céljuk, hogy Európába korlátlanul érkezzenek a migránsok. Ennek hátterét Soros György finanszírozza, akinek útjában állnak a nemzetállamok. Ezeket pedig úgy lehet meggyengíteni, ha Európát elárasztják más népekkel. Így lehet kialakítani majd az új Szovjetuniót, az Európai Egyesült Államokat, amelyet Brüsszelből szeretnének irányítani.”

Kéri László pedig szintén tegnap azon csodálkozott, hogyan lehet több millió embert tudatlanságban tartani, hogyan lehet ostobává nevelni, és a válasz a fenti Németh idézetben van. Mert, ha ezt képes valaki is komolyan venni, tovább menve, ha képes ezt valaki (Németh) komoly pofával és a hit meggyőződésével előadni, akkor tenni már nincs mit. Ez a Németh, ha erre képes, akkor ostoba gyökér, aljas gazember, vagy a kettő együtt. Az a népség pedig, amelyik ilyeneknek bedől, sőt, szavazatával rájuk bízza a nyomorult életét, szintén tudatlan barom, és meg is érdemli a sorsát. Évek óta őrizgetek egy kommentet a témakörben, amit újra elő kell vennem, s ami ez:

„Esküszöm, nem tudom, hogy érik meg ezek az emberek a felnőttkort egyáltalán. Ahhoz, hogy ezt a posztot valaki bármennyire is komolyan vegye, olyan mérhetetlen sötétségnek kell a fejében lakoznia, amivel gyakorlatilag semmit nem képes értelmezni a világ történéseiből, és bármi rossz megtörténhet vele. Számomra felfoghatatlan, hogy valaki, aki ezt a posztot komolyan tudja venni, még nem esett le korábban egy hídról (szomjasan nem ivott Domestost), nem vitte el a rézfaszú bagoly, és a bamba pofájával, az élet viszontagságai közt valahogyan elvergődve megérte a harmincat. Hogy lehet ilyen hülyén több évtizedet túlélni a Földön? Voltak erre külön óráitok a kisegítőben, túlélési alapismeretek I-II-III. vagy hasonló?”

És lám, újra itt van a rézfaszú baglyunk, mint nemzetkarakterológiai tényező, a turul mellett vagy helyett ez se rossz. Visszatérve azonban a második számú Hadházy bunkeros feltételezéseire, még igaz is lehet, ha a kedves vezető már nem tud hová menekülni a mitikus lény elől, a föld alá csakis. Ha így van, ha nem, akkor is elvesztünk. Mert például tegnap arról meséltem, milyen klafa is, hogy egy kilencven éves bácsi átadhatta a saját járdáját, s nem ilyen Németh Szilárdok nyújtották át neki kegyet gyakorolva, s ez képen is látszott. Erre képes voltam olyan hozzászólást kapni, hogy amíg más becsületesek dolgoznak, ezek a naplopók avatgatnak. Ekkor jöttem rá véglegesen, hogy itt már tényleg csak a rézfaszú bagoly segíthet. Senki más.

Ki az, aki integet?

Tegnap Szombathelyen átadtak egy darabka járdát. Szép sima lett, alkalmas arra, amire való, hogy ne szegjék a nyakukat az emberek rajta, ha rámerészkednek valami különös kalandvágy miatt. Járdát, bicikliutat, Várkert Bazárt naponta többet is adnak át Neriában fúvószenekarral, lacikonyhával és egy fél pártalapszervezettel fűszerezve, alapköveket is tucatjával tesznek le, hétfőtől péntekig mindig. Már lépni sem lehet a sok alapkőtől, avatástól, minden pártmufti zsebében olló lapul, hátha belebotlik egy nemzeti színű szalagba, amit vagdosni lehet, de úgy, hogy közben a kamerába villantja a protkóját.

Ellenben tegnap Szombathelyen egy kilencven éves bácsi vágta át a szalagot a járda fölött, aki abban a házban lakik, ami előtt megújult a flaszter. Ilyképp nem is átadta, hanem birtokba vette, nem kegyként kapta meg méltóságos uraiméktól, hanem nyugtázta, a befizetett adóját valami számára is hasznosra költötték el. És emiatt nem kell köszönetet mondania, földig hajolva hálálkodni a fideszes csinovnyikoknak, mert nem tőlük kapta azt a nyüves járdát, hanem az útépítő munkás fabrikálta neki az ő pénzéből. Az ilyen szerződésekben a politikus csak kolonc, bohóc a manézsban, és mégis neki tapsol a sok alattvaló.

