Minden egész eltörött

Mondhatnám épp azt, hogy az Index főszerkesztőjének kirúgásával a Fidesz átlépett egy határt, befejezett valami borzasztót vagy elkezdett egy iszonyatot, de akkor nem lenne igazam. Bármilyen lehangoló, a tegnapi sajnálatos esemény egyáltalán nem különleges, hanem épp mindennaposan általános. Egy olyan folyamat része, amely évtizede tart, és természetéből fakadóan soha nem is lesz vége, míg a NER és még hét nap. A diktatúrák sajátossága, hogy a nyilvánosságot propagandává alakítják, ez folyik itt is, néha nagyobb áldozatokkal, néha nem annyira látványosan.

Mert ugyanis szép dolog, hogy a Momentum péntekre tüntetést szervez az Index elé, hogy aztán a Karmelitákhoz vonuljon, azonban ez egyrészt halottnak a csók, másrészt nem most kellene, hanem már nagyon régen szükségeltetett volna. A média elfoglalásában a kritikus tömeget száz éve átlépte a Fidesz, s ha pofán nem vágnak érte, sokkal inkább elkelt volna a tüntetés, amikor a vidéki sajtót ledarálták. Mert ugyanis a lakosság döntő többsége onnan tájékozódik, arrafelé a dúlás pedig teljesen zavartalan. Ez azonban nem érdekli a tüntetőt. Az Index brand, a Békés Megyei Hírlap nem.

Ezzel nem a jó szándékukat vonom kétségbe sem a bátor kiállásukat olyan időkben, amikor egy dudálásért elvihetnek, hanem arra mutatok rá, hogy késő. A daráló folyamatosan és kérlelhetetlenül dolgozik, mindent fölaprít és egyenszecskává tesz, csak vannak benne látványosabb falatok, mint a Népszabadság akkor és az Index most. Kegyetlen leszek, akik most pénteken kimennek az Index miatt tüntetni, azoknak a Népszabadság már nem is hiányzik. Pedig kellene. És ugyanígy egy év múlva az Index sem fog, még későbben valami más orgánum, ami elveszett vagy ezután fog.

Rendszert váltani nem az Indexért folyó tüntetéssel kell és nem is lehet. Ha pedig arról volna szó, hogy a világ figyelmét vagy az ország bávatag többségének érdeklődését fölhívjuk az aljasságokra, rossz hírem van: a lila fejű értelmiségen kívül az ég egy világon senkit nem érdekel a nyomorunk. Mercedes gyár, gondolja a konzervatív kapitalista, mi az az Index, tenné föl Mária néni a kérdést a Hortobágyon, ha hallott volna róla egyáltalán, de nem volt ehhez tehetsége és szerencséje sem. Rendszert más okból kifolyólag lehet váltani, mert a többség nem löveti le magát holmi újságok miatt.

Az van ugyanis, hogy az Origo meg a Magyar Nemzet is megírja, ha a Barátok közt üdvöskéjének lekonyult a füle, ennél többre úgy nagy általánosságban szükség nincsen. Ha most elkeserítő képet mázoltam kiábrándító helyzetünkről, arról én nem tehetek, mert azzal is tisztában vagyok, amiket itt irkálok, az is alig érdekel valakit, a nagy többségnek lila köd, a másik fele pedig sorosista, liberális kutyának tart érte. Vagy büdös komcsinak. Régebben sem volt jobb, mert amit most az Index – és főszerkesztője – elszenved, azt én már többször átéltem.

A dolgok pedig azért kegyetlenek, mert amikor velem és a többi sok sajtómunkással mindez már nagyon régen megesett, az senkinek nem fájt. Ez nem számonkérés vagy panaszkodás, hanem annak a folyamatnak a bemutatása, ami idáig vezetett. Viszont azt mutatja, hogy a liberális értelmiség látóköre is csak a körút sarkáig ér el, s ha ott föltűnik valami Gólem, akkor mocorog, különben a köldökét vakarászva nézi a csillagokat. Most, hogy melléje csapott a ménkű, már szólna, viszont éppen késő. Ez voltaképp annak a büntetése-folyománya, hogy Mária néni ő is, csak a másik irányból.

Ez sem bírálat, csak segít megérteni, miért olyan kilátástalan ez az egész, bólintva, hogy derék dolog ez a tüntetés, viszont teljesen értelmetlen. Az a kritikus tömeg ugyanis, amelyik ezen változtathatna, annyit tud majd meg – ha egyáltalán –, hogy szerencsétlen libsibolsik sivalkodtak, mint ahogyan 2006-ból is semmi egyéb nem maradt mára, mint hogy Gyurcsány nemzeti forradalmároknak lövette ki a szemét. A valóság rég túljutott azon, hogy újságok sorsa fölött sírdogáljunk. Ezt is kell, mert megköveteli a tisztesség, viszont ettől változni semmi nem fog, csak még jobban fáj. – Ezt gondoljátok meg, proletárok.

Parizeres zsömle

Csűrdöngölőst jár Orbán ezer újságja a világra szóló diadaltól, amit a gazdájuk Brüsszelben aratott, hogy mindent és mindenkit legyűrve mentette meg a nemzetet, illetve legfőképpen annak büszkeségét. Büszkeségünk forrása most éppen az, hogy bár jobban teljesít, reálértéket véd meg, valamint, hogy a KSH szerint az átlagjövedelmek percről percre kúsznak fölfelé de úgy, hogy kilukasztják a papír tetejét a grafikon nyilával ahogyan törnek a magasba, aztán mégis csak a lakosság egyharmada él az uniós szint ötven százaléka alatt. A kecskepásztorok nívóján mondjuk, habár a szegénység is eltűnt kies hazánkból már évek óta.

Illetve a lexika a minisztériumi szókészletekből, mert azért néha hallatszik a vár erkélyén a mélyből jövő gyomorkorgás, ezt azonban elnyomja a hegedű hangja meg Nagy Feró danászása. Viszont ez mindegy. Orbán ezer újságja azonban annak örül, hogy három milliárd euróval többet kap az ország. Viszont ezért. Felzárkóztatási forrásnak nevezik a lóvét, amit ezek lobogtatnak, amire olyan rohadt büszkének nem kellene lenni. Felzárkóztatásit eddig is kaptunk, mégsem jutott előbbre senki egy tapodtat sem, mert a pénzecske stadionra, szavazatra ment el, vagy a sógor-koma-cimboraság zsebében landolt. S ha valaki ellenőrizni akarja a felhasználást, akkor ő kommunista.

