Kategória: Egyéb

Gáspár Győző és nyájas családja futballmeccsre ment, ahol egészen váratlanul rájuk szakadt a mázsás, szörnyű mennybolt. Nem tudjuk, miért indultak ilyen eseményre mindahányan, hiszen eleddig ez nem volt a papa, mama, gyerekek közös szokásában. Ám, amióta a családfő fideszista lett, megértette a leckét, hogy futballmeccsre menni olyan kötelesség, amely alól kibújni nem lehet. Ez az aktus egyfajta hűségnyilatkozat. Hogy megértették a kedves vezető tanítását, ami szerint a labda lábbal való terelgetése voltaképp vallás, amely a mimagyarok egyöntetű közös hite.

Gáspár Győzőn, amíg nem lett fideszista, legfeljebb röhögtek az emberek, és nehezen fogták fel, hogy azzal a képeséggel, ami neki van, és azzal a produktummal, amire ilyen készségekkel képes, miért érdekli az embereket egyáltalán. Hogy mit néznek rajta. És tulajdonképpen ő is miért – így mélázott a Győzikét néző organizmus -, aztán besorolta az ostoba bohóc kategóriába, és rázárta az ajtót. Ez azonban akkor, amikor fideszista lett a zebrák nagy barátja, nyikorogva újra kinyílt, mert más dimenzióba helyeződtek a dolgok, amihöz a régi műsornak már semmi köze nem volt.

Egyébiránt így járt Tóth Gabi is. Ő szintén ilyen hittevő elsőáldozó, de nem érti mi a baj vele, mert azóta, amióta Orbán nyájába beállt és az ő szájával béget, szintén kapja a magáét, hideget, meleget, de langyosat, azt nem. Ám nem is a friss és hamis hite, nem is az ál-szűzmáriasága okán, hanem azért, ami miatt ezek fölböfögnek belőle, azaz, a Fidesz miatt. Nehéz lehet annak, aki eladja a lelkét, felfogni azt, hogy vannak ebben az országban, akik undorukban odáig jutottak, már nem tolerálják a rájuk zúdított pátoszos mocskot, és ennek olykor kendőzetlenül hangot is adnak.

Gáspár Győző is kapott rigmusokat, amelyek futballpályákon oly divatosak, az ezerfejű Cézár költői vénája most és feléje ilyen szavakban nyilvánult meg: „Győzike, Győzike, fideszes gecike”. Látjuk, érezzük ennek a ritmusát, benne van a rím is, amitől a címzett pityergett picinyt, hogy őt így még soha nem alázták meg. De nem értjük a nagy valóságra csodálkozást, mert az érintett ismerhetné a korpa meg a disznó híres esetét, ami ebben a történetben az, hogy míg hősünk saját jogon, önmagának volt hülye, azt elnézték neki, de az ország lerohasztói közé csatlakozást és hittevést meg nem.

Ilyen egyszerű ez, de egyben ennyire bonyolult is. Gáspár Győző – a családot nem kellett volna a csatatérre vinni, mert ők is így jártak – elhagyta a komfortzónáját, az akolmeleget, ahol akkor járt, amikor menetelt a CÖF-el a hasonszőrűek között, amikor Németh Szilárd irodájában a pacalossal fotózkodott, miközben aláírta a pártba való belépési nyilatkozatot. Ezek jó dolognak tűntek a saját szempontjából, mert végignézve számtalan elődjén, a már emlegetett Tóthon, nemzet csótányán keresztül, Zalatnayig az összesen, akik eladták a lelküket egy kis apró reményében, nem tűnt nehéznek a dolog.

Pedig az. Csak épp ezt Győzike – és innen kezdve a győzikék, mint a NER jellegzetes típusa – ésszel föl nem foghatja, mert és ugyanis nehéz megértenie, hogy másutt és másnak még lehet lelkiismerete, ami neki hiányzik, s amit a köznép gerincnek hív, mi pedig nevezzük morálnak. Viszont neki és a hasonszőrűeknek meg nincsen ilyen készsége. És azt is nehéz fölfogni, ha valaki haszonszerzés céljából kokettál a gonosszal, az magára vonja a haragot, ami most a futballpályán ilyen rigmusokban, versikékben nyilvánult meg. Lehetett volna rosszabb is, és egy totális végső elkeseredés esetén még előfordulhat, lesz is.

Mindennek ára van. Mindenért meg kell fizetni.  A mostani habos kakaónak és a melléje dukáló kalácsnak éppen ez, ami viszont nem kevés. Mert hiába mondja a maga egyszerű módján a zebrás ember, hogy őt megalázták, nem erről van szó. Csupán ilyen kéretlenül elhelyezték a társadalom egy polcára, ami viszont nem túl magasan helyezkedik el. Hogy ez az azaktus gyűlölködésnek és utálatnak tűnik, vagy tán éppen az is, arról viszont az az úr tehet, akinek Győző bohóc a szolgálatába szegődött. Az összes győzikéknek erre kell figyelmezniük, és lehajtani csöndben a fejüket, hogy így jártak. Ott csücsülnek a megvetendők fakkjában, és onnan néznek kifelé.    

Pár éve ilyen nem fordulhatott volna elő, de a vetés beérett. Orbán vetette el ezeket a magvakat, s amikor ezt megtette, azonmód vont maga és az emberek közé egy bűvös kört kordonokkal és TEK-kel, ahogyan a parlamenti bátorak is teszik már. A szolgákat, mint a győzikék, azonban nincs módjukban hermetikusan elzárni a társadalomtól, akik így voltaképp azt az utálatot is megkapják, ami ezekre szakadna amúgy. Itt tartunk, és így járnak az árulók, ami folyamat vége az lehet, hogy Orbán is meccsre megy, ahogyan szokott, és neki is jár majd egy rövidke költemény, amitől semmilyen TEK nem védi meg.

Van egy kimondatlan etikai kódex a köz-, és újságírásban, hogy a gazemberek családjával (papa, mama, gyerek, feleség, nagybácsi, és így tovább) nem foglalkozunk. Mert nem tehetnek arról, hogy ők egy gazember rokonai. Nos, mint ismeretes, a Fidesz sajtóhiénái ilyen kódexet nem ismernek, és hogy mi most Kocsis Máté feleségét emlegetjük és boncolgatjuk, az nem azért van, hogy szétkenjük az a szart, ami Kocsis Máté és tevékenysége maga, hanem, mert a b. neje saját jogán érdemelte ki a törődést. Ilyképp az emlegetett kódex hatálya alá nem tartozik.

Ugyanakkor az is megjegyzendő, hogy ilyen odafigylést nem kapna, ha nem az emlegetett alak felesége lenne, mert akkor közel sem kerülhetett volna a tűzhöz, ilyképp egy bizonyos szempontból és szintig mégis csak azért énekeljük meg átmeneti hősünket, mert annak a felesége, aki. Ha tetszenek érteni a viszonyokból fakadó dilemmáinkat. De Kovács 113 József asszonykája mégsem kerülhetne oda, ahol most a Kocsis nej van, azaz, amikor az oldalbordát emlegetjük, akkor a Fidesz frakcióvezetőjéről, illetve magáról a rendszerről beszélünk.

