Kategória: Egyéb

Kövér László azt találta mondani Bayer tagkönyv műsorában, hogy „Magyarország jobbik fele gyűlt a Fidesz köré az elmúlt három évtizedben, és az tartja hatalomban tizenhárom éve”. Továbbá még abbéli félelmeinek is hangot adott ugyanitt: „Ha egyszer veszítünk, akkor mindent elveszítünk… Nekünk van istenünk, hazánk, családunk, mi mindent el tudunk veszíteni”. – Ezzel a két állítással behatóbban kell foglalkoznunk, mert bár ugyan közkeletűen ma már elég kevesen tartják normálisnak Kövér elvtársat, e két mondatban van ráció, mégpedig olyan, amely a Fidesz leglényegére mutat.

Tehát nem árt, ha ismerjük, és beszélünk róla fideszes szavazópolgár ismerőseinknek is – ha van valakinek olyan -, mert hasznos, ha ők is tisztán látnak. Legyenek önök is hályogkovácsok, ha már az „ellenzéki” politikusok nem végzik el ezt a munkát. Mielőtt azonban nekilátnánk boncolgatni a pedellus gőzös gondolatait, abban megnyugodhatunk, milyen jó nekünk, hogy ezúttal nem javasolt szöget, gerendát, kötelet, amire, illetve amelyek segítségével egy dohos pincében fölköthetnénk magunkat. Ez több mint húsz éve hangzott el, s azóta – mint kitetszik – a vén komcsi elképzelései finomodtak.

Tán azért, mert két évtizede még nem „veszíthettek el mindent”, akkor még csak a hatalomért tepertek, de azt azóta olyan alaposan megkaparintották, hogy már egyáltalán nem áll szándékukban elengedni. S ebben segédkezik nekik Magyarország jobbik része. Ez lesz tehát a kályhánk máma, ahonnan a táncunk elindul, hogy mennyien vannak a jobbik részek, s nem mellesleg mifélék ők. Ugyanakkor szükségszerűen az is ide tartozik, mekkora az a halmaz, amely ezek szerint „rossz”, és ők minéműek, tehát miért nem felelnek meg a Fidesz elképzeléseinek, mint ideális talpasok. Érdekes dolgok ezek.

A fasiszták fix szavazóbázisa jó esetben és maximum hárommillió organizmus – de már sokkal kevesebből is hoztak ki kétharmadot -, akik közé a rendszer haszonélvezői, ugyanakkor valami ismeretlen késztetés miatt a legszegényebbek, illetve a megvezetett hülyék tartoznak. Ez így eléggé furcsa elegy, de rájuk mondja Kövér, hogy ők volnának az ország „jobbik része”, amiből viszont az fakad, amit amúgy is látunk, hogy az ország gyalázatos állapotban van, a végeredmény innen nézve tehát meglehetősen lehangoló. A jobbik rész funkciója a gőzös gondolat másik felén az, hogy a Fideszt hatalomban tartsa.

No most, jobb helyeken a szavazópolgár, amikor behúzza azt a nyüves ikszet, leginkább arra gondol, mely politikai erő képes úgy érette dolgozni, hogy neki jó vagy valamivel jobb legyen. A magyarországi tapasztalatok viszont azt mutatják, itt a Fidesz szavazóinak ilyen önös érdekei nincsenek, itt az mozgatja a tollat, hogy csak a Fidesz, függetlenül attól, hogy az magának az egyénnek jó-e. Ritka az ilyen ország, amelynek ennyire hülyék a lakói, de ez a miénk ilyen. Főleg akkor figyelemre méltó mindez, hogy az a halmaz, amelyik rühelli ezt a bagázst, jóval népesebb, de ez valahogyan soha nem látszik meg a végeredményen.

De nem csak a választási rendszer furcsaságai, hanem más okok miatt is. Illenék azonban arra felhívni ezen ellenhalmaz tagjait, minek tartja őket a hatalom, és ezt azzal mutathatnánk meg nekik, ha azt nézzük, mit veszíthet Kövér, „ha egyszer veszít”, tehát istent, hazát és családot, amivel arra utal, hogy akik szerinte rosszak, azoknak ilyenje nincsen, ergo egészen cizelláltan állatozza le őket a pedellus. Mert mondtuk, hogy bár demens, de azért fejlődött a hosszú idő alatt. Irántunk érzett utálata finomodott és mélyebb lett, voltaképp, ha igazán belegondolunk, kies hazánk nagyobbik része az ő számára nem is létezik.

Már nem, hogy nem magyar, nincsen is. Se hazája, se családja, se istene, amit más korokban untermensch jelzővel illettek, de Kövér annyira azért normális, hogy bár így gondolja, de -egyelőre – nem mondja ki. Ám az az idő is eljöhet egyszer, ha a hatalom elveszítése miatti iszonyat elhatalmasodik, akkor jön majd Budaházy és csapata. Mindebben addig is az a szomorúan elborzasztó, hogy akiben pislákol némi morál, valamennyi ész, aki még önmagára, mint személyiségre gondol, az nem megfelelő, az az ország rosszabbik része. S hiába vannak ezek többen, hallgatagon semmire sem mennek.

Mi a teendő? – kérdezte annak idején Lenin apánk, és kérdezzük az ő nyomán mi is, bár teljesen más előjellel. Babramunkát tudnánk javasolni. Mert és ugyanis az mára világos, hogy lantkíséretű, szónoklatos gyűlések a városok terein sehová sem vezetnek, azaz, a falvakban a kocsmákban – amelyek úgy-ahogy még működő intézmények – egyesével kell megmutatni a talpasoknak, mire szolgál az ő életük a Fidesz számára: „hatalomban tartani”. S ha pislákol még némi önbecsülés a megalázottakban és megnyomorítottakban, akkor (de csakis akkor) van esély arra, hogy majdnem mindenki rossz legyen Kövérnek. Ez a teendő.

Vodkát reklámozó tornazsákban osztogatott ajándékot a gyerekeknek Seszták Miklós, fideszes képviselő. Mi több, azt is kiírta a Facebook-oldalára, hogy „rengeteg programmal, étellel, itallal és felejthetetlen sporteseményekkel készült családi napjára” ez meg ez (itt a reklám helye) a cég. Mielőtt tovább haladnánk, azt a kiinduló tételt fogalmazzuk (kérdezzük) meg, mi az anyám valagát keres Seszták képviselő egy cég családi napján, és azon miért osztogat ajándékokat. A kérdés azonban költői volt, a választ rá mindenki tudja.

