A háború: béke

Pár napja plakátok (kékek, nagyok) jelentek meg Neria kietlen tájain magától a kedves vezetőtől vett szöveggel, miszerint „Ruszkik haza”. Emlékezhetünk, amikor Orbán a rendszerváltáskor ezzel a mondattal robbant be a köztudatba, mikor is mindenki elalélt a gyönyöröktől, milyen bátor ez a mi fiunk, hogy így egymaga szembeszáll egy világhatalommal mellét kitárva tankjaik előtt. Holott azidőtájt a „ruszkik” már Záhonytól integettek visszafelé, ahogyan robogott velük a vonat a nagy orosz pusztaság mélyibe. Így fogant hazugságban egy politikai karrier, így világlott ki egy jellem vagy annak hiánya, és most itt csücsül.

Sajnálatos, hogy ezek a szavak, ez a mondat ma újra aktuális, de az. Ha ugyan nem a mi vidékünkön dúl is az orosz imperialista medve, mert mi azóta egy szövetség (NATO) és egy közösség (EU) tagjai lettünk, élvezve ezek minden védernyőjét és anyagi hasznait. Más kérdés, hogy az, aki annak idején egy hazugsággal indította a pályáját, ma is kétszínű alak, és valami ismeretlen okból elárulja azt a közösséget, amely biztonságát és jólétét szavatolja. Mindenki tátott szájjal figyeli, hogy ezt mért vagy mi okból, akiket pedig teljesen elkábított, tapsolnak neki és vicsorognak azokra, akik a barbárság helyett a kultúrát választanák.

Ilyen körülmények között jelentek meg ezek a plakátok, amelyek arra szólítják fel szimbolikusan a medvét, iramodjon ki a megtámadott országból (Ukrajna), s ha ez megtörténik, akkor a formállogika szerint is béke lesz, mert a leigázni kívántaknak nem lesz okuk és indokuk lőni rájuk, hogy hazájukat felszabadítsák. Annak idején is, amikor Orbán ordította bele hamisan a légbe ugyanezt, népszerűségét azzal szerezte meg, hogy íme a nagy szabadságharcos, aki a rabigában senyvedő Magyarországért kiáll. Innen nézvést az ukránoknak is joga van ehhez, a plakátban tehát kivetnivalót találni nem lehet.

Ámde a Fidesznek mégis sikerült. Hiszen a pufók-óvodás képű, ámde sunyi szemű Gulyás Gergely kijelentette, hogy kormánya szerint a felszólítás, miszerint „Ruszkik haza”, nem egyéb mint háborús uszítás, így az első rácsodálkozás azt kérdezteti velünk, mi az anyánk valaga van. Miként lehet az, hogy a béke úgyszólván egyetlen lehetséges útja és módja, tehát, hogy az agresszor hagyjon fel bűnös akcióival, a lakosság irtásával, gyerekek elrablásával és városok porig rombolásával, tehát az az igény, hogy ne háborúzzon, a Fidesz szerint háborús uszítás, akkor az embernek Orwell jut az eszébe és az újbeszél jelmondatai.

Ezek közül is elsőként „A háború: béke”. Mert másképpen nem értelmezhető, ha valaki azt tartja a béke lehetőségének, hogy a harc ne érjen véget, illetve úgy érjen véget, hogy egy országot megszállnak, a megtámadottak pedig elmosolyodnak és bájosan mondják az agresszornak, gyertek, csináljatok velünk, amit csak akartok. A Fidesz egész csürhéje ezt szorgalmazza a békét óbégatván, nem békéről beszélve, hanem megadásról, ami felfogás árulás a közösség és szövetség ellen, aminek tényleg nem tudjuk az okát, és lassan már nem is sejtjük. De alapos lehet, ha nem csak a morált, de a józan észt is odahagyják miatta.

A háború kitörése egyébként úgy jött-érkezett Orbánnak és csapatának, mint egy falat kenyér. Mert volt mire fogni a kudarcaikat az emlékezetes háborús-, és szankciós infláció fogalmakkal, amelyek szintén az árulást mutatják nekünk, amikor a hívek számára a saját szarukat arra a közösségre kenik, amely közösség – mint már emlegettük – a jólétét és biztonságát szavatolják. Mégis ellene végeznek aljas aknamunkát. Ezt pedig valahogyan el kell magyarázni azoknak, akiktől a hatalomban maradást remélik, tehát a hülye szavazótáboruknak. Erre szolgál a Fidesz újbeszélje, amely azonban korrelál Orwelléval.

„A háború: béke”, „A szabadság: szolgaság”, „A tudatlanság: erő”. Íme, előttünk áll a Fidesz filozófiája, bármennyire is lehangoló ez, de íme a hatalom megtartásának módja és kulcsa. Most azonban, amikor ezt a tébolyt egyre nehezebb eladni, ki is terjesztik, elárulva Európát, a szabad világot és a civilizációt, így veszélybe sodorva az országot, és ez már egyáltalán nem tréfadolog. Ez hazaárulás, és sajátos módon annál hangosabban visítanak, minél egyértelműbb a bűnük. Olyan útra léptek, ami az ország vesztét okozza, viszont momentán nem látni azt az erőt, amely ezt a haláltáncot megállítaná. El vagyunk veszve, azt hiszem.

Pacal, labda, vers

Pár évvel ezelőtt, amikor a San Francisco-i kosárlabda csapat, a Golden State Warriors megnyerte az NBA-t, ami ennek a sportágnak a csúcsa és a krémje, az akkor hatalma ormain élvezkedő Trump meghívta őket a Fehér Házba, hogy az ő dicsőségükben fürödhessen. A harcosok ekkor nemes egyszerűséggel azt mondták Trumpnak, fuck, és otthon maradtak, míg azonban tavaly ugyanez okból keletkezett Biden meghívásnak meg eleget tettek. Más kérdés, hogy rossz nyelvek szerint a korosodó és minden jel szerint a szenilitás felé haladó elnök azt sem tudta, kik vendégeskednek nála, ami azt mutatja nekünk a sors kezével, nem komilfó mások sikerét a magunkénak tudni be, és szavazatokat remélni tőle.

Húsvét vasárnapján fatornyosom kosárlabda csapata, a Falco KC megnyerte a magyar kupát, ami nem NBA, mert kicsi is, savanyú is, de a miénk, viszont ők nem tudták azt mondani a hatalomnak, hogy bassza meg, mert Hende Csaba képében odaette a rosseb a NER-t a pálya szélire, és senki nem tudja, hogyan. Hogy miért, az a fentiekből sejthető. A gukkeros ember adta át a döntő legértékesebb játékosának (magyarul MVP) járó különdíjat. Hende nyakában fordítva viselt Falco sállal fotózkodott a díjátadó közben, de annyi nem volt benne, hogy a díjazott (Matthew Tiby) szemébe nézzen, s nem azért, mert a melléig ért, és a szeméig gukkert kellett volna használnia, hanem, mert eszében sem volt arra tekinteni.

