Kategória: Egyéb

Ismerjük meg Maruzsa Zoltán nevét. Ha már találkoztunk vele, jegyezzük meg egy életre, vagy alkalmasint felejtsük el örökre, az volna a jobb. Államtitkár ő, aki az oktatás szétveréséért felel hivatalában, és derekul teszi is a dolgát. Látjuk, gyermekeinken érezzük, ahogy tátott szájjal jönnek ki az iskolapadból, és a tanárok is hasonképp néznek szemre és fejre. Maruzsa Zoltán nem enkezével verte szét a magyar oktatást, rengetegen dolgoztak azon, viszont most ő az, aki csűrdöngöl a füstölgő romokon, és mindeközben képes volt arra, hogy egy mondatban és mondattal alázza meg a tanárokat, illetve vágja haza a dübörgő és még annál is jobban teljesítő magyar gazdaságról nyerítő propagandát.

Maruzsa Zoltán a következőket mondta az ő szájával: „Most, hogy ilyen rosszul megy a gazdaság, nehezebben fognak tudni elhelyezkedni azok a pedagógusok, akik fel akarnak mondani. Ezért aztán majd meggondolják, hogy felmondanak-e.” Tessenek mély levegőt venni, felocsúdni az ájulásból, és értelmezni a mondandót, ami nem egyéb: a tanárok ugyan ugrálhatnak, fenyegetőzhetnek felmondással, de olyan rossz a helyzet, hogy úgysem kellenek sehová. Következésképp, vagy maradnak éhbérért tanárok, vagy pediglen éhen dögölnek. Így rakta helyre a hepciáskodó tanárokat az ő államtitkáruk, akinek normális országban a dolga az volna, hogy az általa felügyelt területen flottul menjenek a dolgok.

Ehhöz képest mondja azt, hogy itt is szar, de máshol még szarabb, és ezzel az ügy le is van zárva. Hogy a tanárokat képen köpi, az benne van a pakliban, mert nekik ez a sorsuk a NER-ben, viszont a döglődő országról tett kijelentését megbeszélhetné a főnökével. A legnagyobbal az erkélyen, mert a közvetlen, aki rendőr is meg orvos is, következésképp pedagógus úgyszintén ebben a rendszerben, és akit Pintérnek hívnak, egészen másképp látja dolgokat. Ő meg azt nyilatkozta, azért kevés a rendőr, mert annyira dübörög gazdaság, hogy könnyedén elhelyezkednek máshol a népek. Ezeket a kijelentéseket az ország állapotáról nem ártana egyeztetni a megszólalások előtt, mert itt mindenki összevissza beszél, ami épp eszébe jut.

Történetünk innentől, illetve méla kurvaanyázásunk többfelé is ágazhatna és iramodhatna, vizsgálhatná a gazdaságot, hogy kinek van igaza, illetőleg ki hazudik az említettek közül, de úgyis láthatja mindenki, mi folyik itt. Ha pedig nem, az baj. És még inkább gondoktól terhes állapot az, ha tisztában van azzal, kies hazánk nyakig ül a ganyéban, de neki így is, jó, mert egy a lényeg, hogy Orbán legyen hatalmon. Áprilisban kiderült, sokan vannak ilyenek, épp elegen ahhoz, hogy döntsenek az ország sorsáról. Emiatt már nem kesergünk, mert ebbe már beledöglöttünk, most is a szellemünk mesél csupán Husztnak düledező romjai közül. De foglalkozhatnánk Pintér elvtárssal, mint az oktatás atyaistenével is.

Ám abban a pillanatban, amikor ezt a mondatot leírtuk, már látszott, hogy ez is folytatni minek jellegű hangsor, ilyen lemondó legyintés-állapotban van az ország. Voltaképp harmadik irányunk, Maruzsa államtitkár is legyintett egyet a mondatával, amikor szinte azt mondta, olyan szar az egész, hogy voltakép minden mindegy. Valószínűleg ezért őt az agitproposok számon fogják kérni, de nem sajnáljuk őt emiatt, hanem a tanárok nevében kérjük ki magunknak, mert ők láthatóan olyan állapotban vannak, hogy ezt nem teszik meg. Mások pedig nem törődnek velük, mert épp nem őket viszik a vagonba. Aztán amikor már igen, akkor meg későn lesz, de hiába láttunk már ilyet, mindig ugyanaz van.

Visszatérve azonban Maruzsára, hogy miért kell megismerni vagy egy életre megjegyezni a nevét, ha belegondolunk, ennyire nyíltan társadalomellenes, cinikus, alávaló megszólalás nem nagyon hangzott el még az elmúlt tizenkét évben sem. Nem kevesebbet mondott ugyanis, mint azt, mi hülyék vagyunk, szétcsesszük a gazdaságot, de sebaj, akkor a tanár is boldog a minimálbérrel, és nem kell tartani tőle (sem). És még azért a Maruzsa, mert ebben az esetben ő a kormány szava, és ő mondja a képedbe, hogy nem lesz munkád, és társadalmunk munka alapú, hogy el ne feledjük. Nos, nem igazán. Társadalmunk lopás-, meg maffiaalapú, és akinek ez nem tetszik, az fogja be a pofáját. Örüljön a luknak a valagán. Ezt mondta Maruzsa nekünk.

Hoppál Pétert elvitte a mentő a parlamentből, mert baj volt a vakbelével. Tegnap akkora hír volt ez a NER-ben, hogy mindenünnen ez folyt akárha csap, mintha Hoppál Péter érdemelne érdemei alapján ekkora figyelmet, holott nem. Lábadozik már Hoppál Péter, és ezt Istennek meg az orvosoknak köszöni. Nem tudni, milyen megoszlású a hála az ő szívében, fifti-fifti-e, de ezek szerint a Kásler által javasolt tízparancsolat nem védte meg őt a bajtól, mert kellett a szike. Hogy ezek után Istennek hálálkodik, az a dolgok elkenése, akkor próbálhatná ki igazából a felsőbb segítséget, ha a mentők nem mentek volna érte, az orvosok nem műtötték volna meg, megnéznénk akkor milyen állapotban lenne.

De mert gonoszak nem vagyunk, csak megvetjük őt, ezért jobbulást kívánunk neki, és csak azért sajnáljuk, hogy most esett meg vele a baj, mert írtak neki egy levelet, amit így nem kap kézhez, és nem tudja tanulmányozni az abban foglaltakat. Pedig ráférne nagyon. A FESZ (Független Előadó-művészeti Szövetség) ballagott el a postára a borítékkal, rajta a címzett Hoppál Péter államtitkár et., és lehet, szerencse is, hogy nem tudja átvenni, mert még valami baja esne tőle az appendictisen kívül is, és azt nem igazán szeretnénk, mert, mint már előadtuk, nem vagyunk mi vérszomjas vadállatok. A levelezőknek már a neve sem sok jót ígér, ha az embert Hoppál Péternek hívják egyébként.

