Kategória: Egyéb

Tegnap délután föltűnt a Müller Péter Sziámi AndFriends Facebook-oldalon a kérdés, amit az adott helyzetben föl kellett tenni, s ami ez volt: „Kedves Péter! Ezzel a Petőfi Zenei izével kapcsolatban lesz valami nyilatkozat, hogy miért is kell ezekhez dörgölőzni, vagy csak csendben hányjunk be a sarokba? (Elnézést a hangnemért, de óriási a csalódásom. És igen, tudom, ez a zenekar csoportja, de itt lehet nyilvánosan kérdezni és mindenképpen így szerettem volna.) Szeretettel (tényleg): Tibi.” – E visszafogott érdeklődést követően pedig elkeseredettebb, keményebb és ordenárébb megnyilvánulások is akadtak.

A filozófiai alapvetést azonban ez hordozta, és az egyetlen igazi dilemmát is, miszerint kell-e nekünk a sarokba hánynunk a hír, s annak tartalma hallatán. Az információ pedig az volt – ami soha nem látott sebességgel és hanghatással söpört végig az egész országon -, hogy Demeter Szilárd, Orbán szellemi helytartója, a magyar könnyűzene gauleitere úgymond, megalapította az úgynevezett Petőfi Zenei Tanácsot, amelynek az lesz a küldetése, hogy a magyar popkultúrát jobbá tegye. Már ezen a ponton kétségeinek vannak, mert aki ilyenbe belevág, az nem tudja, hogy a popkultúra természetszerűleg felülről nem szabályozható.

Illetve igen, de akkor már nem igazán az, hanem a hatalom által manipulált, általa jóváhagyott, lepecsételt, alkalmasint őt szolgáló zene, nem véletlenül merült fel tehát ebben a kontextusban a hajdani sanzonbizottság képe és rossz emléke. Hogy Demeter Szilárd elképzel valamit, ami életszerűtlen és épp Demeter miatt a NER-től terhes, az egy dolog. A másik pedig az: kik azok, akik beállnak a sorba mellé pénzért, hívőként vagy tudatlanságból, illetve naiv álmodozóként, hogy ennek az egésznek valami zenei értelme is volna, ami azonban nincs. Müller Péter Sziámi is szerepel a névsorban, így az indításkor idézett kérdés neki szólt, és lényeges.

Tömören újra, jobb híján most már tényleg hányjunk-e a sarokba, ami azt a gesztust takarja, megint elveszett valami, újra csalódnunk kellett valakiben, akiről azt hittük, hogy egy közülünk, és megmaradt benne az ifjúság lázadó lobogása. A Petőfi Zenei Tanács tagjai egyébként Kovács Ákos, Bognár Attila, Frenreisz Károly, Müller Péter Sziámi, Both Miklós, Ferenczi György, Gőz László, Nagy Feró, Németh Alajos és Tátrai Tibor. Ezek közül azonban csak Müller Péter neve verte ki azt a bizonyos biztosítékot, ami csak egyet mutat, a többiekről már lemondtak, vagy épp nem számítanak a jobbat remélő nagyközönség számára.

Minden külön értesítés helyett Nagy Ferót ismerjük, aki nem is olyan rég világossá tette az álláspontját, miszerint ő tudja, melyik valagat kell nyalni, s ezt nem is fél megtenni, emellett pedig a lázadás irányát Európa és annak értékei felé határozta meg. Innen nézve bárkinek, aki komolyan veszi magát az életben, illetve morálisan tartja magát valamire, meglehetősen pikáns dolog egy névsorban szerepelni vele, úgy is mondhatnánk, az ő mocsarába kerül, amit nem ártana megtenni, ha nem muszáj. Ma reggelre egyébként megszólalt a saját Facebook-oldalán Müller is, aki azt mondta, amit ilyenkor kell, de nem lett tőle jobb a kedvünk.

Úgy nagyjából és slágvortokban a jobbítás szándéka, nem hisszük, hogy ő bárkinek is lefekszik, illetve a legnagyobb naivitás, ami az, hogy ő, a költő, sohasem jobb és baloldalban gondolkozott. Ilyképp, így Müller itteni küldetése sem politikai, csak szakmai, etc. Bajunk és gondunk csak ez utóbbival van, ugyanis mi, akik elgondolkodunk e betagozódás láttán, szintén nem bal-, illetve jobb oldalban gondolkozunk, hanem immár a barbárság és civilizáció szembenállásán, s ha ezt valaki nem veszi észre, az nem érti a világot. Aki pedig a hányás szükségszerűsége felől érdeklődik, innen teszi fel a kérdést, kétségbe esése tehát jogos.

Müller magyarázkodik, és nem tudja, hogy ez régen rossz. De nem akarjuk mi a port rajta elverni, csak csodálkozunk, hogy az az ember, aki a szövegeiben olyan tisztán látta a világot, most hályogot kapott, illetve, ami rosszabb, s ezt jóindulatunk okán nem feltételezzük: szemüveget vett fel, ami a NER által foncsorozott. A névsorra visszatérve, látszik, hogy akad közte, aki már rég eladta a lelkét, más azt mutatja, hogy aki virtuóz zenész, az nem biztos, hogy nagy gondolkodó, illetve, akit mindkettőnek hittünk eddig, az vagy opportunista vagy naiv álmodozó, és ő volna Müller. Ha úgy tetszik, ezért nála borult ki a bili.

Voltaképp ennyi volna, de az irodalom mutat még egy nézőpontot is Füst Milánnal. „Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé.” 

Szomorú, de a jobbik esetként ezt kell tételeznünk az esetről, hozzá téve a névsort, és azt a dilemmát, tényleg nem tudható, a Petőfi Zenei Tanács – amelynek már a neve is anakronizmus – miképp képzeli küldetését, hogy tőle hogyan lesz jobb a magyar popkultúra, hacsak nem nemzetivé válik ez is. Viszont ebből a szempontból sincs sok beszélni való róla, hacsak nem annyi, hogy a nevünket dísznek ilyenhez minden jószándék ellenére sem adjuk. Ha viszont igen, akkor el kell viselnünk, ha a társadalomnak az a része, aki morálisan és intellektuálisan tartja még magát valamire, kérdéseket tesz fel nekünk, hogy induljon-e a sarokba rókázni.

Szili Katalin, miután meghasonlott önmagával, Orbán szolgájának állt 2015-ben, és nekilátott urát miniszterelnöki megbízottként szolgálni. Abban az időben még feltették neki a kérdést, hogy miért lett áruló, amit úgy igyekezett tagadni, hogy nem is, nem is, ezután azonban Szili Katalin, mint tényező és mint ember is elfelejtődött. Dolga sem nagyon akadt, a kisebbségekért kell aggódnia a határokon túl az ő lelkében és szavaiban, s valljuk meg, ehhez túl nagy képzelőerő nem kell. Aggódni mindenki tud, csak pénzt nem kap érte, s ami fontosabb, nem szerepel Orbán kormányának névsorában.

