Kategória: Egyéb

Nem kell felugorva csűrdöngölni, hogy egyetlenünknek valami csoda folytán megjött az esze, vagy megszállta volna őt a Szentlélek, hanem kacsatáncának újabb fejezetéről tanúskodik mindez. Ha tudja a nyájas olvasó, akkor elnézést, ha nem, akkor szívesen adjuk közre, hogy az Európai Unió tagországainak a tavasz óta jelenteni kell, hogy melyik orosz oligarcha, propagandista (etc.) vagyonából mennyit zárolt. Olyan vagyonelemekből, amelyek az EU-s szankciók hatálya alá esnek, és az egész éppen nem tréfadolog.

Mégpedig annyira, hogy az viszont már teljesen friss információ, miszerint az Európai Unió Tanácsa – magyar igen szavazattal együtt – fogadta el azt a határozatot, amely szerint a korlátozó intézkedések megsértése uniós bűncselekmény. Ha lehetne ilyet mondani Orbánra, eléggé szorult helyzetben van ismét, mert mást kell tennie, ha meg akar felelni az uniós normáknak (és pénzt szeretne), megint mást, ha nem akar kiesni Putyin seggéből, és a híveket is etetni kell valamivel. Ilyen hármas szorításban nehéz bír lenni az élet.

Ez hosszú távon fölemészti a delikvens egészségét, amiről Orbán háziorvosa tudna nyilatkozni, mi majd csak a hirtelen végeredménnyel szembesülünk. Mondhatnánk, hogy ez Orbán egyéni szociális problémája és nyomora, az viszont már az országé, hogy így vezetődik, illetve így lebeg a semmiben magára hagyva. Visszatérve azonban kiinduló tételünkre, az orosz vagyon zárolására, Orbán a kecske és a káposzta dilemmáját feloldva orosz vagyonból háromezer (3.000) eurót zárolt, ami összeg kis túlzással megfelel egy burgenlandi traktorista nyugdíjának.

Más országok, akiknek a létezéshez nem kell annyi feltételnek megfelelni, mint Orbánnak, hanem elég a pőre jog és morál, súlyos milliárdok zár alá vételéről adnak számot, így innen nézve is egyértelmű, milyen aljajátékot játszik ez a mi bölcs vezérünk. Mert vannak itt is háttérdolgok, amiket nem árt számba venni, amikor elmerengünk kies hazánk elképesztő mélységein, Kirill pátriárka ügyén, akinek a vagyonát Orbán vétófenyegetéssel óvta meg, az orosz bankén, amelynek háromszáz alkalmazottja kapott diplomáciai mentességet.

Egyáltalán innen nézve, illetve a szankciós óbégatásokat is számba véve, sőt, Szijjártó ódiumát, hogy inkább büszke arra, hogy szaralaknak tartják, de Lavrovhoz el kell mennie, Magyarország ma inkább látszik az oroszok trójai falovának az Unión belül, mintsem inkább a közösség, illetve és legfőképpen a saját érdekében tevékenykedne, ami olyan csoda, ami nincs még egy ezen a világon. Mindenesetre azonban ehhez már pofa is kell, úgy teljesítünk valamit, hogy voltaképp nem csinálunk semmit, és nézünk a rókaszemünkkel.

Ugyanígy – bár nem látunk az uniós emberek fejébe, csak egyre inkább sejtjük -, arra is kíváncsiak volnánk, mit gondolnak erről az újabb magyar virtusról megint, és, hogy mikor unják meg teljesen és végleg Orbán permanens szarkeverését, de ennek a levét megint mi isszuk meg. Az ilyesmiket itthon is meg kellene magyarázni, ha olyan lenne az ország, de a miénk másfajta. Utalásul, amikor kiderült, hogy majd egyszer lesz uniós pénz, ha egyáltalán, aznap olyan örömtüzek gyúltak az M1-en a nagy győzelem miatt, mint egy nyári táborban.

Az ember úgy őszintén arra lenne kíváncsi, mi történne, ha valami valóságos (értsd, nem kitalált) sikerről kellene beszámolni, de tegyük hozzá rögtön, hogy ilyen baleset nem igazán fenyeget. Ebben az egész tündérmesében egy ismeretlen elem van, hogy ki jár jól és mennyire azzal, ha az oroszok seggéből lógunk ki, de nem úgy általánosságban, hanem tételesen és pontosan. Nagy valószínűséggel ez már csak a bukás után derül ki, de, ha tönkre megy bele az ország, akkor már olyan mindegy.

Nem mélázunk ezen tovább, inkább azt szeretnénk tudni – de ezt sem fogjuk soha – milyen orosztól vettek el háromezer eurót, hogy az neki ne fájjon, sokat kellett-e keresgélni, vagy volt egy önként jelentkező, akivel megegyeztek, belemegy a buliba, aztán majd együtt röhögnek az Unión, mint az imperialistán, akinek Virág elvtárs túljárt az eszén. Ez itt kérem a NER szellem vasútja, és már nem a vallomás, hanem az ítélet, miszerint itt kell megdöglenünk ezen a részén a Föld nevű bolygónak, mert mi választottuk őket.

Az ember alig töltött el pár napot lázban hemperegve, még meg sem igazán ismerkedett a szoba sarkában integető manókkal és koboldokkal, és huss, máris vissza kell térnie a valóságba. Első pillantása és gondolata az, hogy jobb lett volna a túlparton maradni, de, hogy mégsem teszi, annak az az egyszerű oka, hogy tizenkét éve lenne hívogatóbb minden egyes létforma, mint a magyarországi magyar, úgyhogy tök mindegy. Mielőtt elgázolta volna az embert a láz, tervbe volt véve, hogy meg lesz írva tanulságképp, mindannyiunk számára szóló intő példaként a NASA műholdképe az éjszakai Európáról, amelyen Orbán haverjának áldásos tevékenysége nyomán Ukrajna, mint egy nagy, fekete luk jelenik meg.

Alig különbözik a szárazföld a Fekete-tengertől, ami fölött eddig sem volt közvilágítás és nem szabdalták utak, nem virítottak városok, és a NASA képén Ukrajna sem rendelkezik ilyenekkel. Olyan az ország az űrből, mint a tenger, vagy mint egy középkori szellemvilág. Putyin mára – ha eddig lettek volna kétségeink – egyáltalán nem különbözik Hitlertől és az ő terrorbombázásaitól, attól a sátáni gondolattól, ha az ellenfél hadseregét legyőzni nem tudja, akkor a lakosságnak okozva mérhetetlen szenvedéseket próbál megtörni egy komplett országot. Putyin fékeket és gátakat nem ismer, és majd elszámol a lelkiismeretével az, aki még ma sem képes másra, mint békéért óbégatni, ezzel födve el a saját bűneit.

