Kategória: Egyéb

Ha nem látták volna, elmesélem, amikor az Agymenőkben Wolowitz űrhajós volt, s visszatérvén az anyaföldre önmagát csak ekként tudta meghatározni és értelmezni. Miután szüpögve és sírdogálva, először hangosabban majd egyre halkabban mondogatta, én űrhajós vagyok, és aztán elhalt az önazonosság bizonygatása, azt is elmesélte a kedves feleségének (Bernadett), hogy ha ez a tudat (űrhajós) nincsen neki, akkor semmilye sincs, és az énje föloldódik a nagybüdös semmiben.

Vannak ilyesmi kényszerek, hogy az ember hogyan látja magát. Az éntudat kialakulása egyben kiemelkedés a nagy, közös sötétségből, mert itt azt is meg kell jegyeznünk, például az irodalomban milyen mérföldkő volt Endéhuanna, a költőnő megjelenése (Kr. e. 2200 körül), aki verseiben először határozta meg önmagát egyéniségként, mint aki az arctalan tömegtől különbözik. De ugyanígy említhetnénk a csecsemőt is, akinek idő kell ahhoz, hogy rájöjjön, a tükörben ő látszik, illetve, hogy az ujj, amit szopogat a sajátja és nem másé.

Lényeges állomások ezek, amelyek előre vezetnek, de van, aki ezen az úton visszafelé halad. Ilyen doktorminiszter urunk is, név szerint Orbán Viktor, aki arctalan tömeg lenni nem tud, hanem legszívesebben a világ uraként, esetleg annak teremtőjeként értelmezi önmagát. Ezt látja a tükörben, ha belenéz, és nem azt, amit mi, amikor őt nézzük, de még nem tapasztaltuk tőle, hogy a külvilág felé is ki kelljen jelentenie, ki is ő, mert különben megállana a világ folyása, vagy az égről lehullanának a csillagok. A váratlanságok veszélyesek.

Ilyen helyzetek azok, amikor nem papírból kell mesélnie őkegyelmességének, hanem rögtönözni a választ olyan egészen egyszerű kérdésekre, miért lop, miért a mi pénzünkön röpköd, és más hasonló cuki kurvaságok. Ezekre szokott jönni a lehengerlő válasz, amelyről, illetve amelyekről azt gondoltuk eddig, hogy a gonoszság bizonyítékai, de alaposabban belegondolva egy gőzölgő elme párolgásai csupán. Ilyenek, mint ismeretes: boldog karácsonyt, nőügyekkel nem foglalkozom, vagy pedig a napszaknak megfelelő köszöntés.

Mondjuk jó reggelt, és a hozzá kapcsolódó bamba pofa. Ebben a kis csokorban történt előrelépés legutóbb, amikor valami isteni szerencse folytán idegen kezekben (értsd, nem a házisajtó) lévő mikrofon került doktorminiszter urunk szőrcsimbókos orra alá olyan zavarokat okozva, hogy mint kitetszik, érdemesnek mutatkozik megénekelni és értelmezni. Belehelyezve mintegy a szitkom, és az ókori akkád birodalom világába magunkat és doktorminiszter urunkat is, hogy végül ott álljon előttünk teljes valójában, majdnem csupaszon.

Ez utóbbit nem kötelező elképzelni. Viszont, hogy Wolowitz űrhajós keservei eszünkbe jutottak, az egyáltalán nem véletlen. Bár Móricz meséje – A török és a tehenek – is helytálló és érvényes volna, mert ahogyan abban mondja a főhős a teheneknek: én vagyok a Mehemed, nagyjából így válaszolt doktorminiszter urunk a mikrofonba, amikor meglepték őt, kérdésekkel zaklatták teljesen ismeretlen újságírók, ami helyzetre ő nincsen fölkészülve egyáltalán. Ezúttal szinte bemutatkozva mondta ezt: „Én a miniszterelnök vagyok, kormányzati ügyekkel foglalkozom”.

Tudjuk, aranyom, és érezzük is, nekünk ezt elmesélni nem kell. Ez az alapállapot, és ebből fakad aztán, hogy másként – a menekülésen kívül persze – ezt a megnyilatkozást értelmezni nem tudjuk, mint ahogyan föntebb bevezettük az örök kérdés (ki vagyok én) vizsgálatával, amely, mint kitetszik, amennyire filozófiai dilemma, annyira gyermeki öntudatlan rácsodálkozás. Hogy szinte olybá tűnik, nem a mikrofonnak mondta doktorminiszter urunk, amit mondott, hanem önmagát erősítette meg: én miniszterelnök vagyok a’la Wolowitz meg az űrhajó.

Ez már szánalmas egyébként, de azzal a toldással, hogy ugyanakkor szánakozást belőlünk ki nem vált, mert a megvetés elnyomja ezt a megengedő-sajnálkozót. Ugyanakkor az mutatkozik meg leginkább, hogy ennek az organizmusnak ezen kívül alig is van valamilye, és ez magyarázza a mérhetetlen hatalomvágyat is. Egy kupacba rakva így ezt az egészet, elnézve az őszülő üstököt (nem tisztességben), ami egy élet befejezettségét sugallja, de összefoglalva csak ennyi jut: én miniszterelnök vagyok, rávághatnánk: tudjuk, aranyom, itt a gyógyszer, vedd be szépen.

Bár kacifántosan lett megfogalmazva, mi, porbfingók úgy értelmeztük a Magyar Közlönyben megjelent jogszabálymódosítást, hogy ezentúl a NER-elit (abban az értelemben, ahogyan gondoljuk) is jogosult katonai védelemre. Jelentsen ez bármit is. „A vezérkari főnök egyes felső vezetők házas- vagy élettársa és gyermeke részére biztosítja a Honvédségnek a felkészített erőkkel védett személyek személykísérésében való részvételéhez szükséges személyi és technikai feltételeket”. – Ez volt érvényben eddig.

Csütörtöktől, a módosulás után azzal a toldással egészült ki (63. számú rendelet) a cucc, hogy ez kiterjed a hozzátartozókra, akik közé tartoznak a szülők, testvérek, „az egyeneságbeli rokon házastársa, a házastárs egyeneságbeli rokona és testvére, és a testvér házastársa”, vagyis például sógorok, vők és menyek, apósok és anyósok. Sőt vonatkozik a rendelet a felsorolt vezetők „által kijelölt közreműködőre” is. Mielőtt értelmezni próbálnánk, kitetszik elsőként az, hogy ez valóban családbarát kormány. Az „elit” családjaié.

Az internet népe úgy értelmezte ezt az egészet, ahogyan paraszti ésszel értelmezni lehet, azaz, tapsikolt örömében, hogy fosnak az elvtársak. Már nem elég nekik a TEK, rendőrség és az összes többi fegyveres alakulat, már a hadsereg védelmére is igényt tartanak, ha úgy alakulnának a dolgok. Nem tudjuk, ez egy olyan ország-e, ahol bárhogyan is alakulhatna a pórnép dühe, de azt láttuk, az „elitben” megvan a menekülés ösztöne, ahogyan például a legutóbbi választás előtt Marbellára ment O. Ráhel, a nemzet veje és a gyerekek.

