Kategória: Egyéb

Belgiumban letartóztatták Eva Kailit, az Európai Parlament görög szocialista alelnökét, mert a hírek szerint a futball VB-vel kapcsolatos korrupciós ügybe keveredett. Ugyanekkor megfosztották minden tisztségével kapcsolatos jogkörtől. Éppen ezért, ha úgy tetszik, működik a jog és az igazságszolgáltatás, amelynek szűrőjén fennakadt egy ember, aki történetesen EP alelnök és szocialista, ami a bűnben dagonyázó Fidesz számára maga a mennyország. És ez a kettősség hoz aztán nekünk színpadi helyzeteket és tiszta esztétikai kategóriákat, mert ahol a Fidesz megjelenik, ott morálról nem igazán beszélhetünk.

Hogy mekkora volt a boldogság, és mennyire magas labdának tűnt ez, mutatja, hogy maga a beléptetőkapus Deutsch Tamás verte leghangosabban a dobokat. Kifejtette, hogy „nemcsak a magyar, hanem az európai baloldal is megvásárolható”, azaz, az történt, ami az ügy kippattanásakor sejthető volt, Eva Kaili szara szét lesz mázolva a Fidesz vélt vagy valós ellenségein Gyurcsánytól az atyaistenig. Hogy tisztán lássuk a morális dilemmát, annyit le kell szögeznünk, ahol sok ember van együtt, a tömegben mindig lehet találni néhány bűnöst, egy kérdés van csupán, a közösség hogyan reagál magára a bűnre.

Nem akarván Deutschon elverni az egész sztorit, kiindulásként annyi megjegyezhető, ha ő nem lett volna a Fidesz minisztere, most pedig EP képviselője, nem lenne alkalma erkölcsről prédikálni, mert már többszörösen is rács mögé lehetett volna dugni. Másik alaptételünk pedig, hogy lám, mik meg nem eshetnek az emberrel, ha ott korrupt (lop), ahol van Európai Ügyészség, és itt elég csak a Nemzet Veje (Tiborcz et.) világítós ügyét megidézni, amelyben az apósa inkább a magyar adófizetőkkel fizettette ki a lopást, csak nehogy az európaiak vizsgálódni tudjanak. Eva Kailinek azonban nincsen ilyen klafa apósa.

Más szemszögből eszünkbe jut Simonka György is, akit, miközben már javában zajlott ellene az eljárás, a Fidesz kikért az ügyészségtől, hogy szavazhasson az országgyűlésben, mert veszélyben volt a kétharmad. Ezek azonban – igaz, ilyeneket a végtelenségig lehetne sorolni – csak egyedi esetek, és nem mutatják azt, hogy a korrupció kies hazánkban rendszerszintű, voltaképp erre épül fel a magyar állam, nem véletlenül nevezi Magyar Bálint maffiaállamnak, amely regnálásában az a kivétel, ha valaki nem lop, míg az EP-ben meg az, ha igen. Nem kis különbség ez, mondhatni lényegi, azaz ontológiai.

Így adódhat az, hogy amikor a Fidesz, illetve annak akármely tagja veszi a bátorságot arra, mint ahogyan Deutsch is tette, hogy általánosít, miszerint na ugye, ezek lopnak, ezek ne beszéljenek nekünk, tehát ide a vissszatartott pénzeket, de izibe, akkor olyan öngólokat lőnek, amiket észre sem vesznek. De miért is vennének. Ugyanakkor, mivel ez már akkor sejthető volt, amikor pár napja az egész botrány kipattant, csak várni kellett, mikor kezd el üvölteni a sakálfalka, tehát semmi meglepő nincs az ügyben. Egy valami azért mégis, hogy a nagy, általános mutogatásba, hogy na ugye, maga Orbán Viktor is bekapcsolódott.

Az ő megszólalása, ha lehet, még visszatetszőbb, mint a Deutsché, lévén, ha belegondolunk, ő egy komplett országot lopott el, ami ott kezdődött a pártszékháznál, folytatódott a „ne mi nyerjük a legtöbbet” nem is taggyűlésnél, amihez képest Eva Kaili ügye maga az elsőáldozás, és ezek csak a kezdetek. Orbán mégis két ujjal mutogathat, mert neki meg Poltja van, és minden egyből világos lesz, az is, hogy miért félnek akárha ördög a tömjénfüsttől, úgy az Európai Ügyészségtől. Azt is mondhatnánk, akkor pofázzanak, ha ennek működését kies hazánkban lehetővé teszik. De ez csupán az álmok hímes mezeje.

Viszont Orbán – vagy a sajtósa – sem állhatta meg, hogy a nagy, általános fideszi jókedvbe be ne kapcsolódjon egy mém erejéig, és ezt úgy sikerült elérnie, hogy egy képet tett közzé rajta röhögő valahai államférfiakkal, és azzal a felirattal: „És még azt mondják, hogy az EP nagyon aggódik a korrupció miatt Magyarországon”. Orbán – vagy a sajtósa – értelmezésében a röhögő férfiak képe sugallatában ez nincs így, magán a kijelentésen is jót derülnek a rég halott államférfiak, hiszen – így a kép üzenete – ők sem különbek, mint mi vagyunk. Ezzel egyébként az a sugallat, hogy ők is lopnak, mi is, tehát nincs itt semmi látnivaló.

Orbán tehát a maga bűnös klubjába fogadja Európát, amikor le akarja rántani magához az iszapba, de ez – ha egyáltalán – csak saját magának szóló elkenő gesztus, illetve a híveknek szánt egynapos evangélium a jog, az erkölcsök és a hatalom kapcsolatának viszonylagosságáról. Ám mindez hazugság, az alapok mások ugyanis. Mert míg ott a ritka bűnöst is szigorúan büntetik, itt, minálunk a bűnben fetrengés sem von maga után büntetést, és ez alapvető különbség. Mondhatni, rendszerszintű. S amikor Orbán – vagy a sajtósa – kiteszi a képet, hogy Európa röhög magán, s emiatt ő meg őrajtuk, egyből kibukik a redves, nagy hazugság.

Mint tudjuk, doktorminiszterelnök urunk ezen a héten hanyagolja az ország gondját, mert megy futballt nézni. Fenségesen megtekinti a labdarúgó világbajnokság mindkét elődöntőjét, majd a döntőjét is, utána pedig bánatosan hazatér. Rossz kedvének oka az lesz, hogy a nagy játék kezdete előtt szimpátiáit megváltoztatva Szerbiának kezdett szurkolni, sőt, mint a futball nagy tudora, azt is kijelentette, hogy új kedveltjei nyerik a kupát. Nem fogják, mert már rég kizúgtak. No most, azt nem tudjuk, hogy talál-e a négybe jutottak között (Franciaország, Argentína, Marokkó, Horvátország) új, szívének kedves láblabdásokat, vagy olyanokat, akiknek névleg szurkolva politikailag üzenhet. De azért elmegy.