Ilyen független izékkel csak a baj van, az ilyenek nem ismerik a direktívát, az ilyenek kellemetlenek és kötözködnek, mert csak az igazságot hajtják, ami viszont fájni bír. Még jobban annál a rohadt vakbélnél is. Ezek a függetlenek most „Az előadó-művészeti támogatási programba kötöttek bele”, illetve a pénzosztás módjába és mikéntjébe, amihez az Isten segedelmével most a kórházban lábadozó Hoppál Péternek oly sok köze van beosztásából fakadóan. Az államtitkár már megnyilvánult néhányszor, milyen eszmék vezérlik őt, amelyekből fura dolgok fakadnak, például, hogy ő eztán a noÁr mozgalomnak egy kanyi vasat nem fog adni. Aztán kiderült, hogy eddig sem adott.

No most, nem az az igazi baj, hogy Hoppál Péter hazudik, hiszen fideszista, így ez alapkövetelmény, hanem az, nagyon nagy gond, hogy ne így mondjuk, rendszerhiba, hogy a támogatások elosztása Hoppál egyéni ízlése szerint történik. Ez pedig hagy kívánni valót maga után, egy dologban azonban makulátlan, ez pedig a kormány által meghatározott világképhez való hűség. Ebből pedig fura dolgok fakadnak, és ezekre mutatnak rá levelükben ezek a függetlenek, így, ha Istennek volt dolga Hoppál vakbélgyulladásával, az csak annyi, hogy nem tudja elolvasni – egyelőre -, és nem kap tőle ráadásnak agyvérzést is. Szerepelnek ebben a levélben egész nagy elvetemültségek, olyik büntetőjogilag is sejthetős.

Magunk viszont csak arra mutatnánk rá, mert ebben a rendszer minden pitiáner aljassága és szarsága benne van, hogy a kiírás szerint egyébként az előadó-művészeti szervezetek támogatásáról szóló törvény alapján működő, nyilvántartásba vett, közfeladatot ellátó szervezetek működésére (például színház) adható a támogatás. Ehhez képest futballcsapatok kaptak belőle, például a milliárdokkal dobálózó FTC Labdarúgó Zrt. is, mégpedig cirkuszi előadás meglátogatására, majd aztán cirkuszpedagógiai foglalkozáson való részvételre. Bocsásson meg a nagyérdemű, ezen csak röhögni lehet, ha már kisírtuk magunkat.

Élcelődni is lehetne, mi szüksége van az aranylábúaknak cirkuszpedagógiára, hogy földön fetrengést tanuljanak netán a fókáktól, vagy én nem tudom, de ez az egész annyira abszurd, amennyire törvénytelen, és amilyen gyalázatos. Így működik a Hoppál-féle kultúratámogatás, mert másképp nem is működhet. Ez a NER ugyanis, és ebben az egész benne van a primitívségével, a lopásával és elbutító borzalmával. Sok minden történt már, de, hogy a színházaknak szánt közpénzből futballcsapat járjon cirkuszba, ez még hungarikumnak is unikum, ez úgy nagyjából egyébként a pokol. Kívánjuk, hogy Hoppál Péter gyógyuljon fel a vakbélműtétből, aztán azt, hogy olvassa el a függetlenek levelét, és tegyen vele az ő Istene, amit csak akar.

Minden ott kezdődött, hogy a szabadkai erdőben egy afgán meg egy pakisztáni elkezdett lőni egymásra. Mert ezek különben sem szeretik a másik szagát úgy ezer éve, most meg még helyzet is van, rosszul megy a bolt, lekonyul a fülük, hosszú volt a Ramadan, vagy ilyesmi. A szerbek, bár ilyen izgága népként élnek a tudatokban, a maga helyén, egészen higgadtan kezelik ezt az egészet. Egy embert őrizetbe vettek, illetve Vladimir Cucic szerb menekültügyi biztos pedig azt mondta, „felelőtlenség” lenne azt feltételezni, hogy a két csoport embercsempészettel foglalkozott, és emiatt csapott össze. Szerintünk pedig ezek a lődözők nem gondoltak Magyarországra lődözés közben, se miránk benne, egyáltalán eszükbe sem jutottunk ott, a szabadkai erdőben. Ehhez képest két nap múlva megtudjuk, hogy Brüsszel meg Soros.

Hogy ez a kettő bujtogatja az afgánokat és pakisztániakat „bűncselekmények elkövetésére”. Egészen pontosan, hogy Szijjártó Pétert idézzük, akit eddig sem nagyon tekintettünk külügyminiszternek, hanem csak ilyen rikácsoló madárfélének, ezután pedig ebbéli sejtésünk bizonysággá vált: „Brüsszel és a Soros-féle NGO-k fejezzék be a migránsok biztatását és felbujtását bűncselekményekre. Ne bujtsák fel őket, hogy megsértsék Magyarország határát. A veszteségekért a felelősség azokat terheli, akik a migrációt támogatják.” Delikát, és egyben megdöbbentő, másrészt pedig szégyenteljes. S ha nem ismernénk Szijjártót, még el is csodálkoznánk a minden logikát – és egyebeket – nélkülöző kijelentésen. De ismerjük, és így csak annyit mondunk neki lassan, hogy ő is megértse: anyád.

A brüsszelezés egy sajtótájékoztatón hangzott el, ahol Szijjártó szerb kollégája, Nikola Selakovic egyáltalán nem foglalkozott a migrációval és lövöldözéssel, mert nem ezért hívták össze a bulit. Hanem annak örvendezett, hogy milyen jó a magyarokkal kereskedni, meg, hogy a szerbek nálunk tárolhatják télire a gázukat. Ez is megérne egy misét, hogy miért, most azonban afelett mélázunk, mi a jó Isten baja van Szijjártó Péternek, hogy nem bír leállni ezzel a Brüsszellel meg Sorossal. Miközben persze azt se feledjük, hogy Navracsics elvtárs épp most van küldetésben, hogy pénzt kunyeráljon Brüsszeltől, amit azért tartanak vissza, mert itt Szijjártó és a cimborái úgyis ellopnák, amit Brüsszel nem akar. Ha ez felizgatja a mi rikácsoló madérfélénket, az persze érthető, de nem segít az ügyön, ha azt mondja, Brüsszel miatt lőnek a szabadkai erdőben.

Francokat. Hogy Szijártó és bájos csapata is megértse. De migráncsozni oly jó, hogy most már ki is öblösödik a téma. Az is szóba került ugyanis Szijártó szájával, hogy mindemellett még jönnek az ukránok is, nyolcszázezret emlegetve, mint akik mind kedves népünk nyakába szakadtak, de módszeresen elhallgatva azt, hogy közülük tán jó, ha tíz-, tizenötezren maradtak, és velük is a civilek foglalkoztak és foglalkoznak. Brüsszel egyébként ezekre a gondokra Navracsics nélkül is adott pénzt, amit azok a civilek, akik tényleg törődnek az ukrán menekültekkel, nem kaptak meg. A mi kérdésünk tehát mindezek után az: hol a pénz, Szijjártó? De innen, hogy az ukránok is csak tranzitnak használják kies hazánkat, odáig is eljuthatunk, hogy leginkább a lövöldöző afgánok is, akiknek eszük ágában sincs itt lődözni.