Ott kell lenniük minden kilométerkőnél, itt azonban érdekesebb, hogy nagyon jól láthatóan Seszták nem a saját, hanem a cég ajándékaival villogott, innen nézvést tehát megint csak adódik az örökös miért, de a választ erre is tudjuk. Csak úgy ábrándozva egyébként a könyvek lefóliázása, az ifjúság Thomas Manntól tiltása jut eszünkbe, mint mostanában a NER védjegye, hogy a közelébe sem mehetnek a kisdedek (közjószágok), a vodka azonban ezek szerint rendben van. És nem azért hándigáljuk föl a dolgot, mert nekünk fájna.

Hanem a kettős mérce miatt, amit amúgy a kultúra és a piálás kultúrája elszenved minálunk – lásd alapvető élelmiszer -, s mindebből nem azt vonjuk le ezúttal, hogy a hatalom gonosz vagy aljas, hanem, hogy végtelenül primitív. Bár ez sem nóvum. Mert emlékezzünk csak Balog ma már püspök, akkor még miniszter Hilton-béli előadására, amit állami gondozott gyerekeknek celebrált. Ott is zacskók voltak, rajta feliratok, hogy tízéves fiúnak meg nyolcéves lánynak, darab-darab, seckojedno, a jótétemény érzések nélkül kipipálva.

Balog miniszterpüspök annak idején a Hiltonban kaviárral tömte az anyátlan-apátlan árvákat, akik azt sem tudták mi az, és esetleg kirántott húsra áhítoztak volna, amiből arra lehetett következtetni, hogy mindenből a lélek hiányzik. De még inkább, hogy a gyerekek eszközök, a propaganda tárgyai. Ami számtalan alkalommal bebizonyosodott már, mint most épp Seszták képviselő vodkás zacskóival, vagy máskor doktorminiszter urunk kevláros óvodalátogatásai során is, amit nem kellene jó szemmel nézni. Mégis mindenki hallgat róla.

Visszatérve egy kicsit a helyzetre, amibe a cég került Seszták miatt szombaton, hogy ország-világ előtt lett hülye a képviselővel együtt, bizonyára ennek is jól felfogott oka van. Mégpedig a remények, amelyek arra irányulnak, hogy a képviselő majd intéz valamit nekik abban az országban, ahol pofára osztogatják a köz pénzét, s a jelek szerint egy ilyen aktus jópontot jelent a hatalom és gazdaság viszonyában. Csakhogy mindent el is mond róla, de, hogy az aljas kis játszmákhoz a gyerekek a díszlet, az delikát volna, ha nem lenne undorító.

Utólag persze ez a Seszták is érezte, hogy ez az egész valahogyan nem igazán komilfó, tehát eltüntette a Facebookról a bejegyzést, de a baj akkor már megtörtént, és mi is teszünk róla, hogy megöröklődjön tartós tanulságul. Bár ebben az utóbbiban van egy kis hiba, mert nagy valószínűséggel ez sem érdekel az ég egy világon senkit sem, legfőképpen pedig azokat, akikre tartozik, azaz, a bávatag választópolgárokat. Mert a cég dolgozói sem hajították ki a képviselőt a családi napról, hogy hagyja békén a gyerekeiket. Sőt.

Vagy ki tudja az érzelmeiket, ha még maradt bennük valami ebből a különös dologból. Mert a családi napon volt ugrálóvár, arcfestés és óriásbuborékos bohóc – bár erről nem tudjuk, mit takarhat igazából -, a foglalkozás tehát bizonyára elérte a célját, ami nem tudjuk, igazából mi volt. A cégnek egy kis dörgölőzés a hatalomhoz, a képviselőnek egy kis ingyenreklám, a gyerekek meg pingpongozhattak a vodkás baseball-sapkában. Így tehát a jelek szerint mindenki boldog volt, vagy legalábbis úgy csinált, mintha.

És ez a lényege a NER-nek, ez a mintha. Hogy mindenki úgy csinál, mintha rendben mennének a dolgok, a gazdaság hasítana, a bávatagok boldogok lennének, a képviselő a népéért dolgozna, és tovább az örökös feltételes módban. De ebből látszik, csak átverés az egész, árnykép a falon, ilyen vég nélküli de legfőképp tartalom nélküli propaganda a valóság elfedésével. Végül csak annyi, hogy önök szerint ez a Seszták aztán szégyellte legalább magát egy kicsit? A rossebeket. Annyi volt a megjegyzése, nem az ő dolga megítélni a vállalat szponzorációs gyakorlatát… Ja.

Petiminiszter cipőt vett. Szíve joga, ő sem járhat mezítláb, csak az értelmezhető nehezen, miért kell ebből játékfilmet készíteni, és az orrunk alá dörgölni. Mindemellett a vásárlás feltételei voltak érdekesek, mégpedig az ár, és a fizetési mód, illetve a hozzácsapott családi idill története. Hetvenötezret kóstált a Nike Air Jordan true blue, Petiminiszter pedig kápéval egyenlítette ki a számlát, ami elgondolkodtató. Hogy miért kápé, hogy ez valami ösztönös önvédelem-e, mert a kártyának nyoma marad, míg ennek meg nem egyáltalán.

Rossz amerikai krimikben szoktak csalódottak lenni a nyomozók, hogy készpénzzel fizetett az ellenőrizni kívánt alak, tehát követhetetlen, azaz meglép. Ha az ember egy maffiakormány tagja, akkor lehetnek benne ilyen ösztönök, ha már nem is tudatos, de Petiminiszter ki is hangsúlyozta, hogy fizetni „készpénz, mindig”, ami elgondolkodtatja az embert. Ám lehet ez részünkről szimpla rosszindulat is, mégis, olyan időket élünk, hogy ezt is vállaljuk. Még az áron sem rugózunk túl sokat, ha egyáltalán ilyen nyugdíjas tekintettel.

Illetve csak annyit említünk meg, hogy Pintérminiszter ennél kevesebbért, illetve kevesebbel akarja lekenyerezni (megvenni) a tanárokat, amikor – és ez nem vicc – Köbüki ösztöndíjat ajánl nekik a tehetséggondozásért. Ez hetvenet ér az államnak, amiből Petiminiszter még egy szaros cipőt sem tud venni, de nem vagyunk mi demagógok. Vele az a nagyobbik baj, hogy ilyen – edzőcipő – öltözetekben jár külügyminiszterkedni, s bár nem a ruha teszi az embert, valamennyire azért jellemző rá. De úgy is mondhatnánk, mindegy, milyen cipőben ordít.

Mint például egy svéd kisfilm miatt, amelyben azt magyarázzák el az ottani gyermekeknek, hogy Magyarországon „hanyatlásnak indult a demokrácia”. Nem azt szajkózzák, mint az oroszok, hogy ’56 fasiszta felkelés volt, s ami miatt Szijjártó az edzőcipőjében meg sem szólalt, hanem élénken hallgatott. Most viszont a svédeket megfenyegette, hogy emiatt az érzékeny lelkű fideszista képviselők, a bátor százharmincvalamennyik nem fogják megszavazni a NATO csatlakozást, mert nálunk így függnek össze a dolgok. Míg Orbán mást nem csettint.

