Kategória: Egyéb

Az elhangzottak után csak az az egy kérdés maradt, hogy hivatalos álláspontnak nevezhető-e, amit Szijjártó a Tranzit Fesztiválon a cuki kis pólójában előadott. Mert, ha igen, akkor elég nagy a baj, illetve, ha mégsem – és csak a kis janicsárok cukkolására mondta, amit mondott – akkor is. Mielőtt azonban bővebben, mintegy behatóan megvizsgálnánk a külügyes fejének éjfekete tartalmát, újólag elcsodálkozunk azon – vagy nem is igazán -, hogy a NER-ben mennyi pénz jut a bűzös eszmék terjesztésére. (Rengeteg.)

Egyszer össze kellene számolni azokat a súlyos százmilliárdokat, amiket a mi pénzünkből fizetnek ki mindenféle kis fasiszta pörformanszokra itthon és külföldön egyaránt, hogy mennyi apanázs csöpög álcivil szervezetekre, kamu kutatóintézetekre és a kismalac kunkori farkára, amelyeknek aztán ilyen eredménye van, hogy a felsőbbrendűség mocskos tudatában észveszejtő ökörségeket beszéljenek a NER nagyjai és apróbb bohócai. Akárhány ilyenre nézünk rá, mindegyiken csak az uszítást találjuk.

Szijjártó pedig jellegéből és jelleméből fakadóan az ilyesmiben élen jár. Amit viszont most ezen a „fesztiválon” előadott, az az eddigiek közül is kiemelkedik. Nem zavarna minket különösebben, ha egyrészt nem az volna a célja, hogy a hallgatóságot a civilizált értékek ellen hergelje, így termelve ki a maga mocskos utánpótlását. Másfelől pedig, hiába véli úgy Szijjártó, hogy ez csak olyan pólós összejövetel, ahol szabadon szárnyalhat a képzelete, az is teljesen biztos, hogy előbb van ez a duma a nyugati kollégái asztalán, mint az MTI tudósításában.

S bár Szijjártó és Magyarország renoméja már annyira rossz, hogy ebből veszíteni nem nagyon tud, de mégis a mi fejünkre hozza a szégyent és a gyalázatot, mert vele azonosítják a szerencsétlen turistát is. Így ezen a szemüvegen át nézzük azt az apokaliptikus képet, ami Szijjártó agyából kifolyt, s aminek az összegzése az lehetne, ha konzekvensen végig gondoljuk, hogy kies hazánkat, s benne minket el akarják pusztítania tuggyukkik, akiket ilyen összegző névvel illet a mi külügyes fiunk: a liberális mainstream.

Ezek pedig szó szerint le akarnak gyilkolni minket, hangzott el ezen a Tranziton: „a liberális mainstream már a gyilkosságtól sem riad vissza”, mondta a mi romlott fiunk kiegészítve azzal, hogy a szuverenitás megőrzése „élet-halál kérdése a nemzet szempontjából”. Nem véletlen tehát, hogy éppen ezen a konferencián jelentette ki Lánczi őrzőbajnok, hogy „a játéknak vége”. Azt értve ezen, hogy most már igazán kimutatja a foga fehérjét a hivatala, holott erre jogi lehetősége nincsen. De majd lesz a Párt segedelmével.

Mielőtt azonban tovább haladnánk Szijjártó apokaliptikus jövendölésében, azt mellékesen, de korántsem utolsó sorban rögzítsük, hogy a „liberális mainstream” mint főgonosz megjelenése a NER gondolkodásában egy az egyben megfelel Putyin misztikus nyugatellenességének. Ezt eddig is tudtuk, csak épp egyre világosabb és hangosabb a duma, és azt is meg kell állapítani, bár ez is világos volt eddig is, hogy egyáltalán nem akarunk megfelelni a klubnak, amelybe a liberális demokráciák tartoznak. Mi azonban már régen nem.

Abba nem érdemes belemenni, ha van „támadás” erről a részről Magyarország ellen, az annak a következménye, hogy mi, mint Putyin előretolt helyőrsége, és éppen az ő szellemében mindent megteszünk, hogy ezt a közösséget tönkrevágjuk. Nos, ennek fényében vizionál Szijjártó: ilyet: „a liberális mainstream támadni fogja hazánk politikai biztonságát, fizikai biztonságát, gazdasági biztonságát és energiabiztonságát”. – Nos, ezekbe érdemes volna darabonként belemenni, de összegezve háborúnak tűnik a dolog.

Persze kizárólag Szijjártó fejében, aki még számos igen érdekes megállapítást tett a fesztiválján, ahol aztán megköszönte a hallgatóságnak, de külön a Megafonosoknak, hogy mellette és hazánk mellett állnak ezekben a vészterhes időkben. Tudjuk, ez mit jelent, de, hogy az egész tébolynak újabb fénytörést adjunk, abba gondoljunk bele: mindezt annak az országnak a külügyminisztere adta elő az aktuális bávatagoknak, amely ország épp az EU soros elnöki tisztét tölti be. Ez pedig a jelek szerint abból áll, hogy háborút hirdet ellene.

Legyinthetnénk, hogy bolond lukból bolond szél fúj, ami igaz, csak épp ez nem népi anekdota, hanem az életünk, amit a fasiszta bagázs teljesen tudatosan tesz tönkre abból az origóból, hogy először lopni nem engednék őket, aztán demokráciára intenék, majd, hogy ne igyekezzenek mindenáron szétverni az Uniót. De ezeknek beszélhetnek. Gyilkossággal meg fizikai ellehetetlenítéssel etetik az utánpótlást olyan hangulatot keltve, mint amikor Hitler osztogatta a páncélöklöket Berlin ostromakor a gyerekeknek. Ilyen hangulata van már az egésznek.

Mindig tanulunk valami újat. Azt épp nem most – mert a történelem már régóta példázza -, hogy autokrata vezetők (másképpen diktátorok) a sportot előszeretettel használják országuk, s ami ezzel egylényegű, a saját nagyságuk igazolására, ami abból fakad, ha már másban nem, legalább ezen a téren igazolva lássák, hogy ami belőlük következve kiábrándító, az mégis jó, hiszen a vezetésük alatt, mintegy annak segedelmével termel ki magából a nemzet nagyszerű fiakat.

Ez pedig azt bizonyítja a kifacsart értéktrendjükben, hogy rendszerük magasabb rendű a más országokénál, akik gazdaságban, szabadságban, az állampolgárok közérzetében sokkal jobban állnak, mint az övé, de az mind semmit nem ér, mert a lényeg a győzelem. Orbán Viktor beállt ebbe a sorba, s amiket amúgy az olimpia értékelése okán előadott, az teljesen új fénytörésbe helyezi a kedves vezetőt, erősebbé teszi az eddigi sanda gyanút, hogy teljesen elment az esze.

Nem használtunk vele kapcsolatban túl erős szavakat, csak épp tátott szájjal figyeljük, ahogyan a mostani megnyilvánulásával is még mélyebbre süllyed a mocsárba olyan új szempontokat hozva be a sport kapcsán esedékes iránymutatásába, amire rajta kívül kevesen képesek, illetve senki sem. Egyik diktátor cimborája sem, ahogyan a mi kedves vezetőnk a sportba, a győzelembe és vereségbe is képes belekeverni a kereszténységet, holott ott semmi helye.