Szombathelyen ezt a gesztust az új többség gyakorolta, akik miatt hangos volt az országos sajtó, hogy helyben megfúrták a Fideszt, átvették a hatalmat, ami ím, ilyen különösségekben is megnyilvánul nagyon helyesen. Eddig ebben a városban mindent Hende Bubu adott át polgármesterrel elegyest azt az érzetet keltve az alattvalókban, hogy minden fűszál nekik, s rajtuk keresztül természetszerűleg Orbán atyuskának köszönhető. Kiderült, nem is. Nahát. Ősszel, ha az önkormányzati választások szerte az országban a remélt eredménnyel járnak, és sok helyen sikerül eltakarítani a fideszmocskot, ezek bele fognak betegedni, hogy nem avathatnak.

Már ez egy szög lesz a NER koporsójába, ha kicsi is. Ugyanis kínosan ügyel a rezsim arra, ki csilloghat a rivaldafényben, s ki nem. Ezt mutatja Szabó Bence példája is, akit olimpiai bajnokként a FIE (a vívók nemzetközi szövetsége) kijelölt a vívó világbajnokságon egy éremátadóra, ezt viszont a Magyar Vívó Szövetség elnöke, egyben a Belügyminisztérium helyettes államtitkára megtiltotta neki, mert régebben szadeszes volt. Manolisz Katszaidikisz, a FIE főtitkára azt mondta, hogy az MVSZ elnökének nincs joga ilyet kérni, de a FIE nem szeretne botrányt, ezért arra kérte Szabót, a békesség érdekében ne vegyen részt a díjátadón. Tisztára, mint az Uinó az Ursulával az élén.

Ez csak azért került ide, hogy megmutassam, magunkra vagyunk utalva nyomorúságunkban, a rendszer lebontását tehát alulról fölfelé kell elkezdeni, ilyen járdás gesztusokkal. Negyven évvel ezelőtt is, a május elsejéken az elvtársak integettek az emelvényről az ő népüknek mintegy alászállva hozzájuk a messzi magasokból, mint akiknek a nyamvadt életet, kenyeret a boltban és a penészes panelt köszönhetik, most sem járunk máshol, hanem ugyanott. CSOK-kal, családi kisbusszal és minden más ilyen lószarral perceként reklámozva a tévében, hogy tudjuk, kinek köszönhetjük a lukat a seggünkön.

Ezért vannak az összes ceremóniák is, integetések, avatások, protkók csattogása a vakufényben. S ha már Szombathellyel kezdtük, fejezzük is be azzal. Itt, minálunk a Savaria Karnevál fölvonulásán gurul mindig a császári bige is, benne az aktuális Claudiusszal, a császárral, mint városalapítóval. Moszkvában kremlinológia volt, hogy ki hol áll a temetésen, nálunk bigeológia van, hogy ki a Claudius. Tavaly – mint most Szabó Bencének az átadást -, az aktuális hatalom megtiltotta Jordán Tamásnak, hogy Claudiusként köszöntse a népet, mert nem tetszett a képe. Idén, az új idők szeleiben megint Jordán integethet, de, hogy sértődés ne legyen, lesz három másik Claudius is, csak még titkolják, kik.

Ez azt mutatja, hogy, mint a járda átadásánál, már nem csak a kiváltságosok joga császárnak lenni, hanem akárki is lehet, aki integet a népnek. Ez, ha úgy vesszük, a Mahájána buddhizmus megfelelője, ami eszme arra tanít, hogy az utolsó csavargóból is lehet megvilágosodott, minálunk pedig bárkiből válhat Claudius, ha csak kis időre és játszásiból is, és így van ez jól. Nem egy nagy dolog, amit itt előadtam, csupán arra szerettem volna utalni, hogy nagyon kevés kell ahhoz, hogy az ember otthon érezze magát a világban. Viszont ezt a keveset kizárólag úgy lehet elérni, ha a fideszmocskot eltakarítja az ország az üdvözülés útjából. Helyi szinten erről szól majd az elkövetkező két hónap, s mondhatnám azt is nagy pofával, hogy vigyázó szemeiteket Szombathelyre vessétek. De nem mondom mégsem.