Mennie kell. Ebből fakadóan nem lesz itt, s elutazása előtt még gyorsan-gyorsan intéznie kellett ezt-azt, például szombatra kormányülést hívott össze, de, hogy miért, azt nem kötötték az orrunkra egyáltalán. Úgy van vele doktorminiszterelnök urunk, hogy örüljünk a luknak a seggünkön, még inkább annak, hogy jól szelel, más igényeink nekünk ne legyenek egyáltalán, de ezt majd máskor tisztázzuk. Egyébiránt a kormányülésről azt lehetett tudni, hogy az Unió kurvannya, mert migránsok, szankciók és genderek, de ezekkel már nem is igazán kell törődnünk, annyira régi a lemez és már teljesen le is járt. Az Uniónak azonban velünk ellentétben végtelen a türelme. Most is kioktatták kegyelmes urunkat.

Elmesélték neki, hogy nincsen Európában semmiféle szankciós olajár, továbbá, hogy az olajembargó nem befolyásolja a magyar ellátást, és legyen szíves, ne etesse ilyenekkel a bamba népét. De kegyelemes urunk mégis táplál minket végtelen bölcsességével továbbra is. Még továbbá azt is jegyezzük meg, hogy a vétózgatást megunva úgy döntött az Unió (a mocsadékok), hogy Orbán le van sajnálva, odaadják Ukrajnának azt a pénzt, amit előtte Varga kezével Orbán megvétózott, majd kórusban letagadták. Ez az a helyzet, amikor partvonalra kerül az ember, ha már futball vébé, illetve a tó partjára, ha olyan hal, mint a mi egyetlenünk. Mindebből süt a magány, hogy jobb is elutazni.

Ilyen kormányülés volt még szombaton, vasárnap viszont, mielőtt a nem is kormánygépre szállna, ahogyan harminc éve mindig is, menhelyi kutyákat látogatott meg a kedves vezető. Enkezével pakolta le a páncélozott, géperejű járműről a kutyakaját, és kijelentve, boldog karácsonyt a négylábúaknak, az egyikkel még külön is kvaterkázott haverilag köszöntve őt, hogy aszondja: helló blöki. Deja vu, rikkantott ekkor az ember elégedetten, mert a múlt ködéből előkúszott ugyanő a disznóól előtt állva, és helló röfivel üdvözölve aktuális barátját, úgy látszik, ez áll a szájára a sok jelszó után. A tőszavas röfi, blöki. Majd még keresni kell háztáji jószágot, akit ilyképp a jövőben köszönthet, ha már az embereket le sem szarja.

Hogy ilyen jóban van ezúttal a kutyákkal, hogy még hajlékukba is megy, azt a kínosan lehangoló kérdést feszegeti, hogy például diákokkal tanárokkal, ápolókkal, és még valahány szakma a naptárban, illetve mindmegannyi sors és nyomor, miért nem bír az állatoknak ezek szerint kijáró kedvességgel törődni. De a kérdés költői, vagy inkább teljesen fölösleges, mert rossz a kiindulópont. A kutyákat sem szereti ugyanis, és a disznókat sem, egyáltalán senkit nem szeret, nincs meg benne ez az áldás vagy átok. Halad végig az életén, körötte díszletek, kutyák, macskák, emberek, egyre megy, akik eszközök a célhoz, amit el szeretne érni, de jelen helyzetben az a sejtésünk, hogy már maga sem tudja, mi az.

Vagy mi volt valaha. Felrémlik valami a messzi időben, hogy nagy és hatalmas futballista lesz, de nem lett. Nem is lehetett volna, mert nem volt meg hozzá a készsége és képessége. Fölbukkan a világ ura és irányítója, a nagy formátumú államférfi, mint másodrendű óhaj, vágy és szándék, ami szintén nem sikerült. Minden adott volt pedig, kedvező széljárás és környezet, szárnyaló konjunktúra, pénzbőség és kétharmad, de a jellem nem engedte a kibontakozást, és így lassacskán öregedve már nem tudjuk, mi maradt. Túlélni a zivatart? Hamis nagyság jelmezében lubickolni kétes eszű emberek szemében? Ilyesmi, és ez nem sok. Egy leszálló ívű pályát látunk, amit visz a kezdeti lendület, a tehetetlenség, erő nélkül.

Helló röfi vagy blöki, egyre megy, szánalmas pitiánerség, amikor tudjuk és látjuk azt a torzulást, amit a hazugságban és törtetésben leélt élet okozott, már azt sem sejtjük, arra van-e igénye, hogy valaki szeresse, a kennel és a disznóól előtt állva, a kamerának bohóckodva azonban már ez is mindegy. Egy elhúzódó végjátékot látunk, egy embert, aki a szemünk előtt megy szét, miközben lelke már rég elrohadt, és így vonszolja maga után az országot, amit már egyáltalán nem is ismer. Ha most olybá tűnne, hogy ezek valamelyest megbocsátó szavak, ahogyan a reszketeggé váló gyilkossal lesz elnéző az ember, akkor ez a tűnés tévedés. Ez kies hazánk urának lehangoló sorsa, és vele együtt a miénk. Homkos, füves, vizes sík.

Drávaszerdahely polgármestere, aki Alpár György névre hallgat, kézhez véve a falu egyik intézményének gázszámláját, arra hivatkozva, hogy faluhelyen vannak, és nem kell disztingválnia, üzent az MVM-nek, ekképp: „Elmentek ti a büdös picsába mind, ezt nem fogom kifizetni”. Új hang ez Mária romlatlan országában, ahol a píszí nagyjából úgy működik, mint Marqueznél Fernanda, akit rokonsága úgy jellemzett, hogy ennek még a seggéből is böjti szelek fújnak, és később is sok baja akadt az asszonynak abból, hogy nem nevezte néven a dolgokat. Ha Gogol volnánk, ami sajnos nem vagyunk, a tenyerünket dörzsölnénk a beszélő névtől, ahogyan Alpár György szinte determinisztikusan használja úgy a nyelvet, ahogy.

Csak tiszta forrásból, mondhatnánk nagy boldogsággal lelkünkben, ámde ezen a ponton meg kell feddnünk Alpár polgármestert, ha úgy vélekedik, a magyar nyelv ízes használata az ő – mint falun lakó ember – kiváltsága. Nem, kedves Alpár úr, mi itt a városban legalább ilyen plasztikusan tudunk diskurálni, és higgye meg, ha az MVM-re, egyáltalán Magyarországra és fura uraira gondolunk, magunk is tudunk így, sőt, még ígyebbül. Úgyhogy ne fogja vissza magát, mi sem tesszük, sőt, egyre inkább eluralkodik rajtunk az érzés, amikor sommásan és velősen magunk is általánosítva bődülünk el, miszerint: a kurva anyjukat ezeknek. Alapszabályaink tehát megegyeznek, céljaink és érdekeink is.

A helyzet és az állapot azonban. Fölfedezni véljük ebben azt az általunk felállított tételt, mely szerint a hatalommal és annak képviselőivel ekképp kell beszélni, amit azonban csak az tud megtenni, akinek veszíteni valója már nincsen. Ahogyan a napokban is egy tanár inkább fölmondott gondolkodásának és szavainak szabadságáért, hogy mindenféle fenyegetések és várható büntetések nélkül tudja elmondani, ami a szívét nyomja. Az egy igazat. Alpár úr is ebben a stádiumban van immár, mert azt is üzente a szolgáltatónak, le van szarva minden, szereljék le azt a rohadt gázórát is, vigyék, amerre akarják. Ez a láncait vesztő egyed attitűdje, akinek minden mindegy, csak kerüljön tiszta víz a pohárba végre.

