Kategória: Egyéb

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na, hova megyünk gyerekek, na hova holnap, de senkise tudta, hogy hova megyünk, mer aszt nem mondta meg az Ibojnéni. Úgyhogy nésztünk rá, hogy nahova, a Kisböskének teljessen tátva maradt a szája, még a Pityu is csak passogott, de nem bírt felelni az Ibojnéninek hogy nahova. Asztán nagy nehezzen kibökte, hogy hát, kirándulni megyünk gyerekek, megyünk ki a szabadba a parkba, úgyhogy gyerekek, öltözzetek megfelelően.

Így mondta, mer aszt nem mondhatta, hogy melegen őtözzünk, mer annyira meleg volt amúgy is, hogy paccsogtunk az izzadságba az oviba, még az Ibojnéni is úgy lihegett sokszor, mint egy kiskutya, tehát nem lett volna hasznos melegen öltözni, tehát megfelelően kellett. Meg még aszt is monta az Ibojnéni, hogy hozzunk magunkkal tízórait vagy ozsonnát, hogy ott a parkba ne maradjunk éhen, és erre a Kisböskének is fölcsillant a szeme, hogy nem marad éhen ott a parkba egyáltalán.

Mondtam az anyunak otthon, hogy csomagoljon holnap nekem tízórait vagy ozsonnát, vagy mindkettőt, de finomat, és öltöztessen megfelelően, mire az apu megkérdezte, hogy mi az a megfelelő, hogy nem-e fehér ing kell, meg ilyenek, mire az anyu mondta az apunak, hogy ne a gyerek előtt, ezért, mivel jó kedve volt az apunak, mögém állott, a vállamra tette a kezét ott mögöttem, és aszt mondta, hogy akkor nem a gyerek előtt mondja, amit mond, és akkor nevettünk mi nagyon.

Mire reggel fölébredtem, ki volt készítve a megfelelő rövidnadrág, meg a szendvicsek szépen fólpakkba csomagolva, ahogyan szeretem, hogy látszódjék benne a parizer meg a paprika meg a vaj. Szépen, színessen, ahogyan kell, úgyhogy így mentünk el az oviba az anyu meg én, és monta az ajtóba, hogy vigyázz magadra kisfiam, és edd meg szépen a szendvicseket, hogy nekem nőjjél nagyra szentem. És adott egy puszit, hogy akkor most nekem jó lesz, mert most én megyek a kirándulóba.

Nem mentünk túl messzire. Jött velünk a dadus is, hogy jobban legyen ránk vigyázva a kiránduláson, mert ilyenkor mindig rosszak szokunk lenni, főleg a Pityu. De csak átmentünk az úton, szembe a parkba, hogy ott legyünk, mint kirándulók, de el se tudtunk helyezkedni, máris megvolt a baj, mert ott volt a pad, leföstve szépen csíkossan, színesre, mint egy szivárvány, és az Ibojnéni fölvisitott, hogy jujj, rá ne nézzetek gyerekek, és ráült, a kezével takarva a csíkokat, hogy ne lássuk a romlást, a szép színeket.

Mondta a dadusnak az Ibojnéni, hogy vigyen onnan minket a padtól, de nem tudtuk mi a baj vele, milyen veszedelem lehet a padba, és a dadus is csóválta a fejét, és odasúgta az Ibojnéninek, hogy ne halljuk, de hallottuk mégis, hogy hülye vagy te Iboj. Így odébb mentünk, a bokrok mögé, hogy ne lássuk a padot, így érkezett oda az Ibojnéni, hogy na gyerekek, bisztosan megéheztetek a nagy izgalomra, pedig csak ő izgult, tehát aszt mondta, hogy együnk, és enni is akartunk.

Vették elő a gyerekek a szenvicseket, ahogy én is, a fólpakkba csomagolt zsömlémet, de ahogyan az Ibojnéni meglátta a kezembe, fölsikittott, hogy fólia, jaj, fólia, és kitépte a kezemből a szenvicset, hogy szaggassa le róla a fóliát, hogy mit talál benne. De közben a Pityunak is, meg a Kisböskének is, meg még sok gyerekenek is fólpakkos zsömléje volt, és az Ibojnéni nem bírta el már ezeket a terheket, mert nem szedhette el mindenkitől a fólpakkos szenvicset, hogy mi lehet benne, mit rejthet, hogy le kellett fóliázni.

Rosszul is lett az Ibojnéni ennyi kalandtól, kapkodta a levegőt meg fuldokolott, úgyhogy a dadus mentőt hívott hozzá, a gyerekek meg megbolondultak, dobálták a szenvicseket, meg orditották, hogy fólia, fólia. Egy zápor is volt hamar, amíg ki nem értek a mentők, és az Ibojnéni a fák fölött meglátott egy szivárványt, hogy még rosszabbul lett tőle, a gyerekek rohangáltak, kiabáltak, hogy fólia, fólia, én meg fogtam a fólpakkos szenvicsem, és gondoltam, na, vára dömperemmegyek.

Mint Orbán nagyvezír TikTok szerepléséből megtudtuk, ha töményet iszik, akkor két centtel kezd, aztán jöhetnek a felesek. Az nem derül ki, hány két cent után mennyi feles jön, illetve kell ahhoz egyetlenünknek, hogy úgy „becsiccsentsen”, hogy ne is emlékezzen rá, mert ilyen is van a TikTok szerint. Illetve az a szomorúság, hogy amiként öregszik, úgy tart egyre hosszabb ideig a másnaposság, ami maga a tragédia. Ilyen intimitásokat osztott meg ifjú rajongóival a félisten, amiből egy dolog derül ki, bensőséges viszonyban van az alkohollal, de erről szólnak már elharapott pletykák. Illetve olykor rá is van írva az ábrázatára.

Mit is várhatnánk azonban attól, aki a pálinkát alapvető élelemiszernek titulája, s második eljövetelekor szinte az Alkotmány eltörlésével egy időben gondoskodott arról, hogy az alattvalók korlátok nélkül főzhessék a párlatot. Ebből az időszakból származik a híres kép is, amelyen vőmurammal demizsonból borogatják egymásnak a kisüstit, vezérünk kockás ingjében, mint a nép egyszerű gyermeke hódol az élvezeteknek arcán idvezült mosollyal. A felvételből nem derül ki, hogy ez még a kétcentes vagy már a felesezős stádium, vagy, hogy ez alkalommal is volt-e filmszakadás. De voltaképp mindegy is.