Akkor is volt valami röhejes indok, hogy miért is kell ’Spanyolba költözni hirtelen, de azt is láttuk, hogy az újabb kétharmad után már nem kellett ott maradni, azaz kikövetkeztethető volt, ezek be vannak szarva. Illetve be voltak, és olyan ritka az öröm a mi tájékunkon, hogy ezt is meg kell becsülni. Más kérdés, hogy ez a boldogság – mint az összes többi – talmi volt, de nem javulunk meg, a mostani hír megjelentekor is azon szórakozott a nagyérdemű, hogy a kis csapat valami páncélozott járművel menekül, és abból hajigálják ki a szaros pelenkát.

Ebből is látszik, hogy működik a kollektív emlékezet, de az is, hogy nem nagyon szeretik, illetve egyáltalán nem tisztelik miniszterelnök urunk pereputtyát, illetve őt magát sem. A kommentek folklórja még számos menekülési és elit-védési aktust föstött a szájbertérbe, nagyon jól szórakozott, egyben felháborodva azon, hogy eddig is mindent mi fizettünk ezeknek, most már azt is, hogy tankokkal védjék őket. Ez a felhorgadás nehezen érthető, hiszen azt is mi álljuk, hogy a médiájukkal a pofánkba hazudnak. A mi pénzünkön vernek át.

Ha másra nem is, arra az öntudatra jó volt a hír, hogy a költségvetés mi vagyunk, minden kisded és aljas játék a mi pénztárcánkra megy, így tehát éledezik az az igény, meséljék már el nekünk, mire cseszik el a lóvét, legalábbis addig a pontig, amikor elveszíti közpénz jellegét. És éppen ezért érdekes az, hogy amiként a mi pénzünkből hazudnak a pofánkba, most már abból is lőnek le, ha megindulnánk, mint a birnami erdő. De ilyen veszély nem fenyeget egyáltalán. Egyébként gyorsan cáfolták is a védelemről szóló ideát, ám éppen ezért tűnik igaznak.

A cáfolat viszont azt mondja, nem a honvédségi védelem igénybevételére ad lehetőséget a vezetők rokonságának, mint arról a sajtóhírek szóltak, hanem arról, hogy kik használhatják a kormánygépe(ke)t. Itt hívnánk fel a figyelmet arra, szeretjük, ha tökön szúrják magukat az elvtársak, mint ebben az esetben is, hiszen mindeddig úgy tudtuk, mert erről szólt a propaganda, hogy kormánygép(ek) márpedig nincsenek, de ezek szerint mégis vannak. Négy ilyen nem is de mégis gép van, ezekkel járják be a földtekét nagyjaink.

Illetve járták eddig ők, de a módosítás után, hogy emlékeztessünk „az egyeneságbeli rokon házastársa, a házastárs egyeneságbeli rokona és testvére, és a testvér házastársa”. Ha nekilátnánk széthüvelyezni, ebbe ki mindenki tartozik bele, arra jutnánk, hogy az, akit csak akarnak.  Így ránézve az ipam, napam meg az ángyom térgyekalácsa, akik mindezek után a nem is (de mégis) honvédségi vagy kormánygépekkel járhatnak naponta dubajozni. Így, ha nem is az elemi félelem, de a velejéig romlottság látszik ezen az egészen.

Még azzal is próbálták enyhíteni a mocskot, hogy de kifizetik ám a rokonok a fuvarokat, mint ahogyan eddig is a „nagyok”, ha például meccsre mentek. De még egy rohadt számlát nem láttunk, egy bizonyítékot sem, mint ahogyan ezután sem fogunk. Semmit sem hiszünk el abból, amit mondanak, mert nincs okunk elhinni, így azt sem, hogy nem mi perkálunk a röpködésekért, de azt sem, hogy a rendelet nem arra szolgál, mint ahogyan elsőre tűnik, hogy tankokat telepítenek a kiscsalád spájzába. És azért túlzunk, hogy értsük, miről an szó.

Sulyok Tamás államelnökünk első hivatalos útja Lengyelországba vezetett, mint a legfrissebb hírek szólnak erről, elfedve azt, hogy nem igazán kellene utazgatnia. Hivatalosan főleg nem, mivel már korábban is bebizonyosodott, hogy méltatlan a méltóságra (közjogi), de ez sem a Fideszt, sem őt egyáltalán nem zavarja. Kezdődött a filoszemita papával ugye, akiről kiderült először, hogy virtigli náci volt, de a fiacskája erről egy öblöset hazudott.

Ez volt a baj, a valótlanság állítása, hiszen a felmenők bűneiről senki nem tehet. Elnökünk azonban ragaszkodik a meséjéhez (filoszemita), és még akkor is, amikor az is kiderült, nem csak náci szellemiségű dolgozatokat irkált a kedves papa, hanem a vészidőkben (1944) zsidó bútorocskát és irodát is igényelt magának. Sulyok azonban áll rendületlenül, és Lengyelországba utazik, ami összességében azt mutatja, milyen mélyre süllyedt az ország.

Elnökünkről azonban újabb lódítás is kiderült, mert hazudott magának egy kisgazda nagybácsit is. „Sulyok Dezső távoli rokonom volt apai ágon, az ő szellemi öröksége, a demokrácia melletti feltétlen kiállás a mai napig meghatározó a számomra” – ezt mondta szintén még alkotmánybíró korában, amikor a kedves papa meséje is kerekedett. Ámde kiderült, az inkriminált Dezső bácsinak az ég egy világon semmi köze nem volt ehhez a Sulyok családhoz.

Innen az látszik, elnökünk családfája most már annyira bizonytalan, hogy már egyáltalán az is kétséges, ő maga létezik-e. De lennie kell, hiszen Lengyelországba utazott, s ott fogadták is. Ez az egész viszont elég lesújtó képet fest Sulyok Tamásról. De nem a létező vagy kitalált rokonság miatt, hanem azon jellembéli hiátusok okán, amiben a jelek szerint elnök elvtárs nagyon is szenved. De talán ezért tetszett meg Orbánnak olyan nagyon.

Illetve arra már nem is igazán gondolunk, hogy ő volt a lejobb a kínálatban, de még ez is lehet. Ez viszont a Fideszről mutat olyan dolgokat, amiket is tudunk már évtizedek óta. Mert itt van nekünk, akárha hab a tortán maga Orbán Győző, doktorminiszter urunk kedves papája, aki egyáltalán nem volt náci, ellenben kommunista igen. Az MSZMP-ben propagandista funkciókat látott el, a fiacskájának tehát volt kitől látomásokat tanulnia.

Dolgozatunkba azonban nem emiatt kerül be, bár kerülhetne ezért is. Ugyanis mindez jól mutatja, momentán a kommunistázó (történelem szemétdombja) Orbánnak épp az igazi kommunistákkal nincsen baja, ezért talál ki magának ilyeneket Brüsszelben. De nem is ez, hanem a bánya. A kedves papa bányája, amelyhez úgy jutott a Fidesz kezdetén, hogy a legnagyobb fiú a családban eladta a pártszékházat, mint emlékezhetünk.

A befolyt pénz pedig elég volt a papának befektetni. Ám nem ezzel van a baj – pedig igen -, hanem sokkal inkább azzal, már ekkor sínre tette, pályára állította Orbán a Fidesz erkölcsiségét. Ebből burjánzott ki aztán a ma látható maffiaképződmény, amelyben olybá tűnik, maga az Orbán papa is a fiacskája strómanja, még Hatvanpuszta is az ő nevén van, pedig a hírek szerint titkos vendégeket a leszármazott fogad ott, és nem az öreg.

