Kategória: Egyéb

Hogyha most a 24.hu tulajdonosának kihallgatásáról írnék, akkor meg kellene említenem a Magyar Nemzet névre hallgató sajtóterméket, ennek viszonyát a NER-hez, a NER viszonyát a bírósághoz és ügyészséghez, itt aztán eljutnék az Unióhoz, ami a pénzért cserébe igazságügyi reformokat vár el. És amikor a 24.hu tulajdonosának kihallgatása tegnap fura körülmények között megtörtént, akkor az Unió is megkapta az ígérvényt, hogy a NER megjavul, lesznek igazságügyi reformok, csak már küldjék azt a rohadt pénzt. Ekkor viszont meghallanánk, hogy Varga Judit halkan felsír, jogállamról álmodik, amiről tudja micsoda, de mire felébred, elfelejti. De még az is lehet, hogy Kaczynski miatt van ez az egész.

Induljunk el a végétől akkor. Jaroslaw Kaczynski, a PiS (lengyel kormánypárt) elnöke meglengette a képzeletbeli kaszát kies hazánk fölött azt kijelentvén, hogy gazdaságunk az összeomlás szélén áll, s ha Orbán el akarja kerülni az apokalipszist, akkor engedményeket kell tennie az Uniónak. Varga Judit arca ekkor megrándult álmában, Navracsics pedig új fogkrémet vett, hogy szebb legyen a rókamosolya. Igazából nem tudni, ez a lengyel miért példálózott Orbánnal, amikor tudatta, ő megkapja azt a pénzt, amit kies hazánk nem fog, de minderre a magyar kormány mélyen hallgatott. Illetve titokban ígérvényeket tett az Uniónak az igazságügy megreformálására, ami érdekes.

Már csak azért is, mert ha belátta a magyar kormány, hogy az igazság ügyei reformra szorulnak (amelyeket most nem részleteznénk), akkor ez egy beismerő vallomás arról, hogy van mit javítani a jogállamiságon, ami Varga Judit szerint nem definiálható, ellenben hazánk ennek ellenére ezen elvek alapján működik. Ám most bevallódott, hogy mégsem. Varga arca ekkor rándult meg másodszor, ami már maga a TIK, de a nacsasszony máma egyáltalán nem érdekel bennünket. Viszont Budai Gyula meg igen. Ő jelentette fel ugyanis a 24.hu tulajdonosát, akihöz tegnap kiszálltak a hatóságok, egyelőre még nem nagy, fekete autóval, annak majd később jön el az ideje. Vagy pediglen nem, ha jóban akarnak lenni az Unióval.

Kiderült, hogy a laptulajdonos – ügyvédje szerint – semmilyen bűncselekményt nem követett el, a vele közölt gyanúsítás hiányos, a büntető jogszabályok téves értelmezésén alapul, így a gyanúsítás ellen panasszal élnek. Nem akarnánk a padból kiesve jelentkezni, hogy tantóbácsi, tudjuk, mi ez, koncepciós eljárás, mert messziről is látszik. Elég annyi, hogy Budai Gyula volt a feljelentő, aki ténykedésének mindig ez a vége, Budai Gyulát egyszer majd megverik egy sötét sikátorban. De mégsem ez az igazán érdekes, hanem az, alighogy elmentek a nyomozó emberek a laptulajdonostól, a Magyar Nemzet című nyomdaipari termékben már benne volt az egész sztori olyan részletességgel, amiről még a feljelentett sem tudott.

Ha túlbuzgó lett volna a Magyar Nemzet című sajtótermék, netán az ítéletet közölte volna már előre, mert lehet – vagy csak azt hiszi -, hogy az is a birtokában van. Ez a kis sztori is mindent elmond a magyar igazságszolgáltatás – jogállam és Varga arcrángása – elképesztő állapotáról, illetve a NER működéséről, amelynek gazdasága Kaczynski szerint összeomlik az Unió pénze nélkül, s mi, akiknek már minden mindegy, rábólintunk, bár történne úgy. De nem fog. Annak ellenére nem, hogy miközben az igazságügy reformjáról szóló csomagot elküldték, mindaközben pedig így mennek a dolgok, pénz tehát nem jön, a rendszer mégsem omlik össze, mert életben tartja a kizsigerelt nép.