Szijjártó egyébként – és közeli munkatársa, a tiszta tekintetű és bülbülszavú Menczer – értekezletet celebrált a nagyköveteknek, ahol ez a két alak, az edzőcipős és a sportriporter tartott előadást a magyar külpolitika irányairól százharminc magyar nagykövetnek meg konzuloknak. Már akit beengedtek a fogadó országba, mint ahogyan Kanadába Bencsik Jánost már egy fél éve nem. Ebben az értekezletben egyébként az volt a szép, hogy beléptetőkapukkal ellenőrizték, ki mikor érkezett vagy ment el, és percalapú pénzbüntetésekkel fenyegettek.

Illetve fenyegették a külügyeseket. Viszont utána büszkék voltak, ez a módszer milyen hatásos, mert az összes hazaáruló időben ott volt meghallgatni ennek a két ökörnek az iránymutatásait. Nem túloz az ember a jelzővel, mert ismerve Menczer megszólalásait, senki nem vádolhat azzal, hogy túlzásokba esünk. Kiegészítve azzal, Szijjártó sem sokkal jobb, sőt, még károsabb is belegondolva a horkolásgátlókba, vakcinákba most pedig az akksigyárakba, amelyekkel szó szerint a romlásba taszítja az országot, ha hagyjuk. És mért ne hagynánk.

Öt diáktüntető ellen indít eljárást a rendőrség ezúttal, akik a saját-, az apjuk és az ország jövőjéért vonultak pénteken, és minden bizonnyal nem arra büszkék, hogy édes szülőjük Nike cipőt vásárol, amivel viszont Szijjártó dicsekedett. Mint a filmünkben kifejtette, „Az elmúlt kilenc évben, mióta miniszter vagyok, amikről én azt gondoltam, hogy nagy dolgok, tizedannyi lelkesedést váltottak ki a gyerekeimből, mint hogy ide jövök”. – Nem ismerjük a Szijjártó gyermekeket, de látatlanban is megértjük őket.

Viszont ha majd később szembenéznek azzal, mit művelt az apjuk, lehet, még a rokonságot is letagadnák, de ebben, ugye nem lehetünk egészen biztosak. Abban azonban igen, hogy belőlünk még ez a cipőboltos pörformansz sem volt képes semmilyen jó érzést előhozni vele kapcsolatban, mi több, épp ellenkezőleg. Mert azt látjuk, hogy kies hazánk egyik sírásója milyen kétségek nélkül és vidáman éli az életét, és ez az aktus veti föl bennünk azt a dilemmát, hogy van-e Isten, illetve, ha igen, miért ver minket. Mert lassan ez lesz az egyetlen kérdés.

Petiminiszter kivitte megával Törökbe’ a Lőrincet, a Mészárost. Bemutatta őtet helyi üzletembereknek úgy, mint Közép-Európa legsikeresebb vasútépítő cégének vezetőjét. Nem kellett volna. Miként egyáltalán nem volt szükséges minderről a találkáról képpel örvendeztetni meg minket, mert összeszorult az a hatalmasan bozontos szívünk. Egy pillanatra nem figyeltünk, és majdnem megszántuk a Lőrincet, ahogyan ül ott az üzletemberek között akkora magányosságban, akárha született Buendia volna. Pedig nem az.

Nem vagyunk egy Lombroso, és nem hiszünk a tanaiban, abban azonban lehet valami igazság tőle függetlenül, hogy a butaság csak meglátszik az arcberendezésen. Vagy ha abból nem egyértelmű, akkor a szemek opálján, hogy nem dereng át rajtuk némi kis értelem, s ha most arra gondolnának, hogy méltatlan élcelődni ezen a szerencsétlenen, jusson eszükbe az a sikerfolyam, ami kíséri hősünk életét köszönhetően a nagy szorgalomnak, és tőle származó titokként annak, hogy állítása szerint okosabb, mint Zuckerberg. Sajnos azonban ez egyáltalán nem látszik.

Sőt, nem is hallatszik. Hiszen a fülünkben van, amikor az ifjakat enszájával intette, miszerint legyetek bátorak, s ezek szerint ő is az, mivel elmerészkedett emberek közé, mégpedig olyanok társaságába, akik nagy valószínűséggel tudnak késsel-villával enni, ami nem egy megvetendő képesség. Legfőképp azonban az zavar hősünkben, amit egy kommentelő fogalmazott meg egy másiknak arra utalva, hogy amíg két perc alatt bepötyögte, szerinte Mészáros hülye, ezidő alatt a lehülyézett valószínűleg többet keresett, mint a kommentelő egy hónap alatt.

Ez pedig nincsen jól. És ezért van az, hogy irritálja az embert az véget soha érni nem akaró hírfolyam, amely naponta tudósít arról, mennyi közpénzt nyert el ez a szerencsétlen, mert ne gondoljuk, hogy neki olyannyira jó volna. Ezen a képen is látszik, nagy valószínűség szerint azt sem tudja, hol van, hogyan került oda, kik ezek az emberek és mit akarnak tőle, aki olyan szép agárszobrokat rakatott a tihanyi kertjébe. S ha jutna odáig, de nagy valószínűséggel erre neki nem futja, még arra is rákérdezne nagy bátoran, miért veri őt az Isten.

Keresné a bűneit, de nem lelné, hiába, se itt, se Fokföldön se Ázsiába’, mert és ugyanis ott Törökbe’ ücsörögve a nagy asztalnál a fura alakok között még az sem esne, illetve elnézve az ábrázatát nem esett le neki, hogy már bazári majmot is csinálnak belőle. Így nincs módja ábrándozva visszagondolni a boldog és gondtalan időkre, amikor még szerelte a gázat, míg el nem csábította őt a gyerekkori barát képét magára öltő gonosz, akinek eladta a lelkét, s mint a Faust-történetekből tudjuk, ezért egyszer meg kell fizetni.

Nem kicsit, nagyon. Viszont, ha most olybá tűnne, hogy sajnáljuk ezt a szó szerint szerencsétlen organizmust, akkor hibáznánk, mert ez itt kurvaanyázás, de azért ez a forma, mert volt gyerekszobánk, ami azonban nem minden esetben szerencsés. Mentségünkre szólván azért nem tátjuk nagyra a szájunkat, hogy patakozzék belőle a szidalom, mert minek. Illetve legfőképp kinek, ugye, mert a közibénk tartozónak ez lehet, kevés, a többi pedig meg sem hallja, el sem jut hozzá, mint ahogyan erről a képről is az jön le, milyen derék ez a Lölö.