Az idősebbik Orbán köszöni szépen, nagyon jól van. A székházpénzből megvett bánya kavicsát (vagy köveit) fölszívták az állami megrendelések, de ez sem elég. Most már, mint legújabban kiderült, abból is milliárdokat tesz majd zsebre a hajdani propagandista, hogy a rekultiválásra szoruló bányát sittel tölti fel, s ehhez még jogszabályt is módosítottak a fiúk. Hogy mindez zavartalan lehessen. Az Orbán papának ezt is lehet, mint kitetszik.

Magyar Péter anyukája viszont még gondtalanul nem is unokázhat. Március 15-én, Magyar emlékezetes zászlóbontása alkalmával vigyázott a gyerekekre, ami miatt nekimentek az Országos Bírói Hivatal elnökhelyettesének (ő a kedves mama). Amúgy nyáron nyugdíjba megy, és jelenleg már felmentését tölti. Ám ez sem hatotta meg a farkasfalkát, amely dr. Erőss Mónika ellen fegyelmei eljárás indításáért tutul. Kinek mit akarnak engedni.

A nagymamának még az unokázást sem, pedig mint kiderült aztán, Erőss Mónika felkereste az OBH elnökét, hogy tájékoztassa: nem vett részt a március 15-i tüntetés szervezésében, „fiát édesanyaként, az otthoni feladatok átvállalásával támogatja”.   A jelek szerint már ez is baj, ennél különösebb már csak akkor lehetne az ordítás, ha arra kérnék az anyát, tagadja meg a saját fiát, mert az veszélyesnek tűnik a hatalom számára.

Van-e levonandó tanulság vagy katarzis a gondolatmenet végén? Egyáltalán nincsen, mert unalmassá válik immár mindig oda lyukadni ki, hogy ez milyen tróger egy banda. A jelen írást is olybá vehetjük tehát, mint az összes többit immár lassan tizenegy éve naponta, hogy nem egyéb, mint följegyzés az utókor számára jelenünk napjairól és lapjairól, hogy milyen ótvar mocsokban kellett élnünk. Kompletten az egész országnak, és ezt nevezik majd a feledendő Orbán-korszaknak.

Orbán Viktor – megkésve tán, de törve nem – levélben gratulált Vlagyimir Putyinnak elsöprő választási győzelméhez, az uniós vezetők közül egyetlenként. Nem véletlenül maradt magára a sündörgésben, ugyanis az orosz a világ civilizált részében háborús bűnösként van nyilvántartva, ellene elfogatóparancsot adtak ki. Nem tudható, ennek érvényt is szereznének, ha olyan idegen országba tévedne, ahol ezek szerint körözik (wanted), mert az orosz nem utazgat, főleg nem ilyen helyekre. Nem is hívják. Szóba sem állnak vele.

Közel kilencven százalékos eredménnyel abszolválta a választást a körözött bűnöző, ami eredmény a demokráciákhoz szokott vidékeken eleve gyanús. Julija Navalnaja – annak a Navalnijnak az özvegye, akinek tiszteletére Orbán intésére a komplett Fidesz-frakció, a bátrak gyülekezete nem volt hajlandó fölállni a magyar parlamentben – arra intette a világ jobbik felét, hogy a választásokat, annak eredményét ne ismerjék el, ezzel nyilvánítva ki, hogy Putyin nem legitim vezetője a végtelen orosz földön lakó tengernyi népnek.

Ehhöz képest Orbán abbéli reményét fejezte ki, hogy a két ország, s ami ezzel egyet jelent, a két vezető – azaz a magyar és orosz diktátor – közt a kapcsolatok „elmélyülnek”. Nem tudjuk, ezzel a mélyülési szándékkal mire utalt a költő. Mert ennél szorosabb kapocs már csak akkor lehetne a két ország közt, ha kies hazánk felvételét kérné az Oroszországi Föderációba, azaz, visszaállna a rendszerváltáskor magunk mögött hagyott status quo. Pedig ez a Fidesz(Orbán)-legendárium szerint úgy ért véget, hogy Orbán hazazavarta az oroszokat.

Egyébiránt ugyanabban az időben, amikor a kedves vezető levelével a postás kopogtatott a Kreml ajtaján, a mi egyetlenünk éppen Brüsszelben tombolt, beszédnek álcázva a gőzös álmait. És éppen itt azt üvöltözte a levegőégbe, hogy (a brüsszelieket) „El fogjuk őket küldeni oda, ahova valók, a történelem szemétdombjára, ahogy a kommunistákat is elzavartuk”. Megjegyzendő, hogy ezek a brüsszeliek mi is volnánk, akik a liberalizmus, a szabadság és más efféle cuki kurvaságok rabságában szenvedünk a magyar hazára törve minduntalan.

Ez a történelem szemétdombja, ez érdekes dolog. Ez az egyik, a másik pedig a kommunisták elzavarása, mint orbáni érdem. E kettőből fakad, hogy maga a történelem erősen szubjektív és képlékeny, mert látjuk magunk előtt az ifjú Orbánt „ruszkik haza” ordítással a temetésen, amikor a hazazavartak már sehol sem voltak, és ezzel párhuzamosan is a kommunistákat sem kellett elzavarni, hiszen maguktól kullogtak. Sokszor egyenesen a Fidesz kebelébe és soraiba, de ez is olyan régi történet, hogy lassan már szót sem érdemel.

De innen is látszik, hogy a történelem szemétdombja mindenkinek mást jelent, ha létezik ilyen egyáltalán. Ám ennél sokkal fontosabb a valóságos, amelynek tetején az ilyen Orbán-félék kukorékolnak, s mint amilyen sajnálatosan kies hazánk is. Ránézve ugyanis arra a valamire, amivé országunk lett a lassan másfél évtizedes Orbán ámokfutás alatt, tán még a szemétdomb is jófajta eufemizmus, de most nem állnánk neki részletezni az unalomig ismert dolgokat gazdaságtól közéletig, kultúrától erkölcsig, ami amúgy elveszett.

Rémes állapotban vagyunk mi is, az ország is, s bár ugyan sejtjük, hová vezet ez, csak még nem fogtuk fel teljesen. És itt kell a szemétdombbal, a történelem szemétdombjával foglalkoznunk újólag, hiszen abban a formában, ahogyan azt Orbán üvöltve előadja, egyszerűen nem létezik. Vannak a történelemnek zsákutcái, félresikerült kísérletei, illetve olyan elágazásai, amelyek a semmibe vezetnek, vagy váratlanul véget érnek, s olykor véresen.

Viszont az a történelem, amit mi ismerünk, de ezek szerint Orbán nem – vagy csak elfeledte – arra tanít, hogy a históriának az az árama, amit ő szemétdombra küldene, az eszméknek és ideáknak a liberalizmussal és szabadsággal leírható elegye, bár zökkenőkkel, lomhán és fájdalmasan, de eddig mindig győzött. Az alatt a néhány évszázad alatt, amióta „föltalálták”, ha kanyarogva, olykor búvópatakként, de utat tör magának, és az is látható világosan, hogy azok a gőzös eszmék, amire Orbán föltette az életét, ebben a folyamban végesek.

