Kategória: Egyéb

Kamala Harris, aki jó eséllyel (de minimum ötven százalék) az Egyesült Államok következő elnöke lesz, az ott zajló kampányban interjút adott, amelyben a magyar miniszterelnököt elhelyezte a történelem egy polcára. Ezt a helyet bízvást nevezhetjük szemétdombnak, de Harris voltaképp semmi újdonságot nem mondott, csak azt, amit az Európai Parlementben is a magyar kedves vezető képibe dörgöltek.

Ez erőteljes visításokat és rángásokat váltott ki a magyar kormányzó erőkből és magából miniszterelnök urunkból is, mert nem kellemes szembesülni azzal, hogy mint az amerikai elnökjelölt is megmutatta, az emberi faj rosszabbik típusához sorolnak minket. Olyan egyedek közé, mint akik ártanak szűkebb és tágabb környezetüknek is, s mint akik kapcsán az lenne a kívánatos, ha eltakarítanák őket. Hogy söprűvel vagy mással az mindegy.

Harris tökös lány, nem sokat lacafacázott, nem beszélt rébuszokban és a píszí terhe alatt, egyenesen azt nyilatkozta abban az interjúban, hogy Donald Trump olyan államfőkkel keresi a kapcsolatokat, mint Orbán Viktor, Hszi Csin-ping kínai elnök és Kim Dzsongun észak-koreai diktátor, ezek a vezetők pedig mind „diktátorok, autokraták és olyan emberek, akiket joggal lehet gyilkosnak nevezni”. Az ilyesmi bír fájni és szájnyalogatást okozni.

Reagálni is illik rá a diplomáciában, főleg, ha az ember valami rongyos cafatot meg akar őrizni a méltóságából és abból az illúzióból, hogy nem oda tartozik, mint amit a szemétdomb metaforával jellemeztünk. Viszont Kamala Harrist nem lehet megfogni, Szijjártó nem rendelheti be, sőt, az amerikai nagykövetet sem hívhatja meg egy kis ordításra, mert elnökjelölt lévén ez nem tekinthető hivatalos álláspontnak.

Majd a novemberi választás után, ha úgy alakulnak a dolgok, bár a mostani amerikai adminisztráció sem gondolkodik másként, csak nem fogalmaznak ilyen karcosan. Ők most úgy fejezik ki – mint az Unió is – nemtetszésüket, hogy sztaniolba csomagolva arról mesélnek, nem szerencsés, hogy Orbán oly közel került Putyinhoz, mert olybá tűnik, mindenhol az ő érdekeit képviseli, nem az Unióét, de még csak Magyarországét sem.

Ennél lájtosabban erről beszélni nem lehet. Viszont a vádakat látványosabban igazolni sem, amikor Orbán Strasbourgban történt tetemre hívása után, s az ott elhangzottakat mintegy igazolva Szijjártó legott Moszkvába röpült. Már tizenegyedszer a háború kitörése óta, jegyezték meg azok, akik ezt számon tartják (EU), s joggal nem tetszik nekik. Mai mesénk szempontjából azonban nem is ez az érdekes igazán, hanem ami ekkor vagy ezután történt.

Kamal Harris jogos bírálatát ugyanis nem a külügy, sem a kormány, sem a magyar hírbigyó (MTI) csatornáin keresztül cáfolta vagy ordított miatta Szijjártó, hanem az orosz állami hírügynökség, a RIA Novoszty tette közzé a szokásos magyar lamentálásba ágyazott ordítást, ami azért így ebben a formában tényleg delikát. A RIA Novoszty szidja Harrist Szijjártó szájával, és még így is tagadni próbálják, hogy Putyin seggéből üzengetnek a világnak.

Csak ezzel egycsapásra igazolódik minden vád, de ezek szerint Szijjártónak még annyi esze sincs, hogy ezt fölfogja, vagy pedig valakik kényszerítik erre. Vagy az oroszok, vagy Orbán, de a kettő voltaképpen egy és ugyanaz. Meglehetős diplomáciai bakinak lenne nevezhető ez a ránk nézve szerencsétlen eset, ha Szijjártó kapcsán egyáltalán diplomáciáról beszélni lehet, de az a tapasztalat, nem igazán. Vagy egyáltalán nem. Lehet választani.

Hogy aztán mit mondott az oroszoknak, és rajtuk keresztül a nagyvilágnak, illetve ebben az esetben Harrisnak, az már másodlagos, de a tényszerűség kedvéért azért megmutatjuk, mert nem tanulságok nélkül való: „Először is, ez egy botrány. Botrány így beszélni a miniszterelnökről. Elfogadhatatlan. A tisztelet teljes hiányát mutatja nemcsak a miniszterelnök, de a magyar emberek felé is”. – Ezt már rogyásig ismerjük, nem is forszíroznánk többet.

Mármint, ahogyan a magyar emberek nevében csinálják a gazságaikat, tehát, én nyájasom, te vagy a Fidesz leple, veled takarózva teszik, amit tesznek, azaz, akár ki is kérheted magadnak, ha már eleged van belőle, de nagyon.  Ám Szijjártó még előhúzta az aduászt is: „Ha tetszik, ha nem, a realitás az, hogy hazánk biztonságos és kedvező áron történő földgázellátása nem lehetséges az Oroszországgal való együttműködés nélkül”.

Nos, ezt aztán az amerikai nagykövet tette helyre, miszerint „a profit, és nem a béke érdekében” ragaszkodik Szijjártó az orosz olajhoz és gázhoz, ami elég súlyos vád. David Pressman azonban már behívható volna emiatt a külügybe, feltéve, ha Szijjártó egyáltalán hazatér Moszkvából, s nem nyit ott egy kis irodát, mint Putyin EU-s és magyarországi gauleitere, mert mindezek után már csak tényleg ez van hátra.

Kellene ide, mint minden jó színmű (vagy más irodalmi alkotás) végére egy kis feloldozó katarzis, ami azonban egyáltalán nincs, sőt, nem is várható. Az igen, hogy erre az oroszokkal üzengetésre valami reakció érkezik a világ boldogabbik részéből, ám lehet, ők is úgy vannak vele, hogy már csak legyintenek, mint olyan ügyre, ami végleg elveszett. Velünk együtt, ezt azért tegyük hozzá, hogy ne sok mindenben reménykedjünk.

A legnagyobb gondot két dolog okozta, amikor majd’ egy napig tűnődtem azon, érdemes-e ezzel a sztorival foglalkozni, ami voltaképp Magyar Péter farkáról szól. Nincs ezen mit szépíteni, eufemizálni, az úgynevezett kormánypárti sajtó és holdudvara ugyanis teljes mellszélességgel és még nagyobb hanggal „elemezte” Magyar zsebben lévő kezét, azt, hogy vajh, ott mit csinálhat, s ők jutottak oda, hogy a férfiasságát markolássza minden bizonnyal.

No most, az egyik tűnődni való az volt, hogy élcelődjön-e az ember ezen az egészen, ami aztán eldőlt, hiszen a téma és annak feldolgozása alkalmas arra, hogy újólag megmutassuk a jobboldal és annak sajtója morális és intellektuális fölényét. Itt remélhetőleg már érződik részünkről a megkeseredett irónia, ha nem, akkor szóltunk. A másik dilemma a dolgozat címének kiválasztása volt, mert ismerjük a Meta érzékenységét és törlési mániáját.