Bíztatnánk a szabadságharcos polgármestert, hogy nincsen egyedül, de akkor hamis illúziókba ringatnánk. Ebben az országban, lett légyen célja és törekvése egybeeső a nagy többségével, akik aztán hangosan tapsolnak is, hogy így kell ezt, nem fognak melléje állni és entestükkel védeni őt a zivatarban, hanem egyedül fogják hagyni, mint annyi más elődjét. De félre ború és félre bú, örüljünk immár felhőtelen, hogy a már minden mindegy, és ezért mindenki be is kaphatja klubnak új tagja van, aki majd megismeri az ez állapotban megnyilvánuló és mutatkozó végtelenséget. És ez az, ami a köröttünk tornyosuló mahomet NER lebontására alkalmas, mert gondoljuk meg, ha kórusban mondanánk, amit ő.

„Elmentek a büdös picsába mind…” Hogyan hervadna le a mosoly az ajkakról, hogy szűnne meg a levitáció legott, amikor a hatalom emberei a maga pőre valóságában tapasztalhatnák meg azt, amit az alattvalók gondolnak róluk. Lenne ám hamarost tátott száj és pofának leesése, mert szembesülhetnének azzal, amit most a konvenció elfed, hogy aki képviselő, politikus vagy más efféle állatfajta, azt képzeli magáról, hogy ő ürítette a spanyolviaszkot, s az űrben lebeg. Viszonyításképp még: mindenki annyit ér, amennyije van, és ilyen ábrándok a köbön. Annyi van tehát csupán, hogy az eltelt tizenhárom NER-év, illetve bővebben az egész eltelt életünk feljogosít arra, hogy úgy beszéljünk ezekkel, ahogyan Alpár úr is tette.

„Félelem nélkül kérdezte az Istent, csakugyan azt hiszi-e, hogy az ember vasból van, s elbír annyi kínt és keservet; addig kérdezte, míg fel nem szította a dühét, és fel nem támadt benne az elfojthatatlan vágy, hogy káromkodjon, mint az idegenek, hogy végre ő is megízlelhesse egyszer a lázadás pillanatát, azt a sokszor áhított és ugyanannyiszor elodázott pillanatot, amikor végre kitörülheti magát a belenyugvással, és szarhat mindenre, és kivetheti a szívéből a hegyekké tornyosult trágár szavakat, amiket egy évszázadnyi megalkuvás beléfojtott. – A kurva mindenit! – kiáltotta.” – Nem ok nélkül citáljuk Marquez mestert, hanem mert meg kívánjuk mutatni, hogyan alakul ki a felkiáltó szégyen nélküli kimondás állapota.

Igazolás ez vagy csak egyértelmű utalás, de annak bizonysága mindenképp, hogy a lélek előbb-utóbb ledobja láncait, ezért bukik meg szükségszerűen minden diktatúra a történelemben, csak idő kérdése ez mindig és minden időben az kezdetek óta el egészen a jelenig, ami a mi nyomorult életünk. Nem tudom érezhető-e, mily felszabadultsággal üdvözli az ember a klubban az új tagot, aki hoz majd magával még egy másik embert, mert mindenki eljut egyszer arra a szintre, mint a fentebbi Marquez idézetben Ursula, és „végre kitörülheti magát a belenyugvással, és szarhat mindenre, és kivetheti a szívéből a hegyekké tornyosult trágár szavakat, amiket egy évszázadnyi megalkuvás beléfojtott.”

A napokban kétszer is fölbukkant a „szellemi honvédelem”, ez a szintén fideszi körökből származó, de amúgy a lózungon kívül az ég egy világon semmit sem jelentő szókapcsolat. Kövér pedellus élt vele elsőként, amikor a Nemzeti Múzeumot nevezte a „szellemi honvédelem erődjének”, de Kövér pedellussal már régen nem foglalkozunk. Beckett mester után szabadon, eljátszotta a jogait, hogy törődjünk vele. Immár csak konstatáljuk, tudomásul vesszük mintegy, amikor épp valami szöveg fölbugyog lelkének éjfekete gödreiből, akárha elbődül egy tehén, vagy röffent a coca, édesmindegy, a hátsó udvar hangjai ezek.

Nem is tudható, hová képzeli a bástyákat és lőréseket a múzeum épületén, ahonnan vissza lehet verni a kultúra szakadatlan támadásait, amelyekkel egyfolytában meg-, és be akarják szennyezni a szittyamagyar tudatot. Adyval: gémes kút, malom alja, fokos, vad csókok, bambák etc., plusz a kereszténység. Kövérről ennyit, mondanivalójáról még inkább, de, hogy parlagon ne maradjunk, itt van nekünk mindjárt Lomnici Zoltán maga, a CÖF-ös nagyhangú ember, aki az anyacégétől, a CÖF-től vehette át a „Szellemi honvédő” díjat, amit stílszerűen Győzikével ünnepelt meg, hogy meglegyen az egész sztori bukéja.

Győzikét kedveljük amúgy. Élete és munkássága arra tanít, hogy semmiből is nagyon jól lehet élni, ha a nagyközönség arra vevő, hogy az ő óbégatását nézze, akkor bégetni és óbégatni kell. Győzikében úgymond egyesült a szellemi minimumban megtalált piaci rés, hasonképp van ő az érte rajongó közönséggel, mint a Fidesz a hívőivel, szintén csak a kognitív nihil az, ami egybetereli azt, ami egybe tartozik. A világ így kerek. Hogy Lomnici Győzikével ünnepli a szellemi honvédelmet, arra azonban rámutat, mi az a szint, amit a szellemi honvédelem képvisel, ezt csak úgy minden külön értesítés helyett jegyezzük meg.

Többek mellett egyébként Szijjártó külügyes is részesült a CÖF elismerésében, az ő szellemi honvédős plecsnije nagyon jól mutat majd a Lavrovtól kapott kitüntetés mellett, ami miatt büszkén viseli az eposzi jelzőt: szaralak. Azt nem tudjuk, Szijjártó kivel csűrdöngölt határtalan örömében, de el tudjuk képzelni, ő Kis Grófóval szokott danászni és fotózkodni, és máris ott vagyunk az Adytól megénekelt szinten. Viszont arra is bizonyságot kapunk, hogy ezek a butaság bátorságával szemlélik a világot, amiben csak az a baj, ha valaki nem annyira debil, mint ők, azt nem tartják magyarnak, illetve embernek sem nagyon.

A kitüntetések átadásával párhuzamosan a CÖF fel is szólított. Nagyságának és befolyásának teljes, röhejes tudatában az Egyesült Államokat és az Európai Tanácsot, hogy azonnal hívják tanácskozásra Ukrajna és Oroszország képviselőit az ukrajnai háború lezárása, a béke megteremtése érdekében. Egyúttal javasolják, hogy a népfelség elve alapján kérjék ki az Európai Unió lakosságának véleményét arról, hogy békét vagy háborút szeretnének. – Szerintük ez így megy. Lomnici csettint, és Putyin cukorborsó lesz, de az Unió lakosságának véleménye sem kutya, sőt, egyenesen döfinek mondható.

