Kategória: Egyéb

A Momentum elbocsátotta próbaidőn lévő munkatársát, mert késő este benyitott Novák Katalin irodájába, ami számára tiltott terület. Az iroda a parlamentben van, nem a Sándor-palotában, tehát a momentumos munkatárs nem, mint rohamcsapat vett be egy épületet forradalmi vagy likvidálási szándékkal. Csak bóklászott a parlament mahomet épületében, eltévedt jártában-keltében, és látván egy ajtót, fölsóhajtott, jé, egy szoba, mi lehet benne, ide benyitok. Még jó, hogy ott helyben nem koncolta fel őt a TEK vagy a parlamenti őrség, az lett volna csak delikát, a kirúgás azonban a minimum. És most hívnám fel a figyelmet az előző mondatban megbúvó szarkazmusra, hátha nem tűnt föl egészen vagy egyáltalán.

Vannak toposzok és archetípusok a népi irodalomban (mese), s ilyen sok minden más mellett a misztikus hetedik szoba, ahová a hősnek benyitnia nem szabad, mert akkor valami történik. Nem tudni mi, de valami biztosan. Ha operalátógató közönség az én nyájasom, akkor tudja, hogy ez Bartók Kékszakállújának is az alapsztorija, s most ugyan nem tennénk operahőssé a mi Katikánkat és az ő őrizőit, mert nem érdemlik, de látjuk mégis a népmesei vagy zeneirodalmi vonalat titkokról és veszélyekről, meg a legkisebb fiúról, aki esetünkben a próbaidőn lévő momentumos munkatárs. S hogy ez nem a népi folklór ingatag világa, mutatja az, hogy nem a gonosz, hanem ez a mi fiunk nyerte el büntetését.

Hogy ez méltó-e, az a kérdés, de a válasz gyors és kíméletlen: nem, egyáltalán. S ha a mese általában igazságos, az élet soha nem az, mint azt mindannyian permanensen tapasztalhatjuk. Hősünk elbukott, kirúgta őt a pártja, mert oda nyitott be, ahová nem lett volna neki szabad benyitnia. Hogy miért, az is megérhetne egy misét, ezúttal azonban a Momentum mint párt, és ha pártnak lehet ilyen, az ő moráljáról és világhoz való viszonyáról (úgy is mint NER) gondolkodunk, mert nem elégedett meg a szerencsétlen ember valagba rúgásával, hanem olyan körítést adott hozzá, ami a magam – és vélhetően még sok józan társam – morális és észbéli mércéjét nem üti meg. Leveri a lécet.

Olyan pogózásba kezdett a párt mindezek – a munkatárs kirúgása, és ne feledjük, azért, mert benyitott egy ajtón – után, ami érthetetlen, méltatlan, és saját maguk számára megalázó. Illetve mutatja azt is, kies hazánk miért van olyan állapotban, amilyenben. Mert és ugyanis, nem győztek gazsulálni a hatalomnak, ami a házon belül maga Kövér elvtárs, hogy jelezzék a házmesternek, „az engedély és jogosultság nélküli belépés nem maradhat következmény nélkül”, illetve és továbbá: „meggyőződésünk, hogy ez épp elég volt ahhoz, hogy a próbaidőn lévő munkatársat azonnali hatállyal elbocsássuk”. – Mi, a magunk részéről ehhez annyit tennénk hozzá eléggé csendben, hogy ezt azért nem kellett volna.

Mi több, a próbaidős embert ki sem kellett volna rúgni. Karóba húzni, felnégyelni az még oké, de kirúgni semmiképp. Mert a munkatárs vagy párttag vagy akárki eltávolítása azt mutatja, és a Kövérhez intézett levél meg is erősíti-toldja, mi (Momentum) úgy látjuk, itt te vagy a főnök, a szabályokat te hozod, mi pedig szorgalmas pincsiként betartjuk azokat. Legyenek akár megalázóak vagy kirekesztőek, akkor is. Ezen a ponton természetesen jutunk el ahhoz a jogos társadalmi igényhez, hogy az ellenzéki pártoknak a NER jelenlegi állapotában be sem kellene járniuk a parlamentbe, ahol szorgalmasan játsszák a díszlet szerepét. No de, hogy ezen túl még Kövér kezét is nyalogatják a momentumos fiúk (lányok), az már nem megy.

Tényleg. Nem akarnék itt és most mindenféle tartásokról – morális, intellektuális és a józan ész szava – előadást tartani, de, ha kommunikációelmélettel nem is foglalkoztak a nagyságos képviselő urak/hölgyek, arról csak hallottak már, hogy mi lehet egy ilyen esetnek az üzenete. Az, amit fentebb utalásszerűen már említettem, hogy elfogadjuk az egyenrangú szerep helyett a Fidesz (itt és most Kövér) feljebbvalóságát, és, ha hibáztunk, akkor kéznyalakodva kérjük a bocsánatát. Hát, ez nem megy, fiúk és lányok, mindezek után miért és mire kérnétek a szavazatomat, ha most és itt azt látom, téglák vagytok a falban? Ugyan már, nem kell fölrobbantani a parlamentet, de valami kis tartás, ilyesmi? Csak egy aprócska, ami sem látszik: szomorú.

Demjén Rózsi interjút adott az erősen Orbán szagú Mandiner névre hallgató nyomdaipari terméknek, és már ez determinálta, hogy mi fog ebből születni. Erről mélázunk csöppet máma, s minden indokunk és okunk meg is van rá, hiszen Rózsi néni szerint – nem betűhíven idézve – a diákok elmennek a francba, inkább tanulnánk, mint a tanáraikért tüntetnek. Illetve, aki szerint a NER diktatúra, az pénzt kap (sic!) azért, hogy ilyeneket mondjon, meg, hogy neki, az ő generációjának eszébe sem jutott volna tüntetni. De a mostani okát sem érti, ugyanis az a meggyőződése, hogy a tanárok megkapják majd a fizetésemelést, akkor meg minek nyavalyognak, és más efféle cuki kurvaságok hangzottak el a mélyenszántó interjúban, aminek igazából meg sem kellett volna születni. De erről majd később.

Mint látjuk, Demjén Ferenc, mindannyiunk Rózsija kifejtette elméletét a világról, ami szerint ez a lehetők legjobbika. Ám mielőtt elmesélnénk neki, és azoknak, akik hisznek neki, ez nem egészen így van, azon merengünk egy zongorafutamnyit, miért nem kellene komolyan venni a mai kivénhedt rockerek szavait, akik már azzal, hogy megszólalnak, anakronizmust követnek el, lévén, hosszú életük elején és végén is érdemtelenül jól éltek és élnek. Máshonnan nézve ahhoz sincs joguk, hogy a Kádár rendszert bírálják, amelyik, ha nem is a tenyerén hordozta őket, de meg sem akadályozta, hogy kornyikáljanak, azaz, úgy voltak forradalmárok ők, mint a hatvanas években tömegével felbukkanó magyar partizánok, tehát sehogy. Egyik sem, egyáltalán, de ez csak az erkölcsi alap, mert más bajok is vannak.

