Kategória: Egyéb

Soknevű hadügyminiszterünk két napja büszkén jelentette ki, hogy a magyar honvédségben ismét lesznek huszárok. Huszáregység azzal a bibivel, hogy „nem lovasított” lesz a mancsaft. Akkor biztosan biciklit kapnak a seggük alá. Nem akarnék én hangosan röhögni ezen az operettes múltba révedésen, kedvem sincsen hozzá, de annyit bevallhatunk, amióta ez a soknevű dirigál, elképesztő dolgok történnek a magyar hadseregben. Minőségéről, erejéről vitát nem nyitunk, hanem, mintha Svejkek volnánk, az ő bölcsességével szemléljük azt a kabarét, amit a NER ez ügyben nekünk nagy súlyosan és permanensen előad.

Nem feledjük a belépőt, amikor a soknevű parádés kocsival ment a katonalovak egészsége felől érdeklődni, az volt a belépő a kabaréba, ami azóta is szünet nélkül pereg a vásznon. Ez a soknevű erre épp alkalmas, lévén semmit nem ért a katonasághoz és hadsereghez, valamikor régen a kifestőkönyvében látott huszárokat, az bekattant neki, és most úgy tör elő a mélyből, mint Orbán kisvasútja. Lesz huszár a magyar hadseregben, emlékezzünk meg erről még egyszer, s egyben arról is, hogy nem lesz neki lova. Nem tudjuk, milye lesz akkor a huszároknak, de szomorúak lesznek nagyon, ez egészen bizonyos.

Egy másik soknevű sziporka szerint ugyanis a magyar huszár mindennél előbbre tartotta bajtársát és barátját, a lovat. Nem ragoznám, de most már késő, mert ilyen körülmények között, és ezzel a hatalmas tudással tényleg halovány fingunk sincs arról, mit akar egyfolytában ezekkel a huszárokkal. Értjük a dzsentri vonzalmakat, a képzelt hetyke bajszot, a kártyapartikat meg a bokacsattogtatást, Kukorica Jancsit is értjük, viszont úgy kommunistázni a huszárságra hivatkozva, mint ahogyan ez a bohóc teszi, senki nem tud. A huszárok is el voltak nyomva, mint azt megtudtuk, és ez már Dózsa L. -1942 magassága egyenest.

„A legutóbbi huszárgeneráció tagjai egy diktatórikus rendszer elnyomottjai voltak, akiktől hálátlanul elfordították az egész nemzetet, megtagadták tőlük a vérrel szerzett becsületüket, elesett bajtársaik emlékének tiszteletét és ápolását, majd lefokozták és üldözték őket.” – Ezt bírta mondani a soknevű, amire az ember már csak fölkapja a fejét, ezen a vonalon előbb-utóbb az ÁVH fogja elvinni Bem apót. Csak egyet nem tudunk, az idiótaságon kívül mi indokolja ezt a tébolyt, mert másfajta múltba is lehetne révedni, mi több hazudni is lehetne ügyesebben, de ilyen igényünk nekünk ne legyenek.

A soknevű szájából folyamatosan ömlik a takony. Mindemellett most ez a huszár kattant be neki, a huszárság, amiből aztán sikerült nemzetkarakterológiát meg néplelket fabrikálni, hogy az ember olvasva maga elé teszi a popcornt, hogy innen többet el nem megy, és élvezi a műsort mindhalálig. Mert most tessenek figyelni: „A huszár több mint egy lovas katona, a huszár mi vagyunk, a nemzeti karakterünk egyenruhába öltött lényege”. Ha kiröhögték vagy kisírták magukat gusztus szerint, akkor fussanak neki még egyszer és rá fognak jönni, hogy a soknevű ezzel az ég egy világon semmit nem mondott. Mintha csendben szellentett volna.

Ennyi az egész, egy körömpiszokkal sem több. Viszont ezek szerint ön is huszár, mindenki huszár, még a kiskutya kunkori farka is az csákóban. Viszont idehozom az etimológiát, hogy kellőképpen el tessenek szörnyedni. A huszár szó ugyanis voltaképpen rablót jelent, a szerb-horvát husza-rablás tőből eredve, mai értelemben valamikor a 15. század végétől használjuk mi, de attól még másutt másképp értik. Igaz, miniszterelnökünk is kijelentette, a magyar élettér az nem Lebensraum, de innen is látszik, hogy a mi huszárunk az másutt rabló. Fura képződmények ezek a nyelvek, ahogyan élik a saját életüket.

El lehetne itt szórakozni azon, hogy a huszárbuzulással, ennek nemzeti identitássá emelésével hogyan rablózta le a komplett magyar társadalmat, de az olcsó poén lenne, viszont érdekes. Ami számunkra ennél fontosabb, nem tudna-e véletlenül valami olyanba belefeledkezni, aminek értelme is van. Mert értem én, ha huszárnak nevezi a nyüves magyar katonát, akkor bizsereg az a fura öntudata, Horthy muzsikál a fülébe, és zokognak a főispánok, node, attól a családoknak jobb nem lesz. S ami a lényegesebb, ettől háborút nem nyer. Még csatát se, mint ahogyan a történelemben is elég ritkán. Viszont az egyenruha nyalka, és állva pisálnak a lányok, aminél több nem is kell. Vagy de.  

Nyárzáró képeink közül minden bizonnyal az a legszebb, amelyen mindannyiunk kedvenc Győzikéje az örömöktől tátott szájjal öleli Istenét, szemeiben a tőle telhető legtöbb értelemmel, ami nem túl sok. Orbán Viktornak tök mindegy, Tucker Carlson vagy a „showman” (bár túl sok különbség nincsen), a rajongást és a hatalom részegítő ingereit be kell gyűjtenie, mert különben ott fordul föl a szemünk előtt, és majd habzik a szája. Amellett, hogy a börtönt elkerülje, ezért is kell neki még tíz év – ahogy volt szíves kifejteni a Tranzit nevű izén -, hogy feredőzhessen még önmaga illó nagyságában. Ami elég szűk körre terjed ki.

Ilyen álávjús nénikre, Kis Grofo féle ismeretlen halmazállapotú emberekre, meg akit még meg lehet venni, vagy már amúgy is elment az eszük. Miközben azonban Orbán eltelten és önfeledten fotózkodott a televíziózás rég megzuhant selejtjével, a Tranzit fesztivál ezerrel dübörgött tovább. Ezzel pedig azért kell foglalkoznunk, hogy tudjuk, milyen munícióval jönnek ki onnan az ott – és az MCC-ben, illetve más százmilliárdokkal istápolt tudatmódosítókban – nevelgetett janicsárok, akik majd a következő felvonásban a Fidesz élcsapatát alkotják. Ezek lesznek a jól fizető állami helyeken, ezek haladnak szembe velünk az utcán. Ezek ölnek meg.