Bámult bele oldalvást a fényképezőgép kamerájába, míg Tiby nyájasan mosolygott rá, de, hogy a fejében járt-e az: fuck Hende, nem tudható. Valószínűleg nem, mert azt sem tudta, ki lehet ez a bohóc, miért került oda, és egyáltalán.  Hende egyébként a lehető legarcátlanabb módon igyekszik a sport által népszerűséget kapargatni magának, olykor Haladás (fatornyosom futball csapata), máskor SZKKA (szintén helyi illetőségű kézilabda csapat) sáljában vagy mezében fényképezteti magát, és senki nem küldi el melegebb éghajlatra, csak a szurkolók, mert ők nem függnek anyagilag tőle és a NER-től. A csapatok igen, ezért nem mondják kollektíven neki, amit az amerikai harcosok Trumpnak megtehettek.

Hogy kapja be. Függetlennek lenni úgy is lehet, mint a Golden State, ami franchise dollármilliárdokat ér, játékosai milliókat keresnek szintén zöldhasúban, de nem az állam pénzéből. A szabadság másik foka, amikor semmije sincs az embernek, veszítenie sem nagyon van mit, ilyenkor is kiállhat, és a hatalom képbe vághatja, hogy fuck, mint ahogyan Erdős Virág tette szó szerint Novák Katalinnal, aki az ő versével akart népszerűséget hajhászni a költészet napján, de nem kérdezte meg a költőtől, szabad-e. Nem kapott engedélyt, ezért a költőnő odaírta a nevével kurválkodó Novák Facebook-oldalára, hogy fuck NER, és csak remélni tudjuk, hogy a kijelölt elnök ettől erősen hápogott. Vannak viszont védtelen emberek.

Németh Szilárd József Attila szobránál fotózkodott, a bronz-költő jobb csuklójára egy nemzeti színű szalagot kötözött, és vagy azt nem tudta, hol van, vagy azt nem, ki ez az ember, és mit gondolt a fajtájáról valaha, mert, mintha valami meccsen volna, „Hajrá magyarok” feliratot applikált a képre, mint aki jól végezte dolgát. A bronz ember bronz szemével pedig nézett rá értetlenül, mert, mint tudjuk, az ő bronz szívében török, tatár és tót vér kavarog, tehát nem árja magyar Orbán Viktor módján, és útmutatásai szerint. Nem meglepő, hogy a rezsiember képességeit meghaladta a költészet napja, József Attila nem pacal ugyanis, viszont védtelen, és ő sem tudta mondani Némethnek, hogy fuck. Pedig mondaná, ha tudná.

Mi több, habitusát ismerve úgy verné ki szobor önmaga mellől ezt a Némethet, mint Jézus a kufárokat a templomból, de, mint mondtuk, halott lévén nem teheti. Ám mindez is mutatja, hogyan szaroznak ezek össze mindent, miképp rántanak le mindenkit a mocskos világukba, s van, aki ez ellen tiltakozni képes, más már nem tud, vagy nem mer, illetve akar. Pacal, labda, vers Némethnek egyre megy, Hendének kosárlabda, futball, vagy ami jön és akad, Novák pedig az irodalmat használná saját fényének emelésére, de ő szerencsére megkapta a maflást. Viszont Szombathely nem San Francisco, Magyarország nem Amerika, hanem egy nermocsaras vidék, ahol ritkán mondják a hatalomnak: fuck. De azért mondják. Van még remény.

A kolbász-hadművelet

A magyari ember húsvétkor – mint akármely ünnepen, de köznapon is – zabál. Természete ez már neki, ha Arany Családi köréből veszünk ideillő, képet „Szavuk sem igen volt azalatt, míg ettek”, innen is látszik, hogy korokon, téren és időn átívelő tulajdonságunk ez nekünk, és talán ez is mutatja a kedves vezető bájos, náci kitételét a tiszta-fajúságunkról. Mint akik nem keverednek más, nem übermensch népekkel, akik még zabálni sem tudnak úgy, ahogyan kell. Mindezen túl már a beleink megtömése is „hadművelet”, miként Orbán előadta a kisonokákkal végbevitt akciót a pékségben, a disznóól mellől.

Mikor is ládaszám vitték haza közös erővel a kenyeret, kalácsot, húst és kalbászt, főzték a sunkát az üstben. Mindebből kitetszik, ez nagyon komoly, nagyon magyar és nagyon lehangoló világ, de benne élünk mi is. Ilyképp az ünnep múltán visszaemlékezve az előtte történtekre, a kordonbontástól véres fejű Hadházy képviselőre, akinek a történetét mindjárt előadjuk, nem ereszt minket a gondolat, hogy ezek szerint ki a magyar (húsvétkor, aki zabál), s ki nem. Olybá tűnik, hogy aki nem hordja haza talicskaszám az eledelt, az sem lehet tiszta-fajú, mindenféle libsik, bolsik ezt nem tudják. Esetleg nem telik nekik rá.

De akkor annyit is érnek, ám ez egy másik útja a nem-magyarrá válásnak, mert ezen a ponton jut eszünkbe – s mint kitetszik, egyáltalán nem véletlenül – az a történet pár év távolából, mikor is egy László Petra névre hallgató mélymagyar asszony menekülteket és azok gyerekét rugdosta a haza védelmében. Ezzel megelőzte a korát, elébe ment a kedves vezető stratégiájának, taktikájának, és az ebből kiforralt náci ideológiájának a tiszta fajúságról. Innen nézvést, hogy Orbán ilyen lett, az is csak a népléleknek való megfelelés, ebből fakadóan pedig hatalmi játszma, mint azonban minden is az.

Ám olykor elfajulnak a dolgok. Mert most a tavaszon Tatabányán már ukrán menekülteket rugdostak a mélymagyarok, pedig ők se nem turbánosak (kendősök), és a bőrük is olyképp fehér, mint a miénk. Viszont nem magyarul beszéltek, azaz, idegenek. De látszik mindebből, hogy a magyar néplélek kibimbózott és virágzott, s akit idegennek ítél, abba belerúg, mint a rendőr Hadházyba a kordonbontáskor, amiről szintén tudomást szereztünk, pedig a hatalom nem nagyon akarta. A közösségi oldal azonban tele volt a jól táplált fejű tulokmagyar rendőr képével, aki Hadházyt rugdosta, mint László Petra az arabot.