Csak minél gyorsabban keresztülsuhanni lankáinkon és kaszálatlan árokpartjainkon. Ehhez képest a Mi Hazánk munkatáborokba zárná őket itt, ahol valóban elkezdenének lődözni, de nem ez az érdekes, hanem az éledező fasiszta-kommunista tempó, hogy a külső körülmények már megint kedveznek az ordas eszméknek. És ezek jönnek ki a rikácsoló madárféléből is, illetve az uszítás és riogatás, de ezen a ponton azért megint csak eszünkbe jut Navracsics, hogy kár őt Brüsszelbe utaztatni kunyerálni, ha közben – igaz, belső használatra – teli pofával szidjuk őket, hogy „fejezzék be a migránsok biztatását és felbujtását bűncselekményekre”. Mert ugyan az lehet, hogy akinek szánva van – tátott szájú bávatagok -, azokhoz el sem jut az üzenet, de abban biztosak lehetünk, hogy Brüsszelbe meg igen.

Ha ez a cél, akkor nincs miről beszélni. Akkor nem kell kunyerálni, kettősmércézni és boszorkányüldözésit rinyálni, akkor haza kell hívni Navracsicsot, mert amúgy sem megy sokra, a hét végén is buktunk ötszáz milliárdot. Sőt, ha nem is épp ez ügyben, de szintén a hét végén sokallt be a Néppárt elnöke, aki annak idején milyen kedves vendég volt az erkélyen, és kijelentette, eléggé nem diplomatikusan: elege van Orbán Viktorból. Hazaárulók vagyunk, és megértjük Manfredet, Orbánból és Szijártóból is már mindenkinek elege van. Csak bájos magyar népünk nem tud betelni a csodálatukkal olyannyira, hogy négyszer egymás után választja meg őket kétharmaddal. S ha arra keressük a választ, mi a baj, hát ez. Mint Krovjov recsegte a Margaritában, amikor a Maestro bálján fogadta a vendégeket: „Meg vagyunk hatva, nem találunk szavakat”.

Minden ott kezdődött, hogy a szabadkai erdőben egy afgán meg egy pakisztáni elkezdett lőni egymásra. Mert ezek különben sem szeretik a másik szagát úgy ezer éve, most meg még helyzet is van, rosszul megy a bolt, lekonyul a fülük, hosszú volt a Ramadan, vagy ilyesmi. A szerbek, bár ilyen izgága népként élnek a tudatokban, a maga helyén, egészen higgadtan kezelik ezt az egészet. Egy embert őrizetbe vettek, illetve Vladimir Cucic szerb menekültügyi biztos pedig azt mondta, „felelőtlenség” lenne azt feltételezni, hogy a két csoport embercsempészettel foglalkozott, és emiatt csapott össze. Szerintünk pedig ezek a lődözők nem gondoltak Magyarországra lődözés közben, se miránk benne, egyáltalán eszükbe sem jutottunk ott, a szabadkai erdőben. Ehhez képest két nap múlva megtudjuk, hogy Brüsszel meg Soros.

Hogy ez a kettő bujtogatja az afgánokat és pakisztániakat „bűncselekmények elkövetésére”. Egészen pontosan, hogy Szijjártó Pétert idézzük, akit eddig sem nagyon tekintettünk külügyminiszternek, hanem csak ilyen rikácsoló madárfélének, ezután pedig ebbéli sejtésünk bizonysággá vált: „Brüsszel és a Soros-féle NGO-k fejezzék be a migránsok biztatását és felbujtását bűncselekményekre. Ne bujtsák fel őket, hogy megsértsék Magyarország határát. A veszteségekért a felelősség azokat terheli, akik a migrációt támogatják.” Delikát, és egyben megdöbbentő, másrészt pedig szégyenteljes. S ha nem ismernénk Szijjártót, még el is csodálkoznánk a minden logikát – és egyebeket – nélkülöző kijelentésen. De ismerjük, és így csak annyit mondunk neki lassan, hogy ő is megértse: anyád.

A brüsszelezés egy sajtótájékoztatón hangzott el, ahol Szijjártó szerb kollégája, Nikola Selakovic egyáltalán nem foglalkozott a migrációval és lövöldözéssel, mert nem ezért hívták össze a bulit. Hanem annak örvendezett, hogy milyen jó a magyarokkal kereskedni, meg, hogy a szerbek nálunk tárolhatják télire a gázukat. Ez is megérne egy misét, hogy miért, most azonban afelett mélázunk, mi a jó Isten baja van Szijjártó Péternek, hogy nem bír leállni ezzel a Brüsszellel meg Sorossal. Miközben persze azt se feledjük, hogy Navracsics elvtárs épp most van küldetésben, hogy pénzt kunyeráljon Brüsszeltől, amit azért tartanak vissza, mert itt Szijjártó és a cimborái úgyis ellopnák, amit Brüsszel nem akar. Ha ez felizgatja a mi rikácsoló madérfélénket, az persze érthető, de nem segít az ügyön, ha azt mondja, Brüsszel miatt lőnek a szabadkai erdőben.

Francokat. Hogy Szijártó és bájos csapata is megértse. De migráncsozni oly jó, hogy most már ki is öblösödik a téma. Az is szóba került ugyanis Szijártó szájával, hogy mindemellett még jönnek az ukránok is, nyolcszázezret emlegetve, mint akik mind kedves népünk nyakába szakadtak, de módszeresen elhallgatva azt, hogy közülük tán jó, ha tíz-, tizenötezren maradtak, és velük is a civilek foglalkoztak és foglalkoznak. Brüsszel egyébként ezekre a gondokra Navracsics nélkül is adott pénzt, amit azok a civilek, akik tényleg törődnek az ukrán menekültekkel, nem kaptak meg. A mi kérdésünk tehát mindezek után az: hol a pénz, Szijjártó? De innen, hogy az ukránok is csak tranzitnak használják kies hazánkat, odáig is eljuthatunk, hogy leginkább a lövöldöző afgánok is, akiknek eszük ágában sincs itt lődözni.

Csak minél gyorsabban keresztülsuhanni lankáinkon és kaszálatlan árokpartjainkon. Ehhez képest a Mi Hazánk munkatáborokba zárná őket itt, ahol valóban elkezdenének lődözni, de nem ez az érdekes, hanem az éledező fasiszta-kommunista tempó, hogy a külső körülmények már megint kedveznek az ordas eszméknek. És ezek jönnek ki a rikácsoló madárféléből is, illetve az uszítás és riogatás, de ezen a ponton azért megint csak eszünkbe jut Navracsics, hogy kár őt Brüsszelbe utaztatni kunyerálni, ha közben – igaz, belső használatra – teli pofával szidjuk őket, hogy „fejezzék be a migránsok biztatását és felbujtását bűncselekményekre”. Mert ugyan az lehet, hogy akinek szánva van – tátott szájú bávatagok -, azokhoz el sem jut az üzenet, de abban biztosak lehetünk, hogy Brüsszelbe meg igen.