Minden diktátor és az összes diktatúra elbukik egyszer törvényszerűen, s ha szemétdomb létezik, mint ami ideák oda valók, akkor az Orbán fejét kitöltő mocsok az. Az ilyenek hangosak szoktak lenni és büdösek, de mielőtt az a vád érne, hogy idealista vagyok, védelmemre előadom, tudom, még az is lehet, hogy a nyomorult életemben Orbán bukását meg nem tapasztalhatom. Amiket tehát mondok, az örökkévalóság módján (aeterno modo) mondatik. Így azzal a bizonyossággal, hogy az unokáinknak majd jobb lesz. És ez is valami azért.

Az Európai Bizottság rászánta magát arra, hogy külpolitikai kérdésekben megszünteti a vétó lehetőségét. Vera Jourova, az EB alelnöke szerint leginkább azért, mert többször előfordult az, hogy valaki visszaélt a vétójával, és zsarolta a többieket olyan kérdésekben, amelyek nem is kapcsolódtak az adott témához. Nem is kertelt aztán az alelnök, kimondta, amit eddig is tudtunk, és akkor szó szerint citáljuk: „nagyon egyenlőtlen, hogy három és félmillió Fidesz-szavazó blokkolja a négyszázhatvan millió ember életéről szóló döntéseket”.

Jourova nem ismerheti naprakészen a magyar viszonyokat, így valószínűleg túlbecsülte a Fidesz szavazóinak számát. De legalább tudjuk, hogy ők is tudják, nem minden magyar ember dúvad és barbár, hanem csak egy részük, akikre hivatkozva játssza kisded, de vérre menő játékait Orbán Viktor és a Fidesz. Mindemellett, ha így lesz, és bekövetkezik Orbán kedvenc játékszerének elvétele, abból akkora visítás lesz, amit régen hallottunk, de ez a jövő zenéje, mint ahogyan az is biztos, hogy a mimagyarok nem fogják elfoglalni Brüsszelt.

Hiába ábrándozik erről Orbán, a felmérések szerint marad a jelenlegi status quo, azaz, ugyanolyan kisfiú marad Európában, mint amilyen most is, és még a mozgástere is szűkül. Ennyit az európai várható jövőről. Ez a Jourova megjegyzés azonban azért szúrt csak szemet, mert nem csak a külviszonyokat mutatja élesen, hanem egyben kies hazánk belsejét is, ahol a Fidesz-kisebbség ugyanúgy sakkban tartja a többséget, mert a haza nem lehet ellenzékben, illetve úgy is lett alakítva minden, hogy ne is kerülhessen abba. Azonban minden lehet.

Még az is, elnézve a jelenlegi politikai mozgásokat Magyar Péterestől, egyebestől, hogy valami isteni csoda folytán – de tényleg a varázslat kategóriájába tartozva – esetleg választáson legyőzhető a Fidesz és Orbán családja. Erre a nem várt esetre azonban jó előre figyelmeztet minket a CÖF szóvivője, miszerint 2006 lángja újult erővel lobbanna fel, hogy ne legyen kétségünk efelől. Egyébként nem is volt, tehát nem kell figyelmeztetni rá, csak érdekes ez jó előre kijelentve, amiből az következik, ha lesz, nem spontán lesz, hanem központilag szervezett.

Mint ahogyan 2006 is az volt. De nem a múlttal foglalkozunk, hanem a jövővel, és az is föltűnt pár napja, hogy ugyan Trumpról is tudtuk, hogy egy ostoba dúvad, de ekkorának nem gondoltuk, mint amit egy Ohio államban még szombaton este elmondott beszédével bizonyított. „Na most, ha nem választanak meg, akkor vérfürdő lesz az egész – ez lesz a legkevesebb. Vérfürdő lesz az országnak.” – Ezt mondta ez a drága ember, és mintha ez inspirálta volna a CÖF szóvivőjét, amikor a maga fenyegetését megejtette.

illetve a Trumppal való párhuzamot ott is látjuk, hogy a fura frizurás bohóc sem fogadta el a választási vereséget, mint ahogyan ezek szerint a Fidesz és csatolmányai is erre készülnek a belengetett, újult erővel fellobbanó 2006-os lángokkal. Azaz, kitetszik, csak az volna, amit Jourova asszony európai méretekben kifogásolt, hogy egy hangos és renitens kisebbség szeretné sakkban tartani a többséget, de amíg Brüsszelben csak a vétója van a barbároknak, itthon utcára vezényelhetik a kopaszaikat, hogy folyjon a vér. Budaházytól is kérnek valamit.

Majd, ha úgy hozza a helyzet. Nem lennénk igazságosak azonban, ha kihagynánk a sztoriból azt, milyen esetben állna neki a Fidesz élcsapata felgyújtani Budapestet. Lengyelországra mutogatnak, ahol manapság a jogállamot akarják helyreállítani, és már ez fáj a magyar fasisztáknak, mert szó szerint így hangzott a fenyegetés: „Ne legyen senkinek kétsége, ha Gyurcsányék megpróbálnák azt, amit Tuskék művelnek most Lengyelországban, újult erővel lobbanna fel 2006 lángja Budapesten és szerte az országban”.

Erre szoktam a delikát jelzőt használni, de olybá tűnik, hogy már ez sem elég. A CÖF szóvivője – aki 2006-al fenyegetőzik, annyira hülye ugyanis, hogy képes kijelenteni: „A magyar politikai baloldal és támogatói több mint tíz éve azon fáradoznak, hogy egy esetleges választási győzelem esetén helyreállítsák a jogállamot”. Tehát akkor a formállogika szerint sincsen most, amire fölhívnánk például Varga Judit figyelmét, ha momentán nem mással lenne teljesen elfoglalva. De a szelleme tovább él, ahogyan a CÖF-ös manus SA-s dumájából látszik. 

A távoli és bizonytalan jövőbe tolt fenyegetés egyébiránt egy szót sem érdemelne, ha nem világítaná meg a NER mai lényegét is egyben, ami az, a Fidesz (és csatolmányai) semmiféle demokratikus normát nem tartanak be, és erre nem is hajlandók. Ha kell vétóznak, ha kell gyújtogatnak – vagy ezzel fenyegetőznek -, s így telepszenek rá levakarhatatlan mocsokként mindenre, terrorizálva a többséget. Úgy nagyjából ezt eddig is tudtuk, ez a CÖF-ös megnyilvánulás arra volt jó, kiderüljön, nem is számíthatunk másra.

Lánczi Tamás, a Szuverenitásvédelmi Hivatal elnöke elbeszélgetne a bíróságokkal a hazaárulás büntetőjogi tényállásáról. Mindenekelőtt arra hívnánk fel a figyelmet, hogy a kormány hivatalnokának nem kellene a független bírósággal beszélgetnie semmiről, főleg nem bizonyos passzusok értelmezéséről, noszogatva őket ellenzéki képviselők elítélésére. Viszont tudjuk, Lánczi Tamás a fent említett minőségében nem egyszerű hivatalnok, hanem Orbán kinyújtott karja, a NER oszlopa, a Fidesz hatalmának minden áron való őrizője.