Ez is úgy megy az álmok mezején, hogy az Unió lakosai azt mondják, ne legyen háború, és legott nem lesz háború, ez már majdnem az akarat diadala, ami náci beütéséről most feledkezzünk el, és utaljunk csak arra, hogy már Schopenhauer sem ment vele semmire. Igaz, ő nem is volt magyar szellemi honvédő, akik eszerint csak toppantanak egyet, morcosan körbenéznek, és a világ egyből úgy fütyöl, ahogyan ők elképzelik. Most ehhez tessenek elképzelni Gáspár Győző jámbor tekintetét, és a siker garantált egyből, sőt egészen biztosan. Elképesztő, hogy ezek az alakok szomjasan nem ittak még Domestost.

Ne legyünk azonban annyira gonoszak, mint amennyire vagyunk, és konstatáljuk, hogy a CÖF „Szellemi honvédő” díját azok kaphatják meg, akik “munkásságukkal kiemelkedően hozzájárultak szuverenitásunk, identitásunk megőrzéséhez és hagyományaink ápolásához”. Ebben a feltételrendszerben számunkra csupán az „identitás” és „hagyományaink” szavak jelentése nem egészen világos, mert tartalma ennek sincsen, még csak jól sem hangzanak, mert például ezen a Lomnicin nem látunk semmi identitást, sem mondjuk szuverénséget, aminek a kiinduló alaptétele az volna, hogy ne Orbán seggéből üzengessen.

Nem lehet azonban minden tökéletes, mint ahogyan Szijjártó is tudomásul veszi, ha őt szaralaknak tartják, ha honvédő, ha nem, ez viszont már némi identitást mutat, segít neki, hogy elhelyezze saját magát a világban. De tényleg gonoszak vagyunk azonban, semminek sem tudunk örülni, sőt, mindenbe belekötünk, az ilyen színjátékokba azonban különösen. Viszont egy dolog még most sem egészen világos, hogy Győzike hogy a francba keveredett ide megint, hogyan csinálja, hogy mostanában mindenhol ott van, ahol ezek. Ő lett a házibohócuk vagy az udvari bolondjuk, a Fidesz népi szála. Meg a Kis Grófó, illetve a többi szarleső. Itt van kész minden.

Először a kakaóról szokott le. Minden reggel átsétált régebben, nem is olyan régen a sarki kisboltba, és megvette a reggelit, fél liter kakaót két lekváros buktával. Isteni buktát árultak itt a kisboltban, tele jófajta baracklekvárral, nem azzal a viaszszerűvel mint amilyen a nem is olyan messze lévő nagyboltban árult buktákban volt, ezeken érezni lehetett a nagyvárosi és nagyüzemi pékek lelketlenségét. Bár olvasta, hogy nem egészséges édességet reggelizni, de nem törődött már semmiféle veszedelemmel, jöjjön, aminek jönnie kell elszánással, egy rendíthetetlen hős bátorságával majszolta idvezülten minden reggel a fél liter kakaót és a két buktát. A boldog elégedettség ideje volt ez minden reggel élete alkonyán.

Egyszer – nem lehetett volna pontosan megállapítani, mikor – elkezdett romlani minden. Nem pofonszerű hirtelenséggel, hogy azonnal észre lehessen venni és nagyon fájjon, hanem beszivárogva az életbe, mint valami nyálkás köd, hogy el kellett kezdeni figyelni, mire költ és mire nem, mert valahogy mindig úgy alakultak a dolgok, hogy a hónap végére elfogyott a pénze. Pedig nem vásárolt többet, illetve nem vett mást mint régebben, és mégsem volt elég rá a pénz. S mivelhogy egy jámbor gomba indulataival élt, nem háborgott, nem fordult Istenhez tanácsért és főképp nem panaszkodott neki, hanem arra jutott, nem vesz akkor kakaót reggel, mert senki nem kergette az asztal körül, ha reggel nem ivott kakaót.

Ezzel a biztonsági intézkedéssel el lehetett lenni egy darabig, rájött, kakaó nélkül is van élet, illetve reggel, mert a bukta még így is finom volt. Csakhogy egy kis idő után már nem ment ez sem. Arra kellett rájönnie, olyan luxus ez, amit nem engedhet meg magának, és mivel így is mindig pénzhiánytól szenvedett, körül kellett nézni az életében, mi az, amit el lehet hagyni nagyobb veszélyek nélkül, hogy ugyan hiányozni fog, de nem annyira, illetve igen, csak még magának is le lehet tagadni. Fázós volt ugyan, de kegyes volt az ősz, megengedte, hogy két pokróccal a lábain vészelje át, nézze az alábukó napot és az ingó sárga leveleket, ekkor gondolta úgy, hogy a fűtés sem annyira fontos, mint azt hinné az ember.

Ekkortájt volt az is, hogy rászokott a tejre és kiflire a kakaó helyett, mert ez ugyan nem melengette kellemesen az ínyét, de enni kell valamit. Így szokott át a kisboltból a mellette lévő nagyobba, s még idejében, mert ez a kicsi is bezárt. Egyik reggel csak egy kézzel írt tábla volt az ajtaján, hogy ennyi volt. Ez azt juttatta eszébe, ha majd egyszer nem törődve semmivel dőzsölni akarna, és venne két régifajta buktát reggelire, már nem teheti meg, és ezzel a szomorú tudattal vitte a kiflijét, a nagyvárosi, lelketlen kiflit, hogy azt majszolgatva nézegesse a világot, ami egyre szürkébb lett, pedig sütött a nap, hogy még be sem kellett fűteni igazán. Így mintha nyugvópontra jutott volna a romlás, de csak sunnyogott.

Észrevétlen tette a dolgát. A kertek alatt, csak úgy mellékesen érte el, hogy lassacskán parizert sem vett vagy más efféle úri huncutságot hasonló okokból, mint a kakaóról volt kénytelen nem is olyan rég lemondani. És nem vett aztán már sok más dolgot sem, amire régebben futotta, s így gyötörte őt az élet és a világ, de mondom, egy gomba jámborságával tűrte ezt az egészet, itt-ott még a saját hibáját is felfedezni vélte a romlásban, amiben egyre kisebb lett az egyre több pokróc alatt, és ezt sem vette észre. A szürkeség és a hideg mind nagyobb lett, s ha olykor előbukkant a nap, azt csak azért tette csalfán, hogy félre vezesse a nélkülözőt, fűteni még mindig nem kell, mert minek, meg mert nem is futja rá.

Az egyik enyhébb reggelen átsétálva a lelketlen nagyboltba azon kapta magát, hogy a tejet sem tudja megvenni, mert arra sem futja, és a kiflik számát is csökkenteni kellett ötről háromra, hogy majd azzal húzza ki másnap reggelig. Délután négy pokrócot csavart magára az ablakhoz szembeülve a nappal, hogy majd az cirógatja őt, fogta a kiflit a kezében, olykor harapott belőle, miközben próbálta felidézni a kakaót és a buktát abból az időből, amikor futotta rá. De ahogyan hűlt a szoba, mert a nap helyett ködök szálltak alá, nem a kisbolti bukta, hanem az anyjáé, aztán a nagyanyjáé jutott az eszébe, tisztán érezte a lekvárban a barack rostjait. Így kezdett el utazni, és így találtak rá reggel, kezében kifli, kék szemén fátyolok.