Mindebből kitetszik, hogy a NER tizenharmadik évében már vannak külső idegenek és belsők is, amennyiben, aki nincs velük, az nincs, s nagyon jól illik ebbe a képbe a legutóbbi kormányinfó, amelyen a bárgyú képű Gulyás Gergely nemes egyszerűséggel a komplett ellenzéket hazaárulózta le, akik így már nem is tekinthetők magyarnak. Beléjük rúgni tehát nemcsak lehet és szabad, hanem hazafias szempontból szükséges is. Így én nyájasom, ha netán túl nagy lenne a szájad, te is kaphatsz a vesédre akármely harcos nyugdíjastól, a NER fejlődése ebbe a szakaszba ért, amikor egyre agresszívabb, és az fokozódni fog.

A fasizmus már csak ilyen, mit lehessen tenni. Mert amiként a kedves vezető már a nagy zabálást is hadműveletként adja elő, az egész kormánya és rajongótáboruk harci lázban ég, az idegennek tituláltak ellen pedig nem átallanak erőszakot alkalmazni, és az az idegen, akit annak kiáltanak ki, akkor a történet a vége felé kezd közelíteni. Ám sajnálatos módon a végkimenetelt ugyan nem látjuk, viszont erősen sejtjük. Mondhatnánk azt is jámboran, várj a sorodra, előbb-utóbb lerúgják a vesédet neked is, de ez nem pálya és nem vigasz, ellenben olyan rögvaló, amitől föláll a szőr az ember hátán.

Így múlt el az ünnep ebben az évben, kolbász-hadművelettel és kilátástalanul. A fiúk locsolkodtak, a lányok visongtak a népviseletben, ahogyan a kormányszóvivő is megjelent a képeken ebbe öltözve, és azt írva a téboly alá, ilyfajta ruhákat ifjak és vének egyként viselnek a NER-ben. Kitetszik, ő sem ebben a világban él, már csak az hiányzott, hogy kijelentse, aki ilyet nem ölt magára, az idegen. Itt még nem tartunk, esetleg jövőre majd, amikor ezekkel együtt jelenthetjük ki, ez az éjszaka sosem ér véget, és nem is tévednénk nagyot. Így megyünk bele a nyárba, amikor a legények majd kaszával látnak neki az aratásnak.

Kampec dolores CXIV. – Loccsantó idő

Még alig is múlt el a karácsony, még ott rejtekezett a faluban a tél, ami meg előtte épp most közelített, azaz egymásba folyt az idő, ahogyan ez a szokása neki, és Béla alig is kívánt boldog karácsonyt a fröccsök urának, tehát éppen hogy, amikor úgy ment el a tél, hogy voltaképp ott sem volt, és máris zörögve és csattogva, a Szentháromság térre befordulva érkezett meg a tavasz. Mint valami termetes ekhós szekér az idők mélyiről, rajta a kellékek, a bomlani készülő rügyek, a virágok visszatartott illata, és az a különösen kék égbolt, ami maga alá gyűri a szürkeséget, és holott valami újjászületésről és megfiatalodásról beszélnek vele kapcsolatban, akik csak felszínesen ismerik, de a horizont mögött, ahol mélybe fordul a szín, majdnem lilába a dombok alatt, más sincsen benne, csak a végtelen.

De mégis tavasz volt az, ami eljött a faluba, mert más mi is lehetett volna. Ezt követelte a konvenció és a csillagok járása, amiből kitetszik, hogy miképp a megszokás, úgy a törvények, a csikorgóan utazó égitestek mind okozták azt, ahogyan Béla ült az ivóban, és csuklyás szemeit az ablakon túlra szegezve, és meghallva, ami benne amúgy is tört fel a mélyből, hogy fülelt a csönd, egyet ütött, fölkereshetnéd ifjúságod, így, s ekképp hallotta meg Béla a rigókat, a cimboráit, akikkel olyan jókat szokott diskurálni a fa tetején. És hívták most is erősen, meghányni és vetni a dolgok természetét és alakulását, vagy csak pletykálni vénasszony módján, ilyképp ők voltak azok, akik Béla eszébe juttatták a duplagyűrűsöket, a bánatos szeműeket és a locsolást, ami jár nekik, várják is, csak erősen tagadják.

Fölállt Béla hát székéről az ivó gyomrában, fölegyenesedett, fölmagasodott, és szólt a fröccsök urának, hogy vödröt ide, mert locsolok, indulok a fehérszemélyekhez öntözni őket, mint a tűzoltók a tüzeket, kertész a palántáit, és az Úr a mezőket. Fogta hát csörömpölve a vödröt, tette bele az éltető vizet, hogy a fröccsök ura csodálkozott módfelett, hogy mit akar a barátja, aki lényegénél fogva amúgy soha nem akar semmit, hogy mik ezek az elszánások benne, amiről azt hitte, hogy rég kiveszett, de ezek szerint benne maradt mégis, figyelte, hogy mit csinál, hová indul, de legfőképp hova jut, milyen régen felkeresett szegletébe a világnak, oda, ahol a többi emberek vannak, de ő már évtizede nem járt azon a tájon. És látta ám, Béla készen áll arra, hogy egy legyen megint közülük.

Fogta a vödrét Béla, indult a világba bele, kilépett az ivó elé, a Szentháromság térre, aminek túlfelén a duplagyűrűsök indultak a harangját kongató templomba, a bádogbános karmai közé hamis pátoszokhoz, és Béla gondolta magában, kimenekíti őket, megmenti egészen. S ahogy az ünneplősbe öltözöttek, mintha sírjuk felé meneteltek volna, úgy haladtak a csalfa misére mosoly nélküli arcokkal, örömtelen szívvel, mélyen barázdált arcokkal, ami árkokban megült az évtizedes por, az idő, Béla maga sem tudta, honnan tért vissza belé, a karjaiba, lábába és fejébe az valaha volt ifjúság, olyan acélosan, mint egy gyorsvonat, vitte a vödrét vízzel tele, és alig is kért engedélyt, hogy szinte semennyire, és már borította is a vizet a duplagyűrűsök menetére, mint a legények másutt a múltban vagy tán a jelenben is.

És látta ám Béla, hogy miként röpül a víz és készül csattanni a duplagyűrűsök menetén, az arcokon mindeközben föltűnik egy halvány mosoly, az ifjúság emléke, a sivalkodásoké és futásoké, de ezt már a test nem engedi, így a lélek lesz az, amit célba vesz, de Béla látta ám, hogy amiként a víz célba ér, a ráncok mélyiről azonmód mosódik ki az idő pora, így a duplagyűrűsök szempillantás alatt, és csak villanásnyira ugyan, de ifjulnak meg, és már nevetnek is, fiatalon gurgulázva, ahogyan az ondolált hajukból csöpög a víz, és nem látszik a lilás-őszes színe sem, hanem csak a nap incselkedik rajtuk, és egy pillanatra minden kivirul, de csak alig, épp. De Béla érzi, hogy megérte, mert olyan örömöt látott röpke időre, aminek már rég nyoma sem volt a faluban, ám most idekacsintott megint.