Innen fakadt a címünkben a férfi nemi szerv indiai nyelvterületről való megnevezése, abban bízva, hogy a Facebook algoritmus nem fedezi föl benne a Káma-Szútrát, kamaszkorunk kedvenc szerelmi tankönyvét. A nehézségeken pedig ekképp túljutva láthatunk neki a történet elmesélésének, ami újabb példa arra, milyen észveszejtő mélységekbe jutott a Fidesz és holdudvara, hogy félve mondjuk újra, ennél lejjebb már nem lehet.

De mindig ránk bírnak cáfolni. Nos tehát, a TV2 Tények című hírműsora kezdte el Magyar farkát forszírozni úgymond, mert a jelek szerint most épp más fogást nem találtak rajta, de megragadnak minden lehetőséget. Tisztázva a dolgokat, a Tények című, híradónak álcázott bigyó kínjában készített egy több mint kétperces anyagot Magyar férfiasságáról, Gönczi „hírolvasó” hosszan magyarázott róla, sőt, szakértőként megszólaltatták Deák Dánielt is.

Innen indult egy kis kálvária a pöcsös anyaggal, mert a csütörtökön közzé tett lehengerlő „híranyag” pénteken először eltűnt, majd megvágva visszakerült, aztán újra eltüntették, hogy később visszategyék az eredetit. Ez azt jelzi nekünk, fölsőbb helyről annyira jól sikerültnek ítélték a dolgozatot, hogy érdemesnek tartották az örökkévalóságra, de ezt mutatja az is, hogy innentől kezdett el a többi csahos sajtótermék is Magyar farkáról elmélkedni.

Az apropót erre az szolgálta, hogy a Tények tálalásában – ezzel a címmel véglegesedett az egész – „A Parlamentben fogdosta magát Magyar. Illetve: „kamerák előtt igazgatta a péniszét”. Mindezt tessenek úgy elképzelni, hogy az ellenzéki ember ágyékát mutogatják hosszan, pirossal bekarikázva a megfelelő helyet, mintha Mária néni a sparhelt mellett nem tudná, hol viseli a férfiember a tökeit. A TV2 lelke rajta, de aztán elindult a hullám.

Ilyesmiből a Megafon és annak jeles tagjai sem maradhatnak ki, akik különféle, általuk nagyon viccesnek tartott tálalásban tolták Magyar farkát a nagyérdemű képébe. Aztán persze ebből a buliból Deutsch Tamás is alaposan kivette a részét, és a végén megszólalt a nagyágyú Bayer Tagkönyv is, aki azt kifogásolta, hogy Magyar a micsodáját fogdosta, aztán ilyen tisztátalan kézzel fogott kezet magával Orbán Viktorral. Összepöcsözte a tenyerét mintegy.

Itt tartunk momentán. És be kell vallanunk, hogy tátva van a szánk ezt az egészet megtapasztalva, s csak remélni tudjuk, nem kerülnek elő riposztok arról, hogy Orbán amúgy rendszeresen zsebrevágott kézzel közlekedik a nagyvilágban, hogy akkor ő mit is csinálhat a gatyája mélyén. Elképzelni ezt is lehet. Amúgy az jut eszembe most épp, hogy nagy valószínűséggel a zseb és a lingam kapcsolata ilyen keresztényi dolog lehet.

Mert azt sem feledem, hogy boldogult úrfikoromban a bigott katolikus osztályfőnök uram engemet is megintett a gimnázium folyosóján, vegyem ki a zsebemből a kezem, mert ott meleg van és nedves, meg még ki tudja milyen iszonyú dolgok. Ez csak olyan kis színes, de sokat mondó mellékszál mindenféle elfojtásokról, amelyek ím, most is, kormánypártilag is mennyire élénkek, mint a fentiekből is kiderült. Messzebbre az ügyben nem gondolnánk, pedig lehetne.

Visszatérve a jelenhez azonban, Magyar is megszólalt erről az egészről, meglehetősen frappánsan, újólag igazolva azt a tételt, hogy nem bírnak rajta fogást találni: „A miniszterelnök szellemi/erkölcsi hátországát jelentő Bayer Zsolt-Megafon-TV2-Deutsch Tamás négyes fogat övön aluli mélységekbe süllyedt (éhes disznó makkal álmodik).” – Delikát, azonban elkeseredve tapasztaljuk, ezek szerint elkezdődött az altesti politizálás kora.

Vagy csak kiteljesedett, nézőpont és gusztus kérdése ennek megítélése csupán. Nem is minősítenénk, csak egy sztorival utalnánk arra, hogy a szavazó népesség efféle befolyásolása balul is elsülhet. Mert emlékszem a Clinton-Lewinsky botrány idejére, amikor egy egyszerű magyar asszony, Lujza néni ítélte meg úgy az esetet a saját fülem hallatára, nem tudja, mi a baj, az amerikaiak most biztosan örülnek, hogy ilyen keménytökű elnökük van. Szóval, csak óvatosan.

A kiskőrösi tanyavilág egyik lakója tegnap a biciklijével igyekezett haza, ámde megállították őt szigorú fogdmegek egy vasúti átjárónál. Tíz kilométert kellett volna kerülnie, hogy elérje a célját, ezt nem tette meg, inkább legyintett és visszafordult. Rohadt nagy az az Alföld, így a tanyalakó eddigi élete során biztosan nem tapasztalt még olyat, hogy annak egyik pontja tiltott terület lett volna a számára a széles rónaságon. Most azonban igen.

Ráadásul, mintegy hab a tortán, a TEK tette mindezt, aki nemcsak a tanyalakókat, hanem a NER-en kívüli világ minden élőlényét (lásd ellenzéki újságok firkászai, meg aki még arra tévedt, kígyók, békák és bamba madarak) hermetikusan elzárt a nagy eseménytől, ami az utolsó sínszál lerakása volt a Budapest-Belgrád vasútvonal adott szakaszán. És nem más tekintette meg élőben, mint maga Szijjártó miniszter meg Mészáros oligarcha.

Azt nem tudni, hogy helikopterrel vagy szirénázó autókonvojjal (ahogyan közlekednek ezek a világban) érkeztek meg a pusztaság közepébe, de útjuk során is minden bizonnyal eltakarították a közelükből a porbafingó egyedeket, mint amilyenek magunk is volnánk. Föltennék a kérdést, hogy mitől félnek ezek, a dolog azonban nem ilyen egyszerű, mert nagy valószínűséggel nem a biciklis embertől, aki alkalmasint meg is tapsolta volna őket.

De még erre sem nyílt módja, helyette – amikor majd hazaér a nagy kaland után – a Kossuthon hallgathatja az örömhírt, mi történt a tanyája tövében, ahová nem mehetett oda, mert a nagy emberek aurája csorbát szenvedett volna. Egy hatalom jellegét nagyon jól mutatja, mennyire különül el a néptől, akinek a nevében teszi a dolgait, s ilyenkor szokott a Facebookon megjelenni a boltban sorban álló svéd király története. De ez nem Svédország.

Tágabb kontextusba helyezve a dolgot, és szokás szerint az irodalomhoz fordulva segítségért hozom elő megint Aureliano Buendia ezredes (Marquez: Száz év magány) történetét, aki hatalma ormain húzott maga köré egy képzeletbeli három méter sugarú kört, ahová senki emberfia be nem léphetett, még Ursula, a kedves mamája sem. Az irodalom olykor szimbólumokkal dolgozik, a valóság nem, és lám itt áll előttünk Mészáros oligarcha maga.