Amúgy az Európa Tanács Velencei Bizottsága szerint semmi szükség a Lánczi elnökölte hivatalra, megkérdőjelezték annak nem csak a függetlenségét, de a jogalapját is. De, mint tudjuk, az ilyesmik a magyar hatalmat meg nem hatják, még akkor sem, ha emiatt (is) vizsgálat indult Orbán ellen, és emiatt (is) nem kapják meg az annyira áhított brüsszeli pénzeket, amelynek az ódiumát a magyar ellenzéki EU-s képviselőkre akarják kenni. S hogy körbeérjünk, őket ez a Lánczi ezért ítéltetné el szíve szerint hazaárulásért.

Hősünk a Bayer showban beszélt lázálmairól ábrándos szemekkel, ahol az ilyen ügyek lefolytatásáról delirált, miszerint „ahol szuverenitássértést észlelünk, ott jelezzük a megfelelő és illetékes szerveknek, hogy tessék szépen alkalmazni a megfelelő jogi passzusokat, és tessék elvégezni azt a feladatot és megvédeni a magyar szuverenitást.” Mint kitetszik, ezek után már tényleg csak az hiányzik, hogy a magyar bíróságok elítéljék azokat, akiket Lánczi e célból számukra kijelöl, azaz, a magyar ellenzéki EP-képviselőket.

A NER-ben megszoktuk, hogy a piszkos munkát Orbán mindig másokkal végezteti el, és ennek a mocsokhalomnak egyik szarcsimbókja ez a Lánczi, de nincsen egyedül. Mielőtt azonban tettestársairól is szót ejtenénk, nem árt arra is figyelni, mennyire Putyin kottájából való játék ez. A nagy Oroszországban ugyanis előszeretettel nyilvánítják külföldi ügynököknek a rendszer ellenségeit, hogy ellenük jogszerűnek látszón felléphessenek, s ha Lánczi aljas törekvése célt érne, mi is azt láthatnánk, hogy EP képviselőink emigrációba kényszerülnek.

Vagy magyar földre lépve hazaárulókként kattanna a kezükön a bilincs. Közelebb vagyunk ehhez, mint hihetnénk, hiszen a NER egyre vadabb, egyre több ellenzéki ellen indítanak koncepciós eljárásokat. Épp tegnap adott ki egy közleményt Fekete-Győr András, akit nemrégiben ítéltek el: „Innen is üzenem Orbán Viktornak: hiába fenyeget bennünket börtönnel, próbál lejáratni egyre gyermetegebb próbálkozásokkal, ez csak megerősít minket abban, hogy a jó úton járunk. Minket sem megfélemlíteni, sem elhallgattatni nem lehet”.

Derék és bátor dolog ez, csak semmit sem ér. Ez egyenes út a mártíromsághoz, de oda még számtalan ösvény vezet. Mint a NER másik ökle ügyködésével. A CÖF-CÖKA ugyanis feljelentette az Átlászót, illetve Lánczi figyelmébe (vizsgálata tárgyává) ajánlott civil szervezeteket, mint a Társaság a Szabadságjogokért, a Magyar Helsinki Bizottság vagy a Transparency International. Ők a CÖF szerint külföldi megbízásból és pénzekből „vadásznak le” a NER-nek kedves és fontos embereket, és máris ott vagyunk Putyin külföldi ügynökeinél.

Ugyanakkor, hogy a kép teljes legyen, meg kell említenünk Varga Judit új szerelmének cégét (hatóságát, hatalom öklét), az ÁSZ-t, amelynek élén Windisch László, amikor épp nem a volt és bukott miniszter kezét taperolja, akkor ellenzéki pártokat büntet szarrá a törvény nevében, de leginkább azért, hogy működésüket ellehetetlenítse. A körünk pedig, amit elkezdtünk meghúzni, itt zárul be, amíg újabb eszközt nem találnak az elnyomás fokozására.

Terrorról még nem beszélünk, de az is eljön, ha Lánczi hazaárulásról szőtt álmai megvalósulnak. Nem kell hozzá sok. Mint tudjuk, egy éjszaka alatt benyújtják, elfogadják és hatályba léptetik (alkotmányba-alaptörvénybe foglalják) a nekik fontos passzusokat. Ilyképp, ha Lánczi álmodozik, a hatást felmérve Orbánnak már elég csak egyet csettintenie, hogy a rémálomból valóság váljék. Épül-szépül a sztálini-putyini feudális hitleráj, s hogy még nem tombol teljes valójában, annak egyetlen oka van, és az az Unió. Hogy még benne vagyunk.

Viszont nem árt azért a hazaárulás btk.-ban való definícióját felidéznünk, amely ez volna: „az a magyar állampolgár követ el hazaárulást, aki Magyarország függetlenségének, területi épségének vagy alkotmányos rendjének megsértése céljából külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn.” Innen nézvést az a kérdés, a mai magyar valóságban ezek alapján ki is nevezhető hazaárulónak, mert például a DK szerint kormányunk volna az éppen. Meg is indokolják.

„A hazaárulásnak a felsőfoka amikor valaki valakik a magyar embereknek adott uniós pénzeket, amelyek egyébként az uniós állampolgárok pénzei, befizetett adó eurói, nos amikor ezeket a pénzeket a hatalom képviselői ellopják, a cimboráiknak adják, a családjuknak adják, na az a hazaárulás.” – Korrekt és delikát, csak az a baj ezzel az egésszel, hogy sem a DK, sem senki más ellenzéki kezében hatalom nincsen, azaz, az lesz, hogy a hazaárulók fogják hazaárulás címen börtönbe dugni őket, de ezen akkor, bármennyire is röhejes, nem fogunk mosolyogni.

Amíg mi a hét végén önfeledten ünnepeltünk, elkezdtünk csomagolni (kasza, kapa, bunkósbot) Brüsszel bevételére, a kokárdán túl is zajlott az élet. Például megjelent egy interjú a Lebensmittel Zeitung című osztrák szaklapban Hans Reisch-sel, a Spar Austria vezérigazgatójával. Mint látjuk, koncentrált támadás ez hazánk ellen, hogy épp a forradalom évfordulójára időzítették a szöveget, bár, ha onnan nézzük, hogy Szijjártó meg ahelyett, hogy itthon tapsikolva ünnepelt volna, Bécsbe ment bevásárolni, elgondolkodunk mindenen.

Azon is, amit az osztrák vezérigazgató mondott, mert az meglehetősen durva. Nem az volt az újdonság a szövegben, hogy a Spar feljelentette az Európai Bizottságnál a NER-t, mert Orbán Viktor magyar miniszterelnök különadókkal és árbefagyasztással „zaklatja” a nagy élelmiszerláncokat. Ezt eddig is tudtuk, a magunk módján szégyenkeztünk is miatta, valamint ittuk a levét, mert az is világos, hogy a végén minden ilyen gazdasági ámokfutást mi fizetünk meg. Ennél komolyabb, hogy a cég elkezdte kimenekíteni a vagyonát az országból.

Elmesélte az osztrák lapnak Reisch vezérigazgató, hogy Orbán Viktor maga kérte azt a Spartól, engedjék meg, hogy egy rokona befektessen a magyarországi leányvállalatba. Hogy melyik rokon, az nem derült ki, mint ahogyan az sem, hogy doktorminiszter urunk személyesen vette volna fel a telefont a fenséges noszogatásra. De hallottunk már ilyen történeteket, mi több, szerte Európában is tudják már, milyen maffiamódszerekkel dolgozik a magyar kormány. Szeretnek einstandolni, ha már a Spar meg osztrákok. Stílszerűen.