Ebben látja a magyar néplélek egyik kifejeződését, s ha a szavazatszerzést lehántjuk, akkor is ott marad nekünk az ember, akinél olykor elszakad a film, ami egy idő után a családja gondja, amihöz viszont semmi közünk e tekintetben. Viszont vannak folyományok, kiteljesedések mintegy, amikor Orbán kormányának egyes tagjai amellett kardoskodnak, hogy a vezetés alkalmából folytatott szlopálásoknál el kellene törölni a zéró toleranciát, azaz engedékenyebbnek kellene lenni a piálós magyarokkal. Más kormánytagok, s közéjük tartozik maga Gulyás Gergely is, ezt nem helyeslik, mert hová vezetne az.

Gulyás azonban nem Mrs. Lipton a Csengetett Mylordból, hogy ekképp fejezze ki nézeteit. Gulyás kormányinfókon szórakoztatja a nagyérdeműt, mint legutóbb is, amikor a zéró tolerancia eltörlését azzal utasította el: „bizonytalan abban, hogy a magyar ember fél pohár bornál meg tud állni”. Ez azon túl, hogy ismeri a gazdáját, megint csak néplelket tételez, amely abban nyilvánul meg, hogy a mimagyarok ha piát érnek, addig vedelnek, míg úgy „becsiccsentenek”, akárha Orbán, amiként a TikTokon vallott a magyar ifjúságnak, a közjószágoknak, hogy ismét csak az ő szavaival éljünk elborzadva, hogy ilyen manus nincs is.

De van. Mindemellett azonban, s ami lényegesebb, Gulyás miniszter kijelentésekor tisztán és jól kivehetően hallottuk, ahogyan Freud bácsi felröhög, már majdhogynem visít széles jókedvében. Mert most elmerülünk a továbbhaladás előtt a fideszes legendáriumban, amely az elmúlt évtizedben oda jutott, hogy aki nincs velük az nincs, megengedőbb változatban, az ellenzék és a nem Fidesz-szavazók nézetük szerint nem tartoznak a nemzethez, nem tekinthetők magyarnak. Míg ők viszont kizárólag és csakis. Itt jönnek a bajok, amikor Gulyás általánosít, miszerint a magyar ember képtelen nem vedelni.

Nem én mondom, hanem a logika, hogy akkor a Fidesz en bloc, rajongói és szavazói, az egész dicstelen bagázs lényegében hordozva a magyarság esszenciáját „fél pohár bornál nem tud megállni”, s ez röhejesen kiábrándító kép, amiből az fakad, hogy uszkve hárommillió alkoholista kezében van az ország sorsa. Ez egyben sok mindenre magyarázat is lehet, amikor azon tűnődünk, honnan ez a nagy egymásra találás és borulás, s mitől van az, olybá tűnik, ez a halmaz csökkent tudatállapotban leledzik, semmit föl nem fog, meg nem ért, és kiváltképp hangosan hőbörög. Minden világos, köszönjük meg Gulyásnak a hasznos infót.

Amiatt aggódunk azonban érette, mert ismerjük a gazdáját, aki hangos utcai harcos is, s ebbéli minőségében szokta kappanhangon kijelenteni, hogy nekünk aztán senki nem mondja meg, hogyan éljünk. Azaz, ekképp azt sem írhatja elő senki és semmi, mennyit ihat, mikor vezethet, etc. Ennél is szembeötlőbb azonban, hogy Freud bácsi felnyerítése arra mutatott rá, Gulyás miniszter nézete szerint a magyarok ezek szerint büdös bunkók, akik nem bírnak parancsolni maguknak. S ha ehhez még hozzá tesszük azt is, ha nincs semmijük, annyit is érnek, így máris előttünk áll, mire tartja a csürhe a saját szavazóit is. Még az a szerencse, hogy szeretik egymást.

Testőrökkel úszta át a Balatont Novák Katalin. A százezres úszódressz, és a nyilatkozat után, miszerint „Balaton-átúszás csak itt, Magyarországon van” – amitől az embernek tátva marad a szája, mennyire lényeglátó ez a mi Katikánk -, hogy fogdmegek úsztak mellette a hűs habokban, sőt, egy csónak is követte őt nagyobb baj esetére, nem lepődünk meg. A nagyság ezzel jár. Már csak arra lennénk kíváncsiak, amit soha nem tudunk meg, hogy köréje milyen sugarú kört húztak a testőrök, hogy a tömegek ne sprickolják le őtet, mint Bástya elvtársat az uszodában.

Tán két hete nagy viharok voltak Ausztriában, ahol Alexander Van der Bellen államelnök magában kucorgott egy vasúti kupéban, a sínekre pedig fák dőltek, így órákra ott is rekedt. Később tűzoltók szabadították ki szorult helyzetéből. Nagy valószínűséggel ő már harminc évvel ezelőtt is így utazott, és a jövőben is így fog. Mi, itt a keleti végeken mindig elcsodálkozunk azon, ha bármely más, hanyatló nyugati ország közjogi méltósága a boltban beáll a sorba, és nem hegesztik le csatornafödőket amerre jár s kel a hazájában.

Rosszmájú magyarok, akik egy kicsit sem tisztelik az arra egyébként méltatlan helyi „nagyjainkat”, azon morfondíroztak Novák rohadt drága úszódressze kapcsán, hogy vajon golyóálló volt-e, mert azon sem lehetne csodálkozni. Mindig érdekes és lehangoló megfigyelni, ahogyan elnyerik – Orbán kiosztja nekik – a magas hivatalt, miképpen emelkednek el a szaros anyaföldtől, egycsapásra feledve el, honnan jöttek, s tán arról is, hogy ugyanúgy luk van a seggükön, mint a farhátat majszoló Mária néninek és sorsosainak.

Keveredni, közelébe kerülni a „népnek”, amelyből vétettek, innentől fogva nem lehet, és nem is akarnak. Adódik tehát a kérdés, vajon mi az a különös érdem és érték, ami elkülönülésüket önmagukon kívül igazolja, s honnan veszik a késztetést és egyben merészséget, hogy elitnek képzeljék magukat. Legfőképpen pedig honnan jön az alattvalói lét azon tudata, amely úgy tekint rájuk, mint akiknek joguk van tőlük különb életet élni, holott létük – Nováké is – a végeredményt tekintve teljesen haszontalan.

Kettőn áll tehát a vásár. Mi termeljük ki magunk közül csodálatunk tárgyait, akik viszont azonmód feledik, hogy szolgálniuk kellene, helyette pedig valami arisztokratikus gőg alakul ki bennük. Előjogokat képzelnek maguknak, mint Bástya elvtárs, aki miatt ki kellett volna üríteni az uszodát, s hogy ez nem történt meg, a jegyszedő bánta, akinek az anyja egy malomtulajdonos kulák szeretője volt, mint emlékezhetünk. És be is vallotta. A lényeg azonban a mind nagyobb távolság a nép egyszerű gyermekeitől.

