Kiabáltak, vagy nem kiabáltak

Ha Havasi Bertalan (OV sajtófőnöke) állítja azt mindenféle bizonyíték nélkül, hogy a mostani V4 találkozón nem is üvöltötték le Orbán fejét, akkor minden jogunk megvan a kételkedésre. Ebből fakad, hogy valószínűnek, mi több, igaznak tartjuk azt, amit Havasi tagad, azaz, doktorminiszter urunkat hangos szóval küldték el az anyukájába, ami így már egészen delikát sztori. Mert dübörög a magyar külpolitika.

Kiindulópontunk, a kályhánk mintegy a mostani történetben az a tudósítás (a VSquare hírlevele), amely arról szól, hogy midőn egy év után találkozott egymással a mostani visegrádi négy (Tusk, Orbán, Fico és Fiala), ezek közül Donald Tusk és Petr Fiala – lengyel és cseh színekben – üvöltözött Orbánnal, miközben a mi nagy emberünk világra szóló cimborája, a szlovák Fico csendben üldögélt, és nem sietett a barátja segítségére, aki így egyedül maradt.

Itt is és most is. Prágában, ahol zajlott a nagy esemény, nem tudták kiküldeni őt kávézni vagy pisálni, amíg a normálisak döntenek. Az, bármennyire is nagy taktikai sikerként szerepel a Fidesz-legendáriumban, mégis csak megalázó helyzet, és nem a magyar népet (nemzetet) és hazánkat alázták meg vele, hanem annak vezetőjét. Itt is az látszik, hogy amikor Magyarországról beszélnek mindenütt rosszallóan, akkor a Fideszről van szó.

De menjünk vissza Prágába, ahol a V4 találkozón Orbánnak az az előnye is megvolt, hogy nem kellett jogállami fejtegetéseket és kifogásokat hallgatnia, mint ami az alapbaj vele Brüsszelben. A V4-ek ilyennel nem foglalkoznak, mert semmi közük hozzá, nekik az a bajuk Orbánnal (és nem Magyarországgal), hogy miért nyalja Putyin valagát, hátráltatja Ukrajna szabadságharcát, és miért szórakozott másfél évig a svéd NATO-tagsággal.

Ezen a ponton emlékeztetünk arra, nem is olyan régen háborodott fel maga OV azon, hogy őt egyesek (szinte mindenki) Putyin kutyájának nevezik, s ő akkor pszichoterápiát javasolt vádlóinak. Akkor még V4-ről szó sem volt, akkor Brüsszel jelent meg ellenségként, mint aki orvosi kezelésre szorul, most pedig itt van az a sztori erről a prágai dzsemboriról. Megint elő kell vennünk az autópályás hasonlatot, hogy vajon ki halad a forgalommal szemben.

Ez azonban annyira egyértelmű, és a világ normálisabb felét annyira zavarja, hogy a diplomáciában meglehetősen szokatlan módon üvöltöznek Orbánnal, csak azt nem tudjuk, hogy ő behúzta-e fülét-farkát, vagy talált-e függönyt, ami mögé el lehet rejtőzni. Itt is és megint előbukkan a szégyen, mint amit éreznünk kellene, hogy ilyen dúvadat választunk mi meg immár másfél évtizede, de ez sem ér semmit, és nem is mi voksolunk rá.

Egy kisebbségi csoportosulás, akiknek viszont ez így éppen megfelel, nem tudjuk miért, de már nem is érdekel. Nézzük viszont az események gyorsulását, ahogyan a máz mindenről mállik le, s ahogyan Orbán szinte teljesen egyedül marad, és Trumphoz kell menekülnie, hogy valami sikerélménye legyen. Mindenki tudja, Magyarországnak egyáltalán nem érdeke, hogy az ottani degenerált újra hatalomba jusson, csak Orbán fényezi magát vele.

Valószínűleg annak sem lesz jó vége, de azon a ponton, ahol most vagyunk, már nem igazán látszódik pozitív kimenet. Momentán – bármennyire is fura – az a fő dilemma, hogy akkor most ordítottak-e Orbánnal vagy sem, és nem azért, mintha valamit is változtatna ez kies hazánk kilátástalan helyzetén, hanem a tisztánlátás miatt. Mert valaki sanda mód hazudik, vagy a VSquare, vagy Havasi. Más lehetőség nincsen.

Föltehető az az alapvető kérdés, kinek az érdeke – cui prodest, ugye, ha már jogász volna a minielnökünk -, hogy ne mondjon igazat. Az eredeti hír hozójának, az emlegetett VSquare-nek nem nagyon, illetve, ha lódít is, miért épp ezt lódítaná, hogy Orbánnak leordították a fejét. Havasinak már inkább fontos, hogy kisimítsa a göcsörtös képet, ugyanis hogyan venné ki magát, ha kiderülne, a mi utcai harcosunk egy sarokba állított, szaros kis ovis.

Készültek már róla erre utaló képek, ahogyan a körön kívül ácsorog, de ezekben csak a csendes megvetés mutatkozott. Hogy ehhez képest már annyira sem tudják elviselni, mint amira a fejet leüvöltős sztori mutat, ez már egy új szint valahol a béka feneke alatt pár méterrel. Viszont az a baj, hogy rend szerint hazajön, s most már nem csak dicsőséget hazudik, hanem hatalmát inogni vélvén itt velünk keménykedik. Már berregnek a fekete autók.

S ha azt vetnék a szememre, ugyan, nem kell az ördögöt a falra festeni, azt felelném, nem bizony, mert már ott vigyorog teljes valójában. Tessenek nap mint nap híreket olvasni, kit idéztek be, kit hallgattak ki, hol volt épp házkutatás, és meglátják, a rezsim tényleg elkezdett fenyegetni és zaklatni. Most még pénzügyekre fogják, de nincs messze az idő, amikora politikai meggyőződés is vád lehet, vagy hitbéli – esetünkben hitetlenségi – dolgok miatt visznek el.

Azok az ötvenes évek show

Különös képződmény ez a mi NER-ünk. Szimbolikájában, képi világában és kereszténykedésében Horthy feudálfasiszta rendszerére hajaz (ispánok, vármegyék, bocskaik, parádés kocsisok, tömjénszag), ugyanakkor Orbán szóhasználatában fel-feltűnik a Harmadik Birodalom ideológiája, emellett törvényalkotásában a putyini fasizmus hatalomgyakorlását is követi (homofób törvény, szuverenitásvédelem, stb.).

Ám mindemellett kis színezékként az ötvenes évek Magyarországa is megmutatkozik a sajtó nyelvezetében, a munkaalapú hőbörgésben, de másban is. Erről lenne ma szó. Látjuk egyébiránt az egy bekezdésnyi kis összefoglalónkból, hogy ez a katyvasz, aminek NER a neve, miért annyira iszonyú, hogy alig is lehet elviselni, emellett azonban a maga módján szórakoztató is annak, aki már semmit nem remél az élettől.

Örkény meghatározása szerint groteszk a mai világunk, mikor is – mint emlékezhetünk – lehajolva, a lábunk közt hátratekintve nézzük a temetést, amitől az sajátos fénytörést kap. Ettől pedig, holott sírnunk kellene, mégis nevetünk inkább. Mint most is elsőként a Rákosi-rendszer szellemében megnyilatkozó Nagy Márton miniszter elvtárs újabb szösszenetén, bár rajta már igazán meg sem kell lepődnünk. Mert régóta tudjuk, hogy olyan, amilyen.