Nézte az egész falu, az olajos hajúak, a protkósok és a műanyag dömperes aprónépek is, ahogyan Béla vize nyomán történik a csoda, hogy a duplagyűrűsök mások, mint mutatják magukat, mert bennük is virít még a kikelet, amit a világ becsomagolt és eltakart. És azon is csodálkozhattak, amit már rég feledtek, hogy azoknak is jár az öröm, akiktől a megszokás ezt elvitatta, hogy nem kellene feltétlenül úgy lennie, mint ahogyan van. Így csapott össze a tavaszban a megszokás és Béla időt visszagörgető ténykedése, és látták ám, hogy egy kicsit, igazán csak egy pillanatra kivirul a megsavanyított világ, hogy a gondok máshol vannak, már majdnem visszaköltözött az élet a faluba, amikor megszólalt a templom harangja, és a duplagyűrűsök olyanok lettek újra, mint voltak, és arcuk redőibe visszaült a por.

Matatás a tésztában

Orbán Viktor pékségbe vitte a kisonokákat. Mészáros gázos azon pékségébe Felcsúton, amely jórészt európai pénzből épült és szépült, ilyképp azt nem tudjuk, hová vitte volna a nemzetvezető az örökösöket, ha megállítja az EU-t. Maximum sétálni a budi mellé. Orbán egyébként már ripacsnak is rossz, meglehetősen unalmasak azon közlései, amelyek a stratégiában azt a szerepet játsszák, hogy egy vagyok közületek, s bármi hihetetlen, nekem is van luk a seggemen. Bár ez utóbbit már önmaga sem hiszi teljesen, később majd kiderül.

Egyébiránt másnap kalbászt is vett ugyanaz a kis csapat, vezetőjük pedig, a tekintetes nagyméltóságú elégedetten állapította meg a kisonokákról, hogy parasztgyomruk van. Ilyképp ez a bukolikus idill beleillik a helloröfivel megkezdett vonulatba, onoka, disznó, egyre megy, mindannyian csak szereplők Orbán bábszínházában, amelynek ez a darabja az egyközületek sorozatba tartozik azzal a nehézséggel, hogy a magyar talpasjobbágy nem visz haza kosárszán kenyeret, kalácsot, sonkát és húst, míg azonban az istenük igen.

Hiába, nagy a család, bő a rokonság, még szerencse, hogy mindahány a saját lábán áll. A kisonokák még nem, de ők e két nap alatt bejárhatták a birtok egy szeletkéjét, később majd megismerik a földeket, kastélyokat, egyebeket is. Mindemellett ez ma már nagyon sajnálatosan egészen természetesnek tűnik, és a színjátszás e fejezete nem is ezért érdekes, hanem, ahogyan a csipet csapat betódult a pékségbe, s amiként ott viselkedett az ott dolgozók bárgyú mosolygása közepette, holott ki kellett volna hajítaniuk a látogatókat.

Nem tették, hogyan is tették volna, hiszen a nagyságos úr tért be, s ha Mészárosé az üzem, akkor az övé is, ennek megfelelően pedig azt csinál ott, amit csak akar. Mint ahogyan az egész országgal is. Amit tehát a pékségben kicsiben látunk, az mindennek a képe, Orbán uralma maga. A képen, amit van szerencsénk látni, a méltóságos úr a munkás zöld dzsekijében födetlen fővel, a kisonokák szintén mindennapi cuccban, ráadásul a nyers tésztán matatnak, mintha a nagyi konyhájában volnának, holott jól láthatóan nincsenek ott.

Régóta létezik már minálunk a HACCP minőségbiztosítás, amival a porbafingó magyarokat nem győzték zaklatni, és zaklatják még ma is. De amit Orbán csipet csapata művelt, az ellen még a szépemlékű KÖJÁL is fölemelte volna a hangját, most azonban jól láthatóan senki sem. És nem azért, mert a hatóságok slendriánok lennének napjainkban, ó, egyáltalán nem, csak a jelek szerint a szigor nem mindenkire egyként sújt, sőt, valakire meg egyáltalán. Vannak egyenlőbbek, illetve ezen túl törvényen felül és kívül állók is bőven.

Az előírások szerint utcai ruházatban szigorúan tilos belépni a munkaterületre, és térdhosszúságú köpenyben kellene lenniük az itt tartózkodóknak, valamint hajhálót kellene viselniük. A hajat és amennyiben kockázatot jelent az arcszőrzetet teljesen el kell fedni, a védőfelszerelés cseréje során ügyelni kell, hogy a védőruházatra ne kerüljön hajszál. A fejfedőnek teljes mértékben el kell fednie a füleket. Elszennyeződött védőruhát étkezőhelyiségbe és üzembe lépés előtt le kell cserélni.

Nos, ehhöz képest a kisonokák játszós cuccban gyurmáznak a tésztával, s mint már emlegettük, a nagyméltóságú abban a zöld mellénykében leledzik, amiben amúgy disznót ölni is szokott. Más apróságokra oda sem figyelve annyi állapítható meg, nincs az a szabály (törvény) amit meg ne szegtek, át ne hágtak volna, rosszkedvünk, mi több, felháborodásunk tehát jogos, mert nincsen rajtunk az a birkaszemüveg, amely segítségével idvezült képpel tudjuk lefetyelni a szart a képünkről, amit Orbán a lukatlan seggével ürít oda.

S ha most azt vetnék a szememre, hogy pikkelek a főméltóságú úrra, ezért kekeckedek ilyen semmiség miatt, akkor arra az volna a válaszom, hogy ad egy: igen, pikkelek rá. Sőt, ennél sokkal élénkebb negatív érzéseim is vannak feléje. Ad kettő: ez nem semmi, hanem ez a minden, mert ebben az egész nyomorúságos életünk benne van. Az jelesül, hogy Orbán tényleg a képünkbe szarik, miközben úgy jár-kel az ország minden szegletében a pereputtyával, mintha minden az övé volna. És nagy valószínűséggel így is van.

Egy óvodás naplója 37. – Lyézuskeresztye

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na, micsinálunk holnap gyerekek, na mit, és nézett a szemeivel, amik csak úgy röhögtek a boldogságtól, úgy csillogtak neki. Nézett rá a Kisböske is, a Pityu is, hogy na, micsinálunk, mire kibökte, hogy eljáccuk a golgátát vagy golbatát, nem lehetett érteni, és nem is értették a gyerekek. Én se. Otthon meg is kérdeztem az anyutól, hogy mi az a golbata vagy golgáta, amit játszani fogunk holnap az oviba, de az anyu se hallott ilyenről, meg az apu se. Az apu most már mindig olyan furcsán néz, amikor mondom neki, hogy az Ibojnéni mit akar csinálni velünk, és gyakran káromkodni is szok.