Hárman beszélgettek ezen a Tranziton folytatva Orbán íveit, és ezek hárman (Orbán Balázs, Békés Márton, Benkő Levente, mind jól fizetett seggnyaló huszár) is a hatalom megtartásának szükségességéről értekeztek. Nem olyan mohón, mint az istenük, aki, mint emlékezhetünk, még tíz évet szeretne. Ennek a háromnak elég hét is (2030-ig), de annyi mindenképp, hogy „készen legyenek”, illetve, és most azért tessenek figyelni, az „új világrendben” Orbán Viktor lehessen a vezér. Ha nem is Bismarck, nem is király, de azért fejedelem. Ez Orbán, és ezt ezek komolyan is gondolták, állítólag olykor tapsot is kapva. A kábítás tehát működött.

Az új világrendben a magyarok (mármint ez a csürhe) feladata a mindenképpen való szembenállás, ha van sapka, ha nincs. „Különutas” politika kell az Unión belül, amit ezek hárman úgy fogalmaztak meg, „európai vagyok, de normális vagyok”, amiből az a következtetés ered: mindenki hülye rajuk kívül. Ám, ha és netán az Unió lenne olyan badar, hogy egyetértene velünk, akkor mi irányt váltva máris nem azt gondolnánk, amit ők: „Annak kéne lennie az európai stratégiának, amit Magyarország képvisel, viszont, ha Európa is ezt képviselné, akkor nekünk mást kéne kitalálnunk, mert akkor nem lenne megkülönböztető jellegünk.”

Mindenképpen faéknek kell lennünk a kerekek közt, de ennél többet erről nem lehet tudni. Érdemes a logikai ívüket megnézni azonban csöppet. Király vagy uralkodó nincs (mármint Magyarországon), de fejedelem van. Ezt érthetjük magára a miniszterelnökre, a kormánypártra vagy a mögötte álló holdudvarra.  „Ha ez a fejedelmi központ meg tud maradni minden darabjával együtt, akkor létrejön egy olyan hatalmi központ, ami ki tudja tapogatni, milyen utakon lehet menni”. Azaz, nem tudjuk, mit akarunk, de azt nagyon, és semmi nem fontos, csak a hatalom. Valami ilyesmi hüvelyezhető ki ebből az ökörségből.

Erre utal a szeánsz záró gondolata is, miszerint: „Nyerni kell 2026-ban. Szükség lesz minimum a 2030-ig terjedő időszakra, hogy készen legyünk”. Orbán még ehhez kér plusz hármat, mint emlékezhetünk, és akkor már igazán itt lesz a Kánaán. Szép, csak az az egy zavaró tényező van a dologban, hogy sem ezek hárman, sem Orbán nem tudja, a hatalom megtartásán, és mint most kiderült, a permanens kekeckedésen kívül mit is akarnak. Hogy ezen kívül mi a cél, amihez kell a hét plusz három év alaphangon. A legnagyobb baj azonban ebben az egészben az, hogy a tudósítások szerint ezt a delíriumot kitörő taps fogadta.

Kedveseim. Buddhában testvéreim. Tudom, hogy azt mondjátok, kit érdekel, hiszen bajaink ennél sokkal számosabbak, mint például az éhendöglés veszedelme, ami fenyegetéstől szenvedő halmazba jómagam is tartozom immár. Ám ezen túl ott a mindent megülő hangulat. Hogy ilyen harsonaszóra kell elpusztulnunk, hogy ezelől is menekülni kell a barlang mélyire vagy egy fa tetejére, mert máshová alig is lehet, és akkor az ilyen tudatú jóllakottak röhögnek rajtunk, akiket amúgy emberszámba sem vesznek. Mert náluk a hatalom, és az a program, hogy azt mindenáron meg is tartják. Több semmi. Tehát indulok a lombok közé.

Mindenki nyugodjon le. Habár már minden nagyon jó, és mindennel is meg van elégedve, mégis I. Orbán Viktorunknak még tíz évre van szüksége, hogy a nagy mű elkészüljön, és a sorsa, valamint vele együtt a népéé is (ami mi magunk volnánk) beteljesedjék. Kinek így, kinek pediglen úgy. De még amúgy is lehet. Mindig felemelő, amikor őkegyelmessége a sajátjai közt nyílhat ki, ahol semmilyen fékek és gátak nincsenek, nem munkálnak benne, nem mintha másutt ilyen veszélyek leselkednének reá.

Tusványos, Kötcse, most meg Tihany, valami Tranzit Fesztivál, egyre megy, ahol ezek maguk vannak, és akadályok nélkül építgetik az álomvilágukat, fújják a buborékot. Illetve Orbán fújdogálja nekik, ők pedig ülnek benne megvetve a kívül álló világot, ami viszont nekünk jutott. Még tíz év azonban, és mi is benne leszünk. Erről beszélt I. Orbán Viktor ezúttal, hogy aszongya a kétharmad áll, mint a cövek, még a holdról is látszódva, de még semmi nincs készen, még tíz elcseszett év kellene neki. Olyan, mint amilyen eddig is volt.

Nem a levegőbe beszélek, és ennek bizonyságát is adom akkor, amikor slágvortokban idézem meg a mindannyiunk által ismert kappanhangot, hogy önök is olyan tátott szájjal hallgassák az előjövő képtelen tartalmakat, mint a Tihanyban megjelentek: fiatalok, öregek, rajongók és hívők, valamennyien, akik megcsókolják a földet is ott, ő, ahol jár. J. A.-tól elnézést kérünk ezen a ponton, hogy az ő szerelemének sorait vontuk most be az intertextualitásba, de elég a modernizmusból, amikor rohanva haladunk a náci feudalizmus felé.

Orbán Viktor nagykirály tihanyi delirálása során a következőkkel szórakoztatta a megjelenteket, de a híradások miatt bennünket is, és ennek tényleg örülünk. Tehát és azaz: I. O. V. a sorosozáson, a libsizésen és a kommunistázáson keresztül jutott el a Nyugat bírálatáig, Trump csodálatáig, hogy végül megérkezzen az európai politika átalakításáig, amit szívesen vállal magára, és természetesen a nagy magyar célig (NMC), amire szintén vállalkozik, csak kellene még rá vagy tíz év. Alsó hangon, duzzogva, de annyi.

„A magyar rendszer nem hibátlan, de jól van összerakva, a gép működik, jó irányba van állítva a szekér, amit napról napra teszünk, az egy nagy terv részeként vívott küzdelem” – mondta a nagy király, és konkréttá téve az egészet, kiegészítette ezzel: “Azt akarjuk, hogy Magyarország gazdag, erős és biztonságos legyen, és minden ország adja meg neki a tiszteletet, a helyzet jobb, mint 13 éve, de kell még tíz év a cél eléréséhez”. Alélunk, meg minden, talpaink egymásra lépnek, mint a barackfás dalban, de mesélünk ezt-azt még okulásképpen.