Tegnap dél körül már ott tartottunk megint, hogy Németh Szilárd, úgy is mint a Fidesz esze, bizonygatta, hogy a NER-világ a lehető világok legjobbika. Abból a szempontból is, hogy az Orbán-féle benzinársapka lekerült ugyan a naftáról, de mégis itt a legolcsóbb a környékünkön, de a hanyatló Nyugathoz képest mindenképp. Amikor ilyen összevetésekkel – amelyeket a talpasjobbágy nem tud ellenőrizni – bizonygatják a magyar fasizmus felsőbbrendűségét, akkor tudjuk, hogy baj van, vagy hazudnak megint. Engemet különösebben nem érdekel a benzin ára, de azt is elérték, már a magyar embereket sem, akik odáig jutották, mindegy mennyibe kerül, csak legyen. Így a tegnapi volt az az áremelés, amit voltaképp ujjongva fogadtak.

Ki volt ez találva, vagy, ha nem, akkor megint szerencsésen alakult a maffia számára minden. Porbafingó szempontból azonban – akik mi vagyunk – teljesen mindegy minden, mert a végén úgyis mi szívjuk meg. Ez lassacskán axióma. Orbán kormányoz (hm), te megszívod, ilyen a magyari élet tizenhárom éve, de mi bírunk neki örülni, tényleg egyedi faj vagyunk. De nem is ez az ontológia, ami máma foglalkoztat minket, hanem a körítés, a dolgok afféle intézése, a torkunkon való legyömöszölése, akárha hízott libának, hogy szóhoz se tudjunk jutni, időnk se legyen ocsúdni, mert már ordítják a képünkbe az új tételeket kitalált szavakkal, mint például a szankciós benzinár, ami tegnap éjszaka óta van nekünk.

Mert azidőtájt, amikor Németh Szilárd az összehasonlító benzinár tanulmányát közreadta, előállt a kedves vezető ezzel a szankciós benzinár fogalommal, hogy bekövetkezett, amitől félt, álmatlanul forgolódott mintegy, hogy azzal, le kellett vennie a jumbósapkát a magyar naftáról, a magyar ember már ezzel kell szembenézzen. Viszont még mindig olcsóbban, mint a kórus alfeléről azt Németh Szilárd mondja. No most, eszerint a szankciós benzinártól csak és kizárólag a sapka védett meg minket, amiből a formállogika szerint az következik, hogy amikor rákerült a sityak, már ez volt a feladata. Csakhogy akkor – egy éve – nem, hogy szankció, de még háború sem volt, és máris ott vagyunk megint a valóság átszabásánál.

Ilyen szabóság ez a Fidesz. És mégis, mindeme szutyokságok mellett ezúttal – mint új elem – az az érdekes a tündérmesében, ahogyan és amikor mindezt a sok-sok panelproli tudomására hozták, azaz, az éjszakába hajló este. Kormányinfó fél tizenegykor, amikor a szalagmunkás a másik oldalára fordul izzadva a dunna alatt, vagy az éjszakai műszakban várja a soha el nem érkező hajnalt. Ez még a NER-ben már annyi mindent megélt magyar jómunkásembernek is unikum, hogy az okát kezdi keresni az ő bensőjében, tudatának legmélyebb rétegeiben, ámde nem igazán leli. Nem közgazdasági megfejtés, de közel áll a valósághoz az a gonosz megjegyzés, hogy azért volt annyira sürgős, mert muszáj volt.

Azért mégpedig, hogy a kedves vezetőt ne lincseljék meg egy üres benzinkút előtt, bár ez az álmokba hajló feltételezések birodalma. Orbánt még nappal, még teli benzinkút előtt sem lehet látni, mert általában súlyos brokátfüggöny mögül szemléli a világot, és onnan üzenget boldog karácsonyt, ha szorul a hurok. Márpedig az most eléggé hurkolódott a nyaka körül, így az éji órán való bejelentés oka és indoka az lehetett, hogy mire reggel a keresztény magyari bambamagyar csipásan kikel az ágyból, meglehessen az új fogalom, ez a szankciós benzinár, ami ezek szerint – és ezt nem győzzük hangsúlyozni – már a sapka előtt is létezett, amikor még szankció sem volt, de a múlt köde a Fidesz szerint sok mindenre jó.

Erre is. És célt is ér, hiszen az ember tátott szájjal nézi, ahogyan honfitársai egymás torkának ugranak átharapni óhajtva a nyaki ereket, hogy hol drágább a benzin, meg, hogy miért nem volt eddig, s így, amíg ők küzdenek a démonaikkal, Orbán eltelten heverész. Hogy ugyan elszabta ezt – is -, de sikerült elkennie a szart, és az éji bejelentés után másnap délután már mint a nemzet jótevője és megmentője éli a nyomorult életét diadalmasan, míg az ország szarrá megy, lakosai pedig megdöglenek. Ilyen az élet Neriában sorsunkban odáig jutva, hogy lassacskán mindenki annak örül, hogy egyáltalán luk van a seggén, a körön kívülről pedig tátott szájjal nézik a szerencsésebbek a magyarokat, akik most is hátrafelé nyilaznak, és egymást ölik. Röhej. Induljatok cukorkeresésre, jön a karácsony.

Tegnap az Ecofin (az Európai Tanács gazdasági és pénzügyi grémiuma) napirenden szerepelt az Unió Ukrajnának nyújtandó pénzügyi segélycsomagja, a tizennyolc milliárd eurós közös hitel dolga. Erről a találkozó honlapja is beszámol, ahol az olvasható, az első napirendi pont a következő volt: „Pénzügyi támogatás Ukrajnának – a Tanács megvitatta a törvénycsomagot Ukrajna tizennyolc milliárdos támogatásáról”. Erről a napirendi pontról hazudja azt először a Pénzügyminisztérium, hogy meg sem történt, szó szerint „Az Ecofin 2022. 12. 06-án tartott ülésén nem szerepelt napirenden Ukrajna tizennyolc milliárd eurós támogatása”.

Valaki hazudik. Mégpedig eddig soha nem látott módon aljasul, azaz úgy, hogy egy megtörtént eseményről mondja azt, hogy nem is történt meg (kies hazánk), illetve egy soha nem volt eseményről állítja azt, hogy az lezajlott (Unió). Mint később majd kiderül, megint az van, hogy mindenki szembejön az autópályán, és a magyar kormány tálalásában az egész világ hazudik, csak ők mondanak igazat. Félretéve azonban a bennünk a Fidesz kormányzás tizenhárom éve alatt kialakult rögzüléseket, amelyek mindig azt igazolták, hogy ezek (Fidesz) hazudnak – mégpedig gátlástalanul és cefetül -, adjunk helyet a kétségeknek, hogy talán nem.