Ugyanakkor a megszerezni kívánt cég nem szeretné, ha őt ellopnák, ezért Reisch vezérigazgató azt közölte, hogy „Orbán Viktor karmai elől”, amit a cégből lehet, Svájcba menekítenek ki. Mégpedig a telek-, épület- és logisztikai jogokat. És még egyszer hangsúlyozva, azért, mert lényegében a magyar kormány ezen a kért (követelt) részesedésen keresztül akarja átvenni a cég tulajdonjogát. Ez azért meglehetősen durva, ennyire egyértelmű állítással még senki nem állt elő a külföldiek közül arra vonatkozóan, mi folyik itt.

Ez. Ugyanakkor kormányunk Nagy Márton szájával szólt vissza ennek a labancnak. Nem mi állítottuk, hanem a Ryanair vezére, hogy Nagy miniszter idióta volna, de ezt megerősíti a mostani válaszával is, amelyben azt írja, a cég működése nem hatékony, mivel piaci versenytársaihoz képest magasabb költségszerkezettel rendelkezik, a piaci és az árversenyben is alulmarad. „Ahelyett, hogy hatékonyságát és versenyképességét megerősítő lépéseket tenne, továbbá beszállna a piaci árversenybe, kétségbeesésében alaptalan álhíreket terjeszt.” 

Ütőkártyaként előkerül még a hivatkozásban az aduász, a magyar családok. Szó szerint: „A magyar piacon csak olyan vállalkozások maradhatnak, amelyek jogkövető magatartásuk mellett figyelembe veszik a hazai fogyasztók érdekeit, azaz jó minőségű és jó áron elérhető termékeket kínálnak a magyar családok számára.” – Mit lehet ehhez hozzátenni. Talán csak annyit, delikát, és legfőképpen azért, mert arról, hogy a famíliának kellene a cég, a válaszban egy rohadt szó nem esik, pedig ez tűnik a leggyalázatosabbnak.

És az is. Ugyanakkor érdekes a válaszban a jogkövető magatartás hangsúlyozása, de mi mindannyian – és most már az osztrákok is – tudatában vagyunk a magyar jogalkotás és jogkövetés milyenségének. Hogy a saját érdekükben és hasznukra születnek a paragrafusok azzal az érdekességgel, hogy még ezeket sem tartják be, ha a pillanatnyi érdek úgy kívánja. Magyarán, azt csinálnak, amit csak akarnak, ebből a szempontból tehát még Svájcban sincs biztonságban semmi. Bármikor hoznak egy célzott törvényt a Spar ellen.

Kérdések azonban most is fakadnak. Ha a Spar rosszul gazdálkodik, miért akar a magyar állam beszállni? Ha a Spar rosszul gazdálkodik, miért oda járnak az emberek vásárolni? Illetve a leghangsúlyosabb, milyen alapon oktatja ki a céget a magyar kormány a helyes gazdálkodásról, miközben ő maga képtelen gazdálkodni (eget verő hiányok, egészségügy, oktatás, etc. alulfinanszírozása, és visítás a brüsszeli pénzért), tehát jobb volna csöndben maradni. Sőt ráadásul nem avatkozni be a piaci folyamatokba és szétrohasztani mindent.

Viszont tudjuk, Nagy miniszter válaszának ez a része csak terelés a maffiáról. A Spar nem az első (lásd GYSEV és a többi), ami kellene a fiúknak és a famíliának. A legelkeserítőbb azonban az, hogy amit akarnak, úgyis megszerzik, annak pedig a lerohadás a sorsa, s ez állításunkra a bizonyság maga az ország és annak kiábrándító helyzete. Erről az esetről összefoglalva: nem is titkolt céljuk volt a különadók kivetésével, meg az egyéb dehonesztáló intézkedésekkel, hogy elüldözzék a multikat. És végül: Szia Uram! Interspar üzlet érdekel? – Ennyi.

Magyar Pétert, a magyarok friss messiásjelöltjét lehet szeretni vagy nem szeretni, gyanakodni rá vagy megváltóként üdvözölni, de az nem tagadható, hogy új szeleket hozott a magyar közélet posványába. S bár sok újat nem mondott a rezsimről, de belülről mondta, és az volt az általános vélekedés, csak azért nem esett neki teljes erővel a fideszfalka, mert olyan fogást nem találhattak rajta, amiben ne lettek volna benne maguk is nyakig.

Ugyanakkor az, hogy Magyar a Facebookon tett megdöbbentő, de mindenki számára eddig is teljesen világos állításokat a NER felső köreiről, a hatalmi viszonyokat egyáltalán nem érintette. Hiszen látjuk Hadházy képviselő küzdelmeit, aki naponta konkrét bizonyítékokat prezentál a hazánkban tomboló mocsokról, mégsem történik semmi. Hiszen Polt és Pintér a helyén, így abból lesz ügy, amit ez a kettő jóváhagy Orbán engedelmével.

Túlságosan monolit a rendszer ahhoz, hogy Don Quijote módján akár egy karcolást is lehessen ejteni rajta, éppen ezért, amíg Magyar csak a Facebookon mondta a magáét, szinte szóra sem méltatták. Ám ebben hozott hatalmas változást március 15., amikor kiderült, ez az ember – Magyar – képes tömegeket megmozgatni, sőt, jelen helyzetben hipnotizálni is, és ez már veszélyes, ez már egészen más terep és szint, azaz, lépni kell.

És léptek is. A lehető legocsmányabb módon, családi üggyel, mert mint mondtuk, pénzzel, poszttal, ilyesmivel Magyart zsarolni nem lehet, mert nagyon is közülük való. Az derült ki tehát – vagy hangzott el hazudva, nagy valószínűséggel a teljes igazságot megtudni soha nem fogjuk -, hogy Magyar többször megverte a gyerekei anyját, Varga Juditot, aki ebben az egész sztoriban (pedofil trutyi) váratlanul mondott le, és azóta is néma.

Csak szerelmi életet él egy olyan alakkal, aki szintén a NER legbelső köreihez tartozik, ami azt mutatja, ugyan dicstelenül távozott, de a szíve ennek ellenére nem csak az új párja, hanem a NER iránt is még erősen dobog. Könnyű tehát őt bevonni a játszmákba, ha esetleg zsarolással is, mint ahogyan Magyar feltételezi. És innen is kitetszik, ez az egész még annál is alávalóbb, mint amennyi eddig kiderült belőle, de most végre elmondom azért a sztorit.

Hátha még nem hallottak róla, mert egészen friss és ropogós. Nos tehát, Magyar közlése szerint Rogán Antal és a „suttogó propaganda” azt terjeszti róla, hogy többször megverte a gyerekei anyját, Varga Juditot, és rendőrt kellett hívni hozzá. Magyar szerint ezek a vádak „totálisan abszurdak, és minden valóságalapot nélkülöznek.” Állítása szerint két hete megkereste őt egy online hírportál oknyomozó újságírója.

Azzal jött az újságíró, hogy beszélne vele egy “titkos, betárazott rendőri jelentésről”, ami egy 2020. december 29-i családi vita után készült. Magyar a posztban ezt írja: „Egy szimpla családi vitánkat valótlan állításokkal sikerült izzadtságszagúan úgy kiszínezni, hogy a jelentés azt sejtesse, hogy én erőszakosan léptem fel a feleségemmel és az akkor őt védő állami testőrökkel szemben. A valóság persze egészen más volt.”