 „Van egy libsi elégedetlenség. Az egy nyegle, semmi se jó, ez is rossz, az is rossz. És persze mindig valaki más tehet arról, hogy az rossz. De van egy keresztény hagyománya is az elégedetlenségnek, és ez él Magyarországon. Én ehhez tartozom, állandóan elégedetlen vagyok: ez is jó, mert hat, az nagyon jó. De lehetne hét is, nem? Meg lehetne nyolc”. – A mi Orbánunk ezt a blődséget az olimpiai érmek számáról mondta.

Megpróbáljuk értelmezni az amúgy értelmezhetetlent, amivel egyébként két mondaton belül köpi szembe önmagát a mi Viktorunk, de kicsire nem adunk. Illetve ő nem ad. Azért ízlelgessük a libsi elégedetlenség vs. keresztény elégedetlenség dichotómiát, amiben amúgy az a legszebb, hogy mi, libsik egyáltalán nem voltunk elégedetlenek az érmek számával, míg azonban a kedves vezető meg igen, csak szerinte keresztényien és előre mutatóan.

Delikát ez az egész, de van még, amivel foglalkoznunk kell e rémisztő interjú kapcsán. Orbán mint megcáfolhatatlan és kétségbe vonhatatlan iránymutató jelölte ki a kívánatos jövőt, miszerint ő keresztényien akkor nem lenne elégedetlen, ha a nemzetek versenyében (érmek, helyezések) a mimagyarok az első tízben lennének. Mint ahogyan voltak Kádár apánk idejében, de ezt csak mi tesszük hozzá. Ott is voltak ezzel bajok, de korántsem ekkorák mint itt.

Miként Orbán gőzökkel teli fejében, ahol ez a tíz közé kerülés olyan, mint amikor az első ember előírja, mennyit fialjon a malac, függetlenül attól, hogy amúgy mennyit tudna. A kedves vezető ki is jelölte az általa megálmodott biztos jövőbe vivő utat, ami az, hogy még több pénzt ad a NOB-nak annak a teljes figyelmen kívül hagyásával, hogy pénzért sok mindent lehet venni, szavazatot is, viszont a pályán másodperceket és métereket egyáltalán nem.

És gólokat sem, annak ellenére, hogy a kedves vezető a csapatsportokról beszélve, de mintegy önmaga és a NER jellemrajzát adva jelentette ki, hogy „semmi sem elég”, amiben bőségesen benne van minden. Ugyanakkor visszatérünk még egy szó erejéig a libsi elégedetlenség kapcsán elmondottakra, mikor is „persze mindig valaki más tehet arról, hogy rossz”. Innen nézvést csodálkozunk rá kormányunkra, hogy akkor ők ezek szerint libsik volnának.

Elég csak Gyurcsányra gondolnunk, mint minden rossz eredőjére rendszeresen, háborúra, Brüsszelre meg mindenre, ami él és mozog, azaz utalok vissza saját magamra igazolva azt az állításomat, hogy Orbán pár mondaton belül köpi szembe magát. Megtoldva azzal a hamleti igazsággal, hogy „őrült beszéd, de van benne rendszer”, ami a kedves vezetőre is érvényes. Azzal, hogy az őrület megvan benne, rendszer viszont sehol sem.

„Ha a jelent nézzük, akkor elfogadható, és azt lehet mondani, hogy szépen helyt álltunk, tartjuk magunkat. Ha a jövő felől nézzük és a mostani olimpiát arra használjuk, hogy megértsük a következő olimpiákat, akkor az, amit most tudunk, kevés, csak a folyamatos hátrasorolódáshoz elegendő” – íme, hölgyeim és uraim egy újabb bizonyosság, de még olyan merész is leszek, hogy egy hangszórót nyer, aki megfejti a nyelvi rejtvényt.

Mindez azonban a gombáknak szól, mint az ismeretes, éppen ezért értelemnek a csíráját sem kell keresni benne. Aggodalmunk csupán azért van hatalmas, mert látszik, hogy a kedves vezető annyiszor és oly átéléssel igyekezett az ő nívójuknak megfelelni, hogy a jelek szerint úgy maradt immár végérvényesen. Viszont innen szoktak a még veszélyesebb szakaszok következni, és itt is sok jel utal arra, hogy a hatalom kezd a fékezhetetlen tombolás időszakába lépni.

Az ilyen szövegek, szóhalmazok, mélyből homályosan bugyogó különös tartalmak semmire nem valók, hacsak – és itt engedünk a bevett hangoknak – arra nem, hogy elfedjék például Lánczi et. fenyegetőzését, aki a kedves vezető delirálásával párhuzamosan jelentette be, hogy a „játéknak vége”, küldi értünk a nagy, fekete autót. Bár ő ilyet ugyan még nem tehet, de csak egy éjszaka kell hozzá és egy törvénymódosítás, hogy igazából elszabaduljon a pokol.

Ungár Péter voltaképp kimondta, amit eddig is tudtunk, hogy ő személy szerint, valamint a pártja, az LMP is „kicsekkolt” az „intézményes ellenzékből”. Ami az érdekes ebben, nem értjük az intézményes ellenzék fogalmát, hogy egy párt mitől volna az, másrészt föltennénk azt az apró, de eléggé fontos kérdést: mért, eddig benne volt-e ebben a tömörülésben. Itt, a közelmúltban a Vitézyvel folytatott színjáték mutatja ennek az ellenkezőjét, még távolabbról azonban már Schiffer gyalázatos működése is erre utalt.

Nem mennénk itt bele a messzibb múltba, elég nekünk 2022-ig visszanézni a dolgokat, mikor is az LMP, és személyesen Ungár az úgynevezett ellenzéki összefogásnak köszönhette a parlamentbe jutást. És abban is egészen biztosak vagyunk, hogy 2026-ban az LMP így, ahogyan van, nem fog bejutni a parlamentbe, Ungár tehát kijelölte az elnyújtott hattyúdalt a pártjának, de nem fog megszakadni a szívünk, amikor eltűnnek a süllyesztőben. Függetlenül az ellenzék jelenlegi állapotától nézzük azonban az LMP-t és Ungárt jelenidőben.

Egy interjúban derültek ki azok a dolgok, amiket amúgy egészen eddig mindenki tudott, és az újságíró érdeme, hogy feltette az egyetlen kérdést, ami számít, amihöz képest momentán minden mellékszál, miszerint „egyáltalán ellenzéki pártnak tekinthető-e az LMP”, amire az a válasz hangzott el, hogy annyiban igen, hogy „kritikus a kormánnyal”. Ez azonban nem ellenzéki attitűd, az ellenzék le akarja váltani a regnáló hatalmat, és kormányra szeretne kerülni, belegondolva azonban Ungárba, neki ilyen szándéka soha nem is volt.