Nem, nem az. Egy szerencsétlen kripli, akit már az egész ország utál, de most a jachtozás után már a sajátjai is, amire az Andi sem vigasz. De, hogy feloldjuk ezt a keresztényi, megbocsátós hangvételt, ez a kép annak is a dokumentje, hogy ekképp is sikerült, vele és általa lejáratni a hazánkat. Mert az asztal körül ülő úriembereknek is meg lehetett a véleménye a tárgyalások zárultakor, ahol ez a táskás szemű csak ült szótlanul. Azaz, elgondolhatták magukban, milyen lehet az összes többi, ha ez a legderekabb és legsikeresebb. És innen nincsen tovább.

Még annyi, hogy ez sem igaz egészen, mert ha valaki Szijjártóval párban érkezik akárhová, annak már tényleg teljesen mindegy. Mint ahogyan az is. A lényeg, hogy a tárgyalások sikeresek voltak – mertek volna mások lenni -, csak egyvalami furdalja az oldalunkat, de nagyon, hogy oda-, és visszaúton miről diskuráltak ezek ketten. Nem a tartalma érdekes, mert az úgysem volt neki, hanem a nexusa, az egymáshoz való valamiféle hajolás. Vagy ültek csak, és hallgattak a hosszú úton, mint a tejbetök, hogy maradjunk ennél a dedós képnél. Ezt jó volna tudni.

Mikor mi: vagy neonáci csődület, vagy most épp demográfiai csúcs van minálunk. Majdnem ugyanolyan résztvevőkkel, de ez nem is érdekes igazán. Sokadik csúcs ez már a népesedésről, aminek az az íve, hogy nem feltétlenül emiatt és azóta, de folyamatosan csökken Magyarországon a születések száma. Összefoglalva tehát, lópikulát se ér ez a csúcs, mert nem beszélni kellene róla, hanem csinálni. Vagy inkább, mert maga Novák Katalin nacsasszony, aki a megnyitó beszédet mondta, fogalmazott úgy, hogy a „családok a szabadságharcukat vívják” – amire majd visszatérünk -, illik hát ide a szlogen a boldogabb időkből: Love, not War!

Ilyet azonban Novák Katalin nem tud. Mert ahogyan a születések száma folyamatosan csökken, akképp kapaszkodott felfelé a nacsasszony az uborkafán, hogy most, a megnyitó beszédével elérjen önmaga ormaira. Kétségek nélkül jelenthető ki, hogy én már sok ökörséget hallottam egyre hosszabb életem során, de ez, amiket most Novák összedelirált, a dobogón vagy épp annak legfelső fokán van. De nem is azért tartja Orbán, hogy okos legyen vagy éppen szép, hanem a bábszínház kiöblösítése, amikor a direktívákat adja elő a maga nyelvén, amit igazán nem kellene. Meg a hatvannégy fog se, de ez már esztétikum.

Érzékeny vagyok dolgokra, így éppen arra is, amikor Novák nacsasszony a legváratlanabb helyeken és időkben hozakodik elő a három gyerekével és a szuper férjével, valamint azzal, mióta házas. Előadta már mindezt Afrikában is, ott is kiakadtak tőle, engemet azonban azért zavar, mert hiába tartja a köz ügyének mindezt, mert nem az. Nem kell az orrunk alá dörgölni, az ilyesmi nem érdem és nem teljesítmény, állapot, ami valami miatt bekövetkezett, emiatt nem fogjuk szeretni őt, mint ahogyan megvetésünk is más miatt sújtja. Nem tetszik, hogy zsinórmétéknek hiszi magát, mint ahogyan az sem, ha a pártja is.

Előszeretettel akarják megmondani, hogyan éljenek az alattvalók, mi a jó és mi a rossz, s momentán olybá tűnik, hogy akinek nincsen három gyereke, az nem méltó hozzájuk, sem önmagához. Ez a szabadságharc, amit a magyar családok vívnak, ez érdekes azonban, mert nem tudható, ki ellen kell nekik vívniuk, miért és hogyan. Ha ugyanis a kormány annyira családbarát, mint amennyire nem az, akkor nem világos, ki ellen kell hadba vonulnia a magyar családoknak, ha nem épp a kormány ellen, mert más ellenség nem sejlik föl a képzelt csatamezőn. Hacsak nem a Gyurcsány megint.

Amire történik is lájtos utalás, ugyanis mindannyiunk Katikája előadta, hogy amikor az ő három, saját bejáratú gyermeke született (zárójelben: a szoci kormányok idejében) családellenes időket éltek. Mindezt ezzel támasztotta alá: „nőttek a családok anyagi terhei, megszűnt az alig megszokott biztonságérzet, egyre kevesebben vállaltak gyermeket”. Ekkor ugrik be, hogy itt voltaképp a Fidesz kormányzásról beszél, mint ahogyan a tizenkét pontja – mert az is lett neki – majd mindegyikében is, amiket sorol, hogy kellenének, mert ezek szerint tizenhárom év kormányzás után sincsenek. Akkor most majd ettől a csúcstól lesznek.

Ha azonban ez a tizenkét pont szóba került, kiemelünk közülük egyet, mégpedig a másodikat, aminél többet igazából nem is kellett volna sorolnia. Ez pedig így hangzik: „Aki kislánynak született, nőhessen fel lányként, aki kisfiúnak, fiúként.” Arra szeretném megkérni a nagyérdeműt, hogy fogja meg a söröm, amíg kifújom magam azon merengve, mi a baja ennek a nőnek, mit szívott a párttagságin kívül, hogy nekilátott itt megint képletesen fóliázni és bugyogókban matatni. Illetve arra nézvést kérnék csak egy rohadt példát, miszerint bármely kisfiúnak meg lett volna tiltva, hogy nagyfiú lehessen belőle.

Itt érkezünk el ahhoz a sajnálatos ponthoz, hogy Novák nacsasszony demográfia ürügyén is uszít, viszont oda is eljutunk, ami a vég maga, hogy mindezért erős tapsot kapott a megjelentektől. Persze mondott még sok más baromságot is, amivel a kézverdesést kiérdemelte, s ha most megint azt kapnám a képembe, kit érdekel, miket beszél ez a luvnya, amikor vannak sokkal nagyobb bajok is, arra kell felhívnom a lanyhuló figyelmet, minden mindennel összefügg, olyan ez a fideszizmus, ez a jóféle fasizmus, mint egy nagy, elcseszett kirakós, hogy miden darabja arra van, hogy a végén összeálljon a lényeg: egy halom szar.