Érdekes dolog ez az inflációval, amit hagytak elszabadulni és vágtatni, mert az adóbevételek eltömik a költségvetés lukait. Minél inkább nyomorgunk, annál többet fizetünk a rezsim fennmaradásáért, s bár Kaczynski valamit lát, mégsem próféta, mert el sem tudja képzelni, hogy a cimborája milyen messzire tud elmenni a hatalomért. Ebben azért különböznek. S bár azt látjuk, a felszínen megy a teperés és a kavarás (integritás hatóság, igazságügyi reformok, egyebek), hogy pénzhez jussanak, a rendszer leglényege egyáltalán nem változik, mert erre természeténél fogva képtelen. És nem is akar igazán változni, illetve egyáltalán nem. Ezt nevezhetjük akár olyan sajátos patthelyzetnek is, amibe az ország beledöglik.

Mi magunk is egyébként, de ez itt már senkit nem érdekel. Mert bármi szép is ilyesmikről beszámolni, a nagyhangú brüsszeli ígéretekről, amelyek vagy teljesülnek vagy nem, országunk lényegéről az igazságot az utcákon ezrével látható bombás plakátok, a nemzeti konzultáció, a télire bezáró intézmények, a végleg csődbe menő éttermek, az éhezés szélén álló lakosság, a sötétbe boruló utcák, s mindezek ellenére az adja, hogy a népek csak bambán néznek ki a fejükből. Kaczynskik, 24.hu-k, ügyészségek, bírók egyáltalán nem érdeklik őket. De még az sem, ha a hátukon törik szét a széket. Ha ezt a telet Orbán túléli, mindent túlél, ez a manus enkezével fogja az egész országot eltemetni.

A széles és végtelen Univerzumban föllelhető összes mimagyarok elnökének tekinti magát Novák Katalin, ahogyan ezt a minap Kanadában járván tudatta a világgal, és benne velünk. Kifogást emelek az állítás ellen. Mert, ha abból indulunk ki, hogy én is magyar vagyok, viszont nem tartom az elnökömnek, máris megdől a kijelentés, ugyanis, ha csak ez az egy híja van a halmaznak, az már nem egész, így Novák nem lehet a mindenhol föllelhető minden magyarok elnöke. Sőt, ha belegondolok, ezzel az érzülettel valószínűleg nem állok magam, így a halmaz hibája még nagyobb, kivéve, ha Novák is a Fidesz magyarságfogalmát használja.

Eszerint ugyanis csak az orbánista a magyar, viszont Novák akkor sem az összes magyarok elnöke, hanem csak pártkisasszony. Egy szekta vigyorgó alakja, a Fidesz fogkrémreklámja, aki mindezt ráadásul Kanadában jelentette ki, mellékelve hozzá egy képet, amelyen búvárruhában áll a hajnali sötétben, kezében mahomet kajaklapát. Itt is vigyorog, akár a vadalma, és hozzá teszi, hogy belefér az evezés az Ontario-tavon. Ez az imázs, a sportos elnökasszony, aki jár-kel a világban, és Brazíliától Kanadáig futkározik meg evez, illetve még celebekkel fotózkodik, hogy kell az a családi fényképalbumba.

Ebbe az irányba nem indulunk el, hogy Áder pecázott, ő meg rohangál, illetve, hogy eddig nem rohangált, most viszont már van rá ideje, nem érdekes. Csak annyit jegyeznénk meg csendesen, ennél még a popsitörlővel való ablakpucolás is őszintébb volt, ha ugyan ez a jelző egyáltalán használható akármilyen fideszistával kapcsolatban. Az érdekesebb viszont, hogy az ember egy tegnapi fejlemény miatt elkezd kétségekbe merülni, hogy hihet-e Katalinnak akkor, amikor állítása szerint a nagy tavak egyikén óhajt evezni. Elgondolkodunk, tudja-e hol is jár, bár az olvasatában ugye, tök mindegy, mindenhol magyarok vannak, és mindnek az elnöke.