Készülhetett volna ez az interjú akármelyik nyugdíjas zenésszel is, akiknek életük vége felé egyetlen célja van, hogy hasonképp jól éljenek, mint pályájuk kezdetén, és, ha ehhez arra van szükség, hogy eladják a lelküket, akkor azt minden dilemma nélkül meg is teszik. De még csak erről sem akarunk beszélgetni máma, hiszen olyan általános jelenség ez a NER-ben, ami már szót sem érdemel. Sorra nyalják Orbán valagát egy kis szponzorált koncertért, egy kis díjacskáért, kitüntetésért, mert úgy nagy általánosságban senkiben nincsen tartás, akiben esetleg, az hallgat, vagy nincs hol elmondania, amit szeretne. De még ez sem késztetné arra az embert, hogy háromszázadszor is megírja a morális nyomort, ezért inkább a szellemiekről, az intellektusról gondolkodunk, efelől közelítjük a problémahalmazt.

Kiinduló tételünk, kérdésünk az, mi igazolja, hogy akinek dalbéli szellemi teljesítménye a nehéz iskolatáska és a Hold sajtból valósága, aki ilyesmikről nótázik, s ha ugyan ettől a zeneileg nem túl képzett és agyilag zokni nagyközönség elalél is, miért érzik azt – és érzi a magyar sajtó is úgy -, hogy más mondanivalója is volna a világról. Pontosabban, az mennyivel több, mint Kovács 123 József szalagmunkásé, akit a széles publikum az ivóban azzal tesz helyre, ha egyáltalán, hogy mit hadovál össze ez a barom. No most, a párhuzam már csak azért is helyénvaló, mert a Demjén féle mondanivaló semmivel sem több, mint az emlékezetes hölgy a tüntetésen az Orbán Viktor alavju táblával, akin viszont mindenki széles pofával röhögött. Pedig a nívó ugyanaz, csak az arc más hozzá.

De szélesebb alapokra is helyezhetjük mondandónkat, ami az, hogy szerte kies hazánkban mindenféle nagyferók, zalatnayk és az összes többi nem igazán rendelkezik nagyobb szellemi munícióval a például felhozott tüntetőnél, ilyképp, hogy mit mondanak a világról, az teljesen érdektelen azzal a különbséggel, hogy az emlegetett hölgy mindenféle érdek nélkül teszi, amit tesz, míg az idézőjeles sztárjaink meg nem. Újságírói szempontból az volna a releváns, hogy a rózsaszínűvé transzformálódott múlt és a mai bátor, Orbán melletti kiállás firtatása helyett arra kérdeznének rá, miért csinál olyan szar zenét a zenész, és miért gondolja azt, hogy ez a teljesítmény szellemileg elég arra, hogy a világot helyesen is lássa, illetve, hogy a téveszméit el is mondhassa. Peti a ház előtt senkit nem tesz nagy gondolkodóvá.

De még kicsivé sem. Egy seggdugasznyi bölcselet nem keletkezik ettől benne, s ha ugyan az a baleset megesett a magyarsággal, hogy olyan muzsikától essen hasra, amit a hajdani nagyok akkor és most elő bírnak adni, az csak esztétikai nyomor. Az viszont már másfajta, ha minderre, amikor a faék egyszerűségével gondolkodó csillagok kifejtik nézeteiket a bennük uralkodó nihilről – és most nem morális, hanem kognitív sötétségről beszélünk -, akkor az a reakció, hogy na, ugye, a Rózsi (Nafferró és valahány név a naptárban) is megmondta, akkor látjuk, hogyan talál egymásra a nagyközönség és idolja. Mindez egyébként igaz Orbánra és rajongóira is, amiből látszik, hülye rocksztárok még hülyébb közönségével vagyunk körülvéve, és ezt nevezik röviden a hazánknak. Fasza. Még rövidebben.

Annyi marha sok pénzért vette meg a Vodafone-t a magyar állam és a 4IG, amennyi valószínűleg sehol nincs is. Erős a késztetés az emberben, hogy elmenjen a demagógia irányába, elmélkedjen válságról, nyomorról és a tanárok fizetésemeléséről, de ennek értelmét már nem látja. Meg különben is, annak idején a lélegeztetőgép volt a zsinórmérték a stadionhoz képest, de mire mentünk vele, annyit vettek belőle, hogy raktárban rohadnak szét. Effajta morgásunk tehát már nem lehet, és ki az, aki arra már emlékszik, hogy ezek a készségek nem azért lettek beszerezve, hogy Kovács János szalagmunkás likacsos tüdejébe pumpálják a’ zoxigént, hanem hogy kevesek gazdagodjanak belőle sokat.

De mindez már történelem, el is feledtük a majd’ ötvenezer halottal együtt, akiket el se sirattunk. Olyan iramban történnek az aljasságok kies hazánkban, hogy napra nap egyik múlja felül a másikat, de ez a Vodafone-os buli már döfi, a hatszázhatvan milliárd, amibe kerül ez nekünk, azért már hiányzik valahonnan, amit nem kötnek az orrunkra, csak érezzük létünkön a huzatokat. De hatszázhatvan vagy egymilliárd, az az átlagos Fidesz szavazónak nem oszt és nem szoroz. Értelmezhetetlen és fölfoghatatlan, ezért nem is törődik vele, főleg, ha meg is magyarázzák, hogy mint amúgy is minden, ez is érette van, csak neki történik, neki lesz jó. Ilyenkor lehet tátott szájjal nézni, és mondani: Isten áldásával.

A bűvészmutatványt az Alapjogokért Központ vezető elemzője, bizonyos Pindroch Tamás végezte el a Facebook-oldalán, ahol a talpasok számára kifejtette: „a közös országunk is erősebb, mi pedig egyenként, magyarokként is gazdagabbak lettünk” – mármint a Voafaone-os bulival. Hát, én nem tudom. Mindamellett értem, a fizetséget meg kell szolgálni, a valagat nyalni kell, no de ha hülyének is vagyunk nézve, miközben fröcsög a fekália, ennyire azért nem kellene. Vezető elemző elvtás ezzel a lendülettel mondhatta volna azt is, „tiéd a gyár, magadnak építed”, vagy más tankönyvi idézetet a kommunista időkből, mikor is hasonló jelszavak után a munkásosztály el is lopta a fél gyárat, vitte a cuccot haza a háztájiba.