Alexander Van der Bellen példája nem azért furcsa számunkra, mert megtörtént, hiszen egészséges társadalmakban ez lenne a természetes, hanem arra int, ha ez nem így van, akkor valami baj van a berendezkedésben nem csak felül, de alul is. Akik nem érettek a demokráciára, úgy tekintenek a vasúti kupéban kucorgó államelnökre, mint valami kiállítási tárgyra, egyedi darabra, aki valami különös módon él, pedig nem is kellene neki. Volna rá hatalma, hogy ne így tegyen, de ő ezzel a hatalommal nem kíván élni. És ott nem is csodálkoznak rajta.

Mi viszont igen, ami fölöttébb szomorú. Számunkra az a természetes, hogy „nagyjaink” kordonok mögé zárkózva élik életüket, ami mögött biztonságban érzik magukat, és ugyanígy virtuális kordonokat hoznak létre pénzből, törvényekkel, hogy a ketrecükön belül azt csináljanak, amit csak akarnak. Minél nagyobb gazemberségeket, az elzárkózás annál hermetikusabb, míg a kör végül teljesen bezárul, és az „elit” totálisan elszakad a valóságtól, a választóit hírből sem nagyon ismeri, viszont nekik így is jó.

Amikor a kettőn álló vásárról beszéltem, erre gondoltam, amihez viszont hozzá kell tenni azt is, hogy minden hatalom annyit engedhet meg magának, amit az alul lévők megengednek neki. Így tehát hiába okoz nekem hányingert, hogy Novák testőrök körében úszkált a Balatonban, ha a többiek örömmel konstatálják, milyen ügyes ez a mi Katikánk, hogy még úszni is tud, s főképpen ilyen sokat. Ők nem csodálkoznak azon sem, amikor kocog és kajakozik elnökként távoli országokban, illetve színészekkel fotózkodik.

Mert képtelenek belátni, hogy ez neki nem jár, hogy a hivatala nem erről szól, illetve kellene szólnia, hanem valami egészen másról. Nem arról, hogy a mi pénzünkön parádézzon fogait mutogatva, miközben megóvják őt a sprickoló tömegektől. Olybá tűnik tehát, hogy a felül lévők képesek ezen a régi módon „kormányozni”, az alul elhelyezkedők pedig képesek a régi módon – így – élni. Következésképp nem alakult ki Lenin forradalmi helyzete, és elnézve a dolgokat, kies hazánkban soha a büdös életben nem is fog.

Nem szeretne az ember a lombrosóság hibájába (bűnébe) esni, de Orbán Balázs feje valami idvezült debilitást mutat, midőn az Alapjogokért Központ nagyformátumú kiadványát népszerűsíti. Feltartott hüvelykujj, bamba mosoly, s mindezt a jobboldali szellemi, de legfőképp erkölcsi fölény nevében. Mint annak az üzenete, hogy na, most úgy odacsaptunk az ellenségnek, hogy ebből az ütésből felállni már képtelen, és minimum behúzott farokkal (szőrét hullató vidéki róka) sompolyog el a küzdőtérről lehajtott, megszégyenült fejjel.

Nem éppen. Orbán Balázs a nagyobbik (zsírosabb, súlyosabb) Orbán politikai igazgatója, takarjon ez a hivatal akármit is, lényege azonban az ostoba szervilizmus, az önfeladás, és a kötelező eszme kétségek nélküli szolgálata. Az ilyesmi soha nem vezet jóra, ha az ember megszűnik gondolkozni, akkor olyan lesz, mint hősünk, bár azt nem akarnám mondani, csak rá kell nézni, holott de. Ez a kisebbik Orbán ezúttal azért csinált hülyét (vásári majmot) magából, mert az Alapjogokért Központ közpénzből egy könyvnek nevezett valamit adott ki.

Állított elő. Inkább ez a frappánsabb megfogalmazás, mert olyasmiről, aminek tartalma nincsen, csak formája, nehéz frappáns értékelést írni, s igazából nem is lehet. Ilyképp szükségszerűen a jelenségről lehet mesélni, a kiadványban megbúvó morális, intellektuális nihilről, ami ráadásul még attól is terhes, hogy humorosnak lett szánva. De mit várjunk egy olyan csapattól, amelynek ebbéli készségeit egy baginacsa páros képviseli, és ezzel mindent el is mondtunk. Az a vicces az egészben, hogy azt hiszik, ez vicces.

És ez a téveszme látszódik Orbán Balázs bamba vigyorán is. De nem feszítem tovább a húrt, hősünk feltartott hüvelykujjal mutatja be a lehengerlő műalkotást, ami nem egyéb, mint Michael J. Knowles amerikai konzervatív politikai kommentátor most megjelent Miért is szavazzunk a libernyákokra? című könyve. Ez a „könyv” 245 teljesen üres oldalt tartalmaz, ami lehengerlő – és sárba taposó – közlés arra utalna a maga lehangoló módján, nincs olyan dolog, amit a „libernyákokkal” kapcsolatban vonzónak vagy értéknek lehetne tekinteni.

A „libernyákok” tehát nincsenek is ebben a megközelítésben, azaz előttünk áll, midőn az illiberalizmus elérte ormait, teljesítőképességének csúcsát, ami nem egyéb, mint a puszta tagadás.  Hogy mit tagad, azt hosszan lehetne részletezni, ám, ha egy szóval lehetne utalni rá, mint ami a liberalizmus lényege, akkor a szabadság az, amire nem létező megvetendőként tekint. De azt sem tudjuk, mit kínál helyette, mint egyedül üdvözítőt, mert erről nincsen tudomásunk, hacsak nem a régi fideszes szlogent: „folytatjuk”.

Ám, mint emlékezhetünk, akkoriban, amikor ez volt az a hívás, amely a bávatagokat szavazni szólította, egy büdös szó nem esett arról, mit is akarnának folytatni. Azaz, a liberalizmus úgymond eltörlése után nem kínált semmit, ami annak értékei helyébe lépne, csak a puszta, öncélú hatalmat, de ezt így bízvást nevezhetnénk akár a totális nihilnek is. S ha Orbán Balázsra nézünk, ez az üresség látszik a bamba képén, és még büszke is rá. Esszenciájuk a rombolás, és mindezt hangosan teszik, harsonaszóra mintegy, az illiberalizmus így menetel a semmibe.

De komolyan gondolják, hiszen az üres lapokat 1990 forintért kínálják az „olvasóknak” a Libri boltjaiban, ahonnan épp száműzik azt az irodalmat, amit gyermekeikre nézve károsnak tartanak. Más szemszögből, s ha a nép keresetlen szavaival szólnánk, ez a kiadvány maga a tökéletesség, amit felülmúlni nem lehet céljában és metodikájában, hiszen azt a szavazóréteget, amelyet megszólít, végre nem zavarják össze a betűk, amikkel mindig csak a baj van. A sok érthetetlen jellel, amelyeknél hasznosabb az ágyúzörej.