Az anyu csak azt kérdezte, hogy kell-e ünneplősbe menni ehhez a golbatához, de az Ibojnéni ilyet nem mondott, úgyhogy meg is nyugodott, hogy akkor baj nem lehet, legalábbis olyan nagy. Hideg volt reggel, ahogyan mentünk az oviba, fújt a szél nagyon, meg mintha kicsit szállingózott volna a hó is, hogy gondótam, de jó, ha sok esne, akkor lehetne hóembert építeni répa orrával meg fazékkal a fején, de azért jó volt, hogy megérkeztünk az oviba, mer kezdtem már fázni egy kicsit nagyon. Vigyázz magadra kisfiam, monta az anyu, ahogy bebocsátott az oviba, és tényleg olyan volt a szeme, mint amikor félteni szok, tehát mindig.

Biztos ez a golbata vert szöget a fejébe, hogy mi lesz ez már megint, mert tutta, hogy az Ibojnéni tud kitalálni fura dolgokat, de tényleg. Meleg kakaót adott a dadus reggelire, hogy ne fázzunk, aszt mondta, de nem tuttuk ekkor még, hogy mért kellene fázni, amikor egész jó meleg volt az oviba, de a Kisböske boldog volt a kakaójával, és a Pityu se rosszalkodott, hogy tuttam, ennek jó vége máma se lesz, mert mindig ilyen csöndben kezdődnek a dolgok, amik furán végződnek. Tehát kezdtem egészen kiváncsi lenni most már, hogy mi is az a golgáta vagy golbata, amit jáccani fogunk. Mert most is olyan röhögős volt az Ibojnéni szeme, mint mindig, amikor a végén meg sír, a gyerekek pedig visittanak.

Amikor megittuk a kakaót, az Ibojnéni aszonta, hogy na, őtözzetek gyerekek hamarhamar, de nem nagyon akarózott kimenni a hidegbe, amikor alig jöttünk be. Fújt a szél most is nagyon, de a hó nem esett, hogy hóembert lehetett volna épitteni, de azért mentünk az udvarra ki, hogy na most mi lesz az a golbata, és erre ott volt az ajtó mellett egy óriási fakereszt, nagyobb mint az Ibojnéni. Oda volt állítva, mintha valami templomba lennénk, és akkor aszonta az Ibojnéni, hogy na, gyerekek, az a lyézuskeresztye, és az lesz a golbata, hogy ecipejjük az udvar végébe közössen, mer egyedül senkise bírná, az Ibojnéni se, hát még a Kisböske, akit ki is lapittana, amilyen girhes kis kicsike, de a Pityu se bírná, az is bizonyos.

Sorbaátunk, hogy vigyük akkor a fakeresztet az udvar végibe. Fogta az Ibojnéni, hogy fölrakja a vállunkra aszt a keresztet, de nem bírta el, hívta a dadust, hogy segiccsen, aki morgott a foga között, hogy a végén még meg is feszitti a gyerekeket a barma. Nem tuttam, hogy feszitt meg minket a barma, hogy ki az, csak azt láttam, hogy ketten is alig bírták aszt a nagy keresztet a gyerekek vállára rakni föl, hogy asztán a végén sikerült, de a gyerekek a sor elején összerogytak a kereszt alatt, hogy az Ibojnéni örült nagyon, hogy a lyézus elösször esik el a kereszttel, de a gyerekek azok ne nem örültek egyáltalán, mert hideg is volt, a szél is fújt, és a földön se volt olyan jó nekik, mint az elképzelhető, tehát kezdődött a baj megint.

Elösször nem is az elesett gyerekek, hanem a Kisböske állt neki visittani szokás szerint, mert már a kakaót is elfeledte, asztán a gyerekeknek a földön görbült le a szája legalább annyira, mint amennyire az Ibojnénié meg fölefelé kunkorodott, a dadus meg monta, hogy megazisten, feküdt a földön a nagy kereszt, és ahogy a Kisböske visitott, hogy ő nem akarja cipelni aszt a keresztet nekilátott mindenki is, ahogyan rohangálni is szokás szerint. Már az Ibojnéni se volt boldog annyira, fújt a szél, fázott a gyereksereg, meg ordított, a dadus monta meginhogy megazisten, és kézen fogta a Kisböskét, hogy gyere, pici lány, csak a Pityu vigyorgott ahogy mindig is, én meg gondótam, hogy jó, na, vára dömperemmegyek.

Kordonon innen, kordonon túl

A rend éber őrei tegnap sikeresen megvédték a kordont a Karmelitánál, s amit az ellenzék nehéz küzdelemmel, Hadházy Ákos pedig ennen vérével lebontott, egyből újjáépítették, délutánra tehát a kerítés újra állt. Ez egy fordított Kőmíves Kelemen történet. Amit a lázadók lebontanak délre, azt a várvédők fölépítik estére, és nem látszik a balladai megoldás, hogy a mese egyszer véget érjen. Harmadjára futottak neki a kordonbontásnak a harcosok, és harmadjára vallottak kudarcot a maguk módján – a mindig visszaépülő kordonnal -, de nem adják fel, mint mondják. A küzdelem tehát folytatódik, hogy fokozódik-e, az majd kiderül.

Egyébként senki nem tudja, mivégre áll ott a vasalkotmány, amely immár Orbán szimbólumává válik, mert mostanában amerre jár-kel a kedves vezető, ott ilyenek nőnek ki a földből. Ezt annak tudjuk be, hogy a nagy vezér egészen egyszerűen és köznapian be van szarva, ám ez nem olyan nagy nóvum, amióta a parlamentben is a függöny mögé bújt. Mindazonáltal a paranoia kezd elhatalmasodni rajta, de ez is természetes a diktátoroknál, számtalan példa van erre a történelemben. Orbán neves elődei (Hitler, Sztálin és a többiek) is ebben szenvedtek, nem mondhatnánk tehát, hogy a mi diktátorunk megőrülése egyedi dolog volna.

Aki népnyúzónak áll, mert elhatározza, hogy gazember lesz, annak számolnia kell a rettegéssel, ilyképp ebbe a képbe az a kevlármellény is beletartozik, amit Orbán jól láthatóan mindig visel a szabadban. Hogy abban is alszik-e, azt nem tudjuk, de kit érdekel az ő nyomora, ha innen nézzük a dolgokat, és nem tudjuk más szemüvegen át szemlélni. Van abban azonban valami sorszerű, ahogyan Orbán eljutott a kordon egyik oldaláról a másikra, a kívülről bontástól a belülről rettegésig, ha úgy tetszik, a kalitkán kívül lévő szabadságtól az önmaga börtönébe zárásáig, ami életútnak nem egy sikertörténet, csak annak szeretnék láttatni.