Egy átjátszótornyot a biciklin két feles után hazatolni azonban bajos. Ilyképp mi már ellopni nem tudjuk, amit nekünk vettek meg karácsonyra, csak nem fért be a fa alá. Mindezen túl már ma is azzal szembesítenek minket, pontosabban Pindroch elvtárs, hogy egy korszak véget ért. Mint mondja, a nemzetietlen baloldal annak idején mindet eladott, ami amúgy igaz, de a vételárat nem tömte a saját zsebébe. Most azonban, hogy nemzetien visszavásárolódik a mostani elvtársaknak, az a mi pénzünkből történik, de nem nekünk fog fialni. Meglopatásunk tehát többszörös, míg a balodal – ha van ilyen – szimplán csak hülye volt. Ehhez pedig mindenkinek joga van, mint tudjuk.

Pindroch elvtárs mesél nekünk még az erős állam ideájáról, amihez szerinte a Vodafone okvetlen beletartozik. Ki kell ábrándítsuk, nem igazán. Ha a Vodafone a lopáson kívül arra szolgál majd, amit csak sejtünk, hogy az állam a távközlést, az internetet kézben tartsa és azt csináljon vele, amit csak akar, mint Putyin odaát, az nem az állam ereje, csupáncsak az aljassága. De ez sem akkora nóvum, hogy megérne egy századik dolgozatot, itt megint a kommunikációról van szó csupán. Ahogyan a magyar parasztot hasba akasztják a hazafias lózungjaikkal, hogy éljenezzen, miközben kilóg a bele. Ilyenre is volt példa a történelemben, az az állam is aljas volt, de még mennyire.

Abban a botcsinálta filozopternek mindenképp igaza van, hogy a NER-el új korszak kezdődött el sokat szenvedett hazánk számára, ez azonban nem a tejjel és mézzel csurig teli Kánaán, hanem annak éppen az ellenkezője. S ha, hogy még egyszer visszatérjünk ahhoz, ami ebben az egészben a mérhetetlen lopáson kívül felháborító, az egyre inkább elszegényedő, egyes rétegeiben már a megmaradásért küzdő népeknek valakinek van képe azt mondani, amit Pindroch elvtrás, hogy még egyszer „a közös országunk is erősebb, mi pedig egyenként, magyarokként is gazdagabbak lettünk”, ott már minden megtörténhet, de nem csak velünk, hanem azzal is, aki ilyen alávaló hazugságokkal keresi meg az akciós farhátra valót. A mi népünk azonban nem olyan.

Az Aranybulla című filmalkotás (sorozat) ölég szarul sikerült a közvélekedés szerint. Van ilyen, nyamvadt egymilliárdból vagy -tól ne sokat várjon az ember. Viszont nem is reménykedett semmiben, ha látott már NER-kurzusfilmet a dicső magyar múlt bűvöletében, az ilyenekből jó kisülni soha nem szokott. A pénz nem csinál filmet, s mint kiderült, Rákay Philip sem, csak szeretne, miközben meggyőződése, hogy nála van a jobboldali kultúrfölény. A bajok itt kezdődnek. Így nem is a nyüves sorozatról beszélgetünk máma, hanem inkább arról, miért csesződik el minden, amihez hozzáérnek, illetve, miért él bennük mégis az olthatatlan vágy, hogy őket elismerjék és szeressék. Ezzel azonban lehetetlent kérnek.

No most, filmcsináláshoz nem elég, ha valaki látott már kamerát, és tudja, melyik az eleje. Magam is forgattam pár dokumentumfilmet, mégsem jelentkeztem be Oscarra, mi több – bár régen volt mindez – nem fostam tele a trolljaim által a világegyetemet, hogy ami jön, olyan még soha nem volt. Ilyesmivel óvatosnak kell lenni, főleg, ha az ember történelemszemléletét Kásler Miklós határozza meg hajdani magyar királyok csontjainak vakargatásával. Na most, ha a könnyűzenei műsorvezető filmes tapasztalata találkozik az avas szagú Fidesz-világlátással, s ha még ebből a katyvaszból tanítani is szeretne, akkor látjuk a szar előállításának boszorkánykonyháját, de mondom, most mégsem erről lesz szó. Hanem a vergődésről és kilátástalanságról.

Illetve az arrogáns nyüszítésről. Van ez az IMDb, ahol boldog-boldogtalan értékelhet filmeket pontokat adva neki egytől tízig, és az Aranybulla az első etapban 1,2-őn állt, ami minden idők legrosszabb magyar eredménye, s ami a nívót leginkább jelzi, ez még az Elkúrtuknál is rosszabb eredmény, ami azért már döfi. Ezt, ha az ember abban a meggyőződésben él, hogy amit letett az asztalra, az nagyszerű, mint Rákay ezzel az Aranybullával, megérteni nem lehet, és szó nélkül hagyni sem. Csak az a szerencsétlen dolog – és szánalmasan megmosolyogtató -, ha mindemögött is nemzetközi összeesküvést tételez, hogy az ő remekművét a liberális maenstream gonoszságból leszavazza, mintha valami Táncfalfesztiválon volnánk.

De nem ott vagyunk egyáltalán. Így fordulhat elő az, hogy a Hír TV-ben az alkotó kifejtheti elméletét – eszmetársai kórushangjai mellett – arról, hogy ez az eredmény azért jöhetett ki, mert a ganyé libsik amerikai trollokat mozgósítottak a szavazáshoz, ami eszközzel – és ezt a mondatot ezután ne olvassák el, ha cserepes a szájuk – ők soha nem éltek és élnek. Mégsem ez a delírium a legdelikátabb, hanem az, képtelenek belátni, hogy a szar az szar marad akkor is, ha nemzeti színű pántlikába csomagolva helyezik el a befőttesüvegben a nagymama stelázsiján. Nem bírja felfogni azt, hogy a szavaztok annak szólnak, amilyen a film, s nem annak, akik csinálták. Pedig ez is játszhatna, mégsem játszik. Azonban mindez elég arra, ettől hordják fenn az orrukat.

Mert és ugyanis indításnak Rákay elmeséli, hogyan lehetne vagy lehetett volna elfogadottabb a mi – mocskos libsik – oldalunkon. Szó szerint: „Nemcsak nevet, nemet is kellett volna változtatnom, akkor jobban szeretnének”. Képtelen tévedés, a baj nem a névvel – de ha már, akkor Filip vagy Fülöp – hanem a név hordozta személyiséggel, hogy úgy ne mondjuk emberrel van, aki e műsorban még arról is panaszkodott, bármit csinál, azt politikai térbe helyezik. Csak miheztartás végett, ez a politikai térbe helyeződés a Kossuth téren óbégatott kétmillióval kezdődött, és azóta is szüntelenül tart, az Aranybulla viszont még véletlenül sem emiatt szar. Mondhatni önmagától, túl politikai vagy nem politikai tereken, hogy úgy ne mondjuk, az esztétika szintjén.