Ha ez a cél, akkor nincs miről beszélni. Akkor nem kell kunyerálni, kettősmércézni és boszorkányüldözésit rinyálni, akkor haza kell hívni Navracsicsot, mert amúgy sem megy sokra, a hét végén is buktunk ötszáz milliárdot. Sőt, ha nem is épp ez ügyben, de szintén a hét végén sokallt be a Néppárt elnöke, aki annak idején milyen kedves vendég volt az erkélyen, és kijelentette, eléggé nem diplomatikusan: elege van Orbán Viktorból. Hazaárulók vagyunk, és megértjük Manfredet, Orbánból és Szijártóból is már mindenkinek elege van. Csak bájos magyar népünk nem tud betelni a csodálatukkal olyannyira, hogy négyszer egymás után választja meg őket kétharmaddal. S ha arra keressük a választ, mi a baj, hát ez. Mint Krovjov recsegte a Margaritában, amikor a Maestro bálján fogadta a vendégeket: „Meg vagyunk hatva, nem találunk szavakat”.

Lett víz Solymáron. Nem kellett ehhez egyéb, mint Menczer Tamás, akinek elég volt azt mondania, hogy legyen. És lett. Mókás volna ez a történet, ha nem lenne tragikus, hogy itt a hét végén azon izgulhatott – egyebek mellett – az ország apraja és nagyja, hogy vajon Solymáron (és a környékén) netán szomjan pusztulnak-e az emberek, vagy hozzájutnak egy pohár vízhez. Vizekben gazdag ez a terület, ahol épp élünk. Pár éve még víznagyhatalomként aposztrofáltuk magunkat, mint akik, ha mindenhol a környékünkön sivatag lesz is, és még a tevék sem bírják a kiképzést, mi azonban nyakig üldögélünk a hűs habokban, és idvezülten lefetyeljük buzgó forrásainkat.

Valaminek történnie kellett, hogy most meg Solymáron – és a környékén – vízbajok vannak, és ez a történés a rezsicsökkentés maga. Mert most is tudjuk, kormányunk is mondja, hogy van víz mindenütt, ám, hogy Solymáron mégsincs, annak azok a kurva csövek az okai. Meg a tározó. Ez utóbbiban nem volt megfelelő mennyiségű folyadék, a másiknak meg nem elég a keresztmetszete, azaz, ha lenne is elég a vízből, nem tud annyit szállítani, mint amennyit ilyen tikkasztó napokon kellene. Nem volt pénz kicserélni szélesebbre a csöveket, mert rezsicsökkentés van. Most olcsó a víz, de nem volt, úgyhogy kormányunk áldásos ténykedése körbe ért, meghozta úgymond az aszott gyümölcsét.

Nem úgy Felcsúton, ahol szépen teremnek a tökök. Mert mindeközben, amidőn az emberek az ország közepén készültek szomjan pusztulni, O. V. nagyvezírnek arra volt gondja, hogy tököt szüreteljen a kertjében, ahol nem tűz a nap, mert a stadion jóságos árnyékot vet a budira és annak környékére a legmelegebb órákban. Persze más, kisebb gondok is akadtak mindeközben a Felcsúton kívüli világban. Európa vezetői a télre gondolva a gázellátás felett aggódtak, illetve az is ezen a forró hétvégén derült ki, hogy kies hazánk, amelynek bájos vezetője tököt szüretel jódolgában, uszkve hatszáz milliárd pénzt bukott az itteni lopások miatt, de sebaj, veszett már több is Mohácsnál, aminek, ugye, miniszteri biztosa is van már.

De maradjunk a töknél kicsinyég. O.V. nagyvezér a bávatag alattvalókat szórakoztatni óhajtván közzé tett egy képet, amelyen egy tököt toligál, ami a felcsúti budi mellett növekedett, és mint valami ihletett nyelvi zseni, „Tök meleg van” felirattal tette közzé. Ettől a hívek nagy valószínűséggel állva pisáltak, mi pedig azon gondolkodtunk, mi a jó isten baja van ennek a manusnak, de nem tudtunk rájönni, máshonnan nézve már régen, nagyon régen tudjuk. Megfordult a fejünkben a Brian élete című filmalkotás, amelyben – mint emlékezni tetszenek – a messiásnak kikiáltott főhős után özönlenek az ottani bávatagok magasba emelve és követve az ő tökét. Nos, ilyen Neriában is előfordulhatna, készség volna rá.

Túl ezen azonban, és mindeközben Solymárra, és az ottani szűk cső miatt szomjazókra gondolva nézzük ezt a Felcsúton termett tököt, és eszünkbe jut, mily szerencsés is az a vidék, ahol solymári gondok nincsenek. Stadion van meg kisvasút, hűsítő tavacska, egyáltalán Felcsúton olyan bajok, amelyek az országban másutt felütik a fejüket, egyáltalán nincsenek. Felcsút az Isten tenyerén csücsülő Paradicsom, ahol lám, a tök is milyen szépen megterem, hogy az ember arra gondol, bárcsak az ő fatornyosában született volna meg O. V. nagyvezér. Vagy ami a legjobb lenne, ott se egyáltalán, azaz sehol. De most már az ilyen álmokat cseszhetjük. Itt ül a nyakunkon, és követik az ő tökét.

Sok mindent lehetne még mesélni, mennyi borzalom történt a kerek világban ezen a forró hétvégén, miközben nekünk az ő töke jutott, de nem terhelném a nyájas olvasót a bajokkal. Csak annyit kies hazánkról, hogy miközben Solymáron kiderült, nem elég széles a vezeték, és nem bír rajta elég víz átfolyni, mert a rezsicsökkentés miatt nem volt pénz fejleszteni, Menczer államtitkár fölszólította a vízszolgáltatót, lássa el a feladatát, ne szomjaztassa a népet. (Már majdnem népnyúzó Ryanair lett a vízszolgáltató.) Akárha a korban, ahová térünk vissza, s amelyben a malacnak lett megszabva, hogy hányat fialjon. R. Elvtárs a búzakalászhoz hajolt, O. elvtárs tököt furikáz. Seckojedno.

Miskolcon, az Avas városrészen többen tengeralattjárót véltek hallani a napokban. Furcsa ez, hiszen tengernek se híre, se hamva a közelben, a hang azonban jól hallhatóan ott volt, és nem tudtak mit kezdeni vele. Már minden sarkon nézték, a kanálisból nem bukkan-e fel egy periszkóp, amely forogva figyeli szorgos népünket. Mit lehessen tudni a technika mai fejlettsége mellett, és ilyen háborús időkben. Igaz, előtte nem sokkal a gólya kelepelésére hitték, hogy géppisztollyal lőnek, pár utcában furcsa, kendős idegeneket láttak, de csak Máli néni és a szomszédja mentek misére. Még szerencse, hogy valaki felismerte őket időben, mert már szervezték ellenük a baseballütős csapatokat.