Tehát mondom, a lázas delírium előtt erről a fényképről óhajtottam írni, de nem Ukrajnát siratni, mert ez evidencia, hanem magunkat. Igaz, ez is az. Ugyanis a nyájas és felettébb éles szemű olvasóközönség a NASA fényképén fölfedezte, hogy ugyan Ukrajna a fent említett okok miatt fekete lukat mutat, ámde kies hazánk sem sokban különbözik tőle, mintha itt is lekapcsolták volna a villanyt, pedig Putyin – egyelőre – minket még nem is bombáz és rakétáz nagy pajkosan. Ránéz az ember a képre, és fölfedezi, mint valami nagy utazó, hogy tényleg, jé szentigaz, mi is olyan sötétek vagyunk a képen, mint a háborúba ájult szomszéd, s innentől egy kérdés merül fel, hogy minálunk ki ojtotta le a villanyt.

A lázas fetrengés közben, és a sarokban táncot lejtő manókkal való diskurálás szüneteiben aztán ezen morfondírozik az ember, és az eszébe ötlik az agyában meglévő vibráló fortyogáson keresztül az „Az a fekete folt” cím, de egy világosabb pillanatában, hogy az Mikszáth, és igazából, amit mondani akar, az Móricz „Barbárok” című novellájának világa a legyilkolt juhásszal meg a fiával, és a sírjukon szalonnázó gyilkosokkal. Innen számos inda kanyaroghatna a végtelenbe tanárokról, kirúgásukról, a „megdöglesz” törvényről, Novák Katalinról, és kínjaink annyi ága-bogáról, hogy a végire jutni nem lenne lehetséges, úgyhogy szorítkozzunk az egy megválaszolandó kérdésre, ami az: ki kapcsolta le Magyarországon a villanyt.

A választ mindannyian tudjuk, de mielőtt kórusban kimondanánk a bűnös nevét, hogy Orbán, fössük le azt az állapotot, amibe a delírium után bele kellett ébrednem, s ami a lázban fetrengés néhány napja alatt is látványosan romlott. Advent van, én feleim, annak minden hamisságával, a suttogó szent szánkókkal és bamba pátoszokkal. De, ami a legégetőbb a magyari ember számára, az adventi fények a város terén, mint szent orgazmusunk záloga, ami azonban a legtöbb helyen nincs. Nem futja egy égősorra, illetve még ezt fokozva a kedves vezető nagy kegyesen engedélyt adott arra is, hogy a települések lekapcsolják a közvilágítást, ha nem is élnek vele. De a NASA fényképe alapján az is lehet, hogy igen.

Erre ébredtem és jutottam, meg arra, hogy nincsen cukor, alig van benzin, az étel megfizethetetlen, és minden úgy el van cseszve, aminél jobban elcseszni már nem lehet. Viszont megint itt a győzelmi jelentés arról az uniós pénzről, ami majd esetleg – és megharmadolva – fél év múlva lesz. Illetve, ha ez így megy tovább, akkor sem. Itt hosszas felsorolás következhetne még a szétbarmolt ország kínjairól, és arról, hogy a rendszer végvonaglik, ezért ilyen agresszív, és eljuthatnánk oda, mint logikailag kristálytiszta következtetés, hogy csak akkor nem pusztul el minden, ha ezek eltakarodnak. S mivelhogy nem fognak, fekete luk létünk kiteljesül. Kirielejszon, Buddhában testvérek, visszatérek a manókhoz.

Kilenc hónappal a háború kitörése után Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes az orosz–ukrán háború nemzetpolitikai hatásainak stratégiai elemzéséért és nyomon követéséért felelős miniszteri biztossá nevezte ki Szász Jenőt. Nem tudjuk, miért tett ilyet Semjén Zsolt, mint ahogyan azt sem, milyen készségekkel kell rendelkeznie egy háborúfigyelő miniszteri biztosnak. Hogy mit néz, és min keresztül. Ha a Hende hajdani lekupakolt gukkerjén át, akkor nem sokat lát, ha másképp figyel, nem ér. Kétségemre hozott mentségemül előadom, magam is mást sem teszek február óta, mint a háborút lesem, de rám nem figyelt fel Semjén Zsolt. Igaz, sírni nem fogok emiatt, annak más oka lesz.

Ám mielőtt elmerülnék az önsajnálatban, tényleg el kellene gondolkoznunk azon a nagy titkon, amit egy háború szemmel tartása jelent. A rakéták íve, az elsötétülő városok, felrobbantott emberek, vagy mi igényel miniszteri biztosi kinevezést, mert úgy vélnénk, arra való a hadsereg a NATO-val megerősítve, a külügy és más efféle készségek. Sőt, mint emlékezhetünk, a harcok kitörésekor maga a kedves vezető ment a határra háborút nézni a saját szemével, de még ő sem látott semmit. Mit várhatunk akkor egy Szász Jenőtől, milyen felfedezéseket és nóvumokat, ezt sose tudjuk meg, de erős a gyanúnk, hogy maga a kinevezett sem. Kajánul gondoljuk, hogy ennek olyan operatív törzs szaga van, s annyit is ér.

Felhívnánk azonban a figyelmet arra, hogy a kinevezés 2024. október végéig szól, ezek szerint Semjén – mint a megbízást jegyző atyaisten – tud valamit, illetve netán a hasára ütött, hogy meddig is legyen ez a Jenő a gukkeres ember, és ez jött ki. Még továbbá emlékezzünk arra is, hogy a kedves vezető még a tavaszon, mint minden titkok tudója jelentette ki a tutit, hogy májusban mindennek vége lesz. Mármint a háborúnak, nem a világnak, de csalatkoznia kellett, nekünk viszont nem, mert azzal a tudással vértezettek vagyunk, hogy ne azt nézzük, amit mond, hanem, amit csinál. Csak akkor vagyunk bajban, ha egyáltalán nem csinál semmit sem, hanem csak pofázik végtelenül és szakadatlan.

