Kategória: Egyéb

Pintér Sándor rendeletet alkotott arról, hogy Magyarországon csak akkor végezhető el az abortusz, ha előtte a nő meghallgatta a magzat szívhangját. A rendeletet megértve, de tudomásul nem véve az első kérdés, ami ilyenkor fölvetül: milyen jogon? Tudjuk a választ, a hatalom jogán. Ámde kérdésünk az volna, ha már Pintér, mint röneszánsz ember annyi mindenhez is ért, ez az irányítása alá tartozó területek melyikébe tartozik. Mert és ugyanis belügynek nem tűnik, oktatásinak sem, s habár egészségügyinek látszódik ugyan, de ez leginkább morális kérdés, nem egyszer egzisztenciális megfontolásokkal fűszerezve. És nem ismerünk olyan hatalmat, amelynek ezek fölött rendelkezési joga volna.

Továbbra is fenntartjuk azt az álláspontunkat, hogy az ilyen legbensőbb, amúgy is tragédiákkal övezett döntésekhez semmilyen Pintér Sándornak és örvendező Dúró Dórának az ég egy világon semmi köze nincs. Megpróbáljuk mégis az indulatokat félre téve higgadtan felmérni a helyzetet, és elmondani azt, mit gondolunk erről az egészről a magunk egyszerű, barlanglakó módján. Olybá tűnhet, ez a Pintér által jegyzett rendelet nem egyébről szól, mint a nők lelkére hatni kívánó, őket megalázó és meggyötrő módon mintegy gyilkosnak kiáltva ki őket, vagy ezt a tudatot erősíteni kívánva bűntudatot kelteni bennük, amikor amúgy is tele vannak azzal. Mert nem határtalan jókedvében és boldogságában jelentkezik valaki egy ilyen beavatkozásra.

S bár így tűnik, hogy ehhez sincsen semmiféle joga Pintérnek a már emlegetett hatalmon kívül, a helyzet mégis az, hogy ez az egész ennél jóval agyafúrtabb és cifrábbul aljas, mint első látásra és felindulásra tűnik. Ránézésre, látszólag és a bávatagoknak kiszerelve ez nem egyéb a fiedesztálibok előadásában, mint érzelmi ráhatás a nőkre, akik magukat kétségek közt cafatokra szedve, hétszer meghalva és éjszakákat átzokogva döntöttek úgy, nem akarják megszülni azt a gyereket, mert valami ok miatt – amihöz senkinek semmi köze – nem lenne jó vége annak, ha ezt megtennék. Sem nekik, sem a születendő gyereknek, mindkettejüknek vagy még netán a leendő apának sem. Ezek nem fütyörészős elhatározások.

Komoly, megfontolt döntések, mert hiába óbégatja a könyvdaráló Dúró örömében, hogy a gyerek szent és a legnagyobb érték, fölmondva a Fidesz hamis mantráját, csak azt feledik el, nagy valószínűséggel azok a nők is így gondolják, akik mégis úgy határoznak, hogy ennek a szentségnek most nem kellene megszületnie, mert életen át tartó szenvedés fakadna belőle. És sokszor ez, hogy inkább ne jöjjön a gyerek arra a világra, ahol iszonyú élete lenne, humánusabb, bölcsebb és szeretettelibb döntés, mint a mindenáron való szülés. Ez az érzelmi és logikai oldala ennek az egésznek, a társadalmi pedig annyi, hogy senkinek nincs joga rendelkezni a nők testével, mint ahogyan a bugyogójukban matatni sem.

Sem Pintérnek, sem a Fidesznek és sem az egyháznak, hogy az ebben az ügyben legbűnösebet említsük, ki sem fejtve annak abszurditását, hogy állítólag szűz, a női testről mit sem tudó vén faszik, kujonok és egyebek szólnak bele ebbe, ahogyan az is mókás, hogy ők adnak házasság előtti tanácsokat a leendő ifjú párnak. Ez egy másik mezsgye azonban, és a történelmi kontextusból visszatérve Pintér rendeletére, egyszerű számolással, és a magyar egészségügy siralmas állapotának képletbe vonásával mutatjuk meg azt, hogy ez az egész nem egyéb, mint az abortusz bújtatott és adminisztratív tilalma. És ez a módszer még alávalóbb annál, mintha tisztán, szó szerint kimondva egyszerűen tiltanának, de ezt nem merik megtenni.

Sunnyognak tehát, illetve Pintér sunnyog rendeletében Orbán – és az összes többi keresztényfasiszta – nevében. Minden további ragozás helyett ugyanis elég abba belegondolnunk, hogy a szívhang legkorábban hét-nyolc hetes magzati korban hallható, a terhességmegszakítás légkésőbbi ideje a tizenkét hét, nagyon könnyen előfordulhat tehát az, hogy a terhesség megszakítását kérő nőnek abban a szűk, három, négyhetes intervallumban nem sikerül időpontot kapnia az előírt hallgatózásra, és akkor egyszerűen úgy járt. S mielőtt nekilátna a nagyérdemű élénken tiltakozni, hogy ilyen nem lehet, elmondom mindenkinek: dehogynem. Minden lehet, olyasmi is, amit eddig el sem tudott képzelni.

Mint ahogyan eddig ilyen rendeletet is nehéz lett volna. Olyat, amely állítólag arra alapoz, hogy a terhesség megszakítását hosszú lelki tusa után elhatározó nő a szívhangot meghallva módosítja döntését. Jelezném, hogy ilyesmi csak a mesékben van, ahol a jó mindig győz, és az élet a végén mindig gyönyörű lesz. Magyarország azonban nem ez a hely, hanem olyan, ahol egy rendőr alkot rendeletet voltaképp a nők testük felett való önrendelkezéséről, és az ilyen országokat, ahol ez megtörténhet, egészen fura nevekkel szoktuk illetni. Innen nézvést az is mindegy, hogy – amint sokan felhozták – Pintér ezzel a Horthy-korba álmodja vissza magát. A mi korunk Orbán kora, ahol egyet tehetünk, azt javasoljuk, Pintér hallgatgassa a saját elhamvadt szíve hangjait.

De tovább is megyek a végére érve, megmutatom Füst Milánnal (Hábi Szádi), milyen bonyolult is ez az egész: „Hallod-e egyetlen fiam. Én vagyok oka életednek. De nekem volt gyönyörűség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nékem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy, ezt követeli a meggondolás. És ez az első tétel. És mégis én vagyok kénytelen korholni téged, amiért elégedetlen vagy azzal, amit tőlem kaptál. Figyelj ide! Én nem vagyok felelős az egészért, én is áldozat vagyok: a szenvedélyeimé és érzelmeimé. És ez a második tétel.” – Persze nem kell ebből túl messzeringó következtetéseket levonni, hanem csak azt, ennyi az egész, amihöz senkinek semmi köze.