Aztán itt jön a képbe Varga Judit, aki eddig meg nem szólalt, egyet sem mukkant, és másfél órával Magyar közleménye után ő is posztolt. A poszt egy párkapcsolati erőszakról szóló videó, amelyhez annyit írt: „Mindig van kiút.” – Magyar reakciója erre ennyi volt: „Nem tudom mivel zsarolnak és azt sem, hogy miért teszed ezt a gyermekeinkkel.” – Nos, erre magunk is kíváncsiak lennénk, emellett a volt férjnek csak annyit mondanánk, üdv a klubban.

Jobban mondva üdv a kietlen pusztaságon, ahol a magyaroknak másfél évtizede élnie kell, és nagyot lehet nyekkenni, ha az ember kiesik a burokból a valóságba. Mindemellett ezt az egészet nem véleményeznénk, a NER-nek ugyanis annyira velejárója a tébolyult mocsok, hogy a nagy halmazban ez az egy eset igazából fel sem tűnik. Viszont Magyar most került be abba a körbe, ahol az általa is kerülendőnek tartott Gyurcsány például régóta benne van.

Meg az összes ellenzéki ember, ha sokat ugrál. Talán már ezért nem nyüzsögnek annyira. Magyar még azt is mondja, hogy büntetőeljárást fog kezdeményezni minden sajtóorgánum, jogi és magánszemély ellen, aki akként áll az ügyhöz, hogy ő verte Varga Juditot. Itt megint csak ki kell ábrándítanunk a most megszületett hőst, ezzel sem megy semmire. Tudomásul lehet venni, hogy a rendszer nekilátott ledarálni őt. Csókolom, ez Orbán Magyarországa.

Jutka néni azt adta nekünk házi feladatul, hogy válasszunk ki egy képet március 15-éről, és írjunk róla. De – mondta az ujját felemelve -, kedves gyerekek, arról kell mesélnetek, ahogyan a miniszterelnök bácsi a múzeumnál beszélt. Tudjátok, mintha Petőfi szavalta a Nemzeti Dalt a nagy tömegeknek, hogy aztán elmenjenek forradalmárkodni a szabadságért, és ahogyan mindenki örül. Mert biztosan megnéztétek a tévében, ahogyan azt szintén föladtam házi feladatul – mondta a Jutka néni.

Nekem az apukám segített kiválasztani a képet. Nem kellett túl sokat keresgetnünk, ezt találtuk közösen, ami ott fent látható. Mert apukám azt mondta, arról könnyű lenne írni, ha olyat választanánk, ahogyan integet a tömegnek a miniszterelnök bácsi, azok meg visszaintegetnek neki. Meg az se lenne nehéz feladat, ha, ilyen zászlós, táncolós éneklőset választanánk, mert olyat mindenhol látni ilyenkor, olyat mindenki tud. Ez viszont – mutatott rá az apukám – az embert ábrázolja legbelülről, amilyen teljesen.

Ez tényleg nehéz. Mert nem tudhatom, milyen az ember belülről teljesen, de az apukám azt mondta, csak meséld el azt, ami elsőre eszedbe jut róla, miközben nagyon mosolygott neki a szeme, és megsimogatta a fejemet is, ahogyan kikereste ezt a képet a sok közül, hogy ez az igazi. És még azt is mondta, hogy teljesen őszintén meséljek róla, akkor lesz jó a házi feladat, és a Jutka néni örülni fog neki nagyon, mert ilyen képet még ő sem látott, meg, hogy a többiek se ilyenről fognak írni, az teljesen biztos. És ekkor már a szája is nevetett.

Elébem rakta ezt a képet, amiről az az első gondolatom, hogy miniszterelnök bácsi kiabál. De hogyan kiabál? – kérdezte az apu – mert nem egyszerűen ordít, de nem tudtam kitalálni hogyan is kiabálhat, ezért meg is mondta, hogy mint a fába szorult féreg. De ezt ne írd le, kisfiam, inkább gondolkodj még kicsit. És gondolkodtam, aztán akkor jutott az eszembe, hogy mintha belecsíptek volna a fenekébe a miniszterelnök bácsinak, vagy kalapáccsal az ujjára ütött volna, vagy estleg másra. Pont úgy néz ki és úgy kiabál. Meg mintha nem lenne neki foga egy se.

Közben meg a szemébe süt a nap, ahogyan hunyorít nagyon, ott az orra fölött a ráncok, az meg olyan boszorkányos, de hát a miniszterelnök bácsi az fiú, meg nem is akar talán megenni minket. – Na látod – mondta az apu – Ha sokáig nézed, minden kiderül. Eszembe jutott aztán, hogy milyen frissen vágott a frizurája neki, meg ahogy befésülték, hogy biztosan teli van lakkal, és ahogyan még tovább néztem, az is, hogy jé, a tornatanár bácsi is így szokott üvölteni velünk, amikor nem tudunk fölmászni a kötélre, de neki sípja is van, és fütyül.

Lehet, hogy miniszterelnök bácsinak is van sípja, csak most éppen nem használja, de itt elakadtam. Az apu viszont segített, hogy szerintem mit ordíthat, mint a fába szorult féreg, hogy nézzem a szája állását, azon kívül, hogy nincsen foga neki. Mutogatta az apu, hogy milyen hangot adhat ki a képen, hogy akkor áll így a szájunk, amikor „e” vagy „á” hangot mondunk – kiabálunk -, tehát mondhatja, hogy előre, vagy emberek, esetleg ámbráscet, de ilyet nem mondott, tehát nem tudható. De lehet, hogy szorulása van.

Ez se nekem jutott az eszembe, hanem az apu mondta, s ahogyan először a szeme nevetett csak, aztán a szája is, most meg már erősen vigyorgott, hogy nézzed kisfiam, nem olyan éppen, mint aki a vécén nagyon erőlködik, és tényleg, van ebben is valami. De az apu aztán – és most már nem vigyorogva – azt mondta, hogy ez az egész nem is érdekes, hogy mit látunk, mit mondhat abban a pillanatban, mert amúgy is csak egyfolytában ökörségeket beszél. Hanem, hogy szerintem ez a bácsi vajon kedves-e így ránézésre, meg lehet-e szeretni.

Vagy nem is szeretni. Hanem szimpatikus-e, lehetne-e a barátunk, vagy jó volna szomszédnak, szívesen beszélgetnénk-e vele, ebédelnénk egy étteremben, rábíznánk a kutyánk sétáltatását, vagy bevennénk a csapatunkba focizni. Én meg sokáig néztem a képet megint, alaposan megvizsgáltam, és arra jutottam, nem, egyiket sem. Mert elég így ránézni, és látszik, ez nem jó bácsi, hanem inkább rossz, és azt se szeretném, ha szembe jönne az utcán, mert félelmemben át kellene menni a másik oldalra, ahogy így elnézem ezt a képet.

Na ugye – mondta az apu -, most, hogy ez kiderült, nem írsz erről egy sort se, mert a Jutka néni meghasonlana. Úgyhogy keresünk egy másikat, ahol vigyorogva integet, aztán mesélj arról, milyen kedves is, de mi már tudjuk, hogy mégsem az, de ez a többieket nem érdekli egyáltalán. Kerestem még képet, találtam még olyat, ahol ott a múzeumnál egy nénivel énekel együtt a miniszterelnök bácsi, és nézegettem meg gondolkodtam, ez-e az igazi legkedvesebb képem, de láttam, hogy ezzel is vannak bajok. Most kereshetek olyat, amivel nincsen. Nehéz lesz.