Mint aki köré a NER húzgálja a hermetikusan lezárt köröket, ahová ezek szerint Szijjártó, Várkonyi nej és mondjuk egy futballmeccs kapcsán Orbán Viktor bejuthat, de ezek szerint most már ennek a körnek a közepéből kiabálja ki a gázszerelő, hogy legyetek bátorak. Ezúttal csak kicsit voltunk gonoszak, pedig nagyon kellene, ám nem megyünk el ebbe az irányba, hiszen mélázásunk célja a hatalom jellegének vizsgálata, amit ezek után nem kell részletezni.

Amúgy ennek az elkülönülésnek a legnagyobb játékosa éppen Orbán Viktor maga, aki már több mint egy évtizede szóba nem áll senkivel önmagán kívül, s nála ez okozza azt, hogy a saját kis koszlott burkából nézve a világot abból jószerivel semmit nem lát, csak azt, ami olykor átszüremlik, de még azt is hamisan. Ha nem lennének aljas szándékai – pedig vannak -, ilyen körülmények között még akkor sem tudna normális lenni, ha nagyon akarna.

Ilyen törekvései azonban neki nincsenek, de ma nem is ő az érdekes igazán. Pedig a héten megtapasztalhattuk az Európai Parlamentben, mivel jár, ha ez a burok beszakad, az álomvilág eltűnik, és az ember a képébe kaphatja, milyen szaralaknak is tartják. Voltaképp a távolságtartás ilyképp hamis önvédelem is, mégis az a delikát nekünk igazán, hogy a NER tizenötödik évében ki mindenki fideszista él ezzel, s mint kitetszik, az összes.

Képviselők, pártmuftik, miniszterek, államtitkárok és a legutolsó, szervilis vécésnéni is, az egész Fidesz (és csatolmányai) ilyen elképzelt burokban élnek, így egyáltalán nem véletlen, hogy annyi hülyeséget delirálnak össze. Ugyanakkor fennáll annak a gyanúja is, hogy nagyon tisztán látják, mivé lett az ország áldatlan tevékenységük eredményeképp, ekkor pedig a TEK (rendőrség és mindenféle biztonságiak) mögé bújás valami egészen más.

Mondjuk, a nyomorult élet féltése. Csak azt nem tudjuk, hogy társadalmunk szellemi és haragvási állapota indokolja-e a rettegést, amiről egyáltalán nem vagyunk meggyőződve. Az majd a diktatúra fejlődésének egy későbbi szakasza lesz, addig is azonban mindannyian ilyen biciklis emberek vagyunk, akiket nem engednek hazamenni, mi pedig legyintünk és visszafordulunk a kocsmába vagy a bokor alján heverészni, míg ezek el nem takarodnak.

Ez veszélyes. Mert megint csak az irodalommal példálózva, amikor Kafka A per című regényének főhősét, Josef K-t végül kivégzik, és nem tudja miért, akkor azt a választ kapja: mert nem kérdezett. Ilyen biciklis tempóval mi sem, és végig menve ezen a mezsgyén még az is lehet, az lesz a sorsunk, mint Kafka hősének, de hangsúlyozzuk, ez csak feltételezés és intés, mert az, hogy én itt irkálok napra-nap, másra nem alkalmas. Rajtad a sor.

Ami történt tegnap az Európai Parlamentben, az voltaképp várható volt, így nagy meglepetést nem hozott. Mindösszesen újólag, és koncentráltan láttuk meg Orbán jellemét, ami fölbugyogott belőle akkor, amikor kénytelen volt végighallgatni, mit gondolnak róla Európában, mire tartják, s mit tennének vele szívesen. Egy bizonyos Terry Reintke képviselő egyenesen úgy fogalmazott, nem látják őt szívesen a falak között.

Akadtak zaftosabb hozzászólások is, de fölösleges megidézni mindahányat. Orbán pedig hozta a formáját, s a magunk részéről kerülve a píszí nyűgeit, csak annyit állapítunk meg, olyan bunkó volt, amennyire csak lehet, s amit meg is szoktunk tőle a hazai parlamentben, de most az egész világ tapasztalhatta. Nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni, főleg azok után, hogy a mimagyarok miniszterelnöke így összegezte a szégyent: „Jó mulatság, férfimunka volt”.

Lelke rajta. De olyanja nincsen, így hát ezzel nem is törődnénk ma már többet, mert ezt a magyar családok nem tudják megenni. Hátrébb megyünk hát az időben egészen tavaszig, ott is egy kormányülésig, amely történései most kerültek napvilágra, ami isteni szerencse, mert, mint tudjuk, ott jegyzőkönyvek nem készülnek, azaz, feltehető, hogy valaki a „nagyok” közül szivárogtatott. Hogy milyen szándékkal, az majd később derül ki.

Ahogy megtudtuk, ezen a kormányülésen a hazai akkumulátorgyártás két eddigi élharcosa, úgymint Nagy Márton miniszter, és Szijjártó Péter, szintén miniszter beosztású organizmus ment egymásnak. A cicaharc azon folyt (vagy dúlt), ki cseszte el és mennyire (nagyon), hogy Magyarország gazdaságának jövőjét szinte egy lapra föltéve ebben és ettől képzelte el, mint ahogyan annak idején Rákosi pajtás a vastól és acéltól remélte a megváltást.

Még egyszer mondjuk, hogy ez a tavaszon történt, amikor kezdtek mutatkozni az első jelek, a világban az elektromos autók piaca, így vele együtt az aksigyártás is megrogyott. Mi pedig itt állunk szügyig ilyen gyárakkal, a környezetszennyezéssel meg a vendégmunkásokkal, azaz, bekövetkezett az, amire amúgy minden józanabbul gondolkozó ember számított, hogy az akkumulátorgyártás primátusára alapozni nem egyéb, mint méretes zsákutca.

Csak fölidézzük a tiltakozásokat, az előrelátó észérveket, amelyeket a rezsim úgy söpört félre, mint valami szikkadt és megpöndörödött falevelet. Sőt, az „akkor meghosszabbítjuk Bicskéig” metódusra Szijjártó szinte naponta jelentett be egy új aksigyárat diadalnak képzelve a röpködéseit, de mit is várhattunk volna egy olyan alaktól, aki tizenötezer horkolásgátlót hozatott az országba még a járvány közepén is teljesen szükségtelenül.

A külügyes külkereskedői és külgazdasági képességei sokadszor mondtak csődöt, zárójelben, a külügyminiszteriről nem is beszélve. Ezúttal azonban a támadás belülről jött Nagy Márton képében és formájában, aki nem átallotta a képbe mázolni, hogy a külügy rosszul mérte fel a helyzetet, és az akkumulátorgyártással „nem jó lóra” tett. Azóta a helyzet tovább romlott, hogy momentán ez ügyben mi folyik a falak mögött, arról tudomásunk nincsen.

Lehet, hogy tovább falatozgatják egymást az urak. Jobb híján, ezt tegyük hozzá, mert ami ezen a téren nagyon elcsesződött, azt már nem igazán lehet helyrehozni, mint ahogyan az ország gazdaságának számai is mutatják. Nyakig ülünk a fekáliában, amin egyáltalán nem segít, ha ez a kettő anyázza egymást Orbán óvó tekintete mellett. Amúgy a főkolompos ő, de mint a szivárogtatásból kiderült, a szóváltást csak bávatagon figyelte, mert mit is szólhatott volna.