És akkor lássuk, miből élünk. Nos, az ily módon híres hőssé váló nej azért került a híradások célkeresztjébe, mert nem épül meg a Fidesz szuperkórháza. Egészen pontosan nem biztos, hogy elkészül valaha is a hat évvel ezelőtt bejelentett szuperkórház, amit az M1–M7-es autópályák bevezető szakasza és a 7-es balatoni főút közötti területre terveztek.  Még ezzel sincs baj. Ami miatt a bili kiborult, hogy a kórházberuházás projektfelelőse a 2018-ban alapított DBC Dél-budai Centrum Projekt Beruházó és Ingatlanfejlesztő Zrt.

Ebben a Zrt.-ben, amely jól láthatóan – mert eredménye öt éve semmi, zérus – nagy valószínűséggel az ég egy világon semmit nem csinál (és már nem is fog), igazgatósági tag Kocsis Máté felesége, aki az itteni tevékenységéért (vagy nem tevékenységéért) havonta bruttó 550 ezret kap, és az alaposabb orgánumok még azt sem átallották kiszámolni, hogy ez az öt év alatt nem kevesebb, mint 34 millió pénz. Úgy és azért, hogy egy kapavágás nem történt, s mint fentebb utaltunk rá, valószínűleg már nem is fog soha.

Ez az összeg egyébként aprópénz a NER-ben, szinte csak szimbolikus a többi lopáshoz képest, így elsősorban etikai oldala van. Az jelesül, hogy még ha nagyon élénk munka folyt is volna abban az igazgatóságban – ami nem folyt -, ha Kocsis Máté vagyok, és van bennem minimális erkölcsi érzék, nem dugom oda be a nejemet egy kis aprót keresni, mert nem etikus. Viszont innen nézvést nem értjük az aranyhalak miatti sivalkodást, ami mellékszál, az viszont már nem az, hogy tetézve Kocsis lelkének terheit, kitetszik, hogy a neje ránézvést ingyenpénzt kap.

És kapott öt éven keresztül. Ami rendszerszintűvé teszi ezt az esetet, az például a Fudan alapítvány, ahol egyetem sem lesz, az alapítványt már meg sem lehet találni, de a mesés béreket benne még mindig fizetik. Aztán Paks II., meg mindenféle álnéven futó közpénzkifizető helyek, számolatlan igazgatóságok, kuratóriumok, amelyek biztosítják a fideszisták jól létét egészen pofátlanul. Egyébként, ahol Kocsis nejét, ott a Megafon vezetőjét is fizették. Ez az a propagandagépezet, amely többek közt dollárbaloldalazik is.

Nincs kérdés, és nem is érdekes, de Kocsis felesége is csak azért, mert ő annak az alaknak a b. neje, aki szintén az ellenzék képzelt pénzügyei miatt az egyik leghangosabb. Illetve ő volt az, aki sátáni vigyorral bejelentette a szuverenitás-törvényt, amellyel az ellenzéki újságok pénzhez jutását akarják megakadályozni, de ilyen hátérrel talán ezt sem kellett volna. Ám ahogyan a maguk irányában, úgy az eltaposni óhajtottak felé sincsenek ezeknek morális gátjaik. A mi szemszögünkből azonban ezzel a feleséges sztorival Kocsis elvesztette a jogait a tutulásra.

Ha innentől fogva mások zsebében kotorászik, akkor részünkről megvolna a javaslat, mivel lehet befogni a pofáját. De a történet ilyen lezárása helyett van nekünk egy óriási csattanónk, ami ezen kívül is minden pénzt megér. Történt ugyanis, hogy maga a Fidesz frakció igyekezett saját vezetője jó hírének megmentésére, de az ő szempontjukból inkább ne tették volna. Kiadtak egy közleményt, ami tele van csonttal, és egyben annak is a bizonyítéka, nem sikerült fölfogniuk, ma is a baj ezzel az esettel. Íme:

„Kocsis Máté frakcióvezető jogász végzettségű, ügyvédi szakvizsgával rendelkező felesége a magyar átlagbérnél kevesebbet keres havonta a DBC előkészítő cégében, ami nettó 326 ezer forintot jelent. Munkáját minden esetben hiánytalanul elvégezte. A DBC projekt megvalósulásáról nem Márkus Szilvia dönt, még csak nem is az igazgatóság, hanem a kormány.” – Azaz: a frakció nem tudja, mennyi igazából a magyar átlagbér, illetve nem jut el a tudatukig az eset összeférhetetlenségi aspektusa.

Befejezésként pedig a frakció azzal is tökön szúrja önmagát, hogy ugyan elvégzett munkáról beszél, aminek nyoma nincs, ugyanakkor magáról a tevékenységről derül ki, hogy egyedül a kormány dönt felőle, a kérdés tehát, minek ül ott az asszonka. De ezt már eddig is tudtuk. Úgy, ahogy van, bűzlik ez az egész, s bár újólag megjegyezzük, a NER-ben ez a 34 millió annyira nem tétel, hogy nem is látszik, de Kocsis férjuramnak valami erkölcsi következtetést mindebből le kell vonni. Azt nem mondjuk, hogy takarodjon, mert úgysem fog, de legalább a pofáját fogja be mindezek után.

Szüreti mulatságon járt Hende képviselő. Felvonuláson, át a falun, egy traktorhoz kötött kétkerekű kordén, oldalán lufik, mellette, mögötte apácák, akikkel bizakodva tekintenek az objektívbe, akárha valami családi fotó. Az övéi közt van Hende képviselő a határmenti településen, ahová, s más hasonló helyekre falunapon, búcsú idején vagy átadási ceremóniákon kell megjelenni, hogy meglegyen a szavazat. És megvan. Hosszú évek óta megvan, ezért is ülhet Hende képviselő oly elégedetten a kordén a kockás ingjében, míg a falu apraja és nagyja figyeli, ahogy fotózzák a nagyembert, akinek hitük szerint oly sokat köszönhetnek.

Ily módon, mint a képből is kitetszik, Hende képviselő élete ormain, megelégedettséggel tekint a rajta kívül lévő világra. Elérte, amit ember az ő bőrében elérhet, de, hogy ez megérte-e, az nem bizonyos, de meg sem ítélhető, hiszen nem vagyunk az ő kockásinges bőrében, és nem mi kukkeroltunk – rajta a kupak – annak idején a kedves vezető mellett valami harci gyakorlaton. Ez is csak olyan feladat volt, mint a kordén ücsörgés, a nagyembernek meg kell felelni a még nagyobbnak, hogy járhasson aztán, mint gauleiter ilyen szüreti mulatságokra. Ilyképp Hende, mint nagyon régi motoros, ideái barlangjában szintén bejárta a kiismerhetetlen utat.

Momentán keresztény-nemzeti, ezidőtájt a falvak kósza népe jelenti a megdolgozandó tömegbázist, a polgári köröknek, szalonoknak már csak a halovány emléke pislákol, még korábbról az Antall-féle bizonytalan állagú ideák is valahol messze gőzölögnek. Hende úgy alakul, ahogyan a hatalmon lévők, értékeiben – ha van neki ilyen egyáltalán – idomul a kenyéradójához, ezért ilyen szétfolyó a kép róla, már csak a kockás ingje tartja össze őt a kordén. Ez a feladat a koncért, és ezt ő elvégzi, de egyszer majd, nem is oly sokára tükör elé kell járulni, őszintén belenézni abba, és mérleget készíteni.