A mókásabb kedvű, ámde a NER-t módfelett rühellő honfitársaink tegnap a történések nyomán annak adtak hangot a szájbertérben, hogy már csak egy nagy doboz popcorn szükséges számukra a felhőtlen boldogsághoz, és kerek lesz a világ. Ahogyan a foteljükben hátradőlve, majszolgatva élvezik az eseményeket, amelyek bőségesen és az ő kedvükre sorjáztak a koraőszi hőségben. Szöllősi György a Nemzeti Sport – Orbán kizárólagosan kedvenc lapja, amiből a kormány tízezer példányra fizet elő – főszerkesztője. Nem ezért épp, de emellett kegyelmes urunk kebelbéli cimborája is, valamint a „magyar futball utazó nagykövete”.

Ebből még lesznek bonyodalmak.

Szöllősi elvtársat nem engedték be az Egyesült Államokba. Szöllősi elvtárs nem kapott vízumot. Ez volt a kiinduló tétel, amivel Orbán cimborája telesírta a közösségi teret, de egészen más aspektusból, mint ami a valóság. Hogy tőle féltik a nagy vízen túl a demokráciát, emelte héroszi magasságokba önnön lényét a főszerkesztő, és azon is nyavalygott, nem ilyen hozzáállást várna el egy „szövetséges országtól”. Mindeközben azonban nagyvonalúan megfeledkezett arról, hogy a gazdája és annak sajtója, tehát a nerista kollégái milyen teli és habzó pofával szidják ezt a „szövetségest”. De, mint aztán kiderült, másképp fekszik a leányzó.

Hogy ez csak Szöllősi elvtárs olvasata a saját fontosságáról.   

Az amerikai nagykövetség ugyanis reagált a nyüszítésre, és úgy helyre tette főszerkesztő elvtársat, hogy rögtön megértjük a nagyközönség popcorn utáni áhítozását, mert annyira jó a mozi. Azt tudatták Szöllősi elvtárssal, hogy ő diplomata vízumért folyamodott, de a státusza erre nem jogosítja fel, mert nem kormányhivatalnok. (Csak annak hiszi magát esetleg a cimboraság miatt.) Ha valaki nem jogosult diplomata vízumra – így a nagykövetség -, akkor annak ilyet nem adnak ki, ez a gesztus tehát helyre tette hősünket, de egyben Szijjártót is, aki az összes nerista cimborájának (Dzsudzsák és a többiek) diplomata útleveleket osztogat.

De ez nem megy.

Illetve megy a banánköztársaságokban és a keleti despota cimboráknál, működő demokráciákban azonban nem. Ha hozzánk jössz, be kell tartanod a szabályainkat, ez volt az üzenet, illetve annyi még, hogy netán, ha erre hajlandó nem vagy, be sem engedünk. Mert ugyan jól hangzik ez a magyar futball utazó nagykövete titulus, de ez olyan, mint amikor a homokozóban osztogatnak egymásnak a gyerekek tábornoki rangokat, azaz, a mesék édes birodalma. De, mint kitetszik, ennek Szijjártó és a magyar külpolitika áll a hátterében, amely kapott egy méretes maflást, és még csak azt sem mondjuk, nem azért, amilyen.

Hogy fasiszta jellegű és feudális tartalmú. Egy szóval: köpedelem.

Volt azonban egy másik vízumos affér is tegnap (popcorn), mert az is kiderült, hogy Bencsik János volt jobbikos (enyhe neonáci szalonspiccel) organizmust ugyan (már megint) Szijjártó kinevezte torontói főkonzulnak, de hónapok óta nem tudja elfoglalni a hivatalát. Kanada ugyanis nem ad neki vízumot, és itt már nem arról van szó, hogy Bencsik (és Szijjártó) a szabályokat akarná kikerülni, s azért, hanem Bencsik barna tónusú előélete miatt, amiből Kanada jól érthető okokból nem kér. Szijjártó viszont ragaszkodik hozzá, pedig ez a vízummegtagadás elég nagy pofon. Ő azonban leszarja.

Mint ahogyan nagy valószínűséggel az EP szavazását is.

Mert a nyájas olvasóközönség popcorn utáni áhítozását tegnap még az is fokozta, hogy Szijjártó kapott egy intőt az Európai Parlamenttől. Állásfoglalásban ítélték el magát a mi kakadunkat azért, mert szembement az uniós politikával, amikor Belaruszban tárgyalgatott. Lukasenkát és az ő rendszerét nem kell bemutatni, de mindezek után Szijjártót sem. Az egészben mindemellett a szavazás aránya az érdekes, mert és ugyanis külügyminiszterünket 432 igen, 21 nem (köztük a fideszesek) arányban marasztalták el, ami úgy kilenc tized kábé, és nemhogy a holdról, de még Felcsútról is látszik. Vagy pediglen nem.

Vagy nem akarják látni.

Ilyen három történésekkel telt a nap – illetve a szokásos milliónyi ganyésággal, csak ez a három minősítette a magyar külpolitikát, benne Szijjártót, és vele együtt Magyarországot is. Büszkék erre nem igazán lehetünk, kormányunk sem, de nagy valószínűséggel élénken tesznek arra, miként vélekednek róluk – így egyben rólunk – a világ azon felében, ahol nem az ugar szabályai az érvényesek. Egy dolog az, ami ez ügyben igazán mérvadó volna, hogy a szavazópolgárok közül ez az egész kinek tetszik, és kinek nem. Hogy melyik halmaz a nagyobb, továbbá, hogy aki elégedetlen ezzel az egésszel, tesz-e valamit azért, hogy ne így legyen.

Azon megy a rugózás így utólag – mintha nem lenne teljesen mindegy -, hogy a gyereket kivágták-e az Alexandra könyvesboltból, vagy csak eltanácsolták a felnőtt irodalom polcaitól. Felnőttön itt ne olyan tartalmakat tessenek érteni, mint a felnőttfilmek, amelyeket amúgy oly nagy előszeretettel élvez a magyar, hanem mondjuk Tolsztojt – vagy akárki hegyomlást -, akik könyvei borítóján nem szerepel az ifjúsági-, vagy gyermekirodalom kitétel. Azaz, akármely világirodalom (vagy magyar) remekét, amelyeket amúgy olvasni jó. Nem, mint például Orbán idézeteket a falon.

Tizenhat éves volt a gyerek, aki arra vetemedett, hogy ilyen – általunk Tolsztojjal fémjelzett, de írhattunk volna mondjuk Thomas Mannt is – polcok felé vette érdeklődve az irányt, ami igyekezettől őt eltiltották a gyermekvédelmi törvényre hivatkozva. Ebből a szempontból édesmindegy, hogy udvariasan kitessékelték a boltból, kihajtották, hogy a lába sem érte a földet, vagy csak – amibe a bolt utólag kapaszkodik – nem engedték a tiltott tartalmak közelébe. És még egyszer mondjuk, nem kefélős könyvekről van és volt szó.