S ha szerepel ott, ha nem, ezután Szili K. még annyira sem lett tényező, mint előtte volt, csak azon ment a morfondír, minek lehet az ellentétele, a fizetsége mintegy a beosztás, mi volt az a szolgálat, amit Orbánnak tett, hogy élete végéig gondoskodni akar róla nagy vezérünk. Mert egyre inkább így néz ki. Szili K. ugyanis jól fizető egyetemi kuratóriumi tagságot is kapott, a Fidesz olvasatában ez halálig szól, csak közbe szólt Brüsszel, mint általános alany mostanában, amely minden fideszes ganyéságot kezd rossz szemmel nézni egyre inkább, és megtalálta azt az eszközt is, amellyel hatni lehet a maffiára. Ez pedig a pénz.

Az erasmusos dolog, mikor is, aminek kapcsán azt közölte a díszes társasággal, hogy addig nem küld pénzt az egyetemeknek, amíg miniszterek, államtitkárok és hasonló pártfunkcionáriusok, vö.: kormánytagok (úgy is mint miniszterelnöki megbízott a’la Szili) ücsörögnek a kuratóriumokban. Nekiláttak hát a fiúk (lányok) fájó szívvel lemondogatni, elbúcsúzni mintegy a havi másfél millákról, s itt érkezett válaszút elé hősünk, Szili K., aki úgy döntött, a pénz fontosabb, mint az eszme (bár ez Júdássá válva már úgyis kiderült róla), és maradt kuratóriumi tag, a miniszterelnöki megbízotti funkciót pedig odahagyta.

Viszont semmi sincs egészen úgy, mint azt Füst Milán bácsitól tudjuk. Ezért következett a vezércsel, amivel a Fidesz az imperialisták eszén túl akart járni, mint Virág elvtárs a magyar naranccsal. Azaz, Szili K. a kuratóriumi tagság megőrzése mellett most már nem Orbán megbízottja, hanem csupán főtanácsadója, ami jogilag lehet különbség (nem szerepel a kormánynévsorban) gyakorlatilag viszont semmi sem. A kérdés annyi csupán ezen a ponton, hogy kinek volt fontos ez a sunyulás, Orbánnak vagy Szilinek, de végül tán mindegy is, mindkettőről sokat, majdnem mindent elmond ez a kis trükk.

Szili ugyanazt csinálja, mit eddig, sóhajtozik a kisebbségekért és a békéért óbégatva Orbán valagát nyalja így biztosítva azt, hogy reményeik szerint a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon. Orbán szolgálat is legyen meg pénzecske is, csak épp az a baj, ha most azt hiszik ezek, hogy Virág elvtárs módján túljártak az imperialisták eszén, akkor tévedésben leledzenek. Mert nagy valószínűséggel ezt is látják, majd emiatt nem jön a pénzecske, és lehet ordítani megint, hogy Brüsszel bántja a magyar egyetemistákat, holott csupán Szili pénzéhségét bünteti, aki képtelen kiszakadni Orbán bűvköréből.

S ők ketten így együtt, valamint az egész Fidesz, s ami vele egy, a NER mutatkoznak meg ekképp teljes valójukban. Ez ugyanaz a történet más formátumban, amikor Brüsszelben és a NATO-ban megunják a mimagyarok kétszínűségét, és egészen egyszerűen átlépnek rajtuk. Magyar aláírás nélkül fogadják el az ukránoknak szállítandó EU-s lőszerek dolgát, és Szijjártó okoskodása ellenére hívják meg az ukrán minisztert a NATO tanácskozásra. Ez az a szint, amikor gesztus szintjén azt közlik velük, hogy le vannak szarva. Így lesz ez az Erasmus pénzeivel is. Látják a bújtatott mutyit, és legyintenek majd.

Ez pedig a végleges lemondást jelenti, mint olyan galeri elfelejtését, aki eddig akadékoskodhatott, de most már a partvonalra kerül. Így nézünk ki a világ szemében, s bár Szili ügye bolhafing csupán a nagy egészhez képest, mégis ékes példája annak, hogy ezeknek (és most már a volt MSZP-s is a mancsaft része) minden szólamuk ellenére nem Magyarország és a magyarok az első, hanem kizárólag saját maguk. Szili ügye a sunyi mutyi tankönyvi példája, a morál nélküli sunnyogásé, ami arra bizonyíték, mivé válik az, aki Orbánt kezdi szolgálni. Fölfalják a fideszes disznók, és mindent elveszít, ha volt valaha is valamije egyáltalán.

Bencsik moszkovita szerint azzal, hogy Orbán Kiskőrösre ment az ünnepen magát Petőfinek képzelni, Budapesten nem volt otthon a macska, ezért cincogni kezdtek az egerek. Ez világos besorolás, a bűnös város ellenzéki, civil vagy akármilyen megemlékezői ebben a kontextusban sajtrajongó (legalábbis a mesék szerint) kis bajszosok, a kedves vezető viszont egyenesen Kacor király vagy Csizmás kandúr, a mesei hős, illetve hősök, bár egyikben sincs túl sok szeretni való. Bencsik moszkovita érezhette, hogy ez kevés, mert esetleg akadnak olyanok, akik jobban szeretik a kis egeret, mint a gőgös macskát, tehát tovább haladt szarral kikent útján.

Második nekifutásra, bár az elsőből egyáltalán nem következve, ilyképp a logika és kognitív képességek erős hiányát mutatva már svábbogaraknak nevezte ugyanezeket az ellenzékieket. Teljes volt a zűrzavar a moszkovita fejében, mert a macskás elgondolás szerint „ezek kinyomultak az utcára, és egyik pimaszabb volt, mint a másik”, a svábbogaras kontextusban pediglen „ezek a kis svábbogarak, ezek kitódulnak az utcára, mert látják, hogy lehet”. Első körben megkérnénk, tessen eldönteni már Bencsik moszkovita elvtársnak, hogy mik volnánk, mert egerek és svábbogarak egyszerre nem lehetünk.