Mégis mi vagyunk a hülyék, s akik kritikát írtak a sorozatról, azok szerintük a „toplúzer hülyegyerekek”. Ha azok, akkor nem értjük, miért a bánat és a bú, ha az ilyenek küldik el a francba az előállított tartalmat. Az a képtelenség sejlik fel, hogy ugyan mozgósíthattak volna ők is trollokat, de nem tették, ennek ellenére mégis rohadtul fáj, hogy az általuk lenézett „toplúzerek” kiröhögik őket. Ez maga a meghasonlás állapota, ami abban rejtezik, hogy tizenkét éve mást se hallani, mint hogy őket mindenki leszarja. De nem mindenki szarja le, csak a lipsik. Viszont aki nem szarja le őket, csak megszavazza, az nekik nem számít, azokat ők is leszarják. Innen a Filip – és társai – múlhatatlan óhaja: csak végre fogadjon már be az a szemét ballibbant népség. De nem fogja. Ha vért hugyoznak, akkor se.

Filip azt szeretné, ha szeretnék őtet az általuk lenézett maenstreamek, voltaképp az egész Fidesz múlhatatlan óhaja, hogy a civilizált kultúrnépek maguk közül valónak tartsák a macsaftot, ami nem megy. És nem meggyőződésből, hanem összeférhetetlenség és minőségi különbség okán. A kultúrában – a nagy fölényükben – a történet arról szól, hogy ezt a maenstreamet eltapossák és minden lehetséges módon elszívják tőle a levegőt. De helyette más értéket előállítani nem tudnak, csak hulladékot, Aranybullát meg gigantikus aranyszarvasokat. Meggyőződve arról, hogy ez az új minőség, holott csak a befőttesüveg a stelázsin. A politika ugyanez, feudalizmusból és fasizmusból barkácsolt avas szagú, agresszív képződmény, amit hogyan is lehetne szeretni. És minden ilyen, amihez csak közük van.

Nem kell nekünk se mozi, se kabaré, ha itt van Varga Judit és népizenekara egyenesen a Gyalog galoppból. A nacsasszony, ha nem hegedül vagy dekázik, ahelyett, hogy Völner kolléga – mármint neki – ügye miatt papírt és ceruzát venne elő a lemondását körmölve, nekilát mindenkit kioktatni a maga lekezelő és ostoba stílusában. Az Uniót most például, és jegyezzük meg hangsúlyosan a nyitánynál, a Völner-ügytől terhesen, mert akadt – hol nincs ilyen a legjobb családban is – két-három korrupt ember a köreikben, akiket annak rendje és módja szerint bilincsben vittek el. Ahogy épp Vargát is kellene, ha nem volna a képletben a Polt-állandó, mint a NER fundamentuma és oldalfala egyben.

De nem is ez. Hanem az a kilátástalanság, ami megmutatkozik abban a verkilben, amit Varga és az összes többi teker, s aminek a lényege az, hogy ezek aztán nekünk ne beszéljenek tisztességről. Mint emlékezhetünk, mert a fejünkbe van verve úgymond, az Unió – amely a NER-világlátásban libsik gyülekezete – permanensen boszorkányüldözést folytat, amikor a jogállamot, korrupciót és bimbózó fasizmust kéri számon a Fideszen. Varga mostani előadásában „A karakán magyar álláspont a migráció, a gyermekvédelem, a vírus elleni védekezés, vagy éppen a háború kérdésében mindig összefüggésben volt a hazánk ellen indított boszorkányüldözésekkel”. – Nem sok újdonság van benne, csak néhány.

A migrációt és gyermekvédelmet már ismerjük, hogy a könyökünkön jön ki, a vírus elleni védekezésről eddig azonban még nem esett szó. S ha a világbajnok halálozási adatokat nem is figyeljük – pedig csak azokat kellene igazán, mert a mérce az -, kimondhatjuk a sok varázsszó közül az egyiket, ami nem egyéb, mint a lélegeztetőgép. Kezdésnek szinte csupán. Hogy milyen maffiaszaga van a raktárban porosodó több milliárdos mutyinak. Milyen hasonló bukéval rendelkezik a vakcina, a maszkgyártó gépek, ha csak ezeket meg lehetne piszkálni a Polt-állandó nélkül, már a fél kormányt rabláncra lehetne fűzni. A másik felét pedig más aljasságok miatt, egyesével.

De túl mindezen, és megjegyezve azt, az Unió a vírus elleni védekezésről egy kurva szót nem szólt, ellenben a gyermekvédelemnek álcázott másság üldözésről, a menekültek kínzásáról igen, sőt hosszú sorokban tisztázta, mi a baja a magyar fasizmussal, akkor láthatjuk a boszorkányüldözés mibenlétét és lényegét. Az új elem mindebben a lekezelő kioktatás, hogyha Unió volnánk, visszakézből vágnánk képen ezt az irritáló alakot, de nem vagyunk Únió és ő sem mi magunk, Varga pofija tehát sértetlen marad. Mivelhogy a magas lován ücsörögve azt is megjegyezte, hogy „most akasztják a hóhért”, s ezzel a kitétellel nem kevesebbet állít, mint azt, hogy ott mindenki bűnöző.

No most, az az érdekes, és tényleg Gyalog galoppos kép van ebben, hogy az akasztott hóhér üldözi a boszorkányokat, karcosabban viszont, hogy a bűnöző azon röhög, hogy a bűnüldöző bajban van (szerinte). A Polt-állandóval és az Európai Ügyészséghez való csatlakozás hiányában olyan ez, mint egy bottal cukkolni a ketrecbe zárt állatot, ami viszont a tahókra jellemző cselekedet és magatartás. Így hát el is érkeztünk virágos mezőnkre, a dolgok a nevükön neveződtek, miközben magunkban azért kuncogtunk is egy kicsinyt, ahogyan elképzeltük Varga nacsasszonyt kacsaként a vízen, azt nézve, hogy elsüllyed-e. Fönnmaradt, lebegett, következésképp lehet üldözni.