Ugyanis éppen ez az a terület, ami miatt másra mutogatni egyáltalán nem lehet. Ezt képtelenség volna az EU vagy Gyurcsány nyakába varrni, mint ami egyik nem ad pénzt, a másik meg az elmúlt nyolc évben elcseszte. Ez a totális kudarc tokkal-vonóval az övék, nem véletlen, hogy csak a színfalak mögött folyik az anyázás, míg a külvilágnak most is ömlik a sikerpropaganda, ami azonban a nagy többség számára már egyre kevésbé, hihető.

Mert visszautalva arra, hogy merészen azt mondtuk, Orbán EU-s anyjába küldését a magyar családok nem tudják megenni, ezt azonban igen. Illetve pontosabban az ilyen gazdaságirányítás miatt csőd felé haladó ország lehangoló állapota hozza azt a helyzetet, amit amúgy ismerünk, hogy Európa alfelébe kerültünk, miközben a románok, bulgárok elszáguldottak mellettünk, hogy csak nézzük a csíkokat húzó seggüket.

Megengedően és nagy jóindulattal nem ejtenénk szót ezúttal Orbán kormányának többi tagjáról, akik azonban mind arról híresek, hogy az általuk irányított terület pont olyan állapotban van, mint amiről ez a kettő vitatkozik. Így hát nem először, és vélhetően nem is utoljára csodálkozunk azon, hogy az ország egyáltalán működik. Nem a Fidesz irányításától, hanem éppen annak ellenére, mert vannak a gazdaságban tehetetlenségi nyomatékok.

Ezek lendülete még tart egy darabig, viszont a pénz fogy, most már mindent és mindenkit lerabolnak. Eddig a multikat, mint tegnap megmutattuk, ezután az önkormányzatokat, s immár pedzegetődik a lakossági megtakarítások lenyúlása is, amit annyira tagadnak, hogy mindenképpen igaznak kell lennie. Mondhatnánk, hogy akkor az Isten irgalmazzon nekik, de a nyugdíjpénztárak ellopása, s ennek elfogadása után ilyet már gondolni sem merünk.

Rókaképű Navracsics elvtárs sajtótájékozott tegnap arról, pártunk és kormányunk a jövőben hogyan akarja elszedni az önkormányzatok pénzét. Az akció fedőneve a „versenyképes járások”, mert mindenre lehet szép köntöst adni. Annak idején, amikor ömlött az uniós pénz, volt a „modern városok” program, amivel körbehaknizták az országot, s mindenütt olyan és annyi milliárdokról beszéltek, amitől elállt az ember lélegzete, és már akkor tudta, nem igaz.

Más idők járnak manapság viszont. Navracsics et. (plusz pártunk és kormányunk) arról soha nem számolt be, a rókaképű mennyi uniós pénzt hozott haza, csak a permanens bejelentésekre emlékszünk, hogy most már aztán tényleg. A pénz azonban akkor sem és azóta sem jön, s ha melankolikusok lennénk, úgy mondanánk, most már nem is fog soha. Ugyan nem Navracsics teszetoszasága miatt, hanem azért, mert pártja olyan amilyen. Nem kell külön részletezni.

Éppen ezért volt meglepő, hogy a rókaképű most is ilyen pénzbehajtó szerepben jelent meg azzal a különbséggel, hogy immár nem az Unióét kell hazahoznia, ami az említett ok miatt kilátástalan feladat, hanem a magyar városok kifosztását jelentette be, ami sokkal könnyebben kivitelezhető. Mert fölöttük a Fidesznek van hatalma, főleg ilyen rendeleti kormányzással, amivel azt tesznek, amit csak akarnak. Amúgy is, csak így zökkenőmentesebb.

Kitetszik mára, hogy kies hazánk a közösség pénze nélkül életképtelen. A konjunktúra idején, amikor számolatlanul ömlött a pénz, lehetett hencegni az elmúlt száz év legsikeresebb tíz esztendejével, ami már akkor sem volt igaz, az ország azonban azért működött úgy ahogy, mert volt mit ellopni. Ma már nem annyira, de a lopás üteme változatlan, következésképp a pénz máshonnan hiányzik, egészen profánul az életünkből, és most elkezdhetnénk sorolni.

Nem tesszük, csak utalunk rá az egészségügyet említve és engedve elképzelni a végtelen sort, ami miatt mára egyértelművé vált, hogy az Unió sereghajtói lettünk, most már Bulgáriát üldözzük kitartóan Ausztriának álmodva azt, csak olykor belelóg az ujjunk az éjjeli edénybe. Ilyen alkalom volt Navracsics tegnapi sajtótájékoztatója is, amikor a magyar városok lerohasztásának végleges forgatókönyvét vázolta fel az iparűzési adó kapcsán.

A magyar városok a jövő évtől már nettó befizetők lesznek, ha uniós hasonlattal akarunk élni, a magyar állam ezentúl nem egyébnek, mit fejőstehénnek nézi őket, amivel abba a sorsba taszítja a településeket, amin az ország a Fidesz kormányzása miatt már végigment. Van büntető funkciója is a települések kifosztásának, ahogyan az ellenzéki városok már rég tapasztalják, ez az új pénzbeszedés annyival több, hogy az államcsőd elkerülése miatt kell.

A rókaképű azt jelentette be, hogy 2025-től a városoktól elszedik a 2024-es szint fölötti iparűzési adót, azt beteszik egy nagy, közös kalapba, amiből a kevésbé „tehetős” települések pályázat útján részesedhetnek. És innentől nem kell túl nagy képzelőerő a pénzek sorsáról, hogy ugyan lehet, kap majd valaki, ha jól viselkedik, de úgy nagy általánosságban el fog tűnni a büdzsé feneketlen bendőjében, vagy valamelyik oligarcha zsebében.

Amikor föntebb államcsődről beszéltem, az nem valami nagyzolós, riogatós kijelentés volt, mert annak is több módja van. Nem kell egyből működésképtelenséget vizionálni, hogy nem tudnak bért, nyugdíjat fizetni. Ezen a hirtelen összeomláson kívül az is az, ami itt és most éppen történik, hogy az alrendszerek (egészségügy, oktatás, etc.) lélegeztetőgépen vannak, alig is működnek és egyre kevesebbet kapnak. Látszólag léteznek, de már nem igazán.

Így rohadt le a komplett ország, ahogyan az állam mindenre rátette a kezét. Említsük meg kutyafuttában a szemétszállítást, a vízközműveket, távfűtést, és megint csak etc., hogy ugyan momentán még úgy ahogy eldöcörésznek, de bármikor fölmondhatja a szolgálatot akármi. Ebben az általános kilátástalanságban a maguk módján jelentettek némi üdítő szigetet a városok, amelyek tudásuk és pénzük szerint működtették, amit meghagytak nekik.

Most ezt a lehetőséget (pénzt) szedik el tőlük, hogy a települések is arra a sorsra jussanak, amire az ország. Voltaképp az történik, hogy a városokat is az ország szintjére züllesztik, hogy azokban is igaz legyen a nagy egész törvénye, miszerint, amihez hozzányúlnak, az szarrá megy. S közben lehet mutogatni. Ahogyan az ország vergődése miatt az Unióra, a városoknál meg a polgármesterekre, mint akik nem tudnak gazdálkodni.

Sőt, annak idején, ha jól emlékszünk, az is elhangzott, a településektől azért kell elszedni a fölös pénzüket, mert elisszák és bulizzák, helyben szédítik a lakosságot, hogy aztán is majd rájuk szavazzanak. Ezt hallgattuk valamikor a tizenöt milliárdos tűzijáték durrogása közben, ami után Orbántól már azt sem kell megkérdezni, hol a pénz, mert amúgy is tudjuk. Most pedig újabb mocskos, szédítő játszma kezdődik, de ennek már haláltánc bukéja van. Itt tartunk.