Nem „démonizálta” Orbánt, mint ahogyan a többi ellenzéki párt szemére vetette, hogy ők ezt teszik. Olyannyira nem volt mumus Ungár számára a magyar despota személye, hogy nyaraltatta, és még csak föl sem fogta, mi ezzel a gond. Ez azonban csak a mélyre utaló felszín, a nagyobb gond, hogy az ellenzéket viszont már majdnem démonizálta most épp melankóliába eső hősünk, ami miatt olybá tűnt, nagyobb vehemenciával támadja őket, mint a Fideszt, és mindezek után csodálkozott, hogy az LMP-t „kinézték az ellenzéki kávéházból”.

Neki lehetne állni Ungár kapcsán a kedves mamáról diskurálni, a NER-ből kivett milliárdokról, de ez egyrészt méltatlan volna, másrészt pedig régebben már nagyon sok szó esett róla. Annyit erről összegzésként, hogy ezeket sem érezte gondnak, amúgy olybá tűnt, hogy ez az egész politika – amibe most beleunt – egy unatkozó egyed időtöltése, ezért vehette magára a hűvös, mindenkitől egyforma távolságra álló intellektus egészen hamis fölényét. Nagy valószínűséggel Ungár már nagyon régóta egyáltalán nem akar semmit, csak irkálja a Facebook-bejegyzéseit.

Hogy amúgy az ellenzék romokban van, azt mindenki látja és tudja, de a többi haldokló párt még ebben a formában is megőriz annyit az ellenzéki éthoszból, hogy, ha bár jól láthatóan nincs abban az állapotban, hogy elzavarja Orbánt és a bandáját, legalább úgy tesz, mintha lenne erre esélye. Az LMP viszont élén Ungárral ilyen célokat már egyáltalán nem hangoztat, nem véletlen tehát, hogyha burkoltan is, de kijelentette, már nem ellenzéki. Csak adódik a kérdés, hogy akkor micsoda is. Olybá tűnik, hogy 2026-ig a fasiszta rezsim csendestársa lesz.

Hogy 2026-ban mivé válik, az nem tudható, de az Ungár által celebrált evolúció arra utal, hogy még a Fidesz-KDNP-LMP nagykoalíció sem elképzelhetetlen, ha a nagy „zöld párt” élni akar, de más esélye megfelelő szellemi és nem utolsó sorban morális muníció híján nincsen az életben maradásra. Annyira más lehetett a politika, hogy ez lett belőle, de csalódásunk nem ennek szól, hanem annak, ahogyan a magyar társadalmat hosszú éveken át megvezették. A legnagyobb romlást azonban Ungár hozta rájuk, de ez legyen a tagság nyomora.

Maga Ungár tette fel önmagának a kérdést a pártja ellenzéki létéről, miszerint: „A kérdés inkább az, hogy mit csináltunk ott ennyi ideig. Szerintem ez a fő hitelességi probléma”. Amúgy nem sok mindenben értünk egyet a társelnökkel, ebben azonban igen, és a fejéről a talpára állítjuk a gondolatot, ami az, hogy az LMP Ungárostól kompletten hiteltelen, tehát ugyan szép nem volt, de ennyi volt. Mert még egyszer mondjuk: vagy Orbánnal szövetkeznek, ha élni akarnak, vagy végleg eltűnnek a palettáról, de önmagukon kívül senkinek nem fognak hiányozni.

Aureliano Buendia ezredes fénykorában, hatalma csúcsán egy képzeletbeli, három méteres kört húzott maga köré, amelybe senki emberfia be nem léphetett, kizárólag, ha ő erre külön engedélyt adott. De nem is ez volt az érdekes igazán, hanem az, ebben az időben jutott el oda, hogy voltaképp parancsokat sem kellett kiadnia, hiszen a katonái és a környezete szinte kitalálta mit szeretne, elébe ment az óhajainak.

A legfélelmetesebb azonban az volt, hogy mindig sokkal messzebb mentek el a kegyetlenségben, mint amit az ezredes valaha is gondolt volna. – Mindannyian értjük Marquez példabeszédét, elég csak a Fideszre és szabadcsapataira nézni, amelyekbe, és így az egyes emberekbe is olyan mélyen ásta be magát az elvakult hülyeség, hogy az ember elsőre elröhögi magát, aztán meg elborzad a kilátástalan alakoktól.

Nem kell nekünk Orbán és az ő kappanhangú álinterjúi, mert amíg a kegyelmes úr nyaralgat, a seggéből előkúszó és jól tartott hívek gondoskodnak a napi szenzációról, és esetükben is látjuk, hogy tényleg sokkal messzebb jutnak a sötétségben, mint amiről Orbán valaha is álmodott volna. Azaz, már a Fidesz sem kell, elég a rajongók pár megnyilvánulása, hogy meglássuk, hol is élünk, milyen hely lett az, ami valaha Magyarország volt.

Az ember amúgy nehezen érti, miért kell megszólaltatni valaha híres, de mára már a demenciával harcoló embereket, és legfőképp miért kell egy zenészt politikáról kérdezni – főleg elbutult állapotban -, mintha az ő szava ebben a témában többet érne, mint Kovács 123 Elek elmélkedése az ivóban. Szörényi Levente ebből a szemszögből egyáltalán nem autentikusabb, mint az emlegetett Elek kolléga, mégis nála érdeklődnek.

Biztosra mennek úgymond, hiszen a Szörényi-féléket olyan jól tartja a hatalom (és gondoljunk itt Nagyferótól Zalatnayig a végtelen sorban), hogy a kérdező biztosok teljesen nyugodtak lehetnek abban, nekik és a hatalomnak is tetsző válaszokat fognak kapni. Ezt pedig a gombák orra alá lehet dugni, hogy az a híresség, aki amúgy pöngetni tud, ugyanolyan hülye, mint az Elek maga, azaz, a rajongás így lesz kerek.

Néha azonban túlzásba esnek a kiválasztott celebek. Szörényi például most a Demokratának azt mondta, hogyha Magyar Péter nyerne, ő disszidálna, ami már elég fajsúlyos kijelentés ahhoz, hogy azt mondjuk, ám, tegye azt, senki nem fogja megakadályozni és legfőképpen siratni. Ugyanakkor tudjuk, hogy ez momentán csak képes beszéd, és legfőképpen arra szolgál, hogy a fejében már régóta furán gomolygó magyarság eredetelméletet előadja.

Jejeje Levente Törökországba menekülne a Magyar Péter-féle terror elől, mert, mint kifejtette, „…én hamarabb nyitottam Keletre, mint a kormány, amikor még réges-régen Örs fiammal együtt elutaztam Törökországba, és megnéztük a Nimród hegyét meg az istenszobrokat. És persze mert ott is láttam egy turulmadarat is…” Az M1-es fölött is van a hegyen, az alá is ki lehet ülni, csak ott épp nem mormol a tenger a bujdosónak.

Hogy félreértés ne essék, mindenki azt gondol, amit akar, mindenkinek van joga megőrülni, de, hogy ez váteszként tálaltatik a magyar gombák elé, az meglehetős veszélyeket rejt magában az ország jövőjére nézvést. Bár tudjuk, hogyha Orbán bukik, nemzedékek kellenek a mocsár elpárolgásához, de, hogy ma ennek a feneketlen mélysége a zsinórmérték, az kies hazánk kilátástalanságának olyan konzerválása, amire nincsen mentség.