Kanadából már megjött, és ahelyett, amit egyfolytában hangoztat, hogy ő három gyermekes édesanya, a nagy út után nem a gyerekeivel tanulja a leckét, nem olvas nekik mesét a három kismalacról, hanem kivágja őket az Isten szent ege alá, és elmegy a férjével túrázni. Kell a meghittség, bár ezirányú kétségeink is vannak megint, mert akkor az ember nem szarja tele a Facebookot a túrázós képeivel, hanem csendesen, kéz a kézben, szerelmesen sétálgat élete párjával. És akkor az sem derülne ki, hogy tényleg nem tudja, merre jár. Mi igen, Vas megyében, Tömörd és Bögöt között, ami nem a Kisalföld.

Novák szerint meg az. Lehet, hogy a földrajztanára most halkan felsír, már mindent bán, és másképpen állna a dolgokhoz, de már késő. S ha valaki azt mondaná, hogy na és, ez nem olyan nagy baj és hiba, ki kell ábrándítsam, hogy de bizony, az. Többféle hiányosságot tételez ugyanis, s ezek közül a földrajzi luk a kisebbik, bár mondom, innentől akárhonnan jelentkezik be, hogy épp hol rohangál, evez vagy szkanderozik, nem biztos, hogy ott is van. Másfelől meg a nagymagyari arcról is lehull az álca, nemhogy az egész világon, még ezen a nyüves, párezer négyzetkilométeren sincsen otthon, és nem képvisel senkit.

Nem olyan rég elnök ő, de ennyi elég volt ahhoz, hogy minden hitelességét eljátssza, ha eleve nem azzal a hendikeppel indult a pályán, hogy eredője miatt ilyenje nem is volt soha. Valahol itt lehet az igazság, csak az a kérdés, ha újólag rácsodálkozunk arra, amit már eddig is tudtunk, akkor ment-e valamit is előre a világ dolgozatunk által. Azt kell megállapítsuk, nem igazán, ez, amit művelünk, a gúzsba kötve táncolás klasszikus nietzschei esete, de mégsem lehet szó nélkül hagyni, ha azt hiszik – mert az hiszik -, hogy itt mindenki hülye.

Tegnap – szintén – például Orbán is megnyilvánult, csűrdöngölt, hogy a Meloni nevű haverja nem engedett kikötni hajókat, amelyeken tengerből mentett menekültek voltak. Orbán szerint ezzel az ő hazáját (vö.: Magyarország) védte az olasz (migráncstutulás). Mindezzel, hogy körbe érjünk, az a baj, hogyha Orbán hazája ilyen, akkor az nem a miénk, és megint ott vagyunk, ki a magyar, ezek a magyarok merre vannak, illetve, hogy akkor Novák kinek az elnöke és kié nem. Nem ártana tisztázni, mielőtt végleg összekeverednek a dolgok, és a nagyvilág azt hiszi, az összes magyar olyan mocsadék, mint ezek.

Nem lennénk Varga Judit. Igazából nagyon sok mindent fel tudnánk sorolni, miért nem lennénk ő, momentán azonban a hontalansága, űzött vad mivolta miatt. Hogy nem is lehetnénk, annak viszont egy nagyon biztos oka van, képtelenek volnánk annyit hazudni, mint ő, ami tulajdonsága – mármint a hamisság parttalan buzgása – igazságügyi miniszterként elég különös képesség, de ezen annyira csodálkozni nincs mit. Varga valóságai is párhuzamosak, az idősíkokat saját belátása szerint kezeli, ami maga után hozza a tények óhatatlan ferdülését vagy ferdítését, összefoglalva tehát, ami interjút most adott az American Conservative című lapnak, attól az ember leginkább visítva verné a fejét a falba.

Ennyit azonban nem ér az egész, így érjük be azzal, a magyar igazságügyi miniszter mivel eteti az American Conservative feltehetően trumpista olvasóit. Illetve rajtuk keresztül és általuk minket is azzal a különbséggel, hogy nekünk feltűnik, milyen ordenáré módon hazudik, s bár nem kellene, de kinyílik a bicska a zsebünkben. Induljunk el onnan, hogy az életrajzok szerint hősünk 1980-ban látta meg a napvilágot, ebből fakadóan, amikor jelenlegi idolja a szavak szintjén hazazavarta az oroszokat, alsós kis hugyos volt, következésképp dekázni ugyan lehet, már tudott, de Európában csalódni nem annyira, holott ezt állítja. Gondoljunk bele a kis, kilenc éves Varga Jucusba, akit a Gulág fenyeget.