A téren, ahová le szoktam járni, hogy ötszáz méter hatósugarú életteremet jól belakjam, és sütkérezzek ott, meg bámuljam a felhők folyását, nyaranta, mindeddig egészen október végéig megnyugtató hangon csobogott a szökőkút. Ettől olyan élethangú lett az egész, kiegészítve a kiskölkek műanyag, lökködős közlekedési készségeinek surrogásával, a levelek zizgésével és a népek halk vagy hangosabb beszédével, ami egységbe olvadva megadta a tér alapzaját már hosszú évek óta. Egyik nap azonban ebből a megszokott harmóniából valami hiányzott, mintha a zenekarból szabadságra ment volna egy szekció, és a szimfónia csonkán hangzott volna fel és el, hogy az ember jó darabig nem is tudta, mi a baj, csak azt, hogy valami van.

Tehát a baj. Ez talán ott kezdődött, amikor Orbán Viktor úgy határozott nagy gonosz hatalmában, hogy a járvány örve alatt, arra mutogatva kivérezteti azokat a városokat, amelyek az önkormányzati választások során számára elvetemülten úgy határoztak, hogy nem fideszista irányítás alatt képzelik el a jövőt. Vannak még ilyen népek az egyensárgának képzelt országban, magukat önállónak álmodó szigetek, szigetecskék, foltok, akik szabadságot álmodnak a hatalom számára elviselhetetlenül, akiket szintén a hatalom logikája szerint meg kell büntetni keményen. Így hát, ami pénzt lehetett, azt elszedett tőlük a rezsim ocsmányul mutogatva a kórságra, amiből viszont köreikből sokan gazdagodtak, mégpedig cefetül.

Mindez azonban csak a bevezető volt azzal az Orbán számára nem várt folyománnyal, hogy a szakadár és ellenálló városok mégis működtek annak ellenére, hogy a földdel tette volna egyenlővé őket a legszívesebben, ahogyan puszipajtása teszi, illetve tette azt az ukrán településekkel, amelyek nem neki tetszően fütyöltek. Orbánnak – hála Istennek – működő hadserege nincsen. Bár egy-egy liberális fészek legyalulására, pláne azok fegyvertelensége miatt, még alkalmas volna a nagy honvédő haderő, de ettől – egyelőre – megvéd minket, hogy mégis csak Európa közepén adatik élnünk, ha néha már olyan minőségben is, akárha a csendes Donon túl volnánk, ráadásul száz évvel ezelőtt. Vagy korábban.

Szóval a háború most meg. Amikor ez kitört, ahogyan Putyin lerohanta Ukrajnát, még nem gondoltuk volna, hogy ez is Orbán malmára hatja a vizet, de megtörtént. Igaz, nem is maga a háború, hanem annak aljas tálalása hozta el Orbán újabb kétharmadát, és azt is, hogy a háború folyományait is a maga javára akarja fordítani. Nem véletlenül született meg a sokadik veszélyhelyzet, ezúttal energia névre keresztelve, ami szintén nem azt a célt szolgálja, hogy a dolgok megoldódjanak, hanem, hogy legyen újabb indok a zavarosban halászni, és azt tenni, amit csak akarnak. Tesznek is. Nem engednek belelátni a kártyáikba, de semmi nem indokolja a világ híreit elnézve, hogy hét-, tízszeres áron adják a gázt, áramot.

Pedig annyiért adják. Ez pedig olyan Magyarországnak, mintha bunkósbottal verték volna fejbe, és nem csak a lakosságot, hanem önkormányzatokat, cégeket, mindenkit, hogy kies hazánk most épp készül működésében leállni. Cégek szűnnek meg, színházak, fürdők, mozik etc. zárnak be, mert képtelenek kifizetni az energia árát, amit úgy vágott oda nekik Orbán a nagy tavaszi rezsimegvédő hazugság után, mint Kövér annak idején az akasztós kötelet a neki nem tetszőknek. Csakhogy most nincs kivétel, s míg két éve csak a szakadár városok, most már a sajátjai is rohannak a csőd felé, mindannyi, és nincs kegyelem. Az ország tényleg készül összeroppanni és működésképtelenné válni.

Nem kellene ennek feltétlenül így lennie, ha a propaganda szerint az elmúlt évszázad tíz legsikeresebb éve nem úgy zajlott volna le, ahogy. Ha a pénzt nem ellopták, egyházaknak adták, stadionra, templomépítésre és futballra fordították volna, ha netán fölhagyva az árfolyammal való játszadozás és nyerészkedés lehetőségével, bevezették volna az eurót. Ha leszakadtak volna az orosz energiacsöcsről, s ha nem utolsó sorban működő, nem összeszerelő üzem jellegű, a dolgozót a multinak kékszegélyű kistányéron fölkínáló gazdaságot építettek volna, s ha a bérek közelítenének az európaihoz. Ha benne lenne az országban a tíz évig ömlő uniós pénz – ami nincs -, most nem állna összeomlás előtt az egész.

De ott áll a fentiek miatt. Ezért lett – és semmi másért – a tér szimfóniája hiányos, ezért álltak le a szökőkutak még a nyárban, mert nincs pénz működtetni őket. S bár ez amúgy apró dolognak tűnik, mint amitől még vígan lehet éldegélni, de szimbolikájában mégis hatalmas. Mert mutatja a telet, a visszavett fűtést, a lekapcsolt közvilágítást, hogy a karácsonyi díszekről ne is beszéljünk keresztényi kipcsak honunkban, s mindez arra utal és mutat, hogy előbb-utóbb nem csak életünk külső terei, az azokat komfortossá és meleggé tevő kellékei fognak megszűnni, hanem maga az élet is. A civilizáció maga. Ilyen szintű romlás pedig sehol a környékünkön nincs és nem is lesz. Tessék ezt megköszönni Orbánnak és a rá szavazóknak.

Pár hete az egyik honatyánk, rajta tartva kezét napjaink üterén, s gondjaink közül a legfajsúlyosabbat megragadva azzal a javaslattal élt, ki kellene vonni az ötforintosokat a forgalomból, mert többe kerülnek, mint az előállításuk. Csudálatos idea, amit a magam részéről azzal toldanék meg, az ötforintosokkal nem is ez a legnagyobb baj ma már, hanem az, lószart sem érnek Gyurcsány kedvenc kifejezését használva, bár ő a mamájának címezte a mondanivalóját a vérbő magyari szóval. Ötforintosainkat fölzabálta az infláció, és annyit sem érnek, mint J. A. polgártárs háborúból visszamaradt húszfillérese, a vashatos.

Mindezeken is túl, még az is lehet, nincs is ötforintos sehol, mert, mint emlékezhetünk, Bayer Tagkönyv ilyen címletekben akarta megfizetni a rá kirótt büntetést Hadházy képviselő számára, de a történet úgy elült, ma sem tudjuk, még mindig gyűjti-e az érméket, vagy az egész feledésbe merült. Mindez csak mellékszál azonban, mert a rosseb se akarja elképzelni, ahogyan Bayer Tagkönyv kitüremkedett sérvvel húzgálja az ötforintosokkal telt mázsás zsákokat. Azonban, ha még mindig ilyen fémpénzes kifizetésben gondolkodik, Matolcsy bankár a segítségére siet neki, mert aranytallért bocsát ki ötvenezres névértéken.