Az odaút kellemes volt a busszal. Korán indult a kis csapat, hogy fölérjen a beszédre, s mert csípős volt a reggel kicsit, jól fogyott a házi főzésű alapvető élelmiszer, így, mire a bábeli Pesten kiszálltak, már fátyolos volt a szemük. Mintha előre könnybe lábadt volna, pedig csak a maligán tükröződött benne, s ahogyan dolgozott a cefre, úgy emelkedett bennük a hazafias lelkesedés, meg az öröm persze, hogy láthatják, sőt, hallhatják Őt, akit eddig csak péntekenként a Kossuthon, vagy olykor az M1-en, kivételes alkalmakkor, de akkor nagyon.

Nem gondolták volna, hogy ekkora ez a Pest, mert eddig még soha nem jártak errefelé, a szomszéd faluban is alig. Látták a tengernyi többi buszt, a rengeteg embert, így ez, illetve a kisüstiben rejetekező titkos erő kezdett szétáramlani bennük, amit még az sem zavart meg, hogy mire a ketrecen belülre érhettek, morcos biztonságiak motozták meg őket, forgatták ki a táskájukat, így hálát adtak az istennek, hogy az üvegeket a buszon hagyták, mert még valami baja eshetett volna az öntudatot hordozó itókának.

Maradjanak együtt, ez volt a megbeszélés, hogy amikor az ünnep véget ér, el ne vesszenek a tengernyi házban, hogy közösen találjanak vissza a buszukhoz. Így hát szorosan egymás mellett állottak, ami azért is jó volt, mert támogatni tudták egymást, ha valamelyikük túlságosan billegne a sok hűsitől, és így várták a beszédet kitárt szívvel, hogy áramolna abba bele a gyönyör, hogy őt láthatni. De erről már ejtettünk szót, többet fölösleges is, mert aztán meg is érkezett Ő, megnyalintotta a szája szélit, és útjára indult a gyönyör.

Sok mindent mondott a jól ismert kappanhangján Ő, de csilingelőnek érezték, viszont alig is értettek belőle valamit. Bölcsességeket vártak, dakota közmondásokat, lovakról meg indiánokról szóló mesét, amit oly gyakran ismételgettek maguk is az otthoni ivóban, de ilyen most nem volt. Meg visszhangos is volt az egész, ahogyan a házak háromszor visszaverték a mondatokat, szavakat, és aztán a végén az lett belőle, hogy brüsszeszelszelszel, és ilyenek. Meg békekekeke, amitől az volt a benyomás, mintha Ő mekegne, tisztesség ne essék szólván.

Ilyen körülmények között valami isteni szerencse volt tisztán hallhatni azt az egy mondatot, amiért voltaképp ennyit utaztak, hogy Brüsszelt el kell foglalni, bár ennek is a végin már csak a nininini verődött ide-oda. De ahogyan álltak ott egyre inkább fellelkesülve és maligánködben, hirtelen mintha ez parancs lett volna, hogy menni kell. Egyiküknek valahonnan bekattant, hogy nyergelj, fordulj, s bár fogalma sem volt, mi ez, de indulási, harcias késztetés volt benne fölülni a busz nyergére, és lobogó hajjal iramlani Brüsszelig.

Már csak Józsit, a sofőrt kellett meggyőzni, hogy rohanják le Brüsszelt. De az egyikük tudta, hogy lopja a benzint, ezért könnyű volt megzsarolni, bár halkan megjegyezte, nem biztos, hogy elég lesz a benzin Brüsszelig, de ezekkel már nem lehetett beszélni. Úgy zsongott bennük a forradalmi tavaszi hév, az Ő szava, és meg voltak győződve arról, az a sok korcs brüsszeli csak attól összepisálja magát, ha meglátja a kokárdájukat, és ez a hit még jobban fokozódott, amikor újra megszopták a kisüstit. Kirántott hús is volt, mondták tehát: induljunk.

És indultak. Nyargalt a busz, Nélküledet hallgattak kazettáról, meg Székely himnuszt énekeltek rovásírással, csak a hajuk nem loboghatott, mert az egyiküknek épp be volt gyulladva a füle, ezért nem engedte lehúzni az ablakot. De szép volt így is, falták a kilométereket az elején, suhant el mellettük a táj, a lepusztult házak, kiégett mezők, a csudálatos magyari haza, amit ott, a távoli Brüsszelben kell megvédeni. Elfoglalni az ócska várát, ha már erre kaptak felhívást, de az emelkedettségben csak Józsi, a sofőr lapított, mert megint leszívta a naftát.

Kiszopta a benzint a tankból, így nagyon is jól tudta, futásuk hamarosan gyászos véget ér, ami úgy is lett, amikor egyszer csak a géperejű jármű kettőt nyekkent, és nagy csöndesen megállt. Az út közepén esett meg vele a baj, de a lelkesedés még tartott, és a távolban is tünedeztek házak, ami annak a jele volt, hogy emberlakta vidék ez is. Kétségbe nem estek tehát, így nagy hangon vették a kannát, hogy hozzák ők azt a benzint, és nyargalnak is aztán tovább. Mind elindult tehát naftát szerezni, de a házak csalfán messze voltak nagyon.

Mentek, csak mentek az ismeretlen vidéken a végén órákon át már. Józsit, a buszt elnyelte a messzeség, amikor immár elcsigázva és kijózanodva érték el a táblát, rajta a felirat, hogy milyen település is ez. Schwechat, ez állott rajta, és bötűzgették erősen, mígnem az egyikük megvilágosodott, mert hallotta a kappanhagot, ami még délelőtt arra intett, hogy régebben ugyan megálltunk Svehátnál, de most már nem fogunk. Bassza meg, kiáltott föl a megvilágosodott, mert hirtelen érezte az újra beteljesülő sorsot.

Elmagyarázta a többinek is, mire jutott, erre ők marmonkannával a kézben, és erősen a katzenjammer felé tartva a testükben – meg a fejükben – érezték, nem jutnak soha el oda, ahová indultak, s utolsó erejüket összeszedve elvánszorogtak egy boltig, mert a kisüsti és a kirántott hús is elfogyott, és most már közösen kiáltottak fel, hogy bassza meg, mert látták ám, hogy minden olcsóbb, mint a Juditka vegyesboltjában, sőt, itt az eladó is mosolygott, ami annyira furcsa volt, hogy visszamosolyogtak váratlanul.

Felszabadító élmény volt ez a mosoly az évtizedes vicsorgás után. S bár arcizmaiknak először szokatlan volt, de érezték: ez jó. Leszedték a kokárdát, leültek az árokpartra összetanakodni, mi legyen most, merre tovább, gyalog vagy busszal, csatába vagy életbe, jobbra vagy balra. És arra jött egy ember, s azt mondta: csüsz, ami üdvözlés lehetett a fura nyelvén, és olyan jól esett, hogy közös erővel jelentették ki, a Józsi meg a busz mind le van szarva, ahogyan Ő is, mert ők inkább maradnak, és karácsonyra majd küldenek lapot haza, hogy jól vannak nagyon.