Kategória: Egyéb

Sok gödör volt már a kút fenekén Tusványoson, a legalja épp tavaly, amikor a kedves vezető a mimagyarok tisztafajúságáról szőtt omló álmokat, egészen elképesztve a világ civilizáltabb közönségét. Viszont nem csak ezért, hanem a sokéves előzmények, a tisztafajúság ellenére ott megnyilvánuló gondolati tisztátalanság miatt ép gondolkodású ember oda hallgatóságnak vagy előadónak nem jár. Ha pedig zenélni megy, magára vonja szintén a józanabbak haragját és átkait. A legrosszabb esetben – de érthetően – a megvetést is.

Nagyon sok „magyar csillag” ábrándította már ki a közönségét tusványosi fellépéssel, ami után nem győznek magyarázkodni, illetve azt kockáztatják, hogy egy életre lemondanak róluk, mint erkölcsileg számba vehető entitásokról. Akkor pedig már a zene is csorbát szenved, de mindig akad az a pénz, ami ezt a dilemmát felülírja, idén például Péterfy Bori és a Pál Utcai Fiúk – több más mellett -, akik azért nem okoztak akkora meglepetést. Viszont ez nem egy akkora trauma, hogy sokat kellene ragozni, az ember őket is elteszi a fiók mélyire.

Egyébiránt a „béke” lesz az idei bábszínház központi témája, aminek már azért bukéja van, amit Orbán és a Fidesz ebben az ügyben óbégatásilag előad. Ami itt folyik ennek kapcsán, élén az ellenzék háborúpártinak bélyegzésével, az ukrán fegyverletétel feltétlen követelésével, mutatja, hogy ez már nem is színház, hanem mocskos hazugság lesz, idén tehát Tusványosra menni még az eddiginél is gázabb. Ép erkölcsű, magára egy csöppet is adó organizmus oda be nem teszi a lábát, de ehhöz képest hosszan lettek sorolva a leendő megjelenők.

A „művész” urakról és hölgyekről kár szót ejteni, van az a pénz, amiért minden eladó, bár nem mindenkinek. Viszont a Fidesz már oly régóta van hatalmon, és mára annyira a markában tart mindent, hogy előbb-utóbb mindenki leborul. Ha nem, akkor elmenekül, éhen döglik, culágernek áll vagy alkoholista lesz, így vagy úgy meghasonlik, aztán majd utána borul le. Mondjuk épp emiatt kellene nem elmenni oda, de nincs meg mindenkiben – nagyon kevesekben van meg – az az éthosz, ami az ilyesmihez szükséges.

De nem is ez. Hanem a politika, illetve a politikusok, ha annak lehet nevezni azokat, akik a Fidesz nevű maffia tagjai, illetve akik ezekkel szóba állnak, vagy más módon legitimálják azt a tébolyt, amivel az országot kifosztják, fizikailag, szellemileg és morálisan tönkreteszik. Dilemmáztunk már itt eleget azon, a jelen kilátástalan helyzetben az ellenzéknek egyáltalán be kell-e járni a parlamentbe demokráciát hazudni, méláztunk, mi volna ebben a lehetetlenségben az erkölcsileg helyes, ha már a gyakorlati hasznosságról egy életre le kellett mondani.

Mindig meg lehetett magyarázni, mi oka és indoka van annak, hogy biodíszletnek bejárnak a parlamentbe. Arra viszont már semmiféle magyarázat nincsen, miért mennek el ők is Tusványosra, erre a Fidesz-Orbán egyre inkább fasisztanáci hőbörgésre. Miért adják ehhez az arcukat, és miért nem szégyellik a pofájukat. A tegnapi sajtótájékoztatón ugyanis kiderült, hogy a frissen behódoló zenészeken kívül odamegy „vitatkozni”, kerekasztalozni Molnár Zsolt (MSZP), Brenner Koloman (Jobbik), Kanász-Nagy Máté (LMP).

Erre se mentség, se magyarázat. És, ha a triumvirátus nem kollaboráns, akkor fingja sincs arról, hol él, ki és mi a Fidesz, és semmivel nem tudja indokolni egyik sem azt, amit készülnek elkövetni a választóik és így az ország ellen. Úgy tűnik, képtelenek felfogni, hogy ezekkel nem közösködünk, leginkább szóba sem állunk, arcunkat hozzájuk nem adjuk, mert a Fidesz uralma rég túljutott azon a ponton, hogy ezt meg lehessen tenni. A Fidesz országlása ma leginkább büntetőjogi kategória, bűnözőkkel pedig nem cimborálunk.

Ezt nem lehet másképpen mondani. S aki ezt nem érti, az alkalmatlan ellenzéknek, mert ezzel a tusványosi vendégeskedéssel pofán köpi a saját választóit, akiktől mindezek után mit is várunk, mit várhatnánk. Mondjuk itt régóta, hogy a lebutított választó tehet mindenről, mert ő tartja hatalomban a szavazatával ezt a maffiát, de nézzünk rá jelen állapotában az ellenzékre, és értsük meg azt is, aki mindezek után csak legyint és a fal felé fordul, mert úgy érzi, minden teljesen reménytelen, és valahol igaza is van.

De ne essünk abba a hibába, hogy ez a három alak kilóg a sorból, mert nagyon kevés kivétellel az összes ilyen. Tartják az idióta sajtótájékoztatóikat, mondjon le, követeljük és ilyen szlogenekkel, közben pedig jól élnek a Fidesz farvizén. Sajnálom magunkat, akik reméltünk még valamit az életünktől, de immár semmit nem kapunk tőle. Sajnálom az országot és annak lakóit, akiket meglopnak, elhülyítenek, és generációk óta várják ugyanazt, hogy majd jobb lesz. De nem. Se nekik, se a gyerekeiknek, se az unokájuknak. Jó, ha ezt megjegyezzük.

Kilenc éve, decemberben a trafikosok tüntettek (ácsorogtak) a Kossuth téren a hidegben, miközben a parlament langymelegében az akkori bátrak a megélhetésük ellehetetlenítéséről döntöttek. Úgy emlékszünk a trafiktörvényre, hogy már el is feledtük, trafikosok már nincsenek, a hangjukat és az életüket eltemették az évek, Lázár haverjai pedig azóta rakják a milliárdokat a zsebeikbe. Már akkor is egymás mellett ült a parlamentben Orbán és Semjén, és a szavazás előtt, alatt, után jóízűen zabálták azt a csokit, amit az akkori megalázottak azzal a könyörgéssel küldtek be nekik, hogy ne tegyék tönkre az életüket.

De megtették minden szívfájdalom nélkül. Kilenc éve már jól benne jártunk a NER-ben, túl voltunk az Alaptörvényen, annak az asztalán, túl a nyugdíjak elrablásán, amit szintén megadóan és halkan tűrt a társadalom. Akkoriban kezdett szárba szökni a mára tébollyá fokozódó kereszténykedés, de militarizmus még nem volt, a rezsim még nem tombolt teljes valójában, és csak sejtettük, ami mára valósággá vált. Bimbózott csupán a diktatúra, ami immár kiteljesedett, akkor még nem mondta ki azt Orbán, amit pár napja igen, hogy a „demokrácia a baloldali politikusok és értelmiségiek marhasága”.