A Nagy Terv (NT) mindig a diktatúrák sajátja. A nagy cél. Ez mindig egyre közelebb van, de az ellenséges világ miatt sohasem lehet elérni. Ezért kell a Nagy Ember (NE), akinek a látomása majd egyszer valahogy megvalósul. Addig persze még sokat ki kell bírnia annak a népnek, amely megdicsőül, és tejben-vajban fürdik NE által, aki valójában a nép vérét szívja, de a Nagy Cél érdekében ezt mindenkinek el kell viselnie. Most ugyan még rossz egy kicsit, de a beláthatatlan és mindig messzebb tolódó jövőben majd jó lesz.

Neki persze, a Nagy Embernek (NE) most is ott a hatalom mámora, a sleppjének pedig a jachtozás és a nulla teljesítménnyel való meggazdagodás. Aztán egyszer csak összeomlik az egész, és kiderül, hogy sose volt semmilyen cél, vagy annak soha nem volt realitása. Az ország közben tragikusan tönkre megy, és – ha szerencséje van – akkor is évtizedek kellenek a talpra álláshoz. Na, ebben fetrengünk éppen, szenvedéseink a közepe táján járva, és tényleg nem tudjuk, mikor lesz vége. Nekünk, éltesebbeknek valószínűleg soha.

Erről mesél nekünk I. Orbán Viktor nagy királyunk. Nem ezt mondja a szájával, de ezt halljuk, amikor utasítása szerint nem arra figyelmezünk, ami szöveg belőle előindázik, hanem azt vizsgáljuk, amit csinál, s amit keservesen érzünk a bőrünkön, és szép lassan belepusztulunk. Viszont valami fura, népléleki okból kifolyólag nekünk így is jó. Vagy épp így jó, amit amúgy józan ésszel fölfogni teljesen lehetetlen, s kies hazánk talán épp emiatt leledzik a sajátos bambaság állapotában. Ül a szarban, és élvezi, azaz, ilyen ország még egy nincsen.  

Valami hiba történt. Valami megengedhetetlen fegyelmezetlenség, ellazulás, olyan szabotázs, mint amikor az imperialisták zsoldjában álló meteorológus lefújta a tűzijátékot egy éve, tönkretéve ezzel a kedves vezető játékát, s azonmód derült ki, hogy az anyja egy malomtulajdonos kulák szeretője volt.

A rendszer messze van a tökéletestől.

Lukak és repedések keletkeznek a falon mindig, így sokat kell dolgozni még azon, hogy a feudum minden alattvalója azt lássa, amit a király gondol, hogy látnia, kellene, azt hallja csakis, amit neki gondosan megszerkesztenek, és azt érezze, amit csak akarnak. Legfőképp a hálatelt alázatot a mérhetetlen és zavartalan jólétért.

Dolgoznak rajta, de olykor hibáznak.

Tíz éve is van már, hogy a beszédes és kiábrándító nevű „emberi erőforrások” minisztériuma ki akarta irtani a mélyszegénység fogalmát. Új szavakat írt elő használni, és ez volt az az idő is, amikor a homelessek problémáját úgy orvosolták volna, száműzik őket a városból, hogy ne látszódjanak, és a szaguk se zavarja a kereszténypolgárok kényes, tömjénhez szokott orrát.

Viszont az elmúlt évezred tíz legsikeresebb kormányzású éve sem volt elég a tökéletesség elérésére. Az ideák világa, amely ott imbolyog a barlang falán Palon óta, bevonult a Kossuth stúdiójába, és péntekenkét száll alá hozzánk az éteren keresztül a mi legnagyobb gyönyörűségünkre.

S bár onnan, a Kossuthból nem hallani nemhogy mélyszegénységről, de még szegénységről sem egyáltalán. De vannak ilyen intézmények, szervezetek, a valósággal matató csökevények, akik, illetve amelyek foglalkoznak vele. Egyelőre még, és ki tudja, meddig

Viszont ők is tévedhetnek.

Már az is fura volt, amikor Navracsics miniszter átadta a zebrát tán egy hete a birodalom egy távoli szegletében, mint olyan földöntúli sikert, amit az Unió pénze nélkül is sikerült elérni. Hozzá tette akkor, hogy kies hazánk egyik legszegényebb településén érték el ezt a diadalt, és már ekkor is csodálkoztunk mi, akik a permanens győzelmekbe kábultunk bele, hogy ilyen létezhet. Hogy egyáltalán van.  

Szegénység a Kánaánban, keresztény, nemzeti hazánkban.

És akkor most ez a Felcsút.

Bár először mondjuk Bihardancsháza. Vagy mondjuk, Uszka. Tegye fel a kezét, aki hallott e magyari településekről, de az is, aki nem. Ez a két halmaz mégis azért közösen kiegyezhet abban, e nevekkel semmi baj nincs akkor, amikor egy olyan lista tagjai, amely felsorolás a legszegényebbeket sorjázza, teszi közszemlére a rózsaszín kifestőkönyv – aminek lapjai közt NER akaratból élnünk kellene – szellemiségétől idegenül. Egyenesen szintén már-már szabotázsra és felforgatásra engedve következtetni.

No de Felcsút? S a lista elején?

Pedig ilyet kaptunk. Azt harsogták a múlt héten a nem KESMA lapok címoldalon és kárörvendve, hogy Felcsút az ország legszegényebb települése. Persze hozzá téve egyből, hogy valami számítási hiba lehet, szar a propellerben, bot a küllők között, de mindegy. A baj megtörtént azzal a folyománnyal, hogy gondolkodásra és szánakozó mosolyra késztesse azon alattvalókat, akik ilyen élettani furcsaságokra még egyáltalán képesek.

És e furcsa – a bábu léttől idegen – folyamatok arra a következtetésre juttatták azt, aki ilyet akart, hogy a vezér szülőhelye, a mitikus település ilyen formájú megjelenése a híradásokban többszörösen is hiba.

Mert vannak olyan organizmusok, akik mindezt olvasva és hallva csak legyintenek: megint hazudnak ezek, és azt a következtetést vonják le, azért akarnak ilyennel lukat beszélni a hasukba – más megközelítésből kábítani őket -, hogy azt mutassák, na, ugye, a kedves vezetőnek sem hajlik maga felé a keze, mint akármelyik (mindegyik) szentnek.

Azaz, a világ közepe sem kap különleges elbánást a királytól, mint például az alig is létező és már emlegetett Bihardancsháza. Ám itt megjelenik a szegénység ideája, ami viszont megengedhetetlen.

Ez volna az igazságosság és józanság maga, amivel O1G a legnagyobb királyaink soraiba emelkedhetnék majd a történelemben. Ugyanakkor és más megközelítésből akár a kocsmában könyökölve az is szóba kerülhet két alapvető élelmiszer szervezetbe vitele közben, hogy milyen egy elcseszett manus ez, aki még ennyit sem tud intézni a földijeinek.