Kerítést építeni az emberiség régi találmánya. A birtok határának kijelölésétől hatalmas kőfalak felhúzásáig, vizesárkok építéséig, s ki tudja, még miféle furmányokig jutott fajunk, hogy tulajdonát és a redves életét mindenféle készségekkel megvédje. Ez egy bizonyos szint után terhes is bír lenni, mindig új és még újabb találmányokat kell alkalmazni, hogy meglegyen a biztonság hamis képzete, mert olyan kerítés nem létezik, amit így vagy úgy lebontani ne lehetne. Még a föld alá is lehet bújni, de ott is elérik az embert, tehát nincs biztos menedék sem a föld nevű bolygón, sem sehol az univerzumban. Ezek csak hamis képzetek.

Próbálkozhat Orbán is, mint ahogyan most is erősítik az őt körülvevő falakat. Elsőre még csak simán ott állt a kordon, amit puszta kézzel (mint Orbán annak idején a Kossuth téren) raktak odébb. Tegnap már össze voltak láncolva a darabjai, hogy hidegvágó kellett a bontáshoz. Feltesszük, ezután majd lehegesztik vagy betonozzák, netán áramot vezetnek bele, mint a villanypásztorba, de ez felvet egy filozófiai problémát. Az a készség arra szolgál ugyanis, hogy a birkák ne tudjanak kitörni, s nem arra, hogy illetéktelenek oda be ne jussanak, ilyképp könnyen belátható, hogy egy kordon bizonyos idő után börtönné is válhat.

Nagy valószínűséggel Orbán – és a csürhéje, mint tegnap kiderült, ahogyan sorban jöttek  a miniszterei a kordon túloldalára kormányülni – már eljutott arra a szintre, amikor ő van a kerítésen belül, mint az állatkertben a mutogatandó jószágok, a rend tehát helyreállott. Ezt erősíti az is, hogy a Fidesz élcsapata, a frakció, a kormány, most már bárhová megy, kerítésekkel, lefóliázott rácsokkal, ezek híján pedig buszokkal veszi körbe magát. Orbán tehát nem egyedül fél, ha úgy tetszik, retteg az összes. Csakhogy, mint eddig is láttuk, a kordonnak két oldala van, s aki rendszeresen belül tartózkodik, az elszakad a valóságtól.

Amint a kormányzásukon is látszik, ez Orbánnal és a Fidesszel már nagyon régen megtörtént, ha úgy tetszik, permanens álomvilágban élnek, olyan buborékban, amely megakadályozza a látást. Innen nézve tehát az ellenzék kordonbontása – és Hadházy vére – fölösleges, mert más univerzumban léteznek, találkozniuk tehát lehetetlen. Tegnap olybá tűnhetett, hogy miniszterek, ilyesmik haladtak a kordon túloldalára, de a mi szempontunkból ők csak árnyképek voltak a falon. Ezt mutatja egyébként a nyilatkozatuk is: „Reménytelen helyzetben lévő politikusok kétségbeesett akciója” – ami azt jelzi, hogy ezekkel beszélni már nem lehet.

Mert miközben azt hiszik, hogy ők vannak a kordonnak azon az oldalán, ahol a többség, tehát a népek, észre sem veszik, vagy, ha igen, nem törődnek vele, hogy saját magukat zárták be, de olyannyira, hogy a burkukból ők ki már soha nem jönnek. Más kérdés, hogy nem is nagyon akarnak, és ezen a ponton áll előttünk az összes tragédia, hogy a lét mint olyan, ezek, de legfőképp Orbán számára egy afféle másik világban zajlik, ahonnan nincsen visszatérés az igazi valóságba. Ezt nem is ismerik, nem is értik, voltaképp közük nincs hozzá az évtizede zajló lopás közben. Ma már csak ülnek az aranyon a trezor homályában.

Az út közepét fölveri a gyom

Lázár János, amikor még filozopter volt, felállította a Fidesz alaptételét az életre vonatkozóan, egyszersmind kijelölve azt a mezsgyét is, amelynek mentén érdemes leélni (szerinte). Hiába egy kereszténységet hazudó csürhe tagja Lázár J., eszméiben kőkemény materialista, mikor is ezt az értelmet és egyedül üdvözítő igazságot az anyagi javakban határozta meg, mint emlékezhetünk: „Akinek nincs semmije, az annyit is ér”. Innen fakad az, hogy a pártja mindent meg is tesz, hogy jelesnek vélt tagjai, rajongói, s akiket fontosnak gondol a központi bizottság, efféle anyagi javakban hiányt ne szenvedjenek, s itt kapcsolódik működésükhöz a második tétel magának Orbánnak tulajdonítva: „Senkit nem hagyunk az út szélén”.

Íme, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, a NER pillérei, amelyre támaszkodva érik el, hogy mindenki ki legyen fizetve, akit arra érdemesnek tartanak. Azt viszont még ma is titok fedi, ki, hol és mikor dönti el, hogy a közpénzből melyik szolgájuknak mennyi jusson, másképp fogalmazva: milyen közel ülhet a kondérhoz, s mekkora lehet a kanala. Sajnálatos módon nem ismernek ezek Radnótit, aki – mikor még élt, mert nem lőtték tarkón -, így sóhajtott fel versében: „Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen…” Kitetszik, nem ez a NER vezérlő ideája, ők sokkal inkább az Európa Kiadó félmondata szerint élnek, mint emlékezhetünk, „a sok jóból jó sokat”.

Két ember fizetségére kaptuk föl a fejünket a napokban, akiknek jutott, hogy Lázár szemében érjenek valamit. Szili Katalin az első, aki az út széléről a közepére került a tizennégy milliójával, amennyiért tanácsokat ad Orbánnak magának a határon átnyúló autonómia ügyében. Ez titokzatos valami, ez a határon átnyúló autonómia, de gőzös nacionalizmust sejtet, ami miatt a románoknak már tele van a töke a Fidesszel és rohamcsapataival, amelyeknek tábornoka lesz ez a Szili, vagy mi a rosseb. Hálátlan feladat, s bár úgy nagyjából csinálni érte semmit nem kell, de magában hordozza a mocskot. Emlékszünk viszont arra is, hogy Navracsics szerint Szili nem tiszt Orbán sakktábláján, de ehhez képest a tizennégy milka megjárja.