S mivel emlékszünk arra, amire ő maga hívta fel a figyelmünket, hogy ne azt nézzük, amit mond, hanem, amit csinál, így is teszünk. Sajnálatosan azonban a cselekedeteiből is az tűnik elő, amit a szavaival elmond, hogy tényleg marhaság a demokrácia, úgymond le sem szarja őfőméltósága, mert egyáltalán nem foglalkozik azzal, amit a tömegek óhajtanak. Egy dolog a lényeges, amit Orbán akar. Hogy mit miért akar, arról lehet vitatkozni, hogy mennyi az előre megfontolt aljasság, és mennyi a bosszú abban, amit az aktuális bátraival megszavaztat, az bizonytalan. De a végeredményt tekintve talán mindegy is.

Mintha állna az idő vagy körben forogna. Tegnap is tüntettek a parlament előtt, mint hajdan a trafikosok, csak most épp a tanárok, arra kérve a falakon belül lévőket, hogy ne szavazzák meg az életüket és az oktatást tönkretevő „státusztörvényt”, holott az eszükkel tudták, erre semmi esély sincs. De a szívük vitte őket előre. A trafikosok – aztán előtte és azóta még mennyi társadalmi réteg – legyalulását lehetett szimpla gazdasági kérdésként (vö.: lopás) kezelni, a tanárok ügye azonban ennél bonyolultabb, nem véletlenül nyerte el a második keresztségben a „bosszútörvény” nevet, ami arra utal, hogy meg kell büntetni őket.

Hogy semmi egyéb eredője nincs az egésznek, mint az, már túl nagy volt a szájuk, az elégedetlenségükkel és engedetlenségükkel túl messzire mentek. Mondhatni, fellázadtak Orbán akarata ellen, s mint az közkeletű, ez főben járó bűn, és az ilyen vétség után nincs kegyelem. Legendák keringenek arról, vezérünk milyen pitiáner ügyekben bokszolta ki, hogy ő győzzön, lefordítva, hogy az legyen, amit akar. És az is tudható, ha netán nem ekként alakulnak a dolgok, akkor soha el nem feledőn képes a bosszúállásra, amit Iványi Gábor sorsa példáz a legjobban. Veszélyes alak az ilyen, és nem egy ország élére való.

Nem oda való azért sem, mert abban az interjúban, amelyben a demokráciáról fejtette ki a már említett és lehangolóan veszélyes nézeteit, azt is megkérdezték tőle, nem zavarja-e, hogy nagyon sokan diktátornak tartják. Mire életünk megrontója és megnyomorítója azt felelte, egyáltalán nem, mert akik így vélekednek róla, azok nem az ő szavazói. És ezen a ponton tárult fel előttünk Orbán félelmetes világa, ami az, aki nincs vele, az ellene van, illetve igen nagy valószínűséggel számára nincs is. Ha pedig mégis, akkor ellenség, akit, illetve akiket el kell taposni, ki kell iktatni, mert zavarják az életét.

Ezen a szemüvegen keresztül nézte az ember tegnap az arcát ott a parlamentben, amit megült, illetve amire kiült a gyűlölet. Bosszútól égő szem, lefittyedő ajkak és mindent megsemmisíteni akaró tekintet. S ha 2014-ben még valami joviális mosollyal zabálta föl a trafikosok csokiját és vele az életét is, tegnap, amikor padlóra küldte a pedagógusokét, egészen más látszott rajta. Az, hogy legszívesebben őket is, az ellenzéket is, az odakinti tüntetőket is, tehát mindenkit, aki neki ellentmondani merészel vagy mást akar, mint ő, legszívesebben eltüntetne a föld színéről. S amikor azt vesszük észre, hogy egyre durvább a rezsim, akkor ez van benne.

Orbán a több mint egy évtizedes uralma alatt óhatatlanul eljutott a korlátlan hatalom azon fokára, amikor már egy csöpp ellentmondást sem tűr. A pártján belül sem, a társadalomban sem, innen fakad, hogy az a többség, aki nem rajong érte, ellenségként jelenik meg, akiken így vagy úgy bosszút kell állni (Budapest és az ellenzéki vezetésű városok, illetve azok lakossága). Most a tanárok, előbb mások, aztán később aki még él és mozog. Orbán kivégzi az országot, s hogy nem járnak hajnalban a fekete autók, annak csak az az oka, hogy Európa közepén, s névleg benne ülünk. De ha kivezet onnan, akkor az Isten irgalmazzon nekünk.

Mint emlékezhetünk, doktorminiszter urunk még a múlt héten úgy indult európai hadjáratra a Facebookon (Twitteren), hogy teleordította a közösségi teret, mit fog majd ő ott tenni. Hogy kérdőre vonja mind az egész Brüsszelt, akik azért nem adnak pénzt Mária néninek a sparhelt mellett, mert ami neki jár, azt Zelenszkijnek küldik, illetve ellopják, ebből fakadóan pedig az Unió csődben van. Doktorminiszter urunk harcias kiskakasként delirálta, hogy akkor most szétcsap Brüsszelben, megtudja, megvédi, etc., hogy Mária néninek a sparhelt mellett nagy csodálatában kiesett a protkó a szájából.

Ehhöz képest egy kurva szó nem sok, annyit sem szólt, nem kérdezett, nem vont felelősségre senkit, hanem csendesen ücsörgött a sarokban. Viszont most már nem csak az a szint, hogy ki sem meri nyitni a száját a nagyok között, hanem senki még csak nem is kíváncsi rá. S lehetőleg, ami komoly tanácskozás, és fennáll annak a lehetősége, hogy megvétózza ez a mi budiharcosunk, oda meg sem hívják. Az Unióban és a NATO-ban jogászok serege dolgozik azon, hogy olyan kiskapukat találjanak a döntésekre, amiből Orbánt (Magyarországot) ki lehet hagyni, hogy ne tudjon nagy károkat okozni.

Orbán – és tetves csapata – egyáltalán nem tényező az országhatáron kívül, de még ez sem elég, azt is látnunk kell, úgy menekülnek előlük, mint valami pestisesektől, s ha mi magunk a határon túlra kóválygunk, tapasztalhatjuk, lassan ránk sem néznek másként. Az erőt és a nagyságot azonban valahol meg kell mutatni, erre pedig alkalmasabb terep nincs, mint a magyar parlament, ahol az ellenzéket még csak létezőnek sem tekintve szinte lehet beléjük – s így az általuk képviselt választópolgárokba is – törölgetni a szaros csizmájukat. Nem teszem fel újólag azt a kérdést, minek járnak be oda az ellenzékiek.