Be nem áll a szája neki mostanában. Már a Facebook-követői is szóvá tették, hogy mintha összevissza beszélne, pedig nem is kell ahhoz olvasni urunkat, hogy ezzel a tudással vértezettek legyünk. Halljuk őt, látjuk is olykor. No de, hogy így dekoncentrálódott a háborúra irányított figyelem, hogy a kedves vezetőnek csak szőrmentén, a Szász hadijelentéseit átfutva kell figyelni csapataink mozgását, nagy valószínűséggel jut majd ideje a velünk való törődésre, és máris heppi lesz minden szügyig. Ugyanakkor a megbízás kétéves időtartama arra irányítja figyelmünket, ha ezt tudják, akkor miért kell napestig a békéről óbégatni, a történetbe ezen a ponton egy kis fals kerül, de ettől szép mégis. Egyenesen gyönyörű.

Ám mélázzunk el azon, hogy a faipari végzettségű, polgármesteri tapasztalattal bíró, és amúgy is a nemzetstratégia nyűgét cipelő Szász milyen új látásmóddal gyarapítja a háborús ismereteket, amit nem látnak a műholdak, nem tud az amerikai hírszerzés, és nem mondja be a tévé naponta ötször. Nem tudható. Illetve az vélhető, hogy a talpasoknak vetett újabb morzsa ez, akiknek abban a tudatban kell tengetniük a nyomorult életüket, hogy bölcs vezérük megvédi őket. Nos, ez egy újabb tapasz, amely ahhoz hasonlatos, mint amikor kiderült, hogy Novák ’álamelnök Katika is kéthetente kap jelentést a magyar vezérkartól. Akkor most innentől Szásszal figyelik a hadi dolgokat közösen.

Egy popsitörlős háziasszony és egy ács vagy favágó, nem tudjuk, Szász milyen tanulmányokat folytatott, mielőtt nemzetstratégiai bigyó lett belőle. Mindebből azonban így Novákkal megspékelve újabb bizonyságot kaptunk arról, hogy ezek úgy értenek mindenhez is, hogy voltaképp nem értenek semmihez sem, és ez a felállás okozza országunk fergeteges szárnyalását, amit magunk is tapasztalhatunk mindennapjainkban. Ahhoz képest, hogy valójában szóhoz sem jutok a kinevezés – megbízás – hírét olvasva, egészen bőven jönnek elő belőlem a betűk, de nem azért, mert mindenről ugyanaz jut eszembe, hanem mert mindig ugyanaz történik, esetleg más alakban. Körkörös rothadás az életünk, s mi dalolunk benne.

A hitoktatóknak nem kell Brüsszelre várniuk, mint annyi más (minden) kollégájuknak a béremelés kapcsán, pártunk és kormányunk gondoskodik róla, hogy jól érezzék magukat a bőrükben. Szinte eldugott hírként jelent meg tegnap az a költségvetési törvényben szereplő passzus, hogy kiegészítő támogatást nyújt az egyházaknak a kormány, hogy ki tudják fizetni a hittantanárok béremelését. Pedig, ha jól emlékszünk, ők nem is mentek az utcára ezt követelve, hanem a maguk módján csendesen szolgálták Orbán Viktort. Lám, meg is lett az eredménye, januártól több lesz a borítékban, míg a többiek csak leshetnek.

Nem akarnék két ujjal mutogatni arra, hogy pártunk és kormányunk ismét mennyire aljas, mert mindenki tudja, talán még ők maguk is, csak újólag el kell gondolkoznunk állam és egyház, a magyar ember és a kereszténység, egyáltalán a hit és a hitetlenség dolgán. A XXI. századon, a feudalizmuson, és legfőképpen azon, hogy ugyan megjelent ez a hír, de senki nem borította rá a tölgyfa asztalt a Karmelitában Orbán Viktorra, mi több, még egy kósza ejnye-bejnye sem hangzott el, egyáltalán, mindenki hallgat, mert tabunak érzi a témát. Jó lenne felnőni már, mert a leuralt médián keresztül ez is Orbán hatalmának alapja.

Igaz, vészesen közeledik az advent négy hete a szent szánkókkal a téren, amikor még fingani sem szabad a nagy műpátosztba belemerülve, ez azonban nem jelenti azt, hogy az ember kussol, ha pofán vágják. Mert ez az intézkedés azzal ér fel az összes más tanár számára, azt sugallva, hogy a hitoktató magasabb rendű a magyar-, vagy a matematika oktatójánál, a hívő ember (ha nem is az, csak szavakban) a hitetlennél, a pap többet ér, mint a könyvelő, a fideszes mint az ellenzéki, és már megint ott vagyunk a társadalom kettészakításánál, illetve annál a kifordított kádári szlogennél, miszerint aki nincs velünk, az nincs is.

Visszatérve az egyházakra azonban, nem látjuk, miért van szükség újabb, ezúttal a hitoktatók béremelését szolgáló állami pénzekre akkor, amikor amúgy is számolatlanul ömlik hozzájuk az adófizetők pénze, ráadásul úgy, hogy azzal elszámolniuk nem kell, adózniuk nem kell, tehát egyáltalán nem vesznek részt a közteherviselésben. Sőt, inkább csak teher ők a köz számára, de mégis mindenki hallgat. Hallgatnak akkor is, amikor ezerszámra építik az üresen kongó templomokat, nem szól senki a szekuláris állam haldoklásakor, mert a tabu az, hogy a hit nem magánügy, hanem szentség, pedig csak annyira az, hogy egy budi is lehet templom.

Csupán fel kell szentelni, és máris csak suttogva lehet benne szarni. Mesélhetnék itt a hit kialakulásáról, a szentségek nem szakrális, hanem emberi voltáról, a rengeteg istenről az emberiség történetében, akinek a nevében ölni lehet, egyáltalán előadhatnék egy vallástörténeti stúdiumot, mint ahogyan az iskolában is ezt kellene oktatni, nem a szentháromságot, amitől elmegy az ember józan esze. De voltaképp nagy valószínűséggel úgyis ez a cél, és szétnézve hazánk állapotán teljesülni is látszik. Orbán ördögi terve a kereszténység permanens óbégatásával működik, mert ezen a határon mindenki megszeppen.

Pedig nem igazán kéne. Mondhatnám úgy is, nem ártana felnőni, és ezt az egész keresztényesdit a helyén kezelni, ami ma nem egyéb, mint hatalomtechnikai kérdés, ha Orán érdeke úgy kívánná, holnaptól mecseteket építene, és a müezzineknek adna fizetésemelést, mert erről szól ez az egész. Ugyanakkor még egyszer tegyük ide, hogy kies hazánk még így sem keresztény állam, a lakosság fele tán megszokásból rávágja, hogy keresztény, de templomot belülről nem igazán látott, és még magában imádkozgatni sem igen tud. Erre valók a hitoktatók, hogy megtanítsák, és ez ér meg minden pénzt a jelek szerint Orbánnak.