Ez azonban nem lesz egyszerű. Mert ugyan hiheti azt a gauleiter a faluban, hogy szeretik, ahol őt élet-halál urának tekintik, s ezért csúsznak térden előtte, mosolyognak a képébe és etetik-itatják, amikor arra vetődik. De ez a rajongás és szeretet illékony vagy nincs is, netán kiköpnek, ha távozik, vagy levonják a mérleget, hogy szaralak. Az emberi minőségről az mutat mércét, amikor olyanok ítélkeznek felőle, akik nem függnek ítéletük tárgyától, s Hendének az az első tükör, hogy hírünk szerint osztálytalálkozóra készül még ezen az őszön, viszont a hajdani iskolástársak zöme kijelentette, ha Hende ott lesz, akkor ők nem. És ez is egy élet mérlege.

Ám mindez nem jutott volna eszembe a Fidelitas nélkül, aki gyerekemberek meg ifjúságunk élcsapata, akárha az MSZMP a munkásosztályé annak idején, és kiderült, hogy ezek olyanok is. Mert amíg Hende ott pöfögött a kordén a faluban, ezek az ifjak választmányi ülést tartottak, majd közleményt, nyilatkozatot (mifenét) adtak ki lehangoló, harcias szellemben és elképesztő nyelvezettel. Hogy vissza kell nekik szerezni Európát, mintha valamikor az övék lett volna, egyáltalán olyan szöveggel leptek meg minket, hogy nehezen volt eldönthető, ki mondja. Orbán a Kossuthon, vagy Kocsis Máté egy nyilatkozatban. Illetve netán az Origo.

Vagy akármelyik utolsó falusi párttitkár. Amivel nem arra akarunk utalni, hogy elképedtünk az egyenszövegtől, hanem, hogy ez a fiatal élcsapat is csak erre képes, hogy már ilyen ifjan ennyire mélyen vannak. Ám ezzel bizonyára céljuk van, nem véletlenül szegődtek a Fidesz szolgálatába, amely útnak még az elején vannak, míg a föntebb megénekelt Hende meg a vége felé, így áll előttünk egy jellegzetes pályaív, hogy honnan hová lehet jutni, ha csicskának áll az ember, és végigcsinálja az egészet. Mígnem szaralak lesz, ha már most nem az.

Ilyen jövő körvonalazódik a fidelitasos ifjakból, akik, mint élcsapat, azért adják el a lelküket, mert hendék akarnak lenni, álmaik ekkorák és ilyen jellegűek, jól akarnak élni az Orbán által kínált szemetes kannából. Mindenáron. És még csak az sem látszik rajtuk, belegondolnak-e abba, hogy amikor az ormokra érnek, nekik is számot kell vetniük a nyomorult életükkel, mert még abban sem vagyunk biztosak, hogy a mi Hendénk ezt megteszi-e egyáltalán. Hogy a lelke üszkös romjain maradt-e ennyi erő, vagy az a meggyőződése, hogy amit tett, az jól volt téve. Az összegzéshez lelkiismeret és kérlelhetetlenség kell, de olyan nincsen.

Nézi az ember ezeket a Hendének készülő ifjakat, és csupán azért nem szorul el a szíve a látványtól és a mondanivalótól, mert ők már most elérték, amit Hende vénségére, hogy nagyon sok olyan ember van, aki nem szívesen tartózkodna velük egy fedél alatt. De ezek szerint ez a szempont egyáltalán nem játszik. Az ő bajuk, ha nem tudják pofán köpni saját magukat, a miénk viszont az, hogy látjuk, az országot lerabló sáskahad újabb generációját fülig érő ostoba szájjal, majd eszünkbe jut Menyhárt Jenő és az Európa Kiadó, a majd’ negyven éves szöveg, hogy a jövő itt van, és sose lesz vége. Soha, a büdös életben.

Kocsis Máté, úgy is, mint a parlamenti bátorak frakcióvezetője, nekiment Mártha Imrének, a Budapesti Közművek Zrt. vezérigazgatójának, annak milliós jutalma miatt. Az már csak hab a tortán, ínyenceknek való csemege, hogy mindezt gyurcsányozva tette meg, ami olyan ma már, mint valami népmesei díszítő elem vagy eposzi jelző, egyenesen mindenhonnan kihagyhatatlan. De nem ez, hanem az indoklás, miszerint a bátorak közt is legbátorabb frakcióvezető kifogásolta, hogy a vezérigazgató egyáltalán kapott valamit is.

Ez a kettejük csörtéje amúgy, és Mártha úr, meg is tette, amit megkövetelt a haza, azaz és mindenekelőtt kulturáltan ugyan, de nagyon keményen hajtotta el frakcióvezető elvtársat „egzisztencia-politikusnak” nevezve őt. És ekkor még azt kell látnunk, hogy ez módfelett finom fogalmazás, magunk egészen más jelzőt használtunk volna, de nem is vagyunk vezérigazgatók. De nem is emiatt elsősorban, hanem, mert nincs hozzá szakirányú végzettségünk, és éppen ebből a szempontból kapja meg a kérdést Kocsis et., hogy őneki mihez van.

Más szemszögből, hogy miért ugat bele abba, amihöz nem ért, de a csörte nem ezen zajlik, hanem a pénz miatt. És itt tehető fel a kérdés, ennek a Kocsisnak miért fáj a vezérigazgató pénze, ami szerinte jogtalan. S hogy messzebb most még ne menjünk, miért nem fáj neki a sajátja, belegondolt-e egyáltalán abba, mit tesz azért, hogy az adófizetők őt és a csürhéjét tejben-vajban fürösszék, holott nagy többségük ilyet nem is akar egyáltalán. Sőt, kifejezetten rühelli, midőn az adójából lubickol a frakcióvezető és bájos társai.

De nem is ez, hiszen, ha akarjuk, ha nem, erre még mondható, ez neki, illetve nekik jog szerint jár, ha azt a jogot maguk formálják és alakítják is a saját szájuk íze szerint és önmaguk hasznára. Na de a csókosok, rokonok és oligarchák, az összes sáska és ingyenélő a nemzet vején át Mészároson keresztül az összes többiig, akiknek se teljesítményük, se végzettségük, se semmilyük nincs, de mégis ezerszerese ömlik hozzájuk, mint a kifogásolt vezérigazgatóhoz, nos az igen delikát, hogy kívül esnek Kocsis et. érdeklődési és háborgási körén.

Kitetszik valahogyan, hogy ezeknek mindig a másik pénze fáj, mégpedig azért és amiatt, mert annak a másiknak a pénze is nem az ő zsebükben van, mert, ha ott lenne, már semmi se fájna, mi több, azt neveznék szüretnek. Tegnap, amikor Orbánról értekeztünk más ügy kapcsán, azt nem említettük az ökör-aljasságai közt, hogy kifogásolta az ukránoknak adott uniós pénzt, amivel szintén neki is az volt a baja, hogy nem az ő zsebében landol, ha az országra hivatkozik, akkor is, mert tudjuk, hogy az ország nem más, mint ő maga.