Ahogyan nincsen Georg Spöttlére sem. A prostisrácok főmunkatársa a csecsenekhez ment látogatóba Groznijba, és elalélt a látványtól, ahogyan ott a kőkemény csecsen harcosokat kiképzik Zelenszkij ellen. Ők azok a keménytökű fiúk, akik amúgy látványosan szeretnek a levegőbe lövöldözni, de, ha meglátnak egy élő ukránt, akkor inkább angolosan lelépnek. Spöttlének azonban imponálnak a „kemény fickók”, sőt, rajong az iszlámért is.

Idézzük a degenerált urat, akinek a rajongása a Szörényiével egy tőről fakad: „Asz Szalamu Aleikum Groznij. Az elő benyomások a telómmal megörökítve. Nagyon vendégszeretőek, és valóban rögtön a rokonságot keresik, mert hogy ők is Szibériából vándoroltak le a Kaukázusba. Magyarként már a repülőn veregették a vállam az útitársak”. (megj: a helyesírási hibákat kivettem az ősmagyar bejegyzésből, mert hülyén nézett volna ki).

Ezt az iszlám rajongást azért meg kellene beszélnie a tulokkeresztény főnivel, bár annak, akinek élete álma a Kadirovval való találkozás, mint amiről szintén beszámolt, annak sok baja itthon nem lehet. A kommentszekció is örült és rajongott, ami mutatja, miként terjed négyzetesen a hülyeség, de azt is, hogy nagy az Isten állatkertje, és ennek egy kiadósabb része kies hazánk területén fekszik. Nem kell ide már a Fidesz, a mag kikelt és szárba szökkent.

Úgy növekszik és annyira burjánzik, hogy ellene tenni alig is lehet valamit, így csak egy reményünk lehet, nem okoz irreverzibilis károkat az emberek agyában. De, mint már utaltunk rá, mire ez kiderül, mi már sehol sem leszünk, mert nincsen annyi idő hátra az életünkből, a halálunkból azonban sokkal több. Így jártunk: Orbán szétcseszte az életünket, amiért nem létezik megfelelő büntetés. Még a pokol sem az.

Amikor azon merengtünk háborogva lelkünkben, hogyan képzeli a BME gólyatábora, hogy megtiltja a kotont, mivel szerintük a legjobb védekezés a cölibátus, már akkor is elgondolkoztató volt, miképp is ellenőrzik a tiltás betartását. Tegnapra ez is kiderült, motozással, a csomagok kiborogatásával, azaz, semmit sem bíztak a véletlenre, de ez volt a legkevesebb, amit a gólyákkal műveltek a tábor kápói vagy zupás őrmesterei.

Mert és ugyanis a kínzások és megalázások olyan széles tárházát vonultatták fel, amit olvasva egy jogban járatos ember pontokba szedve hosszan sorolta a Btk. azon tételeit, amit a legjobb szándékkal is csak vadbarmoknak nevezhető táborszervezők megsértettek, s amelyek alapján egyesével, de halmazatilag is büntethetők volnának. A magunk részéről rácsodálkozó szájtátással néztük, miket kellett elszenvedni a gólyáknak, akik tanulni érkeztek az egyetemre.

Csak úgy futólag fölsorolunk párat, bár lehet, biztosan ismerik, hiszen végigfutott a komplett magyar sajtón a sztori, hála istennek, mert az ilyesmin csak a nyilvánosság segíthet, különben a szadista barmok suttyomban kínozhatják azokat, akik a kezeik közé kerülnek. Tehát volt itt minden, azaz, tűző napon gyaloglás, ételmegvonás, stopperre fürdés, gyógyszerek elkobzása, motozás, üvöltözés, képek készítése a gólyákról kiszolgáltatott helyzetben, és a többi.

Megengedőleg kiképzőtábornak nevezték a résztvevők – már, aki ott maradt, mert sokan idő előtt leléptek – ezt az egészet, a magunk részéről büntetőtábornak éreztük a hallottak után, amelyeknek az a célja, hogy a megalázásokkal és fizikai zaklatásokkal a delikvenst megtörjék, és engedelmes bábbá alakítsák. Eszünkbe jutott Ray Rigby Homokdomb című regénye, s annak a vége, illetve ősi, mitikus törzsi beavatások is a természeti népeknél.

Náluk, mint ismeretes mindenféle véres próbákat kell kiállni a férfivá válás előtt, a lányoknak meg a nővé avatáskor, mindannyian olvastunk indián regényeket. Ez valami ontológiai késztetés az emberi fajnál, ami a „modernebb” vallásokban is megmaradt, mindannyiban van beavatás, itt, minálunk, az óbégatott kereszténységben a megkeresztelkedés vagy más szentségek felvétele. Ez viszont egy szimpla iskolai tábor volt, bár nem tűnt annak.

Ahogyan elterjedtek a hírek, hogy milyen brutálisan és válogatott formában kínozták és alázták meg a gólyákat az idősebbek, előkerült a magyaros észjárás, hogy régen is ez volt, máshol is előfordul ilyen. Mintha törvényszerű volna, hogy mindig mindent ugyanúgy csináljunk, ilyen alapon a mai beavató táborokban is elővehetnénk például a Mandan törzs elképesztő szokásait, de a Satere-Mawe közösség sem piskóta, ha felnőtté válásról van szó.

Az utóbbi, a Satere-Mawe szertartásán tíz percig kell egy olyan kesztyűt viselnie a beavatottnak, amiben olyan hangyák vannak, amik több napig fájó csípést okoznak a szerencsétlen áldozatnak. Ez például a BME táborában történtekről olvasva simán elképzelhető volna itt is, mert anélkül nem lehet jó mérnök az ember, hogy egy ilyesmit ne bírjon ki vigyorogva, miközben mondjuk nem engedik pisálni.

A Mandanok azonban mindent visznek e téren. Náluk négy napot kell alvás nélkül kibírni, majd a saját bőrüknél fogva felakasztják a tetőre a beavatottat, és addig mosolyogniuk kell, amíg el nem ájulnak, de ez még mindig semmi, mert ezután a buli végére még a kisujjukat is levágják. Ez már igazán delikátnak nevezhető, de nem akarnánk ötleteket adni a jövő évi tábor megszervezéséhez a tulkoknak. Mert máskor is lesz gólyatábor.

A legszebb az egészeben egyébként az, hogy az egyetem vezetése reagált a történtekre, de másképp, mint gondolhattuk volna. Nem keresnek felelőst, nem akarják megbüntetni az elállatiasodottakat, hanem új szabályokat alkotnak a gólyatáborok megszervezéséhez, mert – és most jól figyeljenek – elsődleges céljuk a jelenlegi szabályozás felülvizsgálata, valamint új, mindenki számára megnyugtató és biztonságos szabályrendszer kialakítása.