Megmagyarázom egyébként, mert az American Conservative nyájas olvasóit azzal etette, hogy mi itt – és ő is – kommunista terrorban éltünk, ha kinyitottuk a szánkat, vittek minket Szibériába, egyebek. Innen van az, hogy Vargában már ilyen ifjan buzgott a mérhetetlen szabadságvágy, de már ekkor csalódnia kellett Európában, ahol, idézem: „nyomást gyakorolnak ránk, hogy álljunk a sorba, különösen a nemi politikában vagy a migrációban”. Képes beszéddel is él nagy csalódottságát leírandó, miszerint úgy érzi magát Európára pillantva, mint a katona, aki hazatér a háborúból, és azt látja, hogy a családja már nem ugyanaz, mint amikor elment. Ő tudja, és a lelke rajta.

Nem lehet figyelmen kívül hagyni viszont azt, hogy a kilenc éves Jucust senki nem akarta rávenni arra az Unióból, hogy operáltassa fiúvá magát, sőt, arra is csak ő emlékezhet abból az időből, mert felriadt a délutáni álmából, hogy annak idején migránsok dörömböltek volna az általános iskola ajtaján. De így jár az, aki összemossa a dolgokat, hogy valamiképp igaznak tűnhessen, ami nem az. Még továbbá az is kiderül, hogy Magyarország a kommunizmus alól szabadulva valódi szólásszabadságban, szabad akaratban és véleményszabadságban bízott, ám nem ezt kapta, hanem egy új függőséget. Hangsúlyozzuk azonban, hogy mindez a kontextus szerint már 1989-ben így volt.

Nos tehát – mielőtt tovább haladnánk ebben az immár Schmidt Máriát megszégyenítő katyvaszban -, szögezzük le azt, miért nem lennénk sok egyéb mellett Varga Judit egyáltalán. Mint kitetszik, ez a szerencsétlen egy homeless, kilenc éves koráig a kommunista diktatúrában nem találta a helyét a Gulágtól fenyegetve, mire végzett az egyetemmel – és éppen akkor – Magyarország az Unió tagja lett, ahol megint nem lehet otthon. Ezért tételezzük az űzött vad státuszt, és belegondolva a trumpista amerikai olvasók világképébe, látjuk ám az ő fejükkel, hogy itt van ez a szabadságharcos asszony Bukarestből, éljen Putyin, vesszen Biden. Valahogy így és ennyi értelemmel.

Beszélt egyébként még elképesztő dolgokat, ami megint csak a pénzért való kuncsorgás fényében válik érdekessé, egyet azonban képtelen fölfogni az ember. Hogy erre voltaképp mi szükség van. Pragmatikus oka nincs, így összefoglalva az országnak inkább árt mint használ, nagy valószínűséggel még ő maga is tudja, hogy hazudik. Így voltaképp az imperialisták eszén való Virág elvtársi túljárás lehet az egyetlen ésszerű indok, vagy, ha ilyen nincs, akkor előttünk áll a baj maga. Ez pedig Varga Judit személyesen, aki ezek szerint egyáltalán és sehol nincsen otthon a világban, kilenc évesen a Gulágtól félt, most meg, hogy fiúvá kényszerítik a migráncsok. Egy pokol lehet a fejében.

Kíváncsian várjuk Anikó asszony írásbeli válaszát arról, mennyi rezsit fizet Orbán Viktor, mert ő nem tudja. Viszont ígéretet tett, hogy „a feleségem írásban fog erre válaszolni önnek”. Innentől tehát a momentumos Bedő Dávid, aki Orbán rezsijéről érdeklődött (Cinege utca, Felcsút, Hatvanpuszta), várhatja a postást Orbán nejének levelével (…én írok magának). Ilyen levél persze érkezni soha nem fog, Bedő nagy valószínűséggel nem is reméli, mert úgy hiszi, jól megszorongatta Orbán tökeit, és az előadás véget is ért. Nem egészen így van azonban, mert az a párbeszéd, ami a parlamentben zajlott, több irányú és eltérő mélységű, sőt messzire is mutató következtetéseket rejt magában.