De gondolhatunk Farkas Flóriánra vagy a régen látott Hegedűs Zsuzsára is. Sok mindenkire gondolhatunk, egy valamire azonban nem, hogy erre rohadt büszkének kéne lenni. Hazudni viszont tudni kell, és ez a képesség bőven buzog a NER-ben, ez az éltető eleme meg az uniós pénzek. Amire Orbán és a csürhéje most olyannyira büszke, azt tarhálásnak hívják hozzáértő körökben. Ismerjük azt a fajta kéregetőt, aki éhenveszés ellen kéri a pénzünket, viszont, ha megkapja azonmód issza el, ami ellen nekem a mindennapokban nincsen kifogásom. Mindenkit más tart életben, van, akit az alkohol. De állami szinten művelni ezt illetlenség. Vagy bűncselekmény, ha más a főügyész.

Orbán és bandája most arra büszke, hogy kapott egy kis aprót parizeres zsömlére emberi gesztusból, viszont azt előadni, hogy kiverte belőlük, nagyfokú pofátlanságra utal. De az is, hogy Brüsszelben koldulok, itthon viszont azt sulykolom, soha ilyen jól még nem éltünk, sőt továbbá, itthon még teli pofával szidom is a jótevőmet, és még ráadásként a zsömlére kapott pénzt el is iszom. Ez a hazugságok hálója és az aljasságok szövevénye, de, mint kitetszik, ebből meg lehet élni, sőt, egészen jól. Viszont most nem lennék a dicsőséges 133(2) helyében, mert ugyanis számon kellene kérni a gazdát, miért nem azt tette, amivel ők megbízták, mert nem azt tette.

Aláírt egy olyan dokumentumot, amely nem leállítja, hanem felgyorsítja a hetes cikkely végrehajtását, mégis csak benne van az ördögtől való jogállamiság, sőt, a civilek is kaphatnak pénzt. Pedig ez a három volt az, amivel a 133(2)-ak megbízták szavazatukkal, hogy mindent lehet, csak ezt a hármat nem. No most, ehhez képest lehetett. Orbán tehát pofán köpte őket, a választókat, akik mégis csak odaküldték a 133(2)-at, az országgyűlést, az országot és végeredményben saját magát. Csorog az arcukon a lé, eközben idvezülten mosolyognak, s ahelyett, hogy valagba rúgnák a kedves vezetőt, mert nem azt tette, amit megbeszéltek, csűrdöngölnek boldogságukban, mint már jeleztem.

Csak úgy összefoglalnám azért a tényállást. Hazudtunk a választónak, hogy jól él. Azt mondtuk az Uniónak, mégis szarul. Nagy kegyesen kapunk pénzt, hogy éhen ne dögöljünk. Erre azt mondjuk, legyőztük. A pénzt ellopjuk, ha ezért számon kérnek, kommunistázunk. Semmit be nem tartottunk, amivel minket odaküldtek, ám hazatérvén emiatt számon nem kérnek minket, hanem fényesre nyalják a valagunkat. Ilyen ország nincs, és mégis van, és ami van, azt csak Virág elvtárs szavaival tudom hűen megmutatni: „Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó…A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén” – És ennyi.

Permetes velőspacal

A katonák Karácsony Gergely munkáját végzik el. – mondta Rezsiszilárd, miközben fölemelt egy ilyen határoló madzagot, hogy vegyvédelmis cuccban, hátukon permetelő készségekkel bocsásson be embereket a veszélyes területre, miközben a képről jól kihallatszóan türemkedik ki a madarak csácsogása és a nap zúgása. Hát, én nem tudom, Karácsony főpolgármester munkaköri leírásában benne van-e a permetezés vagy a kertészkedés, de nem hiszem. Mint ahogyan Rezsiszilárdéban sem, hogy katonákat engedjen be akárhová is, mi több, ő ezeknek a katonáknak egyáltalán nem a főnöke, így voltaképp keresnivalója ott semmi sincs.

Rezsiszilárd egy rosszul faragott bábu csupán Orbán Gepetto műhelyéből, aki a velőspacaltól életre kelt, és itt rezeg nekünk. Karácsony főpolgármester pedig a megtestesült gonosz, aki nyugdíjasokat gyilkol, üzeni nekünk Rezsiszilárd, miközben a katonákat bebocsátja a nyugdíjasotthonba vírust permetezni. Holott előtte két nappal derült ki, hogy a járvány leginkább a kórházakban terjedt, de ott nem locsolkodik senki. És azt is tudjuk, azoknak ki a főnöke. Kásler munkáját akkor ki végzi el? Nem ártana valakinek azt is, ha egyáltalán van neki valami a sámánkodáson kívül, mert leginkább abban utazik, azon fáradozik mostanában szuszogva.

Belegondolva most ebbe a kettőbe, úgymint Rezsiszilárd és minden magyarok főpapja vagy varázslója, ezeknek a létét semmi sem indokolja a bábkészleten kívül, bármelyik, bárhol és bármikor behelyettesíthető vagy lecserélhető. Simicskából is minden különösebb megrázkódtatás nélkül lett Mészáros, ahogy egy kihullik vagy kilöknek egyet a kondér mellől, máris ott az újabb, a dudva, muhar és gaz úgy burjánzik a magyar ugaron, mint soha máskor, és szép lassan mindenki beáll a sorba. Egy másik képen drMáriás gazsulál Gulyás Gergellyel. Belőle is Nagy Feró lesz végül, ő is elfelejti, hogy ezekkel egy felvételen nem mutatkozunk, és végül nem eszünk egy tálból velük.