Ennek az az egyik vezérlő ideája, hogy értékálló lesz. No most, ebben azért nem volnék annyira biztos, mert az csak egy dolog, hogy netán ma még ötvenezret érő arany van benne mint matéria, de, ha így folytatjuk tovább, nagyon gyorsan úgy járhat ez is, mint az avítt, ma már szart sem érő ötös, az aranytallér is elveszíti értékét, és nem adnak vissza belőle a boltban, ha vásárolunk egy nyolcvan dekás kilós kenyeret. Már ebből is látszik, hogy gondjaink, és így ezzel együtt Matolcsy elvtárs gondjai is nagyobbak annál, mintsem, hogy aranytallérok veretésével azokat orvosolni lehetne, nemzeti bankunk elnöke mégis ezzel tölti az idejét.

Az inflációval kellene tennie valamit, azzal azonban nem tud. Orrba-szájba emelgeti a kamatot, hogy ne rohadjon le a forint teljesen. Ez az egyetlen fegyvere, amely azonban hatástalan, ugyanis a forint azért zuhant bele a szakadékba, mert az eltelt tizenkét év gazdaságpolitikáját elkúrták, nem kicsit, nagyon. Sőt, mivel Matolcsy gazdája lop, az Unió nem folyósítja az apanázst. Erre emelgeti a kamatot az unortodox zseni, amivel szerencsésen gerjeszti ő is tovább az inflációt, így nem marad más, mint aranytallért veretni, ami majd megőrzi az értékét. Ám, mint a fentiekből látszik, ez heroikus és egyben teljesíthetetlen feladat.

És most, hogy így elmeséltem az egész nyomorult életünket, vessünk egy pillantást erre a mi pénzérménkre, amely a „Hunyadi János aranyforintja” nevet viseli, de a fentiekből fakadóan lehetne a kiskakas aranytallérja is, vagy gyémánt félkrajcárja, hogy elmerüljünk teljesen a mesék csudálatos világába. Hogy mért Hunyadi János, arra van hivatalos magyarázat, vélekedésünk szerint azért, amiért Kásler meg a fia csontjaival legózik, ez a nemzeti nagylétünk igazolásának fideszista ideológiája. Matolcsy a nagy törökverő emlékének adózik, amivel az a baj, hogy Nándorfehérváron kívül Jánosunkat orrba-szájba verték a törökök.

De erről nem szól a nemzeti legendárium, mint ahogyan arról sem, hogy a déli harangszó sem a nagy diadal emléke miatt van, mert már előtte elrendelte a pápa, de jó erről megfeledkezni. Lehetne még elmélkedni ennek a Hunyadi Jánosnak a bizonytalan származásáról, a megszerzett földjeiről, akárha ma Mészáros milliárdjai, hogy a királyától kapta, de ebbe azért nem kötünk bele, mert akkoriban ez bevett szokás volt, mára azonban túlhaladottá vált. A Fidesz mégis alkalmazza a nagy, hűségért való osztogatás módszerét. De az aranypénzünktől indultunk el, térjünk is vissza oda, mielőtt túl messzire jutnánk.

Hogy el ne feledjük, aranytartalomtól függően nem csak ötvenezres, hanem kétezres is készül, és vélekedésünk szerint már itt áll az a veszedelem, hogy nem ér annyit, mint amennyi anyag benne van. De ez sem olyan nagy baj. A gond az, hogy nagyon szép ez a köldökvakarás, de elnézve az ország és lakóinak állapotát, nem igazán most volna itt az ideje ennek. Bár tudjuk, a nemzeti büszkeség jóllakat, és amúgy is meg kell mutatni a világnak, ki a faszagyerek, hát, mi. Lukas nadrágunkat kézzel takarjuk, zsebünk rongyosan lukas, és hiába tesszük bele az aranytallért, kipotyog. Aztán jön a Lőrinc, és fölszedegeti.

Nem volt tervbe véve, hogy Kötcséről írjon az ember, mert nincs mit. Tegnap délelőtt, ahogyan jöttek a tudósítások és fényképek a polgáriról és piknikről, ahogyan Orbán készülődik az övéihez, és az övéi érkeznek szorgalmasan, átütött a képernyőn a pállott Fidesz-szag, amely a műpátoszból, a hamis mosolyokból és annak a tudatából áll, hogy ők valami felemelő és nagyon fontos dolog résztvevői (Ennek oly jó része lenni – by: Balázs P. fideszista színész), olyan undor öntötte el az embert, akárha Bouville kocsmájában ülne egy Calvados mellett, és nézné a pincér lila nadrágtartóját.

Kötcse, ahogyan Tusványos, és minden hely, amit ezek tartósan kisajátítanak, ahová csapatostól összegyűlnek, ha valaha bírt is önálló léttel, az eltelt tizenkét év után megszűnt önálló entitás lenni, és valami olyat jelent már csak, ahol rendre megjelennek Magyarország kizsigerelői, és azok, akiknek a számára ez a kibelezés és kifosztás megtörtént és megtörténik. Mindenki, aki büntetőjogilag bűnös, és ugyancsak azok, akik ebből akként profitálnak, hogy a lelküket adták el az evilági jólétért, s ráadásul erre büszkék is. Sőt, lenézik azokat, akik megőrizve személyiségük morzsáit ma miattuk éheznek.

Az ember még akkor írja ezt, hogy Orbán elkezdte volna a beszédét, amire a sok polgárok összegyűltek piknikezni, és megengedi magának azt, ne foglalkozzon vele, miket beszél majd össze a manus, aminek tudatában lesznek majd az ő nyájasai, amikor ezt olvassák. De érdektelen, hogy Orbán aktuálisan miket handabandázik, mert beszédei ma már nélkülözik a valóságot, az igazat pedig már nagyon rég. Ezek a beszédek ma már alig többek böfögésnél, amit majd (illetve ma már múlt időben) elalélva vagy úgy téve hallgatnak majd, akik ott vannak, abban a tévedésben, hogy a kiválasztottak közé tartoznak.

Kellene itt beszélni (írni) a piknik fogalmáról, a polgár tartalmáról, de immár semmi értelme, mert ahogyan minden más szó is kiüresedett vagy egészen mást jelent, mint azelőtt, hogy a Fidesz a magyar nyelvre, mint a kultúra hordozójára mért csapást, ezek sem jelentenek semmit már. Kötcsén se nem piknik zajlik, se nem polgárok részvételével, mert az a pénzéhes csürhe, aki ott javak reményében – vagy már annak birtokában – megjelent, annyira messzire került a polgár fogalmától, amennyire imádottjuk a kezdetekkor hazudott liberálistól a nácizmusba hajló fasizmusig jutott, amit ünnepelni ezek szerint a csürhe összegyűlt.