Legelőször is a „boldog karácsonyt” egy újabb változatát láttuk. Ezek azok az élethelyzetek, amikor doktorminiszter úr legszívesebben függöny mögé bújna, mert burokban töltött életének ez az a veszélyes terepe, amikor kérdésre hasonlító dolgokkal találja magát szembe. Repertoárja azonban nem túl bőséges: boldog karácsonyt, nőügyekkel való nem foglalkozás, függöny mögé bújás, amelyek mind arra bizonyságok, ha kiesik a komfortzónájából (kérdés nélküli kinyilatkoztatások válogatott közönségnek), nyüszíteni kezd a kis cukorfalat, a szokásosnál is jobban hebeg és nyalogatja a száját. Látszik, hogy rosszul érzi magát, és mi taktikailag nyugtázzuk, lám, milyen kevés elég ehhez.

Ebben a válaszban másik oldalról a tajparaszt macsó rejtekezik, aki az otthonával (vö.: család) annyit sem törődik, hogy tudja, mibe kerülnek abban a dolgok, mert a számlák befizetése legalább annyira az asszony dolga, mint a szülés és a fakanál. Férfiember meccsre jár, disznót öl és böfög, esetleg szotyizik. Ezen az ösvényen is messzire lehetne jutni, de nem indulunk el az úton, ugyanis fontosabb dolgunk is akad. Nos, azt hihetnők a fentiek fényében, hogy doktorminiszter úr azért nem foglalkozik ilyen apróságokkal, mint a rezsi, mert folyamatosan valami nagy dologban ügyködik, megment minket, ilyenek, de ez irányban is csalódnunk kell, a jelek szerint Orbán Viktor azt sem tudja, hol is él.

Bedő képviselő nyaggatta még egy kicsit ugyanis, s mint majd idézetünkből kiderül, amelyet hebegve adott elő, sőt, némi indulat is érződik a szövegben, Orbán Viktor nincs tisztában azzal ki is ő, hogy került oda, ahol van, és a reá osztott társadalmi szerepben milyen kötelmeknek kell megfelelnie. Amikor az itt mindjárt következő idézetet olvasni tetszenek, kérem, tegyék ezt úgy, hogy a férfit, aki ezt előadja, maguk elé képzelik, a hadarós kappanhangját, ajkai nyaldosását és rókatekintetét is. Nos, a rezsi témakörében még ez a mondandója volt Orbán Viktornak: „Nem ön fizeti a szállásomat, nem ön fizeti a lakásomat, és nem ön fizeti a rezsimet, mert a magánlakásomban lakok, és úgy élek a feleségemmel, ahogy akarok”.

Bedő erre nem ütötte le a magas labdát, kénytelenek vagyunk hát helyette megtenni mi. Nem is oly rég támadt a doktorminiszter úrnak az a tévképzete, hogy ő is bérből és fizetésből él, ezért osztozik népének sanyarú sorsában, de már akkor sem világosította fel senki állításának igaztalan voltáról. Ugyanígy e kijelentés kapcsán sem árt tisztázni, és ezt nem ártana Orbánnal is közölni, ha már elfelejtette, hogy ő egész nyomorult életében az adófizetők (én, te, ő, mi, ti, ők) pénzéből él, ha úgy tetszik tőlük kapja a fizetését, következésképp a rezsijét is legalább annyira fizeti Bedő képviselő, mint Mária néni a sparhelt mellől, tehát nem ártana visszavenni a túlságosan nagy arcból. És ez az első tétel.

A második mindezek után tán meg sem említhető, mert aki az első értelmezésére képtelen, ezt a következőt nagy valószínűséggel fel sem fogja. Ez pedig az volna, hogy egy ország miniszterelnökeként szerepelve igenis van közünk ahhoz, hogy ő abban a lakásban hogyan is él a feleségével, mert a magánéletnek is lehetnek olyan momentumai, amelyek méltatlanná teszik vagy tehetik a magas hivatal betöltésére. Bár tudjuk, hogy ez Magyarországon nem játszik, mint más konvenciók sem, amelyek a világ jobb tájékain természetesnek tűnnek. Neria, kies hazánk ezért annyira egyedien tulok hely a civilizáltak között, s innen nézvést az is igaz, nem nagyon van helyünk a kultúrnépek között. Azért is, mert ezt hagyjuk.