A munkacsoport figyelembe veszi az eddigi tapasztalatokat és a felmerülő kihívásokat is, ugyanakkor, s ami a legérdekesebb, már évekkel ezelőtt kidolgoztak egy házirendet a gólyatáborokra vonatkozóan, mely más intézmények tapasztalatait is figyelembe vette. Az idei táborokat is ezen szabályok alapján szervezték meg. Érdekes szabályok lehettek ezek, amelyek az idén történteket lehetővé tették. De kár ezt ragozni.

A szem a lélek tükre, a gólyatábor a társadalomé, amelyből fakad, és úgy tűnik, mostanában akkor erre van igény. A legérdekesebb azonban azoknak az idősebb diákoknak a lelke, akik ezt kitalálták, megvalósították, ahogyan porba taposták a többi emberi méltóságát. Föltehető lenne a kérdés, még mi mindenre lennének képesek parancsra vagy éppen anélkül, de látszik, hogy mindenre ezek szerint. És a NER-nek ezekkel baja nincs. A szivárvánnyal viszont igen.

A legszebb az egészben az volt, amikor úgy este kilenc óra tájékán Kovács levelező, ebben az esetben mint a tűzijáték mindenható istene (vö.: operatív törzs) olyan atyai tanáccsal látta el az utcákon, tereken és mindenütt éppen szarrá ázó embereket, hogy a „következő fél órában húzódjanak fedett helyre”. Fölrémlett ebben az utasításban az idők mélyéról Pintér belügyes sms-e a nagy, márciusi havazás korából, amely másik autóba átülést szorgalmazott az alattvalóknak, hogy meg ne fagyjanak.

Kovács levelező intése sem volt kisebb fajsúlyú a túlélést tekintve, mint az, hiszen a hőséges augusztusban megfagyni ugyan nem lehetett, de legalábbis macerás lett volna, ellenben jó esély mutatkozott arra, hogy az istennyila belecsap valaki fejébe, amitől ilyen rajzfilmes módra füstöl majd a buksija, haja pedig égnek mered. Vagy pediglen meghal, tehát nem volt egészen tréfadolog, viszont ezen a ponton kezdett kabaréba fordulni a tűzijáték feltétlen akarása, mint nemzeti nagylétünk újabb elmaradhatatlan esszenciája.

Voltaképp azon kellene elgondolkodnunk, hogy mikor vált a gusztushuszi lövöldözés életkérdéssé, hogy volt-e egy fix pont, vagy folyamatosan alakult olyan eseménnyé, mint ami nélkül élni egyáltalán nem lehet. Nem kihüvelyezhető a lövöldözés efféle metamorfózisa, annyi azonban bizonyos, hogy manapság olybá tűnik, nem is az embereknek van feltétlen szüksége erre, mert egy, a jelen lévőknél sokkal nagyobb halmazuk boldogan él nélküle, hanem a hatalomnak, ami ezzel üzenni szeretne valamit. Hogy mit, az a kérdés.

Ám, ha belegondolunk abba, hogy immár évről-évre mindig az előzőnél sokkal nagyobb, s egyben Európa leghatalmasabbja ez a cirkuszi mutatvány, akkor a rezsim mindenhatósága lehet az üzenet, illetve ez a szándék. De, hogy mi ér végül célba belőle, az már egészen más kérdés. Amúgy tegnap is, az egész napos nyüzsgéssel, hogy majd háromkor megmondják, aztán óránként mondják meg, majd engedélyezik, illetve egy órával eltolják a nagy mutatványt, valami olyan pótcselekvést lehetett látni, amit a kormányzás helyett prezentáltak.

Viszont nem vagyunk mi Magyar Péter, aki harcos ellenzékiként már este kilenckor a felelősöket kereste, mert tudjuk, ez ilyen égbe kiáltott szó, felelős, ha van, az csak a meteorológus lehet, mint volt már rá példa. Tegnap este ez a felelősség odáig tolódott, illetve egyetlen tétje volt, hogy a tűzijátékot minden körülmények között, ha úgy adódik, hajnalban is meg kell tartani, s ebben valami fölsőbb, a Karmelitában székelő hatalom óhajtását lehet felfedezni. Kovács is egész nap neki dolgozott, miközben úgy csinált, hogy a népekért aggódik.

Más szemszögből, miközben fanyalgunk a robbogatás miatt, a populizmus utcájába sem szeretnénk besétálni. Régebben, a boldogtalan békeidőkben volt egy mértékegység, a lélegeztetőgépé, hogy mennyit lehetne ennyi pénzből vásárolni. Amióta azonban beszerezték azt a sokezer darabot, már ez is okafogyottá vált, ugyanakkor – mint új mértékegység -, a kórházi klíma kerülhetne elő. Csak e téren sem szabad túl sokat nyüszögni, mert még nekilátnak megint fürkészni meg portyázni a saját hasznukra.

Mint kitetszik, számos kérdést fölvet a tűzijáték gondja, s abba még bele sem gondoltunk, hogy háborús vészhelyzet idején erre mi szükség van. Abból a szempontból is, hogy netán valakik azt hihették volna, hogy mivel a nyáron Orbán nem győzött a kellő mértékben, nem tudta bevenni Brüsszelt, bekövetkezett az, amit akkor vizionáltak a gombáknak, hogy Putyin ideküldi az atomot. Bár tudtuk arról, hogy az csak ámítás, ez a világvégét idéző robbogatás viszont valós volt, legyőzte a képzelt ellenséget a soknevű hadügyminiszter.

Azt is be kell látnunk azonban, még az is lehet, hogy mai cinikus dolgozatunk sokaknak nem fog tetszeni, mert valami különös ok miatt a tűzijáték jelenségét áhitatos misztériumnak tartják, itt alélnak el a földön, hogy mi történik az égben, talán még borzonganak is. Tegnap épp azért talán, mert szarrá ázva mocorgott bennük a tüdőgyulladás, ezt azonban a tízparancsolat betartása gyógyítja, mint közismert NER-es csodakúra. Viszont az a legszebb, hogy a MÁV is alkalmazkodott, a mentesítő járatokat egy órával később indította.

Hogy mennyi ért belőlük célba, az momentán nem ismeretes, de milyen szép is lesz ma dolgozni menni a szalag mellé annak, aki hajnalban ért haza, de ezek szerint a cirkusz ennyit (is) megért. Tegnap is emlegettem a feledkezés aktusát, ami most központilag irányított volt, kaptak a népek egy óra szájtátást, amitől erre az időre elfeledték a nyomorukat, viszont máma van a katzenjammeres ébredés. A hatalom ópiumaival ez a baj, hogy a hatásuk egyáltalán nem tart örökké, sőt, nagyon rövid ideig, és akkor sem biztos, hogy nagyon jó.

Ez a gusztushusz olyanná vált mostanában, mint egy monumentális falusi búcsú. Nem lehet véletlen, és már 2001-ben elkezdődött, amikor Orbán első országlása idején a korona másolatát Esztergomba úsztatták. Szakrális jelleget akartak ennek az aktusnak adni, de már akkor is arról szólt a dolog, hogy pár milliárdot el lehessen számolni baráti zsebekbe. Ugyanakkor nem tudjuk, az akkori másolat fröccsöntött műanyagból – vagy miből – készült, de az út szinte nyílegyenes volt a bádog, csattogó kerekű Szent Istvánig és a tizenöt milliárdos tűzijátékig, ami szintén nagyrészt a zsebeknek szól.