Voltaképp morális és kulturális fertőről volna szó, ami összegezve kiad egy ideológiát. Mielőtt belevágnánk, röviden annyit, az euró volt már négyszázkettő forinton is tegnap, hanyatlása töretlen, azaz, igaznak bizonyult Orbán minapi kijelentése, miszerint a pénz romlását ő megállítani nem tudja (nem akarja). Viszont azért oda tud hatni, hogy a fizetések növekedjenek, ezzel pedig bejelentette az infláció felpörgetését. Ami húsba fog vágni.

Minden, amit most és ez után elmondok, csak nyavalygás. A Lánczi fizetéséről szóló szavakat, a Nélküledet játszó útról majd alant következő mondatokat nem lehet megenni, de nem vagyunk azért még agytörzsi lények, hogy a determinált táplálkozás, levegővétel, ürítés szentháromságtól vezérelve éljük a nyomorult életünket. Bármennyire is ezt szeretné a magát NER-nek becézgető rezsim, amelynek mára egészen más név is adható volna.

Megtettük ezt már sokszor, ezért ma épp nem megyünk át tankönyvbe, hanem az életről beszélünk, ami az akciós farháton és a választási ’acskó krumplin túl van, most már valahol az Óperenciás tenger partjainál. Lánczi elvtársról már sokat értekeztünk ezeken a hasábokon, létezésének igencsak féregszerű és fölöttébb káros voltáról, amellyel egyre nagyobb pofával vezeti a mai ÁVH-t, amit az Unió is vizsgál annyi sok más mellett. Jogosan.

Támadják mintegy az ország szuverenitását óvó Lánczi szuverenitását, dupla csavar, szimpla élvezet, most azonban azt nézzük meg, mégis mennyire fontos ez az alantas hivatal Orbánnak, és kitetszik: nagyon. Ha másból nem, abból kiderül, mennyi közpénzzel tömi őt Orbán azt a csavaros helyzetet állítva elő – mint a propagandában is -, hogy a mi pénzünkből dolgozik ellenünk, magunk fizetjük tehát a hóhérunkat, ami delikát.

Mi mindannyian, ön is tehát nyájas olvasó, a befizetett tenger adójával hozzájárul ahhoz, hogy Lánzci Tamás az alábbi ellátmányt kapja teljesen felesleges, ámde annál veszedelmesebb, nyomorult életének tengetéséhez: 5 483 520 forint/hó, 500 000 forint/év ruhapénz, 411 885 forint/év SZÉP-kártya-juttatás, állami vezetőknek járó Skoda Superb gépkocsi hivatali és magánhasználatra. Ennyiért már lehet lelkes a manus, ennyiért összevérezheti a kezét.

Amúgy egyre növekvő stábjának minden tagja nagyon jól fizetett alkalmazott, nem soroljuk fel tételesen, mint ahogyan nem tesszük a számok mellé azoknak a millióknak a keresetét sem, akik amúgy az országot működtetik, adójukkal fenntartják, s akiknek nem telik kalácsra. Szemben ezzel a rezsimszolga bagázzsal. Mellőzzük a demagógiát tehát, s azt sem írjuk le újólag mi az, amire nem jut, szemben más, teljesen fölösleges dolgokra meg igen.

Túl vagyunk már az oktatás, az egészségügy, a közlekedés, a nyugdíjak és a nyugdíjasok, a családi pótlék és még oly sok minden kínjainak sorolásán, mert eddig sem mentünk vele semmire, és nem is fogunk soha már. Olybá tűnik, népünket egyáltalán nem érdekli a saját nyomora, csak az, hogy Gyurcsány vissza ne jöjjön, Magyar le ne tarolja a Fideszt. Népünknek ez a status quo megfelel, innen nézvést pedig a magunk évtizedes ténykedése is fölös.

No de, amint Füst Milán bácsi tanít minket: „Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú éltem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz”. A valami kis igaz pedig lassacskán már csak ez, hogy az ember az olvasó képibe mázolja, amit immorálisnak (Lánczi) tart, aztán innentől fogva rájuk bízza, mit kezdenek vele. A gondolkodás és a cselekvés tárháza úgyszólván végtelen, mert van szabad akarat.

Éppen ezért, ilyen megfontolásokkal, amikor azt hiszik, ennek semmi köze a Lánczi fizetéséhez, viszont magam meg azt állítom, dehogynem, mélázásra teszem például azt, hogy a 21-es út egy szakasza a gyanútlan autósoknak a Nélküledet játssza, mint zenélő út. Itt egy kis zavar támad az erőben, mert ez a giccs volna a NER új himnusza, ami hallatán föl kellene állanunk, vigyázzban viszont autót vezetni bajos. De erre is elcsesztek egy halom pénzt.

Az egész sztoriban az a szép, hogy már autózás közben is zajlana az alanyok ideológiai befolyásolása, a delikvens gyanútlanul vezet, és ezt kapja a képébe(fülébe), ha akarja, ha nem, ugyanúgy, ahogyan Lánczit is, szintén kéretlenül. Kitetszik, voltaképp valaha volt kies hazánk egy nagy átnevelőtábor, ujgurok lettünk a kipcsakok földjén, a lelkünket is akarják, amikor a vérünk már rég elfogyott. Ez tisztára Shakespeare lett.

No de, mindegy is már. Végezetül, de nem utolsó sorban megosztom az én nyájasaimmal azt, ami a Lánczi ruhapénzéről elsőre beugrott, hogy mire kell neki, netán csak nem fekete bőrkabátra, hogy stílszerűen hasonlítson elődjére, akit Péter Gábornak hívtak. Annyit, hogy az ő rémuralma is véget ért, el is ítélték, egyebek, csak, hogy lefessük a Lánczi számára általunk ideálisnak tartott jövőt. Jó lenne, ha szem előtt tartaná ezt, miközben számolgatja a millióit.

Az olaszországi Pontidában gyűltek össze Matteo Salvini feltétlen hívei, élükön Orbán Viktorral. Elsősorban azért, hogy az olasz elleni büntetőeljárás miatt tiltakozzanak, ami azért zajlik, mert még belügyminiszterként akadályozta meg a menekültek hajójának kikötését. Ez a Pontidában megjelentek szemében hőstett, mások szerint embertelen eljárás, a per folyik, a jobboldal (szélső, fasiszta) pedig tiltakozik. Ahol ilyesmik történnek, ott Orbánnak ott kell lenni, de ezen kívül is látszik, hogy valami különös vonzalmat érez a köztörvényesek iránt.

Lehetne itt sorolni a neveket, ki mindenkivel parolázott, akit már elítéltek, vagy ezután fognak, az ő szemében azonban mindig ideológiai olvasata van a dolgoknak, mint kies hazánkban is. Minket (Orbánt) azért büntetnek, mert embertelen volt a menekültekkel. Szerinte ez honvédelem és szabadságharc, s e kettő mezsgyéjén történnek aztán egészen különös dolgok, amelyek nyomán ma már nehezen eldönthető, hogy a magyar miniszterelnök röhejes, vagy nagyon veszélyes jobboldali szarkavaró alak. Gusztus kérdése.