Hosszú évekkel később, a kocsmában ülve eszébe jutott Bélának az a nap, amikor nagyanyja elvitte temetőnézőbe. Annyira új volt a világ, hogy sok minden nevet sem kapott Béla fejében, és csodálkozva nézte, ahogyan kérdésére, mik ezek a nagy, malomkeréknyi fehér labdák a síron, az öregasszony határozottan, igazának teljes tudatában felelte és állította: krizantémum. Ettől, mivel kimondani képtelen volt, az egész temető, benne a fehér virágok, a gyertyák és mécsesek, az ezektől szürkületkor a világra ereszkedő reszketés misztikussá vált, kimondhatatlan mesék birodalmává, hogy krizantémum, ami más napokon nincsen, csakis ott és csakis akkor, hogy kizárólag neki-e, az még bizonytalan volt.

Nem is olyan sokkal a temetőlátogatás előtt, amikor, és ami során a kölök Béla a sírokon tapodott, mászkált a halottakat befödő betonon a beszakadás veszélye nélkül azzal a feladattal, hogy apró kezével a legeldugottabb szegletből is kiszedegesse az elsárgult tűleveleket, amelyek a sír fölött, mellett kornyadózó fenyőről hulltak rá, volt a tanúja annak, hogy nagyanyja ugyanitt, csak egy kicsit odébb, a kandeláberek ingadozó fényében imbolygó koporsó oldalát megpaskolva búcsúzott élete párjától, aki Béla nagyapja volt, ezt mondván: Te vagy aptya? Jóvan aptya! – Így bocsátva a feledés ösvényére a nagypapát, akit ím, máris majdnem elért ez a második végzet. Csak még itt volt Béla, hogy eszébe jusson.

Nem sírt az öregasszony ott a temetőben és a temetésen, mint ahogyan sem előtte, sem utána nem látta senki hangosan zokogni. Hogy ott belül mi volt benne, azt nagy valószínűséggel aptyával beszélte meg a dunna alatt átizadott magányos és álmatlan éjszakákon, mert ahogyan panasz nélkül csinálta végig az életet az ura mellett, ami egyáltalán nem volt könnyű, ugyanígy zokszó nélkül végezte el vele és mellette a halál rituáléit is, lezárva és elkönyvelve azzal a paskolással és a feledésbe eresztéssel sok évtizedet. És még arra, is maradt ereje, hogy mosolyogjon kicsit, amikor Béla őt utánozván ugyanazzal a hanghordozással és paskolással majomkodott ott a koporsónál csengő gyerekhangon, hogy jóvan aptya.

Mindez eszébe jutott most Bélának a kocsma asztalánál, ahová a fa tetejéről leereszkedett erre a napra, mert a rigókkal sok mindenről lehetett diskurálni, de a halálról éppen nem. Mert ugyan rettegtek tőle a macska pofáját látva, de nem az elmúlás iszonyata, hanem az ösztönök miatt, s így, mert igazából és mélyen nem volt mitől félniük, nem is voltak isteneik. Nem paskoltak koporsóoldalt elbocsátó szavakkal, és az sem érdekelte őket igazán, mi a neve a nagy fehér virágoknak, ami miatt lehetett irigyelni őket, de nem annyira, hogy cseréljen velük az ember. Ezért tért vissza a földre Béla az emberek közé, mert, ha máskor nem is igazán, ilyenkor azért érezhető volt, hogy ide tartozik, ebbe a világba, ahol a szék is őrzi a feneke rajzolatát.

De ennyi volt az egész. Egy lenyomat a fán, ami hosszú évek kitartó ülőmunkájával keletkezett, azoknak az éveknek a széken maradt mélyedése, amikor már a nagymama sem volt, sem az anyja és az apja, amikor, ha úgy vesszük, Béla végérvényesen egyedül maradt ebben a kajla világban. És az a hely, az ott keletkezett nyom volt az egyetlen igazolás arra, hogy még úgy-ahogy benne van, mert voltaképp már akkor sem volt igazán, amikor megtudta, hogy ha ugyan tévesen is, de krizantémum a virág neve. Ez lehet és semmi más, mert a halálnak nincsenek konvenciói, nincsen története, csak bekövetkező pillanata van, és egyetlen folyomány, az itt maradottaknak az elviselés terhe és kényszere.