Hát, a fizetésért, mert más értelme nincsen. Amikor a parlamenti ülésről születnek a tudósítások azzal, hogy megkezdődik a vita, illetve más olyan fogalmak, amelyek arra utalnak, hogy annak a cikrusznak, ami ott folyik, volna a kutyafingnál nagyobb jelentősége, akkor az ember meghasonlik. Mert nincsen. valószínűleg még annyi sem. Ma azonban nem ezen mélázunk, hanem a hangnemen, és azon a cinikus bunkóságon, ahogyan az ellenzékkel bánnak és beszélnek ott (meg az ő választóikkal), illetve ezzel párhuzamosan arra mutatnánk rá, milyen alávaló az, aki Európában meg sem mer szólalni, itthon viszont játssza a nagyfiút.

Orbán tegnap bent volt a parlamentben, és kérdezni is lehetett tőle. Ám túllépve ismét azon, hogy minek, azt azért jegyezzük meg, ha mi lennénk például az LMP, akkor egy szívlapáttal kínáltuk volna meg doktorminiszter urunk telt pofáját. De LMP (sem) vagyunk, szerencsére, így nem nekünk kellett azt a szart, amit Orbán a képünkre kent, letörölnünk. Az LMP ugyanis az akkugyárakról érdeklődött, hogy mennyi lesz még, mire Orbán nyájasan azt felelte: „lehet, hogy több…, mint LMP tag”. No most, ezzel azt mondta az LMP-nek, hogy voltaképp nemlétezőnek tekinti, a baj mégsem ez, hanem a válasz hiánya.

Doktorminiszter urunk megint boldogkarácsonyt mondott, csak más alakban. S ugyanezt tette, amikor a világbajnok inflációról kérdezték őt az ellenzékiek, akiknek a felelet az volt, őket ez úgysem érinti, mert guruló dollárban kapják a pénzüket. Orbán tehát permanensen nem válaszol semmire, helyette azonban cinikus-gőgösen törli a ganyés csizmát a kérdezőbe, olyan pökhendien, mint valami falusi birtokos vagy ÁVH-s verőlegény, és a két hasonlat egyáltalán nem volt véletlen. Az öntudatra és a szellemi nívóra utalt így együtt, amiből kikerekedik doktorminiszter urunk arcéle és morális nívója: zérus.

Mindemellett dolgozatunk igazi célja a működés jellegének felfedése volt, hogy amiként Orbán brüsszeli ténykedésén és itthoni ámokfutásán is látjuk, fölfelé nyalunk, lefelé taposunk. És íme, uraim és hölgyeim a Fidesz-lét esszenciája, amely egyként jellemző Orbánra, és lefelé elindulva ugyanígy az utolsó falusi párttitkárig, főispánig vagy lombkoronaépítő polgármesterig. Ezek gauleiterek, mindegyiknek megvan a maga szemétdombja, ahol királynak érezheti magát. Orbáné az egész ország, ahol voltaképp önmagán kívül más létezőt el nem ismer, embernek senkit nem tart, a kerítésen túl viszont ma már behúzza a fülét és a farkát is. Nyomorult féreg.    

Dmitro Kuleba, ukrán külügyminiszter reagált Orbán Bild-béli interjújára, amelyben – mint emlékezhetünk – a mi kedves vezetőnk azt találta mondani, hogy Ukrajna nem szuverén állam, és úgysem győzhet a háborúban, mert elfogynak a katonái. (Értsd, a nyájas Putyin mind egy szálig kiirtja őket.) Az ukrán külügyes az olyan ember lemondó legyintésével válaszolt, aki már halálosan unja Orbán ordítását, és nem is tartja arra érdemesnek, hogy érdemben válaszoljon rá, mert minek. Azt felelte Kuleba külügyes, hogy bla-bla-bla.

Ahogyan egy visítozó, kantáros rövidnadrágos, toporzékoló gyereknek lehet, akihez normálisan már nem lehet beszélni, mert egész létezése arra épül, hogy a cirkusszal, amit permanensen előad, fölhívja magára a figyelmet. Hisztinek is nevezhetnénk, amikor toppogva és bömbölve követeli a kiscsávó, amit szeretne, de egy idő után már azzal is megelégszik, ha ránéznek. Ebben az állapotban a hangerő a lényeges, a mindent teleordítás, az a meggyőződés, hogy aki hangosabb, annak igaza lesz. A dolgok azonban nem egészen így működnek.

Ismerjük ezt a típust. Például Gáspár Győző és becses családja régebben azzal szerzett nézettséget a televízióban, hogy papa, mama, gyerekek egyfolytában üvöltöttek, de nem az ő, hanem a tévézők nyomora volt az, hogy ezzel a produkcióval milliós nézettséget lehetett elérni. Ha úgy tetszik, már ekkor látszott a magyar társadalmon a lehangoló nívó, és egyben az is a figyelmes szemlélő számára, hogyan lehet politikailag megszólítani őket. Régebben – mint most a Fidesz is – erre épült Goebbels propagandája.

Ahogyan ő a harmadik birodalomban, úgy a Fidesz Finkelsteinje is a mai Magyarországon úgy akart és tudott hatni, hogy a mondanivalót a végtelenségig lecsupaszítva, jelszavak formájában egyre többször és egyre hangosabban kell ismételni, így az eredmény nem marad el. Varga Judit is leendő ténykedése – Európa megtérítése a Fidesz-hitre – alapjául a faék egyszerűségű kommunikációt tartja és látja idvezítőnek, a hangereje pedig megvolt már régebben is. Tudjuk tehát, mi várható tőle és csapatától. Az, ami az egész Fidesztől eddig is.

Kuleba külügyminiszter találó szavaival: bla-bla-bla. A hétvége bájos eseménye volt Németh Szilárd újólagos bográcsozása, ahonnan kétszer is bejelentkezett. Először csak két fideszistával fotózkodott főzés közben, kisvártatva azonban második kép is született, ahol és amelyen Gáspár Győzike is kiegészítette a decens kis csapatot. Németh Szilárd pedig az egyenrangúnak kijáró tisztelettel csak annyit írt a második csoportképhez: „Győző is megérkezett”. Nem másért, mint a hajdani televíziós műsor nívója miatt érdekes ez.

És a hangereje miatt is, ahogyan – mint zsák a foltját – talált egymásra a Németh Szilárdban megtestesülő Fidesz, és a hangerejéről híres Győzike, akiknek így együtt az ég egy világon semmi mondanivalójuk nincsen. Egy kép is lehet hangos a maga módján, Németh Szilárd voltaképp ezekkel ordibál, és semmi egyebet nem akar közölni, csak a hűséget, hogy ahogyan ő a párthoz, Győző úr meg hozza, és mindannyian Orbán Viktorhoz. Ezt tutulják a képek, és harsogják a bércek, de az egész nem szól már ezen kívül semmiről.