Mindenkinek lazulnak fel az elvei. Meg lehetne írni az Idealizmus alkonya című dolgozatot, amely nem csak arra mutatna rá, hogyan anyagiasodik el kies világunk, hanem arra is intene feddőn, azt ne feledjük, hogy ami az embert a majomtól megkülönbözteti végül, az az álmodozás lehetősége, a zene és a vers, meg, hogy képes látni a jövőt. Ez áldás és átok egyszerre. Én is látom, hogy egyszer megbuknak ezek, sajnálatos módon viszont azt is, nem biztos, hogy azt meg is érem. Mindenki erre jut végül, és a legtöbbjük megadja magát, dörgölőzik, fényképezkedik vagy hangosan hitet tesz. Rosszabb esetben szerepet vállal a mocsok terjesztésében.

Mindenki maga dönti el, hogy gazember lesz vagy sem, és azt is, hogy emiatt lehányja magát a tükörben vagy pedig gondtalanul élvezi az életet. Mint láthatóan Rezsiszilárd is, aki még arra is képtelen, hogy felfogja, mit is cselekszik. Ez őt föl nem menti csak minősíti, de voltaképp értelme ennek sincs túl sok. Itt káromkodni lehet és fütyörészni, ami életcélnak és programnak harmatos, de újjászületni sem érdemes. Mert gondoljunk csak bele, lennénk-e ma óvodások vagy kisiskolások, és ugye, hogy nem igazán. Ez sem újság azonban, ha belegondolunk Baudelaire De profundisának záró soraiba, ami azt mutatja, nem kell ahhoz a mai kor, hogy az ember kiábránduljon az életből.

Továbbá az is kitetszik onnan, mindig az egyszerűség győz, a tompa agyak. A kedves vezető is egy és csak egyetlenegy céllal érkezett Brüsszelbe: ő továbbra is zavartalanul akar lopni. Akinek más szempontjai is vannak, tehetetlen ellene és végül megadja magát, mint most a nagy konferencia negyedik napjának reggelén mutatkozik. Ez nem olyan nagy csalódás, mert voltaképp borítékolható volt, csak újabb bizonyság arra, hogy igazam van, pedig nem is ragaszkodom annyira hozzá. És most, hogy tudjuk, elveszésünk története zavartalanul folytatódik, mindenki eldöntheti, elkéri-e a velsőpacal receptjét, vagy a szakács képibe borítja az egészet. Én őszintén megértem mindkettőt.

Polszka

Tegnap – mint mostanában sokszor és egyre többször – ültem a gép előtt munkálkodási szándékkal, szólattam a zenét mert másképp nem megy, s amikor az öreg spanyol nő magyar cigányos hangon szakította ki a lelkét egy dalban, miközben néztem a falat üveges szemekkel, majdnem elsírtam magam. Ennyire szentimentális vén hülye csak nem lehetek még, így vélekedtem, miközben kapart a torkom, és le kellett vennem a szemüvegemet, hogy ne lássak annyira tisztán, mert ez eltakarja a szív elől a megismerés mélységeit. És akkor rájöttem.

1981-ben Sopronban éltem legfőképp mint kosárlabdázó, emellett kultúrház igazgató, illetve gondnok, így felváltva a dolgokkal olykor egymást vagy párhuzamban, de ez mindegy. Délelőttönként az úgynevezett dobóedzést nem az egyetemi csarnokban tartotta nekünk az edző bácsi, hanem a Lokomotív szálloda tornatermében, ami szálloda presszójában-bárjában a mozgás után el lehetett szopogatni egy kávét vagy kólát, merengve ki az üvegen, nézni a hegyet, hallgatni a fák lehulló levelének lágy neszét. Olyankor, a délelőtti órákban elég üres szokott lenni az egység.

Egyik nap viszont nem, egyik nap tömve volt mindenféle ismeretlen népekkel, akik úgy vedeltek a korai órán, mintha nem lenne holnap. Ültek ott üveges, könnyes szemekkel férfiak és nők vegyesen, mígnem az egyikük rákezdte – az összes többi pedig folytatta –, és énekeltek ott aztán, akár egy siratókórus, és olyan hangon, mint az én tegnapi spanyol-cigány hangú öregasszonyom. Aztán el is sírták magukat mind, úgy folyt ki belőlük a lelkük, és semmit nem lehetett érteni, csak a sorok végén búsan fölhangzó polszkát. És az ember ekkor rájött, hogy ezek lengyelek, és itt siratják a hazájukat.

És magukat is. Menekültek Jaruzelski elől, migránsok voltak, akik arról a földről, ahonnan még visszafordulhattak volna, készültek átlépni arra, ahonnan nem volt visszaút, a pár száz méterre lévő Ausztriába. Mielőtt ezt megtették volna, leitták magukat, és a szálloda presszójában vegyeskarként búcsúztak el mindentől, múlttól, jelentől és talán jövőtől is, mert menekülniük kellett a hazájukból, ahol nem volt maradásuk. Amikor tegnap hallgattam a spanyol-cigány öregasszonyt, ilyen búcsúzó lengyelként lestem a légyszaros falat és kapart a torkom.

Magam én hosszú, kilátástalan évek óta ülök a presszómban, és búcsúzkodom a hazámtól, amelyik kitaszított, ha életemre még nem is tör. Öreg vagyok már viszonylagosan, nincs hová menjek, sőt, ebben a korban még a legelvetemültebb vándor is hazatér. Erre egy mintám van csak, éspedig Faludy György, aki, mint tudjuk, visszautasítva az amerikai állampolgárságot hazatért, hogy Recsken kössön ki. Őt háromszor tagadta meg a hazája. Először a fasiszták, aztán a kommunisták, és újra a fasiszták, a nemzetiek.

Hogy ki a magyar és mennyire, arra Gyuri bácsi példáját hozom, aki azért jött vissza elsődlegesen mint tudjuk, mert angolul kezdett el álmodni, és ezt nem hagyhatta. Visszajött annak ellenére, hogy nagyjából tudta, mi vár rá. Amikor nekiláttak mozgolódni az új nemzetiek, és az ő ünneplése is kezdett az ellenkezőjére fordulni, kérdeztem tőle, hogy akkor most? Erre azt felelte, ha elnémítanak, harmadszor is elmegyek. De nem kellett neki, meghalt csendben inkább, és jobb is így, mert nem kell látnia, ahogyan szarrá lesz minden, amiben hitt, és amiben nekünk is hinni kellene.