Az ünnep és a rendszer szerves fejlődése mutatkozik meg ebben, hogy a második hatalom tizenötödik évében a Karmelitában szabják meg a sör és a fröccs árát, hogy ez az egész voltaképp nem az, ami, nem az államalapítás ünneplése, hanem divertissement a gombáknak, a feledés aktusa, ha még van olyan tartalom az agyukban, ami kimosható, majd pátoszokkal kiöblíthető. Illetve alkohollal leszorítható a gyomorba. Cirkusz lett az ország, Orbán cirkusza, cukormáz a valóságon, s ha az immár négynapos búcsú nem lenne elég a talpasoknak, kapnak hozzá evangéliumot Kövértől. Nagyon aktív a napokban a pedellus.

Ha jól emlékszem, Churcill mondta, hogy annak a statisztikának hisz, amit ő hamisított, és ez akkora igazság, hogy a NER is él vele, most már Kövér et. is. Mert erre a mérési eszközre hivatkozva tett közzé az ünnep okán egy diadalmi jelentést, valami olyasmi lebeghetett a szeme előtt, hogyha a hazugságot számokkal támasztja alá, akkor jobban hihető lesz. Az az érdekes helyzet állott elő azonban, hogy számokat nem mondott, csak sejtette, hogy igaznak tűnjön a hamis, amikor azt jelentette ki, „statisztikailag igazolható, hogy száz évre visszamenőleg nem volt olyan tíz egybefüggő éve az országnak, mint amilyen ez az évtized volt”.  

Íme, hölgyeim és uraim, a statisztika, mint bűvszó, a hazugság takarása mint az arra való hivatkozás. Ugyanakkor ilyenkor nem árt pár adatot odabiggyeszteni, Kövér et. azonban ilyennel nem bíbelődik, és nem biztos, hogy azért, mert lusta, hanem, mert amikről beszél, az esetleg számokkal ki nem fejezhető. De nézzük egészében ezt az egészet: „Statisztikailag igazolható, hogy száz évre visszamenőleg nem volt olyan tíz egybefüggő éve az országnak, mint amilyen ez az évtized volt, legyen ez gazdasági vagy életszínvonalbeli értelemben.” Delikát, de van folytatása is, meg kell ismerkedni vele a boldogsághoz.

Kövér szerint „a kiemelt időszak, amely alatt a Fidesz kormányzott, mindenféle területen, így a kulturális életben, a védelempolitikában és a nemzetpolitikában egyaránt olyan sikereket hozott, amelyekre vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon messze találhatók példák a magyar történelemben”. Mindehhez persze egy rohadt szám nincsen társítva, csak egy adatot tudunk meg, a magyarságnak ez a feledhetetlen életszakasza 2012 és 2022 közé tehető, ami korrelál a kedves vezető 2022-es kijelentésével, csak akkor még azt is hozzá tette (a választás előtt): „Magyarországnak továbbra is előre kell mennie, nem hátra!”

Mint kitetszik, Kövér et. a főnökét használja szakirodalomként, ugyanakkor feltűnő, hogy ott valami a fideszes legendáriumban is megszakadt, csak azt nem tudjuk, azóta már olyan szar a helyzet, mint ahogyan érzi az ember, vagy netán még rosszabb. Mert erről egy rohadt szó nem esik. Ám, hogy a totális boldogság miért torpant meg, nem igazán tudható, hacsak nem épp Kövér et. egy nappal azelőtti, szintén ünnepinek szánt hőbörgése nem utal rá, miszerint, mint emlékezhetünk, immár emberségünkben támadnak minket (a tuggyukik, a wokok). Kultúránkat rombolják, a csattogó Szent Istvánt tagadják.

Mi marad így már, csakis a tűzijáték, a legnagyobb és leghatalmasabb. Viszont megint vihar fenyeget, azaz nem lennénk sem a meteorológusok, sem az operatív törzs helyében, sem az ünneplő sokadaloméban, amely tagjai majd alkalmasint nem tudják eldönteni, mi az az égen, rakéta vagy istennyila, mert álom és való ennyire végletesen keveredett össze bennünk. A helyzet tehát nem egyszerű, viszont annyira jó, hogy a Holdról is látszik. Arra azonban felhívnánk a figyelmet, hogy az ottani kép kábé egy másodperces csúszásban van az eredetihez képest, tehát onnan nézve sem igaz aktuálisan semmi.

Meg Kövér dumájában sem. Az űrból megfelelő távolságból figyelve még csak a korona úszik Esztergom felé, még messzebbről csak ott tart a történelem, hogy épp Orbán beszél az újratemetésen, és az ufók nézik a nagy távcsövükön, ki ez az alak, illetve azon gondolkoznak, megmentsék-e az emberiséget tőle. De, látjuk, nem léptek közbe valami különös ok miatt, tán azt gondolták, elég érettek vagyunk, hogy magunk lépjünk ez ügyben, de nem rendelkezünk ilyen tulajdonságokkal. Helyette hallgatjuk a dumát a soha nem volt aranykorról, csattog a Szent István, és vedeljük a fix áras szeszt. Mondom, divertissement, úgy is, mint feledés.

Nyolc schengeni ország (Lettország, Litvánia, Észtország, Svédország, Norvégia, Dánia, Finnország és Izland) az Európai Bizottsághoz fordult, mert kies hazánk, élén a Fidesszel vízumkönnyítést ad az oroszoknak. Ez a pátoszos nevű nemzeti-kártya program, ami már azért is gyanús lehetne, ahogyan a kollégisták a „nemzet” szóval bántak, hogy egyrészt kiüresítették a jelentését, illetve valami ganyét takarnak vele. A nemzet szó legalább annyira gyanús, mint a kokárda viselése a kisajátítása után, amikor fidesztaknyos lett.

Ugyanakkor a lettek vagy az észtek (és a többiek) nem érthetik ezeket a finomságokat, ők csak attól tartanak, hogy a Fidesz a schengeni határon belülre engedi az oroszokat, amiben a jelenlegi helyzetben elég nagy biztonsági kockázat rejlik. Éppen ezért a nyolcak udvariasan, ahogyan a diplomácia nyelve azt igényli, „aggodalmukat fejezték ki Magyarország döntése miatt”. Ezt a sztaniolba csomagolt aggódást aztán Szijjártó „hazugsághadjáratnak” nevezte, hogy az emberben fölötlik a kérdés: mi a jó isten baja van ennek.

Szijjártó diplomáciai készségeit és képességeit ismerjük, de ennek tükrében is sok, hogy egy aggodalmat kifejező mondat után olyanokat rikácsoljon, mint most: „a háborúpártiságtól elvakult észak-európai és balti kollégák – állítása – színtiszta hazugság”. Idáig érezzük Szijjártó szájszagát, ahogyan ordít és toppogat, de különösebben ezúttal nem foglalkozunk vele, hiszen ezekkel az országokkal – mint ahogyan a fél világgal – már rég összevesztünk. Azaz, semmi nóvum nincsen a dologban, csak majd később egy esetleges pofáncsapás.