Néhányszor már elsütöttem a Fidesz kapcsán az SS jelmondatát „Becsületem a hűség”, és most az ismétlést kikerülendő nem mesélek a tartalmi egyezésekről, csak és csupán a hangerőről, a harci dobok tartalom nélküli permanens pergéséről, aminek tizenhárom éve vagyunk a részesei és elszenvedői, ahogyan az egész ország is, amely jól láthatóan ebbe belerokkan. Ezek meg eltelten főzögetnek. A díszletek azonban már rég lehullottak erről a bukolikáról, ahogyan David Pressman nagykövet is meglátta és kifejtette.

Annál találóbb jelzőt nem lehet találni Orbán, a Fidesz, a kitartottak és bávatag rajongók létformájára, mint amit a csendes amerikai a képükbe mondott a függetlenség napja alkalmából megrendezett kis megemlékezésen (az első sorokban Semjén Zsolt). Pressman lényeglátóan így beszélt: „a lármázás nem lehet politikai álláspont”. Nem tudjuk, a jelen lévő magyar miniszterek (plusz Semjén) ebből mit értettek meg, és nem azért, mert halkan mondta, hanem, mert egy egészen más univerzumból szólt.

Pedig benne volt a világban rólunk élő kép. Hogy ezek kardot csörtetnek, ordibálnak és belehugyoznak a zongorába, ennél frappánsabban nem barbároztak még le (illetve barbározták a Fideszt), csak az a kérdés, megértették vagy felfogták-e egyáltalán. Nem valószínű, hiszen Orbán ezután adta az inkriminált interjút a Bildnek, és erre felelte Kuleba külügyes ezt az emlékezetes bla-bla-bla hangsort, ami mutatja, mára mit ér a hangerő és a tartalomnélküliség. Ennyit. Mintha egy rossz kocsma lenne az egész ország.    

Tiszteket avatott Orbán Viktor. Mint tudjuk, olyan ez vezénylő tábornokunknak, mintha potyka volna a tóban, lubickol a militarizmusban, és akkor sem kerül zavarba, ha ezt rendszerbe kell helyeznie, társadalmi távlatokat adni neki mintegy. És akkor kijön belőle egy jófajta kis fasizmus. Most sem hazudtolta meg magát, amikor a leendő tiszt uraknak azt fejtegette, hogy „szükség van erős államra, erős kormányra, erős gazdaságra, erős hadseregre és erős rendvédelmi szervekre”. Erre már a tankönyvek is csak csettintenek, mi pedig lemondóan legyintünk, amikor hozzá fűzi, miért is kell ez a rend és erő.

„Olyan időket élünk, amikor a világ alapjaiban reng, ez alól mi magyarok sem vagyunk kivételek.” – Most tessenek hátradőlni kávéval a kézben, és elképzelni, mi több, érezni, ahogyan mimagyarokként rengeni tetszenek, ahogyan azt vezénylő tábornokunk delirálja. Viszont nem ezzel foglalkoznánk, hanem a jóslattal, ami ez: „Olyan idők jönnek, amikor a gyenge népek elvesznek, az erősek megmaradnak”.  Nem először halljuk ezt a tételt, ám ezúttal mellé került – mint már idéztük – az „erő” fennhatósága, hogy hol kell neki megmutatkoznia. Na még egyszer: „szükség van erős államra, erős kormányra, erős gazdaságra, erős hadseregre és erős rendvédelmi szervekre”.

Körbeértünk. Erős állam, kormány, gazdaság, hadsereg, rendvédelmi szervek nélkül a gyenge nép elveszik. S mivel kies hazánkban a felsoroltak közül egyik sem erős, csak Orbán fejében, az ő logikáját követve gyenge népek leszünk és elveszünk. Azaz, Magyarország elveszik. Tehát, ha a címet olvasva az ötlött volna a fejükbe, mit nyavalyog ez a Kázmér már megint, miért fösti feketére a kék eget, akkor mindezek után láthatják, csak fényes csillagunk, vezénylő tábornokunk gondolatmenetét és logikáját követjük, amikor szép hazánk elhalálozását vizionáljuk a nem is olyan távoli jövőben. Hiszen, amit a megmaradás feltételeként megszabott, az nem teljesül. Még csak véletlenül sem.

Nincs erős államunk. Mindenre rátelepedő, de működésképtelen államunk van, ami jelen formájában nem egyéb, mint egy hatalmas vízfej. Ami egy állam dolga volna, azt nem tudja ellátni, nemhogy erős, hanem gyenge. Viszont kétségtelenül hatalmas. Nincs erős kormányunk. Kirakati bábuink vannak, másfelől Orbán marionettjei, amelyeknek többsége még idióta is. Nincs erős gazdaságunk. Sőt, rohadt gyenge gazdaságunk van, ami életképtelen, saját lábán megállni képtelen, és mint a napokban látjuk, uniós pénzek nélkül halott. Nincs erős hadseregünk. Parádézó gittegyletünk van wellnesszező katonalovakkal. Nincs erős rendőrségünk. Diákokat gázspréző rendőreink vannak.

Akkor tehát Magyarország elveszik, vagy már el is veszett. Mint látszik, nem én mondtam. Orbán mondta. Nem ezt akarta, de így sikerült. De ebben sincsen semmi nóvum, nem csodálkozunk, hogy a kappanhangú ordításnak se eleje, se vége, értelme meg végképp. Jól hangzó – mármint Orbánnak jól hangzó – szavak halamaza, mintha évek óta ugyanaz visszhangozna, és éppen ezért Magyarország tényleg elveszik, de nem azért, amit Orbán a megmaradás zálogául delirál, hanem azért, amit meg sem említ. Egy ország jövője, ha úgy tetszik, a fennmaradása egészen máshol van. Erős oktatás, stabil egészségügy, sokszínű kultúra, korrupciómentes állam, versenyző és versenyképes gazdaság.

Egyebeket is lehetne említeni, de nem végtelen a nekünk rendelt idő. No jó, tegyük ide még a jog-, és tulajdonbiztonságot, független igazságszolgáltatást, a független sajtót, tehát minden idesorolható lehetne, amit a Fidesz (Orbán) tizenhárom év alatt lebontott. Erre az alapjaiban rengő világra visszatérve még, ami miatt a rohadt nagy erőre van szükség, olybá tűnik, hogy a mi békegalambunk a szomszédban dúló háborút nem ideiglenesnek, hanem öröknek tételezné. Mintha békére egyáltalán nem is készülne, és valljuk meg, nem is akar igazán. Ez a status quo éppen megfelelő neki, ebben lehet ilyen ökörségeket beszélni, amiket sikerült tegnap is előadnia. Lehangolóan delikát.

Fölhozható volna ellenemben, hogy annyi minden ganyéság történik mindazok mellett, amiket fénylő csillagunk delirál. Ámde éppen ebben a mostaniban lehetett fölfedezni azt az esszenciát, amiben az összes nyomorúságunk benne van. A militáns felszín mögött a fojtogató rögvaló: Európa legnagyobb inflációja, legalacsonyabb munkabérei, kivándorlás, tönkre vágott oktatás, egészségügy, korrupció, milliárdos lopások. S ami a legújabb kappankodás mögött még felsejlik, fegyverkezés békeidőben és a náci Putyin seggének fényesre nyalása. Ez a leltár így 2023. július 2-án, s ami belőle fakad: Magyarország elveszik vagy elveszett, de nem azért, amit Orbán ezt kivédendő szeretne, hanem azért, amit szétvert. A jelen idő múltba fordult már.