Sok minden máson kívül azonban Vargában az arrogancia a legidegesítőbb. Szinte az elviselhetetlenségig pökhendi, ami akkor szivárgott belé – de akkor rögtön -, amikor a vezér kinevezése alkalmával pezsgőzött vele. Hogy előtte milyen volt, az nem tudható, most azonban – mint párttársai szinte valamennyien – a butaság bátorságával és az ostobák önbizalmával irritálja azokat, akik még figyelnek rá, illetve kábítja a szerencsétleneket, akiknek nincs módjuk róla elkapcsolni, mert csak a penészes fal marad a romos tévé mögött, amit nézhetnek. Leginkább azonban az unalom és a csömör az, amit látván és hallván őt érez az ember.

De már ezt sem igazán. Mert mit lehetne mondani arra, amikor így fejezi be: „De mi, itt a kormányban azt vállaltuk, hogy meg fogjuk védeni a magyar embereket, a családokat, a magyar gyermekeket és a határainkat. Ezekből az elveinkből sosem fogunk engedni”. Ebből annyi a megjegyzésre érdemes, milyen fura, hogy azt hiszi, vannak elvei. Mint amikor Sheldon vélte azt, hogy neki van személyisége, de Leonard felvilágosította, nem, neki csak kedvenc sorozatai vannak, és Sheldon nézett tátott szájjal. Vargának van kedvenc Orbánja, és más egyebe nincs ezen a kajla világon. Viszont az az érdekes, hogy erre egy életet föl lehet építeni, bár az olyan is, mint kitetszik.

Nagy dilemma lehet, ha az ember azt látja, az istenként tisztelt vezér behugyozik, píszísen maga alá vizel, és ráadásul egy kamera ezt fel is veszi. Ez történt Dél-Szudánban, ahol Salva Kiir elnökkel esett meg ez a baleset, ami nem is lenne érdekes, ha utána nem tartóztattak volna le hat újságírót, amit persze tagadnak. Súlyosbítja az újságírók, illetve a kameraman bűnét, annak ellenére vette fel az incidenst, hogy mindez a himnusz hallgatása közben történt, s mint tudjuk, az ilyen nóták hazafias becsben vannak (mint nálunk a Nélküled), s ha eközben hugyozza össze magát a delikvens, az eladható hazaárulásként, ellenkező oldalról viszont hőstettként is, nézőpont kérdése csak az egész.

A történet szót sem érdemelne, ha a mi vezérünk egy zártkörű beszélgetésen – amit aztán nem győztek közzé tenni -, nem hangoztatta volna, hogy ő, következésképp az ország, benne mi – nem akar a nyugati kultúrkörhöz tartozni. Ahogyan vázolta az utat, a Balkánon keresztül, Törökországon át térnénk vissza Ázsiába, ahol ő, mint kipcsak, nagyon is jól érezné magát. Hogy mi ezt akarjuk-e, elviseljük-e, az nem érdekli szokás szerint a kedves vezetőt. Duci ujját kinyújtva mutatja az utat, irány Kelet. Minden bepisálási dilemma itt kezdődik, mert Amerikában is sportot űznek abból a televíziók, hogy Biden esés-kelését mindenkinek megmutassák, ott azonban senkiért nem megy emiatt a nagy, fekete autó.

Ha azt gondolnák nagy hebehurgyán, annak, hogy Kiir elnök nagy nyilvánosság előtt behugyozott, és a mi kedves vezetőnk élénken kelet felé kacsingat, az ég egy világon semmi köze egymáshoz, akkor tévedni tetszenének, és intőn kellene megjegyeznem, dehogynem. Csupán időbéli csúszások vannak, mindenki így jár vagy járhat, aki nem tud szabadulni a hatalomtól, csak nem mindenkit vesznek kamerák. Sztálin atyánk is hosszasan feküdt a saját vizeletében az agyvérzése után, Hitler bátyó ezt – és egyéb kellemetlenségeket – elkerülendő főbe lőtte magát, Mussolini pajtással pedig hőn szeretett népe végzett a közismert módon, lámpavas, ráadásul fejjel lefelé. Kínos.

Ehhez képest egy szimpla behugyozás maga a kéjmámor, viszont egyként utal arra mindahány, hogy milyen veszélyekkel jár a populista módi, a diktátorosdi, leginkább arra kellene figyelmezni az ilyesmiben szenvedőknek, hogy semmi sem örök. Mi több, múlandó, mégpedig nagyon hamar és olykor hirtelen. No most, hogy Orbán szabadulni akarna a Nyugattól, az szerinte azért van, mert ebben a közösségben kies hazánk szerinte a peremre szorulna, mi azonban kajánul megjegyezzük, ő az, aki a peremén tántorog a civilizált világnak, abban vezető szerepet megszerezni nem tudott, így inkább oda menne, ahol a messziről jött fehér ember nimbusza lengi körül, és hasonszőrűek között lehet.

Nem mániám, de arrafelé fajulnak a dolgok, ahhoz, ami kiinduló tételünk volt, de ennél is fontosabb, arra nem tért ki a kedves vezető, hogyha odahagyja a nyugati zsidó-keresztény (görög-római meg a jóisten) kultúrkört, akkor melyikhez tér meg, illetve milyen istent fog imádni azután. Nehéz dolgok ezek, ezért is emlegettem nemrégiben, ha Orbán attól remélne politikai hasznot, akkor mecseteket építene az országban, miniszterelnök-helyettese pedig egy müezzin lenne mondjuk jobb híján és nem Semjén. Innen is látható, hogy Orbán arrafelé fordul a hatalom érdekében, amerre nem szégyell, de a szégyen nem igazán jellemző rá, pedig intő példaként kellene előtte állni Kiir elnök balesetének, ha így folytatja, rá is ez vár.

Viszont ez minket egészen őszintén nem érdekel, mert vagyunk annyira egoisták, hogy a magunk sorsa foglalkoztasson, hol leszünk mi, amikor Orbán abba a korba lép, amikor már a vizeletét sem tudja tartani, de minden valószínűséggel a föld alatt. Mivel nálam egyetlenünk csak alig fiatalabb, innentől kezdődik a versenyfutás az idővel. Orbánnak azért, hogy beteljesítse az álmát, ami nem tudható már, mi lehet, mekkora főnök akar lenni, amióta az indiánosdit odahagyta. Mi elég neki, hol állna meg, vagy mi állíthatja meg, ha egyáltalán van az az erő. Részemről az a feladat adott, hogy túléjem, reménykedve az utána következő világ eljövetelében, de az sem biztos, hogy jobb lesz. Őszintén várom a fejleményeket.