Hogy kihajítanak minket „Schengenből” annak minden útleveles folyományával együtt, de ismerjük az Uniót, nem megy az olyan könnyen náluk, mint ahogyan kellene. Itt és most azonban ez a hazugsággal vádolás az érdekes. Mert mi a garancia arra, hogy nem a nyolcak (meg a fél bolygó) hazudnak, hanem éppen Szijjártó. Ez csak ilyen elméleti fölvetés, mert ugyan lehet mondani magamról, hogy az igazság bajnoka vagyok, ám, ha egyszer is hazugságon kapnak, oda a nimbusz, és a Fidesz kitörölheti az arschát a nemlétező igazával.

Hogy mennyire lehet hinni nekik, azt amúgy tudjuk, de épp ezekkel a történésekkel párhuzamosan adtak újólag bizonyságot róla, hogy semennyire sem. Magyar Péter kórházban járt (most ezzel tartja napirenden magát), és látta, illetve velünk is láttatta, hogy Takács Péter államtitkár az intézményekben meglévő kellemes húsz fokról hadovált a tévében, s ezt nézték a betegek a kórteremben harminc+ fokban kókadozva és izzadva. Innentől csak az a kérdés, az emberek a tapasztalatuknak hisznek, vagy az államtitkárnak a dobozban.

Mert régebben arról is született tanulmány, hogy a gombák, bár a bőrükön érezték az inflációt, ugyanis szó szerint sokkal kevesebb zsömlét tudtak venni mint előtte, inkább hittek a propagandának, hogy jól élnek, mint a korgó gyomruknak. Csodálatos lélektani dolgok ezek igazról és hamisról, valóságról és álomvilágról, ami a kerítésen belül szuperül működik, azon kívül nem annyira, ezért jön mindenki szembe az autópályán, mint most az északi nyolcak is, akik nem hisznek sem a Fidesznek, sem Szijjártónak.

Őszintén szólva minden okuk meg is van rá, másrészről Szijjártó elvesztette a jogait, hogy higgyenek neki, és most már a lehetőségét is. Persze nincsen ezzel egyedül, elég a főnökére nézni, rangjára a brüsszeli hivatali kávézóban, ugyanakkor ez nem is olyan nagy baj már, az viszont igen, hogy a fiúk ettől az egésztől kezdenek – ha lehet – még jobban meghülyülni. Ez a mindenki ellenünk van életérzés nagyon rossz dolgokat hoz elő belőlük, elég például Kövér et. mostani „ünnepi” beszédére gondolnunk, ami tényleg maga a téboly.

Ha már hallottak róla, akkor is fölidézem, miszerint „immáron emberi mivoltunk áll átfogó ostrom alatt”. Ezzel nem az elképesztő tartalma a legnagyobb baj (persze az is természetesen), hanem az, hogy ez az üldözött, sarokba szorított patkány attitűd majd milyen reakciókat vált ki belőlük, ha tényleg szorul a hurok. Egyébiránt, hogy rögzítsük a fentebb előadottak súlyát (oroszok meg a betegek), a fiúk hazaárulók és emberellenesek, kivéve a saját kutyájuk kölke, aki viszont minden földi jót megkap a többiek kárára, akik mi vagyunk.

Mint kitetszik, bár az atyuska szabadságon henyél, azért nélküle is élénken zajlik az élet, és éppen ez az, ami fölveti azt a kérdést, szükség van-e rá egyáltalán. A kutyák ugatnak, a karaván halad az ugaron, olyan flottul megy minden (lopás és ámítás), hogy a hiánya föl sem tűnik. Bár tudjuk, hogy ő a mindent egyben tartó bűzös kötőanyag, mégsincsen rá egy csöppnyi szükség, viszont a többire sem. Egyikre sem, egyáltalán, akik még mindig ott tartanak, hogy Gyurcsány. Mert szerintük ő az oka a kórházak mostani állapotának. Ilyet pedig mi is tudnánk.

A BME gólyatábora már a hét közepén elkezdődött, de az ottani történésekkel még nem volt időnk foglalkozni, mert mindig közbejött valami fontosabb (keresztek, lopások és egyebek). Meg persze, minek is figyelne az ember egy ilyenre, hacsak nem valami eget verő baromság miatt, amire viszont, valljuk meg, a NER tizenötödik évében jó esély van. És így is lett. Ezért, ami alább következik, arra leginkább az a frappáns mondat illik, amit – ha jól emlékszünk a Száz év magány vonatkozó részére – Amaranta mondott második Aureliano feleségéről, miszerint „ennek még a seggéből is böjti szelek fújnak”.

Innentől nem fokoznám tovább az olvasóközönség érdeklődő toporgását, bár nagy valószínűséggel úgyis hallottak az eseményekről, hogy aszongya, a gólyatábor szervezői (EHK) megtiltották a hallgatóknak, hogy gumióvszert, magyarul kotont vigyenek magukkal a táborba. Többen tréfának vagy tévedésnek vélték a dolgot, de kiderült, nem az, egészen komolyan gondolják a tiltást, és indokuk is van rá. Attól, hogy nem lehet koton a táborlakóknál, azt remélik, hogy az ifjak önmegtartóztató életet élnek majd, és nem fognak üzekedni minden bokorban, mint a nyulak. Valami ilyesmi a vágyott cél.

Bár fel is hívták rá a figyelmet, hogy a tábor ideje alatt „kerülendő a szexuális kontaktus”, mintha ez valami kolostor lenne, apácazárda, benne a cölibátusra fölesküdött alanyokkal, akiknek amúgy kínzó, pornográf álmaik vannak, s emiatt éjszakánkét csatakosra izzadják az ágyukat. Hogy nem tréfálnak, az is mutatja, hogy egy bizonyos Radácsi Kristóf, az EHK elnöke elmesélte, „egész nap számon tartják a gólyák közösségi aktivitását a szabályok betartása érdekében, még a szabadidőben is”. Innen nézvést ez a cölibátus mellett olyan kiképző tábor jelleget is ölt, és ez az többek között, ami miatt méláznunk kell miatta.

Nem tudható, ez a Radácsi elnök mennyi idős lehet, de őt már a NER szocializálta minden bizonnyal, és ilyen lett. Nem tudjuk, mitől jött ez a szexet tiltó ötlet, de emlékezhetünk, hogy a Fidesz és folyományai mennyire szeretnek az alattvalók bugyogójában matatni, gyereknemzésre buzdítani őket, ilyenek, éppen ezért nóvum, hogy most éppen ennek az ellenkezője történik a tiltással. Az azonban közös, hogy hatalmi szóval intéznék már ezeket az intim dolgokat is, Radácsi elnök például mondhatta volna Virág elvtárs szájával, hogy „Hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának”, és mindjárt helyben is lennénk.