Ha szigorúak vagyunk, ebből jól kijönni nem lehet, legfőképp annak, aki ezt a statisztikát legyártotta, közzé tette, kinyomtatta (ha volt ilyen, de nem valószínű), tehát mindenkinek, aki egy percig is nem a diadalmakat zengte. Mi több, hírbe hozta a szülőhely Felcsútot, amely amúgy közkeletűen jó ideje az Isten tenyerén csücsül.

Viszont Orbánnak tök mindegy. 

Mindez, amit itt a nyárvégi tomboló hőségben előadtunk, s ami arra volt hivatott, hogy a NER ganajának újabb böffenését megmutassuk, mint olyan valóságot, ami az életünk, az ő uralmát egyáltalán nem zavarja. Volt, van és lesz, mint ahogyan egy évtizeden túl uralkodó diktátorral törvény szerint lenni szokott, aki fölnevelt egy olyan nemzedéket, aki rajta kívül mást nem ismer. Azt csinál tehát, amit csak akar.

Meghalt hát a Prigozsin. Ezt, mondjuk, már akkor lehetett tudni, amikor annak idején egyáltalán megfordult a fejében, hogy Moszkva ellen indul. Amikor az első lépést megtette, már halálra volt ítélve. Egyetlen dolog volt kérdéses, ezt mikor, hol és hogyan fogják végrehajtani.

Kiderült két napja, hogy repülőgépbaleset általi kivégzés volt a rendelkezés, de ugyanígy lehetett volna véletlen kizuhanás valamely ház emeletéről, valami fura mérgezés, autóbaleset vagy akármi. Putyin emberei nem válogatnak a módszerekben, mondhatni, minden előfordulhat, csak a saját képzeletük szab határt a gyilkolásnak.

Senki nincs biztonságban sehol, legyen a világ akármely eldugott pontján. S bár Putyin elvtárs a televízión keresztül nyilvánított részvétet Prigozsin családjának a nagy veszteség után, ami annak újabb ékes bizonyítéka, hogyan intézi ő a dolgokat, ma nem erről fogunk diskurálni. De itt épp beöltik, a mi kedves vezetőnk is milyen reszketésektől gyötörve és hajtva teljesíti Moszkva minden óhaját. Zsarolásról szól a legendárium, de mint kitetszik, a nyomorult élet féltése is benne lehet a pakliban.

Így jár az, aki nem válogatja meg a barátait, illetve, ha még egy magánál is elvetemültebb bűnözővel kezd. Elindul a determináció.

Mindez azonban csak az alapállapot, amit mi piros masnival átkötve kapunk meg, de olykor lehullanak a díszletek. Ilyen alkalmak a kormányinfók, amelyeken, ha nem is magától értetődően, sőt, inkább balesetszerűen, de mód nyílik néhanap kérdezni is a hatalomtól, amely ezen előadásokon a jól táplált napközis, Gulyás miniszter alakjában jelenik meg a nyilvánosság előtt. Külön öröm mindenféle érdeklődésekkel provokálni őt, ami mókákból egészen váratlan, tanulságos, de összességében mindig elborzasztó előadások születnek, mint ahogyan most is.

A mű címe a mire gondolt Gulyás Gergely lehetne. Igazából nem kérdőjellel.

Hanem felkiáltó vonalkával, alatta a pötty, de nézzük, miből élünk. Napközisünk megkapta a kérdését, miszerint „mire gondolt” Prigozsin halálhíre kapcsán, amire azt felelte: „Nagyon nem lepődtem meg a hír hallatán”.

Nocsak, kapta fel a fejét erre ott mind az ellenséges sajtó, és elkezdték szorongatni Gulyás miniszter képletes tökeit, hogy akkor mesélné el bővebben is ezt a nem meglepődést és annak okait. Szó szerint ilyen diskurzus zajlott a pompás eseményen:

• „A Prigozsin repülőgép-baleset kapcsán azt mondta, hogy nagyon nem lepődött meg. Kifejtené, hogy mire gondolt? Műszaki hiba, szabotázs, merénylet?
• Amire önök is.
• Én tudom, hogy én mire gondoltam, de az érdekelne, hogy ön mire gondolt
• Mondom, én is arra.”

Ilyenkor szokás azt mondani mintegy leütve a magas labdát, hogy nincs több kérdés, és ez alkalommal tényleg nincsen. Ez itt kedveseim, egy balladai tömörségű (elhallgatások, utalások, és egyebek) vallomás, és akkor most vagy éppen ezért irodalomórásat játszunk, hogy kiderítsük, mire gondolt a költő, amikor mindez megszületett.

Először dramatizáljuk a folytatást, amit a hiányosan elibénk tárt párbeszéd feltételez, kiegészítve a fentebbi jelenetet:

• A Prigozsin repülőgép-baleset kapcsán azt mondta, hogy nagyon nem lepődött meg. Kifejtené, hogy mire gondolt? Műszaki hiba, szabotázs, merénylet?
• Amire önök is.
• Én tudom, hogy én mire gondoltam, de az érdekelne, hogy ön mire gondolt
• Mondom, én is arra.
• Én arra gondolok, hogy Putyin egy elcseszett pszichopata gyilkos despota, aki mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül gyilkol le embereket, amennyiben ezt a vélt vagy valós érdekei miatt szükségesnek tartja, és arra, hogy a húha anyád, Gulyás.
• Igen, szerintem is a hűha anyámat.

Tetszenek látni, milyen egyszerű ez, de lehet még egyértelműbbé tenni.

Itt az történt, hogy Gulyás bevallotta, egy gyilkossal üzletelnek, az ő akaratától teszik függővé a magyar kőolaj- és földgázellátást, a magyar atomenergiát. Mindemellett olyan hazugságokkal tömik a magyarok fejét, amelyek ezt a gyilkos hatalmat és annak gyilkos vezetőjét tüntetik fel jobb színben. Gulyás ezzel ismerte be, hogy tudatosan árulják el Magyarországot és a magyar népet, előre megfontoltan seftelnek gyilkosokkal, és mindezek elfedése érdekében szándékosan hazudnak bele a magyarok arcába azok adóforintjaiból.

Íme, hölgyeim és uraim, kedves barátaim a NER vallomása tekintetes bíróság híján előttünk.

De még mindig a helyükön vannak. Gulyás is és a gazdája is, ám voltaképp itt már több kérdés nincsen. Egy gondolat bánt azonban engemet: nem az ágyak meg a párnák, hanem a Gulyásnál is porbafingóbb organizmusok tudata akkor, amikor ezt hallották, amikor ezzel szembesültek. Mit fogtak föl ebből az egészből, ha fölfogtak valamit is egyáltalán, azaz, mire gondolnak ilyenkor, ha képesek ebben a tébolydában még ilyen megterhelő tevékenységre.

Vagy már minden mindegy.