Mielőtt azonban ezen eltűnődnénk, a Bencsik delírium szerint, ha a macska Budapesten van, akkor az egerek nem cincoghatnak, de jobb volna úgy fogalmazni, hogy nem engedik nekik, vagy nincsen rá módjuk. Ugyanis a Csizmás kandúrt (vagy Kacor urat) erősen elzárják, hogy mi, egerek a közelébe se férkőzhessünk, ebből pedig az fakad, hogy macska uram be van szarva az egerektől, tehát moszkovita elvtársnak vigyáznia kellene a hasonlataival. Mert és ugyanis ilyen megsemmisítő és megalázó dolgot szeretne közölni mindenről és mindenkiről, aki nem fideszista, aztán meg kiderül, hogy épp az ellenkezője az igaz.

Ha elképzeljük a kordonokat, a függöny-, és buszok mögé bújást, a macskán még az óvodában is ott virító kevlármellénykét, világosan látszik, ki az úr (Petőfivel a víz, csak erre sem gondolt a kedves vezető ott Kiskőrösön). Azaz, az egerek cincognak, csak a macsek elmenekül előlük, ez évben Kiskőrösre, tavaly meg Zalaegerszegre. Máskor a Kossuth stúdiójába, mint ahogyan Bencsik Moszkovitának is csak a sajátjai között oly nagy a pofája, s ha szembe találkozna akármely egérrel (vagy svábbogárral épp), menekülnie kellene, vagy arra volna késztetése, mert ezeknek mindig csak csapatban és mindig messziről habzik a szájuk.

Itt pedig rátérünk a svábbogárra, ami nem más, mint a csótány népies neve, s ha ehhez vagyunk hasonlítva az sem igazán sértés, mert még így is hasznosabb, mint az egész fideszcsürhe együtt. De ez csak mellékszál. A rosszabbik hír az Bencsik moszkovita számára, hogy a csótány (svábbogár) nagy túlélő, már az ember előtt ezen a földön volt, és utána is itt lesz, és a svábbogár az, aki még Putyin haverjuk belengetett atomcsapását is túlélné, míg a fideszcsürhe meg egyáltalán nem, mert elpárologna az összes, mint egy fazék víz, amit a tűzön felejtettek rossz vagy hanyag háziasszonyok.

A svábbogár minden szaron megél, nem csak homáron, mint Bencsik gazdája, látta már a dinoszauruszokat is, és látni fogja azt a földet, amikor a Putyin-félék kiirtják róla az emberiséget, amiből rövid távon az fakad, hogy túlélünk téged, Bencsik, és ezer év múlva is mosolygunk az ostobaságodon. Erről talán ennyi elég is, de svábbogárként az ember feljogosítva érzi vagy érezheti magát arra is, hogy ő maga is besorolást végezzen, fölüsse a Brehmet megkeresni benne Bencsiket magát, de nem találja, mert a nagy állathatározó minden egyes lakójának van valami haszna, míg a Bencsiknek semmi sem.

Ebből fakadóan még a lexikonba sem fér bele, nem jut neki hely és gondolat, s ekként ezt a részét szerencsésen elvégezve arra intenénk a moszkovitát, csak óvatosan a gondolat nélküli kalandozásokkal, amikor az Orbán seggén nyíló ablakból kitekint arra a világra, amiből semmit nem ért, amiben nem jutott sehová, ugyanis ugyanott tart, mint Kádár idején, amikor a magyar fiatalok szovjetbarát nevelésének fontosságáról értekezett. Ez mutatja, hogy ma is csak olyan kommunista, mint akkor, azaz, képtelen a fejlődésre, míg a svábbogár meg igen, úgyhogy vegye fel a díszmagyarját, és húzzon el a jó büdös francba.

A „Kiskunsági préselt malacarc” nevű étel nyert a felcsúti főzőversenyen, amelyen Németh Szilárd elmélkedett tegnap megénekelten az annyira mély magyarságról, hogy még Németh László is megnyalná tőle a vékony ajkait. Csak felidézésképpen a főzőversenyre is kiható filozófia a „magyarokmagyarmagyarországot” akarnak, s mint látjuk, ez már magyar a köbön, olyan szorzat, aminek vége soha nincsen, így végül a saját farkába harap. Nos, ehhez képest, ha Kovács I. István szalagmunkás elolvassa, mivel akarják ezek a turbómagyarok etetni „préselt malacarc” néven, akkor nagy valószínűséggel érthető ordításban tört volna ki.

Kovács I. István, ahogyan az egyébként Németh Rezsiember eddigi idomítása nyomán kialakult benne, az egyszerű ételeket érti és szereti – pacal meg kirántott hús -, így az is bizonyos, fingja sincs arról mi lehet az a homár, amit a kedves vezető Rómában közpénzen a b. nejével jóízűen elköltött.  No most, ilyen feltételekkel és körülmények között Kovács I. Istvánnak préselt malacarcot felkínálni nem lehet, mert midőn olvasná a magyar a köbön étel leírását, anyukája után is elkezdene pityeregni, hogy segítse őt az életben, illetve az ételben, ott ülne tanácstalanul és kiszolgáltatottan a mélymagyaroknak, mert ezt olvasná éti útmutatásul.

„Kiskunsági préselt malacarc: malac pofa nyelve-orra konfitálva, mangalica sonka köntösben, prés alatt készítve, füstölt kalocsai pirospaprikás krémmártással. Pirított kukoricapuliszka, kapros juhtúróval bélelve, házi tejföllel. Savanyított malacfüles nemzeti langyos vitaminsaláta, zöldfűszeres, velős roppanccsal.” – Ezt látván Kovács I. István tudatát ellepnék a barna ködök, ami mögött szófoszlányok, letöredezett képzők és ragok, a nemzeti meg a langyos, köntös, prés, füst lexikák bugyognának a házi tejfölben, és vérmérsékelt szerint – mint már láttatni kezdtük, ordítana vagy az anyukáját hívogatná, esetleg annyit mondana: megazisten.

Megértenénk őt ebben a kínos tanácstalanságában, ami hasonló ahhoz, amikor kijelölt köztársasági elnökünket (vö.: Novák Katalin) van módunk látni mindenféle ráaggatott göncökben, kiskosztüm meg nagy, mert ehhez nem értünk. Csak annyit látunk, hogy tenyeres-talpas kijelölt elnökasszonyunkat igyekeznek az angol királyi család módján felgöncölni, ám szerencsétlenségére minden úgy áll rajta, mint tehénen a gatya. Elnézést, alj, ha ez a szoknyát jelenti. Ami viszont mindegy, hiszen csupán arra óhajtottunk utalni ezzel, van ezekben egy idea a gazdagságról és annak külsejéről, de nem passzol hozzájuk.