De mindezen a lehangoltságon túl a legrémisztőbb az, hogy ezeknek semmi humorérzékük nincsen, s ha ezt annak tartják, azzal nem egyebet mutatnak meg, mivé lesznek a Fidesz koravén fiataljai, akik a pelenkából kikelve vicsorgó fogakkal érkeznek meg az életbe, s úgy is maradnak hülye felnőttként is. Nem a lakosságot butítják el, hanem önmagukat, amit aztán az egyetlen lehetséges és üdvös létállapotként érzékelnek, s beszűkült tudattal nyüszítenek a vezérnek. Ne irigyeljük őket a pénzükért, mert ez az élet iszonyú. Csak már ezt sem tudják.

Mindaközben, hogy a kedves vezető Tusványoson épp 2030-ig nézett előre az általa uralni kívánt jövőbe, ezer kilométerre tőle, felcsúti, avas szagú hajléka előtt megjelent egy búsképű lovag. Egy magányos hős, egyszemélyes forradalmi hadsereg, és berendezkedett a ház előtt. Takaros kis koporsót cíhölt oda, fekete drapériával letakart emelvényre tette, s mellette fehér ingben és hózentrágerben vigyázzba vágta magát, így örökítvén meg az utókor számára a demonstrációt, amit az arra járó verebeken, illetve később zsandárokon kívül senki sem nézett. Esetleg még az Isten a nagy kék ég mögül.

Mire így elrendezkedett, az, akinek az üzenetet fogalmazta a messzi vidéken már oda jutott, hogy jövőre majd már 2040-ig tekint előre hatalmában, mintha nem lenne idő, mintha egyáltalán nem tartana attól, hogy zsírban tocsogó szíve váratlanul felrobban. Attól meg pláne nem, hogy megindul a birnami erdő, mert sérthetetlen burokban érzi magát, amire – valljuk meg – minden alapja meg is van. A román erdő közepén sem kellett attól tartania, hogy netán kifütyölik, beléfojtják a bamba szavait, már ott is zsandárokat rendeltek oda, hogy a cirkusz zavartalan lehessen, ami gesztust aztán levélben meg is köszönt a helyieknek.

Mindeközben Felcsúton a mesélő nevű Keresztény Zoltán a koporsó mellől, fehér ingben, hózentrágerben és vigyázállásban mesélte el, hogy siratja a magyar fiatalságot, ahogyan a koporsó felirata is mutatta. Ilyképp az a gyászos jövő sejlett fel előtte, ami 2030-ig, vagy azon túl, 2040-ig vár reánk, s amit a jelek szerint Orbán háborítatlan hatalomban óhajt tölteni, feledve a saját hazug fiatalságát. A Nagy Imre újratemetését, az ottani üres koporsókat, amelyekre képletesen rátaposva kezdett el törtetni a hatalom felé, ahová az ország vesztére meg is érkezett, és az istennek sem akar onnan távozni.

Védelemre rendezkedett be. Védik őt a fogdmegek, mert mint ahogyan a Karmelitánál megjelentek a kordonbotókat és diákokat abajgatni, könnygázzal fújkálni, azonmód mentek a koporsó mellett feszítő Keresztényhez is, hogy ellene „gyülekezési joggal való visszaélés” miatt eljárást indítsanak. Álmos szombat volt amúgy Felcsúton, az utcán egy lélek sem, a gazda, akinek a háza előtt strázsált a tiltakozó ember, mint láttuk, nagyon messzire volt. Keresztény tehát az ég egy világon senkit nem zavart, nem akadályozott semmiben, még csak meg sem lehetett rajta botránkozni a fehér ingében és hózentrágerében.

Rá nem mondhatják, hogy csőcselék, mint a karmelitások, őt nem vezette félre a dollárbaloldal, bár, ha belegondolunk, abba még bele lehet kötni, ki finanszírozta a snájdig kis koporsót, ami jószágok manapság olyan drágák, hogy alig is futja rá Orbán országa népének. A népeknek ennek – és sok másnak – ellenére a vezérrel baja nincs, sőt, rajongva szereti, miközben a kedves vezető épp szíjat hasít a hátából. De nem lehet mindenki tökéletes, nem tudhatja, mi a jó neki, leginkább az, amit azt mondanak. Harc, megvédés és cirkuszi dobok, zacskó krumpli farháttal, este mise, reggel semmi se. Hullaszag. Ilyen szemüvegen keresztül nézzük hősünket.

A kitartását csodáljuk, a sziszifuszi munkát, hiszen nagy valószínűséggel tisztában van azzal, semmire – illetve még arra sem – megy az akciójával. Rá nem igazán figyelnek, a NER hangadói kiröhögik, akikért a szíve fáj, azok pedig tudomást sem vesznek róla. Hősiessége tehát kilátástalanságában rejtőzik, voltaképp az erkölcsi tartás az, ami egyedül a javára írható, viszont a jelenlegi helyzetben ennél több nincsen. Ennél hatalmasabb tett nem létezhet. Főleg, ha látjuk a Tusványoson sündörgő ellenzékieket, zenészeket, és minden olyan elemet, akik addig sem jutottak el, hogy nem közösködünk a gonosszal.

Hanem lehetőleg távol tartjuk tőle magunkat szavainkban, tetteinkben és hallgatásunkban is. Ám, ha így folytatom, akkor ebből ima lesz, amit viszont nem akar az ember, mégpedig egyáltalán. Keresztény a mi McMuprhynk a Kakukkból, aki legalább megpróbálta, viszont nincs körüle néma indián, sőt, ha ránézünk a felcsúti dácsa előtt készült portréra, Keresztényből úgy süt a magány, mintha Buendia volna a Száz év magányban. De azért állt ott, és hiába szólították fel a zsandárok, vigye el a nyüves kis koporsóját, erre ő hajlandó nem volt, és ebben ki is merült a forradalmi aktus. Viszont nem irigyeljük őt.

Nem azért, mert akkor és ott súrlódása volt az Orbán seggét védő hatalommal, hanem ami ezután következik. Nagy valószínűséggel, mivel egyedül van, levadásszák NAV-val, Megafonnal, akármivel. Keresztény immár megrókásodott, hull a szőre, és izmai is lazulnak. Így ível viszont történelmünk koporsótól koporsóig immár harmincnégy évet átölelve, s megmutatva, hová jutottunk, ahová nem is indultunk egyáltalán. Keresztény autóját ott helyben átkutatták, hogy érezze azt a törődést, ami majd vár rá a jövőben, s ahogy elnézem a kommentszekciót, örülnek a frissen született hősnek. Viszont ennél többre nem futja. Tényleg Buendia, akit látunk.