Bayer tagkönyv negyven millióval lett gazdagabb, amiből kitetszik, Szili tényleg csak gyalogos, de míg a szocialisták Júdása a pénzért szolgál – ha értelmezhetetlen tevékenységgel is -, Bayernek már azt sem kell, neki elég az, hogy van. Ő a Szilinél sokkal több apanázst azért kapta, mert „értéket teremt”, ezen a ponton viszont bennünk lehet a hiba, hogy ezt az értéket fölfedezni nem tudjuk. Mert amit látunk a tagkönyvtől, amit tapasztalunk, az a magyar nyelv szókészletéből a trágár elemek különféle sorendben való összekapcsolását jelenti, de, ha ez negyvenet kóstál, akkor akármelyik útszéli kocsis bízvást kaphatná a dupláját, mert ugyan Bayer látványosan, de egysíkúan ordenáré. Tehát pancser.

De, ha ez az érték, akkor ez az, a lényeg, hogy egyikük sem marad az út szélén, van is valamije, tehát megfelelnek a fideszes ideának. Csak mi nézünk, hogy akkor ezt hogy, de nem a csodálkozás, hanem a megvetés hangján, illetve azon merengünk a semminken csücsülve, hányan vannak ilyenek, s mindösszesen mennyibe kerülnek nekünk, akiket szinte szó szerint a vérünkkel etetünk és gazdagítunk mindenféle érdemek nélkül, mert a Fidesz úgy döntött, hogy nekik jár. Gyomként virítanak tehát az út közepén kies hazánk bizonyítványául, hogy elég hitet tenned, s ha hitvány vagy is, ki leszel fizetve, ha nem is érdem, de a seggnyalás csapásszáma és mélysége szerint, úgyhogy jobb érzésű ember ezektől nem is irigyli egyáltalán.

Leginkább hányingere támad, de ezzel sokra nem megy, ugyanis kiröhögik és a képibe hánynak. Ezen a ponton pedig már nem is a pénzről van szó, hanem a morálról, illetve arról, hogy aki erkölcsökkel és mérhető értékrenddel rendelkezik, annak apanázs nem jut. Sőt, inkább ellenségnek van titulálva, és máris előttünk áll a kietlen pusztaság a’la Fidesz, a minden értékek átértékelődésével, de ez Nietzschéhez vezetne, míg mint látjuk, a filozófus nekik Lázár, és az egész bagázs olyan is. Mindeközben pedig fölfedezik magukban a nemlétező Istent, ahogyan most Szili is, aki belépett a KDNP-be, s ott őt maga Semjén üdvözölte kedvesen. Egymásra találtak a zsák meg a foltja, s ha már itt tartunk, akkor AE Bizottság is: „köpni kell”.

Trump, kurvák, Orbán

Hamarosan bíróság elé áll Donald Trump, ahol – többek között – azt vizsgálják, fizetett-e egy kurvának azért, hogy hallgasson arról, igénybe vette a szolgáltatásait. Nem tudjuk, melyik tűnik bűnösebb dolognak a család szentségét olyannyira magasztaló amerikai republikánusok számára, hogy azért fizetett, amiért prostiknak általában szoktak, illetve másodjára, hogy erről kussoljon. A bíróság számára ez a második az érdekesebb, mert az a 2016-os kampányban történt, a texasi amerikai bunkónak viszont az első is fájhat, mert ők is hasonlókat hazudnak a családról, mint ami a NER-ben ma divatban van.

Az amerikai hülyék nyomora nem érdekelné az embert, ha Orbán nem hívná fel rá a figyelmet, de valami értehetetlen okból kifolyólag egyetlenünk nem bírja befogni a száját, és Trumpnak üzent a Twitteren: „Tartson ki elnök úr! Önnel vagyunk.” Az nem derül ki, ki van az elnök úrral, Orbán a nevünkben beszél, a Fidesz vagy csak a kedves családja szószólója, de nem ártana konkrétabb alanyt használnia, mert ez így félrevezető. Én magam például nem vagyok Trumppal, és nem azért, mert kurvázik, hanem, mert egy fasiszta briganti, de nagy valószínűséggel Orbánnak ezért annyira kedves. Tehát a rejtély megoldódott.

Mindemellett, még ezzel is sikerült kavarnia doktorminiszter urunknak, hiszen Pressman nagykövet, akit nemrégiben Szijjártó oktatott ki, hogy ne avatkozzon a NER belügyeibe, most minden külön értesítés helyett kitett egy képet, amelyen Orbán Trump kurvázós kezét szorongatja, majd kommentár helyett Szijjártót idézte a belügyekbe való beavatkozásról. Ez nem is összecsapás, ez csak halvány mosoly a magasból, ahogyan Pressman bemutatja kies hazánk nyomorát, de nem is ez az érdekes igazán, hanem az a morál, ami a fasizmuson kívül Orbánt és Trumpot összeköti. Eszünkbe jutnak dolgok ugyanis.

Szájert látjuk az ereszen, amint iramlik lefelé, s az is fölötlik, nem kellett volna annyira menekülnie, ha nem kellett volna tartania a lebukástól. Ha be lehetett volna vallania melegségét, de ez lehetetlen abban a pártban, amely a másságot üldözi. Ez volt Szájer tragédiája, de sajnálatot vagy kegyelmet nem érdemel, mert tevőleges része volt a másság üldözésének kialakításában, és rajta csattant az ostor. Trump pedig ugyanúgy, ahogyan itt Orbán, a család szentségéről papol, ám szarik rá, így bár az amerikai bíróságnak az lesz a baja, hogy a kurva hallgatásáért fizetett, nekünk az, hogy kurvázott.

Mert abban a pillanatban Szájer volt ő az ereszen, akinek ez a csúszása a hazugság szimbólumává vált, s ahogy körbenézünk ezeken a családozó jobboldaliakon, látjuk ám, hogy bizony melegek vagy kurváznak, ahogyan Orbán másik világraszóló cimborája, a Berlusconi is. Szóval az derül ki, hogy más a mérce magukkal szemben, mint a társadalom felé, amelytől ájtatos, szent életet követelnek, míg önmaguk meg fetrengenek a mocsokban. Legalábbis a saját mércéjük szerint. Erre mondja Orbán, hogy „Tartson ki elnök úr! Önnel vagyunk.” – és látjuk mindeközben a fönnakadt keresztényi szemeket.

Ők szeretnék megmondani a többieknek, hogyan is kellene élni, miközben azt csinálnak, amit akarnak, egyetlen megkötéssel, csak ki ne derüljön. De általában mindig minden kiderül. Hogy következménye lesz-e, az bizonytalan, legalábbis a nagy vízen túl, nálunk azonban soha semmi. A jog felől nézvést van egy Poltjuk, erkölcsük pedig se nekik, se a szavazótáboruknak nincsen. Ha Orbán mondja (csinálja, teszi) minden jól van, a világ összes többi része pedig az ellenségek. Ezeknek az ellenségeknek pedig – ha már Szájer – nem tetszik a magyar homofób törvény.