Ebből is látszik, hogy a lakosság állapotban van, mindenhol a veszedelmet szimatolják, nem csoda, ha az ismeretlen, de mégis valahonnan derengő különös hangról a filmek után a tengeralattjáró jutott az eszükbe, sose lehessen tudni. Azt sem, ki védi meg őket, mert a mostani hadügyminisztert nem ismerték, csak a Hendére emlékeztek, és róla is az a kép maradt meg bennünk, amikor a gukkerján rajta volt a kupak, és úgy figyelte a hadi eseményeket. Kiben bízhat az ember ilyenkor, Istenben sem lehet mindig, mert nem voltak túl jó viszonyban vele, elsunnyogták a vasárnapi miséket, és gyógyulni is kalmopyrinnel, nem pediglen miatyánkkal szoktak. Ha innen nézzük, nem volt reménytelen az ügy.

Hanem ez a hang, és ez a tengeralattjáró. Merthogy békaember meg ürgebőr, az még rendben lett volna, ismertek ilyet emlékeikből, de víz alatti jószág a flaszter alatt, titkos csobogókban, föld alatti ereken, hogy idáig eljutottak, annak oka volt, és egészen konkrét. Szilassy bácsi a templomi kórusból, a hímzőszakkör oszlopos tagja. Több mint százéves volt az öreg, tolószékben szokta közlekedtetni az unokája, és mókás is volt az álló kórusban ücsörögve, de ebből ő nem engedett, többen azt hitték, ez az akarat tartja életben, holott egészen más. Úgy tíz évvel ezelőtt, amikor nekiláttak az ellenkezőjére fordulni a dolgok az országban, kezdte pedzegetni az ő tengeralattjárós múltját, mint aki annak idején egy U-boaton szolgált volna.

Még Dönitz admirális csapatában. Mesedélutánokat tartott a hímzőszakkörben nagy, tengeri csatákról, amit elnéztek meg el is hittek neki, és szerették is, amióta felavatták a Horthy szobrot, és ennek megfelelően kezdték szemlélni a világot újra. Viszont, akik régebbről ismerték az öreget, csak a vállukat vonogatták, mint ahogyan harminc évvel ezelőtt is, amikor partizán volt a múltjában, és mindeközben Szilas néven jelentette föl a templomba járókat. Viszont nagy szerencséjére arra meg már tényleg senki nem emlékezett, amikor Szilasiként és nyilasként ügyködött a zsidókkal kapcsolatban, úgyhogy Szilassy bácsi élete körbe fordult, ahogyan a történelem is. Tíz évvel ezelőtt lett a neve végén a két ess, meg az ipszilon.

És ekkor jelentkezet a kórusba, a templomba is, a hímzőszakkör csak ráadás volt. És itt jött ez a tengeralattjáró. Több éjszaka hallották már a különös hangot a népek, és nem tudtak mit kezdeni vele. Ekkor jutott eszükbe Szilas, Szilasi, Szilassy bácsi az ő bölcsességével, akit a kisonokája kitolt egy éjjel az út végébe, csak egyet fülelt, már mondta a tutit, hogy ez bizony tengeralattjáró, annak is a szonárja, ahogyan hanyatt úszik a flaszter alatt, és alulról vizsgálja a miskolciakat. Még a lányok bugyijába is belát, mondta Szilassy bácsi, és megcsippentette Máli néni orcáját, akit előtte készültek megagyalni a kendője miatt, csak a közismert, orrán lévő nagy bibircsók mentette meg a szomorú végtől.

Szilassy bácsi azt is elmondta, hogy ezek az U-boatok az ő idejében csapatostul támadtak, amit farkasfalkának hívott az admirális, úgyhogy – vélekedett az öreg – a lakótelep be van kerítve, menekülni már nem lehet és fölösleges is. A távolabbi emberekhez azonban csak a farkasfalka jutott el, ők indultak a puskáikért, hogy megvédik a telepet, a hímzőszakkörben viszont nekiláttak mélyvízi bombákat eszkábálni. Olyan háborús lett a hangulat, hogy maga a kedves vezető sem óhajthatott különbet, egy ordítás lett a telep, és csak nagy nehezen hallották meg Kovács magyartanárt, a hobbi ornitológust, aki előadta nekik, hogy ez füleskuvik (Otus scops), annak a hangja, meg különben is, hogyan mászkálhatna tengeralattjáró a csatornában.

Tényleg, mondták a telepiek, hogyan is gondolhattunk ilyet, tengeralattjáró a föld alatt, és nevettek. De azért a farkasokra ügyeljünk, tették hozzá, mert ez megmaradt bennük, ugyanis félni muszáj. Szilassy bácsi pedig megüzente Kovács magyartanárnak, hogy ezért ki fogja rúgatni. Neki is látott egy komoly, géppel írt feljelentést pötyögni, hogy nevezett magyartanár az óráin elfajzott irodalmat tanít, Adyt meg ilyesmit, különben is, harci szelleme egyenlő a nullával, bagolynak nézi a tengeralattjárót, és ezzel fellazítja a polgárok morálját. Most tolja a kisonoka Szilassy bácsit a pártirodára, mert az ilyenek nem változnak, ha száz évesek akkor sem. (Ui: Miskolcon tényleg azt hitték a bagoly hangjára, hogy tengeralattjáró.)

O. V. minielnök egy napon arra ébredt, hogy galambbá változott. Ott feküdt az ágyában riadtan, majd agyon nyomta a dunna, de azért kivakarózott a cihából, és nekilátott megnézni magát a tetejétől egészen az aljáig. Nem volt abban sok öröm, tollas volt a feje neki, a hasa úgyszintén, és tollas volt a háta is. Tisztára galamb lett, ezen nincs mit szépíteni. Kiáltott volna segítségért, de csak burrogott, öklével a levegőbe csapott volna, de látta riadtan a szárnyát, amivel verdesett. Nem volt mit tenni, fölröppeni igyekezett, ám zsupsz, hanyatt esett, kalimpált lábaival a levegőégbe. Nagy nehezen talpra vergődött, fölmászott a párnára, és tisztesség ne essék szólván, odacsinált, ahogyan a galambok szoktak odacsinálni. Úgyhogy odébb ment.

Ott a párnán azonban azon elmélkedett, hogyan eshetett ez meg vele, és eszébe jutott az előző nap, amikor kijelentette, hogy galamb ő a héják között, de soha nem gondolta volna, hogy a szavaknak mágikus ereje is lehet. Nem olvasta ő a Kalevalát, mert jogász volt, és az ott, abban megszerzett tudásból élt, most pedig így járt. Majd elmagyarázza, mi történt – gondolta, és csak visszacsinálják valahogyan, mert így maradni nem lehet, így vélekedett, amikor kopogtak. Szabad, mondta, de csak ilyen galambhang jött ki belőle, amire az ajtó kinyílt, belépett a sofőr, aki vitte volna a rádióba. De a sofőr semmit nem tudott. Látta, hogy O. V. minielnök párnáján egy galamb ácsorog, ráadásul odaszart, úgyhogy hozzá akarta vágni a széket.