Ezúttal nem mondjuk ki. Csupán arra utalunk, a gazdaság rendbetételének újabb elemét vélte felfedezni abban, hogy a lakosságot ösztönözni kell arra, költse el a SZÉP-kártyán lévő pénzét, mert a hazának szüksége van erre. Ha úgy vesszük, a hazának szüksége van a pénzedre, aminek az átadására most még csak noszogatnak, de esetleg el is vehetik (nyugdíjpénztár). Egyébiránt szaros ötmilliárd forintról van szó, ami még csak nem is kosz a köröm alatt.

Ez tehát, hogy Nagy Márton miniszter ötmilliárd forintért nyüszít, arra a bizonyság, milyen nagy szarban van az ország, miközben mi pedig doktorminiszter urunk népi bölcsességeit hallgatjuk a gazdasági évadnyitón, amelyekből egy rózsazsín lufi rajzolódik ki. Ez egyszer majd szétdurran, mint a Hubba-Bubba buborékja, és a színes máz odaragad doktorminiszer urunk széles képére levakarhatatlanul. De a bávatagok majd azt mondják, ez is milyen jól áll neki.

Gusztus dolga. Viszont sokkal érdekesebb, ahogyan Nagy Márton képzeli a pénzünk megszerzését, mikor is arra inti a SZÉP-kártyás cégeket, küldjenek értesítést a lakosságnak, hogy szíveskedjenek elkölteni a pénzt. Itt adódik a kérdés: mert, ha nem, akkor mi lesz. Ugyanis emlékszünk arra is, ahogyan a banki megtakarításoktól az álampapírok vásárlása felé terelgették a lakosságot. Ennek is olyan békekölcsön szaga van.

Tudnánk ajánlani még a „Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded” szlogent és annak folyományait, de nem is ez az érdekes igazán, hanem, ahogyan a mindenható állam mindenhonnan kiszorítja a piacot, ezzel működésképtelenné teszi a gazdaságot, amit aztán a lakosság pénzéből óhajt felszínen tartani. Viszont lassan már nem lesz mit elvenni tőle, s ilyenkor szoktak a padlás lesöprésével foglalatoskodni.

De van nekünk, és volt tegnap is egy Deutsch Tamásunk. Sajátos organizmus ő, aki egy életen át tartó semmittevésében jutott el a Rákosi-rendszer módszertanáig, amikor levelet intézett Kocsis Mátéhoz, amelyben arra kéri a Pártot, csapjon le az áskálódó ellenzékre, akik hazaárulók, mert az EP-ben Magyarország ellen dolgoznak. Nekik köszönhető ugyanis – így Deutsch -, hogy az EU mindenféle eljárásokat indított kies hazánk ellen.

Így a sokszínűséget nemrég a hányáshoz hasonlító ingyenélő szerint dolgozó népünket károsítják meg, ezért azt kéri Kocsistól, hívja össze a Fidesz nevében az Országgyűlés európai ügyek bizottságát “a Momentum EP-képviselőinek Magyarországgal szembeni folyamatos áskálódó tevékenysége megvizsgálására”. – A kampányüzemmódon túl nem tudjuk, mi a cél, így azt sem, Deutsch milyen büntetést tudna elképzelni a hazaárulók számára. 

Egy kis statuálást bizonyosan. Ám, ha azt rónák fel nekem, Deutsch delíriuma ennyit nem ér meg, abban ugyan igazuk lenne, de mégis rá kellene mutatnom rendőrségünk, ügyészségünk, az ÁSZ és a NAV ellenzékkel szembeni fokozott aktivitására, mert nap úgy nem telik el, hogy hír ne érkezne új és még újabb vegzálásokról, amelyek, bár egyedinek tűnnek, de a fentiek fényében kezdenek rendszerré összeállni. Bizony.

Ugyanakkor nem akarnék én vészmadárkodni, mert megteszik ezt az események maguk. Bár elnézve a reakciókat, akiket a rendszer épp nyektet, mindahány azt hiszi, csak az ő ege felett van borulat, másutt pedig vidáman süt a nap. Viszont itt kell visszatérni az örkényi látásmódhoz, amelyben, mint emlékezhetünk, a lábunk közül lessük a temetést, ezen mosolygunk, holott sírni volna jó. Üdvözöljük az utazókat az ötvenes években.

A trágya bugyborékol

A legfrissebb hír az a mára rendelt evangéliumban, hogy Rákay „Számolóművész” Fülöp eladja a Promenád24 hírportálban meglévő többségi tulajdonrészét, de előtte még utasította a szerkesztőséget, hogy állítsák le a Navracsics miniszter elleni hadjáratukat. Ez a Promenád24, ez úgy működik, mint az összes fideszista lap, s reményeink szerint, mire az írás végére érünk, bebizonyosodik, hogyan. Addig is azonban a kályhához fáradunk, és elindulunk első lépéseinkkel az in medias res kezdés után bele, a csudálatos történet mélyibe.

Navracsics Tibornak az a bűne – ha úgy tetszik, fideszi szemszögből eredendő -, hogy kezet fogott Márki-Zay Péter, hódmezővásárhelyi polgármesterrel. Ennyi, nem több és nem kevesebb, de, hogy milyen világban élünk, jól mutatja, emiatt Navracsics miniszter ettől a Promenád24-től olyan bánásmódot kapott, mintha mondjuk maga lenne a patás Gyurcsány, még jó, hogy az édesanyját nem szidták teli pofával. Első blikkre az ember azt hihette, na, itt a kilövési engedély Navracsics miniszterre, de van pár fordulat a sztoriban.

Ettől függetlenül persze nem elképzelhetetlen, hogy az EU-s pénzekkel rendre kudarcot valló fideszes hamarosan majd ott fekszik kiterítve, de az az ő nyomora lesz. Ez a történet pedig arra példabeszéd, hogyan is működik a Fidesz, illetve annak mocskos médiája, hogy ki rángatja a drótokat. Nos hát, Navracsics a kézfogás bűnébe esett, ezért ő enyhe szóval árulónak lett nyilvánítva. De annyira, hogy egy hét alatt két és félmillió forintot költött ez a lap, hogy hirdesse azt a szarkupacot, amit Navracsics fejére borítottak. Két kézzel.

Mindennek az eredőjében Lázár minisztert sejtette mindenki, aki nem hazudtolta meg magát, és kifejtette agymacskáját, miszerint megérti a vásárhelyi jobboldal elkeseredését, amelynek a Promenad24 hangot adott, mert Hódmezővásárhelyen a kormánypártiakat politikailag abuzálja a polgármester, és 2018 óta ott polgárháború zajlik. Ez a promenádos hang azt is tartalmazta, hogy Navracsics „hazaáruló” politikussal bratyizik, ergo a hazaárulás bűne – ami ezek szerint egyenlő a Fidesz elárulásával – rá is vetül.

Nem lennék Navracsics helyében – igaz, soha nem is akartunk ott lenni -, mert, ha tanult valaha is marxizmust meg leninizmust, akkor onnan tudhatná, az a helyzet állott elő, amikor a forradalom elkezdi fölzabálni a saját gyermekeit. A kevésbé optimisták, más szemszögből a realisták véleménye és meggyőződése is ez egyébként, hogy az Orbán-rendszer bukásának egyetlen lehetséges útja van, amikor, vagy amidőn belülről fog szétrohadni. Ez az eset erre utalhat, és ezt valahogyan menteni kell, mert ettől (is) inog a trónus.