Ha akkor nem halott volna róla, most megtudhatja, hogy a tavalyi kampányban az ellenzéki összefogásnak arra is volt gondja, hogy kormányellenes budipapírokat gyártasson. Ezeken Orbán-idézetek voltak/vannak, s arra szolgáltak volna, hogy miközben törli vele a seggét a honpolgár, megerősödjön benne az ellenállói tudat, így a nagydolog után átszellemült arccal és megtisztult lélekkel induljon a Fidesz ellen szavazni. Mint látjuk mostani nyomorunkból, a terv nem sikerült. Ebből is kitetszik, hogy budipapírral nem lehet választást nyerni, főleg úgy, hogy annak idején el sem juttatták a forradalmi készségeket a megfelelő helyre, rengeteg porosodott belőle egy raktárban, akárha lélegeztetőgép volna.

Nem lehetett valami jó a marketing, hiszen annak idején a kitörölhedet.hu oldalon online lehetett – és ingyen – igényelni a cuccot, mégsem fogyott el. Ebből is kitetszik, hogy a magyari embernek fontosabb a be-, mint a kivitel, a választási krumpli hatásosabb a seggtörlőnél, mert éhesen nem lehet élni, ellenben büdös lukkal igen. Nem vonnánk most le ebből a magyari néplélekre vonatkozó messzire mutató következtetéseket, de lehet, jobban járt volna a „dollárbaloldal”, ha kolbászra költi a vécépapírra szánt pénzeket, mert még az is valószínű, hogy a választópolgároknak nincs érzéke az efféle iróniához. Sőt, azt is gondolhatják, nem komilfó Orbán gondolataival segget törölni. Pedig de.

Mindegy most már, hogy igény nem volt az efféle készségre, vagy a marketing volt rossz, nem fogyott el. A választás elbukott olyan eredményt hozva az újabb kétharmados kormányzásban, hogy az iskolákban, kórházakban és más efféle állami intézményekben nem telik egészségügyi papírra, csurig a net panaszkodással, miszerint a betegeknek, kisdiákoknak kell ilyet vinniük az intézményekbe, ha ki akarják törölni a seggüket. Elemi igény volna tehát minden négyzetcentiméternyi papírra, és kaphatnának is, ha ebbe is bele nem szólna a politika és a nagybüdös magyari lét. Pedig a Kétfarkúak – kérés után – segítettek szétosztani a cuccot, amiből több százezer tekercs maradt raktáron.

Mint a kutyások mesélik, óvodák, bölcsődék, tanodák, egyházak, iskolák, és titokban két rendőrőrs is kapott lázadó budipapírt, de a legtöbbjük annak tartalma – nem használat után, hanem előtt – miatt azt nem fogadhatta el. Fontosabb az eszme, mint a higiénia, bár büdös a seggünk, de a lelkünk nemes és keresztény, vagy valami hasonló filozófia jelenhet meg a visszautasításban. Erről információink nincsenek. Ezen kívül Budapesten és tizenhat más magyari városban osztották ingyen a cuccot, illetve hetvenhárom magánszemély igényelt online belőle, hogy teljes megelégedésre használja. Mint kitetszik, nem nagy dolog eljuttatni az emberekhez a bármilyen formájú eszmét, de az ellenzéknek tavasszal ez sem sikerült.

Kár azonban ezen keseregni. Sokkal érdekesebb az a már partizánakcióba illő és hajló cselekedet, hogy volt olyan rendőrőrs – állítólag – ahol érthető okokból nem kértek abból, hogy Orbán szavakkal töröljenek segget, ám a Kutyák óriási merészséggel mégis juttattak el ilyen helyekre is. És ezen a ponton a történet a komédiából átfordul valami mássá, aminek az esztétikai szakkifejezését még nem alkották meg, indulatbéli azonban van, amit gyerekszobás múlt miatt most nem vetek képernyőre. Ehelyett arról ábrándozom, az lett volna vagy lenne az igazi lázadás vagy üzenet, ha a királyi lakokba, vár, Cinege utca vagy a felcsúti dácsa sikerült volna becsempészni az üzenetet, de ott van akadályul a TEK.

És ezen a ponton el is érkezünk problémánk gyökereihez, hogy ez ugyan – az orbános seggtörlő – jó móka és nagyszerű kacagás, ámde kézzel fogható haszna nincs. Pótcselekvésnek tűnik, mint egy humoreszk vagy falfirka, amelyekkel az elkövető lelke egy pillanatra kielégül, hogy ő lángszívű lázadó vagy forradalmár, jól megmutatta ezeknek, majd eltelten vakarja a hasát, mint aki megtette, amit megkövetelt a haza. Holott rossebeket, mert ezzel ugyan nem. Olyan ez is, mint a dalolászós tüntetések, a pártközlemények, hogy Orbán takarodj, a nagyhangú semmitmondás a változás legkisebb reménye nélkül. Mert még a hatalom is azt gondolhatja, jobb, ha a lázadó Orbánnal törli ki a seggét, mintha a nyakát tekerné ki. És ennyi az egész.

2015-ben történt, amikor Balog szentember még miniszter volt, hogy kör-emailben tudatta a beosztottjaival, nem ajánlatos a „szegénység” szó használata. Sok más lexikát is száműzni szerettek volna a szótárból, és a tiltottak helyett újakat javasoltak, ekkor lett például a stadionból „fedett sportlétesítmény”. Illetve – a felsorolás terhe nélkül –, szinte egy komplett szótárat adtak ki, mely szavak tiltottak, s mi mivel helyettesítendő. Ez egyrészt az Orwell 1984-ében megtalálható „újbeszél” fideszi változata, másrészt szándék és tudás nélkül a gondolkodás civilizáció előtti időkbe való visszalökése, a totemek és tabuk világába, de erről tessenek Freud papa esszéjét elolvasni, ha bővebben érdekli önöket.

Jelen mélázásunk azonban kizárólag a szegénységre vonatkozik, ami helyében a Balog vezette minisztérium szótárában a „rászorult” szerepel, de emellett ezzel az egy új hangalakkal kellett volna helyettesíteni a „mélyszegénység”, „gyerekszegénység” szavakat is. Kitetszik az a szándék, hogy nem a dolgot, hanem a nevét óhajtották megváltoztatni, mint valami törzsi varázslók, ez azonban nem megy, a szar az szar marad, akárhogyan is becézgetjük. A névmágia nem szociális program, ennek kudarcát példázza a nemrégiben meghasonolva elhunyt Hegedűs Zsuzsa tevékenysége, aki – Isten talán megbocsátotta neki – elette, itta, piperézte a szegényekre szánt pénzt. De nem ez a rendszer alapvető baja.