Varga Judit lemond(at)ása után terveket szövöget Európa meghódításáról. Mielőtt a reménytelen vállalkozásról elmélkednénk, emeljük ki azt a mondatát az önbizalomtól duzzadó nacsasszonynak, elsődleges küldetése az lesz, hogy „Magyarországot megvédje Európától”. Ez mindent elmond a szellemiségéről, illetve mutatja nekünk azt is, miért volt olyan miniszter, amilyen, de ez már a múlt, előttünk viszont a fényes jövő. Varga Judit úgy tervezi távol tartani kies hazánkat a nyugati romlástól, hogy le szeretné igázni azt, konzervatív-keresztény fordulatot végrehajtani benne, azaz hittérítőnek indul. Misszionáriusnak.

Csak nehogy megegyék a benszülöttek früstökre sóval, borssal és ecetes tormával, bár bizonyára elég szálkás lehet a húsa. Varga Judit úgy indul az öreg földrész leigázására, hogy úgy véli, annak lakói is olyan hülyék, mint a Fidesz belföldi szavazói, mert, mint kifejtette, „faék egyszerűségű jelszavakkal kell operálni”. Tehát az Unióba is el akarja vinni a goebbelsi módszereket, amelyek hazai pályán olyannyira hatásosnak bizonyultak és bizonyulnak. „Nem leköszönök, hanem beköszönök”, határozta meg harcba indulását, holott még van egy éve egyrészt, másrészt pedig honnan olyan biztos abban, hogy megválasztják.

Ez a metódus erősen hajaz Novák Katalinra, aki, amikor – mint emlékezhetünk – megtudta, hogy Orbán kijelölte őt töltőtollnak, máris nekilátott készülődni a feladatra, felfrissítette a ruhatárát, és abbahagyta az ablakpucolást. Már nála is és akkor is, most pedig Vargánál különösen látszik, hogy ezekben nincsen szemernyi kétség sem, Orbán katonái ők, akik rezzenéstelenül teszik, amit parancsba kapnak. De mi a helyzet akkor, ha a vezénylő tábornok megtébolyodik, és olyanokat delirál, ami bizonyos szint fölött, és a civilizált világban vállalhatatlan, például Európában. Látjuk, hogy attól kell védeni a magyart.

Legalábbis ezt véli küldetésének Varga, akiről lekerült immár az a teher, hogy a jogállam fogalmával kelljen bíbelődnie, s mint jelszavaiból kitetszik, azt érzi küldetésének, hogy máshol is lebontsa azt, vagy, ha ehhez kevés – mert rohadtul az -, akkor tovább kavarja a szart, addig, míg pofán nem vágják, vagy pediglen az országot ki az Unióból. Mert vállalhatatlan, illetve veszélyes, ahogyan fasizálni szeretné az egész kontinenst, de csak egyetlen okból, hogy Orbán zavartalanul tovább lophasson. E cél szolgálatába van állítva az egész ország, Varga pedig azért indul majd csatába, hogy Európa is ezt tegye.

Pénz kell, semmi egyéb. Most, hogy Orbán csődbe vitte hajdan szebb napokat látott hazánkat, a kommunikáció is lecsupaszodott, vádaskodással és másokat lopással gyanúsítva csak a lóvé utáni nyüszítés hallatszik. A konzervatív-keresztény fordulat is azért óhajtódik, mert a Fidesz reményei szerint egy ilyen kurzus jóváhagyólag bólintana arra, amit Magyarországgal művelnek. Elnézné a fasiszta diktatúrát, az ország le-, és Európa kirablását, de ezek – legalábbis a mai viszonyok szerint – az álom, legalábbis az orbáni álom kategóriájába tartoznak, és soha nem valósulnak meg. Marad tehát a hatalom megőrzésének bevált gyakorlata.

Csak épp durvábban, mint eddig. Ha náciba forduló fasisztának neveztem már régebben – és okkal – vezérünket, manapság újólag bizonyítja, hogy igazam volt. Mert túl a régebben hangoztatott élettéren és tiszta fajúságon, ma már a migránsok bevagonírozásáról, gettók kialakításáról beszél, legutóbb pedig azt is bizonyította, hogy a menekülőket nem igazán tekinti embernek, amikor előadta, hogy „én láttam hordákat átvonulni Magyarországon”. Így nem sokáig fogják már tűrni Európában, de Varga álma, hogy ezt a ganyét megvédi Európától, még sikerülhet, tehát csak utalnék arra halkan, milyen az a jövő, ami voltaképp már a jelen.

Ahogyan fogy a levegője, azonmód lesz agresszívabb minden totalitárius rendszer. S ha most azt mondanák, a NER még nem az, azt kellene felelnem, dehogynem. Minden jellemzője megvan, csak a fekete autó nem jön, hogy elvigyen a lágerbe, de látva hazánk állagának alakulását, ha meg leszünk védve Európától akár úgy is, hogy kilépünk belőle, semmi sem elképzelhetetlen. Gondoltam, szólok, hogy ne legyen meglepetés. Az a gond, a volt igazságügyi miniszterünk annyira sötét, hogy azt sem fogja fel, miket beszél. Illetve, ha tán mégis, akkor nagyobb a baj, mint amekkorának tűnik. Tehát rohadt nagy.

Doktorminiszter urunk európai hadjáratra indult újólag. Brüsszelbe ment uniós csúcsra felelősöket keresni, akik szerinte csődbe juttatták a közösséget, amelynek a pénzére oly nagyon fáj a foga. Tán ezért hasonlott meg, hiszen a nagy utazás előtt mintegy a híveket hergelendő az egyik közösségi oldalon a következőkben határozta meg úti feladatul magának, amit tisztázni szeretne, mint valami egyszemélyes bíróság, vagy nyomozó hatóság inkább: „Mindössze két évvel a hétéves költségvetés után Brüsszel kifogy a pénzből, Hogyan történt ez? Mi történt a költségvetéssel? Hol van a pénz?”

A másik platformon ugyanezt látjuk és halljuk, csak pepitában: „A csőd szélére sodorták az Európai Uniót. Tudni akarjuk, kik felelnek ezért”. – Itt megállunk egy szóra, sóhajtunk, és elmormolunk egy kósza káromkodást. Egészpályás letámadás már ez, hiszen az alaphangot megütötte nemrég ugyanebben a stílusban először Deutsch, majd Szijjártó elvtárs is. Ők azt sugalmazták, a magyarok pénzét Ukrajna kapta meg, doktorminiszter urunk ennél is tovább menve odáig jutott, hogy az Unió ellopta az általa befizetett pénzt, így most indul Brüsszelbe, mint valami nyomozó hatóság felelősöket keresni.