Még egyszer elgondolkodom azonban arról, hogy ez a hír, illetve az abban foglaltak másodrendű állampolgárrá teszik az összes nem hittantanárt, miért nem zavar senkit. Azt is kérdezhetném, miért nem érdekel senkit, hogyha nincsen semmije, akkor annyit is ér, és ezen a soron haladva föltehető a végső kérdés, abba is miért nyugszik bele mindenki, ha nem Orbánra szavaz, akkor nem is magyar. Áprilisban eldőlt, hogy ez így a jelek szerint jól van, most, hogy netán megfagy vagy éhen hal, akkor is. És úgy tűnik, senkinek egy szava sincs, akármekkora pofont kap, fogja a krumpliját és élteti Orbánt. Rossz hírem van: meg fogunk dögleni.

Olyan volt a Fidesz háza tája tegnap, mint egy felbolydult disznóól, ahonnan a ganyészag mellől erős sivalkodás hallatszott mélyebb röfögésekkel elegyest. Az EP megszavazta – még kétharmadnál is nagyobb arányban -, hogy kies hazánk ne kapja meg a hónapok óta epedve várt pénzeket, mert nem felel meg a klub normáinak, amit eddig ATM-nek használt. Csak az lepődött meg ezen, aki eddig homokba dugta a fejét, illetve az, aki azt hitte, látszatintézkedésekkel meg lehet felelni a jogállami normáknak, amiről már Varga Judit is sejti, mi lehet az, csak ezt időnként letagadja vagy elfeledkezik róla.

Várható volt mindez, mégis helyzet keletkezett. Bár még semmi nem dőlt el, így az sem volt indokolt egyáltalán, hogy az ellenzék örömében csűrdöngöljön, pedig ezt tette. Mint kitetszik tehát, a hülyeség kettős természetű, ami mutatja, miért vagyunk kilátástalan helyzetben, de ezt már olyannyira megszoktuk, hogy szinte hiányozna is. Egyébként mi választottuk őket jobbról balra meg elölről hátra is, a kassza lecsengett, reklamációnak helye nincs, tessenek oszolni. Annyi maradt, hogy leírjuk a homokos, füves, vizes síkot, majd folytatjuk a tevékenységünket J. A. polgártárs kiábrándult szellemében.

Ha már Varga Judit szóba került, ő volt az első és a leghangosabb, egyszersmind a legtaknyosabb is, amikor hozva az egyre lehangolóbb formáját azzal nyugtázta az EP döntését, hogy jobb, ha meghúzódnak a sarokban, mert nekik nem osztottak lapot. Ez talán így is van, ha a pállott, feudális Magyarország szemüvegén keresztül nézzük a világot, ha azonban azt is figyelembe vesszük, hogy abban a parlamentben választott képviselők ülnek, akiket azonban nem krumplin megvett Mária nénik küldtek oda, ha érthető is, de mégsem elfogadható Varga reakciója, ami egyetlen dologra bizonyíték: hogy mit szarnak le ezek.

Úgy nagyjából és egészéből mindent, amit a demokrácia jelent, mert Varga kibukó lebukása mutatja, hogy világképében az, hogy a többség dönt valamiről, ami döntés aztán a kisebbség – ez esetben a ganyészagú Fidesz – számára is kötelező, elviselhetetlen. Nem létezik. Varga szocializációja a Fidesz működési módszertana, ahol eldönti a dolgot a vezér, az idomított képviselőkkel pedig elbábozzák a megszavazósdit. S ha rámutathatnánk, Varga orra alá dörgölnénk, mint a jogállami norma eme alapja magyarországi hiátusára, lehet, hogy azt sem értené, mi ezzel a baj. Erre utal, hogy az EP működése neki zavart okoz.

Felháborító, mondja. Nekik nem osztottak lapot – hogy a nacsasszony szóhasználatával éljünk, s voltaképp ez adta meg a disznóól alaphangját tegnap, de voltak benne más érdekességek is. Deutsch képviselőt hozhatnánk fel például másodjára, aki mostanában mind közül a leghangosabb, mondhatni, a butaság bátorságával visítozik, mint tegnap is, amikor annyira habzott a szája, hogy keresni kezdtük mellette a félbeharapott szappant. Ő a másik oldalról közelített, és Gyurcsánynéig jutott, mert eddig terjed a horizontja, hogy miszerint a pedagógusok menjenek tüntetni az ő ablaka alá, mert miatta nem lesz béremelés.

Ez egy olyan komplex hazugsághalmaz, ami fölfejtésének nem is érdemes nekilátni, mert minden jóérzésű ember tudja az ellenkező igazat. Hogy mégis ilyen gyakran vonyítják ezt, az csak egyet mutat, hogy a Fideszben, illetve a megszólított emberekben kevés az ilyen jellegű organizmus, jól elvannak egymással a mi kárunkra. Nem panasziroda ez azonban, hanem elbeszélő költemény, amelyben most Navracsicshoz érünk, aki olyan volt tegnap, mint akinek teljesen elment az esze. Amikor kiderült, hogy momentán semmi pénzt nem kapnak, azon örvendezett, de jó, legalább lesz elég idő aláírni a szerződéseket.

Szeretjük az optimista embereket, de ez annál többnek tűnik, a jellegét azonban most nem írnánk le. Bölcs vezérünket azonban igen, aki, miközben kétszázötven kilométerre is a nem is kormánygéppel vitette a seggét, titokzatosan nyilatkozott, hogy tizenhét követelése volt az EU-nak, azokat teljesítettük – épp, hogy nem -, de most előálltak egy tizennyolcadikkal is – mondta. De nem fejtette ki, mi is volna az, s ha elábrándozhatnánk a dologról, akkor az volna az, felkérést kapott, hogy takarodjon a jó francba. Nem valószínű, s ha az lenne, sem tartanák be, mert ők senkinek nem osztanak lapot.