Ezt egy szempontból nevezhetnénk akár szimpla észérségnek is, a bűnök közé sorolható kapzsiságnak, de ez az egész azért ennél jóval több is. Az jelesül, hogy a Fidesz, annak ura, illetve annak élcsapata és kitartottjaik nem csak politikailag, hanem gazdaságilag is meg akarnak semmisíteni minden rajtuk kívül állót. Nem tűrnek a gazdaságban és gazdagságban meg mást, ezért is szednek el tulajdonosaiktól maffiamódszerekkel cégeket. Erre egyébként már külföldi cégek is panaszkodnak, egyelőre kevés eredménnyel.

Kocsis frakcióvezető nem szereti, ha jutalmat kap – van pénze – olyannak, akinek nem ők osztanak, mert akkor nem vehetnek hűséget és lojalitást, nem jön létre így nekik, a hatalmuknak és kétes jóindulatuknak kiszolgáltatott „nemzeti nagytőkés” kör, amely, ha kinyitja a száját, úgy járhat, mint Simicska. A saját zseben kívül erre kell a mindenki pénze is, de ezt is tudtuk eddig is. Viszont irritáló, amikor ilyen Kocsis-félék szólogtanak be olyanoknak, akiknek amúgy a cipőjét nem köthetnék be egyáltalán.

Márta úr egyébként elmondta Kocsisnak, amit megérdemelt: „Ha majd egyszer sikerül neki elvégezni az angliai Cambridge-i egyetemet (nekem ösztöndíjjal sikerült) és évtizedekig több ezer fős hazai és nemzetközi közmű társaságokat irányítani (volt tisztem vezetni többek között az MVM Csoportot, az Invitel Csoportot, jelenleg a Budapesti Közműveket) akkor érdemes lesz figyelni a gazdasági, cégvezetési ügyekkel kapcsolatos mondanivalójára”. – Most már csak az a szomorú kérdés, milyen formában jön a megtorlás. Mert jönni fog, ez hétszentség.

Az élet szép. Egy friss közvéleménykutatás szerint a Fidesz népszerűsége és támogatottsága meglehetősen lecsökkent (harminc százalék, ami fix kétharmad még mindig, ugye), de nem ez a legérdekesebb. Az inkább, amit amúgy is tudtunk, de most izmosabban jelent meg, hogy kormányzó pártunk a legszegényebbek, és a legiskolázatlanabbak köreiben őrzi masszív első helyét, leegyszerűsítve és előre elnézést kérve, de mégis az igazsághoz közelítve: leginkább a hülyék szavaznak vagy szavaznának rájuk. Ez viszont sok mindent megmagyaráz.

Tudjuk, hogy a mi kis fasisztáink élénken figyelik ezeket az eredményeket, és mindenkori kommunikációjukat is ezekhez igazítják, hogy maximalizálni tudják a leendő szavazatokat, s hogy verhessék a mellüket az óriási társadalmi felhatalmazásról. Pedig a számok azt mutatják, kies hazánk legyalult lakosságának többsége nem szimpatizál velük, mi több jelentős részük egyenesen rühelli őket, amiről azonban ők nem akarnak tudomást venni, illetve csak annyira, hogy kizárják őket a nemzetből. Így lett a Fidesznek egy uszkve két és félmilliós országa.

Meg a resztli. Nomármost, egyre inkább úgy tűnik, a propaganda feladata az, hogy ezt a kisebbséget megőrizze maga mellett, ezt a tábort akarja egyben tartani, ám mivel, ahogyan a kutatás is mutatja, ők nem azok, akik az eszükről híresek, ezért az ő szintjükön kell szólnia a mindennapi mesének. Ez is az igazsághoz tartozik, amikor Orbán Viktor megszólalásait értékeljük és elemezzük, s azok tartalma után egyre gyakrabban tesszük fel a kérdést, hogy hülye ez vagy aljas, debil vagy gonosz, leépült vagy taktikázik. Nehezen eldönthető.

Ugyanakkor, bár a mindenkori üzenet azoknak szól, akik nem a legélesebb kések a fiókban, ekképp idiótaságokat és természetesen uszító aljasságokat tartalmaz, mégis hallják – mégpedig mennyire – a kerítésen túl is. És látjuk, olyan hangulat és vélekedés alakul ki a civilizált világban, hogy az ember ott letagadná a magyarságát, szégyellni kénytelen, mert onnan az látszik, hogy ő választotta meg sorozatosan ezt az idióta szarkeverőt, holott erről szó sincs. Ezért nem csak itthon szenvedünk miatta, hanem odakint is.

Mindezt el kellett mesélni ahhoz, hogy szót ejthessünk a legfrissebb bejelentkezésről, amely Granadából történt az Európai Politikai Közösség kétnapos tanácskozása előttről. Még annyit adalékként a szégyenünkhöz, hogy a mi miniszterelnökünk a hátsó bejáraton igyekezett a tanácskozásra jutni, s amikor az Euronews riportere arról kérdezte, miért ez a lopakodás, egyetlenünk annyit felelt neki, hogy ez nem szépségverseny, ami már majdnem boldogkarácsonyt. De ilyképp a külföldi sajtó is tapasztalhatta, micsoda egy tajparaszt őkelme.

De a miénk, és számunkra is volt üzenete.  Illetve, mint fentebb láttuk, most már csak a törzsközönséghez, akiknek a sajnálatos minőségéről és minéműségéről a friss kutatás mondta el az objektív mutatót. Orbán nekik mesélte, hogy az Unió az országot, s mivel azonban ebben az olvasatban ő megegyezik azzal, megerőszakolta. Ugyan politikailag, de fölmerül bennünk ennek a képi megjelenítése is, midőn Orbánt erőszakolgatják, de ezt inkább hagyjuk, mert netán fölfordulna tőle a gyomrunk. De, mint tudjuk, nem nekünk üzent.

Viszont az az ember, aki lassan egy évtizede kormányoz rendeletekkel mindenféle vészhelyzetek miatt, politikai erőszaktevésről inkább nem kellene beszéljen, de mint látjuk, megteszi. Azt panaszolja ebben az aljas formában, hogy a migrációs kérdésben elvették a legkedvesebb játékszerét, a vétójogot. Az más kérdés, hogy ilyen ügyekben soha nem is volt neki, de az ő bávatagjaiban máris ott az idea a kedves vezetőről, aki enmaga megerőszakolása közben tehát ilyképp alfelével is óvja őket a migráncsoktól, ami így a totális téboly.

Egyébként az az egész ország is, ahová Orbán efféle hatalma leszivárog, már egyáltalán nincsenek mértékek és mércék, csakis az uszítás. Ugyanitt a hülyéinek azt is sugallta, hogy Ukrajna, mint olyan voltaképp nem létezik, mert, mint mondta, azért nem lehet fölvenni az Unióba, mert nincsenek „paraméterei”, nem tudjuk, hol vannak a határai és mennyien lakják – így a mi urunk -, amivel voltaképp Putyin szólt a szájával legitimálva a mostani orosz hódításokat, amivel is teljesen egyedül van a közösségben. Ezért közlekedik a hátsó ajtón.