Ez csak az a pártatlanság, amivel ugyan már a Fidesz kapcsán nagyon régen nem rendelkezünk, ez az eset azonban van olyan súlyú, hogy teszünk egy megengedést, hátha ezúttal egyszer igazat mondanak, bár az első – és hiteles – cáfolat, az Ecofin honlapja már rendelkezésünkre áll. De olyan hangosan és annyira egyszerre, hogy úgy ne mondjuk, kórusban kezdték el a tagadást, ami arra int, ez egyszer adjuk meg az esélyt annak, netán és véletlenül igazat mondanak, bár erre az évtizedes tapasztalatok szerint az esély minimális. Ám ne érhesse az a vád a házunk táját, hogy prekoncepcióval élünk a maffiával szemben.

Mert nem csak a Pénzügyminisztérium tagadta le tegnap a valóságot – meg sem történt, ami megtörtént -, hanem vele párhuzamosan vagy egyszerre szinte Szijjártó külügyminiszter „A kormány nem vétózott meg semmilyen anyagi segítségnyújtást”, illetve maga a megkérdőjelezhetetlen Orbán Viktor is „A mai hírek mind arról szólnak, hogy Magyarország vétózza az Ukrajnának járó pénzügyi támogatást. Ez álhír”. Tehát először nem volt napirenden sem, másodszor, ami nem is volt, azon nem történt vétó, s íme, máris itt az első csont a levesben, de nem kell megelégednünk a puszta logikai következtetéssel.

Találunk cáfolatot bőséggel a világsajtóban, amely még egyelőre nem tagja a KESMA-nak, így tehát nagy valószínűséggel igazat is írnak. A lengyel Wiadomosci szerint „Magyarország döntött, az Ukrajnának járó pénzügyi segítséget blokkolta”, a Politico pedig azt írja „Magyarország vétózza az Ukrán segélyt, az EU alternatív megoldást keres”. A Reuters pedig ezzel bombázza a nemzetközi közvéleményt: „Magyarország vétózza az Ukrajnának szánt EU-s segélyt, elhalasztják a döntést a Budapestnek járó pénzről”. Íme a velünk – mint helikopterekkel szemben álló állítások, azaz, az ügy nem tiszta.

Illetve végtelenül mocskos. Kicsit messzebbről közelítve, az első izgalmak után mondta azt Valdis Dombrovskis, az Európai Bizottság alelnöke, hogy „Tudjuk, hogy a helyzet rendkívül nehéz. Milliók vannak víz, fűtés és áram nélkül (Ukrajnában, a szerk.), haladnunk kell. Egy tagállam tiltakozása miatt nem jutottunk ma megállapodásra. A munkát folytatjuk a következő napokban, azzal a céllal, hogy a lehető leghamarabb megállapodjunk.” – Egy tagállam tehát tiltakozott, amelyik, s ezt ne feledjük, először azt mondta, mindez meg sem történt, másodszor, hogy nem vétózott.

Tiltakozott – ez majdnem ugyanaz. Orbán azt is kifejtette, hogy Magyarország adna pénzt Ukrajnának kétoldalú megállapodás alapján a saját büdzséjéből, de, hogy az Unió közösen utaljon, abba nem megy bele. Ez a tiltakozás, és ez, ha kifordítjuk, ha be, vétó. Ugyanis ami Varga szerint meg sem történt, azon ő azt vétózta meg, hogy az EU a lehető legegyszerűbb, legolcsóbb és minden más ország számára elfogadható módon nyújtson 2023-ban pénzügyi támogatást Ukrajnának – egészen pontosan az ehhez szükséges pénzügyi szabályok kialakítását blokkolta. Megkötötte az Unió kezét: ez pedig vétó.

Úgy képzeljük a nem is vétót, hogy ott ücsörög a buszon az Unió és Magyarország, egy útágazáshoz érve mindenki jobbra akar menni, mire kies hazánk azt mondja, oké, menjen, egy feltétellel, nem tekerheti jobbra a kormányt a sofőr. Ez történt tegnap, ezt a mélységet sikerült elérni a hazugságon kívül elérve azt is, hogy megint távolabb kerüljünk az uniós pénzektől, ami összeg után már oly régóta epekedünk, és amiről szintén össze-vissza hazudoznak mindent. Nem volna ez már annyira érdekes, ha nem Magyarország koporsójába klopfolnák a szögeket, pedig ezt teszik. És nem csak azt hazudják, hogy minden jó, de azt is, ha mégis szar, arról ők nem tehetnek.

Ha az lenne a tévképzetünk, esetleg valami válság van az országban, jobb, ha tudjuk, ez csak a sorosista sajtó kitalációja. Dolgaink, ha nem is a legesleg-, de legalábbis a legnagyobb rendben vannak. Állításom igazolásául előadom, arra is jócskán jut, hogy Kövér pedellus házőrségének ruhatárát fölfrissítsék, de, mint olvasni lehetett, azért csak ilyen szordínósan, ahogy, mert a sok vacak már így is alig fér el a gardróbban. Elnézve a listát, amit kapnak a derék házőrök ezúttal épp alig párszáz millióért, akad az őrség soraiban egy, akinek nem fázik a lába. Mással nem lehet indokolni azt, hogy vékony zokniból 399-et, míg vastagból csak 398 párat rendelt Kövér a csapatának.

Vagy spórolnak. A vastag lábmelegítőt ugyanis páranként 5200 pénzért szerzik be, nem mindegy tehát, mennyit rendelnek, ha már a fogukhoz verik a garast. Egészen érdekes tételek vannak azonban még a terjedelmes beszerzési listán, mint társasági sapka vagy kalap, de a legérdekesebb, hogy az egészet lehetne vagy kellene úgy ahogy van a kukába dobni, igaz, akkor nem gazdagodna a feltehetően haveri beszállító. Nem akarna az ember belelépni még egyszer ugyanabba a folyóba, amikor régebben azt szajkózta, az elcseszett pénzből mennyi lélegeztetőt lehetne venni, erre tízezrével vásároltak, de nem azért, hogy a szájunkat befogják, hanem, mert ott nyílt piaci rés a lopásra.

Ezeket pedig könyörtelenül kihasználják. Legyen szó vakcináról, maszkról vagy akármiről, mindenhol és mindenből lehet lopni, de amíg a bőségben ez sima bűncselekmény, a mostani szorongató időkben egyenesen aljasság. Ám erre vannak dresszírozva a fiúk és a lányok. De túl mindezen máig a fülünkben van az a hamis hang, hogy a kormány magán kezdi meg a spórolást, ami szép idea, jelei azonban egyáltalán nem mutatkoznak, vagy legalábbis jól titkolják. Innen nézvést – és a lopáson is nagyvonalúan túllépve – az, hogy épp most frissítik Kövér fogdmegjeinek ruhatárát (például társasági zubbony 244.348 forint) nemcsak aljasság, hanem vérlázító is. A magyarok jó része egy zubbony árát nem keresi meg.