No most, Rákay elvtárs lapeladása, illetve az a kijelentése, hogy addig is utasította a szerkesztőséget a hadjárat leállítására, arra utal, a mélyből és a háttérből megszólalhattak bizonyos hangok, csörgött egypár telefon, ilyesmi. Mellékesen azért jegyezzük meg, hogy a Rákay, a makulátlan erkölcsi mérce álca nem egészen tökéletes, hiszen az ominózus cikk még mindig olvasható. Ez pedig azt mutatja nekünk, még nem dőlt el, ki az erősebb kutya. Lázár egyszer már alulmaradt FTC ügyben Kubatovval szemben, és ez a meccs sem ért még véget.

„Évtizedek óta nem titok, hogy közéleti szereplőként nyíltan kiállok Orbán Viktor politikája és kormánya mellett, ebbe az őszinte szerepvállalásba egyáltalán nem fér bele, hogy egy hozzám tulajdonosként köthető vállalkozás bármilyen formában is – ráadásul ilyen alpári eszközökkel – támadja a magyar kormány bármely tagját” – Íme, hölgyek, urak a tett elkenésének művészete, ahogyan a szerkesztőségre tolódik a mocsok, holott az is bizonyos, nem önszorgalomból és „polgári öntudatból” kezdett fröcsögni a szar. Vannak hátsó szálak is.

Mindenesetre az világosan kitetszik ebből az egész lehangoló történetből, hogy megrendelésre készülnek a lejárató írások, strómanokat ültetnek mindenhová, akik csupán papíron tulajdonosok, ügyvezetők. Egymást is bármikor felfalják, ha kell, illetve addig terjed az erkölcsi érzékük, hogy megtippelik kinek a seggét érdemes tovább nyalni. Ez van, és momentán innen nézvést a történetnek még egyáltalán nincsen vége, mert nem Rákay a főszereplő, hanem Lázár és Navracsics. Bugyog a ganyé az orrunk előtt.

Ugyanakkor az is biztos, hamarosan kiderül, Lázár-e az erősebb eb vagy Navracsics. S ebben a végső szót nem egyéb helyen, mint a Karmelitában fogják kimondani, ahogyan ott született ítélet Novákról és Vargáról is. Mondhatnánk, hogy innentől hátradőlve és ropit majszolgatva nézzük, ahogyan egymást elemésztik, de ott még nem tartunk. Eljön az az idő is, de ki kell várni. Az azonban bíztató nagy nyomorúságunkban, hogy a szemünk előtt jelennek meg az első hajszálrepedések a Fidesz (Orbán) hatalmának monolit és ciklopi tornyán.

Gavarít Moszkva

Szijjártó Péteren – így a Fideszen, következésképp Orbánon – legutóbb akkor hördültünk fel egy jámbor oroszlán hangján, amikor Lavrovval Navalnij temetése napján vacsorálgatott vigyorogva és egymás hátát lapogatva. Nemcsak a jó ízlés, a morál, hanem az általános emberi értékek hiányát véltük felfedezni ebben az aktusban, s ugyan csekély vigasz, de nem voltunk ezzel egyedül. A minap Donald Tusk, a lengyelek miniszterelnöke gondolta hasonlóan, aminek hangot is adott, mégpedig meglehetősen keresetlenül.

„Ünnepi lakomát rendezni Alekszej Navalnij temetésének napján… csak egy újabb olyan jelzés a magyar kormánytól, amelyet erkölcsi és politikai okokból nehezen tudunk elfogadni.” – Mint tudjuk azonban, a magyar kormányt az ilyesmik meghatni nem szokták, ők kitartóan robognak mindenkivel szemben az autópályán, miközben hangosan rikácsolnak. Szijjártó is húzott még egy lapot mindezek után a tizenkilencére, és diplomáciai bravúrnak nevezte a hányni való vacsoráját, szerencsére épp nem melegítő gatyában mondva el mindezt.

Amíg azonban ilyesmik zajlanak a nagyvilágban, a kép teljessé tétele érdekében nem árt fölidézni, hogy a magyarok legnagyobb főnöke mindeközben népi bölcsességekkel szórakoztatja a publikumot, és a földteke másik felére készül ahhoz a Trumphoz, aki lényegét tekintve nem sokban különbözik Lavrovtól. Azaz, mostanában a szemetet nem a szél fújja össze, hanem valami rájuk jellemző ócska tömegvonzás tereli egybe a mocskot. Nincs túl sok, de elég hangosak, s közülük is kitűnnek a mi nagyjaink.

Szijjártóra visszatérve azért jegyezzük meg, hogy nagy általánosságban a Facebookon keresztül küldözgeti az üzeneteit cipővásárlásról és Dzsudzsákkal közös szülinapról, vagy épp Kis Grofóval összebújva fényképezkedik. Ezek közé fél bele olykor, hogy mint valami törzsutas, úgy számolja a levegőben töltött kilométereit. Illetve, mint lapszerkesztő módomban van látni, elektronikus levelekben fejti ki zavaros nézeteit, a stábja naponta többet is beleereget a szájbertérbe, de túl sok köszönet ezekben egyáltalán nincsen.

Ha papírból volnának, megtelne velük naponta a szemetes, de nem is ez a lényeges, hanem az, hogy amúgy Szijjártó, mint a főnöke, illetve a Fidesz kicsinyei és nagyjai rend szerint a sajtónak azzal a részével, amelyik nyomokban még tartalmazza azt a rég volt ideát és állapotot, hogy „valamikor ez még egy szakma volt”, nos ezekkel a Fidesz és külügyesünk szóba nem áll, hozzájuk le nem ereszkedik. Az ilyenek szoktak kérdésekkel ingerelni, tiszteletlenek lenni, ezek nem úgy működnek, mint amihöz a Fidesz szokva van, azaz, csettintésre.

Ez az alapállapot, de az is, hogy a nagyobbik résszel, ami a kezükben van, viszont olykor beszédbe elegyednek, illetve az előbb emlegetett minisztériumi levelekkel kommunikálnak. Ez a sajtópótlék, az újságoknak látszó valamik, hagyományosan nézve nyomdaipari terméknek nevezhető szócsövek pedig hirdetik a központi igét. Nem meséltem volna el ezt, amit amúgy mindannyian tudunk, ha Szijjártó erre még nem tett volna rá egy lapáttal, és ne – és ezt nem lehet szebben mondani – Moszkván keresztül tudatta volna a híreit.

Van nekünk egyébként ez az MTI nevű képződményünk is, amely amúgy arra szolgálna, hogy a már emlegetett minisztériumi e-maileket vissszaböfögje, de mindenképp az a dolga a NER-ben, hogy a központi akaratot képviselje. Így, ha másra nem is – mert amúgy a nagyvilágról be nem számol -, arra azért alkalmas, hogy a Fidesz, illetve annak vezérkara általa üzengessen. Ők szokták nekünk szépen összefoglalni Orbán hőbörgéseit és népi bölcsességeit is, tehát általuk és tőlük úgy nagyjából megtudható, milyen bűncselekményekre készül a maffia.