S bár ugyan mi tudjuk, hogy ez is a hülyéinek szólt, kintről nézve mi is azok közé tartozunk, úgyhogy, amíg el nem takarítjuk, csak hajtsuk le szépen a fejünket. Eljátszottuk a jogainkat, mint milliónyi Estragon és Vladimir fölemelni azt. Megerőszakolták a zsarológépet, jogi abúzus érte a jogállamot nem ismerőt – olyan képtelenségek ezek, amin lehetne röhögni, ha nem lenne cserepes a szánk, viszont az már tizenhárom hosszú éve. Mondhatnák azt, hogy mindez csak kommunikáció, és normál esetben igazuk is lehetne.

Ez viszont nem normális helyzet, mert a szemünk előtt és a bőrünkre megy egyre mélyebbre Orbán és az ország. Olyan spirál ez, amiből nincsen visszaút. Mert először be lett lőve célközönségnek az egyszerűség egy bizonyos szintje, de amikor a tudattal még úgy ahogy rendelkezők már nem szopták be a sok hülyeséget, csökkenteni kellett a nívón, és ez ismétlődik újra meg újra, míg a végén nem marad más, mint valami röfögés és hörgés, jelszavak és végül parancsok. Ez itt kies hazánk halálának orbáni forgatókönyve.

A Fidesz kínai cimborái nekiláttak prüszkölni, mert most kezdenek rájönni, hiába gyártják le az akkumulátoraikat a magyar ugaron – már ha egyáltalán -, nem lesz min és mivel elszállítani, mert a közlekedés, de kiváltképp a vasút romokban van. A legszebb az egészben, hogy a kínaiak a magyar kormánynál panaszkodtak a MÁV-ra, mintha nem Lázár miniszter egyszemélyben irányítaná már a magyar vasutat, ami ettől olyan is lett. Most azonban nem arról mesélnénk, hogy milyen vonat indul el, melyik nem és hány nem ér célba. A késések már nem is játszanak, mert ami késik az legalább működik, csak épp Európába nem jut el.

Lásd Bécs, ahol a magyar utasok páriákként kóvályoghatnak, mert az osztrákok nem viszik tovább a magyar vagonokat, lévén, nem lehet tudni, azok mikor futnak be – ha egyáltalán -, s miattuk nem borítják meg a komplett európai menetrendet. Amiről már értekeztünk egyszer, az most is igaz, hogy ez már egy működő szimbólum, miszerint egyre messzebb kerülünk a civilizált világtól Orbán és bájos csapata működése nyomán, amit most már a kínaiak is kezdenek tapasztalni, mert ilyen kuplerájhoz, ami itt van, még ők sincsenek – vagy épp ők egyáltalán nincsenek – szokva. A kommunizmusban rend van.

Ezek az akksigyárak, amelyek itt gombamód épülnének, Szijjártóval boltoltak, aki az elmúlt nyáron hetente jelentett be kettőt-hármat, haladva az Orbán által kijelölt úton, miszerint kies hazánk akkumulátorgyártó nagyhatalom lesz. Akkor is, ha ehhez nincsenek meg a feltételek, és akkor is, ha az ország beledöglik. A kínaiak most arra jöttek rá, hogy a szállítással baj lesz, mert nem megfelelő az infrastruktúra, azt azonban még nem tudják, az sem biztos, hogy a termeléshez lesz elég víz vagy áram, amivel kormányunk szintén nem törődött, mert az volt a lényeg, hogy Szijjártó bejelenthessen. Hogy lehessen püfölni a dobokat.

A dolgok azonban nem így mennek. Álom és valóság néha összetalálkozik, és mindig az utóbbi győz. A magyar vasút állapota egyébként a NER állatorvosi lova, ahol először került elő az a jelenség, hogy uralmuk alatt kilopták belőle a pénzt, és most egyszerre rohad rájuk minden. Ugyanebben a cipőben jár egyébként az egészségügy meg az oktatás is, csak azok miatt nem állnak neki ordítani a kínaiak, a magyarok meg nem szoktak ilyet, ők inkább csendesen és Orbánnal az ajkukon döglenek meg. Egyébként épp az aksik szállítása miatt kellett volna a Budapest-Belgrád vonal is, amely momentán úgy néz ki, soha nem készül el.

Mészáros építi, de az anyagokat és a munkásokat átvitték a győri vonalra, ami valami miatt Lázárnak most annyira fontos lett. De az a mókás, hogy kormányként a MÁV miatt a kínaiak meg hozzá fordulhatnak panasszal, s így találkoznak szembe a magyar valósággal. Ez pedig erőteljesen kiábrándító, a magyar vasútról nem épp ennek kapcsán, de mégis most jelentette ki valami Nagy Bálint államtitkár egy konferencián – ez is, ez a permanens konferencia, mint látszattevékenység, ahol ki lehet jelenteni -, szóval azt mondta ez a Nagy elvtárs, hogy a magyar vasút fejlesztésének forrásigénye túlmutat a magyar költségvetés keretein.

Az Isten pénze sem elég. Így értjük, ami is azt igazolja, hogy a szájukig ér már a sár, és az összeomlás kezdeteit látjuk. Mert úgy tűnik, a tanárok fizetésemelése, az egészségügy finanszírozása (a kórházaknak már százmilliárd adóssága van), egyáltalán az állam működtetése is túlmutat a magyar költségvetés keretein, tehát jogunkban áll föltenni a kérdést Orbánnak magunknak is: hol a pénz? Mert a jelek szerint nincsen sehol sem, illetve ismeretlen offshore számlákon jachtokban, röpcsikben és Hatvanpusztán, illetve ne álljunk neki tételesen felsorolni, mert karácsonyig se érnénk a végére, ki mindenki és mennyit lopott.

Ezt – hogy ezek tolvaj csürhe -, eddig is tudtuk, most azonban azt látjuk és tapasztaljuk, hogy emiatt most már az ország működőképessége forog kockán, a helyzet pedig élesedik, keresik a felelősöket és rágják szép lassan egymás torkát. Most Matolcsyét készülnek átharapni, és rá lesz kenve az összes szar, ahogyan a történésekből kitetszik, illetve újra előjött a lassan fél évszázada halott kommunisták felelőssége. Orbán előadásában ők a bűnösök a mostani hiányért, az emlegetett Nagy elvtárs szerint meg a vasút mostani szétrohadásáért is. Mindenki rossz, csak ők nem, ezt tudjuk, de ettől még nem lesz jobb.

Ettől még nem fog működni az ország, viszont jele sincs, hogy valami halovány elképzelésük lenne arról, ezt hogyan is kellene megoldani. Itt a kínai aksigyárosok szóltak először és most, hogy nem erről volt szó, amikor Petiminiszterrel lejattoltak, de ugyanígy az ország összes lakosa is háboroghatna, hogy ők sem erre adták a szavazatukat, nem ezt ígérték nekik. Igaz, semmit sem ígértek, csak annyit, hogy folytatják, és folytatták. Mindent elloptak, a lóvé elfogyott, és itt állunk lukas gatyában az ugar közepén. De repteret akarunk. Meg olimpiát. Meg Magyar Álomvasutakat, ahol a szar aksik szállíthatók. Föl kéne ébredni végre már.