Hanem akármely szövegről, ami nem kifestőkönyv, vagy Ablakzsiráf, és innentől fogva nem, vagy inkább nagyon is értjük ezt az egészet, hogy meglátjuk, hová jutottunk. Ide. Az esetről szóló diskurzusokban előkerült a könyvégetés, mint ahová ez a folyamat vezet vagy vezethet. Nem kell az ördögöt a falra festeni, intettek a reménykedők, akik figyelmét arra hívnánk fel szelíden, hogy a körvonalai már ott vannak a Dúró Dóra darálásával, amiről szintén nehezen tételeztük, hogy bekövetkezhetne. Ennyit erről a szálról.

Másfelől viszont felettébb érdekes, hogy a NER-ben ez a tizenhat év – mint az a gyerek, akit így vagy úgy nem engedtek a felnőtt szépirodalom közelébe – fajsúlyos korhatár, itt véget ér a tankötelezettség, illetve gyámhatósági engedéllyel házasodni is lehet. Azaz, minden további nélkül gyártani szakmányban a közjószágokat az irodalom nélküli bamba tudattal, és még érdekesebb, hogy bizonyos eseteknél már a tizenkét éves gyerek büntethető. Viszont nem olvashat, ami ellentmondásból elég messzeringó következtetéseket lehet levonni.

Nem akarnánk a rendszert lefasisztázni, mert megtettük már elégszer, és megtették most is azok, akik fölháborodtak az alexandrás eseten, ami arra utal, hogy mások is meglátják az egyesben megbúvó általánost. Illetve azt a gyalázatot, amit a gyermekvédelmi köntösbe bújtatott homofóbia jelent, de az már tényleg csak hab a tortán, hogy erre hivatkozva nem engedik az irodalom közelébe a jövőnket jelentő ifjúságot. Ebből pedig tényleg arra is következtethetnénk, hogy a hatalomnak a kretén alattvalók felelnek meg csakis.

Még ebben is lehet igazság, de ezen is annyit lamentáltunk, hogy most már nem is érdemes többet. Inkább arra futtatnák ki ezt az egészet, hogy mitől működik a NER, és ezt a szervilis beszariságban kell meglelnünk. Abban a folyamatban, amit Marquez papa úgy jellemzett Aureliano Buendia ezredes kapcsán, hogy még kis sem gondolta a parancsait, de a katonái máris sokkal messzebb mentek azok végrehajtásában, mint ahogyan maga azt valaha is képzelte volna. És máris itt állnak előttünk a magyar csinovnyikok.

Mert ugyanis olyan vélekedés is van – meglehet, helyesen -, hogy az összes ilyen cirkuszok csak arra szolgálnak, hogy eltereljék a figyelmet a még nagyobb gazemberségekről, de azt is mutatják, hogy az alattvaló meddig képes megalázkodni életben maradni óhajtó meghunyászkodásában. A jelek szerint a falig mennek ebben a folyamatban, mert a már emlegetett Orbán-idézetek mészre applikálása is ugyanennek a folyamatnak a része. Hogy utasítást ugyan nem kaptak rá, de jobb beállni a sorba. Mégpedig annak az élire.

Az alexandrásoknak sem mondta senki, hogy nem engedhetik Tolsztoj közelébe a fiatalkorút, ők azonban jobbnak látták ezt tenni. Abból nem lehet baj. De lett, mint kitetszik, hiszen valamilyen ismeretlen élni akarásból léteznek még emberek a NER förtelmében, akik gondolkoznak, van bennük erkölcsi tartás, és tudják, hogy ilyen helyen nem igazán érdemes élni. Az a különös azonban, hogy amikor tehetnének ellene, akkor elfogy a lelkesedés, és a sorsára hagyják a gyereket a könyvesboltban. Mint a diákokat a könnygázesőben.

A kötcsei bográcsozás közben Orbán delirált is egy kicsit, kiszivárogtatandó belső használatra. S hogy minden undorunk ellenére szólunk róla, az azért van, mert a következő hetekben és hónapokban ezt fogjuk visszahallani mindenhonnan és a legkülönbözőbb formákban, és ez azért lesz pikáns, mert a kötcsei tartalmaknak – ahogyan ez már megszokott – az ég egy világon semmi közük a valósághoz. Azon kár merengeni, hogy Orbán hülye, vagy csak tetteti, de az már egy szint, amikor nem a bávatagoknak szánt pénteki böfögésben beszél zöldségeket, mert azoknak mindegy, hanem az általa felhízlalt úgynevezett elitnek.

Hogy a belső körök is ilyen szellemi munícióval vágnak neki a Kötcse utáni életnek, az már delikát, de mindemellett egészen lehangoló is. Megtudtuk indításként, hogy ezúttal 2034-ig tervez uralkodni örökös miniszterelnökünk, amiből az az érdekes következtetés fakad, hogy olyan aktusok, mint választás, eszébe sem jutnak. Meg sem fordul a fejében, hogy akár vereséget is szenvedhet egy ilyenen, és az a szomorú, hogy amikor jóindulatúan Orbánt ma már csökkent szellemi képességű organizmusnak nevezzük, nem erre a jövőképre gondolunk, mert ebben az egyben nagy valószínűséggel igaza van.

Addig uralkodik, ameddig a kedve tartja, tehát a belátható idők végezetéig, amibe csupán a koleszterin vagy az alapvető élelmiszer túlzott élvezete szólhat bele. Innen nézvést azonban még tragikusabb, amiket előadott, mert voltaképp abban semmi jövő nem mutatkozott. A már évtizedes „folytatjuk” szlogen volt csupán, mert az olyan célokat, amelyek javarészt elérhetetlenek, az álmok közé kell besorolnunk. Viszont, hogy a kötcsei álpolgárok az álpikniken ennek is tapsolni bírtak, az az ország jövőjét még kilátástalanabbá teszi, ha lehet ilyet mondani a mostani tragikus helyzetben. Mert abban vagyunk.

Nem sorolnánk itt a fenyegető államcsődöt, az ország évtizedekre eladósítását, nem említenénk olyan pitiáner dolgokat, mint oktatás, egészségügy, széthulló államigazgatás, lerohadó vasút vagy vízellátás. Szinte – ma már, mert evidencia – nem érdemes beszélni a recesszióról, az egyre többféle adókról, és szóra sem érdemes a fékezhetetlen infláció. A bezuhanó turizmus, útjaink kiábrándító állapota, a kisvállalkozások szaporodó csődjei, országunk jelen állapotában tehát lélegeztetőgépen van, a szegényedő lakosságról nem is beszélve. Mindezt azonban csak azért volt szükséges megemlíteni, hogy lássuk az álmokat.