Mindig feldobja az embert, amikor kilátástalan a szerda, viszont jön kormányülés, amikor munka van. Slágvortokban: üstökön ragadás, megvédés vagy a növekedés beindítása. Külön nyelv van immár annak hazudására, hogy Orbán és a kormánya csinál valamit, viszont leginkább azért könyörgünk az úrhoz, hogy inkább jachtozzanak, mert még azzal okozzák a legkevesebb kárt. De előbb az édes anyanyelvünkről, amit a mi kedves vezetőnk egyre inkább úgy használ, mintha népe csupa debil organizmusokból állana, s csak ilyen archaizáló népmesei hangon értene. Vagy esetleg abból sem.

Emlékezhetünk legutóbb az infláció üstökön ragadására, korábban az ellene szolgáló vakcina beadására, a libsik tucatjával való háton cipelésére, és nem folytatnánk a lingua orbant, mert elsírja magát az ember. Mindemellett ez arra azért alkalmas, hogy a valóság elé drapériát húzzon, illetve ezzel együtt takarja azt is, hogy ezek az ég egy világon nem csinálnak semmit, kormányozni képtelenek, és úgy szétcsesztek most már mindent, hogy csak tátott szájjal figyelik, ahogyan a közgazdaság törvényei dolgoznak erősen, és nem a javunkra. Ilyenkor – mindig – jön a mese, de nem Szabó Gyula hangján.

Tegnap is szerda volt, következésképp kormányülés, amely azt volt hivatott elvégezni, hogy beindítsa a gazdaságot, ami cél és feladat miatt most kénytelenek vagyunk megállni pöttyet, és elmélázni a világ – Orbán világa – ostobaságán. Ha tegnap kellett beindítani azt a rohadt gazdaságot, akkor a logika szerint eddig nem haladt. De ne legyünk felületesek, idézzük szó szerint a kedves vezető nyájas sorait. „Augusztusi kormányülés. Munka van bőven: az inflációt letörjük, de itt nem állunk meg! Beindítjuk a gazdasági növekedést és tovább fogjuk emelni a béreket!” – Megazisten tesszük hozzá, illetve már csak annyit: ámen.

Nem akarnék én kekeckedni, de valami azt súgja, ez így nem fog menni. Valahogyan nehezen elképzelhető, hogy ezek tucatnyian ott ülnek a bubis vizükkel, és közösen mondják, múkoggy. Nem fog zakatolni. Mert ha ennyi volna a kormányzási feladat, akkor jogos volna a kérdés, eddig miért nem mondták ki a varázsszót. Azért tán, mert az egészen más és máshol is van. Kérdés azonban, hogy kies hazánk, amely eddig gazdasági motorként, követendő unortodox példaként szerepelt az egyelőre még meg nem írt tankönyvekben, hová lett. Mert álombéli formájában nincs itt, a valóságos képe pedig erősen lehangoló.

Emeljük a béreket. Mondta még tegnap a kedves vezető, ami kijelentés olyan, mint a vasárnapi tűzijáték, hogy durran egyet meg füstöl, aztán nyoma sincs. Minden külön értesítés helyett, mert be ugyan nem vallják, mégis mindenki tudja, hogy recesszió van. Nincs az országban gazdasági teljesítmény. Ha így, ilyen környezetben emeli a béreket – amire amúgy módja nincs, maximum a minimálbérbe piszkálhat bele -, az az inflációt fogja gerjeszteni, tehát az üstökön ragadás és a letörés nem fog működni. Nem lesz meg a cél év végére, a varázslatos pozitív nulla, ami szintén új fogalom. Mint a felcsökkenés például.

És máris ott vagyunk annál a rohadt nyelvnél újra, s ím látjuk megint a vele való bűvészkedést. Abból a két mondatból, amit tegnap sikerült a Facebookra böfögni, semmi sem igaz, még csak az sem, hogy munka van bőven, mert az ötletelés nem tekinthető annak, a hazudozás sem igazán. Szóval láthatjuk, elég nagy a baj, amit viszont addig-addig takargatnak, míg egyszerre szakad rájuk és ránk is az ég, csak akkor nem kell majd csodálkozni. Hogy ma ebből mi jelenik meg a kormányinfón, ami lesz, nem tudható, de nem is érdekekes. Csak egy biztos, olyan bejelentés el nem fog hangozni, ami valamit is érne.

Mindezt egyébként – mint ahogyan annyi, illetve most már az összes orbáni dumát – azzal szokták az én nyájasaim eltolni maguktól, ezzel foglalkozni nem kell és nem érdemes, mert mindez csak etetés a híveknek, s ebben van némi igazság. Más szemszögből viszont kénytelen vagyok arra fölhívni a figyelmet, rámutatni mintegy, hogy ez egyrészt igaz, más nézőpontból viszont az a kiábrándító valóság, hogy ez már nem szimpla taktika, hanem bizonyíték arra, ezeknek erre futja. Nincsen más a tarsolyukban, mint a mesék édes birodalma rózsaszín masnival. Ami addig takar, amíg végérvényesen beüt a kikerülhetetlen mennykő.

Kedves vezetőnket, doktorminiszter méltóságos urunkat legutóbb az erkélyén hagytuk oda, midőn illiberális muszlim pajtásainak lődözött feszületeket az égre. Az az érzésünk volt már akkor is, és ezt azóta sem állt módunkban korrigálni, hogy az a diplomáciai nagyüzem, amelyre a fent említett válogatott társaság egy napon megérkezett, azért jött létre nem kevés közpénz ráfordításával, hogy doktorminiszter urunk nagyságát, a holdig ható, illetve onnan is látszó politikai súlyát igazolja.

S mivel ezeknek a cirkuszoknak immáron más közönsége nincs, mint a legszűkebb rajongótábor, arra kell jutnunk, a mi kedves vezetőnk mindezeket már leginkább önmagának rendezi meg. Pénzt, paripát és fegyvert nem kímél, hogy egy röpke időre azt hihesse, valaki, holott nagy valószínűséggel tisztában van azzal, momentán senki, mert, hogy lehessen valaki, azt nagyon régen elcseszte. Viszont kezdeni kell valamit a túlcsorduló egóval, partikat tart hát az erkélyen, ahol egyelőre biztonságban érzi magát.

Meg onnan fölülről lehet nézni mindenre, az egész ellopott világra. Ez a vonulat, bár fontos és morfológiailag jellemző, ma mégsem aktuális, mert a narcisztikusságban megbúvó pitiánerségről lesz szó, aminek a felvezetéséhez visszatérünk az erkélyi partira egy jelenet erejéig, amikor egy kéretlen, nem megrendelt és szponzorált videó azt mutatta nekünk, hogy miközben durrogtak az égen a keresztek és angyalszárnyak, Orbán Erdogannak tartott előadást arról, vannak olyan országok, ahol be akarják tiltani a magyar nyelvet.