Nincs gondolat, nincs érzet, érdekek vannak Kötcsén, és a vallásos rajongás, vagy ezek keveredése, aminek a leföstéséhez éppen elég annyi, hogy mint a tudósításokból megtudjuk, ahogyan Nagy Ferenc csótány érkezett piknikezni, és a bejáratnál megkérdezték tőle, milyen Orbán seggét nyalni, erre ő azt a delikát választ adta, hogy „imádom Orbán seggét nyalni”, és máris előttünk áll a polgár maga. Arra volnánk azért kíváncsiak csupán, hogy legalább az unokái előtt szégyelli-e magát emiatt, mert amit Nagy Ferenc művel, az maga a legalja. Lehetne ezt elegánsabban is, de ahhoz kellene valami kognitív készség.

De az nincsen egyáltalán. Ugyanitt és ugyanekkor megkérdezték ötös számú tagkönyv Bayer Zsoltot is, aki balladai tömörséggel csak azt felelte: „anyád”. Ebben benne van Bayer egész elcseszett életműve, egész jelleme és személyisége, mert kitetszik – mint ahogyan egyéb írásműveiből is -, hogy míg Nagy Ferenc a butaság bátorságával nyalja azt a valagat, Bayer megpróbál mindehhez észérveket is keresni, de azt nem találván egyebet nem tehet, szidja a kurva anyját a tegnap Kötcsén kívül álló világnak. Mindkét alak minimalista a maga módján, Nagy Ferenc jámbor-egyszerűen, míg Bayer valószínűleg már magát is utálja.

Sokan jöttek még Kötcsére polgárkodni a holdudvarból, nem egyről láttunk fotót, amint akárha misére, azzal a buta elszánással, és azzal a tudattal érkeztek, hogy jó volna, ha a pap, aki Orbán-hoppmester, látná, ott vannak, hűségük töretlen, mert meg kell szolgálni a milliókat. Mindahányukról regényeket lehetne írni, de egyrészt nem érdemlik, másrészt minek. Azon sem gondolkozunk már, hogyan lehet ennyire mélyre süllyedni úgy, hogy kiválasztottnak érzik magukat, hogyan lehet ennyire végtelenül üresnek, alávalónak lenni. A legnagyobb baj mégis az, hogy az egész népes csürhében egy darab gondolat nem volt és nincs. Ők Orbán rajongói.

Orbán Viktor határvadászokat avatott. Szép volt az ünnep lovakkal, szúrós tekintetű ünnepeltekkel, az emelvényen nemzetünk nagyjaival, doktorminiszterelnök urunk mellett Pintér belügyessel, és Rétvári kádéenpéssel. Ez utóbbi szerepét nem látjuk a képletben, hacsak nem a jóistent hozta el a zsebiben, akárha Svejk tábori lelkésze, aki a csatába indulókat részesítette a malasztban. Orbán nem szereti a pocakos tábornokokat, mi nem kedveljük a potrohos miniszterelnököket, sem a sleppjét, akik megint abban a tévképzetben leledzettek, hogy valami fontos dolognak a részei, pedig csak árnyképek a falon.

Nagyon régen ültem én kettesben egy presszó asztalánál Orbán Viktorral, hogy interjúilag beszélgessünk, de megkért, hogy még hadd farigcsáljon a beszéden, amit utána készült elmondani a téren rá váró, még nem elhülyített embereknek. Így az a beszéd sem volt akkora ökörség, mint amilyenekkel mostanság előáll. Tehát vagy a nép hülyült el, vagy Orbán, de a nívó meredeken zuhant le a mostani szintre, amikor már csak jelszavak vagy azok foszlányai maradtak. Amikor viszont doktorminiszterelnök urunk emelkedett szeretne lenni, akkor fogalmazványaiban képalkotáshoz folyamodik, akárha alanyi költő.

A határvadászok, hogy elszántságuk növekedjen, fontosságérzetük fokozódjék, megtudták egyetlenünktől, hogy a haza olyan határ nélkül, mint a tojás héj nélkül, és máris előttünk volt egy komplett, tyúkszaros baromfiudvar. Ennél többet határvadásznak tudni nem kell, valószínűleg nem is tud, ezért doktorminiszterelnök urunk elmagyarázta a reájuk váró tengernyi, s emellett ménkű nagy feladatot, mert mint megint csak képileg leföstötte, a magyar határvédelmi rendszer „ellenáll az illegális migráció legmagasabbra felcsapó hullámainak is”. Látjuk ím a tojás körül háborgó migráncstengert a tajtékaival mind.

De ez nem elég. Ha a határvadász nincsen megáldva képi látással és gondolkodással, hogy ez az óceán felkeltse benne a tettvágyat, receptet is kap a mindennapokhoz, illetve kapott egyetlenünktől, ekképp: „A migránsoknak meg kell érteniük, hogy itt úgysem jöhetnek át, és önök azok, akiknek ezt meg kell értetni velük, mert önök határvadászok feltartóztatják, ha kell megkeresik, megtalálják, elfogják és határozottan ki is tessékelik őket Magyarországról. Egytől egyig. Nincs kivétel.” Hát, én nem tudom. Ha a migráncs nem érti a magyari szót, hogy mennyé migráncs haza, akkor lehetnek még bajok. Főleg, ha bent vannak már a tojásban.

Ugye. Mindeközben egy határvadász sem röhögött fel, amiből az fakad a formállogika alapján, hogy ezt ők komoly dolognak tartják, és ím, itt áll előttünk az egész cirkusz, amihöz képest egy dedó kutyatöke magunk közt szólván. Ilyen tyúkszaros pörformanszok sorozata Orbán világa most már, telis teli veszedelmekkel, háborúkkal és harcokkal. Véget nem érő csata az élet. Mindeközben azonban, amidőn a határvadászokat látta el szellemi motyóval, megjelent egy új elem a permanens háborúban, ami talán reánk vonatkozik. Azt lehet kiolvasni belőle, hogy ne nagyon ugráljunk, mert jönnek a rendőrök. De idézem azért.

A vadászoknak azért kell a tojáshéjhoz iramodni, mert „A belső rend fenntartása megköveteli rendőreink visszavezénylését. A szomszédban dúló háború pedig szükségessé tette, hogy a honvédség harckészültségét és bevethetőségét megnöveljük.” Nem tudom, ki hogyan van vele, de engem ez a belső rend fenntartása azért izgat. Hogy már rosszalkodik valaki, vagy információk vannak arról, hogy rosszalkodni fog, ez nem tudható, de, ha a rendőröknek kell a rendre ügyelni, s emiatt sietni vissza az ország belsejébe, az az álmoskönyvek szerint egyáltalán semmi jót nem jelent. Vagy legalábbis így szokott lenni.