Lassan mondjuk egyébként, hogy Orbán is megértse, az Európai Unió nincs csődben, Magyarországnak pedig nem azért nem utal, mert Zelenszkijnek adta vagy ellopta volna. Azért inkább, mint az ismeretes, mert Orbán doktorminiszter urunk országlása nem felel meg a kívánalmainak sem a társadalmi berendezkedés, sem a pénzügyi biztonság szempontjából. Magyarul, hogy a kocsmában dülleszkedők és a sparheltnél állók is megérthessék, az Unió nem akar finanszírozni egy fasiszta államot, amelyben a lakosság boldogulására utalt pénzt ellopják, és Mészáros Lőrincnek adják. Illetve hasonszőrű társainak.

A tudósítás egyébként, amely Orbán újabb hőbörgéséről szól, azzal a talányos kérdéssel fejeződik be, kíváncsi arra a lap, hogy ezeket a kérdéseket, amelyekkel a híveket hergeli, vajon felteszi-e doktorminiszter urunk ott Brüsszelben is. De megnyugodhatunk: nem fogja. A történet, ami most vette kezdetét, és látjuk majd ennél is jobban kiteljesedni az elkövetkezendőkben, az, hogy rátolják Magyarország csődjét Ukrajnára és az Unióra, hogy nekik adják, illetve ellopják azt a pénzt, ami nekünk jár. Itt ebben az újabb ordas hazugságban már azt a pénzt, amit mi fizettünk be, hogy eltartsuk őket.

Ha nem tudnánk, hogy ez az uszítás milyen célt szolgál (a felelősség elkenése és gyűlöletkeltés), akkor a fentiek miatt azt tételezhetnénk, hogy Orbán doktorminiszter urunk megtébolyodott. Bár az is lehet, sosem volt normális, ha meg igen, akkor az aljasság legmélyebb bugyraiból szól a hívekhez, akik viszont ennek is minden bizonnyal eltelten örvendeznek, illetve csattogtatják a protkóikat. Nem ismételjük, mert tudjuk, miért nem kap pénzt Orbán és fasiszta-maffiaállama, amely állam, a mi szerencsétlen országunk azonban az Unióval ellentétben valóban csődben van, a létezés peremén táncol.

Így hát magunk is a pénz nyomába eredünk azt vizsgálva, miért lóg ki a valagunk a gatyából. Orbán tizenharmadik éve uralkodik. Ez idő alatt a magyar államadósság húszezer milliárdról ötvenháromezer milliárdra növekedett, ugyanekkor a csőd szélén álló Uniótól uszkve húszezer milliárd forint érkezett, s ha beleszámoljuk a MANYUP háromezer milliárdját, akkor máris eltűnt nekünk ötvenhatezer milliárd forintunk, és a bő évtized alatt befolyt mérhetetlen mennyiségű adót nem is számoljuk. Viszont szertenézünk a lerohadt országban, és mi tesszük fel a kérdést, de mi már jogosan: hol a pénz, Orbán?

De nevezhetjük ezt bízvást költőinek is, hiszen tudjuk. A kis családnál, strómanoknál, seggnyalóknál, Matolcsynál, Rogánnál és Sarkakatánál, Hatvanpusztán, Felcsúton, stadionokban és az egyházaknál, i tak dalse, hogy Orbánnak stílszerűek legyünk. És csak azért nem folytatjuk, mert nincs annyi papír (képernyő), amire az összes tolvaj kiférne. Még egyszer, hogy jól megjegyezzük: választ várunk arra a kérdésre, kik a felelősek azért, hogy a csőd szélére jutott Magyarország – erre remél feleletet Orbántól az EU, mielőtt további pénzeket bíznának rá és kormányára. Viszont a tolvaj kérdezi a meglopottat, hol a pénz.

Sőt, erkölcsi magaslatokat hazudva indul úgymond számonkérni, és mindeközben és mindezzel olyan mélyre süllyed a ganyéba, amilyen mélyen eddig még nem volt, de a hatalomért semmi aljasság sem drága. Erről szól doktorminiszer urunk ez újabb pörformansza, amivel eljutott egy szarházi tróger nívójára, akitől mi – akik szintén kárvallottak vagyunk, mert a mi pénzünk van az ő zsebében – okkal kérdezzük ugyanazt, mint ő az Uniótól, csak mi joggal: hol a pénz, Orbán? Mi is tudjuk, ő is tudja, de soha nem fog rá felelni. Neki épp elég, ha az egysejtű hívek ingó tudatát így manipulálja. Hogy azt sem veszik majd észre, ha megdöglöttek.

Lemondott hát a Varga Judit. Olyan fölsőhajtás volt ez tegnap, mintha a mese végén győzött volna a jó, a gonosz pedig elnyerte volna méltó büntetését, de ilyesmiről szó sincs. Senki nem nyert, büntetés pedig egyáltalán nem lesz, csak ilyen jól fizető parkolópálya, hátrébb húzás a sakktáblán, korai nyugdíjazás. Varga Judit elfogadta Orbán benyújtott lemondatási szándékát, az a mór ő, aki a kötelesség elvégzése után mehet, még csak mérleget sem vonhatunk a működésről, mert nem Varga Judit ügyködött, hanem Orbán egy kicsit karakteresebb alakban.

Amit ő személy szerint hozzá tette a NER meséjéhez, az a hegedülgetés, dekázgatás volt csupán. Minden más, ami a száján kijött, amit a keze aláírt, Orbán hangja meg karja volt, és voltaképp ennyi, félredobott bábu csupán, akinek az emléke sem nagyon marad meg, és ez nem valami melankolikus lemondás, hanem a jelentéktelenség belátása és bizonyítéka. Annyi öröm van ebben az egészben csupán, hogy többé nem fog idegesíteni a hülyeségével, de mielőtt széles jókedvünk kerekedne, belátjuk, hogy van másik.

Újabb bohóc, vagy csupán a bohóc következő trombitája. Fölteszünk egy találós kérdést. Azt szeretnénk megérdeklődni, vajon tudják-e az én nyájasaim, hogy kitől ered a következő bölcsesség: „az angolok kedvenc eledele, a bacon neve valójában a Bakonyból ered”. Ez, kérném szépen Tuzson Bence etimológus professzor tétele. Ezen röhögött tavaly októberben a művelt közönség, feltéve a kérdést, ki ez a barom, aki ilyeneket delirál. Nos, a válasz az, hogy hát a Tuzson Bence. És ő lesz a következő igazságügyi miniszterünk.

Delikát.  Nem tudni, hogyan esett a nagyméltóságú úr választása éppen őreá, hogy melyek a kijelölés szempontjai, mert a bacon eredetének megfejtésén túl más értékelhető tevékenysége a kiválasztottnak nincsen. Hacsak azt nem tekinthetjük annak, hogy mindenféle közösségi platformokon a központi direktíváknak megfelelően teli pofával szidta az ellenzéket, de a jelek szerint ennyi éppen elég a Fidesznél a magas hivatalhoz, és valljuk meg, ez látszik is Orbán kormányán, amely közel áll ahhoz, hogy idióták gyülekezetének nevezzük.