Hét év telt el Balog tiltása óta, és a szegénység növekszik kies hazánkban. Mégpedig cefetül, a hozzáállás és a filozófia viszont ugyanaz maradt. Orbán és bűntársai nem hajlandóak tudomásul venni az általuk fokozott társadalmi jelenséget, ami egyre több tragédiához vezet. Most jelent meg egy tanulmány, amely megállapította, hogy a társadalom egyre szélesebb rétegeit veszélyezteti az elszegényedés, eszerint megjelentek ebben a csoportban a többkeresős családok, a diplomások, a nem minimálnyugdíjasok is. Csúszik le az ország, miközben a Facebook szájtáti népe elborzadva tesz közzé statisztikákat arról, hol jobb élni ma a környékünkön, mint itt. Kiderül, hogy mindenhol.

Mindebben az az elborzasztó, hogy ugyan tudjuk, látjuk, a bőrünkön érezzük ezt, mégis képtelenek vagyunk tenni ellene, Orbán pedig nem is akar. Mutatja ezt például a „lex megdöglesz” névre keresztelt törvény, amely az államot szinte kivonta a szociális biztonság megteremtéséből. Ez sokak szerint alkotmányellenes, szembe megy az uniós joggal, s bár ugyan könyörögve kérték, Novák Katalin mosolyogva írta alá, miközben kiválasztott kirakati családokkal pózolt szilveszterkor, és továbbra is ájtatosan mesél a magyar családokról, amelyek immár a lét peremén tántorognak. Értelmet nyert az „akinek nincsen semmilye, az annyit is ér” tételmondat, a Fidesz senkin nem segít, ellenben mindenkit belerúg a gödörbe.

A szemünk előtt, általunk elszenvedve zajlik Magyarország szétesése és lecsúszása, s ha valami miatt irritáló, hogy Orbán Rómában a mi pénzünkön két pofára tömi a homárt a kedves nejével együtt, akkor ez éppen az. Momentán majdnem világbajnok infláció, az indokolatlanul megfizethetetlen energiaszámlák löknek egyre többeket a „rászorulók” közé, ami ellen a Fidesz nem akar tenni semmit, hiszen kell a bevétel az üres államkincstárba. Ebből az egyenletből pedig az jön ki, hogy a hatalom fontosabb, mint a polgárok jóléte vagy boldogsága. Illetve miről is álmodok én, akárha valami süldőlány, ezekkel egyáltalán nincs is törődve. Orbánnak bőségesen elég, ha az alattvaló épp nem fordul föl, és rá szavaz.

Kevés szerencsések azok, akik kimaradnak a társadalom mostani átrétegződéséből, amit a hatalom valami mérhetetlen cinikus aljassággal a háborúra és a szankciókra ken, s ami a legelborzasztóbb, éppen azok hiszik el neki, akik a leginkább szenvednek miatta. E jelenség vagy állapot ellen pedig vajmi keveset lehet tenni, az állam letagadja, a lecsúszók pedig szégyellik, mert azt hiszik, csak az ő egük felett van borulat. Éppen ezért, vagy ennek ellenére csak dermedten les mindenki ki a dunna alól, hogy épp meg ne fagyjon, miközben elfelejti, nem ezt ígérték, sőt, ami ennél sokkal aljasabb, bedumálják a szerencsétlennek, hogy neki mennyire jó. És már szándék sincs arra, hogy valami változzon. Ez itt már majdnem a Nirvana.

2015-ben történt, amikor Balog szentember még miniszter volt, hogy kör-emailben tudatta a beosztottjaival, nem ajánlatos a „szegénység” szó használata. Sok más lexikát is száműzni szerettek volna a szótárból, és a tiltottak helyett újakat javasoltak, ekkor lett például a stadionból „fedett sportlétesítmény”. Illetve – a felsorolás terhe nélkül –, szinte egy komplett szótárat adtak ki, mely szavak tiltottak, s mi mivel helyettesítendő. Ez egyrészt az Orwell 1984-ében megtalálható „újbeszél” fideszi változata, másrészt szándék és tudás nélkül a gondolkodás civilizáció előtti időkbe való visszalökése, a totemek és tabuk világába, de erről tessenek Freud papa esszéjét elolvasni, ha bővebben érdekli önöket.

Jelen mélázásunk azonban kizárólag a szegénységre vonatkozik, ami helyében a Balog vezette minisztérium szótárában a „rászorult” szerepel, de emellett ezzel az egy új hangalakkal kellett volna helyettesíteni a „mélyszegénység”, „gyerekszegénység” szavakat is. Kitetszik az a szándék, hogy nem a dolgot, hanem a nevét óhajtották megváltoztatni, mint valami törzsi varázslók, ez azonban nem megy, a szar az szar marad, akárhogyan is becézgetjük. A névmágia nem szociális program, ennek kudarcát példázza a nemrégiben meghasonolva elhunyt Hegedűs Zsuzsa tevékenysége, aki – Isten talán megbocsátotta neki – elette, itta, piperézte a szegényekre szánt pénzt. De nem ez a rendszer alapvető baja.

Hét év telt el Balog tiltása óta, és a szegénység növekszik kies hazánkban. Mégpedig cefetül, a hozzáállás és a filozófia viszont ugyanaz maradt. Orbán és bűntársai nem hajlandóak tudomásul venni az általuk fokozott társadalmi jelenséget, ami egyre több tragédiához vezet. Most jelent meg egy tanulmány, amely megállapította, hogy a társadalom egyre szélesebb rétegeit veszélyezteti az elszegényedés, eszerint megjelentek ebben a csoportban a többkeresős családok, a diplomások, a nem minimálnyugdíjasok is. Csúszik le az ország, miközben a Facebook szájtáti népe elborzadva tesz közzé statisztikákat arról, hol jobb élni ma a környékünkön, mint itt. Kiderül, hogy mindenhol.

Mindebben az az elborzasztó, hogy ugyan tudjuk, látjuk, a bőrünkön érezzük ezt, mégis képtelenek vagyunk tenni ellene, Orbán pedig nem is akar. Mutatja ezt például a „lex megdöglesz” névre keresztelt törvény, amely az államot szinte kivonta a szociális biztonság megteremtéséből. Ez sokak szerint alkotmányellenes, szembe megy az uniós joggal, s bár ugyan könyörögve kérték, Novák Katalin mosolyogva írta alá, miközben kiválasztott kirakati családokkal pózolt szilveszterkor, és továbbra is ájtatosan mesél a magyar családokról, amelyek immár a lét peremén tántorognak. Értelmet nyert az „akinek nincsen semmilye, az annyit is ér” tételmondat, a Fidesz senkin nem segít, ellenben mindenkit belerúg a gödörbe.