Jakab Péter napok óta hőmérővel mászkál be a parlamentbe, és küldözgeti a hőjelentéseket, akárha valami üldözött meteorológus vagy rossz felcser. Szegény Jakabnak ennyi maradt az egy évvel ezelőtti forradalmi hevületből, amikor még az előválasztási hercehurca során azt hitték – velünk együtt -, hogy holnapra kiforgatják a sarkából a világot, de a hatalomból a Fideszt legalábbis. Mint tapasztaljuk, ez nem igazán jött össze, ezért maradt a hőmérőzés, mint egy elrontott hőskölteményben vagy népmesében, amelyben nem sikerült levágni a sárkánynak egy fejét sem, és nincsen se királyság, se királylány, se idvezülés

Semmi sincsen voltaképp, hanem ez a bohóckodás. Jelzőnk, illetve a cselekvésbe ojtott minősítés nem pejoratív, mert voltaképp a hőmérőzésnél többet tenni nem igazán lehet, ez is – ha értő közönség lenne hozzá – a hatalom misztikusságának földre rántása. Valójában egy hosszú, elnyújtott segélykiáltás, mielőtt minden és mindenki belefullad a ganyéba. Az, hogy a parlament hőmérsékletét képekkel illusztrálva mutatja meg Jakab az egyre fogyatkozó közönségnek, a Fidesz álságossága leleplezésének egy újabb fejezete, és tetszhet akármilyen kisstílűnek vagy pitiánernek, mégis csak kordokumentum.

Illusztrálja a helyet, ahol élünk. Előzménye is van annak, hogy politikai cselekvés lesz az ülésterem hőfokának ellenőrzéséből és a túlfűtés demonstrálásából, ami nem most kezdődött, hanem tulajdonképpen – legalábbis tágabb kontextusában – akkor, amikor a Fidesz propagandagépezete saját felsőbbrendűségét igazolandó azon röhögött, hogy a németek majd, ha jön a hideg, finggal fognak fűteni. Orbánnak azonban – és a Fidesznek – nem sikerült megvédeni a mimagyarokat a veszedelmektől, és a németeken való röhögés után alkották meg a rendeletüket, hogy a közintézményekben maximum 18 fok lehet.

S mivel félig meddig katona, de legalábbis rendőrállam vagyunk, az is szerepelt ebben a rendeletben, hogy a munkahelyeken, hivatalokban ki kell nevezni egy embert, aki rendszeresen ellenőrzi, hány fok van, s ha túlfűtés mutatkozik, akkor a fűtő mehet a Gulágra. A kabaré, ami most teljesedik ki, lényegében ekkor kezdődött, s ha úgy vesszük, Jakab társadalmi munkában tölti be ezt a hőfokok felügyelője beosztást a parlamentben, pedig csak annyit akar megmutatni a maga szerencsétlen módján, hogy a képviselők lubickolnak a melegben, míg a nép egyszerű gyermeke eközben megfagy.

Tiszteletre méltó, és egyben szánalmas igyekezet, de szánalmassága nem Jakab szándékában, hanem az ország állapotában rejtezik, s azt a kilátástalanságot mutatja, hová jutott valahai hazánk tizenkét év Orbán uralom alatt és során. Ide. Egyébként Jakab hőmérője az első napon 23 fokot mutatott a 18 helyett, másnap 21-et, ami mai világunkban – és a Fidesz rendelete után – maga a skandalum, a fűtőt lehet vinni a lágerbe vagy hátra főbelőni. S mindamellett, hogy ezen istenigazából röhögni kellene, a dolog komolyan vevése tragédiába fordítja a dolgot, hogy itt tart országunk, annak kormányzása, hogy a celsiusokból vezető politikai hír lesz.

Nagyon komolyan vették ugyanis Jakab tüsténkedését – és voltaképp ez billenti át a történetet tragikomikussá -, mert nagy komolyan válaszoltak a hőmérőzésre, miszerint ők a nemzetvezető parancsai szerint fűtenek, ám, ha sok ember van az ülésteremben, akkor azok a testhőjükkel – kipárolgásukkal mintegy – növelik a hőmérsékletet az előírt hőfok fölé. Innentől már tiszta matematika lenne az egész, hogy megmérjük, Semjén mennyi hőt ad le reggeli után vagy két feles elfogyasztását követően, s egyszerűen osztunk, szorzunk. Mennyit gőzölnek ki magukból a fideszesek, mennyit az ellenzékiek, valami ilyesmi.

Aztán ez alapján engedünk be a terembe megfelelő mennyiségű képviselőt, a kvótán felüliek pedig fűthetik a testükkel az aluljárókat. Azt hihetnénk, hogy nekem most jó a kedvem, és ütöm a tenyeremet boldogságomban, holott sírok, zokogok, hogy hová jutottunk. De oldandó a feszültséget arra várnék valami termoképletet, hogy kipárolgással mennyivel egyszerűbb fűteni, mint finggal, hogy a kipcsak felsőbbrendűséget igazoljuk. Illetve ugyanekkor az ember egy elnyújtott, hosszú ordítást hallatna leginkább, ami egyenértékű lenne Hadházy képviselő szintén e falakon belül felmutatott táblájával, miszerint „A lónak a faszát” – így valahogy.

Ritkán van nemzeti hazánk földjén Novák Katalin, amióta álomfő lett. Hol evezget a Nagy Tavakon, hol kocog Brazíliában vagy zarándokol a sivatagban. Az az ember érzése, hogy Novák álomfő még csitri lánykorában készített egy bakancslistát, s amint Orbán kijelölte őt az épp ügyeletes aláírógéppé, ezzel a listával a kézben röpköd a nagyvilágban, és sorra pipálja ki a hajdani óhajokat, mint ami megvan. Nem mindenkinek adatik meg, hogy az összes vágya valóra váljon, de nincs is mindannyiunk jóban Orbánnal. Kinek mit dobott a gép vagy a lelkiismerete. Nem vagyunk egyformák.

Nagyon nem. Például Áder sem volt egyforma Novákkal. Áder suttyó kora óta csupán pecázgatni szeretett volna, és amikor megkapta a magas hivatalt, semmi sem akadályozta meg, hogy egyfolytában a tóparton gubbasszon. Ilyképp Áder nem került annyira sokba, mint amennyibe Novák kerül, mire kitelik az ideje, nagy valószínűséggel a Föld nevű bolygó majd’ minden országába elmegy, megmutatja a toalettjét kicsit, aztán futkorászik, evezget és dicséri a saját istenét, aki ilyen jó dolgot adott neki. Viszont mi fizetjük. Nézzük meg azért a pályaívet, ami a popsitörlős ablakpucolástól a magyar hadsereg főparancsnoki posztjáig ível.