Mielőtt azonban a pontidai hősökről mesélnénk, mintegy in medias res vágunk a dolgok közepibe, helyére téve mintegy a dolgokat, ahogy felrémlik előttünk a hős Svejk alakja. Mint emlékezhetünk, ő a téboly kitörése előtt, elébe menve a történéseknek, Müllernével utaztatta magát a tolókocsijában, s közben a mankósbotjával hadonászva ordibálta, hogy „fel Belgrádra”. Valami ilyesmit adott elő Orbán is a taljánoknak, illetve mutat be rendszeresen mind az összes széljobbos cimboráinak szerte a világon, mert odakint elvetemültebb, mint idehaza.

Ha lehet egyáltalán különbséget tenni a pörformanszok között. Továbbá úgy is működik ő immár tizenöt hosszú éve, mint a „Jöttünk, láttunk, visszamennénk” című filmalkotás egyik főhőse, a nemes Godefroy de Montmirail herceg, aki családjának idióta jelmondata, hogy „Harcra fel, győzni kell”. Sőt, ebben a filmben ő is szembetalálkozik az istentelen jövőben a szaracénokkal, és már helyben is vagyunk. Nem árt e két szemüvegen keresztül szemlélni jó Orbán Viktorunk agyamenéseit, s innen nézve tényleg röhejes a manus.

Fel, Brüsszelre, ez az ő kiáltása, ahogyan most Pontidában is, ahol egyeneset hadjáratot vizionált, amelyben ő kéz a kézben Salvinivel fogja tenni a következőket: “Nincs megállás. A küzdelem végén megfordul majd Párizs, visszavesszük Varsót és Európa legnagyobb politikai ereje leszünk. Akkor kézbe vesszük a brüsszeli politikát, és újra naggyá, erőssé, biztonságossá, gazdaggá és szabaddá tesszük Európát”. Ezt mondta a mi jó Orbánunk üdvrivalgások közepette, csak arra kell ügyelnie, hogy az olaszt addig ne dugják rács mögé.

Ahogyan annak idején leesett állal, s ajkainkon méretes vigyorral néztük Montmiral herceg kalandjait, valahogyan így vagyunk már Orbánnal is azzal a különbséggel, az egy film, ez pediglen a valóság. Ez azonban annyira abszurd vagy groteszk, hogy nevetésünk olykor sírásba vált át, jobb esetben együtt tesszük a kettőt, de könnyebb ettől nem lesz nekünk egyáltalán. Tovább megyünk azonban, mint ahogyan doktorminiszter urunk is kikerekítette a meséjét az olaszoknak, azzal bíztatva őket, hogy kövessék a példáját.

Amúgy egyébként héroszi magasságokba is emelte önnön alakját, aki olyat tud, mint a világon más senki, azaz, le tudja győzni a mitikus baloldalt, s ki is emelte: “mi már ötször legyőztük őket”. Azt várhattuk volna, hogy az olaszok, mint Brian követői fölsóhajtanak, „taníts minket mester”, de ez nem történt meg, pedig még azt is hozzá fűzte: “Sohasem adjuk meg magunkat, sohasem adjuk fel a szabadságunkat, és sohasem engedjük át az országunkat idegeneknek”. Itt, ezen a részen hangosan felsírt Orbán Balázs, de ez nem hallatszott el Pontidáig.

Akadt még megjegyzendő és felidézendő mondat – mert gondolatnak nehezen nevezhető -, miszerint: „Nem engedjük, hogy viccet csináljanak a házasságból, nem engedjük, hogy bohócot csináljanak a családjukat szerető emberekből”, majd újólag ígéretet tett arra, hogy „migránsokat” fog utaztatni Brüsszelbe. Mindebből is kitetszik az a sajátos katyvasz, ami amúgy jellemző egyetlenünk agyára, ahogyan gomolyognak benne a dolgok, és szivárognak ki a száján keresztül. Ezt azonban elég szomorú nekünk látni.

Azért mégpedig, mert hiába látszik világosan és egyértelműen, hogy ennek az alaknak most már tényleg elment az esze, ha a moszatok emiatt bálványozzák, sőt, még az ellenfelei is politikai zseninek tartják, aki az ilyen színjátékokkal viszi győzelemre önmagát. Tény, hogy nyer, sőt ötször nyert, mert ebben éppen nem hazudott, ami azonban nem az ő érdeme, hanem a mi gyalázatunk, akik engedtük és engedjük neki mindezt, mert a Gyurcsány, most meg a Magyar a fanyalgás oka. Csak közben eltelik az élet, Orbán meg él és virul.

Ha nem tudnák, kire gondolt az ember a címben, amit adott a dolgozatának, megértenénk, mert nem lenne egyszerű ilyen alanyt találni. Lop is, meg katonák élin csattog, de megkönnyítjük a ráismerést, hogy Magyar Péterről volna szó. Igaz, más összetételekkel is operálhattunk volna, ahogyan a tegnapi tévészékház előtti tüntetés hellyel-közzel megjelent a közmédiában, de talán ez e legjellemzőbb, hogy mivel etetik a moszatokat.

Mint kitetszik, az eposzi gombát lecseréltük, mert a fideszista birkatömeget eleddig ekként aposztrofáltuk, ám többen jelezték, hogy a gombának most van a szezonja, ők pedig szépek, kedvesek, s amelyik nem öl meg, az finom is. Ezért – így az intés, amit kaptunk – ne gombázzuk le a bávatagokat. Jól van, megteszi a moszat is, velünk lehet beszélni, s ha ez sem felelne meg, kiegyezhetünk akár zúzmóban is, a lényegen ez mit sem változtat.

No de, ide nekünk a közmédiát, amely ellen Magyar Péter és meghívott vendégei azért tüntettek összefoglaló szóval, mert hazudik, bővebben, mert fideszes és orosz propagandát tol, így legfőképpen nem felel meg törvényileg annak, ami az előírt feladata volna. Tüntetni ellene, követeléseket megfogalmazni tehát nemcsak indokolt, hanem hazafias kötelesség is, sőt, még az is az volna, ha a felindult tömeg elfoglalná az épületet, egyebek.

Lásd korábban Landerer és az ő nyomdája, mint a média és a háborgó tömeg, az elnyomás és a forradalom, a cenzúra és a sajtó szabadsága közti korrelációkat, de nem március 15-öt vagyunk itt ma ünnepelni, hanem a tegnapi tüntetésről elmélkedni, másképpen szólva temetni jöttünk Cézárt, nem dicsérni. De lássuk be, ez rohadt nehéz föladat fizikailag és szellemileg is. A közmédia épülete ugyanis egy erődítmény, szelleme pedig aljas.

Ha például Magyar Péternek tankja lett volna, mint a 2006-os csőcseléknek, akik aztán az összes Túró Rudit is elvitték a tévé akkori székházából, akkor sem mentek volna semmire, mert ez az épület a golyóálló üvegjeivel, a beléptető zsilipjeivel egy háborúnak is ellenálló monolit tömb, nem véletlenül van hozzá Orbán sajtósának beléptető kártyája, hogy számára a behatolást egyszerűvé tegye. Ő tehát kivételezett helyzetben van.

Más azonban nem annyira. Sőt, Magyar és meghívott vendégei is tisztában voltak a fölemlített fizikai akadályokkal, tankjuk sem volt, éppen ezért lőttek ki Orbán propaganda Maginot-vonalára nemzeti színű konfettiket, s ahogyan a papírdarabkák szállongtak az őszi langy levegőégen, úgy jött létre a közmédia újabb hazugsága, amivel a moszatokat (gusztus szerint zuzmó) táplálták 2024 elcseszett októberének elején.