Ilyenek jöttek elő bennem, ahogyan az öregasszony panaszolkodását hallottam tegnap a gépből elszoruló torokkal, miközben meg azzal kellett volna foglalkoznom, ez a mi köpcös futballistánk mit művel a távoli Brüsszelben, milyen aljasságokat. Olyan messze volt azonban, mint amikor a strandon lehunyja a szemét az ember, és játszik belülről a szempilláján a testén átsuhanó minden részecske, ott vibrálnak pirosan-fehéren, miközben fröcsög a víz és a távolból sikítoznak a gyerekek. Kihűl a leves, kisfiam, hallja az ember a halott anyját, és hagyja, hogy az öregasszony a gépben zokogó lengyellé tegye őt is.

Bicebóca generáció

Pintér belügyes a nemzeti közlönyben közzé tétette az igényeket, aminek meg kell felelni, ha iskolaőr lenne az ember. Voltaképp nincsenek követelmények, nem kell szépnek lenni, okosnak pláne nem, ha tud fekfőtámaszozni az ember, meg jól futja az ezerötöt, föl is van véve. Mindenki válogatás nélkül, aki húgyos ovisként arról ábrándozott, hogy iskolaőr lesz meg katona, vadakat terelő juhász, miközben altatta el őt anyuka. Kap az ember egyenruhát, amiért a cselédlányok állva pisálnak, gyerekriasztó sprét meg gumibotot, és ő az élet császára. Többet keres, mint egy kezdő tanár, az igazgatónak nem felel semmiért, egy személyben az iskola fura ura, a Pink Floyd Fal-filmből előlépő rémalak.

Már tudjuk, mert Pintér belügyes kikötötte az igények között, hogy a kölkeknek csak a végtagjait ütheti az iskola zsandárja. Ebből kitetszik, hogy Pintér belügyes szarik a hagyományokra, miszerint csak a fejét, hogy meg ne sántuljon. Fölrémlik az emberben, midőn a fegyelmezés nyomán mankós, gipszelt kezű tanulók iramlanak az iskolába, ez lesz a bicebóca generáció, amelyet kiköp a nemzeti nevelde. S ha most azt vetik a szememre, túlzok, majd akkor gondoljanak rám, amikor ilyesmiről megjelennek az első tudósítások a lapokban. A nemzeti közlöny nem popperpétereket keres, hanem foglárokat, így teljesítve ki az iskolarendszer NER-béli küldetését. A NER az iskolában nevelni kíván csakis, idomítani úgymond.

Hazafias nevelést végez, honvédelmi nevelést, vallásos nevelést szervíroz. A tananyagot ehhöz válogatja, a tankönyveket ehhez írja, a tanórákat így alakítja. Testnevel, hittant gyöm a gyerek fejébe, lőtérre cipeli, egy kadétiskola az egész nyüves oktatási rendszer, amibe ékkövekként már belekerülnek a zsandárok is. Ahogyan a járvány alkalmat kínált arra, utcára tegyék a rendszernek terhes betegeket, a néhol előforduló iskolai erőszak meg arra, hogy az iskolából száműzzék az oktatást, és kaszárnyát csináljanak belőle. Van mire fogni a nyomorukat, hogy erre van igény, ahogyan a nemzeti konzultációval igazolják, rájuk van szükség, holott a népek jó része a háta közepére sem kívánja a maffiát. Mindenhez csak indokot kell találni.

Most az iskola militarizálására mutatkozik alkalom, amit maradéktalanul használnak ki. Hanem ez a passzus, ami voltaképp előhozta belőlem az erről szóló révedezést, hogy az iskola smasszerje csak a gyerek végtagjait ütheti a gumibotjával, teszi föl a kérdést bennem, milyen egy elcseszett ország lett ebből tíz év alatt? Katonák az utcákon, cégek, kórházak élén, tankok a karácsonyi vásárban, gumibotos félanalfabéták az iskolai folyosókon, lovardák lőterek, stadionok, templomok, kerítés, nyerítés, szotyola, kisüsti, kolbász. Ugar. Mondhatnám, hogy tessenek ordítani, nem akarnak a középkorba visszamenni, de azt hiszem, már ez is felesleges teljesen, mivelhogy el vagyunk veszve, és még a szívünk sem csattog fölöttünk.

Tegnap máshová írtam egy melankóliát hajdani iskolámról a leadbe kitéve egy összetett mondatot, amire jött is két perc alatt a hozzászólás a nyájas olvasótól, hogy neki ez bonyolult, ő ezt itt abbahagyja, mert nem érti. Én viszont ezek után már mindent, azt hiszem. Amikor tanárnak tanultam a rég letűnt időkben, emlékeim szerint az oktatás-nevelést egységben szemléltük, mint ami a dolgunk volna az iskolában. Mára az oktatás ebből kikopott, marad a nevelés, amit zsandárok végeznek el gumibottal, kizárólag a gyerek végtajait ütve. Mintha nem lenne mindegy, meg – jobban – már úgysem hülyül, mint a köznapi iskolai élettől. Az output ostoba is lesz, sánta is, de, hogy ekképp miként lesz belőle futballista, az még kérdéses

Bicebóca generáció

Pintér belügyes a nemzeti közlönyben közzé tétette az igényeket, aminek meg kell felelni, ha iskolaőr lenne az ember. Voltaképp nincsenek követelmények, nem kell szépnek lenni, okosnak pláne nem, ha tud fekfőtámaszozni az ember, meg jól futja az ezerötöt, föl is van véve. Mindenki válogatás nélkül, aki húgyos ovisként arról ábrándozott, hogy iskolaőr lesz meg katona, vadakat terelő juhász, miközben altatta el őt anyuka. Kap az ember egyenruhát, amiért a cselédlányok állva pisálnak, gyerekriasztó sprét meg gumibotot, és ő az élet császára. Többet keres, mint egy kezdő tanár, az igazgatónak nem felel semmiért, egy személyben az iskola fura ura, a Pink Floyd Fal-filmből előlépő rémalak.