Sem az évszázados elegancia. Ám, hogy mindeközben nyomatják a tulokmagyart, az olyan sajátos kettősséget hoz létre, mint képzelt alakunk, a hősünk nekünk, ez a kitalált Kovács I. István, aki bambán néz arra, mit akarnak vele megetetni, amikor csak egy kis disznóságra vágyik, ahogyan azt Németh Szilárdtól megszokta azt üst mellett, kezében fakanál. Kultúrák szerencsétlen találkozása ez, amiből a NER emberei jól kijönni nem tudnak, hiába tartják el kisujjukat a káváscsészétől, rajta a köves gyűrűvel. Azt is értjük, hogy ütős nevek kellenek a malomkerék tányér közepén ücsörgő mogyorónyi ételnek. Lásd, eltartott kisujj.

Akkor azonban Kovács I. István tudatának megfelelően várnánk el emberi nyelven az étel leírását, főleg akkor, ha előtte magyarokmagyarmagyarországot emlegetünk. Kitetszik tán, hogy nem a sznobéria okozza itt a gondot, mert az csak szimpla bunkóság volna, míg ez itt ezzel szemben kőkemény hazugság, és még csak nem is minket csapnak be vele, hanem saját magukat. Na jó, még az imperialistákat is, akiknek mindezek után nem lennék a helyében egyáltalán. És voltaképp itt értünk el oda, ahová az elején indultunk, de nem is reméltük volna, hogy ilyen hamar sikerül. Bár a terepen nem volt semmi nehézség.

Mosolygunk az egészen, de mosolygunk magán Németh rezsiemberen is, aki nem hazudtolta meg magát. Amint vége lett ennek a kutyakomédiának, amit főzőversenynek neveztek és ilyen eredménnyel járt, mint amit megmutattunk, azt posztolta ki a közösségi oldalra, hogy ő mindezek ellenére marad a pacalnál. Derék. Sőt, delikát ez a hűség, csak akkor a másik oldalt nem értjük, a már majdnem homár a’la mayonaisse beütésű neveket, a lélek-, és kognitív képességekbéli fenn az ernyő nincsen kas állapotot, de nevezzük szellemi rongyrázásnak akár. Viszont ez nem megy. Ha pedig igen, akkor így, és az lesz belőle, hogy kiröhögik az embert.

„A magyarok magyar Magyarországot akarnak” – fejtette ki mindent összefoglalón Felcsúton, a világ közepén Németh Szilárd rezsipacalbiztos azt, amit egy főzőversenyről tudni kell. Ugyanekkor a soknevű kaszinóhonvédő miniszter is megnyilvánult orbáni fajunk felsőbbrendűségéről, aki meg „magyar kézbe magyar fegyvert” követelt, és ezen a ponton annyira magyar lett minden, hogy Somoskőújfaluban megjelent egy trianoni búsongás húszmillióból.

Ez azonban Hadházy képviselő bemutatásában abból áll, hogy kivágtak néhány fát, két tenyérnyi, rézből készült táblára ráírták, hogy rendületlenül, a kivágott fák helyén pedig kövekből kiraktak egy kövekkel szegélyezett Nagy-Magyarország formájú virágágyást. Hadházy képviselő a húszmilliót siratja rámutatva arra, hogy ezt is ellopták. Magunk viszont kiegészítjük azzal, hogy a felcsúti főzőversenyen a térköveken karikás ustor bemutatót is rögtönöztek a pacalos embernek.

Sőt, az elkészülő ételeknek Petőfi életéhez kellett kötődnie abban a szelemben is, hogy szintén a pacalember filozófiájából idézve „az étkezés nemcsak testi, hanem lelki feltöltődés is egyben”. Ekkor viszont beláthatjuk, olyan szombatunk volt, mint régen már, vagy soha. Töményen tolták a képünkbe mindazt a setétet, ami a NER, innen csak a kedves vezető „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok” csatakiáltása hiányzott a totális kéjhez, de ne legyünk elégedetlenek. Közel álltunk hozzá.

Főleg, ha tudjuk, a szakácsok egy bazi nagy kereszttel ellátott teremben főztek, ilyképp valószínűleg keresztényi szellemben, sőt, az egész Kárpát-medence magyarjai főztek magyar ételeket magyarul magyaroknak. Mintha a somoskőújfalui virágágyásban szorgoskodtak volna egyenesen, a kivágott fák helyén kövekkel szegélyezve. Annyi így az élmény, hogy nem is tudjuk, hová nyúljunk a pacalnacionalizmus zsíros böfögésében, de a rezsiember tételmondata megteszi elmélkedési minimumnak, noch einmal, labancul.

„A magyarok magyar Magyarországot akarnak.” Milyen mást akarnának, viszont nem is olyat, mint amilyenre Németh et. gondol. Illetve pontosítanánk, ő nem gondol semmire, mert ilyen tevékenységre alkalmatlan, sokkal inkább a maga egyszerű módján fejezi ki a kedves vezető nácifasiszta elképzeléseit a magyar élettérről, a másokkal nem keveredő fajunkról. De, ami a delikát, hogy már a zabálással is meg lehet ezt tenni. Zsíros a szájunk, pattog a karikás ustor, mi vagyunk a magyar übermensch, Mária köldökén terelgetve a nyájat.

Magyar bélbe magyar pacalt, magyar kézbe magyar fegyvert, így kapcsolódik össze zsíros testünkben militáns lelkünk. Aki nem ilyen, az nem magyar, hanem romkocsmai libsi, akiktől viszont a Mi hazánk, a Fidesz betétcsapata vissza akarja foglalni a pesti belvárost, mint azt voltak szívesek kifejteni. Innen nézve nem véletlen, hogy a magyar szélsőjobb – ami csak a nevében az, mert a Fidesztől jobbra már csak egy szakadék van – azon siránkozik, nem tud mondani semmit, mert minden náci ideáját elvette a NER.

És még lopnak is. Mert ránézve a somoskőújfalui virágágyásra, nehéz abban nyomát találni akármilyen ráfordított pénznek, ha csak el nem vetették, mint Pinokkió aranyát, hogy kikelve aranyat termő fa növekedjék belőle. De a NER-nek ilyenje már van, mégpedig momentán az Unió hiányában éppen te, akinek az adójából mindezt a böszmeséget elő lehet adni. Te pedig szájtátva nézed. S ha nem is a gyomorforgás alapján, mint az elvárható volna némi maradék öntudattal, hanem csudálkozva, mint egy másik, álombéli világot.

„Nagyon fontos találkozási pont a fehér asztal mindannyiunk életében” – tesszük ide mintegy búcsúzásként még a magyar pacalfilozófia tételmondatát a rezsiember készletéből, és ettől is elámulunk, mint már évtizede mindentől, hogy mi folyik itt. Ez, és genderezés, családozás ebben a kis csokorban még nem is volt. Szerencsére, tesszük hozzá. Mert, ha lett volna, szóhoz sem jutottunk volna, de nagy erőfeszítéssel még igen, ebben az észveszejtő tempóban azonban nem tudni, meddig. Tán míg el nem fehérül a száj is. Addig.