Majd alább és az elkövetkezőkben mondunk pár szót a történésekről, amiket annak fényében kell szemlélnünk, mit is várunk egy olyan hírintézménytől, amelynek vezetője dokumentáltan és papírokkal igazoltan hírhamisító. Azaz, nem mond igazat, s mind az összes beosztottja és alkalmazottja is erre van trenírozva, a hazugságtól úgy csorog a nyáluk, mint Pavlov kutyáinak a csengő hangjától, velük ellentétben azonban ezeknek a szája még habzik is.

És most, hogy elmeséltük az egész nyomorult életünket, ennek kajla fényében tekintsük át, miket delirált a közmédia a tegnapi tüntetés kapcsán, amitől garantáltan nem lesz jó kedvünk, de voltaképp efféle igényeink nekünk már nagyon régóta nincsenek. Úgy másfél évtizede fagyott a mosoly az arcunkra, ilyen megmerevedett arcélű organizmusok vagyunk, s így is maradunk, amíg a regnáló hatalom el nem takarodik. Ez azonban még odébb van.

Nos tehát, Buddhában testvéreim, a köztelevízió beszámolt a tüntetésről, s e közlésben tudottan várhatóan nem volt sok köszönet, mert az alaphangját azzal adták meg, hogy “baltákkal, csákánnyal támadnák meg az MTVA-székházát Magyar Péter szélsőségesei”, „Magyar Péter rohamosztag felépítésével bízott meg valakit”, „a közmédia feletti politikai felügyeletet is visszaállítaná”. Delikát, amikor mindeközben Orbán monológjaira gondolunk.

De nem is ez az érdekes igazán, hanem a balta, a csákány meg a rohamosztag, ami a moszatokban (zuzmó) azt a képzetet kelti, hogy bő gatyás útszéli horda fenyegeti a szent székházat, annak makulátlan zsoldosait, s ekkor sóhajt fel Mari néni a sparhelt mellett, énédesjóistenem, hová jutott ez a világ, esetleg, mi lesz velünk nagymama. Illetve még az jut az eszünkbe, mi lenne, mi történhetne, ha tényleg le akarná rohanni őket a tömeg.

Ha átjutva a védvonalakon tényleg a talpára állana végre, hogy ki menekülne és merre, ki tenné fel a kezét, hogy csak parancsot teljesített, de előtte az volna a leginkább érdekes, hogy a most is túlzóan nagy számban jelen lévő rendőrök gumilövedékkel mennének szemre, mint a legendáriumban, vagy pediglen élessel szívre, illetve fejre, hogy az elégedetlen tömeg meg ne sántuljon. Ez lesz a jövő igazi zenéje, és nem lesz egy Örömóda.

„Ha magasabb a bér, akkor könnyebben ki lehet fizetni még a magas árakat is. Én ezt tudom segíteni. Én nem tudom megígérni, hogy az árakat leszorítom vissza a földre, mert az tönkreteszi a gazdaságot.” – Ha nem tudná, ki mesélte ezt nekünk, az előadásmódból akkor is sejthetné, hogy egyetlen doktorminiszter urunknak ment ismét az agya. S mivelhogy péntek volt tegnap, persze, hogy a Kossuthon.

Hogy foglalkozunk az interjúnak álcázott monológgal, annak az az oka, hogy az elmúlt napokban többnyire a NER erkölcsi vonatkozásaival, helyével Európában és a világban, mintegy ideológiai jellegzetességeivel törődtünk leginkább. Pedig azt nem lehet megenni, míg a farhátat meg igen, így ez a szeánsz a gombák gyomrának szólt leginkább, ne aggódjanak, majd egyszer a jövőben kolbászból lesz a kerítés is.

Csak ki kell bírni addig száraz zsömlén és cikórián. Fölfedeztük azonban és egyébként Marquez mester alapigazságát megint az idő sajátos természetéről, aki felfedezte, hogy ez nem szubjektív jellegű, s ennek megfelelően hol gyorsabban telik, hol pedig egy helyben tapod, hanem sokkal inkább körben forog. Mindezt pedig az támasztja alá minálunk, akik pedig nem Macondo, hanem Magyarország lakói vagyunk, hogy mintha ugyanazt hallanánk ötven éve.

Nagyjából ennyi ideje loholunk Ausztria után, ami az eltelt fél évszázad alatt valami mitikus, és szinte elérhetetlen céllá vált, üldöztük őt Kádár apánk idejében, s mint kitetszik, azóta is. Azzal a módosulással – csak ezt épp senki nem vallja be -, hogy ugyan ma is a sógorokat emlegetjük utolérendő álomként, ám most már Bulgáriára gondolunk, ami viszont nem azt jelenti, hogy nekik lett annyival jobb, hanem nekünk sokkal rosszabb.

Ezek okozzák doktorminiszter urunk álmait is, amikor a stúdióban, a hangszigetelt falak között nekilát ígérni teljesen elfeledve hajdanvolt szavait. Mert mi emlékszünk rá, amikor személyesen ragadta üstökön az inflációt, birkózta le az ellent a földre, de mint nyitó idézetünkből kiderül, mára ezt a hős cselekedetet teljesen elfeledte, így ma már azt mondja, ezt nem teheti, képtelen „visszaszorítani az árakat a földre”. Tehát megkérdezzük, mi van.

Mi az anyánk nyavalyája történik itt, de be kell látnunk, csak a megszokott forgatókönyv az álmok színpadán, ezért jó doktorminiszter urunk a pénz romlása elleni héroszi küzdelmet feledve és feladva most legújabban azt garantálja, hogy akkor a fizetéseket fogja emelni. Valahogy úgy lehetett, hogy a hasára csapott, és a monológ egy másik fejezetében benyögte, hogy az átlagfizetés mindjárt egymillió lesz kereken.

Nem több és nem kevesebb. Ez egy olyan szám, amit a gombák könnyen megjegyeznek, ezt el is tudják képzelni, szemben az ellopott ezermilliárdokkal, mert arról vannak meggyőződve, hogy annyi pénz nincsen is, illetve nem ismerik a fogalmat magát, a megfoghatatlan milliárdot, mert leginkább deciben számolnak meg dekában, mint az ital és a parizer mérőmennyisége. Ezek kézzel fogható dolgok, aminek a felső határa a kerek egymillió.

És látják is magukat, miként doktorminiszter urunk a képen, ahogyan a markukban pörgetik a vastag bankóköteg darabjait, s ezen a ponton megfeledkeznek az átlagszámítás kétes és becsapós jellegéről. Arról, hogy nagyjából ez úgy jön ki most is, hogy a tűzhöz közel állók keresnek rohadt sokat, míg ő pedig alig, ennek ellenére a KSH most is olyan számokkal bombázza őket, amit a gyakorlatban el sem tudnak képzelni. Nemhogy megfogni.

Így van az, hogy jelenidőben a szerencsétlen gombák azt hiszik, amúgy mindenkire süt a nap, csak az ő egük felett van borulat, ám, ha jólneveltek és kellően odaadók, akkor elhatározzák, a jövőben még többet és még jobban dolgoznak, mint Bandi, a ló az Állatfarmban. De ő sem ment semmire ezzel, a gombák sem fognak, csak kaptak megint egy ígéretet a képükbe, hogy tudják, hová kell tenni az ikszet, nehogy visszajöjjön a Gyurcsány.