Dőzs

– Pityukaaa! Pityukaaa! – így ordított ki a férfi az ablakon hadarva és elnyújtva egyben a szót, ami így hangzott inkább mégis: – Pigyugaaa! – de ez végül is mindegy, a lényeg, hogy egy tíz éves forma gyereknek szólt az üvöltés, aki az ablak alatti téren ücsörgött egy padon, a lábát lógázta és olvasott. Könyvet olvasott a gyerek, bármi furcsa is ez ebben a világban, még a szája is mozgott a belefeledkező örömökbe, ahogy eggyé vált a hőssel vagy hősnővel, s vitte őt a szöveg messzi vidékekre, ismeretlen tájakra és nagy kalandokba bele. Újra ordított a férfi aztán, mert az első nem ért célt.

– Pigyugaaa! Tedd má’ le azt a kurva könyvet, mer’ málé lesz a szájad. Eriggy focizni a többiekkel. – ezt mondta még a férfi kifelé az ablakból, ahogy ült ott atlétában, kezében újság, szívében rémület és szűkölés a szemében. Délelőtt volt, hétfő volt, délutános műszak előtti idő, amikor a legnehezebb.
– Ne kiabálj István. – hallatszott a konyha mélyéről egy szelíd, női hang – Hadd olvasson szegény gyerek.
– Ne olvasson, nem nézik jó szemmel, az újságban is benne van. – rázott egy Magyar Nemzetet a férfi, akárha porrongyot, hogy csak úgy zizegett, de a nő nem értette az egészet.
– Mi van? – csodálkozott.
– Az van – magyarázott a férfi az újságot rázva és mutogatva -, az van, hogy azt írják, az egyik Momentumos csaj, valami Cseh Katalin átlag felett élő világpolgár, fesztiválon volt, a Velencei-tónál padon ücsörgött, tengernél e-könyvet olvasott.
– Mi az az e-könyv? – kérdezte a nő.
– Honnan tudjam? – indulatoskodott István – Könyv, könyv, nem nézik jó szemmel. Meg az ücsörgést sem.
– És?
– A gyerek olvas és ücsörög. Ráadásul padon. Maga a fertő, mi lesz így, világpolgár? – elmélkedett, s mert a gyerek rá sem bagózott, elbődült még egyszer.
– Pigyugaaa, hozd már ide azt a rohadt könyvet, oszt futkorásszál, vagy akármi. Hozd már, amíg szépen vagyok. – nyomatékosított még. A gyerek odaballagott az ablakhoz, benyújtotta a könyvet, az apja meg a kezébe adott egy labdát, hogy eriggyen. Állt a gyerek szerencsétlenül, nézegette a labdát, toporgott kilátástalanul, mint akitől elvették a játékát, de az apja már nem foglalkozott vele.
– Húsvétra kapta azt a rohadt futballt, egy karcolás nincs rajta. – méltatlankodott, és a könyvet forgatta – Mi a szar ez? Harry Potter. Honnan a francból van ennek ilyenje?
– Biztos kölcsön kapta. – nyugtatgatta a nő, de kevés eredménnyel.
– Ne kapja kölcsön. Fodbalozzon, ahogy a többi. Mi lesz így, részeges bölcsész, vagy momentumos? Látod, ez a Cseh is lopja a napot, fesztiválozik, olvas, lábat lógat, honnan az anyám valagából van ennek erre pénze? Velencei-tó, pláne tenger. E-könyv. Csak tudnám, mi a szar az az e-könyv. – meglóbálta a Harry Pottert – Biztos ez is az. Harry, meg Potter. Hol élünk?
– Mi a bajod István? Csak ült és olvasott szegény. – jött a csitítás.
– Ne üljön meg ne olvasson. Látod, hogy az veszélyes, ha az újság is írja, nem tetszik nekik.
– Kinek? – érdeklődött a nő.
– Hát, nekik. – suttogta a férfi, és a fejével ki-, és felfelé mutogatott, valami messzi, ismeretlen veszedelem felé.
– Csak egy gyerek. Olvas. – mondta a nő, de semmire sem ment.
– Ismered a szomszédokat. Még majd megkapjuk, hogy világpolgárt, bölcsészt, momentumost nevelünk, pláne liberálist. Nem akarom elveszteni a munkám. Fodbalozzon a kölök, járjon hittanra, legyen egyszerű és szerény, mint a miniszterelnök úr is. Látod, akármit is ehetne, de mindig babot ebédel. Te mit főzöl?
– Egy kis pörköltöt.
– Meg vagy te őrülve? Hétfőn pörköltöt? Nem vagyunk mi nagyságos uraimék.
– De a Pityuka azt szereti.
– Ne szeresse azt a kurva pörköltöt, még azt mondják, a Soros pénzel, hogy állandóan húst zabálunk.
– Hülye vagy te, István. – kezdte elveszíteni a türelmét az asszony.
– Nem vagyok hülye, csak olvasok a sorok között. Egyszerűen kell élni, könyv, láblógatás, pörkölt nem fér bele. Se a nyaralás. Tényleg, hol vannak a tavalyi képek?
– Nem is nyaraltunk.
– De strandon voltunk.
– És?
– Tépd szét a képeket, égesd el. Csak az elsőáldozós maradjon, meg amikor meccsen voltunk a Pityukával, az. Sohase lehessen tudni.
– Mit nem lehet tudni?
– Semmit se lehet, hagyj már békén. – itt tartott, amikor élesen megszólalt a csengő, hogy összerezzentek már, de csak a szomszéd Irén volt az, hogy kölcsön kérjen egy kis olajat.
– Nincs nekünk olyanunk. – szűkölt István, miközben a kezével takargatta a könyvet, a bűnjelet, a gyerek bambán nézett be az ablakon, kezében a labda, és terjengett a légben a pörkölt csábító illata.
– Csak egy kis maradék, újrarottyantjuk, még karácsonyról tettük el, a polgármester úr adta a húst. – így szűkölt István, mert már semmit sem értett.
Irén azonban meglátta a könyvet, és megkérdezte, hogy tetszik Pityukának, mert ő adta kölcsön szegénynek, annyira elárvult volt ott a padon. Ekkor tört össze István teljesen, nézte a Magyar Nemzetet, és csak motyogott maga elé.
– E-könyv, Velencei-tó, pad, tenger, Momentum.
– Mi baja van? – kérdezte Irén gyengéden.
– Nem tudom – felelte az asszonyka -, talán megszúrta a nap.