„A jó kurva anyádat ismered-e te majom propagandista” – szólt hozzá tegnapi írásomhoz egy nyájas olvasó, amitől én – nagy valószínűséggel csalódást okozva neki – melankóliába estem. Ez az állapot nem lehet ismert a ny. olvasó számára, ugyanis érzelmeket tételez, emlékezést és vágyakozást, az ilyesmi a ny. olvasó számára ismeretlen terep, neki csak zsigerei vannak, ebből fakadóan pedig agytörzsi létezése. Számára a magamfajta nem létezik, fölébem száll a gépével és pusztítandó vasút vagy gyárüzem vagyok a magasból pitypanggal a kezemben, ami kinyílott, hát megírom, ahogy kérve volt régi időkben.

Nem ismeretlen ez a reakció, nem új, nem az első, így nem is az egyetlen, lesz majd hasonló másik, és az sem lesz az utolsó. Szokva vagyunk, a kedves vezető kijelölte – és mindig újólag kijelöli – a sövényt, lerakja a gyűlölet jelzőkaróit, amelyet ezek a ny. olvasók követnek a repülőjükkel, nézve azt, mint Hende a gukkeron, hová kell ledobni a bombát, amitől szétpaccsanunk oly alakot véve fel, mint a tehénlepény. Ami a figyelmet mégis felkelti ebben a nékem címzett üzenetben, az a szenvtelenség, a kiérlelt, elterülő és megingathatatlan gyűlölség a más iránt, ahonnan nincsen már visszaút.

A reám szálló melankólia mélyiről igyekszem megfelelni a kérdést, ami nekem szegeződött, hogy ismerem-e a jó kurva anyámat, s azt hiszem, ez elmondható, igen, bár az emlékek halványulnak, lévén tíz éve halott szegény. Jó asszony volt, s hogy kurva-e, azt nem tudhatom, az apám dolga lenne vagy lett volna, de biztos megbeszélték egymással még annak előtte, amikor ő halt meg vagy húsz éve, s azt hiszem, a felhők felett, magasan a bombázón túl, ha van Isten, akkor annak közelében fogják egymás kezét, legalábbis remélem. Mert megérdemlik. Ám a ny. olvasó hiába emlegeti a kurvaságot.

Ősi és tisztességes szakma ez, sokkal igazabb erkölcsökkel, mint amiről az az Isten – akinek a mélyiből e kedves ember felüvöltött – nem is álmodhat. De visszatérve anyámra, aki mindegy, hogy kurva volt avagy sem, de belőle nőttem én mint fatörzsből gyönge ága, egy baj azonban volt vele. Papot járatott hozzám, hogy oktasson otthon a hitbéli tudnivalókra, ami fájt. Bár visszatekintve ez is jó volt, mert alkalmat kínált arra, közelről ismerhessem azt az embertípust, akik közé a ny. olvasó is bizonyára tartozik pátosztól fennakadt szemekkel kurvázva kereszténységében. Anyámnak köszönhetem, hogy tudok rajta röhögni.

Sok mindent tudnék még mesélni bizonyítandó, hogy ismerem az anyámat, aminek az ellenkezőjét a ny. olvasó sem feltételezhette, csak az volt a feltevés és a győzelmes mosolygás, hogy őt lekurvázva bennem az olyas indulatokat generál, amit ő a kocsmában vagy idoljától, ettől az Orbántól megszokott, hogy gyere ki az utcára, és férfiként intézzük el. Vagy letöröm a sörösüvegem nyakát, és hívom halálos viadalra. De a fentiek miatt, hogy profánul szóljak: leszarom, miket irkál az anyukámról, vagy, hogy kurvázza-e, nem érdekel, még csak félre sem állok letörölni, ugyanis sárral sem vert be, mert odáig nem ért föl.

És most, hogy elmeséltem az életemet, és tisztáztuk a viszonyokat, a mondatból – hogy emlékezzünk „A jó kurva anyádat ismered-e te majom propagandista” – már csak annak a vizsgálata maradt, hogy vajon majom vagyok-e és egyben propagandista. A majomhoz is az a viszonyom, mint a kurvasághoz, mert semmi sem idegen tőlem, ami emberi. Majomként el tudom képzelni magam, és a fentiek miatt a ketrecemből mosolygok a világra, benne a ny. olvasóra, miközben neki füstöl a feje, mert az írásomra észérvet ellenük fölhozni nem tud, csak annyit, hogy kurva az anyám. És még egyszer mondom, ki nem szarja le a nyomorát.

S hogy propagandista volnék-e, még az is lehet a magam módján. Ugyanakkor, amikor a KESMA-ra gondolok, a Kossuthra kivált pénteken, de más napokon is, a tévéikre és a celebjeikre, meg az összes csapra, amelyekből a ny. olvasó szívének kedves szavak sprickolnak megállíthatatlanul, nos, akkor is csak nevetek, mert velem van Kierkegaard tanácsára, ezt kértem az istenektől, és megadatott. Ha jó szívem volna, ami nincs az ilyen nyájasok felé, akkor nekik is tanácsolnám ugyanezt, de hiába tenném. Ezek markolják az esernyőt, a savas üvegcséjüket, és ordítanak bele a világba a barmai. Mint ön is, aki megszólított bájosan.

Az a hír most épp, hogy a magyar országgyűlés március 31-én szavaz a finnek és a svédek NATO csatlakozásáról, pedig már Hende Csaba is megjött Helsinkiből. Azt nem tudjuk, hogyan mennek a parlamentben a dolgok, de állítólag Semjén döntött úgy, nem hívják össze a bátrakat, illetve a díszletként szolgáló ellenzéket. Tavaly nyár óta szórakozik hazánk a két északi országgal és a NATO-val, amin nagy valószínűséggel nem lepődik meg senki, mert, ha lehet így fogalmazni a diplomácia nyelvén, már mindenkinek tele van a töke Orbánnal, a Fidesszel, de, ami egészen sajnálatos, miattuk valaha volt szép hazánkkal is.

Néha azonban lehullanak a díszletek Orbán bábszínházában, és az aláomló paravánok mögül előkandikál a nagybüdös semmi. Ez most épp abban mutatkozott meg, hogy Balla György (a Fidesz frakcióvezető-helyettese, akinek hála a jóistennek eddig a nevét sem hallottuk), újabb narratívát adott a NATO-szavazás halogatásának, amikor pengeélesen kijelentette, ez azért van, mert „Brüsszel hazudik, mint a disznó”. Több dolog van itt, ami figyelmet érdemel a névtelenség homályából a fény felé kacsintó fideszkatona fölordításában, s ezek közül az első a képviselő nyelvteremtő ereje és plasztikus fogalmazása.