Illetve voltaképp ott is vagyunk, midőn fölfedezzük a párhuzamokat, és Radácsi elnök túlbuzgalmát, ami valami szervilis megfelelési kényszerből fakadhat. Azt nem tudjuk, a hallgatók miként reagáltak a tiltásra, röhögtek rajta és juszt is üzekedtek, vagy fölcsatolták az erényöveket, illetve arról sem érkezett híradás, hogy a nagyságos EHK miként ellenőrzi az ifjakat, megmotozza-e őket, hogy van-e náluk koton, illetve mi a bünti, ha mégis. Innentől egy kicsit lukas a sztori, de nem is kell voltaképp több, mert megkaptuk, amit akartunk. A NER torz képét pár túlbuzgó csinovnyikban manifesztálódva.

Egyébiránt megszólaltak a témában a nagy öregek is, melyek közül elég Deutsch elvtárs véleményét közölni, aki tőle szokatlan módon higgadtan reagált, és azt a következtetést vonta le, hogy „régen minden jobb volt”. Nem tudjuk, mire gondolt mindenki szeretett Tompikája, csak erősen sejtjük, amikor eszünkbe ötlenek azok a suttogó legendák, hogy ezek a kollégisták miket is műveltek a kollégiumi szobáikban kotonnal vagy anélkül, de a Kádár rendszertől egyáltalán nem zaklatva – e téren -. Azaz, szigorú logika mentén haladva Deutsch et. az átkost sírja vissza, szemben a jelennel. Vagy csak a fiatalságát gyászolja.

Még az is lehet, de ez az ő nyomora. Az viszont már a mindannyiunké közösen, hogy ezt a jelent viszont ők teremtették meg ebben a témában is képmutatóan, az EHK és Radácsi elnök az ő édes gyermekük, mint ahogyan Szájer is. Más a víz, amit prédikálnak, és a bor, amit isznak, ezzel az EHK-val viszont az a baj, hogy ezek a jelek szerint önjáróak, buzdítani sem kell őket a hülyeségre, megy az saját kútfőből is. Íme, hölgyeim és uraim, így sikerül egy koton mentén fölvázolni a NER-t magát, de választhatnánk akármilyen kiindulópontot, akkor is csak ugyanoda jutnánk el. A velejéig romlottsághoz különféle alakokban.

Zárásképp, de csöppet sem utolsó sorban annyit jegyezzünk meg, hogy ez az egész kotontiltás nem tűnik igazán jogszerűnek, mert, hogy tizennyolc év fölött mit csinál egymással két ember, persze, ha azt a négy fal között teszi, ahhoz egyáltalán semmi köze senkinek. Másrészről és megengedőbben, ha azt a kotont azért vinné a táborba valaki, hogy vízzel föltötve azokat velük hajigálódjon, így csatázzon, akkor mi van. Tehát nem igazán áll meg a történet, de hát, ez a Tompika által létrehozott Magyarország, élvezzük ki tehát annak összes örömeit. Legfőképpen azt, hogy van jogunk röhögni rajta. Egyelőre még.

Elvtársak. Megint támadják a hitünket, üldözik kereszténységünket, bujdokolni kell a hazánkban, mert keresztet állítunk a Citadellára. Hogy miért fáj ez nekik, nem tudjuk, pedig csak példát akarunk mutatni a hanyatló, istentelen nyugatnak, de és ezért körbevesznek bennünket a pogányok, a woke fiai, isten, haza, család ellenségei, akik nem értik, miért fontos mindenhová keresztet rakni kőből, fából, fémből, mindenből, míg egy óriási, hittel teli kereszt nem lesz országunk Mária, Jézus meg az aprószentek dicsőségére, és a mi boldogságunkra. Fújjuk meg a harsonákat elvtársak, hiszen látjuk, még a „rendszeresen bérmálkozó” Gyurcsány is a keresztünk ellen van, pedig tudjuk, ez a Gyurcsány maga az ördög, így az is kitetszik, még a rendszeres bérmálkozás sem véd meg a gonosz ellen. Mi a teendő tehát, elvtársak, nekünk még gyakrabban kell bérmálkoznunk, sőt, a szentségeket rendszeresen felvennünk. Keresztelkedjünk gyakorta, ne feledjük a mindennapi első áldozást, bérmálkozzunk gyakrabban, mint ez a Gyurcsány, délutánonként ne feledjük a házasság szentségét, és estelente az utolsó kenetet. A bűnbocsánatról nem beszélek, elvtársak, hiszen mi bűntelenek vagyunk, maga a Párt a feloldozás, amely mutatja nekünk az igaz és egyetlen utat. Tartsunk otthon szentelt vizet és szent olajat, sárkány ellen sárkányfüvet és a woke ellen fokhagymát. Legyen kereszt mindenütt a lakásban, még a budin is, hogy Isten áldását kérhessük ürítésünkre, ami közben énekelgessünk zsoltárokat. Betegség és mindenféle nyavalya ellen tartsuk be a tízparancsolatot, gyermekeinket pedig nádpálcával tanítsuk a hitre. A közjószágok napirendjét úgy alakítsuk, hogy reggelente keresztelkedjenek, tízóraira ejtsék meg az első áldozást, dél körül bérmálkozzanak, estére pedig kérjék ki az utolsó kenetet. A szent házasság kötelékét elég hetente magukra venni, ügyeljünk arra, hogy gyermekeink szeme kellően fennakadjon, kizárólag a mennyország irányába, suttogva beszéljenek, és ne rágcsálják a szent ostyát. A nagyobbacskáknak nem ilyen szigorú a napirend a szentségek rendszeres felvételében, elég két-három naponként, de mindenképpen többször, mint a Gyurcsány. Tíz éves kor felett az iskolából hazafelé menet állítsanak kereszteket minden kapualjba, egy-egy gyors misét is celebrálhat ott az élelmesebbje, ezért az iskolák büféjében hozzáférhetőnek kell lenni egy tábori mise minden kellékének. Tizennégy éven felül vállalják a vendégmunkások megtérítését, az akkumulátorgyárak mellett mindig akad víz, ott merítsék meg őket, kínait, thaiföldit, mindet, és azonmód léptessék be őket a pártba is, ahol az ikszelést kell gyakorolniuk gregorián dalok hallgatása közben. Legyen tele az ország Keresztelő Szent Jánosokkal, kis, copfos Szűz Máriákkal, és minden választókerületben ki kell jelölni egy Jézust is. De addig is, hogy ezt a kívánatos állapotot elérjük, reggel, délben meg este a fentebb említettek szerint folyamodjunk a szentségekért, ha netán hitetlenek vennének körül minket az utcán fenyegetve, hogy nevessünk, meg nézzük meg, milyen szép a szivárvány, ne dőljünk be az incselkedésüknek, amit a gonosz diktál, hanem tiszta hittel igyekezzünk megtéríteni őket, s ha ellenállnak, rakjunk kis máglyákat a talpuk alá, hogy megismerjék a magyarok istenét. Szóval, nem kell lacafacázni velük elvtársak, megnyúzni, fölnégyelni, parazsat dugni a lukukba mindnek, amíg szuszognak, és nem lesz a mi istenünk az ajkaikon… Hahó, doktor bácsi… hová visznek… ki ez a sok fehér ruhás alak… nem akarok szurit… ember, most jövök a templomból… nem akarok szurit, nem akarok, csak egy kis szenteltvizet ostyával, meg egy kis utolsó kenetet… Éljen a Párt, elvtársak, meg a kereszténység.