Apukák – meg anyukák – szoktak föstögetni gyermekük iskolájában. Falat, ajtót, plafont, ilyesmiket, hogy leszármazottjuk ne egy trágyahalomban töltse fiatal éveit, ha már az iskoláknak ilyesmire nem futja. Meg sok minden másra sem. Nagy valószínűséggel ez az ország már egyáltalán nem működne ilyen lelkes szülők, civilek nélkül, akik az agyonadózott fizetésükből teszik az ilyesmiket, mert a levont pénzüket teljesen másra költik. Fodball, stadion meg templom, propaganda és misebor. Vagy ellopják.

A festegetés sem egyszerű. Ugyanis, volt példa arra, hogy a fal túl szivárványos lett, ami maga a veszedelem, aztán át kellet pingálni, hogy a gyermekek lelkükben el ne romoljanak a sok színtől. Erről is lehetne elmélkedni, de máma épp nem. Ezen a derűs napon annak nézünk utána, miért nem fognak a szülők többet az állam helyett dolgozni, mi több, miért fog lerohadni az iskola még jobban, ha lehet még a jelenlegi állapotokat fokozni. A jövőben nem úgy lesz, hogy a jótündér csak és jön, és ad ezt azt, munkát, pénzt, eszközöket.

Mivel minden veszélyes, ami nem a Fidesztől származik, az iskolák a jövőben csak állami engedéllyel kaphatnak magánadományokat, az adomány elfogadásáról alkalmasint a Klebersberg Központ elnöke, Hajnal Gabriella dönt. Ha a naccsága nem bólint rá, nem kap semmit az iskola, ami nem tőlük származik. Nem látjuk ennek a végét, az eredőjét azonban sejtjük, képzeljük el, ha valaki fóliázandó könyveket, valami liberális mocskot tukmálna az iskolára, vagy akármi olyat, amellyel a monolit fasiszta ideológia megkérdőjeleződhetne.

De tovább is van. Ha pénzt ajánlanának a pénzszűkében lévő iskolának, amit eddig annak ilyen-olyan alapítványának megtehettek, ezután ez sem megy. A kisebb összegek elfogadásáról a tankerületi igazgatók, nagyobbról a már emlegetett Hajnal naccsága dönt, kikerülhetetlenek. Mindent látni akarnak, mindent tudni szeretnének, és mindent a héjakarmaikban akarnak tartani. És fognak is. Azt az iskolát csinálják ki, amelyiket akarják, de ebben a harcban elfelejtődik a gyerek, ha egyáltalán számít még valamit.

Egyáltalán nem biztos. Mert csak úgy elmélázásilag tegyük fel, mi van akkor, ha a KLIK-nek nincsen pénze budipapírra, akkor a kedves szülő nem küldhet, illetve csak úgy, ha arra felsőbb helyen rábólintanak. De az ilyen ábrándozás egészen messzire vezetne, odáig is épp, hogy nemigen néznek ezek emberszámba már senkit. Szar a helyzet? Legyen még szarabb, és elmagyarázzuk, hogy ez a világ a lehetők legjobbika, egyenesen a mennyország, mint az például a konténerekben való oktatásról is kiderült.

A méltán híres Maruzsa államtitkár osztotta az észt a Hír TV-ben, ahol megtudtuk tőle, „egy jó konténertanterem sokkal jobb, mint egy régi, százéves, vagy pláne negyvenéves iskolai tanterem”. Köszönjük államtitkár elvtárs bölcs szavait, amelyek bizonyságok arra, miként őrzik ezek a ganyét, amin javítani nem tudnak, de már nem is engednek, és mosolyognak bele a képünkbe a bárgyú pofájukkal, hogy kicsi is, savanyú is a narancs, de az övék. A képlet egyébként ugyanaz, mint az egész országban, a kontrollnak totálisnak kell lennie.

Elő kell vennünk megint az úgynevezett szuverenitási törvényt, amivel az ellenzéki újságok és újságírók orra alá akarnak borsot törni, s ami azon az elven működik, hogy Orbán köreitől, ami maga az ország egésze, pénzt nem kap, mástól viszont tilos elfogadnia. Ugyanezt látjuk most az iskoláknál csak más köntösben. Így újólag arra kell jutnunk, hogy a diktatúra fokozódik, nevezzük is akárminek Orbán és a sleppje kormányzását, mert szégyelljük kimondani az igazat, hátha megsértődnek a rablók és segédcsapataik.

És elmélázunk azon is, mi történne, ha a civilek, szülők, egyebek mindezek után egyként döntenének úgy, ez így nem megy, ezután nem fizetnek, nem vesznek meg semmit az iskolának, mi volna annak a vége. De ez csak árnykép a falon, ahogyan az is, mi lenne ebben az országban, ha minden és mindenki, aki emberségből és jó szívből végez olyan feladatokat, amelyeket az államnak kellene, de nem teszi, ha mindenki fejrontot mondana? Megállna az ország, ahogyan már szépen halad afelé, lásd a vasutat, amit önerőből így tudnak működtetni.

Összeomlana minden, megállna az élet. Persze önvédelemből – mert nem mindenki harcos partizán vagy öngyilkos merénylő – úgyis, ezután is adnak majd a népek, hogy a gyereknek jobb legyen, csak azt nem látják már, a pénzüket valóban arra használják-e, amire szánták. Feltéve, ha elfogadják tőle. Mindig abban reménykedik az ember, hogy lejjebb már nem mennek, hogy végre elérték a céljukat, és lassan elnyugszanak, de nem. Sosem lesz vége, hiszen a fasizmus egyik ismérve a permanens harc. Ezt látjuk több mint egy évtizede.

Hogy Schadl Györgynek volt egy röpcsije, és azt csak most fedezték fel, hogy le kellene foglalni, de még nem biztos, az kutyatöke ahhoz képest, hogy a nyomozó hatóság megkaparintotta a naptárját, amiben különös bejegyzések voltak. Illetve vannak még most is, ha nem is gyöngybetűkkel, de beleírva mégis strammul. Ám mielőtt ezzel a nevezetes naptárral foglalkoznánk, azért annyit a nyomozás hevességéről, hogy a röpcsi mellett leltek hajót, Porschét, ingatlanokat Schadl nevén, amit ezek szerint rohadt nehéz lehetett megtalálni.

Mindegy is azonban, hiszen, hogy ezeket a készségeket a gyanúsított beszerezhesse, bűnöznie kellett, ami még nem nyert bizonyítást, viszont hétszentség, hogy megtörtént. De ezt mi nem mondhatjuk ki az ártatlanság vélelme miatt, csak kapirgálunk a mocsokban, amelyben hogy-hogynem fölbukkant a titokzatos bejegyzés, miszerint „Karmelita”. Ami különös, mert feltehetőleg nem tüntetni indult volna oda a végrehajtók feje, s hacsak nem magával Orbánnal, akkor a „jó miniszterasszonnyal” volt találkája ottan, s bizonyára nem légyotti célból.