A főnök arra azért adott, hogy jogi papírjai legyenek, de kinek nincsenek a maffiában, még Deutsch is megszerezte valahogyan annak idején, hogy miniszterként beléptetőkapukban utazhasson. Viszont míg Varga Judit legalább bírósági fogalmazóságig vitte a szakmában a bársonyszék előtt, Tuzson egy percet nem dolgozott jogi területen. Világéletében csak politikusként lopta a napot a párt szolgálatában, kitetszik hát, hogy becsülete a hűség (Meine Ehre heißt Treue), viszont ennek ellenére vagy éppen ezért szépen megatollasodott.

De a tollasodásról is ugyanazt mondhatjuk, mint a jogi papírokról, ki nem tett így a Fideszben, amikor mindenki. Azt viszont most már tényleg melankolikusan konstatáljuk, hogy lapjaink a tegnapi bejelentés után, amikor friss miniszterünk eddig befutott életpályáját mutatták be, s azt kellett lefösteniük, hogy semmi jogi tapasztalata nincs az új bohócnak, még csak azt a kézenfekvő kérdést sem tették fel, ezt most hogy, mi a rosseb van itt, hanem csak mélán konstatálták a lehangoló tényeket.

Egyébiránt kíváncsian várjuk, ha már a bacon esetében emberünk megvillantotta etimológusi vénáját, akkor ő megy-e valamire a jogállammal, amivel az elődje éveken át küzdött, illetve a bulvárinformációkat, ha a Jucus hegedült, akkor ő meg furulyázik. Vagy amíg az dekázott, ő meg hulahoppozik, vagy más egyéb érdemei vannak, amelyeknek az ég egy világon semmi köze nincsen a funkcióhoz, amit majd ezek után betölt.  De valljuk meg, másra nem is nagyon van szüksége, a fentebb emlegetett hűség éppen elég.

Ezt mutatja egyébként érdemei felsorolásakor, hogy sok TikTok követője van. Ennek ellenére nem a fideszisták azon csoportjába tartozik, akiket klónozott napközisekként jellemezhetnénk, hanem a tenyérbemászóan ellenszenvesek közé, amelynek az archetípusa Rétvári Bence. De ez van, ezt dobta a gép, illetve Orbán. Amivel egyet bizonyított csupán, elfogytak az értelmes szakemberei, ha voltak valaha is ilyenek, így csupán egyetlen kérdésünk maradt, vele is készül-e pezsgős-koccintós, szerelmetes pillantású kép, mint Vargával annak kinevezésekor.

Feltételeztem, bár nem volt nagy merészség, hogy amikor Szijjártó azzal búcsúzott a lakájmédiás pincsijeitől, hogy „most megindulok Kínába”, zsebében egy akkumulátorgyárral fog hazatérni megint. Kishitű voltam, és alábecsültem petiminisztert, mert kettő lett belőle. Büszkeséggel és határtalan megelégedéssel közölte az újabb óriási sikert azon az úton, hogy a kínaiak szemétlerakóhelye lesz Magyarország, amire viszont senki nem kérte, és senki nem adott sem neki, sem a Fidesznek felhatalmazást.

Mi több, sőt, különösképp, ezzel szemben elég erős a tiltakozás mindenütt, ahová ezeket az energia-, és vízzabáló készségeket telepíteni és építeni kívánják, de a mindig hivatkozott magyar emberekkel, mint akiért élnek állítólag, egyáltalán nem törődnek. Sőt, el akarják hallgattatni őket. Már közmeghallgatást is online tartanak, telefonon lehet kérdéseket feltenni, amelyekre aztán Youtube-on válaszolnak. Ezzel nem az a legnagyobb baj, hogy nem igazán lehet közmeghallgatásnak nevezni, hanem az, nem mernek az emberek szemébe nézni.

Ez amúgy lelkiismeretet tételezne, de nem az, csak ennyi kellemetlenséget sem akarnak vállalni, a nyűgöt, hogy magyarázkodni kell arról, amit már mindenképp eldöntöttek, és a lényeg tán ezen van. Hogy azt csinálnak, amit csak akarnak. És leginkább arra kellene rájönnünk – bár erősen sejtjük –, mi az oka és indoka, hogy a magyar nép érdeke és akarata ellen kormányoznak, miközben permanens a hazugság arról, nekik ki az első. Nem az ország és nem annak lakói, akik csak számok egy mocskos képletben.

A legnagyobb tiltakozásra számítható dolgokat ezen felül sunyiban is csinálják, ahogy csak véletlenül derült ki az is, hogy szintén kínaiak által építendő méreglerakatot terveznek Budapestre, amiről nem, hogy megkérdezték volna az érintetteket, hanem a hátuk mögött boltoltak, mert okkal feltételezték a felháborodást. Hogy most Karácsony főpolgármester tűzoltómunkával akarja ezt megakadályozni, az egy dolog, ha nagyon akarják, nem sikerül neki, a rendeleti kormányzással egy nap alatt lehet annak is keresztbe tenni.

Egyébiránt a Szijjártó által most bejelentett kínai gyár építői feltétlen boldogságuknak adtak hangot, hogy Európa olyan országába érkezhetnek, ahol a legkevesebb adót kell fizetniük, és arról még nem is számoltak be a tenyerüket dörzsölgetve, még állami támogatást is kapnak ahhoz, hogy idehozzák a mocskukat. Úgy néz ki a menyasszony, hogy mindez a magyar adófizetők pénzéből épül, külföldi munkasok fognak ott dolgozni, a keresetük nagy részét hazaküldik, adókedvezmenyek miatt az állam sem sokat fog belőle látni, a cég pedig kiviszi az országból a profitot.

Kies hazánk kínai vegyihulladék lerakóhely lesz, mert Orbán nem tudja az országot gazdaságilag fenntartani, már sehonnan sem tud pénzt szerezni, ezért a kínaiakéra szorul. A harmadik világhoz hasonlóan Magyarország a világ szemétlerakó telepe lesz, amely tömegesen fogja elpusztítani a környezetet, az élővilágot, a föld és a víz tisztaságát, és legfőképpen a magyar embereket. Valamit – ha nem is mindent – sejt ebből a nagyérdemű, ezért nem is kötik az orrára. Nem tiltakozhat, s ha mégis, akkor is lenyomják a torkán.

Brüsszel „gyarmata” nem kívánt lenni Orbán, míg viszont ezek szerint Kínáé meg igen. És vannak rémítő példák a Balkánról, illetve Afrikából, milyen is ez a kínai gyarmati lét, mert ezek az elején kedvesen mosolyognak, utána viszont nem sokat szaroznak, bekebelezik, amit tudnak, és még annál is többet. Éppen ezért kérdezhető meg: cui prodest, mert az országnak és a magyar embereknek semmi. Egy dolog miatt lök Orbán a kínaiak kezébe, hogy a jelenlegi status quo, a hatalom és a lopás lehetősége fennmaradjon. Nincsen más magyarázat.