Orbán álmait és azok tarthatatlanságát, ami arra jogosít, hogy az elképesztő tizenöt pontján darabonként végig se menjünk – mert minek -. Innentől fogva minden vízió csak lázálom bezárólag addig, hogy kies hazánk az orbáni olvasatban nem olyan ország lesz, amely hiteltől hitelig támolyog, hanem a világ bankárja lesz, meg ipari nagyhatalom elrettentő hadsereggel. Ha csak ennyit sorolunk a bográcsos delíriumból, éppen elég, hogy azok előadójának szellemi állapotát kétségbe vonjuk, bármennyire is bizonygatja mindenki ennek az ellenkezőjét. Akinek az álmok maradtak, és azokat valóságként éli meg, minek nevezhető?

Ha politikus és nem romantikus költő, akkor a válasz egyértelmű, vagy legalábbis annak kellene lennie. Innentől pedig már nem is magunkhoz és magunknak beszélek, akik már évtizede tudják, milyen tragédiák felé haladunk az Orbán megszabta úton. Oda kell visszautalnunk, hogy a kötcsei delírium nem a bávatag tömegeknek szólt, hanem a belső körnek, akiket ezek szerint Orbán ugyanúgy meg akar vezetni, és amit még tehet is, mert momentán, ha kevesebb is, de van még hús a kondérban. Nem ártana azonban belátni, hogy vészesen fogy a matéria, lassan nem lesz mit osztani, és a buroklét elillan.

Nem fogjuk sajnálni őket, csak látjuk majd, amit most is, ők azonban csak későn jönnek rá, hogy ők is meg lettek vezetve. A szétosztható vagyontárgyak elfogynak, pénz nem lesz, és a mostani kötcsei polgárok jó részét is eléri a kolduslét, amin nagyon fognak csodálkozni. Nem hullatunk értük könnyeket, csak arra hívnánk fel a figyelmet, ők azok, akik a kordonon belül léve valamit még tehetnek az összeomlás ellen, mert ha nem, akkor nagyon keserű lesz az ébredés. Egyszóval arra volnánk kíváncsiak, mikor hullik le a hályog a szemükről, aminek híján ők is mennek a vádlottak padjára. Azaz, lehet választani a kilátástalan jövők közül nagy bizalommal.

Körülbelül akkor, amikor Rákay Filip aranyszínű Mercedessel gördült be Kötcsére – ami mindent elmond a nagy filmcsináló esztétikai mércéjéről -, özv. Horváthné, a kedves Erzsi néni elkezdett kotorászni a pénztárcájában valami maradék apró után, hogy száraz zsömlét vegyen a cikóriájához, mert úgy érezte, hogy erősen korog a gyomra.

Nem volt ez kellemetlen, inkább megszokott és jó ismerős érzés, Erzsi néni úgy volt ezzel a korgással, mint régi ismerőssel. Ilyen őszbe hajló estéken együtt szoktak ülni a stokin, ő meg a korgás, és közösen gondolkodtak a világ ostobaságán.

Vakargatta hát a tárca alját az öregasszony, és még akkor is dolgoztak a körmei a műbőr innenső oldalán, amikor maga Orbán Viktor gurult be a piknikre a nagy beszéd és nagy zabálás reményével meg szándékával, s a jó előre felállított kordonok mögé sietett, hogy szólni se lehessen hozzá. Provokálni őt mindenféle kérdésekkel.

Hopp, mondta ekkor, vagy inkább gondolta Erzsi néni, mert mintha valami kerekded, pénzszerű formát érzett volna a göcsörtös ujja végivel, de csak az otthonkája rég leszakadt gombja volt, amiért viszont semmit nem adnak a boltban. Még száraz zsömlét sem.

Így ment a világ előre párhuzamosan. Ahogyan futottak be sorban a Fidesz söpredékei a polgári piknikre, akképp fedezte fel hősünk a pénztárca legrejtettebb és legmélyebb bugyrait, de semmit nem talált benne.

Most, vagy rosszul emlékezett, vagy már elfeledte, mikor költötte el belőle a legutolsó fillért is, amikor például ’álamelnök úr Schmitt Pál küldte el a francba az őt faggató újságírót, de mondom, még szerencse, hogy szóba állott vele, mert azt is megtehette volna, hogy egyszerűen pofán vágja. Mint más kötcsei torkokból el is hangzott, azért, mert mit képzel, hogy odadugta az undorító pofáját.

Hopp, jutott eszébe ekkor Erzsi néninek, hogy miképp is feledhette el a zsebkendőt, amibe még régebben kötött bele elrejtve egy kis aprót, nem felkészülve az ilyen balesetre, hogy esetleg a műbőr tartójából teljesen kifogyna, hanem csupán a megszokás miatt. Viszont arra kellett rádöbbennie, elfeledte a zsebkendőt, hova is dugta, hogy mindenképpen meglegyen, de most nem lelte sehol.

Se a dunna alatt, se a csorba vizespohár mögött a szekrényben, csak egy helyen nem kereste – pedig ott volt -, a pongyolája zsebében. És ekkor elkezdett egy kicsit nekikeseredni, hogy már megint a gyomrával kell diskurálnia.

Olykor az ilyen megbeszélések unalmasak bírnak lenni nagyon. Kötcsén azonban ezidőtájt súlyos parfümökkel, Rolexekkel meg krokodilbőr táskákkal tolakodott a söpredék. Amerre a kedves vezető haladt, mint valami hangyaraj a koncot cipelő társ után, úgy sürögtek mögötte, hogy ki bír közelebb kerülni hozzá.

Csak épp a szeme sugarába, vágyakozva, vetne rájuk valami koncot ígérő pillantást, hogy észre sem vették ezek a polgárok, mennyire nevetségesek, s velük együtt milyen röhejes az a bamba nyomorúság, ami süt róluk, miközben világ urainak álmodják magukat a potrohos senkik.

Erzsi néninek potroha nem volt, összeaszott az utóbbi években. Olyan lett, mint egy rossz mazsola, csontjai zörögtek, ha épp nem a stokin sóhajtozott, mint most is a zsebkendő hollétén gondolkodva erősen és kilátástalanul egyben, mert úgy volt megtéve már, hogy semmi sem ott volt, ahol lennie kellett volna, s pláne nem arrafelé, ahová emlékei szerint valamit is eltett.

Mint most a sarkainál összekötött rongydarabot a benne rejtekező fémpénzekkel, mint annak ígéretét, hogy ne kelljen már megint a harangot is elnyomó korgásokat hallgatnia. Legalább estig, amikor már mindegy is, hogyan ért véget a nap.