Orbán, doktorminiszterelnök urunk sejt vagy tud valamit, illetve igazabbnak tűnő opcióként megint csak jár a szája kontroll nélkül. Mert elnézve dolgos népünket, amely nem fog győzni soha, ők nem az a fajta, amelyik fölemelné a seggét, még ha fát vágnak is a hátán, miközben beleszarnak a szájába. A legenda oda, mi nem az a típus vagyunk, amelyiktől egyetlenünknek tartania kellene, elvagyunk itt a tojásban, ha megzápult akkor is. Csak gondoltam, azért erről is beszámolok, hogy kerek legyen a történet, amely amúgy semmi nem volt. Parádéztak egy kicsit Orbánnak, hogy rendben legyen az egója a nyaralás után. Lehet oszolni.

Azt a tizennyolc fokot, azt nem kellett volna kimondani Gulyás csinovnyiknak, mint amire bölcs vezérünk, népünk nagy barátja ezen a télen a közintézményeket engedi felfűteni, bennük a rengeteg kilátástalan sorsú irodistával és a többiekkel. Főleg éppen abban a pillanatban nem kellett volna ezt bejelenteni, amikor bölcs vezérünk előadta nagy közönség előtt, hogy a Nyugat ezen a télen en bloc meg fog fagyni. Nem lesz neki energiája semmi, a sok imperialista egymást fogja fölzabálni nagy nyomorúságában, míg azonban mi, kipcsakok farháttól zsíros kézzel és böfögve feredőzünk a sok-sok energiában, teli hassal ücsörgünk a langymeleg szobáinkban őt dicsérve csudálatos sorsunkért.

Ez egy alávaló történet, ami viszont nem tegnap kezdődött, csupán ez volt az a nap, amikor kiteljesedett mintegy. A gáz-, és olajpara nem most indult, hanem akkor, amikor Orbán bölcs vezér kebelbarátja, a fasiszta Putyin lerohanta Ukrajnát, nálunk pedig zajlottak a választási cirkusz és színjáték előkészletei, amit jobb híján kampánynak hívnak. Ekkor történt az, hogy az ellenzék – ha lehet ilyenről beszélni egyáltalán – olyan ötlettel állt elő, hogy az energiával úgy lehetne takarékoskodni, hogy talán kevesebbet fogyasztunk belőle. Az ellenzék ekkor teli pofával képen lett röhögve, mi több, el lett hajtva az édes anyukájába, mint szorgos népünk ellensége, aki a háború árát Mária nénivel fizettetné meg.

Orbán bölcs vezérünk a Kossuth rádió akolmelegében jelentette ki, legszívesebben kurvaanyázna, ha azt hallja, a baloldal beleszólna abba, ki mennyi áramot és gázt fogyasszon. Tavasz tájékán Orbán bölcs vezér látomásaiban a magyari jómunkásember, miközben az egész világ reszket a hideg és sötét szobákban, idvezülten szopogatja a farhátját a melegben, és hálaimákat zeng jótevőjéért. Sőt, ugyanekkor volt az is, hogy teli pofával ordítva és röhögve figurázták ki az élhetetlen Nyugatot, ahol már akkor azon gondolkoztak, hogy a hideg beálltával hogyan lehetne spórolni a gázzal. Például úgy, hogy csak tizenkilenc fokra fűtik fel a középületeket, intézményeket, egyebeket.

Orbánnak van kiépített médiabirodalma. Beletartozik ebbe a szabadszájú és legelvetemültebb influenszerek és Facebook hülyegyerekek hadserege is. Ezek közül az egyik nagy szellemességében, megmutatva az imperialistáknak, akiknek nem lett volna a helyében éppen, kifigurázva mintegy a liberális csürhét, úgy jellemezte a takarékossági intézkedéseket: „Spórolj a gázzal! Fingjál befőttesüvegbe!” No most, tegnap Gulyás csinovnyik nemcsak azt jelentette be, hogy nem mint a Nyugat, tizenkilenc, hanem tizennyolc fok lesz minálunk a maximum, hanem azt is, hogy kormányunk valószínűleg bölcs vezérünk útmutatásait követve huszonöt százalékos gázmegtakarítást írt elő.

No most, ugyan szintén a Nyugat tizenöt százalékos gáztakarékosságot kért volna a klub tagjaitól, mi viszont szó sem lehet róla, nem a magyar emberek fizetik meg a háború árát felkiáltással küldtük el őket szintén és újra az anyjukba. Föl kell tennünk tehát a mindenképpen ide kívánkozó kérdést, akkor most ki fingott a befőttesüvegbe, tán nem a kedves vezető, bölcs vezérünk? Az ilyen tények és kínok azonban úgy pörögnek le ezekről, akárha ruha másról a boldog szerelemben. Egyébiránt lehetne folytatni a fölsorolást, ki mindenki és hányszor lett lehülyézve és a nép ellenségének kikiáltva, ha takarékosságra intett, ami a tegnapi bejelentésekkel már nem is röhejes, hanem alávaló lett.

Viszont ezek tényleg nem foglalkoznak vele, böfögnek tovább. Más nem is várható azonban, kívánságunk már csak annyi, ücsörögjenek a szerkesztőségeikben nagykabátban, pokrócba burkolózva, és fagyjon az arcukra a nagyképű mosolyuk. De ha már a befőttesüvegbe fingás szimbolikájánál tartunk, ez az egész gáz és olajügylet az árakkal, mennyiségekkel bűzlik, mint a tyúkszar Orbán gyerekkori udvarán. Elméletileg mindenből olcsón kapunk és sokat, akkor nem értjük a megszorításokat. Szijjártó kijelentette, arról ne is álmodjunk, megtudjuk, mennyiért veszik a naftát, amitől az embernek az a képzete támad, hogy itt valami nagyon sötét üzelmek folynak, ami már tényleg a bőrünkre megy.

Ám Mária néninek így is jó. Arra volt ugyan példa eddig, hogy délelőtt mást hazudtak, mint délután, de, hogy szinte egy időben, ugyanabban a percben mondjon homlokegyenest ellenkező dolgokat bölcs vezérünk és a kancelláriaminisztere, az már delikát, és még sem a mennybolt nem szakadt le, sem a kaszák nem kerültek elő kiegyenesítve. Értem én, hogy a mimagyarok leszarják, ha éhen döglenek és megfagynak, de, ha a szemükbe nézve nézik komplett hülyének őket, hogy ez se fáj, az már tényleg nehezen érthető. Fogják magukat, bemennek a tizennyolc fokos irodába, lefagy a veséjük, és röhögnek a Nyugaton, ahol befőttesüvegbe fingva spórolnak. El vagyunk veszve, azt hiszem.

Csák János miniszter egy vitában megfogalmazta saját és a konzervatív tábornak nevezett galeri vezérmondatát, miszerint „Egy erőnk van, az intellektuális erő és a magával ragadó gondolatok”. Ez pátoszos emelkedettségében legalább annyira szép, mint amikor ugyanitt azt is kifejtette, hogy Orbán Viktor – akivel sok eszmét cserélnek – intellektuálisan zseniális. Mi, porbafingó degeneráltak, akiknek nincsenek magukkal ragadó gondolataink, csak nézünk ki a fejünkből a rögzített árú farhátunkat szopogatva, és azt morogjuk, megazisten.