Ebben a bejáratott üzemmódban is döccenés állt be azonban, mert ezt a több mint egy évtized (lassan másfél, te jó isten) alatt megszoktuk, arra azonban példa még nem volt, hogy Szijjártó arról, hogy mi van a fejében az oroszokon keresztül üzenjen, mint azonban most ez így történt. Az oroszoknak is van MTI-jük, amit úgy neveznek: RIA Novosztyi, és a mi külügyminiszterünk nekik mesélte el, hogy amit oly nagy garral beharangozott és előkészített állítólag, de mégsem lesz Zelenszkij-Orbán találkozó. Még szerencse, hogy az oroszok közölték amúgy.

Elgondolkodott az ember, hogyan történt ez így, és a magyar külügyek felelőse miért az oroszoknak vallotta be először, hogy a főnökének esze ágában sincs Kijevbe utazni. Lehet, hogy nem is volt, vagy az is előfordulhat, hogy jó szokásához híven beszart a magyar atyuska, mindenesetre a viszonyokról ez az egész rengeteget elmond. Ezek pedig azt mutatják nekünk, hogy a komplett Fidesz, élükön Orbánnal és természetesen Szijjártóval, Putyin seggéből szemléli a világot. Hogy érdekből vagy félelemből, az momentán még nem ismeretes.

Jelen pillanatban olybá tűnik, így az oroszoknak nyilatkozva elsőként arról, hogy nem is lesz meg ez a találkozó, az a sanda képzet alakul ki bennünk – és úgy véljük, helyesen -, hogy gyorsan meg kellett nyugtatni őket, nem fogunk többet rosszalkodni, hiszen például azt üzenték Orbánnak, hogy azoknak az országoknak, akik nem fenyegetik őket, nem kell félniük. Szijjártó pedig a Lavrovval folytatott pezsgős vacsora után el is mondta az oroszoknak, hogy most már jók leszünk, mert az ukránok pénzét például nem sikerült megvétózni.

Békét óbégatnak természetesen és megszokottan, az a sajnálatos viszont, hogy annak belátására képtelenek – vagy nem is akarják, mert ez a mesterterv -, hogy az a béke, amiről álmodoznak Ukrajna megsemmisülésével, nem válna előnyére romokban füstölgő piciny hazánknak. Ezzel azonban azt bizonyítják újólag, hogy Magyarország sorsa úgy nagy általánosságban nem érdekli a lassan tolószékessé váló kollégistákat, a vélt vagy valós egyéni érdek mindent felülír. Sokan ezt hazaárulásnak nevezik, és lehet, valóban az.

Ugyanakkor nem vonnánk ezen a reggelen messzemutató végkövetkeztetést, csak a hangulatára utalnánk, ami olyan, mint amikor hallgatja az ember Manu Chao bácsi Clandestino című albumát, és valamelyik zenedarab – most meg nem mondom melyik – hátterében hallatszik a rádió tekergetése, és egyszer csak a távoli éterből hallatszik ez: „Gavarít Moszkva”. Ilyenkor az ember úgy érzi, rátalált a kor üterére, csak az a baj, hogy költészettel még semmi nem oldódott meg. Azaz, mégis csak ezeknek kellene eltakarodni.

A kreténség diadala

Nem túlzás, ha drámainak nevezzük azokat az adatokat, amelyek a magyar társadalom folyamatos elszegényedéséről szólnak. Nem lenézve a bolgárokat – mert eddig sem volt miért, ezután meg még inkább nincs-, de megelőztük őket. Mégpedig a fogyasztás hiányában, ami már nálunk a legalacsonyabb az Unióban, míg 2022-ben még a bolgároké volt ez a hátulról nézve dicsőséges első hely. Ha jól emlékszünk, Nagy Márton miniszter urunk ezt nem értette.

Nem tudjuk, mi olyan bonyolult benne, a jelenséget a fogyasztás bezuhanásának nevezi a sajtó, és bizonyíték is van rá. Áfából ugyanis jóval kevesebb folyt be a büdzsébe, mint amit terveztek, vagy szerettek volna. És arra is emlékszünk, hogy Nagy miniszter szerint nem a pénz hiányzik a magyarok zsebéből, hanem taktikáznak. Csak bíztatni kell őket, bátorítani, és máris mindenki szalad a boltba, aztán két pofára tömi a homárt papa, mama, gyerekek.

Mindig vannak ilyen véletlen egybeesések. De amikor ez a riasztó adat napvilágot látott utunkról a kolduslét felé, Orbán kegyelmes úr beszédet tartott gazdasági évadnyitó címmel. Itt pedig kijelentette, „a gazdasági minisztereink jó állapotban vannak”. Nem akarnánk élcelődni a magyar nyelv szépségeiről, egyes szavak és szókapcsolatok jelentéséről, de ilyen felütés után teljesen felesleges azzal foglalkozni, milyen újabb álmai vannak a mi jótevőnknek.

Amúgy a valósággal az ég egy világon semmi kapcsolatot nem mutatnak, de nem ártana rámutatnunk, egyszer a rohadt életben meg kellene fogadni azoknak a tanácsát, akik egy kicsit értenek is hozzá. Ez a tanács egyébként arról szól, hogy mielőtt a lakosság éhen döglik a kezdetben megmutatott folyamat végén, gazdasági modellválltás volna szükséges. Mindeközben pedig Orbán sorolja a sikereket, és szajkózza az aranyköpéseit.

Az ember ebbe belefárad. Az nyomja agyon, hogy testközelből látja, maga is érzi azt a nyomasztó magyar valóságot – s ez alkalommal kizárólagosan a kiábrándító gazdasági teljesítmény és a lakosság ebből fakadó nyomorúsága ügyében, morálról és elhülyülésről pedig most nem szórva vég nélküli átkokat -, amely Orbánhoz el nem jut, s valami délibábos rózsaszín világban él, vagy legalábbis ezt hazudja nekünk, s egyben magának is.

A populizmussal sok más mellett az is a baj, hogy az ebben szenvedők előbb-utóbb elhiszik a saját jelszavaikat, így képtelenek megfelelő döntéseket hozni. De nem is ez, hanem – bár azt sem szeretjük, ha a kedves vezetőt egyfolytában idiótának kell neveznünk, aztán mégis mindig muszáj – az értelmetlen népies köntösbe bugyolált bölcsességek, amelyek aztán iskolák falain jelennek meg. És amelyek már mélyen a dakota nívó alatt leledzenek.

Ezúttal négyet kaptunk gazdasági évnyitó címén, amitől először hangosan felvisítottunk, momentán pedig – nem szégyen ez – leesett állal nézzük a plafont, ahonnan lassacskán csöpög a fájdalom. Azért mégpedig, mert a Nagy Márton által képviselt, mások által idiótának nevezett nívó mellé Orbán szerint az ő „józan paraszti megnyilvánulásai” is kellenek, hogy flottul menjenek a dolgok. Lásd fentebb a bolgár példát.

A következőket hallottuk egyetlenünktől útravalóul: „mindig jobb, ha nekünk tartoznak, mint ha mi tartozunk másoknak”, „mindig többet kell keresnünk, mint amennyit költünk”, „jobb dolgozni, mint tengeni-lengeni”, „mindig jobb, ha mi keresünk másokon, mint ha mások keresnek rajtunk”. – A nyájas olvasót most arra kell kérnünk, fogja meg a sörünk, amíg kimegyünk a konyhába még egy tál popcornért, mert maradni szeretnénk kicsinyég.