Röpült a szék, és a falon törött ripityára. Vitya fölrepült a csillárra, onnan nézte a sofőrt, és ordított neki, hogy én vagyok, én vagyok, de csak galambul tudott, a sofőr viszont nem tudott ezen a nyelven, ezért ordított ő is, mire bejöttek a testőrök. Tele lett velük a szoba, nyolc-tíz kopasz ugrált a csillár felé, de nem érték el, amikor az egyik fogta, elővette a pisztolyát, és lőni kezdett. Röpködtek a csillár darabjai, fröcsögött a malter a plafonból, ahogyan becsapódtak a golyók, Vitya félelmében megint odacsinált, és mindeközben bánatosan nézte a kevlár mellényt, amely ott nyugodott az egyik szék hátán a trottyos gatya mellett, ami szintén galambszaros lett. Ne rójuk meg ezért, tegye fel a kezét, aki nem szarná össze magát ilyenkor.

Viszont Vitya is szarban volt, ezt meg kell hagyni. Már egy egész testőrsereg hajkurászta, még szerencse, hogy a leglelkesebbnek kifogyott a lőszere, ezért a saját zakójával meg a hajrá magyarok sáljával űzték bútorról bútorra, és a helyzet kezdett egészen szorult lenni, amikor az ajtóban az egyik egy lepkehálóval jelent meg. Hogy ezt honnan szerezte, azt senki nem tudja, de most nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy az ajtó nyitva maradt, Vitya tehát vett egy nagy levegőt, kiröpült rajta, keresztül a folyosón, aminek a végén tárva volt az ablak, nyitva az út a szabadba. Megmenekült, gondolta, és a testőrök elől valóban, de jöttek aztán a többi veszedelmek, mint majd észrevesszük a nagy mesélésben aztán.

Szürketollas utcai galamb lett tehát. Elröpült a Kossuth térre már csak megszokásból, de itt gyerekek csúzliztak rá, macskák kergették és majd agyon taposták, mert mindenki csak leszegett fejjel ment előre. Szólni akart a többi galambokhoz, de rá se hederítettek. Megkóstolt egy száraz, és valószínűleg kutyaszaros kiflivéget, de kiköpte. Nem mehet ez így tovább, vélekedett, és úgy döntött, elrepül a helyetteséhez, a nagy vadászhoz, aki csak ért már az állatok nyelvén talán, csak tanult valamit azon a világkiállításon – így okoskodott Vitya, de rosszul gondolta. Ahogy röpült a helyetteséhez, föntről látta a várost, amely utálta őt. Gyűlölte minielnökként és most galambként is. Sírt volna már, de egy galamb sírni sem tud.

Nyitva volt a helyettese ablaka, jó ebédhez szólt a nóta odabentről, de Vitya annyit már megtanult, hogy nem lehet ebben a formájában csak úgy beállítani valahová, hogy szevasz röfi vagy nyolcvanezer, Feri bátyám. Ezért az ablakpárkányra telepedett, hogy megnézze, mire jut ezzel a helyettessel, ám semmi sem úgy alakult, ahogyan eltervezte. A helyettese fogta a sörétes puskát, és megcélozta Vityát, aki menekülni volt kénytelen, és gondolta, elmegy a parlamentbe, ott, a képviselők előtt tisztázza magát, de bejutva az ülésterembe, rájött, hogy ez hülyeség. Hogy is sikerülhetne, gondolta a függöny mögé bújva, így hát kirepült megint a szabadba, hogy csak lesz valami És ekkor érezte meg a feje fölött a héját. Sok ideje nem maradt. Kár volt annyi hülyeséget összebeszélni még erre gondolt, aztán mindennek vége lett.

Hogy Varga Judit miket delirál össze, az teljesen érdektelen a bolondokháza falain belül, ami kies hazánk volna. Interjút kért tőle a pártorgánum, hogy a penzumot letudja, ebben az interjúban pedig a nacsasszony összevissza handabandázik és fenyegetőzik, amit a hívei viszont nem olvasnak el. A hívek, akik életben tartják a NER-t, egyáltalán nem szoktak olvasni, ők jelszavak szintjén élik és értik a világot, ha egyáltalán. Mert emlékszünk még, amikor kormányunk emojikkal próbált hatni rájuk, hogy miről hogyan kell érezni, következésképp gondolni is mit szükséges. Akkor be lett állítva a nívó, és eredményes is volt.

Aki utálja Varga Juditot – nem kevesen, sőt, sokan -, azért nem olvas interjút vele a kormánylapban, mert kormánylapot meg nem vesz, másrészről pedig kívülről tudja Varga Judit agyát és az abban megbúvó kétes tartalmakat. A bolondokháza falain kívül azonban, amely a NER-en túli tág, kerek világ, olvassák Varga Judit rendszeres és bőséges delirálásait – illetve az összes bűntársáét, beleértve a nagyfőnököt is -, és ezért van az, hogy Horvátországban kiírják az étterem elé, magyar oda be ne tegye a lábát. Másutt csak megvan a véleményük erről a hepciáskodó, kötözködő népről, akik ráadásul barbárok is, akik ráadásnak ájtatoskodnak.

Ilyen felgondolások és magunk sajnálata miatt nem mindegy egyáltalán, Varga Judit miket hord össze a kormánylapban, mert minket képvisel, és a világ szerencsésebb felében sem mindenki olyan kifinomult – lásd a horvát vendéglátóst -, hogy különbséget tudna tenni vezetőink és közöttünk, hiszen negyedszerre választottuk újra ezt a garnitúrát. Innen nézvést, amikor Varga Judit azt mondja ebben az interjúban, hogy „ideológiai őrületek ejtették rabul az Európai Uniót”, akkor ez olyan, mintha mi mondtuk volna, holott még csak nem is gondoltunk ilyesmit, csak Varga Judit kezdett el handabandázni. Rázza az öklét.

Nagy Márton miniszter vezette be a magyari diskurzusba a „handabandázni” fogalmat akkor, amikor a Ryanair vezére lehülyézte őt, mégpedig ötször. No jó, volt közte idióta is nyájas megengedőleg. A történetet ismerjük, és nem is ismételjük unalomig az extraprofitadóról, a multiról, kormányról, a megvédjük a magyarembereket-ről és arról, a légitársaságnak egy ponton tele lett a töke azzal, hogy ki akarják rabolni, és keresetlen szavakkal mindezt elő is adta. Csúnyán beszélt Nagy Márton miniszterrel, akinek a brancs a segítségére sietett, élén Varga Judittal, aki most is megemlítette az íreket fenyegetőzve. Rázta az öklét.