Mert ugyan magunkat meglehetősen jártasnak tartjuk édes anyanyelvünk rejtelmeiben (szókészlet, grammatika, nyelvtörténet, etc.), de ilyen szófordulatot még soha a büdös életben nem hallottunk, mivelhogy nincsen. De már van, ha a Fidesz mondja, ilyképp előttünk áll kegyelmes urunk cimborája, akit hellóröfivel üdvözölt az ólban, viszont kiderült, nem lehet hinni neki, mert malac lévén hazudik, mint a disznó. De ez a legkisebb baj. Az jelesül, hogy a tulokmagyarok nem tudnak magyarul, hanem valami egészen más nyelvet használnak, ami azonban tele van pontatlanságokkal, illetve hazugsággal.

A nyelvről annyit vázlatként, hogy a hazug disznó összetétel egy dolog, mint élő kapcsolat, illetve a hazudik, mint a vízfolyás a másik, ami szintén használatos a Kárpátok alatt. Ebből alkotta Balla fideszista a mellbevágó új mondatot, de vélhetően nem Kazinczy nyelvújító buzgalmával, hanem, mert fingja sincsen édes anyanyelvünkről, ami az ő beosztásában nem is követelmény, csak akkor nem kellene megszólalnia. Egyiküknek sem, tesszük hozzá sietve, viszont azt tapasztaljuk sajnálatosan, hogy ennek ellenére be nem áll a szájuk, így rombolva le az ország mellett a nyelvet is, tehát összegezve: mindent.

Mindezen túl azonban ebben a kontextusban nem lehet tudni, Brüsszel mit takar. Legáltalánosabban az Unió szinonímája a Fidesz narratívában, ami Unió azonban meglehetősen többrétegű, mégpedig annyira, hogy magunk is a tagja volnánk, tehát és következésképp mi is (illetve ők) hazudunk, illetve hazudnak. Más olvasatban a brüsszeli disznó, aki nem mond igazat, az Európa Tanács, az Európai Parlament is lehet, végső esetben azonban az ódon házak és utcák, akik csalfák és igaztalanok, de ez sincs így. Brüsszel ugyanis olyan szitokszó ma már, mint a liberális, a jogállam vagy maga Soros Gyuri bácsi.

Gyurcsányról nem is beszélve. Mert ezek az emlegetett hangalakok mind olyan ösztönöket hívnak elő a mély-, ős-, és turulmagyarokból (vö.: tulok), hogy savért szaladnak, illetve kinyílik az esernyő a zsebükben. Elemi ösztönök ezek, ahogyan a könyvdarálás okozta kéj, és a soha véget nem érő éjszaka révülete. És most, hogy előttünk áll a fideszvilág horizontja benne a frissen megismert, sötéten pulzáló Balla Györggyel, azt a kérdést tesszük fel magunkban, mert nekiszegezni nincs módunkban, hogy mi az anyánk valaga köze van a bizonytalan állagú Brüsszelnek a NATO-hoz, illetve a disznónak a hazugsághoz.

Nem remélünk választ, mégpedig azért, mert nincsen is. Slágvortokban: az EU-ban vannak olyan tagállamok, amelyek tagjai a NATO-nak, másfelől a NATO-nak vannak olyan tagjai is, amelyek egyszersmind az EU-é is, a két halmaz azonban teljesen nem fedi egymást. Ilyképp végképp nem tudjuk, ki hazudik, mint a disznó. Balla Györgyre tippelnénk, de akkor gondolkodást tételeznénk, az azonban tévedés volna. Mert olybá tűnik így összegezve, hogy ennek a fideszistának (sem) osztottak sok sütnivalót, amikor azért állt sorban, így ami belőle gondolatnak tűnőként előbugyog, az valami egészen más.

Az egyik budapesti iskolában az igazgató lefújta (betiltotta) a diákok március 15-i, ünnepi előadását, mert beszart. Az iskoláját féltette vagy csak saját magát, nem tudni és nem is érdekes, de az agyában bekapcsolt a Menyhárt Jenő (Bizottság) által megénekelt kopasz cenzor, és így cselekedett, ahogy. Indoka a látványos és lehangoló akcióra az volt elmondása szerint, hogy a gyermekek előadásában Petőfi „Akasszátok fel a királyokat” című versének szavalása során a refrén egy helyen „elnyelődött” úgymond, így Orbán Viktort lehetett odagondolni. Nem tudjuk, nem hallottuk az akusztikát.

Bár elnyelődés nélkül is előfordulhat ilyen baleset, ám ennek megakadályozására gondolatrendőrségre volna szükség, ilyenje azonban igazgató úrnak nincsen. „Ha ez kimegy, vége az iskolának” – mesélte még a lehangoló döntésről, s bár a tudósítások nem írják, magunk látjuk, amint reszket a lába, és csorog róla a jéghideg izzadság, ezért inkább a magunk részéről sajnáljuk szegény direktort, hogy ilyen országban kell élnie. Bár hozzá tesszük, hogy mi is ebben tengetjük magunkat. A diákok a döntés után forradalmat játszottak az iskolában, petíciót fogalmaztak, aláírásokat gyűjtöttek, ilyenek.

De ez nem az a nap volt, nem az az óra és perc, amikor ügyüket jóvégre vihették volna, az ünnepi műsor tehát elmaradt. És az iskola, valamint annak igazgatója így áll előttünk a kiábrándító képben, a gyermekek pedig találkoztak a valósággal, ahol majd felnőtt korukban elmesélik nekik, hogy az élet nem habostorta, Pelikán. Viszont, mivel ünnep volt, és épp március 15-e, a kedves vezető is adott műsort, s pont Petőfi szülőházánál, mert odaette a rossebb, ahol azt hozta a hallgatóság és az összes magyarok tudomására, hogy mindannyiunkban lakik egy kis Petőfi. Szép gondolat.

Ugyanakkor az is látszik, hogy az emlegetett iskola diákjaiban megbúvó kis Petrovicsot képen vágták, és hiába akarták volna elmondani, hogy akasszuk fel a királyokat, mert ettől mi állítólag indultunk volna Kiskőrösre ezt a miénket fölkötni. Így lehet elképzelni a félelmeket és reszketéseket mindkét oldalon, viszont az a kérdés motoz bennünk mindenképp, hogy maga I. Orbán V. nagykirályunk, amikor a tavaszi szélben Petőfit dicsőítette, végig gondolta-e, hogy épp a költő az ő fajtájával mit is csinált volna. De ezt sosem tudjuk meg, mert lekaszabolták őt az oroszok, amit viszont nagy királyunk elfelejtett megemlíteni.