Aztán jól vagy rosszul, de végigcsinálja ez ember. De a végén úgyis egyedül marad, mielőtt atomjaira hullik, és életre kel netalán megint a sírjára vitt virágokban akár, az azokban megbúvó szenekben, vizekben és rostokban, az örökös elhullás és újjászületés körforgásában, ami vigasz ugyan lehet, de ésszel mégis nehezen felfogható, mert, aki egyszer egyedüli példány volt, az nehezen viseli, ha megszűnik az lenni. Ezért találja ki magának az örök életet, és már megint ott vagyunk az Isten illúziójánál, ami voltaképp arra való, hogy ne menjen el az ember esze a halállal szembenézve. Ezért vállalja azt mindenki, hogy már az életben megtörténjen vele ez a baleset, és innen nézve lehet megértően nézni azt, ami van. Hogy ez adatott.

Így ült tehát Béla ezen a napon, ilyen mélázásokkal ezen az órán, amikor a népek, mint valami hangyakaravánok özönlenek a virágaikkal a temetőbe ki, s leginkább azért, hogy egyetlen nap egyetlen órájába gyömjék bele mindazt az emlékezést, amivel egész évben adósak maradtak, de nem tudják, hogy ezt a vezeklést egyetlen gyertya is alkalmas teljesíteni, ám azt nem látják a többiek. Így teszi illúzióvá a konvenció az életünket, a megfelelés színházává, amelynek mindig vannak új és naiv szereplői, mint Béla is hatvan éve, amikor megtudta, hogy a nagypapa krizantémumot kap, egypár gyertyát, amik viszont nem feledtethetik az útra bocsátó integetést a szavakban, hogy jóvan aptya.

Hadházy Ákos, az egyszemélyes ellenzéki hadsereg tábort vert a Kunigunda utcában, az MTVA épülete előtt. Ez egy erődítmény. Mint tudjuk, amióta egyszer egy kis csapat bejutott oda, ott őket lábaiknál fogva húzgálták, egyebek, majd el is ítélték, de ez már a magyar igazságszolgáltatás dicső fejezete. Mindez azonban elég volt ahhoz, hogy a székházból végvár legyen lőrésekkel, de, mivel a XXI. században élünk, golyóálló üvegekkel és biztonsági kamerákkal, fegyveres őrökkel, hogy Dobó István Egernél megnyalta volna a tíz ujját, hogy az összes Jumurdzsák bekaphatja neki, most próbálják meg elfoglalni a rozzant aklot.

Amúgy ez egy televízió volna, közpénzből és a köznek fenntartott intézmény azzal a feladattal, hogy a hülye magyaroknak elmagyarázza a világot és annak történéseit, nem pediglen, hogy elhülyítse őket. Pedig ezt teszi. És Hadházy érdeme, hogy április óta szinte monomániásan mondja, Orbán addig nem győzhető le, amíg ez az intézmény (és összes csatolmányai) így működnek vagy egyáltalán működnek. Mert Hadházy, szemben az összes többi ellenzékivel, lehet, hogy tanult a történelemből, Goebbels működéséből, ami arra példa, hogyan lehet egy komplett nemzetet annyira átvágni, hogy dalolva ássa meg a saját sírját.

Az MTVA (és összes folyományai) ezért veszélyes intézmény, mert ő szállítja nekünk a pénteki orbáni monológokat a Kossuthon, a sportközvetítések szüneteiben is az egy perc gyűlöleteket, és különben is egy komplett párhuzamos univerzumot, ami fenntartja Orbán – bár csökkenő, de mégis testes – szavazóbázisát, a jobb érzésűekben pedig hányingert kelt. Tehát az MTVA így, ahogyan ma kinéz, eltörlendő a föld színéről, csak hát, Hadházy ehhez egyedül édeskevés. Az intézmény azonban így is retteg tőle, remeg szinte, amiről a képviselő táborozása során kis színesekben számolt be, ahogyan őt meglátva a várba menekültek, és riadtan néztek kifelé.