Előtte vagyunk a fő attrakciónak, ami a mai Orbán-beszéd lesz, s amitől feltehetőleg holnap fogunk majd írásban elborzadni. Voltaképp úgy van felépítve ez az egész több napos fideszes köldöknézés, hogy fölvezesse a vezér megszólalását. Minden annak ágyaz meg, muníciót ad hozzá, hangolja a csápolókat és klakőröket, aki tehát – mindenki – ide elutazik, itt fellép, színpadra áll vagy azt hiszi, valamiféle vitában vesz részt, esetleg az a kényszerképzete, hogy ott őt érdemben meghallgatják, javaslatait figyelembe veszik, akkor nem tudja, hol él. Nem ismeri a Fideszt, és menthetetlenül elveszett a barbárság mocsarában.

Nem kellene sok ennek belátásához, csak emlékezni kellene arról és arra, hogy a fideszhatalom a köznapokban hogyan bánik az ellenfeleivel, vonja meg a jogait, röhögi ki és alázza meg. S ha ez megvolna, akkor már csak minimális önbecsülés miatt sem járkálna Tusványosra az, aki komolyan gondolja, hogy ennek a maffiának el kellene takarodnia az ország éléről. Mert minden egyes ember, aki elfogadja a meghívást, részt vesz egy illegitim hatalom legitimációjában, mi pedig erre nem adtunk felhatalmazást. A Fidesznek arra, ahogyan legyalulja az országot, a magát ellenzéknek tartókat pedig a díszlet szerepre.

A NER tizenharmadik évében, mindazok után, ami velünk történt, a rendeleti kormányzás sokadik évében, amikor Orbán egy személyben dirigálja az országot annak kifosztása mellett leginkább a bosszúállástól vezérelve, a köznapokon látványosan megmutatva azt, hogy a parlamentre bábszínházként tekint, nincs épeszű ok és indok Tusványosra menni. Semmit nem lehet elérni, ábrándozni ugyan igen a párbeszédről, csak jobb volna tudni, akit most bábunak odaültettek a színpadra, azt a háta mögött kiröhögik, voltaképp embernek sem tartják igazán, magyarnak pedig pláne nem. Tusványosra menni morális csőd.

Tusványosra menni nem hiba, hanem bűn, ami azt mutatja, hogy aki az arcát és a nevét adja ehhez, abban nincs meg a kellő önbecsülés sem, nem mer szembenézni a semmivel, és azt hiszi, van még mit veszítenie. Az ország nagy részének azonban már nincs, s ha ezt valaki képtelen felfogni, s azt hiszi, párbeszéddel el tud érni valamit, akkor vagy ostoba, vagy úton van épp a kollaboráció felé, ahonnan csak egy lépés a szervilizmus és a beolvadás. Ma nincs alku, ebből fakadóan nincs megbocsátás sem, az odajáró zenésznek sem, ellenoldali politikusnak meg pláne nem. Nem olyan időket élünk, hogy ilyesmit el lehessen nézni.

De olyanokat sem, hogy az úgynevezett független lapok már napok óta tobzódnak a beszámolókban úgy buktatva le önmagukat, hogy ezer kilométert kell utazniuk, hogy szóba álljanak velük. Ezek szerint tehát elfeledik, hogy a köznapokban leginkább képen vannak köpve, s ha majd kormányinfóra nem engedik be őket, jusson eszükbe, hogy Tusványoson szívesen látott vendégek voltak viszont, és így lettek részesei a nagy szemfényvesztésnek. Ez is tartás kérdése csupán, ami a jelek szerint kevesekben van meg. Viszont eljátsszák a jogaikat és a becsületüket, mert ez már egyáltalán nem szakma, hanem itt is morális feszesség csupán.

Illetve annak hiánya. Fájdalmasan kell éppen ezek miatt felfedezve megállapítani ezt, de meglepődni rajta nem kell és nem is tudunk. Ez az attitűd az, amely Kötcsén, a piknikjükön, az elkerített évértékelőkön is működik, amikor bármely sajtóorgánum jön a képsorozatokkal, hogy így érkezik a NER elit meghallgatni az aktuális okádást, amit majd ma is fognak. De nem kellene ezeket NER elitként fényképezni, mint valami celebeket, erősítve bennük a hatalom tudatát, s így egyben azt, hogy csürhe létükre érdemesek a figyelemre. Mert nem azok, a sarki koldus többet ér, mert ő a magyar valóság, és nem a mi pénzünkön hízlalt horda.

Minden egyes részvétel, minden egyes sündörgő tudósítás a magyar társadalom arculköpése, amiben nem kellene részt venni, megteszi azt a Fidesz rendszeresen. Nincs alku, az pedig, hogy ezek a vezér fellépése előtt milyen képtelen tébolydát rendeznek ott, ránk nem tartozik, mert permanensen halljuk tizenhárom éve, miközben belénk törlik a szaros csizmájukat. Tusványosra menni erkölcsi tartással rendelkező organizmusnak nem komilfó, mert onnan hazatérve szaga lesz a delikvensnek. S miközben nagy ostobán azt hiszi, valami kultúremberit cselekedett, hogy ezekkel szóba állt, nos, nem. Mert kultúrember nem áll szóba velük.

Mielőtt végleg lelép a színről, és Brüsszelben semmittevő Dájcstomi válik belőle, Varga Judit még kihasználja, hogy valaki kíváncsi a fejében lakozó manókra. Texasban hagytuk oda legutóbb, ahol cowboykalapban keresett eszmetársakat, és a Vatikán által Magyarországról kétes ügyletek miatt száműzött ciszterciekben lelt új haverokra. Embert barátjáról, ugye, s ekképp a texasi buli mindkét oldalát (vö.: Varga és a szent emberek) beraktuk a megfelelő fiókba, legyintettünk rájuk, ahogyan szopkodták egymást. Gusztus dolga, és világnézeté.

Interjú is készült viszont levitézlett miniszterünkkel ott, a nagy vízen túl, amiben az egyáltalán nem érdekes, hogy párhuzamot vont a texasi és a magyar tahók között, miszerint egyformán pállott szagúan szemlélik a világot. Hanem a mese, a habosítás, amivel a mi Vargánk nem tudjuk, kinek akart üzenni, kit akarta hasba akasztani, mert ha komolyan gondolta, amit mondott, az elég nagy bajokra utal. Nem feszíteném azonban túl a húrt, hanem idézem a delírt. Ez hangzott el: „szigorúnak kell lennünk abban, hogy kit engedünk be ebbe a földi paradicsomba”.