Nem akarnék ezen lovagolni, mert voltaképp újdonság a metódusban semmi nincs, csak az idők változnak, de azok nagyon. Szegényebb körökben elterjedt mondás volt hajdan a lepukkantságot magyarázandó és elviselhetővé teendő, miszerint a télnek nincs szép ruhája, ami röviden annyit takar, minden szart magadra vehetsz, csak ne fagyj meg. Nos, ehhez képest a Kövér-pincsik negyedmilliós zubbonya nem tudjuk, minek nevezhető, de ezen a mezsgyén haladva az a veszély fenyeget, hogy a demagógia bűnébe esünk, azt azonban nem akarnánk egyáltalán, ezért maradunk egy darabig még a hiányzó egy pár meleg zokninál, mert a végén még valakinek nem jut, és baj lesz.

A zokniban ebben a kontextusban az a jó, hogy még lehet kapni, nem úgy mint cukrot például, aminek a hiányát nem tudják a szankciókra fogni, ezért a lakosságot hibáztatják, aki Nagy gazdasági miniszter szerint pánikba esve vásárolja fel az édesítőszert. Ami, ha igaz lenne, sem volna egy sikertörténet, mert akkor azt kellene kideríteni, miért pánikol és idegeskedik a lakosság akkor, amikor jólétét egyenesen Orbán Viktor vigyázza. De ezek szerint egyre gyakrabban vall kudarcot, csak ezt bevallani felérne a felséggyalázással, és Gulág lenne a vége. A legszebb azonban, hogy már alig van üzemanyag az országban, s holott mi felmentést kaptunk a közös olajársapka alól, a hiányt erre kenik.

Az időzítéssel van egy kis baj azonban, mert ez a közös sapka hétfőn lépett életbe, benzin meg már elég régóta nincs, míg viszont a Lajtán túl pedig van valami különös ok miatt. Arrafelé cukorhiány sincs, sőt, ami van, az is olcsóbb már szinte, mint itt, mire jön az indoklás a háborús inflációról és a szankciós politikáról, ezt óbégatja boldog-boldogtalan fideszista és hívő, ami után csak egy kérdés marad, hogy ezek ennyire hülyék, vagy ennyire aljasak, vagy mindkettő együtt, egy csokorban. Nem lehet már kiigazodni a mértékeken, mert annyira a béka segge alatt van minden, ahová innen a józanság magasából nehéz lelátni, de dögöljünk meg dalolva, Orbán nevével az ajkainkon, nekem már mindegy.

Soha nem gondolta volna az ember, hogy visszatér a gyerekkora, legalábbis a kommunikáció szintjén, amiben a rothadó kapitalizmust gyalázták és tették meg bűnbakban Kádár propagandistái, és be is zárták a határokat, hogy lehetőleg ne túl sokan tapasztalják meg odakint ennek épp az ellenkezőjét. Az Unión belül így élni bajos, de az igyekezet megvan rá, Németország Schmidt Mária szerint úgy nincsen, hogy mindeközben finggal fűt, ők nem vesznek orosz olajat, mégsincs arrafelé benzinhiány, igaz, nem is olvashatni a teremőrök ruhatáráról, amit az éhezés ellenére frissíteni kell. Nem tudom, hatalom süllyedhet-e mélyebbre, de ezeknek mindig sikerült. Nézzünk hát bizakodva a jövőbe.

Elöntötte a mi bensőnket a felhőtelen öröm és pláne boldogság, amikor olvashattuk Novák Elnökasszony Katika hozzánk intézett kérését, felhívását mintegy, hogy küldenénk neki díszeket az ő nemzeti karácsonyfájára. Bomlott cimbalom lett a mi lelkünk a megtiszteltetéstől, hogy kis pufók angyalkákat, felfútt gömböket vagy mézeskalács szívecskéket juttathatunk el Elnökasszony Katika fájára, ami így a nemzet karácsonyfája lesz. Ott lógnak majd rajta felkötve a nincstelenek, akikről Elnökasszony Katika nemrégiben írta alá a törvényt a sírások és zokogások ellenére, hogy őtőle ott fordulnak fel, ahol csak akarnak. Ebben a fénytörésben pedig különösen szép a mostani nyálas és pátoszos kérelem mifelénk.

Mi pedig, ahelyett, hogy küldenénk hegyes, szúrós csúcsdíszeket azzal az intelemmel Elnökasszony Katika számára, hogy dugja fel a pátoszos seggébe, azt is javasolhatnánk neki, hogy vegye elő a malomkeréknyi fideszes fülbevalóját. Azt, ami a magas hivatalig röpítette, és aggassa azt a fára, hogy ne feledje, honnan jött. Hát, nem közülünk, amit erősít egy korábbi szólama is, amelyben azért adott hálát Orbán Viktornak, hogy nem nyomorult fizetségért kell neki panelporolinak (tanárnak, irodistának) lennie, hanem immár futkorászhat és kajakozhat a világ összes szegletében kedvére, mint valami lökött nyúl vagy mérgezett egér, és ilyen felhívásokkal bombázza az embereket. Mintha nem lenne elég bajunk.

Pedig van. Itt mindenkinek annyi baja van, még az annyi bajnak is annyi baja van, hogy alig is lehet elviselni az életet. Nem kell még tetézni Elnökasszony Katikákkal és az összes többivel, akik mind nekiláttak adventi gyertyákat gyújtogatni látványosan. Orbán egyenesen advent-hadjáratot folytat, és elkezdett buzogni a csapokból a hamis szeretet meg a csendes éj. A hazugság minden formájában fájdalmas, ebben viszont egyenesen elviselhetetlen, egy pláza lett az életünk, ahol a hangszóróból egyfolytában bömböl az idegesítő karácsonyi zene, hogy az ember legszívesebben fölkötné magát a nyálas cukormáztól. Viszont valami degenerált magyarevolúció miatt ezt szeretjük, sőt, díszeket is küldünk.

Mármint Elnökasszony Katika számára, aki majd bizonyára enkezével aggatja fel azokat a fájára, amit nem tudjuk, ki szerzett be. A karácsonyi fenyő megvétele férfimunka, hogy hazatérve legyen miért lecseszni a nyomorult családfőt (lukas, formátlan, kicsi, nagy, ormótlan és máris hullik), így nem tudjuk, hogy Elnökasszony Katika ura szerezte-e be esetünkben vagy valamelyik inas a mahomet, majd’ háromszázmillióból felújított házból zongoraszobával és borhűtővel. Innen is kitetszik, hogy Elnökasszony Katika háza nem a nemzet háza, minekünk is csak egyszer nyílt meg, beléphetett oda a bámuló panelproli, hogy itt fog lakni a mi Katikánk, ide küldjük majd neki a karácsonyi díszeket a fájára.

Felteszem, ha majd feldíszítődik Katika fája, az a nemzet karácsonyfája lesz, annak soha nem volt egységét szimbolizálva, és körbeüli a lélekben tizenötmillió magyar. Illetve, aki éhezik, csak elhever csodálva a bőséget, amit Isten nemzetünknek adott. Nem mindenkinek és nem egyformán, de kitetszik, hogy bír minket ez az Isten, nincs még egy nép, amely a nevében ennyit hazudott volna, ilyen ez a mi kapcsolatunk. Egyébként Novák Elnökasszony Katika karácsonyi elfolyásából már csak az van hátra, hogy ő is díszek mögül kukucskálva fotózkodjon, mint a főnöke pár évvel ezelőtt. Már azon a képen is látható és érezhető volt a benne meglévő mérhetetlen romlottság, ami, ha lehet, azóta csak fokozódott.