A fentebb idézett falvédő-idézetek értelmezését mindenkire rábízzuk, csak annyit kérünk, képzeljék el, hogy mindezeket a magyar gazdaság prominenseinek adta elő, s bár arról a tudósításokban nem lehetett olvasni követte-e őket taps (hosszú, ütemes), minden bizonnyal volt. Ahogyan legutóbb a parlamentben is minden szervilis csinovnyik dőlt miniszterelnök urunk általunk ismeretlen tréfáin. Ez az ország nagy valószínűséggel elveszett.

És vele döglünk mi is. Igazolásomul tudnám ajánlani – bár senkinek nem akarok nagyon-nagyon rosszat -, hogy teljes egészében tanulmányozza Orbánnak ezt a szövegét. Van hangszórónak annak, aki az értelem legkisebb szikráját fölfedezi benne, aki pedig mindettől úgy felbuzdul, hogy egy Fidesz-hívőnek is elmagyarázza – ezzel térítve őt a helyes szavazásra –, mekkora ökör az ő istene, egy fél csirkét vagy egy zacskó krumpli jutalmat adok. Kalandra fel. 

A tróger állam

Kormányunk eddig háromszázötven milliót fizetett a 2006-os események károsultjainak. Ezeket az „eseményeket” bízvást nevezhetjük zavargásoknak, más szemszögből – és valószínűleg ez a helyes – az alkotmányos rend megdöntésére tett kísérletnek. Ezt a törvény keményen büntetni rendeli. Azokat is, akik gyújtogattak, a felbújtóikat is, és az irányítóikat is, akiket ismerünk. Momentán egy részük az országot vezeti, ebből a szempontból tehát kísérletük sikeres volt.

Főleg annak fényében, hogy a jogállamot, ha úgy tetszik, az alkotmányos rendet sikerült megdönteniük annak ellenére, hogy a puccs 2006-ban nem járt sikerrel. Az akkor regnáló hatalom nem volt elég „tökös” ahhoz, hogy érvényt szerezzen a törvénynek, csak úgy, mint akkor sem, amikor Orbán kordont bontott, mintha piknikezne a téren. Tizennyolc év telt el idestova, azok pedig, akik akkor a felbujtók voltak, ma még mindig fizetnek a csőcseléknek.

Nem a mi csúfságunk ez, hanem a gyenge liberális hatalomgyakorlásé, amely a világtörténelem során csak nagyon ritkán, akkor is nagyon lassan volt képes reagálni az őt ért veszedelmekre. Orbán hatalom utáni áhítozása már sokkal korábban megmutatta azt az elvetemültségét, hogy semmitől sem riad vissza, és mindenkivel képes szövetkezni. Ez ma is látszik, amikor a világ szemetjét csődíti mindig össze, hol az erkélyén, hol pedig konferenciákon.

A magam részéről már jóval 2006 előtt elmondtam és kijelentettem, hogy ez az alak a csőcselék vezére, ami akkoriban különösen fájt a bandájának és a köréjük gyülekező bávatagoknak, mert épp polgári körökbe tömörültek, és nem láttak már akkor sem a morális és intellektuális fölényüktől, ami pedig a gyújtgatásokban és az őrjöngésben megmutatkozott ország és világ előtt. De ebből sem tanult senki sem. Főleg nem a magyar – úgynevezett – baloldal.

Viszont most nem őket temetni gyűltünk össze, de még kevésbé Orbánt dicsérni, hanem ellenkezőleg. Számos oka lehetne megvetésünk indoklásának, mint ahogyan napra-nap meg is tesszük, de ma ebből a ganyéhalomból a fentebb már említett háromszázötven milliós tételt vesszük elő. Nem mintha még csak apró sem lenne, főleg annak fényében, hogy már nem kártérítésnek, hanem zsoldnak tűnik. Olcsón megússzák tehát.

A sunyi cinizmus az viszont, ami épp próbára teszi az ember idegrendszerét, amikor arról olvas, olyanok is kapnak pénzecskét, akik meg sem sérültek, amúgy semmi bajuk nem esett, csupán a „személyiségi jogaik” sérültek a tombolás során. Arról nem tesznek említést, ezek a sérülések hogyan manifesztálódtak utcakővel a kézben és Molotov koktélt hajigálva, de nagyon szeretjük az ábrándos lelkű tomboló egyedeket, arcuk eltakarva.

De nem is róluk lenne szó, hanem a tróger államról és annak fejéről. Az emlegetett háromszázötven millióból a megsérült rendőrök (háromszázkilencvenkilencen voltak) egy kanyi vasat nem kaptak. Mindebből az fakad, hogy a bűnöző értékesebb Orbánnak, mint a bűnüldöző (lásd: kegyelmi pedofilbotrány is), illetve az ő szemszögéből nézve már rendőrből is többféle van. Az övé, és volt akkor a mai ellenzéké.   

De mindez nem egyéb, mint a történelemhamisítás egy szeletkéje, mert ezen a területen, mint tudjuk, vannak sokkal meredekebb dolgok is. Praktikus szempontból azonban ez nem annyira érdekes, hanem sokkal inkább az, hogy a csőcselékét ekképp is magához láncolja, hogyha szükség van rá, elő lehessen húzni őket a fiókból. Ilyen szükség lehet pedig egy elveszített választás is, ami után ebben az országban nagy valószínűséggel kő kövön nem maradna.

Ennyit jelent ez a hír, ami tegnap napvilágot látott, nem többet és nem kevesebbet. Illetve annyival azért mégis, mert megmutatja az állam értékválasztását, ami az ócska. Tovább haladva ezen a mezsgyén, ezekkel a kifizetésekkel ez az állam azt üzeni, hogy törni-zúzni, gyújtogatni megengedett, sőt, jutalmat érdemlő aktus, holott más helyeken az állam feladata a rend fenntartása volna. Erre találták ki, ezért jött létre.

Magyarország azonban egy másik hely ezen a bolygón, itt a tróger állam feladata egy ember szolgálata, erre szolgál a törvényhozása és a törvények be nem tartása is. Azaz, a cél szentesíti az eszközt metódusból fakadóan csak az a helyes, ami Orbánnak a hatalom megragadásához és annak megtartásához szükséges. Nincs közjó, nincs morál, semmi sincs. Orbán van, ahogyan húsz éve is mondtam: a csőcselék vezére.

Ne te szégyelld magad

Orbán Viktor a kedvenc kreténjei (Szijjártó P., Schmidt M., Nagy M.) közpénzes delegációt játszódott épp Törökországban, ahonnan bőséggel kaptunk lehangoló tudósításokat. Pénteken temették Navalnijt Moszkvában, s ugyanezen a napon Szijjártó röhögcsélős képet osztott meg annak az embernek a társaságában, aki őt magát kitüntette, a közvélekedés szerint viszont Navalnijt megölette. Szijjártó tehát egy gyilkossal vihorászott és pezsgőzgetett Törökbe’.