És ebben maradtak aztán.

Felel, nem felel, szívből, igazán

Donald Trump megorbánult. Vagy nem is kellett neki annyira, mert Orbán trumpult meg már százezer éve, hogy aztán ne kerülgessük a rögvalót, kimondva az egy igazat, hogy bunkó ez mind a kettő. Egy, romlott akolból valók, vagy valami ilyen. Trump, mint ismeretes, nem is olyan régen rasszista kirohanást intézett saját országa néhány képviselőnője ellen, akiknek más vidékről származtak a felmenői, és eltanácsolta őket a szülőföldjükről, a nagy, és romlott USA országból, vissza a gyökereikhez, az őserdőbe, szavannákra vagy akárhová.

Őtet ezért minden szívfájdalom nélkül pofán lehetne, lehetett volna verni, ha nem lenne annyi gorillája, mint az Orbánnak is, napszemüvegben, öltönyben, fülessel és általában fölnyírt hajjal. Az ilyenek akadályozzák meg a népharag megmutatkozását, a spontán lincseléseket, hogy Orbán például a magyarok istenével ismerkedhetne meg, Trump pedig Manituval, vagy akármi más képzelt alakkal, arrafelé sok isten él, míg minálunk csak egy, de leginkább egy sem. Itt hagyott magunkra, úgy ment el az Isten, vagy inkább meghalt, kilehelte a sosemvolt lelkét a szerencsétlen.

Viszont most nem a sokféle – oder egy – teremtőt siratjuk, hanem saját magunkat. Trumphoz visszatérve tehát jegyezzük meg azért, hogy virtuálisan lett képen vágva a manus, de annyira, hogy a szava is elakadt. A CBS újságírója, egy bizonyos Weija Jiang ugyanis megkérdezte tőle, hogyan érezne akkor, ha valaki azt mondaná a feleségének, a Melániának, hogy takarodjon vissza a szülőföldjére, ami Szlovénia volna. Erre nem tudott mit mondani az usákos dúvad, tehát hallgatott. Ebből is kitetszik, mindenkinek el lehet kapni a tökeit, csak jó helyen kell szorongatni.

Orbánnak viszont rengeteg töke van, azonban valami kiismerhetetlen okból egy sem fáj neki. Ő ebbe az erkölcsi magasságba, hogy kérdezheted, nem felel, hiába, se itt, se Fokföldön se Ázsiába’, csak egyszer jutott el, amikor a HVG nem kevesebbszer, mint négyszer tette fel a kérdést neki, igaz-e, hogy Trumpnál a magyar civilek ellen lobbizott, és Orbán négyszer nem adott választ. Viszont enélkül is tudjuk, hogy igen, sőt, azt is, hogy midőn miniszterügynök elvtárs a másik hülyénél esengett, hogy a magyar civilek ne kapjanak norvég pénzt, Trump erre azt felelte csöndesen, ő nagyon szereti a norvégokat.