A migrációról volt szó, a „paradicsom” pedig kies hazánk, és ez okozza, hogy most itt meg kell állnunk egy szóra. Elsőként Varga, – ezúttal, mint próféta – tévedésben leledzik, mert ha keresztény volna, ami nem, és ismerné a Bibliát, amit nem ismer, tudná, hogy a Paradicsom – vö.: Édenkert – mindig is a földön volt, ahonnan az első embereknek (Ádám és Éva) el kellett takarodniuk, mert rosszalkodtak. Paradicsom nincs a mennyben, aminek földi mása lehetne kies hazánk, a megszólaló a Mennyországgal keverhette össze, de az egészen más tészta.

Ám ebben a kontextusban is érdekes volna a dolog, hiszen tartja magát az a népi balgaság, hogy a Mennyország kapujában Szent Péter áll a kulcsokkal, akárha portás, aki eldönti, ki léphet be oda, és ki nem. Ez a párhuzam tehát Orbán Viktort, aki Magyarország kapujának ura, a kerítés őrzője, Szent Péterrel egyenrangúnak, hogy úgy nem mondjuk, egylényegűnek állítja be, ami párhuzam vagy azonosság eddig még nem szerepelt a fideszes dogmatikában, de most már ezek szerint igen. De ne legyünk rosszindulatúak oly nagyon.

Konstatáljuk csupán azt, hogy Varga, akárha a körmét reszelő nyuszi, hülyeségeket beszél, s ha lehántjuk a fennakadt szemű keresztényi utalást, akkor is elég nagy baromságot mondott, mert azt állította, hogy Magyarország, közkeletűbb nevén Neria a lehető világok legjobbika, aminek kapuján belül, a kerítésen innen mindenki tejben és vajban fürödhet, s innen fakad az a téves idea, hogy a menekülők itt akarnák elenni előlünk a mannát, holott csak minél gyorsabban át szeretnének haladni a sötétség birodalmán. Meg sem állnának csöppet sem.

Varga azt is lódította a texasi zsurnalisztának, hogy éppen ezért fogadtunk be másfél millió ukrán menekültet, de ekkorát fölösleges hazudni, igaz, Amerikában ő a messziről jött ember, aki azt mond, amit akar. De ebből a két apróságból, hogy fingja nincs a Paradicsom mibenlétéről, illetve, hogy képes azt hazudni, az itteni Kánaánból rengeteg ukrán részesül, holott nem, mert ők is csak tranzitnak használják Orbán kietlen földjét, annyi tetszik ki nem meglepően, hogy Varga amellett, hogy ostoba, még aljas is. De ez sem nóvum.

Megengedve viszont, hogy ő a valóságtól elszakadva tényleg úgy érzékeli, ez itt valóban az Édenkert, fizessük már be egy magyarországi körutazásra, ahol megtapasztalhatná milyen az élet a magyar Paradicsomban. Mert a jelek szerint fingja nincs róla, vagy pediglen nem akarja tudomásul venni a dúlást, amit ő és maffiatag haverjai okoztak és idéztek elő, sőt, a jelek szerint eszük ágában sincs abbahagyni. Az a kérdés tehát ezen a ponton, hogy Varga tényleg hiszi-e, amit mond, vagy valóban csak addig terjed a horizontja, amit előad.

Nem mindegy, mert az ítéletnél majd ezt mérlegelni kell.  Azt, hogy lássuk, minek nézi ez a némber a bávatag texasiakat és velük együtt minket, de ezen felül még inkább azt, ha volt is valaha Paradicsom itt a Kárpátok alatt (nem, csak lehetett volna), azt is elcseszték. Sőt, nem is szétbarmolták hegedűszóra, hanem kompletten ellopták, és a mimagyarok tátott szájjal nézik a kiválasztott nersevikeket, milyen jó is nekik. Erre volt jó a nacsasszony szómenése, de jelenlegi állapotunkban már ez is teljesen mindegy.

A DK tegnap figyelmeztette a Fideszt, hogy „kő kövön nem marad”, ha netán lenyúlja a bankban tartott lakossági megtakarításokat. Hogy mi lesz a kövekkel, marad-e egyik a másikon, az erősen kétséges, hiszen a Fidesz a háromezer milliárdos nyugdíjmegtakarításokat is ellopta, a mimagyarok pedig meg sem rezzent ettől, azóta is kábán néz ki a fejéből. A bankban, folyószámlákon a Fidesz számításai – és nyilvántartása – szerint momentán hat-, hétezer milliárdja van a lakosságnak, s egy bizonyos Turi Anikó államtitkár kezdett el arról ábrándozni, hogy ezt az összeget „meg kellene mozgatni” az állampapírok felé terelve.

A DK felvisítása tehát jogos, mert mint fogalmaztak „mindannyian tudjuk, hogy ennél a kormánynál ez mit jelent, és ez a mozgás milyen irányú szokott lenni”. Részletezték is, hogy az oligarcháknál kötne ki, de a jelenlegi helyzetben – ha megengedhető ilyen kijelentés – még ez a kisebbik baj. A nagyobb, hogy az ország minden jel szerint villámgyorsan iramlik a csőd felé, ha nem is a pénzügyi összeomlás, de a kilátástalan és vállalhatatlan jövő irányába. Ha rábeszéléssel, ha erővel, de elszedik a lakossági megtakarításokat, akkor arra keresztet vethetünk, hiszen mint kiderült, az állam évi kamatterhei rövidesen évi ezermilliárdra nőnek.

Ezt pedig elég nehéz finanszírozni. A helyzet az, hogy az infláció miatt megemelt kamatokkal kibocsátott állampapírok terhe összenyomja a gazdaságot, s ahogyan a nyugdíjmegtakarítások esetében láttuk, a Fidesz nem rest elszedni a pénzünket, ha ezt következmények nélkül teheti. Hogy a baj nagy, amit igyekeznek eltussolni, az ilyen államtitkári megnyilatkozások mutatják, jelesül azt, momentán az állam nem nagyon tudja – másrészről nagyon is -, hogyan tömködje be azokat a pénzügyi lukakat, amelyek azért keletkeztek, mert az Unió nem utalja azt a pénzt, amiből a jelek szerint az elmúlt tíz év hatalmas sikerei fakadtak.

Falat kenyérként kellene az a kis pénzecske, ami viszont a jelek szerint már soha nem érkezik meg, illetve akkor azonnal, ha Orbán eltakarodna, ilyen mesében azonban nem reménykedhetünk. A rezsimet viszont finanszírozni kell, és ennek csak egyik eleme a lakosság kifosztása, a másik mód pedig az ország áruba bocsátása. Az akkumulátorgyárak minden áron való építésére is egyetlen épeszű magyarázat van, hogy ez valaminek az ellentételezése lesz. Mivel ezekből sem az országnak, sem a lakosságnak, sem a környezetnek, egyáltalán senkinek sincs haszna a kínaiakon kívül, lehet, hogy egyszer majd kérni fogunk tőlük valamit.