Igaz, most Magyar Péter képében. De amíg ettől rettegnek, elfelednek gondolkozni azon, doktorminiszter urunknak alig is van odahatása arra, hogy az aksigyárban több legyen a pénz, a sajátját viszont tudja emelni, s ahogyan látszik, nem is rest. Azaz, enkezével és a saját bőrével húzza fel az álombéli átlagot, hogy kijöjjön a soha nem tapasztalt végeredmény. Nem akarnánk jó doktorminiszter urunkat populizmussal vádolni, mert ez lassan annál is több.

Amúgy egyébként a józanabb mimagyarok megfejtették az egymilliós átlag elérésnek lehetséges tikát, elmondva azt, ez nagyon könnyen teljesíthető, ha az euró ezer forint lesz, ami elérése érdekében kormányunk már most is rengeteget tesz, így mindjárt kerekké válik a történet és igazzá. Nem lesz semmi látnivaló, és majd tetszünk oszolni. Egy kommentelő a hír alá írta a maga külön vágyait, hogy ő még ingyenkurvákat is szeretne. Megfontolandó.

Legalábbis a propaganda számára, amely népbutító eszköz másfél évtizede ezerrel pörög, s most a jelek szerint maga Orbán Viktor kapcsolta magasabb fokozatba. Mert abban biztosak lehetünk, most jön majd a házi médiában az, hogy ezt a képtelenséget addig szajkózzák, míg maguk is el nem hiszik, s velük együtt a törzsszavazó bázis is, akiknek eddig is mindegy volt, mi a valóság, mi a hazug és mi az igaz. Emberek, kezdődhet a mulatság meg a tánc.

Julia Gross német nagykövet régebben, amikor Schmidt Mária (Orbán egyik fő történelmi ideológusa) megkérdőjelezte hazája létezését – Németország már nincs is -, kénytelen volt felhívni a figyelmet arra, hogy még élnek. Schmidt modortalansága (mert nem akartunk durvább szavakat használni) mutatja a Fidesz viszonyát a külvilágnak ahhoz a részéhez, lásd: a Nyugat, amelyet Putyin nyomán mostanában olyannyira utálnak.

Nem tudunk erre jobb szót használni, pedig biztosan van. Most, a napokban volt a német egység napjának ünnepe, amelyre hosszú évek után először nem ment el a magyar kormány részéről senki, amire indoklást nem adtak, de a fentebb emlegetett irányvonal magyarázatot ad rá. Nevezhetnénk ezt a gyerekszoba hiányának, ám a külpolitikában ez nem játszik. S hogy Szijjártó esetében mégis értelmezést ad sok mindenre, az a lényeges.

Leginkább arra mutat rá, hogy a magyar külügyes nem politikus, hanem valami egészen más. A hosszú évek óta tartó permanens röpködésének eredménye sem hozott egyebet, mint egy plecsnit Lavrovtól, rengeteg akkugyárat, s annak idején a használhatatlan lélegeztetőgépek tengerét. Szijjártó inkább egy rossz kalmár, aki azonban ebbéli tevékenységét ismeretlen hatalmak és emberek érdekében végzi büntetőjogi terhekkel.

Abban az értelemben azonban mégis külpolitikus volna, hogy rendelkezik egy ilyennek vindikált jogokkal, ami közül a legkedvesebbike a nagykövetek bekéretése, miközben kárál és toppogat a kis futsalos lábával. Immár sok éve mondogatnak fura dolgokat nagykövetek, más országok külügyesei vagy kormányai kies hazánkról, amely a NER fogságában szenvedve egy fekély lett Európa közepén. Szijjártó tehát gyakran toppogat és kéret be.

Mint most Julia Gross német nagykövetet is, aki beszédet mondott az emlegetett német egység ünnepén, ahová magyar kormány-, vagy állami ember nem ment el. Ez több modortalanságnál, ez egyértelmű üzenet. Hogy a nagykövet emiatt mondta, amit mondott, az nem egyértelmű, viszont amit beszélt, az egybeesik azzal, amiket amúgy mostanában szerte Európában tartanak Magyarországról, Orbánról, s így egyként rólunk is.

Az elmúlt hónapokban – illetve tán már években mérhető – Szijjártó szemében ebbe a hibába estek a finnek, a svédek, akikkel NATO-ügyben lehetett mocskos kis játékokat játszani, aztán jöttek a balti államok, a komplett EU, hogy az amerikai nagykövetről ne is beszéljünk, aki immár közellenség. Sorossal egy szinten van. Felsorolásunk nem teljes, hiszen, ha úgy vesszük, a komplett Nyugat rühell minket, s erre minden okuk meg is van. Ide jutottunk.

Most éppen oda, hogy a német nagykövet az említett beszédében sorolta azokat a vádakat, amelyeket a fél világ, amit nem részleteznénk, de egy mondata mindent elmond nekünk, miszerint „az Orbán-kormány lépései aláássák a Magyarországgal szembeni bizalmat”. Ez egy enyhe kifejezése annak, amilyen vádak megfogalmazhatók lennének velünk (velük) szemben, de egy ünnepi beszédnél azért több is történt előtte, csak nem verték nagydobra.

Az mégpedig, hogy Orbán Balázs ismert és inkriminált kijelentése, az oroszoknak való behódolás eszméje miatt a német-, és Jonathan Lacôte francia nagykövet közösen fogalmazott meg demarsot, amelyben az áll, hogy amennyiben Magyarország NATO-tagállamként valóban így áll a közös védelem kérdéséhez, az ellentétes a katonai szövetség szellemiségével, és sértő a többi tagra nézve. Egy demars az nem bekéretés, az egy komoly dolog.

Ugyanakkor a legérdekesebb, hogy a német egység ünnepén elhangzott német nagyköveti beszédet Szijjártó a magyar belügyekbe való beavatkozásként (a bizonytalan állagú szuverenitás) értékelte, ezért toppantott és kérette be a beszéd elmondóját, akiről azért – mint nagykövet – annyit nem árt tudni, hogy a fogadó országban nem azért van ott, hogy a helyi rezsimet dicsőítse, hanem, hogy országa érdekeit ott képviselje.

Szijjártó, mint külügyes ezzel nem látszik tisztában lenni, ezért elővette a szokásos formulát, s kijelentette: „A hazánkban szolgáló nagykövetektől minden esetben elvárjuk a tiszteletet, ezért a nagykövet beszéde teljességgel elfogadhatatlan”. Pedig a nagykövet teljes tisztelettel mondta el – saját fordításunkban -, hogy szaralakok, ami viszont a jelek szerint Szijjártónak fáj. Nem tudni miért, amikor nem történt egyéb, mint egy tükröt tartottak elé.

Ahogyan mind az emlegetett és fel nem sorolt országok is, s ezek szerint Szijjártó beletekintve ezekbe a tükrökbe felismerte bennük fájdalmas önmagát, és nem tetszett neki, amit lát. Gogolra hívnánk fel külügyesünk figyelmét ezzel kapcsolatban, bár tudjuk, Dzsudzsákon túl eddig nem terjed a horizontja, de ő hívta fel mindenki figyelmét arra: „Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde” – igaz, vele meg az is a baj, hogy voltaképp nem is orosz, hanem ukrán.

Ez csak véletlen malőr, de, ha Szijjártó ezt nem értené, tudnánk neki javasolni J. A. polgártárs sorait is: „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”, de ezzel is olyan vizekre eveztünk, hogy irodalomórát kellene tartanunk a magyar külügyben, bár minket be sem kérettek. Ugyanakkor megint látjuk, mi van, mivé lett a NER, ami után káromkodni tudnánk, meg fütyörészni, de ezzel megint ott volnánk a semmire sem való költészetnél, amit ezek nem értenek.