Orbánnak ez olyan lehetett, mint egy maflás, lidérces álom vagy másnapos delír, hogy szembegyalogolt önnön magával. Jött ki az éji homályból egy másik köpcös zsebrebaszott kézzel, trottyos gatyában, rángatózó fejjel, ajkait nyalogatva, és a dolgok körbeértek. Ott kezdődött minden – mint emlékezhetünk -, amikor Orbán a pharaonos kérdésre boldog karácsonnyal, Szemerkényi nagykövet menesztésére nőügyekkel nem foglalkozommal, mészárosos, vejes érdeklődésekre pedig – ahogy az tudvalévő – üzleti ügyekkel nem foglalkozom felelettel reagált. Trump meg csípi a norvégokat.

Ellenben a cinikus aljasság legmélyét Orbán érte el egyedül – ki más is -, amikor a CEU elüldözése után egy mégis arra vonatkozó kérdésre az osztrák kancellárhoz irányította az érdeklődőt. Ilyen környülállás esetén múlhatatlan szükség van a fogdmegekre, kevlárra a gyomron és páncélozott családi kisbuszra, valamint TEK-es tankokra a tereken. Viszont, hogy diktatúrában élünk, és ezt megteheti ez a mocsadék, mégis egy másik eset világítja meg legjobban, amikor a szemünk előtt készülnek arra, átírjanak egy törvényt, csak azért, hogy Orbánnak ne kelljen felelnie.

Széll Bernadett figyelmeztette arra Kövér pedellust, hogy a főnöke – bár törvényi kötelessége volna – nem számolt be a tiszteletlen házban az uniós csúcsdolgokról. A pedellus erre nem úgy reagált, felszólítja Orbán királyt a törvények betartására, hanem inkább arra intette, hasson oda a saját duci kis kezével, hogy a törvényt igazítsák az orbáni gyakorlathoz, miszerint szarunk a pofátokba. Így is lehet, meg úgy is, hogy eztán a lopás, ha fideszes kézhez tapad, kikerül a BTK-ból. Ki akadályozhat meg ezeket bármiben is most már és ugye. Senkise semmiben.

Edit néni még ötödikben azt tanította, hogy a fogalmazásban kell lennie bevezetésnek, tárgyalásnak és befejezésnek is, és már soha nem tudja meg, ezzel milyen nehéz feladatot rótt rám fél évszázad távolából de nagyon. Ezt nem lehet abbahagyni, mert akárhányszor is számol be az ember a mocsok egy újabb fejezetéről, mindjárt tolakszik a másik, liheg mögötte, hogy engem is mutass meg. Ennek soha nincs, és nem is lesz vége, hacsak meg nem fordítom az eposz szerkezetét, amelyben az indításnál kérik az isteni segedelmet a feladathoz, míg én most pedig a végén, tegyen már valamit a trottyos hősömmel belátása szerint. Más megoldás most már nincsen is.

Negatív szolárijom

Most már egészen bizonyos, hogy Béla szomszéd nem mélymagyar, keresztényi mimagyarember, inkább teli van globalista, dekadens gyanúkkal, és még sorosizmus is kinéz. Olyan is. Hedonista percember, hitetlen liberális, sőt, szerintem iszik. Nem őszintén iszik, magyar férfimódra kocsmában klopfolva az asztalt, meccset nézve, ordibálva danászva, hanem sunyiban, magában, közben könnyet se hullatva Trianonért se és soha. Én még nem hallottam, hogy a székely himnuszt énekelte volna a konyhában, vagy legalább valami édes-bús magyarnótát, ebédhez, jóhoz valót.

Ez dzsesszeket hallgat meg sikongatásokat, ilyen mondogatós migráncszenét, akár valami elvetemült bölcsész. Vele nem lehet vigyorogni, hogy de megtosznánk a postáskisasszonyt, megcsöcsörésznénk, mind az összes csajokat, utánuk se fütyöl, be se szól nekik. Biztos buzi. Misére se jár, és direkt. Tegnap hullott le az álcája teljesen neki, amikor reggel poroszkálok a kocsmába rend szerint, s mellém billeg a biciklijével, köszönt is nyájasan és álságosan, mintha szeretnénk egymást, pedig ki nem állhatom, és azt hiszem, ő sem. Jó kedvem volt, belementem a játékba tehát, mondom neki, munkába szomszéd, a dolgozóba bele?