Hogy ez kiderüljön, meg kellene hallgatni a Jucust, aki, amióta Orbán tán épp ilyen ügyek miatt a sarokba állította, úgy eltűnt, mint a szürke szamár a ködben. Pedig annak idején nagyon is otthon volt az erkélyen, amelyről fotónk is van, amidőn szerelmesen a gazdája mellett ülve lapozgatja a papírokat, de, hogy milyeneket, az nem ismeretes. De nem is ez, hanem a meghittség, ami sugárzik a bágyadt napsütésben feredőző erkélyről, a benyomás, hogy aki oda belép, az egyrészt hagyjon fel minden reménnyel, vagy pediglen szüret.

Ez a Schadl is szüretelni indulhatott, és nem csak úgy egyszer véletlenül beesett oda, hiszen, mint kiderült, négyszer is szerepelt abban a naptárban a Mennyország neve, amit magyarul Karmelitának hívnak, tehát sok lehetett a megbeszélnivaló. Azt nem mondhatjuk, csak sejtethetjük fideszi módra, hogy ha Varga Judit nem is sáros, de tudnia kellett arról, ami körülötte folyik, hacsak az Orbán iránt táplált szerelme teljesen el nem vakította őtet. Mindez is érdektelen azonban, ami a lényeg, hogy ez az egész gennyes ügy egyre följebb kúszik.

Mint a futóbab a karón. Volt itt már Tóni, Barbara és Ádám, „jó miniszterasszony”, most pedig a Karmelita, mint helyszín, s mint ami a mocsok tanyája. Bár azt eddig is és enélkül is tudtuk, csak fura, ám egyben elégedettséggel eltöltő ezt leírva is látni, alátámasztva azt, hogy mindig is igazunk volt, és az is lesz ezután is. Ezek az érzelmek percei voltak, de visszakanyarodunk a rációhoz, ami viszont azt diktálja, hogy bimbózó reményeink lelohadjanak, mert ettől sem – mint ahogyan semmitől sem – remélhetünk semmit az ég egy világon.

Pedig ez a naptár minden pénzt megér, szerepel benne Völner, Trócsányi, de jó miniszterasszony is név szerint, Kossuth tér, ilyenek, a legszebb az egészben azonban az, hogy Schadl nem tudja, kitől származnak azok a szavak, nem mind tőle, állítása szerint. Ezek alapján tehát valaki bement az irodájába, s csak úgy a hasára ütve irkált bele mindenféléket, de ezek szerint nem versek voltak azok. Viszont Varga nacsasszonyt még ezek után sem tartják szükségesnek meghallgatni, odáig tehát nem kúszhat el a babunk. De minden Orbántól függ.

Ha a legkisebb veszélyt is érez a hatalmára, azonmód állíttat le úgyis mindent, és Varga Judit sem lennénk, mert ki tudja, az ügyészség mikor kapja meg a kilövési engedélyt. Bár, mint a képünk is mutatja, vele egy csöppet túl szoros volt a viszony, tehát a kelleténél többet tudhat, e szempontból tehát védve van. Mégis, ez az egész már így is annyira gennyes, hogy fölfordul tőle az ember gyomra, ennél többet azonban nem tehet. Nézi a mozit, hogy mit talál ki a rendező, mert a film előttünk készül. De teljesen biztos, hogy nem nekünk.

Viszont a maffia áll előttünk teljes valójában, és még az is kitűnik már eddig is, hogy a „kisembernek” kis röpcsije meg kis hajója van, a „nagynak” bazi jachtja meg nem is kormánygépe, egyik sem különb a másiknál. Ezek fetrengenek a ganyéban, és nagyon jól érzik magukat benne Polt óvó keze alatt. Így zárásul azonban arra kíváncsi volna az ember, hogy azokon a napokon, amikor „Karmelita” áll a naptárban, a kedves vezető épp mit csinált vagy merre járt, mert egy ilyen összevetésből esetleg érdekes következtetéseket lehetne levonni.

Szöllősi György, Orbán kedvenc lapjának főszerkesztője, s egyúttal kebelcimborája a külügy (adófizetők) pénzén utazgatott szerte, a Föld nevű bolygón. Szöllősi György, mint érdeklődésre Petiminiszter minisztériuma bevallotta, „nem állt, és jelenleg sem áll semmilyen foglalkoztatásra irányuló, így kormányzati szolgálati, politikai szolgálati, illetve biztosi jogviszonyban, munkaviszonyban vagy megbízási szerződéses jogviszonyban”. Rendben. Akkor miért fizette Petiminiszter az utakat, ez egy tisztázandó dolog.

Igyekszünk, de nem lesz egyszerű. Szöllősi főszerkesztő szeret utazni – tán ő is harminc éve így, közpénzen teszi, mint a cimobrája, csak épp nem is kormánygépen, de nem is fapadoson feltehetőleg. Csak úgy játszásiból elmerengünk azon, mi lenne, mi történhetne, ha én, Rezeda anyuka kicsi fia, a Kázmér folyamodnék Petiminiszterhez röpjegyért. Valószínűleg bolondnak tartanának, holott jogilag annyi eséllyel tenném ezt, mint Szöllősi most, azaz semennyivel. Az a kérdés adódik tehát, ha ő kap, akkor én miért nem.

Valami más oka lehet a kivételezett elbánásnak, és itt azt el is feledhetjük, hogy Szöllősi et. a magyar futball és a Puskás-ügyek hivatalos nagykövete, mert ilyen cím vagy beosztás a NER-en kívül sehol nem létezik. Nem véletlenül dobta vissza az USA a diplomáciai vízumkérelmet, még jó, hogy azt nem üzenték Petiminiszternek, ne nézze őket madárnak, mert nem tollas a hátuk. Pedig manapság a magyar külügyekben épp ez a nexus dívik amúgy, peresze az ordításon és toporzékoláson kívül, ami vicsorgatások bízvást nevezhetők hungarikumnak.

De ne menjünk ennyire messze, mert még mindig itt van nekünk az alapkérdés, miért röpködött a mi pénzünkön főszerkesztő et. Ez milyen paragrafus szerint büntethető, mert az, ki jelenti föl őt ezért, és mikor mennek érte a zsandárok. De ugyanez a kíváncsiskodás vonatkozik a minisztériumra is, amely szerv szintén nem arra költ, amire a szavazóktól kap, hanem a jelek szerint a haverok (csókosok és seggnyalók) utaztatására, plusz Petiminiszter teljesen értelmetlen útjaira, amelyek fölöslegesek, de jogilag mégis belefér a dolog.

A fentiekből is kitetszik, a minisztérium kéretlenül bevallotta, annak ellenére fizetett, hogy jogilag semmi köze a sportos emberhez, magyarul, jogsértést követett el. Ahogyan Gyurifőszerkesztő is jogosulatlanul kapa a jegyeit – meg még ki tudja milyen juttatásokat -, mindkét fél bűnös, minálunk azonban senki sem. Petiminiszter még miniszter, Gyurifőszerkesztő is még gardírozza a lapját, és ez mindaddig így is marad, amíg Orbán Viktor ezt meg nem unja, mint ahogyan Varga Jucust is odébtette, amikor teherré vált.