Már tudjuk, mert Pintér belügyes kikötötte az igények között, hogy a kölkeknek csak a végtagjait ütheti az iskola zsandárja. Ebből kitetszik, hogy Pintér belügyes szarik a hagyományokra, miszerint csak a fejét, hogy meg ne sántuljon. Fölrémlik az emberben, midőn a fegyelmezés nyomán mankós, gipszelt kezű tanulók iramlanak az iskolába, ez lesz a bicebóca generáció, amelyet kiköp a nemzeti nevelde. S ha most azt vetik a szememre, túlzok, majd akkor gondoljanak rám, amikor ilyesmiről megjelennek az első tudósítások a lapokban. A nemzeti közlöny nem popperpétereket keres, hanem foglárokat, így teljesítve ki az iskolarendszer NER-béli küldetését. A NER az iskolában nevelni kíván csakis, idomítani úgymond.

Hazafias nevelést végez, honvédelmi nevelést, vallásos nevelést szervíroz. A tananyagot ehhöz válogatja, a tankönyveket ehhez írja, a tanórákat így alakítja. Testnevel, hittant gyöm a gyerek fejébe, lőtérre cipeli, egy kadétiskola az egész nyüves oktatási rendszer, amibe ékkövekként már belekerülnek a zsandárok is. Ahogyan a járvány alkalmat kínált arra, utcára tegyék a rendszernek terhes betegeket, a néhol előforduló iskolai erőszak meg arra, hogy az iskolából száműzzék az oktatást, és kaszárnyát csináljanak belőle. Van mire fogni a nyomorukat, hogy erre van igény, ahogyan a nemzeti konzultációval igazolják, rájuk van szükség, holott a népek jó része a háta közepére sem kívánja a maffiát. Mindenhez csak indokot kell találni.

Most az iskola militarizálására mutatkozik alkalom, amit maradéktalanul használnak ki. Hanem ez a passzus, ami voltaképp előhozta belőlem az erről szóló révedezést, hogy az iskola smasszerje csak a gyerek végtagjait ütheti a gumibotjával, teszi föl a kérdést bennem, milyen egy elcseszett ország lett ebből tíz év alatt? Katonák az utcákon, cégek, kórházak élén, tankok a karácsonyi vásárban, gumibotos félanalfabéták az iskolai folyosókon, lovardák lőterek, stadionok, templomok, kerítés, nyerítés, szotyola, kisüsti, kolbász. Ugar. Mondhatnám, hogy tessenek ordítani, nem akarnak a középkorba visszamenni, de azt hiszem, már ez is felesleges teljesen, mivelhogy el vagyunk veszve, és még a szívünk sem csattog fölöttünk.

Tegnap máshová írtam egy melankóliát hajdani iskolámról a leadbe kitéve egy összetett mondatot, amire jött is két perc alatt a hozzászólás a nyájas olvasótól, hogy neki ez bonyolult, ő ezt itt abbahagyja, mert nem érti. Én viszont ezek után már mindent, azt hiszem. Amikor tanárnak tanultam a rég letűnt időkben, emlékeim szerint az oktatás-nevelést egységben szemléltük, mint ami a dolgunk volna az iskolában. Mára az oktatás ebből kikopott, marad a nevelés, amit zsandárok végeznek el gumibottal, kizárólag a gyerek végtajait ütve. Mintha nem lenne mindegy, meg – jobban – már úgysem hülyül, mint a köznapi iskolai élettől. Az output ostoba is lesz, sánta is, de, hogy ekképp miként lesz belőle futballista, az még kérdéses

Okinawa

Orbán Viktor a V4-ekkel összefogva indul csatába Brüsszelben. – Így ismerteti a hadi helyzetet a hátországgal a 888 nevű bigyó, s az egész így egy kupacban olyan érzeteket kelt az emberben, mint amikor Svejk utazott a frontra a fogdavagonban. Ugyanaz a térdcsapkodásba ojtott ógörög tragédia. Mert ugyanis az egész mélységesen röhejes, ugyanakkor egyáltalán nem nevetséges, mint az egész, tíz éve hömbölgő magyar abszurd. A 888 nincs egyedül ezzel a hangnemmel, több száz KESMA orgánum harsogja ugyanezt és ugyanúgy, mást azonban nem tehetnek. Hiszen közkeletűen állunk hadban évtizede már az egész nyüves világgal, amely azért fogott össze ellenünk, hogy keresztény kultúránkat eltapossa, szüzeinket megerőszakolja és elvegye a munkánkat.

A harc hosszú, olykor véres és értelmetlen, kilátásaink pedig a messze jövendőben kudarcra vannak ítélve történelmi, anyagi és filozófiai okokból, s aki ennek ellenére mégis pörög a buzogányával, az minden bizonnyal idióta. Annak ellenére, hogy most hős katonának képzeli magát, nemzetmentő erőnek és buzgalomnak, s ha nem hazudja azt amit épp mond, akkor a maga szempontjából igaza is van. Ezt az igazságot azonban alapos mérlegelés után kiröhögi az ember. Más kérdés, hogy alkalomadtán belepusztul, megmurdel vagy csak esze megy el, de a végkimenetel akkor sem kérdéses. Mert a történelemben, csak úgy, mint a fizikában vannak törvényszerűségek. S ha olykor úgy is tűnhet, ez alól vannak kivételek, végül kiderül: á, dehogy.

A NatGeón megy egy sorozat a Második Világháborúról. Millió részes, de ennek ellenére az összeset láttam már százszor, de tegnap megint csak mutatták az Okinawáról szóló filmet, és most, hogy Orbán indul Brüsszelbe a csatába megint, egészen új megvilágítást kapott az egész. Ha nem szégyellném magam a Magasztos előtt, még azt is mondhatnám, megvilágosodtam, pedig mindannyian tudjuk, hogy ez nincs így, sőt, nem is lehet, ha a Hínajána a meggyőződésünk, bővebben lásd a buddhizmusról szóló bőséges tanokat. De ez itt nem hittanóra, hanem átoktan, ami reménytelen helyzetünket vizsgálja élénken kurvaanyázva a NER-t és annak minden szolgáját. Okinawa és az ottani iszonytató csata minden borzalma ellenére szimbólum, metafora, amely leginkább az emberi hülyeséget példázza.