„Meglesz a következménye” a hozzáállásuknak, mondta a mi Vargánk, de ezt a nexust már valahonnan ismerjük, ez a barnaingeseké a történelem nem is oly messzi mélyéről. Mindenesetre személyesen rendelt el vizsgálatot a cég ellen, akit ideológiai őrületek irányítanak, nem áll be a katonás sorba, amelyben Orbán és Varga osztják a lapokat, hogy kinek mit szabad és mit nem. Varga igazságügyes a névtáblája alapján – szerintünk valami egészen más -, és jogi úton akar elégtételt venni a cégen, amelyik megsértette a NER-t, ahelyett, hogy fizetne, mint a katonatiszt, és akkor senki nem bántaná.

De baja fog esni, és ezt a viszonyulást a mindennapi világban védelmi pénznek is lehetne nevezni, miszerint ideadod a részemet a bevételből, és akkor azt csinálsz, amit csak akarsz. Akkor nem baj a csomagok, sem az utasokkal való bánásmód, nem baj semmi egyáltalán. Mindezt a joggal takarózva, amiről is ebben a handabandázásában is kifejtette álláspontját az igazságügy minisztere. Nem átallotta azt mondani, hogy ugyan elrendelhetnek vizsgálatot a NER ellen, mert a külföldieknek más áron adja a benzint, de mire a vizsgálat véget ér, és jogilag kényszerítenék őket a jogtalanság megszüntetésére, évek telhetnek el.

Akkor pedig már mindegy, akkor már nem is lesz árstop, jogilag tehát rendben vagyunk. Mondta az igazságügy minisztere nem kevesebbet állítva ezzel: lehet, hogy most törvényt sértünk ugyan, de mire szankcionálnák, már nem fogunk, tehát ki nem szarja le. A bűn és büntetés különös viszonyáról beszél ezzel, ami már morális és filozófiai probléma (Dosztojevszkij tudna erről sokat mesélni), azt mutatva meg, ami a NER lényege, miszerint jog (közbevetőleg és miheztartás végett jogállamiság) csak annyi, amit Orbán és a seggéből kitekintve Varga annak tart. Ez viszont nem korrelál a kultúrnemzetekével.

Valamikor mi is azok voltunk, illetve lehettünk volna, de ez a hajó már elúszni látszik. Varga nacsasszony – mivel ez egy szélesen segget nyaló interjú volt – a futballpályán való térdeplésről is mesélt. Ez szerinte a magyarokat azért irritálja annyira, hogy még gyermekeink is pfújolnak miatta, mert nekünk nem volt gyarmatunk, az angoloknak meg igen, és vélekedése szerint, ha nálunk térdepel a színes bőrű angol, az a hajdani rabszolgák, és nem a mostani LMBTQ-zás miatt van. Ez sem igaz, és tudja ezt Varga is, mégis mondja szakadatlan, amivel azt éri el – mint utaltam rá -, hogy úgy néznek ránk, ahogy.

Sandán a nagyvilágban. De mit várjunk egy olyan interjútól, amelyik egy olyan lapban készült, amely pár nappal előtte azon ájuldozott, milyen csinos is volt ez a mi Vargánk futballozás közben. Mint Orbántól tudjuk, a futball az a magyari néplélek, sőt, egyenesen vallás. Emellett mi kipcsakok is vagyunk a zsidórómai kultúránkkal, úgy nagyjából a Szíriuszról jöttünk, ezért nekünk senki ne pofázzon és ne sértegesse megszentelt népünket. Innen lehetne érdeklődni, hogy kit irányítanak ideológiai őrületek, de ennek a kérdésnek sem lenne semmi értelme. Nem értenék, akiknek szól, mert nem is akarják érteni a föld felett tíz centivel lebegve.

Mint megtudtuk, Rogán Cecília és Sarka Kata cége tavaly akkorát ment, hogy az még a holdról is látszik. A közgazdaság története nem nagyon ismer olyat, hogy egy vállalkozás piaci viszonyok között nyolcvanöt százalékos profitrátát ért volna el, azaz, hogy minden száz forintnyi bevételből nyolcvanötöt zsebre tudjon tenni. Ez arra enged következtetni, hogy a vállalat működésének kiadásai nincsenek is, ők azt a terméket, amit a piac megfizet, tisztán szellemi úton állítják elő. Ez a működés valami transzcendenst tételez, vagy elég csupán a nevükre nézni, és minden titok egyből magyarázatot nyer.

A twn.hu oldalt kiadó Top News Hungary Kft. tavaly nyolc alkalmazottal ért el másfél milliárdos árbevételt, és ennek a nyolcvanöt százalékát ki is vették belőle a tulajdonosok, ami derék, ebből sok csajos partira telik. Mindig elcsodálkozom a bulvárlapokon ugyanis, amelyek a NER-hölgyekről rendszerint beszámolnak, hogy csajos, rosszabb esetben csajszis napot tartottak, ilyenkor kerülnek elő a tízmilliós táskák, ahogyan örül egymásnak a sok sikeres üzletasszony, akik akkor lettek vállalkozózsenik, amikor az urukhoz hozzámentek. Különban ők is csak bánatos csinovnyikkét reszelgetnék a körmüket a hivatalban.

A csajok azonban ennél többet tudnak. Mert például a twn.hu, amelyik ennek a kettőnek termelte a másfél milliárdot, ránézésre semmit nem csinál, alig látogatják, az impresszum szerint főszerkesztője sincs, sőt, április harmadikán, a nagy, végső választás napján, amikor mindenki a neten csüngve várta az eredményeket, őket csak ezernégyszázan látogatták, ami, valljuk meg, nem egy egetverő szám. Sőt, ennél is kínosabb. Főleg úgy, ha belegondolok, ha nagyon elcseszek egy írást, és az én nyájasaim nem olvasnak igazán, akkor is hússzor annyian mégis, mint ezt a nyüves oldalt összesen, tehát valami nem stimmel az egyenletben.

Ez pedig az, hogy soha nem voltam Rogán felesége, és nem is leszek nagy valószínűséggel, ami miatt reám másképpen süt a NER ádáz, tusa napja. De nehogy azt higgyük, ez egyéni szociális probléma, ez valójában mindahányunk szociális problémája, így voltaképp az életünk, aminek ők szabnak kereteket és gátakat. Mert és ugyanis itt nem kereszténységről van szó, nem a jobboldal erkölcsi és kulturális fölényéről van szó, hanem színtiszta lopásról, ha nem is klasszikus értelemben, de úgy mindenképp, hogy a köz pénze áramlik ezekbe a cégekbe, amit aztán tisztára mosva osztalékként kivesznek belőle. Rengeteg csajos napra futja ennyiből.

Mindig csak a Mészáros jár a fejünkben, mint a tolvajok fejedelme, de ő legalább azt hazudja, hogy termelő munkát végez, hogy úgy, ahogy, mégis csak valamiféle értéket állít elő, a sikeres üzletasszonyok esetében azonban még ez sincs. Indítani kell egy névleges vállalkozást, és apuci tolja bele a lóvét. A csajszik így lesznek oltári nők, akik szimplán a létükkel keresnek milliárdokat, és ez legalább akkora közgazdasági hungarikum, mint az, hogy a befolyó száz forintokból nyolcvanötöt el tudnak tenni. Voltaképp ez az egy adat a beismerő vallomás, és még egyszer utalnék a magyar sajtó ama tetemes részére, amely ezt negédesen tálalja.