A szemünk előtt, általunk elszenvedve zajlik Magyarország szétesése és lecsúszása, s ha valami miatt irritáló, hogy Orbán Rómában a mi pénzünkön két pofára tömi a homárt a kedves nejével együtt, akkor ez éppen az. Momentán majdnem világbajnok infláció, az indokolatlanul megfizethetetlen energiaszámlák löknek egyre többeket a „rászorulók” közé, ami ellen a Fidesz nem akar tenni semmit, hiszen kell a bevétel az üres államkincstárba. Ebből az egyenletből pedig az jön ki, hogy a hatalom fontosabb, mint a polgárok jóléte vagy boldogsága. Illetve miről is álmodok én, akárha valami süldőlány, ezekkel egyáltalán nincs is törődve. Orbánnak bőségesen elég, ha az alattvaló épp nem fordul föl, és rá szavaz.

Kevés szerencsések azok, akik kimaradnak a társadalom mostani átrétegződéséből, amit a hatalom valami mérhetetlen cinikus aljassággal a háborúra és a szankciókra ken, s ami a legelborzasztóbb, éppen azok hiszik el neki, akik a leginkább szenvednek miatta. E jelenség vagy állapot ellen pedig vajmi keveset lehet tenni, az állam letagadja, a lecsúszók pedig szégyellik, mert azt hiszik, csak az ő egük felett van borulat. Éppen ezért, vagy ennek ellenére csak dermedten les mindenki ki a dunna alól, hogy épp meg ne fagyjon, miközben elfelejti, nem ezt ígérték, sőt, ami ennél sokkal aljasabb, bedumálják a szerencsétlennek, hogy neki mennyire jó. És már szándék sincs arra, hogy valami változzon. Ez itt már majdnem a Nirvana.

Mottó: „A konyak a dolgozó nép itala, amelyet a munkásosztály és a vele szövetséges dolgozó parasztság választott képviselői útján fogyaszt.”

Ma temetik XVI. Benedeket. Ezen népes magyar küldöttség vesz részt Novák Katalin kijelölt köztársasági elnök és Semjén Zsolt fővadász vezetésével, a miniszterelnök azonban nem lesz ott. Orbán Viktor külön utakon jár, hogy úgy ne mondjuk, röpköd, mint ahogyan – saját elmondása szerint – kora fiatalságától megszokta. Mint hívő (hehe) keresztény azonban, kegyelmes urunk nem tehette meg, hogy ne tegyen látogatást a halottnál, odadugta a képét a ravatalhoz, és állítólag csendesen imádkozott. Feleségestől érkezett kondoleálni, s mindeközben egészen máshol járt az esze. Azon tán, hogy nem is itt kellene lennie igazán, de erről majd pöttyet később, amikor annak jön el a sora.

Nagyjaink, a NER-elit szeretnek külön gépeken röpködni szerte a világban, mint ahogyan a futball világbajnokság alatt három nem is kormánygép forgolódott a Katar, Brüsszel, Dubaj háromszögben. Hozták-vitték a fontos és még fontosabb embereket, amit csak azért említek meg, hogy lássuk az ilyesmi egyáltalán nem okoz gondot az urizáló tahóknak, de most ezek közül csak Orbán Viktorral foglalkozunk. Úgy képzeljük, hogy egyetlenünk szólt az ő Anikójának, kapjon magára valami rongyot, mert elmennek Rómába ebédelni, csak előtte megnézik ezt a Benedeket is, hogy legyen mire fogni a dolgot. Ilyképp – s mert ebben a formában az is volt -, ez egy kedélyes családi kirándulás nem is kormánygépen.

Mi a teendő azonban, ha az elegáns római étteremben nem szerepel az étlapon az akciós csirke farhát, homárt zabálunk. Ha nem is ala mayonnaise, mint Bud Spencer a Bűnvadászokban, ami aktus maga volt az irónia. Orbán nem is ezt evett, hanem homárt katalán módra (ala), Anikó asszony meg polipot meg mindenféle tengeri rossebeket. Mindenki azzal tömi magát, amivel csak akarja, csak az nem mindegy, ki fizeti a számlát. Abból pedig, hogy a követség szervezte a római lakomát, az következik, a nagy, római zabálást nem más pöngette, mint az adófizetők, azaz, te meg én. Plusz a repjegy, illetve a nem is kormánygép (vagy kormánygép) pár milliós költsége. Már megérte a buli.

Orbánnak bizonyosan, akiben – nem először bizonyosodik be – nincsenek fékek és ellensúlyok, sem semmiféle morális limit vagy minimum, illetve ebben az esetben talán egy mégis. Bendekkel szinte egy időben halt meg a futballegenda Pelé, akit Brazíliában ravataloztak fel, a nyitott koporsónál ott szelfizgetett vigyorogva Infantino FIFA elnök. S ha belegondolunk, Orbán elrepülhetett volna oda is, innen nézvést tehát megmutatkozik a benne megbúvó szerénység és visszafogottság. Mint bizonyára kitetszik, most vicceltem, amit azért kell külön megemlítenem, mert nincsen táblám rajta szarkazmus felirattal, hogy Sheldon is értse. A dolog azonban még visszafogottan és kifacsarva sem ennyire vidám.

Sőt, mondhatni, tragikus, csak ezzel senki nem törődik. Igaz, a vármegyék korában tán már nem is különös a rongyrázás, miközben az van a pofánkba hazudva, hogy a királyi pár nincstelen, tán még laknia sincs hol, mert Hatvanpuszta még nem készült el teljesen. A római zabálásról nem egyetlenünk rakott föl videót a közösségi oldalára, hanem olasz újságok számoltak be róla, ami azt jelzi nekünk, hogy ezt nem szánták a rajongóknak. Fölösleges azonban az óvatosság, ha – mint tegnap azt Gáspár Győző kapcsán megmutattam – ezeknek teljesen mindegy minden, nagy valószínűséggel az is, ha a fenséges valag a fejükre szarik. Ilyen közegben pedig Orbán tényleg azt tesz, amit nem szégyell.

Ilyen dolog azonban – ami miatt szárba szökkenhetne a lelkiismerete – egyre kevesebb van, sőt, nagy valószínűséggel nincs is egyáltalán. Ebben a kontextusban már nem is a homár az érdekes, az csak hab a tortán, hanem maga a jelenség, amely azt mutatja, Orbán Viktor egyedfejlődésében eljutott a diktátorok azon szintjére, ahol az egyéni hóbortok és vágyak szolgálatába állít egy egész országot. Ezen már rég túl vagyunk, a másik oldali fejlődés (vö.: tömegek) pedig ott tart, hogy mindennek széles tenyerekkel tapsol. Ne legyen azonban kétségünk, ez az Orbán számára idilli állapot is megszűnik egyszer, és ez ilyen esetekben csúnyán szokott végződni. Nem mutogatnánk két kézzel a példákat, tele van vele a történelem.