No most, ilyen ország az ég egy világon sehol nincsen, azaz, megint csak a manók dolgoztak doktorminiszter méltóságos urunk fejében. Ennél azonban sokkal érdekesebb, hogy nagyon jól láthatóan Erdogan diktátor kolléga Orbán mondandóját, hogy úgy mondjuk, le sem szarta. Meg sem rezzent a botoxos képe. Viszont ehhez képest annyira otthon érezte magát, hogy egy neki beintő honfitársunkat az ő emberei készültek halálra verni itt, Mária országában annyira, úgy kellett kimenteni őt a karmaikból, hogy ne folyjon vér.

Mindez csak mellékdal abban a szimfóniában, amely arról szól, hogyan igazoljuk Orbán urunk hatalmas súlyát. Nem épp a fürdőszobai mérlegen, hanem mintegy szellemi téren, mert arra is emlékeznünk kell ezen a ponton újra és megint, hogy az sem volt olyan rég, az idióta Menczer államtitkár bizonygatta valakiknek, hogy a kedves vezető nincs is egyedül, mert szóba állnak vele. Láttuk az erkély közönségét, és azt is, hogy a „diplomáciai nagyüzem” során egyetlen kultúrállam (politikai értelemben) vezetője nem jött el mihozzánk.

Így természetesen Orbánhoz sem. Az a rohadt nagyság azonban determinálja létezést, és ezért lehet az, hogy miközben ugyan már rég bejelentette a királyi iroda, őfőméltósága augusztusban ismét elmegy a susnyásba szakállat növeszteni, ennek eleddig nyoma sincs, mert dolgozni kell még az egón. Itt jön a képbe az amúgy bízvást idiótának nevezhető, ezen kívül azonban méretes gazembernek egyként bizonyuló Tucker Carlson, akit ugyan valagba rúgott a Fox News, de Orbánnak éppen ezért megfelel. Jön nagyinterjút készíteni a mi kicsinyünkkel.

A letarolt és fölzabált magyar sajtó sokat mondóan és misztikusan sejtette is, hogy a kedves vezetővel egy „nagyvad” érkezik interjút készíteni, és hát, kiderült, ő lesz az. A Tucker. Nem mesélnénk erről az alakról, az ő tudatát ellepő összeesküvéses, rasszista, orosz propagandát nyomó alakról, aki annyira nagyvad, hogy már felülete – ahol a hülyeségeit terjeszteni tudja – nincs, csak a Twitter. Ez nem meg vetendő, de oda minden ökör regisztrálhat, csak a megfelelő gombokat kell nyomogatni, és már készen is van a „nagyvadság”.

Ennek ellenére ezek ketten jók lesznek egymásnak, csak azt ne feledjük, hogy járt már nálunk ez a „nagyvad” Orbánt felszopni, de akkor kiderült, sok tízezer dollárt kapott érte a közösből. Szorgalma tehát nem öncélú, mint ahogyan valószínűleg most sem lesz az, de a díjat majd ennek megfelelően titkosítják. Vannak fizetett hirdetések mindenhol, de nem mindegy, kinek, miért és mennyi fizetünk, az pedig már egyenesen röhejes, ha ezt önigazolásnak használjuk, a mi Orbánunk azonban itt tart. Nem egy karrier.

Sajnálnák a kedves vezetőt, ha meg nem vetnénk, de ez a kettő együtt nem megy. Szánalmasnak nevezhető leginkább az út és a kép is, ami Orbánról mindeközben kialakul, aki mára eljutott oda, hogy önmaga karikatúráját rajzolgatja, mert ez kell a puszta létezéséhez, illetve a hatalom, ami ezt lehetővé teszi a számára. De, hogy hová jutott, milyen irgalmatlan mélységekbe, azt más is bizonyítja a napokból, amikor mindezek mellett keménytökű férfinak fösti le magát a bamba ifjúság számára.

Tegnap mesélte nekik a TikTokon, hogy „priccsen alvás nélkül nehéz férfivá válni”. Ezzel katonaéletére utalt, amiről viszont mi bizonyítottan, bár nem dokumentáltan azt hallottuk, hogy ott besúgó volt, de ez mára már lényegtelen is. Csak még egy ecsetvonást tett így a saját maga álmodta önképre, aminek az ég egy világon semmi köze a valósághoz. Egy beteg ember bizonyítja már csak önmagának a soha nem volt és be nem következő nagyságát, ami törekvés a diktátorok evolúciójában a végpont. Tovább nincsen. De lejjebb se nagyon.

Gulyás miniszter valami ismeretlen okból – figyelmetlenség, kialvatlanság vagy napszúrás – szóba elegyedett az RTL mikrofonjával, amiből, mint tudjuk, váratlan dolgok bírnak kisülni. Nem történt ez máskét most sem. (Vannak még apró örömök az életben.) Szóba került a gázszerelő meg a hatvankét méteres jachtja, amire Gulyás miniszter az ábrázatának megfelelő jóllakott napközis választ adta, egyben benne foglalva Bástya elvtárs szerénységről kifejtett nézeteit szinte szó szerint: „Kisebb hajó, nagyobb szerénység”.

Ez a gulyási kívánalom a gázszerelővel szemben. De nem tudjuk, ezt utasításba kapta, mert már túl nagy volt a médiazaj a jacht körül, vagy önszorgalomból szeretné kotyogó csolnakban látni az oligarchát. Mielőtt azonban tovább haladnánk hajó-, és pofaméretekről mélázni, itt kell rámutatnunk arra, hogy éppen ez a mi Gulyásunk volt nem is olyan régen az, aki Mészáros hibájául csak egy dolgot rótt fel, mégpedig azt, hogy nincsen belőle harminc vagy negyven. Akkor ezek szerint a mi napközisünk vagy megvilágosodott, vagy pediglen meghasonlott.

Ez amúgy egyáltalán nem mindegy, de témánk szempontjából éppen az, csak annyi a változás, hogy esetleg amit itt előadunk Gulyás delirálásának folyományaként, azt lehet, harminccal, mi több, negyvennel be kell szorozni, vagy pediglen elfeledni egészen. Mint valami múló rosszullétet a romlott kagyló után. Méretekre és arcberendezkedésekre fókuszálunk tehát ezután, és megállapítjuk, hogy a Rose d’Or, ami készséggel az álompár bejárta a nagy vizeket, hatvankét méteres, Gulyás szerint tehát nagy. Itt adódik a határ kérdése.

Hogy ugyanis egy méterrel rövidebb már épp megfelelő volna, vagy csak pár centi hibádzik az ideáloshoz, és igazából nem is tehetnek róla. Mert az úgy volt, tekintetes bíróság, hogy bementünk a hajóshoz, és kértünk tőle egy hatvanmétereset, ő meg azt mondta: hatvankettő lett, maradhat? És már be is csomagolta – meg minden – a jóravaló ember, így lett ez ekkora, amekkora. Vagy én nem tudom, hogyan mennek a hajóboltban a dolgok, de nagy valószínűséggel Mészáros Lőrinc maga sem.