És nem konyul le. Novák azonban érettünk dolgozik, és aggódik az ország hadereje miatt is, mert ez divatban van mostanság, a békét óbégató Fidesz átváltott harcias üzemmódba, bár a militáns hang és viselkedés, soha nem volt idegen tőle. Most azonban minden adott ahhoz, hogy a csapból is a hadsereg buzogjon, bár semmi nem indokolja – a háború éppen nem -, úgy készül a háborúra a nemzet, mintha fenyegetné valami. A NATO-t mindenki feledi, Orbán álmaiban ma már a világ legerősebb hadserege lesz a magyar, aminek viszont Novák a főparancsnoka, amivel nem az a baj, hogy nő, hanem, hogy Novák.

Élvezettel vegyes undorral nézzük, ahogyan minden skrupulus nélkül vált át műpátoszból harciasba, a pelustól a Kalasnyikovig ívelve a gondolatkísérletet, amiből csak egy következtetés fakad, hogy ennek a nőnek egy őszinte pillanata nincsen. Nem is hittük, hogy lesz, de amit a szemünk előtt előad, leginkább mosolyra fakasztó, ha volna ilyesmihez kedvünk. Amióta Orbán feltalálta az operatív törzs fogalmát, s amióta már a klozettra menéshez is alakítanak egy ilyet, azóta komolytalan minden nagy értekezlet, legyen az a Karmelitában, vagy mint most, az elnöki hivatalban. Itt fogadta Novák a katonákat.

Lehetett fényképeket készíteni a nagykomoly tanácskozásról, és lehetett világgá kürtölni a bávatagoknak az egyetlen mondanivalót, miszerint „a magyar katonák meg tudják védeni Magyarország területét, garantálni tudják a magyar emberek biztonságát”. S mielőtt föltennénk a kérdést, hogy ki ellen és hogyan, rettenjünk meg attól, a Fidesz hogyan devalválta a „megvédjük” szó jelentését, hogy már szinte pejoratív lett, illetve a „garantál” hangalak sem járt sokkal jobban, és ezen a ponton helyben is vagyunk. Nem nevetnék én ezen, azon azonban már igen, hogy ezek a találkozók ezután rendszeresek lesznek.

Mindegyiken garantálnak majd valamit, ülnek majd a katonák Novákkal szemben, az ember pedig elröhögi magát, de nem széles jókedvében. Kéthetente lesz ilyen dzsembori, kéthetente leszünk megvédve, miközben azért megdöglünk. Egyébiránt nem a gonoszság az, ami az elviselhetetlen rossz érzést okozza az emberben, hanem ennek a mérhetetlen céltalan színpadiassága, hogy a népek szopják a permanens propagandát. Sőt, nagy valószínűséggel a többség el is alél, hogy ilyen biztonságban érezheti magát, s teszi ezt azzal, hogy még azt is megjegyezheti, milyen csinos volt máma megint ez a mi Katikánk.

Katikánknak azonban úgy látszik, semmilyen gúnya sem zsenánt, amióta Orbán őt kinevezte, volt már annyi arca, mint egy kaméleonnak, de mondom, egyik sem volt őszinte és nem is lesz soha. Ez a beszámoló is, ahol tényleg csodálatra méltóan röhögés nélkül elő tudták adni ezt a katonásdit, egy újabb felvonása volt a színháznak, ami kormányzás helyett itt folyik. Nagy, fontos pofával ragozzák a semmit, miközben megy szarrá az ország, s momentán már csak cirkuszt kap, kenyeret egy morzsát sem. Megy ez még egy darabig a jelek szerint, minden úgy van, mintha lenne valami, holott semmi sincsen.

Nem volt annyira régen, amikor Szijjártó külügyminiszterünket szaralaknak nevezték, mert Lavrovval tárgyalt a kérés ellenére, hogy ne tárgyaljon vele. Viszont emiatt ő nem háborodott fel, nem kérte ki magának toporzékolva, ahogyan az a futsalon edződött habitusából fakad, hanem büszkén kiállt a porondra, és aláhúzta, szaralak vagyok. Ezzel ő, belegondolva lelkének alakulásába, holmi népmesei hőssé vált a saját szemében, aki kiáll az elesettekért – akik mi volnánk -, és férfiasan vállalja a jelzőt. Így válik tényezővé szerinte, de ezzel a meglátásával egyedül marad, nézegetheti a tükörben a bajnokot és a foncsorokat.

Nem kérte senki arra közülünk, hogy kiálljon érettünk, s főleg így. Minden szenvedés, és szaralakká válás a gáz és olaj miatt történik ugyanis állítólag, de ahogyan ma állnak a dolgok, mi húzzuk a rövidebbet a Lavrov (vö.: Putyin) ügyletek miatt. A gáz sokkal drágább, mint indokolt volna, kiharcoltuk a szankciómentességet a vezetékes olajra, a nyugat átállt a tankerekre, ők elvannak, nekünk a vezetéken nem jön, zárnak be a kutak, illetve, ha nem, olyan is akad, ahol csak egy litert adnak a magyar proletárnak, ami még egy lábbal hajtós műanyag dömperhez sem elég. Nem kellene annyira büszkének lenni.

A szaralak dolog viszont stimmel. Ha ennyit bírt elérni azzal a fickóval, aki amúgy kitüntette őt, tehát országos cimborák, az nem egy eredmény, arra büszkének nem nagyon kellene lenni, mert nekünk – akik miatt Szijjártónak szenvednie kell – sem jobb, az országnak sem. Neki meg pláne, de vannak mazochista alakok az Univerzumban, nem kell ezen meglepődni egyáltalán. Egyébként Lavrovval másképpen is lehet tárgyalni – vagy éppen nem -, ahogyan a lengyelek tették, akik nem engedték be az országukba az oroszt, és mit ád Isten, emiatt a lengyeleket nem is nevezte senki szaralaknak. Csak az oroszok hőbörögtek.

De az meg kit érdekel már. Így történnek a dolgok a gáz és olaj területén, szívjuk a csöcsöt rendületlenül, de erre lett kitalálva a szankciók hibáztatása, mint a Fidesz és Orbán egyetlen menekülési útvonala. Ezzel is úgy vannak azonban, mint minden mással egyébként, hogy itthon mindenki beszopja a meséjüket, akik viszont nem a plakátjaikon és az M1-en szocializálódnak, mint például az Unió külügyminiszterei, azok azt mondják a bagázsnak, hogy menjenek a francba, illetve szó szerint, hogy ne hazudjanak, ami a diplomáciában így per tu a képbe vágva a kollégának már unikum. Pedig ez is megtörtént.