Hogy Orbán olyan magasröptű, miszerint csak lepkehálóval lehet olykor-olykor befogni, az is bizonyítja, hogy Leslie Mandoki szerint ők ketten Hegelről, Kantról és Schopenhauerről szoktak diskurálni két disznóvágás között, és már helyben is vagyunk a magyar ugaron. Itt, a gémeskútok tövében mondta Csák János – akkor még leendő miniszter – a meghallgatásán, hogy „Olyan leszek, mint Odüsszeusz, amikor a szirének mellett hajózik el. Viaszt öntök a fülembe, nem engedem el az abszolút mércét”. Farhát és megazisten.

Ha olybá tűnnék, hogy kötözködünk, illetve az a szándékunk, meglehet, mert ahogyan Orbán intellektuálisan zseniális, mi pedig útonállók vagyunk, vagy Cerberusok épp, akik ugyan nem az alvilág kapuját, hanem a józan eszünket védjük azzal a kitartó buzgalommal, hogy embertársainkat megóvjuk attól, bedőljenek az ilyen szövegeknek, amelyekben vannak különleges szavak összerakva, de egészen más jelentéssel, mint az szokásban van. Csák Jánost intellektuálisan unortodoxnak nevezni nem sértés, ezt a lexikát használjuk tehát.

Amúgy mindeddig különösebb bajunk vele nem volt, szép, kackiás bajusza van neki, akárha Kacor király, mosolygós, pirospozsgás pofija, megazisten, farhát. Annyi csupán, hogy a triumvirátiusból, akik eszmét cserélnek Hegelről, Kantról és Schopenhauerről fülükben viasszal, akárha Odüsszeusz, ami mutatja az intellektuális zsenialitást, melyik lehet a legokosabb mindeközben. Nem eldönthető kérdés és feladat, Csák azonban, akárha kiskutya az ugatásba, hamar beletanult a NER ritmusába, és tanácsadót alkalmaz.

Nem is akármilyet. “A miniszter személyéhez kötődő bizalmi jellegű tanácsadás szakpolitikai és politikai kommunikációs kérdésekben”. Ilyet. Ez a feladata a tanácsadónak, akivel ezek szerint a miniszter, mivel „személyéhez köthető” és „bizalmi” tanácsok ezek, nagy valószínűséggel együtt hajóznak a szirénektől veszélyeztetve bedugaszolt fülekkel. Havi másfél millió nettó jár ezekért a tanácsokért, amelyeket Csák miniszter a Nógrád megyei Egyházasdengelegről kap, ha már keresztény Magyarország.

Innentől ez az egész nem csak intellektuálisan zseniális, hanem lehangolóan pórias, mert igen nagy valószínűséggel csak a pénzről szól, mégpedig úgy, hogy valami NER-közeli csókost kell ekként nem hagyni az út szélén. Mert a cég, amely a mesebeli nevű nógrádi település egy házába van bejelentve, ilyesmivel eddig nem foglakozott, és eddig éves bevétele volt annyi, mint amennyit most három hónap alatt az állítólagos tanácsokkal megkeres. A ház egyébként, ahol a bizonytalan állagú tanácsok születnek, meglehetősen különös.

Információk szerint ugyanoda még további negyvenegy cég van bejegyezve, elmondható hát, hogy Egyházasdengeleg maga a cégparadicsom, talán egy kis szilikonvölgy Nógrádban, vagy pediglen valami csinga van a dologban. De az egész amúgy édesmindegy, mert itt minden bizonnyal „intellektuális erőről” és „magával ragadó gondolatokról” van szó, amit mi meg nem érthetünk a földhözragadt agyunkkal a farhát szopogatása közben. Ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni ebben az egész kuplerájban.

Orbán mostani kormányának eléggé különös miniszterei vannak egyébként. A friss húsok közül elég csak a soknevű hadügyminiszterre és elképesztő kijelentéseire gondolni, aztán a Nagy nevűre, akit már nemzetközi színtéren idiótáztak le, és itt van ez a Csák az Odüsszeuszával, amit lehet Egyházasdengelegről súgtak neki, de még ez volna a kisebbik baj. A nagyobb szerint ezek a manusok teljesen fölöslegesek, hiszen semmiről sem döntenek, ők arra vannak, hogy beszéljenek, de már ez is megerőltető.

Mindenkinek megvan a maga világa. Ennek a Csáknak is látjuk, milyen, és még az sem mondható, hogy rosszabb volna a vallási fanatikus, csontokkal legózó Káslernél, akiről milyen régen hallottunk már valami érdekeset. Mindez azonban a végét nézve már érdektelen, mert kies hazánk rákerült egy semmibe vezető irreverzibilis útra, amely ilyen alakokkal van kikövezve. Mindegy mi a nevük, mindegy mi a rangjuk, dől belőlük a hülyeség, de ami a legjobb, a decens polgári közönség mint szavazóbázis, állva tapsol nekik

Ha az ember orvos, és egy rendőr a főnöke, akkor ne számítson sok jóra. Úgy tűnik, mint ahogyan regnálásának elején, a mából nézvést szinte a Holocénban, ahogyan Pintér belügyminiszter két hét alatt rendet rakott az egész nyüves országban, most is tán ennyi időt szán arra, hogy a háziorvosokat móresre tanítsa úgy, hogy nem tudható, mi a baj velük. Igaz, hogy bár a kórházakba már ki lehet rendelni a hadsereget morcosan ott lenni, arra azonban nincsen kapacitás, hogy minden háziorvosi rendelő ajtajába egy géppisztolyost állítsanak miheztartás végett. A háziorvosok veszélyes fajta, elvannak ott a kis rendelőikben kikerülve a központi törődés örömeit, amit viszont most megkapnak.

Átfogó ellenőrzést küld a nyakukra a főrendőr, ami során firtatni fogják egyebek mellett a háziorvosi rendelők működtetéséhez szükséges szerződéseket, engedélyeket. Az ellátóhelyek felszereltségét, az ott dolgozók szakmai végzettségéről szóló igazolásokat, valamint egészségügyi alkalmassági vizsgálataikról igazoló dokumentumokat, továbbá a kötelező védőoltásaikat. De még ez sem elég, azt is megnézik, a veszélyes hulladékokat milyen szerződés alapján szállítják el és hogyan, belekukkantanak az orvosi táskájukba, hogy abban rendben van-e minden, vizslatják, hogy megfelelő helyre szögezték-e ki a dohányzást tiltó táblát, az EKG gépek felülvizsgálatának jegyzőkönyveit, ilyenek.