De akkor valahogyan odatévedt a keze. A göcsörtös, inas, májfoltos keze egy véletlen mozdulattal a zsebe felé kalandozott, meglelve, föltalálva ott a rongyot, benne az aprót, és ugyan nem kiáltott fel valami kamasz módján, hogy akkor szüret, mert ez a lendület rég elfogyott belőle, de az érzés valahogyan az volt mégis.

Pár lépés volt a bolt, mint Kötcsén a kondér, és Erzsi néni nem tudta, honnan tért vissza lábaiba a fürgeség, de szaladt – vagy csak azt hitte – az életmentő zsömléiért, és pont akkor kapta meg a boltoskisasszonytól, amikor a csürhének a másik helyszínen arról értekezett a dagadt Orbán, hogy meg kell változtatni Európát. Erről pedig többet szólni nem érdemes.

Van ez a képünk. Az, midőn doktorminiszter urunk kikel a habokból, máskor gondosan befésült haja hátranyalva, hab testén pedig megcsillannak az apró vízcseppek, mint mindmegannyi gyémánt. A távolban pedig egy fehér vitorla kék tenger ködén átragyog. Ez a felvétel, hacsak nem gyöngyhalász a lelkem, egy nyaralás idillje, ami viszont egyébként nincsen is. Folyik a vita arról, hogy ez valóban lesivideó volt-e az Adrián, vagy fondorlatos elterelő hadművelet, hogy legyen gumicsont nekünk úgymond.

Ám arra kell rámutatnunk ezúttal (is): tökmindegy. Ugyanis környülállások keletkeztek, amelyek a NER olvasókönyvébe tartoznak, s mint ilyenek, ha más nem is, de morális tanítás kiolvasható belőlük. Hazugság, letagadás és orcátlanság, összefonódások és értelmezhetetlenségek, hogy nyaralt, nem nyaralt, kinél nyaralt, miközben persze tudván-tudjuk, hogy a lényeg egészen máshol van. Bankszámlákon meg a tanárok nyomorán, reszkető nyugdíjasok pénztárcájában és más efféle tájékokon.

Ez a kép, ez nem most kezdődött, hanem tán két évvel ezelőtt, amikor doktorminiszter urunk „több Balaton kevesebb Adria” felkiáltással persze, hogy a tengerhez iramlott pihengetni. Jelezve ezzel azt egyrészt, hogy tényleg nem kell arra figyelni, amit mond, másfelől pedig alátámasztva azt a tételt, hogy ő egy egészen másik dimenzióban él, vagy legalábbis azt hiszi, amiből az az ordas hibája fakad, meg van győződve róla, tényleg azt csinál, amit csak akar. Mert kitenyésztette a csinovnyikok és bávatagok őt megtartó tömegeit.

A mostani gyászos esztendőben (bár melyik nem az évtizede) is azt nyilatkozta doktorminiszter urunk, hogy „ilyen nehéz gazdasági helyzetben a nyaralás nem engedhető meg néhány kulcsminiszter számára, úgyhogy dolgozunk”. No most, eszerint doktorminiszter urunk nem kulcsminiszter a friss olvasatban, vagy pediglen úgy van, mint Petiminiszter tavaly a jachton, hogy miközben ringott a habokon, akkor is a dolgozójában volt, ergo most Orbán a hűs habokban is hazánk felvirágoztatásán ügyködött két lábtempó közben.

Bár azt nem ismeretes, hogy tud-e úszni. De nem is ez, hanem a még nagyobb ganyéság, hogy mindezek ellenére és mindeközben a sleppje (Gulyás miniszter alakjában ezúttal) a képünkbe hazudta, Orbán nem nyaral, nem volt és nem is megy. Nem kellene azért már ezt így, nem kéne azt mondani, hogy Orbán az irodában gondterhesen dolgozik, miközben ott csillog a hasán a víz. Értelme sincs, de, ami a lényegesebb, nem kellene lenéznie ennyire az ő népét, mert, ha ezt teszi, abból mi következtetéseket vonunk le.

Szomorúakat, bár értelmetleneket. Lévén, az ég egy világon semmi jelentősége nincs annak, hogy mi miket vonogatunk le doktorminiszter urunk illékony jelleméről, miközben ő a pofánkba röhög, hogy vastagabban mondjuk, a képünkbe szarik. Aztán ez a cirkusz, hogy kinél volt a vendégeskedés és miért. Mert és ugyanis, bár most már mindenki tudja, de a történelemkönyvek számára mégis írjuk ide, jegyezzük fel, hogy őméltósága az LMP-s, „ellenzéki” Ungár Péter nővérénél vendégeskedett. Ami így azért elég delikát.

De nem több ennyinél. Folyik itt az adok-kapok, hogy került oda Orbán és miért, hogy mi köze ehhez Ungárnak, aki nem tehet arról, hová született, így arról sem, hogy a kedves mama – akivel egyébként meghitten szokott kávézgatni – a NER egyik fő és torz történelem-ideológusa, s hogy Ungár a családi vállalkozásból veszi ki a maga százmillióit, hogy ezek birtokában unatkozva politizálgasson. Szóval van itt minden a megengedéstől az elátkozásig, de összegezzünk annyiban, hogy mindez Ungárral együtt érdektelen.

Ahogyan Ungár „ellenzéki” léte is, ha ebben a formában lehet beszélni erről egyáltalán, s Ungár megbékítő és „józan” gondolatai is, hogy Orbán tagadásából nem lehet megélni. Tök mindegy, kinél úszkált a nagyvezír, hírértéke csak annak lenne, ha egyáltalán, hogy mondjuk Gyurcsánnyal dobálgatta volna a strandlabdát a tenger mormolása közben. Vagy már annak sem igazán. Mert ami van, az a tömény rothadás. Benne Orbánnal, az „ellenzékkel”, meg a kínos magyarázkodások, a nem tehetünk róla családi kötelékekről.

Ennyi az egész egyébként, de momentán ez a minden. Orbán ótvar módon hazudott. Na és, újdonság ez? Nem, egyáltalán. Fura kapcsolatokra derült fény: ez se nóvum. Hülye magyarázkodásokat hallunk: na és? Változik ettől valami? Semmi sem, csak növekszik bennünk a hányinger. Ami a lényeg, hogy ez az egész kávéspohárban pittyegő vihar azokhoz el nem jut, akikhez kellene, sőt, ha még el is jutna, föl nem fognák, mi ezzel a baj. Levesre telik nekik, meg kenyérre. Meg fröccsre, hogy csináljanak ricsajt. De csakis otthon, a négy fal között.