Azt nem hihetjük, hogy Orbánnak ne lennének víziói egy normális szerkezetű gazdaságról, és mégis, már több mint egy évtizede ennek homlokegyenest az ellenkezőjét teszi, nagy valószínűséggel az elébb megállapított ok miatt. Mint ahogyan az oktatást, a kultúrát, a magyar szellemi életet sem önszándékúan, hanem diktatórikus céljainak alárendelten veri szét és dönti nyomorúságba. Így árulja el hazáját, így árulja el annak lakóit, akiknek egy szelete, akik őt hatalomban tartják, mindennek bambán tapsol, és ők határozzák meg az ország jövőjét, ahol neked egyre inkább nincsen helyed.

„És most megindulok Kínába” – így zárta Petiminiszter tegnapi sajtótájékoztatóját, mintha valami tank volna vagy rohamcsapat, amely elkezd dübörögni. Ezt a sajtótájékoztatót szinte már szokás szerint egyébként kizárólag fideszbaráti lapok „újságíróinak” tartotta a külügyminiszternek csúfolt petiminiszter, feltehetőleg azért, mert a másfajta újságírók valószínűleg kérdésekkel provokálták volna, és hová vezetne ez, ahogyan Mrs. Lipton szokta zárni bölcsességeit a Csengetett Mylordban. Pedig lett volna mit kérdezni petiminisztertől, aki először szólalt meg Prigozsin kabaréba fulladt villámforradalma után.

Voltaképp azt tudtuk meg, kézben tartotta a dolgokat, petiminiszter már minden kimenetelt ismert, már akkor, amikor még az érdekeltek sem, megengedőleg szinte azt sejtette, ő rendezte el a dolgokat. Megazisten a tulurszaros életben, jegyezzük meg ezen a ponton első kifogásként. És látjuk ám, hogy azért kellett baráti újságírókkal találkoznia kizárólag, hogy ott élesben ne hangozhassék el mindez, és hősünk ilyen kiskakasként zárhassa a monológját, ahogy zárta, hogy akkor ő megindul Kínába. De, hogy miért, azt sem kötötte a barátok orrára, ők meg nem kérdeztek, mert nem úgy dresszírozták őket a NER-ben.

Így csak a képzeletünkre hagyatkozva gondoljuk azt, hogy Kínából hazatérve egy újabb akkumulátorgyár lesz petiminiszter zsebében, mert mostanában ez a bolt. Régebben a lélegeztető volt, abból is rohadt jól jöttünk ki, és most feltartom a kézzel írott szarkazmus táblámat, hogy egyértelműsítsem a dolgokat. Két napja azonban azon törtem a fejemet, hogy amikor Oroszországban elkezdett zúgni a történelem, s azt hittük rövid időre, rehabilitálják az Auróra ágyúit, tehát totális lesz a fölfordulás, a kupleráj, mondhatni, miért kussolt a Karmelita, Orbán elvtárs petiminiszterrel az oldalán, de tegnap kiderült. Megszületett a sztori.

Mert és ugyanis a baráti „újságírók” azt hallhatták hősünktől, hogy „hamarabb tudott a Prigozsin-lázadás megoldásáról, mint ahogyan azt az érintettek nyilvánosságra hozták”. Erre tényleg nincsen jobb szavunk, mint a bejáratott delikát, arra pedig még inkább, amit magyarázatként hallottunk – illetve hallottak a baráti „újságírók” -, hogy miszerint hősünk a világzúgató események alatt egyfolytában „szorosan figyelemmel kísérte az eseményeket”, és folyamatosan egyeztetett a következőkkel: Denisz Manturov orosz miniszterelnök-helyettessel, Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel, Szergej Alejnyik belarusz külügyminiszterrel.

Mindez kérdéseket generál a mi bensőnkben. Az tolul fölfelé elsőként, hogy vajon nem vagyunk-e a NATO és az EU tagja, nem ennek a két szövetségi rendszernek – az immár – páriái volnánk, következésképp nem velük, az ő képviselőikkel kellett volna illem és praktikum szerint konzultálni és tartani a kapcsolatot, mint azokkal, akiktől amúgy óva intenek éppen ők, s ennek nem egyszer már hangot is adtak.  A magunk egyszerű módján tesszük fel azt a kérdést, amit ott és akkor a baráti „újságíróknak” kellett volna, hogy mi az anyám valagát egyeztetett petiminiszter az oroszokkal, s főleg a belaruszokkal, amikor kezdett rengeni a föld.

Még az is lehet, hogy petiminiszter hazudik, és nem diskurált ő senkivel, csak gyártja itt az ellenőrizhetetlen legendákat, hogy történelmi nagyságát bizonyítsa. De, ha nem így történik, az még nagyobb gond, hiszen újabb bizonyíték arra, hová húz országunk. Nem oda, ahonnan mostanában a pénzt reméli. Mert és ugyanis hősünk is nekilátott annak, mint amiről tegnap Deutsch kapcsán értekeztünk, hogy az Unió az ukránoknak adja a mimagyarok pénzét. De innentől fogva azt is megkérdezhetnénk a baráti „újságírók” helyett, mit vár petiminiszter, kinek adják a lóvét, ha ők ellopják, plusz még az ellenséggel kollaborálnak is.

Mert, ha ez a diadalmi jelentés és a fontosság bizonyítása, hogy petiminiszter úgy tényező, ahogyan most előadta, a fehérorosz-orosz seggnyalós vonallal, nem egy jeles bizonyítvány a világ normálisabb felében. Arról már nem is beszélve, hogy a békeóbégatás is szintet lépett – ha lehet még ilyet -, amikor a mi idiótánk kijelentette: „Az orosz–ukrán eseményeknek nincs harctéri, csak diplomáciai megoldása… Azokat terheli a felelősség, akik a katonai megoldást a diplomáciai megoldás elé helyezik”. – Nem mondod, petiminiszter, álmélkodunk a baráti „újságírók” helyett, és szintén helyettük kérdeznénk is.

Mégpedig azt, a hétvégi forródróton az oroszoknak és fehéroroszoknak is említette-e ezt a lehetőséget. Azt mégpedig, ha Putyin úgy diplomáciai megoldásként kitakarodna Ukrajnából, máris nem lenne szükség „harctéri megoldásra”. De nagy valószínűséggel petiminiszter ilyet nem tett, helyette az Uniót szidja, mint aki katonai megoldáson gondolkodik. Putyin viszont ezek szerint nem. Ilyeneket delirált hősünk, és ezeket a lázas víziókat már fölösleges is elemezni, mert magukért beszélnek. Mindezek után pedig petiminiszter a milyen faszagyerek vagyok hamis tudatával felböfögte: „És most megindulok Kínába”. – Hát, indulj, cseszd meg.