A lap viszont, amelyik kiderítette mindezt, és még annak is utána nézett, hogy a twn.hu Facebook oldalán májusban történt az utolsó bejegyzés, tehát ami a semmittevés ékes bizonyítéka, a kapcsolattartásra kijelölt e-mail címen tett fel kérdéseket a módfelett sikeres vállalkozásnak hetekkel ezelőtt, ám választ természetesen nem kapott. Miért is kapott volna, ő nem másfél milliárdot kereső sikeres lap, hanem csak ilyen kis porbafingó, amelyik a valósággal foglalkozik. A valóság azonban soha nem fizet jól. Sőt, olykor létrás nyugdíjasok jönnek, vagy a NAV. Illetve más végrehajtó szerv, amelyek arra vannak, hogy az ilyenek ne nagyon tudjanak ugrálni.

Ez a Top News Hungary Kft. egyébként világháló-portál szolgáltatásból érte el, amit elért, így, ha van egy nyüves számítógépük, a kapuk mindenki előtt nyitva állanak, csak jól kell férjhez menni. Illetve vőmuram példájából okulva megfelelő feleséget kell választani, ám, ha belegondolunk, ez színtiszta feudalizmus. Hogy ezek még ráadásnak fasiszták is, az csak hab a tortán. Nem akarnék én ebből túl messzire jutni, mert már ott vagyunk, csak fölskicceltem, mit jelent, amikor a bulvárlapok csajos partikról számolnak be, ahol ilyen csajok vannak akkora bőségben, hogy meg sem lehet őket számolni. Ez pedig Neria, a mi otthonunk.

Amikor Hoppál Péter dönt kultúráról, ott nagyon beszélni nincs mit. Amikor ő szabja meg, ki kap támogatást, tehát ki maradhat életben, illetve kinek kell megdöglenie, az már a végnek nevezhető. Pedig így van. Ugyanekkor, ha Kovács Zoltánnak az a baja, hogy megjelenés előtt elküldenek neki egy cikket, és már emiatt is fröcsög és ordít, hogy „nem szeretnénk részt venni a balliberális propaganda önigazolási folyamatában”, akkor látjuk, hogy a valóság olyan iszonyatos sebességgel távolodik szürreális világunktól, hogy utol már soha nem is fogjuk érni, de fölösleges is. Már úton van az az aszteroida, száguld felénk a végtelen űrben, amelyik úgy irtja ki arra érdemes emberi fajunkat, mint annak idején a dinókat.

Kovács Zoltánt már ismerjük. A jéghideg szemüvegét, vállán a puskáját, oldalán a vizslát, ahogyan ölni indul, és ismerjük a benne élő tehetetlen dühöt minden ellen, ami kicsit is más, mint a NER. Kovács Zoltánnak a gémeskúton túl nincsen horizontja, benne már csak ordítások maradtak, mert minek nevezzük, amikor a New Yorker magazin előzékenyen elküld neki egy írást a megjelenés előtt, amelyben azt kéri, ellenőrizze le a tényeket, amelyeket az ő dzsemborijukról közöl, lévén, oda be nem engedték őket, s emiatt a mi Kovácsunk elküldi őket az édes anyukájukba, újabb bizonyítványt állítva ki magáról, a pártjáról, de sajnálatosan egyben rólunk is, ahogyan az általánosban megjelenik az egyes.

Hoppál Pétert is ismertük eddig is. Igaz, a kultúrához való viszonyát nem igazán, sokkal inkább a rajongását és szervilis butaságát. Hoppál Péternek nehéz volt eddig úgy megszólalnia, hogy az értelem szikrája fölfedezhető legyen benne, és akkor jön itt nekünk, mint a kultúrára szánt pénzek állami felügyelője, aki dönt életről és halálról, és valljuk meg, ez kissé rosszul esik. Azt hittük, Káslernél rosszabb nem jöhet, de látjuk, de bizony, igen. Mert amíg az onkológus-sámán a saját kis tömjénszagú, dohos szemüvegén keresztül nézte a kajla világot, Hoppál a küldetéstudatosok fogvicsorgatásával, viszont az eredmény ugyanaz lesz. A nagyferók teszik el a lóvét. Olyanok, akik a piacon már nem kapnának, mert lejárt az idejük.

Ha volt egyáltalán valaha. De amíg Kásler nem vetemedett arra, hogy nagy hangon kijelentse, ennek meg annak nem ad, s pláne, hogy miért nem, Hoppál már nevesített is általa anarchistának ítélt előadót (NoÁr), kijelentve, hogy dögöljön éhen, illetve, hogy éljen meg a piacról. Tudjuk, hogy nem fog, mint ahogyan a nagyferók sem tudnának, de ők kijelentették, hogy szívesen és hevesen nyalják a felséges ülepet. A kultúrharc tehát folytatódik, illetve most kezdődik el igazán, amikor éles szakaszába lépett, és a jelek szerint Hoppál Péter vezényli a kivégzőosztagot. Egyébiránt nemzeti rózsaszínű kultúránk lesz, amely „stabil bástyaként segíti az európai civilizáció hanyatlását”. De van jobb is.

Mégpedig az, hogy „Mi lehetünk a kovásza Európának”, ami már majdnem Európa DNS-e a seggünkben, és máris látszik más szempontból, mi is vár ránk. Azt hihettük volna, hogy a sokadik kétharmad után elnyugszanak a fiúk, sőt, abban a tévedésben voltunk, hogy az őrületnek az a foka, ami lobog bennük, csak a kampánynak szól, de kiderült, nem. Ezek tényleg át akarnak nevelni minket, és az egész országot alakítják ki átnevelőtáborrá. délen már a szögesdrót is megvan hozzá. Répássy Róbert is megszólalt ugyanis egy más ügyben, ami viszont mégis a nagy, közös cél felé mutat.

Az érvénytelen „gyermekvédelmi” népszavazás ellenére nagy társadalmi felhatalmazást kaptak – így ez a Répássy -, hogy folytassák ebbéli tevékenységüket, és távol tartsák az LMBTQ propagandát az óvodáktól, iskoláktól, egyebektől. Azaz, itt sem a valóság a lényeg, mégpedig az, hogy ilyen propaganda nem létezik, a lényeg a megbélyegzés, amivel a Fidesz újólag bizonyítja fasiszta jellegét, bár ez eddig is tudtuk róla. Hogy az emlegetett ügyek máma miért kavartak fel minket, annak az az egyszerű oka van, hogy naiv-ostobák vagyunk, akik azt hittük, ha már minden az övék, akkor le méltóztatnak állni. Nem, a lelkünket is akarják, a levegőt is el akarják szívni előlünk, mindent meg akarnak semmisíteni, amiben az emberi élet csírája még benne van.