A hősiességet pedig egyáltalán nem. Pedig akadnak, akik az ilyen mészárszékekben valami nagyságot látnak bele, holott csupán – és ezen a ponton gondoljunk újra Svejkre – mérhetetlen gonoszság és ostobaság lakozik benne, énekeljék el közben akárhányszor is a himnuszt vagy tisztelegjenek a lobogónak. Az emberek gyakran esnek ebbe a hibába. Talán önvédelemből, mert, ha a mélyire néznének, kiderülne, az egész történelmük ilyen pátoszossá emelt vérengzés, ami a faj létjogosultságát vonja kétségbe leginkább. De elkalandoztunk kissé tárgyunktól, ami nem egyéb, mint Orbán és a böszme japánok közti szoros párhuzam, mert azok sem és ő sem tudja, hogy a világgal szembe menni lehet, csak értelmetlen, mert rossz vége lesz.

Egyszerű a dolog pedig. Okinawán, ezen a szigeten százezernyi japán és még több amerikai feszült egymásnak teljesen egyértelmű végkimenetellel. A japán flotta előtte Kjusunál szinte teljesen megsemmisült, a japánok ott álltak Okinawán utánpótlás és a felmentő sereg reménye nélkül abban a tudatban, hogy úgyis veszítenek és mindenképpen meghalnak, mégpedig értelmetlenül. A szamuráj tudatukkal viszont azt érték el, hogy a három hónapos öldöklés uszkve negyedmillió áldozatot követelt, többségükben civileket, mert mindig ők szívják meg végül. De mást is elértek a hülye japánok, hogy utána már Truman azt gondolta, ezekkel értelmesen beszélni nem lehet, és rájuk szórta az atomot. Okinawa nélkül meggondolta volna az inváziót Honsura, azután már nem.

Mindennek elég sok folyománya van. A legfőbb és legnagyobb, ami az amerikai polgárháborúban mutatkozott meg először, hogy a háborút nem az eszmék, a lelkesedés és a hősiesség dönti el, hanem az anyagi javak. Észak akkor azért nyert leegyszerűsítve, mert volt vasútja, a délnek meg nem. Japán azért veszített Okinawán és végül teljesen is, mert az amerikai hadiiparral képtelen volt felvenni a versenyt. Erről Hitler mesélhetett volna Hirohito császárnak, ám ekkor már halott volt. Őt is legyőzte az erősebb gazdaság, cseszhette az árja vérét. És mindig ez van, most is épp. Mindezek után én fütyörészek, malmozok az ujjaimmal, és arra kérek mindenkit, engedje szabadon a képzeletét, ne fukarkodjon a szimbólumok értelmezésével.

Míg merengenek, annyit még elmondok erről az Okinawáról, hogy ott a japánok a föld alá ásták magukat, onnan küzdöttek nagy hősökül, akár a patkányok, szívükben a császár és a haza iránti legteljesebb buzgalommal. Csak arra nem gondoltak az idióták, hogy ezzel hozzák a még nagyobb romlást az egész kócerájra. Úgyhogy mondom, olykor, amikor nagy, vicsorgó elszánással indulunk abba a csatába, nem árt néha el is gondolkodni kicsit. Hogy mi lesz, mi lehet a vége a nagy harcnak, aminek a végén ha ugyan harsonaszóra nem is, de aztán ott fekszünk kiterítve, és földi dicsőségünk olyan messzire van, mint a nagy jámboran – és gonoszan – beígért mennyország. Innen nézvést már egészen más a mese. Azt hiszem.

Semmi sincs egészen úgy

Störr kapitány apukája minden bizonnyal fölöttébb bölcs ember volt, mert a kapitány, aki a féltékenységtől zölden nyüszít amúgy, megemlékezik róla feljegyzéseiben olyan filozófiát adva az ember kezébe, amitől elhervadnak a csillagok. „Unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon. – mondta, és csendesen elhunyt.” Emlékszik vissza a kapitány az öregre, aki egyszersmind szülőatyja, tehát Füst Milán, és ebből fakadóan magam is vagyok. Nem rajongásképpen, hanem ontológiailag, főleg a mai vérzivatarban. Így ezért van az, hogy július 17-én, ami dátum a mester születése napja, megemlékezzek róla, s nemcsak azért, mert más úgysem teszi, hanem a szellemi, erkölcsi bölcsőnek kijáró tisztelettel.

Mert aki olyanokat bír papírra vetni, hogy „A földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény”, az az ember nekem a teremtőm, és emlékezni rá ma azért is fogok, mert a kor, amelyben élünk, épp most munkálkodik azon, hogy kitörölje a köztudatból, mindenféle csámpás és tehetségtelen alakokat ültetve a helyére, akiknek érdemük egy, hogy Isten kalapján ücsörögve fosták a pátoszos, nemzeti szövegeket. Hogy ez máma elég, az olyan nagy baj legalább, mint hogy Füst Milán – mert róla van szó természetesen – naplója elveszett az ostrom alatt, viszont ami jó volt mégis, mert lehet, e hiány nélkül nem született volna meg a Hábi-Szádi. Ami az egyik bibliám nekem, hogy megértsem ezt a fura világot, vagy, ha azt nem tudom, legalább gyakorta gondolkodjak felőle.

„Azt feleled nékem: – Ez nincsen egészen úgy. Semmi sincsen egészen úgy, felelem én. Vagyis minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad.” – Így kezdődik minden bölcsességek forrása, az én alapművem, az „Ez mind én voltam egykor – Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyve”, a tiszta forrás, amely az elveszett napló rekonstrukciója emlékezetből, egyben sajátos regénnyé emelve. Ez a világot olyan sokfajta szemszögből, annyi kétséggel oly sok bizakodással, reménnyel és reménytelenséggel vizsgálja, hogy a szerzője értelemszerűen került ki a NAT-ból, habár ez tragédia.