Aszongya nem, majd holnap. Csodálkozok, hogy hát holnap vasárnap, hogyhogy a munka akkor, mire ő, hogy aznap dupla a pénz, azért, mert az kell neki. És leesett, hogy ez mindig dolgozik vasárnap, tényleg szünet nélkül, és akkor meccsre, és pláne misére hogyan? Ha nem dolgozna tán teszkóba járna vasárnap, ott töltené az istenre szánt időt, gyereke sincs felesége se neki, minek ennek a pénz. Hogy máskor járhasson a teszkóba uniós mocskot venni, banánt, mint a majmok, a nyugat szemetét, nem is csiki sört, hanem a csillagosat, a Hejnékemet. Hát magyar az ilyen? Van szíve-e neki, vagy buzi-e egészen?

Ilyen súlyok nyomtak meg egyszerre, gondok tehere meg a nemzeti felelősség, a DNS, Attila fiasága a Szíriuszról, hogy mivé lesz drága szép magyar fajunk, mikor elköszönt persze, fütyörészve ment a világba bele. Tekert, s gondolkodtam, pöttyös-e a segge neki, meg, hogy mi van a fejében ennek, se egy miatyánk csak a dzsessz, mindig csak a dzsessz. Mondok a fiúknak a kocsmában, ismerik-e ezt a Bélát, beszélt-e vele már valaki férfidolgokról, foci, a pultos lány melle köze, Erdély és rovásírás, vadászat vagy horgászás, vagy valami. De senkise semmit.

Ki ez? Tettük fel a kérdést akkor közösen erősen, jár-e közénk férfimód reggelente felesre, misére urat dicsérni, meccsre szotyolázni, körmenetre, nagygyűlésre, vagy akármi. Senki se látta sehol, nem jár ez közibénk, a sorosista, globalista kém és áruló. Migráncs talán. – hangzott el a sarokból aztán, és Misi bá’ volt, aki mondta, s neki lehet adni a szavára, minden időben megállta a helyét ugyanis. Párttitkár volt annak előtte, de, mint mesélte, hogy bomlasszon, azért, titokban járt a misére, eldugva áldozott, s nem integetett május elsején az emelvényről, csak legyezte magát a meleg ellen.

Most van ő honn, ez az ő világa, és látszik a gombszemein neki, nem viccel, tegnap is elvitetett a kocsma elől két sihedert, hogy gyülekeznek, a hajléktalanokba belerúg, ha senkise látja, szórólapozik, újságokba levelez, pedig benne van a korban nagyon. Az öregség minden bölcsességével mondta tehát még egyszer s már határozottabban, hogy migráncs a Béla, csak rá kell nézni a szemire, a tömpe orrára neki, a gyapjas hajára, hogy nigger ez, csak negatív szolárijomba jár. Ez pedig azon alapul, hogy kivonja a pigmentot a bőrből, mint a Májkell Dzsekszon is.

Ne má’! – csudálkozott a Jenő erősen, hogy pigmentot von el ez a gép, akkor hány migráncs járhat-kelhet álruhában itt, vagy UFO. Tele lehet idegenekkel drága hazánk, egy veszedelem az élet, és a Brüsszel ezt támogassa, hogy mind megkúrják az asszonyokat, föllazítva az ősi magyar DNS-t, hogy tíz év múlva négykarú négerek leszünk a mecsetekben. Így lett teljes a kép erről a Béláról, és döntetett el, hogy megbüntetjük a fellazító befurakszásért, hogy adunk az agyának, így mutatva meg a magyarok istenét neki.

Sötét volt már, ahogyan érkezett visszafele, ráugrottunk mind, és vágtuk, ütöttük, hogy migráncs, iszod a Hejnékemet, templomba se jársz, kúrod a lányainkat, hogy csak visított meg recsegett a csontja neki. Így dolgoztunk rajta, amikor megszólalt mögülünk a Béla maga, mi van itt, micsinálunk. Düllesztette a biciklijét, a mi emberünk nyöszögött ott lent, és nézett csak a Jenő, a Misi bácsi meg én, hogy akkor ki lehet, akit így megmagyarítottunk, de kideríteni, azt nem lehetett. Mert szét volt verve az arca neki már egészen, de nagyon is.