Visszatérve azonban a díszekere, amelyeket küldenünk kellene a nemzet karácsonyfájára, álságossága mellett veszélyesnek is érzem nemzetbiztonságilag. Tele van az ország immár mindenre elszánt tanárokkal és diákokkal, csődbe ment vendéglősökkel és boltosokkal, egyre több az ember, akinek már nem nagyon van mit vesztenie, és velük szoktak lenni a forradalmi bajok. Akármiket is küldözgethetnek Elnökasszony Katika fájára a kutyaszartól a véres lófejig, és micsoda munka lesz majd megtisztítani ezeket a testőrségnek, inasoknak, szobalányoknak és lakájoknak, hogy Elnökasszony Katika majd fotózkodhasson a fája előtt, milyen szép is az, és mi tettük azzá. Az összes többi pedig le lesz tagadva, így lesz teljes a színjáték.

A magyar minimálbér a béka segge alatt van, hovatovább a mindig lesajnált mércének használt román is lekörözi. Ilyenekkel nem dicsekszik a hatalom, pedig nem ártana, amikor a munka alapú társadalomról óbégat, viszont azt nem teszi hozzá, hogy olyan munka alapú társadalmat, ahol a munkából nem lehet megélni, még nem látott a világ. Ha úgy vesszük, ennél még a rabszolgaság is jobb, mert ott élelmet és szállást biztosan kap a beszélő szerszám, míg Orbán társadalmában ezt sem egészen valószínű, de nem baj.

Úton vagyunk, hogy utolérjük Ausztriát, mi több, mint azt a kedves vezető Szlovéniában kijelentette – ahová százhúsz személyes katonai, nem is kormánygéppel érkezett -, kies hazánk hamarosan Európa legboldogabb, leggazdagabb, legélhetőbb országa lesz. Nézzünk bizakodva a jövőbe, amit Orbán mond, az mindig is készpénz volt, egy rózsaszín vattacukorpamacs az életünk, billegünk a hurkapálcán. Nem panaszolkodásiból, csak a miheztartás végett rögzítsük az utókor számára, hogy amit a NER úgy mutat, mint a lehető világok legjobbika, az közelről nézve élhetetlennek látszik, aki benne van, annak pedig érződik is.

Nehéz napok ezek a Föld nevű bolygón, még nehezebbek a Magyarország nevű szegletében, egészen közelről nézve azt a pamacsot, ami vagyunk, az tapasztalható, hogy a lakosság zöme a túlélésért küzd, a kevéske pénzét zabálja föl az infláció, amivel a Fidesz nem tud, vagy nem is akar mit kezdeni. Ömlik a büdzsébe a világbajnok ÁFA, minél inkább éhen veszünk, annál több, mert valamivel pótolni kell az elmaradt brüsszeli lóvét, a legegyszerűbb módja pedig ez, a lakosság kirablása, de úgy, hogy azt higgye, ez érte történik. Hát, nem igazán.

A minimálbér különös egy közgazdasági kategória, a nevében benne van, hogy az az összeg, aminél kevesebbért dolgoztatni embert nem lehet. Sajnálatos módon azonban nem egyezik meg a létminimummal, ami pedig az a summa, aminél kevesebből megélni bajos. A létminimum az az összeg, amiből a beszélő szerszám úgy-ahogy újratöltheti hanyatló munkaerejét, egészen profánul fogalmazva annyi pénz, amiből épp nem döglik éhen. Sokan tudnának beszélni ennek a hatalmáról, ám az is érdekes, az a társadalmi szitu, amelyben ez a kettő egybecsúszik, vagy és netán a minimálbér nem igazán elég már az élet anyagi fenntartásához sem.

Az emberiről nem is beszélve. De ne legyünk telhetetlenek, erre szokták mondani, hogy legyünk boldogok a lukkal a seggünkön, mit tegyen még érettünk a kedves vezető, szarjon sünt? Esetleg, sóhajtunk fel, s főleg azután, ahogyan megint a minimálbéresekkel szórakozik, bizonyos szempontból, ha úgy tetszik, a legszegényebbekbe rúg bele. Később majd az arcukba is köp, mint tapasztalhatjuk, csak a megfelelő nyálmennyiséget gyűjtögeti a tokája alatt. Tisztába téve ezt az egészet induljunk el onnan, hogy az infláció bevallottan húsz százalékos, viszont sokkal több, ha a parizert és a zsemlét nézzük.

Ez a pénzromlási ütem pedig marad is egy darabig, tehát az a bolhafingnyi minimálbér, amiben tavaly kiegyeztek a beszélő szerszámok urai (igen, a szakszervezet is), ma már semmit sem ér, jövőre még kevesebbet, ha lehet a semmit fokozni. A húsz és annak százalékos százalékai nem tudom, mit adnának ki egy matematikai művelet végén, de, hogy nem tizenötöt, az ziher, mégis ekkora százaléknyi minimálbér emelésről folyt a diskurzus, ami ugyan arra elég, hogy a második lukas fogunkat esetleg betömje, de megélni nem, és mégis meg kell hatódnunk az érettünk való jóságon.

A semminél azért ez mégis foghatóan több, és már majdnem készen is volt az alku, már majdnem egymás kezébe csaptak a felek, csak a munkaadók azt mondták, ehhöz az emeléshez kellene nekik, hogy Orbán két-három százalékkal csökkentse a munkaadói járulékterheket, mire a nagyfőnök azt mondta, nem. Illetve sokkal stílszerűbben: nyet. Hogy erre most alkalom nincsen, ezt nem bírja el az ő költségvetése. A tárgyalások – közel a megegyezéshez – elakadtak, a minimálbért tizenöt százalékkal sem emelik, ami ugyan már az idei értékvesztését sem fedezi, az előttünk állóhoz meg köze sincs.

Mindez egyébként azért érdekes, és mutatja Orbán mocsadékságát, mert ahogyan a pedagógusok béremelésére is futná, ebbe a pár százalék munkaadói járulékcsökkentésbe sem pusztulna bele, mert a vágtató infláció miatt áfában a többszörösét szedi be. De valahogyan nem akarja, hogy a magyarok éhen ne dögöljenek, természetesen csak azután, hogy megfagytak. Mindez egyébként csak azért vérlázító, mert semmibe sem kerülne neki, csak annyit kellene mondania, jól van. De nem bír ennyit mondani, hanem a fényes jövőről delirál. Ahhoz először élhető, jelen kellene, ami viszont nincs.

Ebben az egész történetben csak egy dolog nem világos, a miért. Miért akar ártani a népeknek ez az ember, ha már segíteni nem tud vagy nem akar. Miért tesz keresztbe egy megállapodásnak, ami neki voltaképp semmibe sem kerül, és végezetül így összegezve, miért köp rendszeresen a szeretett nép arcába. Ha ezt élvezi, mert gonosz, az oké, majd elbánunk vele, csak egy dolog nem világos, de egyáltalán: a kedves nép miért törölgeti idvezült mosollyal a képén folydogáló köpetet. Ezt, ha agyonütnek se értem.