Sokadjára hozott így már szégyent Magyarországra, s ezzel értelemszerűen minket is besároz. Mármint azokat, akikben náluknál több morál lakik, de valljuk meg, ez a szint olyan alacsonyan van, hogy nem nehéz kitűnni belőle. Szijjártónak ez a képe Lavrov oldalán, vele teljesen egyetértésben, arra int minket, hogy amikor az orosz-ukrán háború kapcsán barbárság és civilizáció összecsapásáról beszélünk, egyben Szijjártót is a túloldalra illőnek látjuk.

Hacsak nem eredendően az maga is, mint aminek orosz külügyminiszter kollégáját tartjuk, s joggal. Mindemellett, amikor Szijjártó kvaterkázott az orosszal, nagyjából akkor nyilvánult meg a mi kis fasiszta delegációnk vezetője, tehát maga Orbán Viktor is, aki a maga sajátosan egyedi módján jelentette ki, ha valaki őt Putyin kutyájának nevezi, annak ő pszichoterápiát javasol. Ez megint egy delikát külpolitikai nívó, de ez van. Ezt tudják.

Ugyanakkor nem lehet véletlen ez a kutyás hasonlat, hanem csak a tapasztalatok összegzése, aminek ékes bizonyítéka – mint mutattuk – ugyanebben az időben Szijjártó szerelmetes évődése Putyin emberével. Mindezt a mi külügyesünk teszi annak ellenére, hogy kultúrnépek igaz csöndben, de elég határozottan kérték: nem kellene. De valami különös vonzódása van az ilyenekhez. Iránban is vigyorog, Minszkben is. Phenjan még hátra van.

Innen gondolható, hogy a hiba rendszerszintű, mint ahogyan Orbán fejében is rosszul lehetnek összerakva a huzalok. Nem győzi tökönrúgni önmagát, mert midőn pszichoterápiát javasol az őt ruszkibérencnek tartóknak, öt perc múlva előhúzza az aduászt, hogy nem azt kell nézni, amit mond, hanem amit csinál. Amit pedig permanensen tesz, az a ruszkibérencségre utal megfelelve annak a követelésnek, nem csak annak kell látszani, hanem annak is kell lenni.

Egyébiránt Antalyiai Diplomáciai Fórumnak nevezték a jeles eseményt, ahová a Fidesz kis csipetcsapata közpénzen kirándult. Csak az lehetett, egy kis kiruccanás, mert más nem indokolta Schmidt Mária jelenlétét, lévén kormányzati szerepköre nincsen, hacsak a történelem kitartó meghamisítása nem tekinthető annak. Ugyanakkor úgy volt ez diplomáciai fórum (nagyüzem), mint augusztus 20-án az erkélyen nagyjából ugyanazzal a körrel.

Despoták és széljobbos degeneráltak, ahová a párt és a kormány dörgölőzik csak azért, hátha fordul egy kicsit a történelem kereke, és Orbánnak alkalma lesz nagyobbnak látszani annál a bolhafingnál, mint ami valójában. Ezért indul megint Trumphoz is, s ha innen nézzük, mindez nem egyéb, mint egy narcisztikus kis mitugrász önfényezése, amihez az egész országot, s annak minden erőforrását felhasználja. Könnyen teszi, az övé az összes.

Mindezeken túl még mindig nem egészen világos, Putyin mivel tartja sakkban Orbánt, aki egyébként valóban nem kutyája az orosznak, hanem inkább kesztyűbábja. A pszichoterápiát, mint alkalmazott gyógymódot azonban jól eltalálta, de, hogy végül kinek kellene felírni receptre, azon még lehetnek nézetkülönbségek. Viszont eljutunk megint a kályháig, ami az ilyen delíriumok után előtör, a szégyenérzethez. Mindez óhatatlan.

Ez lehet primér vagy szekunder, de tisztázni kellene, hogy éreznünk kell-e, vagy, ha már itt van, akkor magunkra venni. Rend szerint így történik ez, de nem kell megriadni, az ilyenfajta érzület kormányunkat, annak a fejét, a Fidesz tagjait és a bőséges csatolmányokat egyáltalán nem érinti. Elnézve a képeket, amelyek nem csak a török kiruccanásról, hanem mindenünnen érkeznek, ezek felhőtlenül boldognak látszanak. Mindig.

Nincsenek bennük fékek és gátak, nincs morális minimum sehol, egyáltalán arra kell jutnunk, minden idegen tőlük, amit emberinek szoktunk nevezni. Ők nem az ország, hanem a Fidesz részei, ilyképp, amikor permanensen szégyenteljes, amit csinálnak, tudni kell, azok nem mi vagyunk, így szégyenkeznünk sem kell, hanem megvetni őket. Ennyi az egész, amit érdemelnek, és ez nem kevés, ha jól csináljuk. Rajta tehát.

Esti Kornél éneke

Még meg sem száradt a tinta a papíron, amelyen Sulyok Tamás – mint munkavállaló – aláírta a szerződését, hogy ezentúl Orbán Viktor köztársasági elnöke lesz, máris itt a baj. Apró kis bibi, botrányocska, aminek a kimenetele attól függ, a Fidesz, az „ellenzék” és mi magunk mennyire vesszük komolyan azt az ideát, miszerint nem árt, ha egy magyar közjogi méltóság feddhetetlen. Illetve már most, az elején fölmerül óhatatlanul az a dilemma, hogy a NER-ben létezik-e egyáltalán ez az avítt fogalom: közjogi méltóság.

Vagy valami más ez az egész, és mind az összes Orbán kirakati bábuja csupán. Az derült ki tegnap, hogy Sulyok elnök apukája „nem a kommunisták ártatlan áldozata”, hanem egy szimpla náci szimpatizáns, antiszemita ügyvéd volt. Amikor ez délután, akárha derült égből a villámcsapás, napvilágot látott, rögtön jöttek az első reakciók: senki nem tehet arról, kik voltak a szülei, mert értelemszerűen nem válogathatja meg őket. Sulyok esetében azonban nem csak erről a biológiai determinációról van szó, hanem profánul arról, hogy hazudott.

Karsai László történész, aki Sulyok felmenőjének valódi énjét kiderítette és napvilágra hozta, úgy fogalmazott, még az is meglehet, friss köztársasági elnökünk – megengedőbben – nem tudja, ki is volt valójában az apukája, amikor azt a legendát terjeszti róla, hogy kommunista-üldözött volt. Ez azonban elég nehezen hihető, mint ahogyan pár héttel ezelőtt Bayernél sem volt az, hogy ne lett volna tisztában a saját – szintén náci – nagyapjával. Ugyanis, ha az ember nem úgy él a nagyvilágban, mint egy gomba, akkor vannak ilyen ismeretei.

Ilyképp a mostani helyzetben Sulyokkal sem az a gond, hogy milyen családból származott, hanem az, nagy valószínűséggel hazudott róla, amit biztosan le fog tagadni. Tegnap erre még nem volt ideje, de ma majd biztosan megteszi. Rábökhetnénk itt göcsörtös ujjainkkal Orbánra, mint aki képtelen hibázni, ebből fakadóan mindig azt teszi, mert immár a harmadik köztársasági elnökével van baj, ezzel ráadásul úgy, hogy az elnöki tojáshéj még meg sem száradt a seggén. Ez azonban nem lehet véletlen, hanem nagy valószínűséggel rendszerszintű a hiba.