És nem Füst Milánnak az, mert ő majd, amikor a világ egy újabbat fordul, megint elfoglalja a helyét a Parnasszuson, míg ma csak zsidócska írócska a Nyugatocska lapocskából, ahogyan az ilyen origók szellemi ormairól sugallják nekünk az analfabéták. És máris eljutottunk Kosztolányi alaptételéhez, az írástudatlanok árulásához, ahogyan ma is, győz a butaság és a gonoszság. S ahogyan Füst Milán felől gondolkodunk, az jut eszünkbe, vajon mért van ez így rendszerint, kiváltképp a Kárpátok alatt, amire a választ valami sajátos néplélekben – amelyet a elűzött Kertész nevezett alattvalóinak – vélhetjük felfedezni. De ezen még gondolkodni-merengeni kell rengeteget, mint ahogyan mindenen is. Hogy újra a mesterhez forduljunk, tán ezért:

„Ezenfelűl: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek. Tehát praktikus hasznuk nagyon gyakran semmi. Az itt következő megállapítások nagyrésze is olyan, hogy nem derűl ki belőlük példáúl ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek. És mégis: valami lelki haszon csak adódik belőlük, abban reménykedem. Példáúl az, hogy miképp szemléled és ítéled meg ezentúl e világ forgatagát. Feltéve, hogy jól odafigyelsz.” – mondja a mágus, mint ahogyan régebben már többször is mutattam tőle.

Viszont, hölgyeim és uraim, drága barátaim, itt a bizonyság arra megint, miért vált ő – oly sokak mellett – nem komilfóvá fura és alávaló korunkban. S így, hogy a születése napja van, álljunk meg egy percre előtte, s nem azért, mert nekem ez a heppem – dehogynem –, hanem leginkább a nagysága miatt, amit most rántanának a sárba az áruló írástudatlanok. Ezért emlékezzünk rá a saját soraival, ami így abszurd, de a világunk is épp eléggé az: „S aztán hát elment persze, – csend lett végül is e vidéken. De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem…S a feje körül tompa derengés.” – Füst Milán, született 1888. július 17-én, nagyon régen, így éppen most.

Mélylégzés

Szijjártó látogatóba ment türk testvéreihez Kirgizisztánba, s mint jó vendég, vitt ajándékot is. A hóna alá vágott húsz lélegeztetőgépet, és azzal kopogtatott illőn, mint jó rokon, mert ugyanis ez a Kirgizisztán egészen közel van Afganisztánhoz, ahol Kásler megtalálta III. Béla nagypapáját, minden magyarok ősapját, az Orbánban tekergő DNS-t, tehát a téboly forrását. Hanem, hogy lélegeztetőgép. Míg régebben disznó, birka, tehén, ilyenek voltak a gazdagság forrásai és bizonyítékai, máma a lélegeztetőgép, maszk, kézfertőtlenítő a cserealap és hivalkodás tárgya.

Nekem tizenhatezer lélegeztetőm van – mondhatja Szijjártó –, neked mennyi? És mindenki porig sújtva eloldalog meglátva az ilyen nagyságot, hogy minálunk az szlopálhatja a zoxigént az állam jóvoltából, aki csak akarja. De nem szlopálja. Amikor az ormokon volt a járvány, dübörgött mintegy az érettségi idején, akkor is csupán nyolcvan honfitársunk vette igénybe ilyen gépek segítségét a bizonytalan létezéshez, viszont a kedves vezető meghatározta az öt hónapos tervet, hogy nyolcezer. Ennyit akart a gépekből, a csürhe pedig meglátva a boltban a csörgő aranyakat, megduplázta a tétet.

Tizenhatezer, hullt alá az égből az új jelszó, és úgy szórták az adófizetők pénzét eltéve a vastag fölét, mintha erre valaki megbízást adott volna nekik. De nem adott nekik ilyet senki sem. Igaz, vietnámi gyárakra, szerb futballcsapatokra, afrikai templomokra sem, mellékesen hazai kastélyokra, gyárakra, ilyesmikre sem. Ebből is kitetszik, a polgárnak (úgy is mint szavazógépezet) semmiféle kontrollja nincs, hogy a kiflije után leszedett ÁFA sarcból, meg még százféle adóból beszedett lóvéból mire költ a galeri. Többnyire nem arra, amire kellene.

Hiszen, ha nem ellopja, akkor elcseszi, és a polgár bávatagon nézi kiflicsücsökkel a kezében, hogy nem adott felhatalmazást sem arra, hogy lélegeztetőt vegyenek, sem arra, hogy elosztogassák. Egyáltalán fölmerül a kérdés, kié az a lélegeztető, egy kormánynak lehet-e ilyenje, hogy úgy osztogassa, mint valami bonbont. És a végső dilemma, miért bánnak úgy a polgár pénzével ezek, mintha a sajátjuk volna már akkor, amikor a közpénz-elvesztés bűvös aktusán keresztül sem ment a lóvé, hogy ez valami királyság, vagy mi a rosseb.

Leginkább igen. Visszatérve még azért a lélegeztetők dolgára, azt sem tudjuk, ha vannak ezek, hol vannak, és vannak-e egyáltalán, nem csupán virtuális jószágok, az új valuta – mint már említettem – a tehén funkciójában. Mindmegannyi érdekes kérdés, amire jó volna tudni a választ, ami azonban soha nem érkezik meg. A valóság minálunk végleg elveszett, mesék vannak helyette, amelyeket a KESMA közöl velünk, és mindebből a kuplerájból a polgár (mint szavazógépezet) annyit lát, ez a jótét lélek – Szijjártó – mindenkin segít. És mondom, kiflicsücsökkel a kézben.

Vannak köztük, akik bűvészkednek a kiflicsücskös pénzzel, akik vagy megcsömöllöttek, vagy gondolva a jövőre, beszartak, mint a nemzet veje is. Aki súlyos milliárdokat kivéve a rendszerből állt a saját lábára, de mára eljutott oda, közpénz nem kell neki. Ezt hallva pedig szerte az országban fölsóhajtanak a kandeláberek, erősen pislognak, hunyorognak vagy tán zokognak is. Az Európai Unió is ez idő tájt kezd el hümmögni, hová lettek a nem is milliárdjai, hanem billiói, és csodálkozva látja a kétméteres kilátókat valamint Mészáros dagadó zsebeit.