Úgy egyébként Mészáros Lőrinc elég sok mindent nem tud, ezt meg pláne, mert, mint kiderült, a kislánya intézte a jacht ügyeit, őneki fogalma sem volt róla. Egyszer csak Nápolyban fölrakták rá, de azt sem tudta, hol van, csak utazott, hogy ezt hozta a sors. Máskor meccsre viszik szotyolázni, iderakják meg oda, megmondják, mit vett meg éppen, milyen pénzeket – és mennyit – kap az Uniótól vagy tőlünk. Összességében az a helyzet, hogy Mészáros Lőrinc úgy általában csak van. Mint egy plüssmackó, akit rakosgatnak ide meg oda.

S nagy valószínűséggel ez a plüssmackó lét okozza, hogy fingja nincs, mi történik körülötte, ezért rajta szerénységet számonkérni barokkos túlzásnak tűnik. Azért is, mert egy olyan ember, aki a „legyetek bátorak” felszólítással él azok irányába, akik az élet előtt állanak, nos róla nagyképűséget tételezni elég nagy tévedés. Egy kifogás emelendő e téren, mikor mesebeli gazdagodásának okaként és indokaként a szorgalmat és a jóisten iránta való jóságát emlegette. De ezért sem lehet elverni rajta a port. Ő ilyen: bájosan egyszerű.

Viszont arról nem esett szó, hogy az összes többi jachtok, a Borkai kúrós jószága, vagy amelyiken Szijjártó dolgozott a hazáért ezerrel, nagyok, kicsik, épp megfelelőek, vagy nincsen velük baj egyáltalán. S ebből is kitetszik, Gulyás miniszter a lényeggel nem foglalkozik csupán, ami a morál volna abban megnyilvánulva, hogy a mi pénzünkből egyáltalán semmilyen jachtot nem illő vásárolni. De erről Gulyás miniszter napközis fejében egy árva gondolat meg nem fordult. A nyomát sem lehetett lelni ilyennek.

Innen és ebből fakad: annyira mindegy, hogy a kormányinfók hőse mit delirál vagy mit nem. Érdektelen, hogy Mészárost hová küldik bábunak, egyiknek sincsen szabad akarata, de még gondolata sem talán, így amit mondanak, nem ők mondják, ami történik velük, nem ők irányítják, hanem számukra még az Istennél is hatalmasabb úr, aki maga Orbán. Addig vannak és úgy, amíg és ahogyan ő jónak látja és megengedi, de legyen ez az ő nyomoruk, illetve sajnos egyben a miénk is. Hogy hatvankettő a jacht vagy ötvenöt, édesmindegy. A lényeg máshol van.

A Viasat Historyn látható egy pár részből álló sorozat VIII. Henrik számos feleségéről, amely bepillantást enged nekünk az elhíresült király – és kora – életébe „férfi, uralkodó, szörnyeteg” alcímmel. Most aktuálisan az a jelenet jutott az eszembe, amikor a szerencsétlen sorsú Boleyn Annával összekavarodtak, illetve annak az első aktusa, mikor is Henrik (a férfi, uralkodó és szörnyeteg) ücsörgött a trónusán, a hűbéresek és alattvalók pedig sorban járultak elé kifejezni hódolatukat. Mint Orbán tegnap a Karmelitában.

A mostani augusztus huszadika úgy vonul majd be Orbán beteg tudatába és a történelemkönyvekbe, már ha valaki megörökítésre méltónak tartja, mint az a nap, amelyen a felcsúti szegénylegény elért uralkodásának ormaira. Az a nap, amikor ajtaja előtt úgy álltak sorban bizonytalan állagú országok vezetői, mint Henrik előtt akkoriban a szerencsétlenek, a baj viszont az, a nagy-nagy bökkenő, hogy ami tegnap lezajlott, az nem valami ismeretterjesztő film forgatása volt, hanem a hányadékszagú magyar valóság.

Orbán Viktor ott ült a tróntermében, és fogadta sorban az elébe járulókat Henrikhöz képest azzal a különbséggel, hogy nem hódolni vonultak elé, hanem nagyságát szimbolizálni. Hogy íme a hatalmas ember, aki egy nap alatt fogadja a szóval igazán el nem mondható fura urakat. Diplomáciai nagyüzemnek nevezték a sorállást eufemisztikusan, pedig célja csak ennyi volt soha be nem vallottan, és végignézve ezt a puccparádét az emberben olyan képzetek tolultak fel, hogy ezért volt és van az egész atlétikai bigyó, hogy ez a nap létrejöhessen.

Hogy ez már hosszú évek óta így volt tervezve, miszerint ezért csesztek el háromszáz milliárdot (meg a resztli), hogy megalapozzák Orbán kifestőkönyves mennybemenetelét. Hogy kik jöttek el erre a színjátékra, voltaképp az is megérne egy misét, mint ahogyan azok, akiknek szintén nem tetszett, menetrend szerint el is borzadtak. Azt találták kifogásolni valónak, ami voltaképp igaz is, hogy illiberális játszóházat tartott ez a mi Orbánunk olyan vendégekkel is, akik ellen elfogatóparancs van, vagy épp ítéletre várnak. De Orbánnak ők jutottak.

Vagy csak ők hajlandóak vele szóba állni. A színjátéknak azonban egyáltalán nem ez a lényege – holott végtelenül lehangoló ez is -, hanem az a pillanata a gőzös álmokban, amikor a mi kedves vezetőnk végre érezheti magát valakinek, ha barbárok között, de mégis. Ilyen egónövelő bábelőadást láttunk kurva sok pénzért, ami olyannyira fontos volt, hogy Orbán a stadionba ki sem ment, mert valószínűleg nem tudta eldönteni, hogy atlétikai meccs alatt lehet-e szotyizni, illetve erre a számára oly kedves bőrfejűek sem járnak.

Szar ügy. Kiegészítésképpen még az is ezt az ítéletet erősíti, hogy a közösségi oldalon mindenki bejelentkezett, most indul – vagy már ott is van – a nagy eseményre, amit Orbán atyánk neki létrehozott a mi pénzünkből. Úgy iramodtak és voltak ott a fideszisták a stadionban (és -ba), mint amikor az Elkúrtuk című filmalkotás megtekintése volt a házi feladat. Így lett a tegnapi atlétikanézés is hűségeskü, nemzeti színekben mondta mindenki, hogy éljen a király, aki pedig a tróntermében mondta önmagának ugyanezt.