Ha már nem is tettük meg, mert a nagy, lehangoló hírforgatagban valahogyan elsikkadt az az apróság, hogy öt napon keresztült tárgyalt kínai pénzintézetek és vállalatok vezetőivel, valamint politikai képviselőkkel Pekingben a gazdaságfejlesztési miniszter, Nagy Márton. A látogatás és a megbeszélések célja a Magyarország és Kína közötti gazdasági és pénzügyi kapcsolatok erősítése, elmélyítése volt.  Ez most történt, a tavaszon pedig az, hogy fiókot nyitott kies hazánkban a kínai CCB, a világ második legnagyobb bankja, ami folyamatok nem lehetnek véletlenek, és messze túlmutatnak a nyüves akksigyárakon.

Mert nem kell túlságos képzelőerő ahhoz, hogy egy lépésre vagyunk attól, Kína – vagy kínai bank, bankok – vásárolgasson tőlünk állampapírokat hatalmas mennyiségben, s ezen a ponton vigyázó szemeink a világra szegezzük. Politikusok és közgazdászok – tehát nem én, a költő – nevezik Kína hitelezési gyakorlatát adósságcsapda-diplomáciának, ami ez: Kína az elmúlt évtizedben ezer milliárd dollárnyi kölcsönt helyezett ki százötven országban, és a Kínai Export-Import Bank meg a Kínai Fejlesztési Bank gyakran megkövetelte, hogy a finanszírozásukban részesülő országok kínai beszállítókkal kössenek szerződést.

És íme, hölgyeim és uraim, itt vannak az akksigyárak, de itt van az is, mi történik, ha valaki nem fizet nekik, amit Montenegro példája mutat: az ország egy milliárdos kölcsön aláírásával néhány furcsa vállalást is tett. Például, hogy pénzügyi nehézségek esetén lemond az ország némely területéről, és az erről szóló eljárást pedig Kínában folytatnák le, kínai törvények szerint. Vélekedések szerint Kína így akarja megszerezni Bar kikötőjét. Hogy Magyarországon mire fáj a foga, az jelenleg nem ismeretes. Az viszont igen, hogy a jelek szerint jól halad a gyarmatosítás útján, s egyszer csak ugrik egyet, s itt lesz.

Soha nem állt jól nekem a vátesz szerep, még akkor sem, ha rendszerint igazam lett a végén, de ez sovány vigasz. Csak az ember elborzadva nézi, mire nem képes a NER – illetve egyes szám első személyben Orbán -, hogy hatalmát fenntartsa. Nem, hogy a mimagyarok érdeke és sorsa nem érdekli, de az országé sem egyáltalán, s amikor caligulai végjátéknak hívtam olykor a most kibontakozó haláltáncot, akkor nem tévedtem túl sokat. Az volt a szlogen, hogy az Unió pénze nélkül is jól elvagyunk, aminek viszont ez az ára. A lakosság kifosztása és az ország gyarmattá tétele, semmi sem drága, ha a hatalom megőrzéséről van szó. Megint szólok, de nem figyeltek.

Használhatnánk azt a fordulatot is, hogy Varga Judit nem tud hibázni, ez azonban elfedné az egy valót, miszerint mást sem tud. Csakis hibázni. Miután Európában kitelt a becsülete, mert hosszú évek alatt képtelen volt megtanulni a jogállami leckét, korrupt beosztottja, lehallgatási botránya, és az Unióval történő folyamatos konfrontációja után immár hivatalától megfosztva a nagy Amerikába ment bevallása szerint „új barátokat szerezni”. Ezek szerint sehol sincs neki egy sem. Varga Judit sorsa kies hazánk sorsa.

Viszont valamivel indokolni kellett, miért utazott a nagy vízen túlra, ezt pedig abban adták meg, hogy kitüntetést vitt a kommunizmus elől Dallasba menekülő cisztercieknek. Ingatag sztori és kétes új barátok, mert és ugyanis ez az a rend, amellyel magyarországi zavaros – a kormányhoz köthető – ügyletei miatt a Vatikánnak tele lett a töke, és egyik decens tagját épp oda száműzte, ahová most Varga Judit megérkezett barátok után nézni. Úgy tűnik, megtalálta őket, a mutyiban fogantakat, sőt, még kitüntetést is vitt.

Ezért mondjuk, hogy képtelen hibázni a levitézlett madám, az pedig csak nekünk hab a tortán, hogy mindeközben magára öltötte azt a viseletet (cowboykalap és westerncsizma), ami ruházat ezeknek Amerikát jelenti. Mást sem értenek belőle. Mondjuk azt sem, hogy az országot Washingtonból és nem Dallasból kormányozzák, és nem is a ciszterciek vagy az ottani nácik. Tegyük hozzá, szerencsére és egyelőre. Varga útja tehát egy célt szolgált, hogy megtalálja a nagy tömegben a hozzá hasonlót. Közelebb már egyre kevesebb az ilyen.

Például a volt főnöke, aki őt kitalálta, az Orbán névre hallgató is elemében volt tegnap, amikor az EU-Latin-Amerika csúcson járt, és sikerült olyan vezetőkkel találkoznia, akik őt még nem rühellik. Ebbéli örömében pedig sóhajtott is egy nagyot, miszerint „ma is az azonnali tűzszünet és a béke mellett érveltünk, és ezúttal csatlakoztak hozzánk Latin-Amerika vezetői is!” Isteni ez a királyi többes, lévén, hogy az azonnali béke mellett senki más nem érvelt abban a körben, csakis ő, és a messzi földről, érkezetteket úgy lehetett bemutatni, mint új barátokat.

Azt senki nem ellenőrzi, hogy a képzelt új haverok is érveltek-e az azonnali tűzszünet mellett, egy azonban bizonyos, az Unió többi országa ilyet nem tett. A többes szám használata tehát indokolatlan, ezek a Latin-amerikai vezetők meg így jártak, hogy Orbán az ő farkukkal veri a csalánt. Aztán hazamennek a legények, a kedves vezető pedig megint ott marad egyedül a kör peremén. Már évek óta ott van, azóta, hogy kirúgták a Néppártból, de akkor még valami fasiszta szövetségről ábrándozott, de az sem jött össze.