Bár, ha Orbán rendszeréről beszélünk, mi nem az. Az azonban valóban szinte törvényszerű lehet, hogy a kedves vezető nem tud egy makulátlan embert előhúzni a cilinderéből. Mert vagy nincsen neki, vagy pediglen egyszemélyi kijelölő emberként nem ad lehetőséget arra, hogy a stábja is megvizsgálja a jelöltjeit. Orbán megálmodik valakit, az álom pedig valóra válik, aztán jön a keserű ébredés. Abból a szempontból kemény legény ez a mi utcai harcosunk, hogy a mostanában kapott pofonokat azért állja. Legalábbis úgy mutatja.

Hogy a függöny mögött mi történik, soha nem tudjuk meg, de ez most mellékszál. Térjünk vissza erre a Sulyokra, aki megkapta a stigmáját tegnap. Olyan jelet a homlokára, amivel bajos lesz köztársasági elnökösködni, de, ha emiatt most villámgyorsan lemondana, mint ahogyan morális szempontból ezt meg kellene tennie, akkor az olyan gyomros lenne a NER-nek, amit nehezen heverne ki. Sulyok tehát ebből a megfontolásból maradni fog, rossz érzéseink tehát sokasodnak. Ám ezt megszoktuk. Ez a gikszer azonban messzebbre mutat a napi politikánál.

Újra meg kell állapítanunk, hogy kies hazánk két történelmi szembenézést sem végzett el. Nem tisztázta a fasiszta-náci múltját és a kommunistát sem, így ebből fakadhat az a tapasztalatunk, hogy a nyilas pribékekből minden zavar nélkül lehettek ÁVH-sok az organizmusok, náciból kommunisták, aztán meg ezekből demokraták, olykor fiatalok is. Ezért lehet, hogy amint közkézen forog, a prominens fideszesek között több a valahai MSZMP-s, mint egy hatvanas évekbeli párttaggyűlésen. Ettől olyan taknyos minden Magyarországon.

Bárhová nyúl Orbán, csak terhelt alakokat talál. És itt jön elő egyrészt Virág elvtárs tétele A tanúból, hogy öt perc alatt bárkire rábizonyítja a bűnösségét, viszont ennél sokkal szomorúbban és teljesen lehangoló módon Kosztolányi hősének igaza az Esti Kornél énekéből: „Mit hoz neked s búvár, ha fölbukik a habból? Kezébe szomorú sár, ezt hozza néked abból”. – Íme, hölgyeim és uraim: Sulyok Tamás. És íme sajnálatosan az egész, terhelt magyar hazánk, ahogyan vonszolja maga után a mocskos múltját.

Nem volt szokásomban új generációt követelni a magyar közéletbe, de mindezek után nagy valószínűséggel más választás nincsen, ha élni akar az ország. Hiszen, mint kitetszik, a „rendszerváltás” után harmincöt évvel is még már lassan száz éves terheltségek mérgeznek minket, bár ez nagy valószínűséggel a mai gombákat (moszatokat) egyáltalán nem zavarja. Éppen ezért nem látszik a kiút a magyar trutyiból, bár, ha belegondolunk, ezer éve nem látszik. Viszont olyan is az ország, amiért azonban így élünk benne bűneinkben tocsogva.

Ki a hülye?

Matolcsy MNB elnök szerint Nagy Márton (NM) annyira hülye, hogy „ki kellett tennie a jegybankból” – ahol alelnök volt –, mert jelentős szakmai hibákat vétett. Nagy nem maradt az út szélén, mert előbb Orbán gazdasági tanácsadója, majd csúcsminisztere lett. Ebben a minőségében Michael O’Leary, Ryanair vezér idiótának nevezte Nagyot, ezek szerint nem túl sokat tévedve. Mindeközben, illetve Matolcsy kijelentésére reagálva az önérzetes NM abbéli örömének adott hangot, hogy szerencsére már nem Matolcsy a főnöke, hanem más.

Orbán, mint tudjuk. De ettől Nagy miniszter kognitív képességei meg nem változtak, csak épp védve érzi magát. Érinthetetlennek mintegy, de ez legyen az ő nyomora, ha nem látja Balog és Novák sorsát, hogy senki nincs biztonságban, ha a vezér hatalmáról van szó. Ez az MNB-s történet azonban ennél is cifrább, hiszen mindeközben Varga Mihály miniszter arról ábrándozik, hogy ő meg az „utolsó csavarig” látni szeretné Matolcsy alapítványait (jujj), és itt szállt be a csetepatéba maga a nagyfőnök (OV), aki szerint az MBN szent és sérthetetlen.

Nem lennénk annak a helyében, aki ezt az egészet ki akarja bogozni (mi csak élvezzük a csattogó pofonokat), azt viszont szomorúan konstatáljuk, hogy mindeközben a forint erősen gyengélkedik. De ez nem baj, mert a Fidesz-szavazó szerint ő forintban kapja a fizetését, így az euró (meg a dollár és a többi) árfolyama őt teljesen hidegen hagyja. És ő van meggyőződve arról is, nem gond, ha ezek lopnak, mert legalább kormányozni tudnak. Meg Orbán is érdekes, mert mindeddig azt gondoltuk, gazdasági kérdésekkel nem foglalkozik.

Dehogynem, a maga módján. Hiszen mindaz, ami most gazdaságirányítás és MBN ügyben zajlik, csakis az ő tudtával és jóváhagyásával történik, mint minden ebben az országban. Azok az emberek, akik most teli pofával szidják és hülyézik egymást, mind az ő kreálmányai, így együtt juttatták az országot oda, ahová. Matolcsy is megalapozott ennek az egésznek a lassan feledésbe merülő unortodox gazdaságpolitikájával, amikor semmivel sem volt jobb, mint az általa most lehülyézett NM. Egy brancs ezek, de ezúttal elkezdték egymás torkát harapdálni.

Az egész kuplerájban azért ne feledjük Varga kitüntetett szerepét sem, aki munkálkodása során nem tudta megakadályozni, hogy nyakig el ne adósodjon az ország. Matolcsy, mint az infláció felelőse se nagyon ugrálhat a majdnem világbajnok eredményével, NM pedig NM, aki valami rózsaszín ködöket ereget magából, s mindeközben azon csodálkozik, hogy bezuhant a fogyasztás, és ezért nincs elég ÁFA-bevétel. De tényleg idióta lehet, mert az a meggyőződése, hogy a lakosság fél vásárolni. Biztosan valaki megfenyegette őket.

És ha mindez nem lenne elég, itt van nekünk maga Lázár miniszter, aki mostanában az építkezésekért felel, és épp tőle hallottunk tegnap egy mellbevágó tételt a bajok kiköszörüléséről (mármint, hogy az építőipar is haldoklik), mikor is azt mondta, „nem iskolákat és futballpályákat kell építeni, hanem összeszerelő üzemeket”, s ebben a mondatban már az egész NER esszenciája benne van. A lepusztuló ország elhülyített lakossága a kínai aksigyárakkal, mint dolgozó népünk fényes jövője.

Ehhez még képzeljük hozzá a fasiszta rezsimet, amely mostanában egyre agresszívebb, és tegyük hozzá az elképesztő méretű és mennyiségű tolvajlást. Kitetszik, hogy e két jellemzővel baj semmi sincs, ezek zavartalanok, csak, amihez szakértelem kellene, az rohad szét. Ezen a ponton az a kérdés egyébként, hogy amit látunk itt a NER „krémjétől”, az ócska színjáték, terelő hadművelet, vagy tényleg nekiálltak gyilkolni egymást. Ez utóbbi ugyan törvényszerű a rendszer jellegéből fakadóan, csak nem tudtuk, mikor kezdődik el.