Az orvosok nem emlékeznek hasonlóra, a mi szavunkkal az életben nem tapasztaltak még ilyet, most majd fognak. Az egész hacacáré, hercehurca vagy megfélemlítés azért történik állítólag, mert bejelentés érkezett, komoly, géppel írt feljelentés, hogy egyes praxisokban nincsen EKG készülék. Erre, ha igaz is, nem igazán így kellene reagálni, mert amit most Pintér elrendelt, az elgondolkoztatja a nem bávatag magyart, vajh mi ez, és beugranak neki az éppen hetven éve, Moszkvában elkezdődött orvosperek. S ha még most minálunk nem is visznek el a Gulágra (vö.: Recsk) vagy kivégzőosztag elé egy fehérköpenyest sem, a légkör, ami megteremtődik, Sztálinéra hajaz (vö.: Rákosi) – illetve akkor Orbán.

Mint megtudtuk, a járási népegészségügyi központokban dolgozók mindegyikének, mindegy mi a szakterületük, részt kell venniük az orvosok egrecíroztatásában. Pintér előírta, hogy heti húsz praxist kell ellenőrizniük, ami ugyan így is elég sokáig el fog tartani, de legalább hosszan lesz görcsben a háziorvosok gyomra. Illetve lesz idejük kiszögezni a dohányzást tiltó táblát, mire a kommandó elér hozzájuk. Arról nincs információ, hogy bejelentéssel érkezik-e az ellenőrzés, vagy álruhában csapnak le, de ez csak részletkérdés, maga az átfogó vizsgálat ténye mutatja meg a rendszer lényegét. Hogy senki ne higgye azt, elbújhat előle, mert az már régen igaz, nem csak azt akarják tudni, mit csinálnak az alattvalók, hanem sokkal többet.

Azt például, hogy ki mit gondol róluk, ki mit beszél. A NER-ben a gondolkozásnak, illetve a gondolatnélküliségnek egylényegűnek kell lenni, és Pintér feladata rendőrként most éppen az, hogy a jelek szerint nem csak az iskolákban kell legyalulni a kisdedek agyát, de sem a kórházakban, sem a háziorvosoknál nem tűrhető a kilengés, a NER hovatovább tábori szürkébe öltözik, és ilyen ancúgban nézi a neki rendelt tűzijátékot ha akarja, ha nem. Amit Pintér most a háziorvosok praxisával művel, azt más kontextusban razziának nevezik, és innentől fogva bízhatunk abban – ironikusan értelmezve -, hogy bárkire, bárhol, bárkit ráküldhetnek, s innen nincsenek nagyon messze a verőlegények sem, akik sípszóra cselekszenek. Ha most az a vád érne, hogy túlzásokba esem, tiltakozni vagyok kénytelen.

Mert és ugyanis itt és most nem arról van szó, hogy néhány háziorvost bűnösnek találnak avagy sem, hanem sokkal inkább arról, hogy a rendőrállamhoz közelítve, annak szelemében megpróbálnak bűnösöket kreálni, mert itt tulajdonképpen erről van szó. Mert, ha egy feljelentés arról érkezett, hogy iksz rendelőben nincsen EKG készülék, akkor azzal az esettel foglalkozom, és nem söprök végig az egész országon annak az összes rendelőjét felforgatva. Ennek kollektív bűnös képzés és kreálás szaga van, a végén akár ki lehet kiáltani a háziorvosokat a haza ellenségének, akik a rendelőikben elképesztő üzelmeket folytatnak. Nem élénk a fantáziám, csak látom az út végét.

Két dolog van. Nagyon kell az uniós pénz, mert különben Orbán diktatúrája gazdaságilag összeomlik, illetve nem csatlakozunk az Európai Ügyészséghez, mert akkor nagy valószínűséggel a diktatúrát kellene felszámolni. Ez a két ügy antagonisztikus ellentétben van, viszont Orbán ennek ellenére akar hidat verni közéjük, ami a gyakorlatban nem megy. Ebből fakadólag az, amit tegnap nagy hangon bejelentettek, hogy létrehoznak egy új, független korrupcióellenes hatóságot a NER-ben, hogy megfeleljenek az Európai Bizottság követelményei közül egynek, nem egyéb, mint rózsaszínű lufi.

Keményebben fogalmazva pofon a szarnak. Mert a NER-ben annak jellegénél fogva független hatóságot létrehozni immár képtelenség, éppen annak diktatórikus jellege miatt. A kör már itt bezárult, de azért még utazgatunk benne kicsinyt mindannyiunk legnagyobb gyönyörűségére, mert a vérünkre megy a cirkuszi előadás. Azt tartalmazza a „független” testület felállítását gardírozó utasítás, hogy annak felállítását többen felügyeljék Navracsicson át Varga igazságügyisig, de legfőképpen Rogán Antallal az élükön. Ezen a ponton mi csak annyit mondunk, lipótvárosi ingatlanok, illetve a csudálatos letelepedési kötvények.

És ím, máris látjuk, hogyha az egészet a mese hangján fogalmaznánk meg, akkor azt kellene írnunk: kecskére káposztát, amiből már látszana, hogy teljesen komolytalan ez az egész, Orbán kétségbeesett kísérlete a pénzszerzésre, amelynek az Európai Bizottság vagy bedől, vagy pediglen nem. Ha igen, akkor még egy darabig lesz miből fenntartani a színjátékot Európa közepén, és akkor nekünk rossz lesz. Illetve, ha nem, akkor csődbe megy a rendszer, s vele együtt mi is éhen döglünk, miután megfagytunk. Számunkra nincs győztes kimenetel, maximum az unokáink lehetnek szabadabbak, ha emlékeznek arra, mi az.

De hagyjuk a picsogást. Vizsgáljuk meg azért kicsit alaposabban, miért képtelen a helyzet, amit ilyen Rogán által dirigált „független” hatósággal akarnak megoldani. A kilátástalanság igazolására mentségünkül felhozzuk, hogy vagy bevallja valaki vagy nem, de ennek ellenére cáfolhatatlan tény, hogy kies hazánkban immár nyílt, szárba szökött diktatúra van, ezekben a társadalmi berendezkedésekben pedig mindenféle igyekezet – ha egyáltalán – ellenére lehetetlen független hatóságot létrehozni, mert nem lehet szigeteket kialakítani a nagy, lehúzó és bűzölgő mocsár közepén. Remélem érzékletes a kép.

Az ábrázoláson túl lehangoltságunkat igazolandó, és a színjátékról lerántva a leplet visszautalunk Magyar Bálint immár elég régi, de nagyon igaz dolgozatára, amelyben a NER-ről, Orbán unortodox, illiberális és keresztény államáról csak mint maffiaállamról értekezett, és állításai egyáltalán nem voltak légből kapottak. A pénzek ellopásának büntetlenségét ugyanis a korrupt rendőrség, ügyészség és egyre inkább bíróság garantálja, így igaz az a tétel, hogy csak külső kontroll segíthet a tarthatatlan és alvilági állapotokon, amit az Európai Ügyészség garantálhatna. Ahhoz viszont érthető okokból csatlakozni nem akarunk.