Nincsen üldözési mániám és Orbánt sem önmagában állóan rühellem – pedig lassan már de, igen -, ám az egészen a korona, az illékony állagú hab az volt, amikor hírül jött, a kedves vezető válogatott vendégeivel a teraszról „tekintette” meg a világ legnagyobb tűzijátékát, ami nagy valószínűséggel még a Szíriuszról is látszott. Ott ültek vele sorban mind a kisnagy emberek, mármint Orbánnak nagyok, mint az általa képviselt alvilág csúcsai, amúgy azonban piti kis szaralakok, aki abban érdekeltek, hogy felbomlasszák a civilizációt.

Recep Tayyip Erdogan török elnök, Ilham Alijev azerbajdzsáni elnök, Savkat Mirzijojev üzbég elnök, Tamím bin Hamad ál-Száni katari emír, Milorad Dodik, a Boszniai Szerb Köztársaság elnöke, Aleksandar Vucic szerb elnök, Andrej Babis volt cseh kormányfő, Sebastian Kurz volt osztrák kancellár, Szadir Zsaparov kirgiz államfő, Serdar Berdimuhamedow türkmén államfő és Rusztam Minnyihanov, a Tatár Köztársaság vezetője. – Ők mind az erkélyen voltak, és ők voltak a diplomáciai csúcs is. Be lettünk árazva, és Orbán is.

Ezen a névsoron egyébként kár mélázni, jobbat nem is várhattunk. Ami ebben az egészben a zavaró, hogy egy egész, amúgy kisemmizett ország erőforrásait, sajtóját, kormány-, és pártgépezetét, meg az elhülyített népek tömegeit használták ahhoz, hogy egyszer ebben a nyüves életben Orbán valakinek érezhesse magát. Mint aki tényező a világpolitikában, holott csak egy szarkavaró, piti, narcisztikus senki, aki azonban úgy elhülyített mindenkit, hogy még így is, vagy ennek ellenére is istenítik. A cirkusz hat. Elvesztünk.

Lankadtan lógott a zászló a ház kapuja fölött. Annyira nem mozdult a levegő, hogy értelmetlen is volt zászlónak lenni, főleg úgy, hogy sehol a téren máshol nem akadt párja. Mindez tán arra utalt, hogy a nyájas lakosság nem igazán törődik a közelgő ünneppel, egyáltalán nem érdekel senkit sem az államalapítás, sem Szent István, sem az új kenyér és az alkotmány sem, ami már úgysincs, kommunista emlék a múltból. S most, hogy minden így összekavarodott, nem az történt, hogy mindenki megtalálta a maga ünnepét a trágyadombon, hanem, hogy senki nem talált semmit sem egyáltalán.

Olyan üres volt minden, amennyire értelem nélkül lógott az ernyedt zászló. De míg el nem feledem, az én fatornyosom álmos terén történt mindez, s felőlünk az a szóbeszéd járja, hogy minálunk vagy a szél fúj, vagy pediglen harangoznak. De ez volt az a kivételes helyzet, amikor egyik sem történt, ezért lehetett olyan tisztán hallani a szökőkút csobogását, az emberi hangokat, amelyek a messziből valami egységes végtelenné állottak össze, amitől olyan álmosság telepedett mindenre, hogy a szobor is hatalmasat ásított. És most derült ki ennek okán, hogy kőfogai rohadnak, amit eddig gondosan és nagykomoly pofával takargatott.

Alig is kell valami hát, hogy mindenről lehulljon a lepel, elég egy apró karcolás a lét szövetén, hogy annak mocska kivirágozzék. És meg is teszi, még csak lépni sem kell érte, vagy lehajolni, ott csoszog előttünk az élet egy homeless formájában le és alá naponta a téren, most épp a vánnyadt zászló alatt. Mondhatnánk azt is, hogy fura figura, de nem vagyunk sem konvenciók, sem pedig előítéletek rabjai, mert más szemszögből, tán épp az övéből, mi vagyunk a nem szokványosak, amennyiben viszonylag jól tápláltan létezünk (mint a pszichiátrián az anamnézis, fejlett táplált férfibeteg, mint valami borjú vagy paripa, de az már régen volt.)

Nézőpont kérdése csak, hogy ki minek bizonyul. Ahogyan történetünkben is összegző lemondást tapasztaltunk csupán a mi homelessünk részéről, mikor is kért, de nem kapott, majd csendben tovább csoszogva csak úgy az orra alá dörmögte az összegzést mindazokról, akik nem adnak, mégpedig így: pedofilbuzikurvák. Nincsen ezzel baj úgy önmagában, és voltaképp sehogyan sem, hiszen csak annyi történt, hogy hősünk összefoglalta azon organizmusok halmazát, akik az ő nyomorát okozzák, és ezek szerint az idézett furán összetett szóban foglaltak azok, de, hogy miért, az nem lett kifejtve. Sem általa, sem az égiek segítségével.

Mi azonban erősen sejtjük, mert arra kell gondolnunk, ez a kedves homeless honnan veszi az információkat, amelyek tudatát alakítják, és igazából ezt nem is annyira nehéz kihüvelyezni. Jár-kel ő a téren reggeltől estig, csoszog. Hogy honnan jön vagy hová tart, senki nem tudja, talán saját maga sem, s ahogyan létezik a térben föl és alá, szavak, mondatfoszlányok érkeznek meg hozzá, és várnak riadtan vele. A távolságból közel jövő hangok értelmet nyerve azok szájából, akik nem adnak, ablakból kiszűrődő rádióhang, a téren hömbölgő megyei lap, amely mind afelé mutat, hogy az élet szép, s kizárólag az ő egén van borulat.

Mindezt így elviselni nehéz lehet. Az életet is önmagában, de a téren csoszogva mások jóindulatára és megalázó könyörületére utalva minduntalan egyenesen elviselhetetlen, főleg, ha mindenki másnak jó ránézésre legalább, de, ha nem ad, akkor fölbukik az árból a hallott szöveg, pedofilok, buzik, kurvák, amelyek uralják a köznapokat, mint minden bajok okozói. S ha egy félelmetes Gólemet kell keservünk indokaként összegyúrni, akkor megszületik a morrantott és soha nem hallott összetétel: pedofilbuzikurvák. Ez, akárha politikai összegzés is lehetne korunkból, mert itten más baj nincsen, csak ezek.

Egyébként a homeless kedvesen mosolygott és ingatta a fejét mindezen összegzés során, indulat vagy sérelem nem látszott benne és rajta, csak az igazat, a színtiszta igazat mondta, amikor a következő ember sem adott, és belekerült az ő Brehmjébe, aminek viszont nem tudni hány fejezete vagy lapja van. Szép nap volt az ünnep előtt, a zászló rongyként csüngött, valahonnan zene szólt, és az ég felvette azt a nagy kékséget, ami már az őszt ígéri, amibe iramlunk mi, a homeless, a tér és az idő. Éhezni viszont a bájos ég alatt sem kellemes, ezért jó, ha tudjuk, a fura szóbokor nem nekünk szól, hanem föntebb, ami miatt így van ez az egész.