És megint úgy, hogy Szijjártó számolt be róla, mint valami győzelemről, tehát valami baj lehet a manus antennáival, vagy egy másik csillagrendszerben lakik. Onnan érkezett közénk, ezért nem érti ezt a kajla világot. No most, sok dolog van, amit az alább következő sztoriban Szijjártónak nem kellett volna mondani vagy csinálni, de Lavrovnál már láttuk, hogyan megy ez, nem ismer gátakat a manus, és mindig úgy jár. Országjárást tart a Fidesz a szankciók ellen hergelve a bávatagokat, és Szijjártó egy ilyenen adomázott. Például ezt se kellett volna, mert, ha megszavazom a szankciót, akkor nem járom az országot, hogy nem is.

Adomázás közben azt mesélte ez a szerencsétlen, hogy egy ponton – hogy melyiken az érdektelen – az uniós tárgyaláson, idézzük a zsenit: „Néhány nyugat-európai kolléga és az Európai Unió főképviselője egy emberként kezdte mondani, hogy ne hazudjak…” Nem értjük a célt. Mi volt a terv, hogy ezt magára annyira büszkén előadta, holott persze utóbb a bávatagoknak elmesélte persze, hogy azok hazudnak sokan és nem ő egyedül. Nem is ez az érdekes, mert ezeknél mindig ez a vége, hanem miért kellett ezt előadni, amit nem kellett volna, hiszen ez sem egyéb, megint mondták neki, hogy szaralak.

Más formában ugyan, de a képibe, és ilyen magyar diplomatával nem nagyon esik meg, vele viszont nagyon is. Értjük, hogy a hazai húgymelegben, az egydimenziós Orbán-szekta tagok között ez elmegy, sőt, még férfiasan büszke is rá az ember, csak egyszer ki kell menni abba a kurva világba. Ott meg hideg van és józanság. Ha egy külügyminiszternek így, szó szerint a képébe mondják, ne hazudj, az a külügyminiszteri pálya véget ért. Egyszer, s mindenkorra. Igaz, Szijjártónak el sem kezdődött, mert amit eddig is művelt, annak ehhez a szakmához az ég egy világon semmi köze nincs. Viszont megint nekünk ég a pofánk.

Romantikus képet kaptunk tegnap a hírügynökségektől, amelyen Kim Dzsongun kézen fogva kislányát, sétál egy kietlen pusztaságban, mögöttük pedig a távolban feltűnik egy szürke rakéta, kék ég ködén átragyogva. Senkinek fogalma sem volt róla, hogy a bölcs vezérnek, a kedves vezetőnek egyáltalán gyereke lenne, ami a történetben viszont a legszebb, a hír szerint szakértők megállapították, hogy a gyermek tizenkét év formácska lehet, és ezt komolyan is gondolták. Mármint a szakértést a gyermek korát illetően, amiből az fakad, hogy mindenféle Mária nénik a sparhelt mellől ilyen szakemberek, mert ezt ők is meg tudták volna fejteni.

De nem is ez, hanem a kép és maga az aktus, hogy a nagy Kim a kicsit elvitte rakétanézésre, akárha Aureliano Buendiát az apja Marqueznél jégnézőbe a világ csodáit megismerhetni kölökkorában. Ilyképp a felvétel és a hír maga az irodalom, amely azonban nagyon tud fájni, ha ilyeneket tár elénk. Nem tudjuk, a kedves papa mit mutatott a kis cserfesnek, tán a piros gomb megnyomásának módját – teljes tenyérrel, nem csak ujjal -, mert mindig a hülyék vannak többen, ők a hangosabbak, és ezért rend szerint győznek is az életnek nevezett játékban. Különös korban élünk, amelynek nem tudjuk, mi lesz a vége, de így elnézve nem sok jó lehet.

Nekünk is van kedves vezetőnk, az ő gyermekei száma, kora és neveltetése ismert. A mi bölcs vezérünk futballmeccsre horcolászta az elsőszülöttet, nem tudjuk, ez jobb vagy rosszabb egy rakétánál, mindkettő mánia, és sokba is kerül. A mi kedves vezetőnknek rakétája nincsen, valószínűleg ezért vitte a fiút futballmeccsre, ha lenne rakétája, oda vitte volna, de a feltételes módok mindig feleslegesek, mert elfedik a valóságot, és az álmok birodalmába repítenek, ami viszont az élet megrontója koszorús költőnk szerint. Jól kijönni ebből tehát semmiképp nem lehet, azaz, ahogyan Kierkegaard papa mondja: mindenképpen megbánod.

Permanens a szívás. Ennek ellenére, hogy a sok rosszban a picinyke jót is meglássuk, annak örülhetünk, hogy a mi nemzetvezetőnknek rakétája nincsen, mert ki tudja, mit tenne azokkal az, aki Moszkvában tanulta a szakmát a hatalom megszerzéséről és mindenképp megtartásáról. Innen nézvést, amit pár napja hibájául róttam fel, hogy miszerint már megint futballmeccsre eszi a rossebb, az ilyen történetek fényében a felhőtlen boldogság maga, mert azt is megtanultuk már, hogy minden viszonylagos. Sokszor az a jó, ha a mi egerünk így dübörög a hídon, akkor okozza a legkisebb bajt. Node kell-e neki feltétlenül okozni.

Vagy akar-e, illetve csak így sikerül mindig, ilyen szerencsétlenül, hogy a kisember permanensen szívja a csöcsöt, holott nem ez a sors van neki szánva. Indulhatnánk tovább ezen az ösvényen is, de olyan messzire jutnánk, hogy vissza se érnénk, maradunk hát kiinduló tételünknél, ami a rakéta volt, közbevetőleg megállapítva, milyen jó is az, hogy Orbánnak ilyenje nincsen. Amúgy sincs túl sok hadi készsége, de ha nincs, rajzol magának, és kirakja plakátokon az út szélire, meg a panelek oldalára, hogy mindenki láthassa az ő képzelt bombáját, amiről már boldog-boldogtalan megállapította, mennyire aljas.