Ez az igazságügyi oldala a színjátéknak, amelynek élén Varga, dekázós miniszter áll, s neki ezen változtatni nem áll érdekében, inkább Orbán utasításainak megfelelően szidja az Unió édes anyukáját, viszont az új hatóság felállítását felügyeli. Cserepes a szánk, ezt csak csendben jegyezzük meg, mint ahogyan azt is, hogy pénzügyi oldalról a korrupció már önjáró, akárha mahomet tank, az eddig Mészáros, Tiborcz, etc. által ellopott pénzekből működő cégek önmagukban, létezésükkel garantálják a korrupció továbbélését, mert fennállásuk alapja ez, nem a piaci viszonyokra vannak kitalálva és létrehozva.

Ám kiterjesztjük kétségeinket, mert és ugyanis itt, minálunk már nem elegendő csupán az uniós pénzek elosztását felügyelni, mivelhogy a bejáratott technika ez: Orbán a magyar költségvetésből, kvázi adófizetői pénzekből osztogatja a haveroknak, kül-, és belföldi oligarcháknak a pénzt, és a keletkezett lukakat az uniós küldeményekből tömi be, s így máris meg van kerülve (hivatali nyelven) a lehetséges ellenőrzések útvonala, és a lopás folyhat zavartalanul tovább. Egyetlen dolgot mondunk bizonyságul, a tanárok fizetésemelését, amit állítólag uniós pénzből kellene megoldani, miközben megveszik a Vodafone-t.

Egyszóval, kamu. J. A. polgártárs majdnem mindig és majdnem mindent megmagyaráz és bemutat nekünk csudálatos képeivel, így ezt a helyzetet is: „Nézz a furfangos csecsemőre:/
bömböl, hogy szánassa magát,/ de míg mosolyog az emlőre,/ növeszti körmét és fogát.” – ugyehogy szép, és még mennyire igaz. Így hát a kétségek végül ugyanazok, mint az elején: hagyja-e magát átverni az Unió vagy sem, bár a végkimenetel és közeli sorsunk szempontjából úgyszólván ez édesmindegy. Kierkegaard tatával szólva: meg fogod bánni. Mindenképpen megbánod. Íme, hölgyeim és uraim, életünk foglalata.

Virág Benedek útépítő munkás szorult helyzetbe került a hónap végén. Mint ahogyan kivétel nélkül minden hónap végén el kellett tűnődnie a világ kajla folyásán, ami az, mit egyen, ha nincs mit, mert befizette a sárga csekket, kiváltotta a gyógyszerét, ugyanis együtt ez a három már nem ment. Nagyon régóta nem lehetett összehozni ezt az idilli állapotot, és meglehetősen sajátos helyzet ez egy ötvenéves honfi számára, aki végigdolgozta kalandtalan életét, de hazája csak ennyit bírt adni neki. Hogy lírai hangulatoktól övezve gyakorta idézte a költőt minden kurva fizetésnapon, miszerint ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért. És már helyben is vagyunk.

Ezt a helyet pedig Magyarországnak nevezik. Már rég nem köztársaság, és rosszabb pillanataiban olybá tűnik, országnak sem igazán mondható, egyszerűen nem tudni, mi a rosseb is. Mindezek azonban Virág Benedek építőmunkást kevéssé foglalkoztatták. Nem gondolkozott ilyeneken szorult sorsa közben, mert úgy volt ezzel, bár nem is tudta, hogy az ember az ország nyomorát leszarja úgymond, ha a sajátja emészti el, bár a kettő elég szorosan összefügg. Ám ismét a versekre hagyatkozva – mert ilyen élhetetlen alak volt ez a Virág Benedek – azt is motyogni szokta magában az apróját rakosgatva: ehess, ihass, ölelhess, alhass, a mindenséggel mérd magad.

És mindeközben döbbent rá arra, hogy szegény, mint a templom egere. Így teltek a hetek és hónapok, a nyár lassan őszbe fordult, már hullt a virág (nem a Benedek), iramlott az élet elfele, s mindeközben, mivel a sárga csekkek feladva, és a vérnyomáscsökkentő is kiváltva, enni tehát nincs mit. Ez a nagybüdös helyzet, erre riadt a ködössé váló reggeleken hősünk, aki bambán ült a televízió előtt fátyolos szemekkel, hagyta átfolyni magán a reklámokat, és ekkor megtörtént a csoda. A kinyilatkozás és egyben megvilágosodás, mint Sziddhartha lótuszülésben a fa alatt arról is, hogy az élet szenvedés, meg hogy a macskakaja milyen csábítóan és hívogatóan olcsó.

Fölkapta ekkor lecsüggedő fejét Virág Benedek útépítő munkás, ha már kenyérre nem is, macskaeledelre futja, amit valami különös okból kifolyólag olyan olcsón adtak, hogy még neki is futotta rá. Sőt, énekeltek is a tévében hozzá, hogy oly klassz a cicaélet, amit elkezdett irigyelni emberünk, mert szerette volna, ha neki is klassz lenne, mert soha nem volt az. Sőt, így jobban utána gondolva nem is igazán tudta, mi az a klassz, mert olyannal ő soha nem találkozott. Így az éhség és a felfedezés vágya, hogy jól is lakjon, s egyszersmind klassz is legyen az élete, elindította a boltba őt szégyen nélkül, mert miért ne lehetne egy éltes útéptő munkásnak is macskája, aki különben is szereti a verseket.

Így kezdődött el minden, indult el a tragédia a maga jól kitaposott útján, aminek az első állomása az volt, hogy Virág Benedek beszerezte a macskakaját. Gusztusosan kocsonyás volt a tányérra borítva, neki ízlőn fűszeres és hívogatóan színes, hogy jól belakott belőle, és kezdte érteni, miért klassz a cicaélet, és innentől tudta mire vágyik, mit szeretne és akar. Teli hassal dorombolni, és elnyújtózni a sarokban egy meleg kályha mellett. Meg, hogy simogassák a hasát és a nyakát az álla alatt. Nem nagy óhajtások ezek, de egy ötvenéves útépítő munkásnak mégis csak furának mondhatók.

Innen már egyenes volt az út a pokolba. Hogy megérezve a cicaélet klasszságát már nem is akart útépítő munkás lenni, sőt, uram ne hagyj el, ember sem egyáltalán. Most jött rá, hogy az egész eddigi ötven éve elhibázott volt, hogy küzdeni és dolgozni nem volt érdemes, tehát ezután sem lesz az. A mentő akkor vitte el, amikor az egyik hűvös hajnalon betért a boltba, megvette a macskakonzervet, de nem ment haza, hanem a radiátor tövéhez telepedett igyekezve karikába hajlítani magát, s amikor a boltoskisasszony kérte, hogy álljon fel, fölgörbítette a hátát, fújt rá, és megkarmolta. Csodálkoztak a bolti népek, hogy mi lelte, mert olyan rendes embernek tűnt. Ezt mondogatták fejüket csóválva.