Mindez benne van a kirgiz lélegeztetőgépekben, meg persze sokkal több is: türkök, kipcsakok, kisüsti meg a kolbász. Ez a fortyogó trutymó, ami a NER. És ebben a NER-ben az is benne van, hogy a kirgizek is használhatatlan gépeket kapnak, mint amilyeneket a magyar kórházak szintén, mert ezek a gépek már nem a gyógyítást szolgálják, hanem mondom, lefölözendő valuták, darab-darab, seckojedno, pofád befogod. De azért jó látni, hogy a türk testvérek számíthatnak egymásra a vérzivatarban, mert ugyanis Szijjártó ezzel indokolta az ajándékozást.

Hogy amikor bajban voltunk, ők is adtak, de, hogy nekünk már überfasza, visszaadjuk. Mondhatnám azt is, hogy röhej, de nem mondom. Mert ugyanis elképzelem, ahogyan a kirgiz-türk testvér fuldoklik, és a magyar ajándék géppel mentenék meg az ő lelkét, de nem sikerül. Szlopálná a zoxigént, de nem jön semmi a csudagépből. És csupáncsak azért, mert nem olvasták el a használati utasítását, a célja ugyanis, mint említettem volt, csupáncsak pénzügyi manőver. Ha pedig a kirgiz-türk testvér belőle reméli az életet, és nem jön abból, hát úgy járt. Úgy épp, ahogyan mi is.

Ugar

Tegnap óta Európa pöcegödre lettünk. Eddig csupán különös, vad, civilizálatlan népek voltunk, akik mindenkit elküldenek az anyjába, leordítják a nagykövetek fejét, vezetőnk zsebrebaszott kézzel jár, kel a világban trottyos gatyában és félretaposott cipőben, ráhasalva csókolgatja a nők kezét. Az európai népek röhögtek rajta vagy szörnyülködtek, de az európai népeket nem nagyon érdekelte, mit művel ez a félázsiai dagadék. Messze volt, ők pedig élték a maguk életét a megszokott tempójukban, délen lassabban, északon kimérten, de rendezetten mégis. Nem volt befolyással a sorsukra, voltaképp felőlük azt csinált, amit csak akart.

Erre most kiderül, nem elég a bajuk járvánnyal, gazdasággal, meg, hogy döglenek a nyulak, erre ez a köpcös itt hepciáskodik, hogy nekik is keresztbe tesz. Ne juthasson a pénzéhez a német paraszt, miatta veszítse el a munkáját az olasz munkás, egyáltalán egy egész kontinens szenvedje meg, hogy neki nem tetszik valami. De mi nem tetszik neki vajon? – Kérdezhetné a német paraszt, az olasz munkás vagy az osztrák irodista, és kiderülne minden titok. Hogy ez a magyar tahó azért szívatja őket, mert nem lophat zavarok nélkül. A galeri ugyanis a hetes cikkely leállításához, a jogállamhoz nem kötött kifizetéshez köti a nem vétót.

Ezzel pedig nem egyebet mond, mint, hogy e téren bajok vannak vele. Ezt vallja be. Eddig meg lehetett oldani, hogy amikor erről tanácskoztak volna, akkor pökhendien üzent, nem ér rá, miközben Szerbiában pózolt, a levelezője, az igazságügyis biorobotja pedig elküldött mindenkit az anyjába, kioktatták az egész világot a felsőbbrendűségükről. Kárt eddig csak a saját népüknek okoztak, de annak sokat, most azonban megismerheti az egész nyüves világ, kik is ezek. Ezek, ezek. Másképpen mondani nem lehet. Olyanok, akik egy egész kontinenst nyektetnének és nyektetnek is, ha nem úgy fütyöl, ahogyan nekik tetszik, és erre már csak fölkapja a fejét a német paraszt.

Az olasz munkás és az osztrák irodista. Kik ezek? – Kérdezi ránk nézve, ahogy szaros zombiként előbukunk a pöcegödrünkből, és mögöttünk decensen kiköp. Ne lopj, magyar, írja majd ki a boltjában újra, vagy lehúzza a redőnyt, ha a parkolóba begördül egy busz, csurig lapos fejű, trágyaszagú magyarokkal. A tegnapi parlamenti cirkusz után elvesztettük azt a jogunkat, hogy európaiként nézzünk az európaiak szemébe. Azok után, hogy Kövér pedellus szerint valami – és most tessenek figyelni – IV. Német-Római Szent Birodalom épül, aminek ő része nem akar lenni. Ez még a nem leszünk Brüsszel gyarmata őrületnél is ütősebb, ez maga a színtiszta téboly.

Egészen sajnálatosan tegnap kiderült, hogy nem tudunk, de nem is akarunk a civilizált világhoz tartozni. Ezután már csak annyi dilemma maradt, képes-e, akar-e minket kiköpni, illetve, hogy Orbán levezényli-e a belőle való távozást, mert most már egyértelműen kiderült, ebből neki csak a pénz kell. S ha azt mondják, akkor kap, ha a szaros gumicsizmáját lecseréli legalább egy tornacipőre, akkor a ganajt vasvellával lapátolja be a szalon ajtaján. Tegnap kiiratkoztunk ebből a világból, holott teljesen még benne sem voltunk. Aki ezt megszavazta, aki ehhez a nevét adta, aki kitalálta és aki levezényelte, mind feleli fog, ha máshol nem, a történelem előtt.

Én utálom az ilyen pátoszos dumákat, amik most belőlem is előjönnek, mert nem vagyok egy romantikus alkat. Az olyan típusok tudnak sikítva szeretni és ruhát tépve zokogni, eddig magam viszont csak a barlangomból néztem a zivatart. Most viszont, hogy az orrom előtt, vezényszóra és vigyorogva teszik tönkre végleg az egész országot, csak felhorgad az ember egy kicsit. Mert ennek így nagyon rossz vége lesz. Tegnap egy olyan játszma kezdődött el, amiből jól kijönni senki nem tud, de a legtöbbet mégis ez az elgyötört ország veszítheti. Orbán és bandája átlépte a Rubicont, és a visszaút elveszett. Megyünk az ugarra kecskeszart lapátolni.