Viszont működik. Mert kis túlzással Magyarországon minden hülye, tehát a lakosság zöme hiszi azt, hogy az Unió ezekkel őt veszi célba egyenesen, és szaladna Orbán védő karjaiba, aki viszont meccsre megy, és nem ölel magához senkit az ég egy világon. Ahogyan Kim viszi rakétanézőbe az ő kisdedjét, úgy nem visz Orbán meccsre már senkit, mert az övéi stabilan állnak immár a lábukon. Meg sem billennek, fújhat akármely orkán. Ezt hívják a szakirodalomban bebetonozásnak, és legalább olyan masszív, mint a koreai rakéta, és még csak ki sem lehet lőni véletlenül, hogy a tengerbe pottyanjon.

Azt hihetnők, hogy amiként ez az összevetés készül, oly derűvel íródik, ahogyan Babits tette azt a Jónás könyvével. No de, ha tudjuk a lezárást is külön fejezeten a Jónás imájával a még vadabb cet szájában eltűnéssel, nem mutatkozik az a széles jókedv, ami amúgy ígérkezett. Mert a két alak között olyan túl nagy különbség nincsen. Annyi csupán, hogy engemet most emiatt nem visznek kivégzésre, de nem jóindulatból vagy kulturális különbségek, hanem földrajzi determinációk miatt. Ez az, ami eddig megóvta az országot a végérvényes elsivatagosodástól, pedig szándék a túloldalról volna rá erősen.

Örömmel tölt el minket Varga pénzügyminiszter azon tegnapi kijelentése, hogy Magyarország gazdasága jobban tartja magát, mint az Unióé, mi több, annak az élére ugrott, ha a növekedést nézzük. Ha mi is egy frissen vett kétszáz milliós balatoni villából néznénk a kajla világot, mint a pénzügyminiszterünk, nekünk is ilyen lenne a szemüvegünk rózsaszín foncsorral rajta, és küldözgetnénk a győzelmi jelentéseket sorban. Itt azonban a párhuzamosságok visszatetszőek, mert Varga kijelentésével szinte egyidőben a gazdája olyan sivalkodást vágott le az ország végóráiról, hogy még a Holdról is látszott és hallatszott.

Kifejtette vicsorogva, hogy a szankciók miatt nincsen neki pénze semmire, s emiatt haldokol a Varga szerint röpködő gazdaság is. El kellene dönteni végre, mi van. Röviden az van, hogy veszni látszik az Uniós pénz, ami miatt megy a szájtépés már hosszú hónapok óta. Összevissza toldozgatnak mindenféle törvényeket, tesznek látszólagos engedményeket, de az Unió, ha nehezen is, de tanul azért, és tizenkét év – valamint Merkel mama távozása – után eljutottak arra az alapszintre, hogy Orbánnak hinni, benne bízni nem kell feltétlenül. Sőt, egyáltalán. Tegnap átfutottuk azt a helyzetet, hogy Orbán paklijában alig maradt már kártya.

Befelé egy van, két kézzel mutogatni az Unióra, mint nyomorunk – illetve az ő nyomora – okára, amivel el lehet lenni egy darabig. Kifelé pedig a zsarolás maradt, vétókkal fenyegetés, hiszti és toporzék, amivel azt éri el, hogy pénzt sem kap, és már egy asztalhoz sem akarnak leülni vele. Orbánnak szaga van, eljátszotta a jövőjét, mindenféle -isztánokban türkösködhet meg kipcsakoskodhat, ami miatt még azt is delirálhatja, hogy sok a barátja, ebben azonban nem lennénk annyira biztosak, mint amennyire ő esetleg hiszi és szereti mutatni. Illetve mondogatni. A látszat az, és a való is most, hogy iszonytató reszketés van.

Sorban és sorra szólalnak meg ha kell, ha nem, hol a pénzben reménykedve, hol a baloldal összeesküvését emlegetve, máskor ígérgetve vagy rimánkodva toporzékol az egész Fidesz vezérkar a pénzhiánytól. Tessenek végigfutni a tegnapi híreken. Ami a legszebb azonban, sehol az emberről szó sem esik, hogy a magyar él-e, hal-e, túléli-e a telet vagy beledöglik. Kiveszett az életből a tartalma, a felszín maradt meg, hol lesz adventi világítás a téren, amiben csilloghatnak a koldusok szemei. Ahol nincs, azoknak sem jut az eszébe, hogy Orbán miatt nincs, ahol meg van közadakozásból, ott örülnek, hogy milyen szép az élet.

Nem, nem az. Mindenféle társadalmi szerződés és közmegegyezés megszűnt, az állam nem képes vagy nem akarja ellátni a feladatait. Ha az állam lakosai úgy szeretnének élni, ahogyan az a XXI. századi Európa közepén elvárható volna, akkor összedobják rá a pénzt – már akinek van -, mert semmire sem jut. Így és mindeközben álomvilágban élünk, itt, a fatornyosomban is megnyílt tegnap az adventi vásár a téren, ahol lakom, cégek, vállalkozók és magánszemélyek adakozásából jött össze az összeg, amiből öt héten át békét és boldogságot hazudhatnak maguknak az emberek, akiknek valami okból fontosabb a fecsegő felszín.

Tavaly a bejáratom előtt közvetlenül ücsörgött egy világító, mikulássapkás maci, öt hétig ült itt, ennyi volt az advent. Idén közadakozásból húsz méterrel odébb rakták, ez az azonosság és a különbség is egyben, minden olyan, mintha olyan lenne, pedig nem az. Az emberekben azonban nincs meg a civilizáció végét jellemző római szenvedély, hogy okádva búcsúzzanak el az addigi életüktől, aminek a helyébe valami félelmetes jön, s amivel nem mernek szembenézni. Andalító, csilingelő dalocskákkal és fényfűzérekkel takarják el az iszonyatot, amit akkor látnának, ha a tér sötét lenne.

Ha Orbántól függne, az volna, nagy valószínűséggel tőle az is rendben lenne, ha tér sem lenne, de az embereket az sem érdekelné az ünnepi lebegésben. Nem felelőtlenség ez és nem a tiszta ész hiánya, hanem az a természetes lélektani törekvés és ösztön, hogy mindent a szőnyeg alá söpörjünk, ami a pillanatnyi harmóniát zavarhatja. Itt vannak az adventi fények voltaképp koldulásból, és ez ekképp jól is van, holott rossebeket. Itt, az ünnepben ringatózva vezet Orbán az orránál fogva mindenkit, illetve azokat, akik ennél tovább nem látnak. Lehetnék én is boldog, hogy itt a tavalyi maci, de valahogyan nem tudok örülni neki.