Elhallgatva, szemlélve így az aktuális ünnepi delíriumot, az a benyomásunk támadt, hogy ott, Kiskőrösön a beteg épp Petőfinek álmodja magát. Olyan tulajdonságokkal ruházta őt fel, amit magának is szeretne tudni, de ez nem igazi nóvum nála. Emlékezhetünk, a futball vébé után Messinek képzelte magát, a pici embernek, aki meghódítja a világot, és az a lába előtt hever. Ezúttal Petőfi lett. Előfordulnak ilyen balesetek a betegség lefolyásában, ám ebben az egész történetben csak az a zavaró, ha ő álmodhatja magát világforradalmár költőnek, gyermekeink miért nem tehetik meg ezt. A szelleme elveszi a játékukat.

Ám ne higgyük, hogy a kisdedek móka nélkül maradtak ezen a napon. Úgy fogalmazhatnánk, annak képzelhették magukat, amit a hatalom megengedett nekik, s itt, minálunk, a fatornyosomban épp kicsi huszárnak. Viszont nem akárhogyan. Nálunk a soknevű honvédelmi kaszinós járt emelni az ünnep fényét és utat mutatni tévelygő lelkeinknek, de már maga a megemlékezés címe is beszédes volt: „Ágyúinkat ismét nyugat felé fordítjuk”.  No most, Buddhában testvéreim, engemet tessenek fölkötni, ha ebben viszont nincs ordas áthallás, csupán a másik irányba, amit viszont lehet ezek szerint.

Sőt, a mi itteni gyermekeink a nyugat felé fordított ágyúk képzelt tüze és robaja mellett papírcsákóban, forgatókönyv szerint kaszabolták le a szintén gyermek labancokat, ami előadást a megjelent potentátok, képviselők, kaszinós miniszter eltelve szemléltek, míg ugyane gyermekek pesti sorsosai megfoszttattak még a szavalás gyönyörűségétől is. Ebből is kitetszik, a mércék nem egyenlőek, a múlt, jelen és jövendő csak olyan lehet, ami megfelel a kurzus szája ízének, ami az, hogy a királyok megmaradnak vagy újjá születnek, kis katonáink pedig képzelt vérüket adják a XIX. századi NATO ellen.

Mindeme elképzelhetetlen történetek azonban nem egyebek, mint a hatalom romlottságának és perverzitásának újabb bizonyítékai, ahol az élet arról szól a birodalomban, hogy a dolgok egy ütemre járjanak, a gondolatok egy irányba mutassanak, valahová, a Kiskőrösön deliráló kedves vezető felé. Ami történik a NER-ben, az már beteges. Eddig is az volt, de a köznapok szürkesége és monotóniája elfedi rendre, azonban minden egyes ünnep – amikor mondani kell valamit – azt mutatja, kies hazánk száguld a semmi mélyén lapuló degeneráltság felé, amelynek legalján iskolaigazgatók reszketnek az életükért. Ez az, ami delikát.

• Halló – szólt bele a fiától kapott feltöltős telefonba özv. Magyari Béláné, miközben a rántást kavargatta a köménymagos leveshez a sparhelten.
• Halló – szólt vissza egy fémízű hang – özvegy Magyari Bélánéval beszélek?
• Azzal lelkem, én vagyok az, de mit akar egy szegény vénasszonytól?
• Tudja, lenne itt ez a beszéd Kiskőrösön.
• Milyen beszédre gondol, mert én olyanokat nem szokok hallgatni, már a plébános urunkat is unom gyakran, ne mondja meg neki, de el is szoktam bóbiskolni a prédikáció alatt.
• A miniszterelnök beszél Kiskőrösön.
• Ki az a miniszterelnök.
• Hát, Orbán Viktor.
• Ja, hogy ő – csodálkozott erősen az özvegy – és mit keres ő Kiskőrösön, és mi közöm nekem ahhoz?
• Március 15. lesz holnap, tudja.
• Tudom, persze, hogy tudom, gondoltam is, hogy lassan veteményezni kéne, de a derekam hasogat, tudja, meg a szegény Béla sincsen már, elvitte az ital. Mindig csak az a pálinka.
• Az ünnepre gondolok – türelmetlenkedett a fémízű hang a telefonban.
• Milyen ünnepre lelkem? Nincs se nevenapja, se születési a gyerekeknek meg a kisonokáknak, a húsvét meg messze van.
• Hát a forradalom.
• Az ’56-os?
• Nem, a ’48-as.
• Akkor még gyerek voltam, arra nem emlékszek.
• Az 1848-as.
• Mit beszél itt össze, hát hol voltam én akkor, még a dédi gondolatjába se.
• Petőfit ismeri?
• A lakatost?
• Nem, a költőt.
• Olyan nincsen itt a faluba’.
• Csak tanult az iskolában róla.
• Az Orbán Viktorról?
• Nem, a Petőfiről.
• Lehet, de nem emlékszek.
• Akkor azért jöjjön el meghallgatni a beszédet.
• Róla fog beszélni a miniszterelnök? – értetlenkedett Magyariné – Mert péntekenként szokom hallgatni a rádióba’, ott sose beszél róla.
• Most hallhatja élőben is, és beszél róla.
• De mit érdekel engem ez a Petőfi, meg messze van az a Kiskőrös, hogyan menjek oda? Buszt küldenek?
• Milyen buszt?
• Szoktak toborozni régebben ilyen menetekre, polgármester urunk noszogatta a népeket, hogy ha mennek menetelni, lesz közmunka.
• Nem lesz busz.
• Autót küldenek?
• Nem.
• Akkor hogyan képzeli ezt az én menetelemet arra a beszédre?
• Elhozza az unkája.
• Ó, a kis Karcsi a Londonba’ lakik, a Piroska meg németbe’ valahol, ők is szoknak hívni ezen a telefonon, azért vette nekem a Karcsi.
• Csak el tud jönni valahogyan, a szomszéddal.
• Azzal ugyan nem, mert, de ezt el ne árulja annak az Orbánnak, nem szereti őtet, ó, de nagyon nem. Olyanokat szokott mondani róla, hogy sokszor magam is belepirulok.
• Másképp?
• Hogyan? Gyalog? Tényleg – csillant fel a hangja Magyarinénak – krumpli lesz? Fogytán van már a pincébe’.
• Milyen krumpli:
• Azt is szoknak osztani, amikor az a szavazás van.
• Nem osztanak, most ünnep van.
• Akkor meg minek menjek oda?
• Meghallgatni a beszédet.
• Milyen beszédet?
• Hát az Orbán Viktorét – kezdett kijönni a béketűrésből a fémízű hang.
• Mondom, hogy minden pénteken hallgatom, az is unalmas, azon is el szoktam bóbiskolni, mint a misén.
• De most a Petőfiről beszél.
• Hagyjon már engem azzal a Petőfivel, ha nincs krumpli, nincs busz, nem megyek sehová.
• Lesz pizza.
• Mi az a pizza?
• Étel. Tésztaféle minden finomsággal, amit Orbán Viktorról neveztek el.
• Akkor beszéd lesz vagy névadó?
• Beszéd.
• És a tészta?
• Az is.
• Ingyen?
• Nem tudom.
• Akkor mit tud maga?
• Ne kiabáljon velem – vette pityergősre a fémízű hang -, jöjjön el Kiskőrösre.
• Dehogy megyek. Mért mennék, mi lesz Kiskőrösön?
• Hát a beszéd.
• Milyen beszéd? – fordult körbe özv. Magyariné gondolata, de váratlanul felkiáltott – A rántás, most maga miatt odakozmált a levesem – sikította, letette a hokedlire a telefont, és hajtotta a füstöt, ami mögül a fémízű hang egyre halkabban mondta.
• Magyariné, Kiskőrös, Orbán Viktor, beszéd. – sistergett a zsír, és szép lassan ebbe veszett bele a rimánkodás.