Ebben tehát, illetve ebben is, a jogszerűten röpjegyekkel és ezzel az egész homályosan avas szagú történetben benne van az egész NER. Mint ahogyan abban is, hogy bár feketén-fehéren minden kiderült, az ég egy világon semmi nem történt és történik, a nap vidáman süt az égen, és ez a kettő – a miniszter és a főszerkesztő – még odáig sem jut el, hogy elszégyellje magát. Még egy romantikus regényben is több a jellemfejlődés, de itt van máris egy, a NER-ben ismeretlen fogalom, a jellem, netalán gerinc vagy morál, ne adj Isten, lelkiismeret.  

Nem akarnánk mi túl sokat, mint ahogyan jegyet sem igényeltünk Kázmérnak, pedig ezek alapján neki is járna, hanem csak annyit, hogy a NER ciklopi építményén egy kis karcolás essen. Nem ilyenektől fog megrendülni, ha ilyenektől meg lehet egyáltalán, mert ez nem egy jogállam, csak annyit szeretnénk látni egyetlen egyszer, hogy valami borúsabb gondolat suhanjon át a delikvensek illékony kis tudatán, de valószínűleg erre sincs egy csöppnyi remény sem. Mégis mindent megmutat ez a kis történet is a milliónyi másik mellett.

Azt jelesül, hogy ez az egész csak egy kis sztori, egy pöttnyi adalék a rendszer működéséhez, ami azt mutatja, miért olyan életbevágó az újabb és újabb győzelem nem csak Orbánnak és nem csak a Fidesznek, hanem a legutolsó csicskának is, mert a NER bukásával azonmód szűnnének meg a jogtalan privilégiumok. Ezért szorul bele az ingyenélők seggébe a zabszem, ha újabb rendszerváltásról esik szó. Túl sokan élnek már nagyon régóta nagyon jól Orbán kegyeiből, s ha ő bukik, a habzsidőzsinek is lőttek. Itt is van párszázezer szavazat a Fidesznek.

És akkor vasárnap a Petőfi Rádió éterén megszólalt a Belga „Nemzeti hip-hop” című zenéje, amitől az ember meghasonlott. Mivelhogy nem áll össze a kép. Mindennek az az eredője, hogy a rádiót pénteken kipucolták, zenei szerkesztőt, műsorvezetőt, egyebeket tettek lapátra indoklás nélkül, de a NER-ben ilyenre szükség nincsen. Hiszen mindennek ismerjük a rugóját. Ahogyan az lenni szokott, a régiek helyére jöttek az újak, akik lojálisabbak, s jobban értik az irányt, akik a keltetőből érkeznek, és már magyarázni sem kell nekik mit is várnak tőlük.

Így megy, ez ilyen. A nagy rádió-átalakítás egyébként azzal a jelszóval történt, hogy ezentúl az adó kizárólag magyari zenét játszik, kisöpörve onnan a globalista, nyugati, netán veszélyesen liberális tartalmakat, amiket a magyar paraszt amúgy sem ért, de netán a ritmusa nem eléggé nemzeti a nótáknak, vagy fúvósok buzdítanak forradalomra, és nem eléggé édesbús az egész, Mondjuk meg, nem egy himnusszá váló Nélküled és a többi nemzetinek hazudott mocsok. Szintet lépett a hatalom ezzel, s ha azt hittük a kultúrharc véget ért. Kiderült: nem.

Siránkozni ezen nem nagyon kell, illetve kellene, de már minek, ha röhögni is lehet rajta. S erre adott okot a Belga zenéje, hogy az ember abban a pillanatban jött rá, ami amúgy az elvtársak jellemzője, hogy nincs humorérzékük, nem értik az iróniát vagy szarkazmust, ilyen kisimított agyuk van nekik, amelyben egy irányban működnek az idegpályák. Ott áll Orbán Viktor, mint szellemi közlekedési rendőr, szájában síp, kezében gumibot, és terelgeti „nemzetikeresztény” irányba a dolgokat. Csüngő bajuszú talpasparaszt tempóval.

Szóval kirúgták a kollégákat a Petőfitől, vasárnap nulla órakor pedig kezdetét vette az új irány stílszerűen, a Valmar focimeccseket idéző „Megjöttek a magyarok” című opuszával, hogy tudjuk, mihez is tartsuk magunkat. Még régebben volt egy mókás élmény a Művészetek völgyében, egy Krétakör előadással, amely a „Hazám, hazám” címet viselte, s ilyen előjátékkal érkezett meg a sátorba egy nagymagyar, nemzeti anyának kinéző hölgyemény, aki egészen másra számított a cím alapján, mint amit kapott végül.

A kínok kínját kellett kiállnia, hiszen az előadás annyira teltházas volt, hogy meg sem lehetett mozdulni, így a nagymagyar nemzeti anya kénytelen volt végighallgatni a számára már-már elviselhetetlen tartalmakat, hogy a végén piros és nagyra fújódott fejjel meneküljön messze el. Mindez arra példa, nem elég a cím alapján dönteni, de, ha már ez a baj megtörtént, akkor nem árt megérteni a szöveget, ám a nagymagyar nemzeti anya javára írható, neki ez azért sikerült. A jelek szerint azonban a Petőfi új szerkeszőtinek meg nem ezzel a Belgával.

A média gondolkodó fele azon lamentált az „új” Petőfi eme balesetéről, hogy ezek most vagy trollkodtak, vagy tökön rúgták saját magukat, de ismerve a rendszer működését, kizárólag az utóbbi történhetett. Mert még azt sem tételezhetjük, hogy adásba kerülés előtt nem hallgatták meg ezt a Belgát. Ez bizonyára megtörtént, az új kollégák azonban nem érték fel ésszel, hogy ez a zene éppen az, ami nekik tilos, hiszen a gazdájukat és annak rendszerét küldi el a búbánatba úgy, hogy bírálatról szó sem esik benne. Ellenkezőleg.

Ámde, aki nem érti az iróniát, azzal ilyen balesetek történnek, és nem az a baj, hogy alkalmatlan arra a feladatra, amire a rendszer kijelölte, hanem a jelek szerint bizonyítottan éjsötét. Ez pedig nekünk jó, hiszen ezért fognak megbukni, mert minden területen annyira kontraszelektálódnak, hogy az ország végül megszűnik működni, ahogyan a magyar vasút jelenlegi működése ezt máris ékesen bizonyítja. Egyrészt ez remek – nekünk – másrészt valahol végtelenül lehangoló, de ez sem olyan nagy újság már.

Nem állom meg, és iderakok egy passzust ebből a Belga-szövegből, amiről a Petőfiben azt hitték, nagymagyar nemzeti tartalmakat hordoz: „Állok a pusztában, gatyám lobog/ Seggem kilóg, gyomrom korog/ Nézek a magosba, gondolok nagyot!/ Magyar égre magyar csillagot!/ Nyugati szél fú, délibáb ragyog/ Magyar vagyok, szittya vagyok!/ Nem vágyok sokra, de egyet akarok:/ Magyar nemzeti hip-hopot!…” – Azt hiszem, ehhez hozzá tenni már igazán semmit nem kell. Csak egy javaslat, hallgasság meg az egészet, és nevessenek a Petőfi ostobaságán.