Nem, hogy semminek az élére nem tudott állni, de még csoportosulás sem akadt, ahol szívesen látnák, innen érthető tehát a nyílegyenes út a keleti diktatúrák felé. És innen nézvést érthető az is, hogy Novák most Afrikában dzsemborizik elismerések és olyasmi után kajtatva, hogy legyen már egy hely a kajla világon, ahol nem véres rongyként néznek rá azért, mert egy olyan ország képviselője, amelyik a barbárság mellett áll. Magyar hazánk egy sötét luk Európa közepén, és kitetszik, hogy ezekkel már csak az elvtársaik vannak jóban.

Ezek pedig olyanok, amilyenek. Száműzött ciszterciek, agresszor oroszok, mindenféle ’isztánok diktátorai, kőhülye amerikaiak, ezek már az európai szélsőjobbnak is kínosak. Ez a bizonyítvány, és nem színötös, s ilyen helyzetben jön nekünk megint ez a Tusványos, a szombati böfögés, mert Orbán, miután azt hazudta, a Latin-amerikaiak is olyanok, mint ő, kijelentette, indul oda, hogy meg sem áll. Itt meg majd román nacionalisták várják, olyanok épp, mint ő, csak ezúttal ők lesznek otthon, és ők sem lesznek barátok.

Azt mondták, azért csak nem büntetik meg őket, mert Romániában román zászlót lengetnek, márpedig ez a szándékuk. Ám ez is mutatja, hogy miért van Orbán egyedül, mert olyan, mint ők, azaz, bár egyformán hülye mindkettő, de az alapállásukból fakadó érdekük soha nem eshet egybe. Ordítozhatnak ugyanúgy és ugyanazt a világ civilizáltabb felére, de a végén egymás torkát kell átharapniuk. Mindez ilyen egyszerűen világos, és mutatja azt is, miért nem vezet sehová az az út, amin Orbán jár. Illetve igen: a semmibe.

Mindenki nyugodjon le – közölte nagy kegyesen a Sándor-palota -, a barcsi Dráva-híd megtekintésére biciklivel tekert el Novák Katalin, az a túra semennyi adófizetői pénzbe nem került. Hála Istennek, nagy segítség ez a magyar családoknak – gondolja az ember, miközben azért eszébe jut, hogy ez a híd a hivataltól úgy nagyjából kétszáz kilométer, tehát örvendjünk: nagyon jó erőben van a nemzet Katikája. Azért közölték egyébként ezt a sportteljesítményt, mert ilyen kérdésekkel zaklató orgánum kikérte az adatokat, mennyiért és hányszor röpköd a hatvannégy fogú, mert az az érzet, hogy egyfolytában úton van, mintha valami bakancslista tételeit pipálná ki egymás után.

Hogy ide is el kell menni ebben a nyüves életben meg oda is. A kiinduló tétel, mint ismeretes az, hogy Novák hálát ad a sorsnak, „nem kórházi ápolóként vagy pedagógusként” él „röhejes jövedelemből”. Ennek mi is örülünk, de arra intenénk a nagyságos asszonyt, nem kellene Ibusz-irodának nézni kies (kietlen) hazánkat, mert voltaképp alig is van hivatalban Orbán egyik jobbkeze, de már negyvennégy utazáson van túl. Ezekről pedig az az emlékünk, hogy Amerikában kajakozik, Brazíliában kocog, színészekkel fotózkodik, és a fogait mutogatja. Arról nem is beszélve, mi pénzt emészthet fel a toalettje, amellyel megpróbálják szalonképessé tenni, de mindig csak papagáj lesz belőle.

De nem is ez, hanem tényleg az utak. Mert még – mivel elnézőek vagyunk – arra is lemondóan legyintenénk, ha annyira menni akar, menjen Isten hírével, vegye meg a jegyét a fapadosra, aztán röpködjön, ha a söprűje épp szervízben van. No de, mit képzelünk, hogy keveredne a magunkfajtával, ha már Orbán így felvitte a dolgát, amit mutat, hogy a negyvennégy útból negyvenegy nem is kormánygéppel történt, gondoljuk, ő is így utazott már harminc éve, most miért tenne másként. Viszont nem kellene hazudozni. Ugyanis a kérdésekkel provokáló sajtó arra volt kíváncsi, mibe fájtak nekünk, adófizetőknek ezek az utak. Mert ilyen földhözragadtak vagyunk, nem érünk mi fel a magasabb szempontokhoz.

Ezen a ponton pedig arra kellene kérnünk a Sándor-palotát, hogy ne hazudjon, mivelhogy azt teszi mindenféle erkölcsi gát és józan megfontolás nélkül, egészen profánul hülyének nézve mindent és mindenkit. Mert és ugyanis egészen sajátos számolást alkalmazva totálisan blőd adatokat adtak meg. Például Portugáliába utazva Novákra az ő számításuk szerint 12.373 forint jutott, hogy amúgy a többit ki fizette – mi magunk – arról egy kurva szó nem esik. Innen tűnik ki az, hogy ezek szerint kiszámolják, hány személyes az Airbus, mennyi jutna egy emberre, ha tele volna, és ezt adják meg Novák útiköltségeként, hogy kijöjjön az a szám, amit még maguk sem hisznek el, de nekünk meg el kellene.

Nem fogjuk. Viszont az összes útra ilyesmiket hoztak ki, Brazíliába ezek szerint 67.112 magyari forintokért jutott el a nemzet fülbevalósa, és így tovább mind az összes röpködés, amihez hozzá csapták – mint említettük – a biciklis hazugságot, mert ott sem ment a matek, vagy nagy ívben leszarták. Hogy a képünkbe hazudnak, az már alapállapot, ami viszont nem fordul meg az emberben, hogy ezeknek az utaknak az ég egy világon semmi értelme nincsen. Itt, a legutóbbin is láttuk, hogy két tehén átadása volt a csúcspont Ruandában, ami miatt kár volt odamenni, és erről még nem is tudjuk, milyen olcsón kihozta a nemzet ablakpucolós háziasszonya. Ez az egész roppant mód idegesítő és lehangoló, de mégsem ez a lényeg.

Az esszencia ebben a cirkuszban ott van, hogy ebből – is – látszik, ezek az országot feuudumként kezelik, erőforrásait, bevételeit a sajátjukként használják mindenféle gátlás nélkül. A keservesen befizetett adónkat rendeletileg osztogatják szét egymás közt, utalgatják a talpnyalóknak, és csak éppen arra nem használják, ami miatt beszedték. Többek között ezt tették az Unió adófizetőinek pénzével is (brüsszeli utalások), amit aztán ők meguntak, és nem küldik a lovettát. Mi azonban nem rendelkezünk ilyen jogkörökkel, és lehetőségünk sincs a lázadásra. Ha csak egy kiflit veszünk, már lenyúlják a harmadát áfában, és elröpködik (jó esetben). De még ezt sem unja senki. Kilátástalanul reménytelen ország vagyunk.