Nem lenne teljes a kép – bár a színjáték e felvonásából kimaradt – Szijjártó nélkül, aki, mint tudjuk, a külgazdaságért (is) felel, s ebbéli feladatát csak olyan sikerrel látja el, mint a külügyek gondját, azaz, szégyellnivalóan. Akkumulátorgyárak és lélegeztetőgépek szegélyzik az útját, ahogyan épp kínai gyarmattá válik az ország. Hála istennek azonban megjelent, milyen foglalkozásokra nem lehet vendégmunkást behozni, és megnyugvásunkra a terjedelmes listán rajta van a miniszter is. Bár lehet, nem sokat veszítenénk, ha importálnánk párat.

Olybá tűnhet, hogy a mai dolgozat valami könnyed ujjgyakorlat, mert senkiről nem bizonyítottuk be (újólag), milyen jellemtelen, ócska, szaralak, viszont kiderült helyette, hogy hülyék. Nem a degeneráció értelmében, mert kubikosnak (amire szintén nem lehet vendégmunkást szerződtetni) azért elmennek, hanem arra a feladatra és ahhoz a kihíváshoz hülyék, amilyen munkával meg lettek bízva. És itt jutunk el az eredőhöz, hogy akkor csak az lehet a hülye, aki odarakta őket, amiben ki is egyezhetünk.

Kérdezzék az elnökasszonyt

Lazul az őrizet. Felelőtlen a testőrség, vagy eltévedt a TEK, de az utóbbi napokban valami különös ok miatt többször is doktorminiszter urunk közelébe kerültek mindenféle újságírók, akik kérdésekkel ingerelték a nagy utcai harcost. Ugyanazt kérdezte tőle mind az összes elvetemült, sorosista firkász, amire amúgy egyként kíváncsi a nemzet: miért kapott kegyelmet K. Endre. Ez, illetve a kérdésre adott felelet lenne az origója mindannak a botránysorozatnak, amely a napokban pedofil-ügyben remegteti az országot (és elsősorban a Fideszt).

Hogy Orbán hatalmi bűvkörén belülre kerülnek ilyen kérdésekkel provokáló alakok, az a rendszer zavarodottságát mutatja. Aztán, ahogyan ezekre a kérdésekre válaszol, az pedig magának a nagyvezírnek a nyüszítését, mert és ugyanis, hiába tűnik olybá, hogy a szokott nyegle és pofába mászó módján elegánsan tér ki a válaszok elől, minden érdeklődés az elevenjébe hatol, s ha volna jelleme vagy lelkiismerete, akkor rég megtört volna már. Ilyen készségei azonban nincsenek, ezért a válaszok is egyformák: „Az elnökasszonyhoz forduljon”.

Ez egy háromszavas mondat, és csak azért nem mondjuk, hogy ennek a végtelen számú permutációjával dolgozik, mert a variációs lehetőségek erősen korlátozottak. Minden egyes kérdésre a három szó szórendjének változtatásával felel ez a mi hősünk, amivel voltaképp azt mondja, hogy kegyelmi ügyekkel nem foglalkozik. És ezzel az értelmezéssel jutunk el Orbán kommunikációjában arra a széles térre, amikor a felelősséget próbálja elkenni. Mert eszünkbe jut, mennyi mindennel nem foglalkozott már végtelennek tűnő élete során.

„Nőügyekkel nem foglalkozom”, „gazdasági ügyekkel nem foglalkozom” – hogy csak a leghíresebbek jussanak eszünkbe az aranyköpésekből, amelyek arra utalnak, hogy az ilyesmi piszlicsáré ügyek kívül esnek az ő fenséges gondolkodási körén, amely amúgy permanensen a komplett világ megváltásával van elfoglalva. A nem foglalkozások viszont ott érik el csúcspontjukat, amikor a kedves vezető a váratlan helyzettől és kérdéstől úgy ledermed, hogy boldog karácsonyt kíván. Nem csoda hát, ha olykor függöny mögé bújik.

Ugyanígy a tartalomjegyzékbe kívánkozik, amikor az utcán elmerülten számolgatta a csakis készpénzét, és újra csak kérdést kapott, akkor először jó reggelt, majd a titokzatos házból kilépvén, megint a zaklatókkal szembesülve jó napot kívánt. Ebből kitetszik, ugyan azt nem egészen biztos, hogy tudta, hol is van, a napszakokkal azért tisztában volt, és ez is valami. Itt a legújabb, ez az elnökasszonyos azonban több szempontból is érdekes, mert nem egyszeri rajtaütés miatti zavarában terjedt a szókincse csupán a megmutatott három szóra.

Ahány újságíró amennyi kérdése, kitartóan csak ezt mondogatta Chuck Norris tanítványa, amivel viszont megmutatta, hogy amiként a vész első óráiban, csak úgy a tartós tagadásra berendezkedve is egy szoknya mögé bújik. Ez most az ő függönye, mint ahogyan A bádogdob főhőse is mindig a nagymama szoknyái alá vágyott vissza, mint ahol biztonságban van a fenyegető világ felől. Viszont, ha így rámutatunk: ecce Orbán, nem biztos, hogy olyan ember mutatkozik ujjunk előtt, mint aki alkalmas egy ország vezetésére.

Egy maffiáéra inkább, s nem azért csupán, mert a valahai hazánk jellege is az, hanem, mert abban a szervezetben a keresztapa szava megkérdőjelezhetetlen. Így már összeáll a kép, csak épp az is kitetszik, hogy Orbán még ennek is selejtes, azaz, nemhogy a rettenthetetlen hős, hanem egy beszari alak képe bontakozik ki rámutató ujjunk előtt, és ez meglehetősen lehangoló bír lenni. Mondhatnánk azt is, hogy a király meztelen, s immár nem először, azonban látjuk úgyszintén, hogy ettől a hatalma meg nem rendül. Ki nem csorbul.

És ez az, ami igazán érdekes. Az mégpedig, hogy ami kép kibontakozik, leföstődik előttünk úgymond, az azt mutatja, ez az ember alkalmatlan egy ország vezetésére, amit az ország állapota nagyon jól mutat. Ugyanakkor az is egyértelmű, hiába szaralak, ettől a hatalma meg nem rendül, azaz, a nap továbbra is vidáman süt a saját temetésünkön. Mi tudjuk ezt, azok azonban, akiknek mindez módfelett tetszik, egyáltalán nem, sőt, még tapsolnak is hozzá. Zeneszóra döglünk meg, miközben a már nem is létező elnökasszonyt kérdezzük.

Viszont, hogy ne ilyen búslakodós hangulatban kezdjük el a napot, mert nincs miért, vagy már másfél évtizede van, úgyhogy secko jedno, lássuk úgy mindezek után – mert másképp látnunk nem lehet -, hogy a kedves vezető ma már nem egyéb, mint önmaga karikatúrája. S ha még párszor elmondja ugyanazt, egy papagáj képe jelenik meg előttünk, aki ücsörög a kalitkájában, ringatózik a rúdján, és ismételgeti a betanult szavakat, amin a körötte ülők jót derülnek. Így is lehet – illetve most már csak így lehet – elviselni Magyarország, nem köztársaságot.