Ez szintén ilyen álcsaládos, álgyerekes fasiszta képződmény, nem véletlen tehát, hogy per indult miatta kies hazánk – lásd NER – ellen, amelybe egyre több ország száll be, legutóbb épp a svédek, akik emiatt meg is kapták a magukét Bayer Tagkönyvtől, miszerint „a svéd kurva anyátok, rohadédkok…”. No most, hogy Orbán a kurvázó Trumpnak szurkol teljes szívből, ha viszont a melegek (és más üldözöttek) jogaiért valaki kiáll, annak a kurva anyja, ez azért delikát, és nem csak azt mutatja, meddig jutnak el ezek a saját hazugságukban, hanem azt is, milyen ótvaros taplók. De ezt is megszokhattuk már.

Éppen ezért van az, hogy be kell látnunk, ez a dolgozat sem hord magában semmilyen újdonságot, csupán egy újabb bokréta azon a Magyarországon, amely állítólag Isten kalapján csücsül. És ezen ücsörgése közben szivárog belőle a barna lé. A Fidesz minden féket és gátat elhajított, morál nélküli, hatalomért lihegő csürhe csak már, amely a saját hazugságainak mocskában fetreng, miközben az elhülyített szavazóinak keresztény értékekről papol, ami nincsen neki. De ahogyan látjuk, a világban rá hasonlító többieknek sem. Ők azok, akik ugyan túl sokan nincsenek, de annál hangosabbak. Most épp itt tartunk.

Az atomháború hatása az aranyhalakra

Nem tudjuk, hogyan vészelték át az idegen tóban Kocsis Máté aranyhalai, akiket a szankciós rezsidémon miatt kellett idegenbe engednie, de kegyes volt a tél. Nagy valószínűséggel tehát életben vannak és maradtak, hacsak nem ótvaros hazugság volt a fűthetetlen akvárium és minden is, ami ezeknek kiesik a száján. A mostani egészpályás letámadás azonban aljasságában mindent visz, amióta a parlamentben elfogadták a békét óbégató nyilatkozatot a bátrak, illetve bátorak, ha Mészáros L. professzor szavaival élünk.

Mind az összes bátorak nekiláttak kórusban békét óbégatni, egyenként telefossák vele a közösségi tereket, a leuralt lapjaikat, televízióikat és rádióikat, napok óta ömlik a ganyé. Kocsis Máté azonban mindenkit überel, a kossuthi Vasárnapi Újság címre hallgató felületen, amely leginkább eléri a leghülyébbeket, Kocsis világ-, és atomháborúról delirált, vagy inkább adta elő jéghidegen. Akkor az aranyhalaknak most már biztosan végük lesz egészen, ha megkapják az atomot meg a sugárdózist, ilyen krakenek kelnek ki belőlük, mint mutánsok a vízből.

Aztán a kretén gazdájuk keresésére indulnak annak parancsaira várva, vagy őt magát zabálják fel egyeneset, mert a krakenek kiszámíthatatlan egy népség. Úgyhogy rossz lesz a vége ennek az egésznek, de nagy valószínűséggel nem kell ehhez az aranyhalakból manifesztálódó szörnyek tevékenysége sem. Egyszer csak úgy, midőn és mikor a népek teljesen elhülyülnek, de az élet akarása, mint Schopenhauer szerint öntudatlan és misztikus erő útra kel, s miként az aranyhalak, mennek a Máté gyerek után, kezükben kasza és más készségek.

Mert gondoljuk csak meg a most hősünkké kikiáltott Mária nénit, mint általános alanyt (one), amikor már mindegy lesz neki, mert annyira csordultig lesz a feje a keresztény kultúrával, az unokájától elvett munkával, a rézfaszú bagolyként közösen mosolygó Gyurcsánnyal meg Sorossal, a megállított Brüsszellel, és ki tudja még mi mindennel nem. Szóval csurig lesz a hősünk félelemmel és reszketéssel, amikor a képébe kapja még ezt az atomot is a gombafelhővel, a világ végivel egészen, s hirtelen minden mindegy lesz.

A kurva életbe – mondja majd hősünk, Mária néni, csattog a protkója szegénynek, göcsörtös ujjai saskaromként merednek, és nem kell már neki semmi, se az ’acskó krumpli, se a kibaszott farhát, se semmi egyéb ilyesmi. Szóval, ha Mária néni váratlanul állapotba kerül, akkor mi lesz, azt senkise tudja előre, és nem is fogja soha. Mária néni annyi van, mint égen a csillag, s ha netán azt mondja, úgyis megdöglünk, gyere kisonokám, rúgjuk tökön a plébánost urat, meg verjük le a csillagokat az égről. Mert minden mindegy minekünk, ugye, kisonokám?

Mi lesz akkor a maradék aranyhalakkal, akik nem lettek krakenek, hova lesz az üres akvárium, és hová az összes fideszes ha a víz lesz az úr? Mert egyszer elpattan a húr, Petőfi sem fogja békevágyát a tizenkét pont fölé srejbolni, hanem röhögve kikel a barguzini sírból, lovakat váltva iramlik haza, és keresi a királyokat, akiket felakasztana. És kikelnek mind a fekhelyükből a szétlegózott és meghamísított királyok, az István is gurul a bádogkerekén, csak úgy csörög és csikorog, és olyan kurva hangzavar lesz, hogy még a halak is befogják a füleiket.

A gombafelhő meg gomolyog fölfelé. Rátelepszik a karmelitára, alulról meg jönnek a népek, plusz a krakenek, boszorkányok, strigák és más készségek a jelenné váló múltból, ha már az a rohadt főispán meg vármegye, azon a páva, de nem is páva az, hanem turul a rovásírásos szárnyával, a kisbíró meg dobol a bádogdobján, hogy beszakad a Máté gyerek dobhártyája neki a kurva világban, füstöl a háború mind, meg a Gábor Áron rézágyúja, ha már nekikezdtünk, hogy vége sem lesz soha ebben a rohad életben.    

Arról van szó tehát, hogy ilyet mi is tudunk. Bennünk is van egy kis Bosch, riogatni mi is képesek vagyunk, s ha Kocsis atommal fenyeget, mi meg a képekből előbúvó alakokkal, akik nem a legkisebb fiúk lesznek, hanem mahomet szörnyek, miket csak a Biblia bír, ha már, s más ilyen egyéb szent iratok. Tehát nem kéne ezt, mert értehető, hogy a hatalomért van remegés, kézrángások és ajkaknak nyaldosása, kappanhang a Kossuthon, de egyszer vége lesz. S ha már a Mária néni szemeibe belenézni nem lehet, legalább a halak maradjanak meg, de elvesztek már azok is.