Alapélményünk – a hozzánk való viszony – s egyben leszaratásunk története is a Bicskéig való meghosszabbítása akármely dolgoknak. Orbán Viktor, mint hős, a demokráciával, annak működésével és a nép – esetünkben morfológiailag a plebs, vagy a helóták – semmibe vételével. Mi – fentebb jelzett organizmusok, akik örvendezhetünk a luknak a seggünkön, de azon kívül alig is valaminek – nem vagyunk méltók arra, hogy a NER (ezen belül Orbán) a hajlékunkba jöjjön, és meggyógyuljon a mi lelkünk. (Ez utóbbi mondatot a misejárók kedvéért srejboltam ide, bár tudom, hogy nagyon kevesen vannak. Ámde mégis.)

Mindegy. De ők is és mi is – hitetlenek vagy más istenekben hívők – jól emlékezhetünk a tételmondatra, miszerint: „Ha támadják a kisvasutat, meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor Lovasberényig. Ez nem krakélerség, hölgyeim és uraim, hanem életfelfogás, sőt, talán életösztön.” – Ezt jelentette ki a kedves vezető annak idején, mint valami filozopter, de bandavezér inkább, és mindenki elfelejtette közölni vele ekkor, hogy fáradjon a sarokba, és ott kisvasutazzon tovább a kantáros nadrágjában. Ez okozta aztán, hogy teljesen elszemtelenedett, ebből fakadóan pedig a képünkbe szarik.

Itt tartunk most. És napra nap kapjuk az újabb bizonyságot efelől, megerősítve bennünk azt a sanda gyanút, hogy az ország, amelyben élnünk adatik, félig diktatúra vagy már egészen az. De mindenképpen olyan, amelyben annak élcsapata, a Fidesz magának kedvező törvényeket hoz, de most már azokat sem tartja be egyáltalán. Mert például mi történne velünk, porbafingókkal, ha autónkkal tilos helyen parkolnánk le, hogy beszaladjunk egy boltba mondjuk kifliért. Ott teremne mindjárt a zsandár, és úgy büntetne szarrá, hogy ketté állna tőle a fülünk. No most, ezért – de nem csak ezért – nem parkolunk a tilosban.

Vagy csak nagyon ritkán, mert a büntetés fenyegetése mellett működik bennünk valami elemi ösztön, hogy bizonyos dolgokat nem teszünk meg, mert az másoknak, a közösségnek vagy rajtunk kívül álló egyénnek kárt okoz. Nem gyilkoljuk le felebarátunkat, mert csorbát szenvedne az élete, és az ilyen megfontolásból születnek az erkölcsök Isten nélkül, de ez messzire vezetne. Momentán csak annyi van, hogy például Polt főügyész megtette ezt a boltba szaladást tilosban parkolva, s amikor megkérdezték tőle, ezt akkor mégis hogy, akkor az volt a felelet, hogy megkülönböztető jelzést használó járművel azt csinál az utakon, amit csak akar.

A TEK, aki válaszolt Polt nevében, mint az őt kísérő osztag, éppen csak azt nem mondta, ha nem tetszik, hogy Polt tilosban parkolt, akkor elkísérik őt Bicskéig vagy Lovasberényig tilosban parkolni, „mert ez életfelfogás, sőt, talán életösztön”. Erre a nótára történt kegyelmes urunk minapi firenzei szerelmetes andalgása is. E kapcsán is felmerült, hogy nem épp szabályszerű a nem is kormánygépet a Kairó-Budapest viszonylatban – ami hivatalos kiküldetésnek volt hazudva – Toszkána felé eltéríteni, sőt, ott le is szállni. De erre is megszületett a pofád befogod válasz, amivel egyszerűen nem lehet egyenes kasza híján mit kezdeni.

Új fogalmat tanultunk a hivatalos indoklásban a firenzei kitérőről, amely az, hogy a nem is kormánygép azért kóválygott el Firenze felé, mert „technikai landolást” kellett végrehajtania. Ez elég ködös idea és magyarázat, de hozzáértők szerint egy gép akkor landol „technikailag”, ha nem eleve tervezett a leszállása. Viszont – emelte fel ujját intőn a szakértő – ilyen esetekben az utas nem száll ki a gépből, hanem a seggén maradva, fülét-farkát behúzva várja az információt a repülést veszélyeztető dolgok elmúltáról. Azaz, ez a kis kitérő ugyanaz nagyban, mint Polt parkolása kicsiben, hogy azt csinálok, amit csak akarok.

Viszont a törvényen kívül és felül állás soha nem tesz jót egy országnak, annak leszart népének, hacsak nem Magyarország az a hely, esetünkben Neria, amelynek lakói mannaként nyalogatják az arcukra ürített fekáliát. Valahol itt a magyarázat arra, miért tartunk ott, ahol. Itt kérdezni sem nagyon lehet, illetve ha mégis remegve, akkor az a válasz: közöd? És a porbafingó mindezek után eloldalog, azt dadogva, bocs, főnök, elnézést, hogy élek. El lehet dönteni, jó-e így, de a válasz is készen van több mint évtizede, ami az: perszehogy. Ilyen országban annyira öröm a létezés, hogy máshol elképzelhetetlen. Már álomképek sincsenek bennünk.