Mindezen jót mosolygunk, holott sírnunk kellene, mint ahogyan azon is, hogy az egyszemélyes Hadházy-hadsereg, vs. százharminc milliárdos MTVA székházastól és fegyveres őröstől egymásnak feszül, mint a vadnyugati filmekben a morcos szemű kovbojok. (Hadházy van fehér ruhában és kalapban.) Most így méregetik egymást, Hadházy ül a sátrában, vele szemben a mahomet épület, és néznek egymás szemébe. No de, míg eddig az volt, hogy ahogyan a képviselő kidugta az orrát a sátrából, az ellenérdekelt fél iszkolt a várába, és zárt be mindent kettőre fordítva a kulcsot, most taktikát váltva elkezdték őt kitartóan filmezni.

Ráállítottak egy komplett stábot, és reggeltől estig forgatnak, Hadházy minden lépését és rezdülését rögzítik, ami a titok viszont, hogy nem tudni, mi célból. Ha az ábrándok világába utazunk, akkor az lehet a lelkes munka oka, hogy a nyersanyagból majd Kálomista pár milliárdért összerak egy egész estés filmet. Ha viszont visszazuppanunk a valóságba, mivel egyébre a több tíz-, vagy százórás nyersanyag alkalmatlan, ez lélektani hadviselés lehet, illetve az emlegetett egy perc gyűlöletekbe és más propagandaműsorokba össze lehet vágni egy elrettentő anyagot, hogy Hadházy az MTVA, következésképp Mária néni életére tör.

Így vagy úgy, ez tényleg röhejes, s mindamellett végtelenül elkeserítő is. A képviselő egyébként november 4.-ig tervez egyedül az MTVA-val szemezni, arra a napra pedig blokádot hirdetett. Egyedül blokádolni bajos, ezért segítőket vár, a népeket, hogy állnának mellé jobb belátásra bírni ezt a kócerájt. Meglátjuk, mire megy Hadházy, de leginkább az derül ki majd ezen a napon, hogy mire mennek a népek, akik mi magunk volnánk, a rezsim kitaszítottjai, vagy Dosztojevszkij után nem is annyira szabadon megalázottjai és megszomorítottjai. Nem kellene magára hagyni ezt az embert, mint megannyi elődjét eddig.

Mert az is látszik, hogy amikor a népek – jogosan – azt követelik, hogy az ellenzék hagyja ott a parlamentet, ami ugyanúgy Orbán bábszínháza, mint az egész ország immár, akkor, ha valaki ezt megteszi – és Hadházy ezt teszi április óta -, akkor segítjük őt abban a küzdelemben, amit most már jól láthatóan magára vett teljesen. Negyedikén kiderül, hogy mi is úgy gondoljuk-e, ahogyan ő, illetve leginkább az, ha úgy is gondoljuk, akkor mellé állunk-e abban a küzdelemben, amit értünk folytat. Nagy szavaknak tűnnek ezek, de ide jutottunk, az utolsó percekben vagyunk, és eldől a sorsunk. Vagy, vagy. Harmadik opció nincsen.

Eddig sem volt habostorta, de most szintet lépett a bokacsattogtatós kreténségben a dupla nemesi nevű kaszinós hadügyminiszterünk. Bár aki parádés fogattal megy megtekinteni a katonalovak hogylétét és kedves egészségét, attól sok jót ne várjon az ember. Így ez a mostani felhívása, amelyet a Facebook-oldalán tett közzé a halottak napja közeledvén, miszerint a magyari temetőbe látogatók a saját sírjukon vagy sírjaikon kívül látogassanak meg csak úgy hazaffyságból egy hősi emlékművet vagy hadisírt is, minden pénzt megér. Amúgy meg elvagyunk a MasterCarddal.

Nem tudjuk, ő ilyen-e vagy csak csinálja. Azt sem tudjuk még továbbá, hogy már a magas hivatal elfoglalása előtt is ennyire tábori szürke volt a manus, vagy pediglen ez a kényszeres megfelelés, ami ül benne, vagy immár tobzódik. Egyébiránt vele kapcsolatban leginkább azzal kellene foglalkoznunk, hogy azon a napon, amikor Orbán Zalaegerszegen beszélt a kiválasztottak és bedresszírozottak előtt, ez a mi miniszterünk különgéppel ment Törökbe’ valamit megtekinteni. S már maga a különgép, de, hogy emiatt még egy – árasítva – hárommilliós kitérőt is tett az a nyüves gép, nos, az az érdekes.

És kellően titkos is természetszerűleg. Meg az is, hogy az emlegetett, lovaknál tett baráti látogatásra is, mielőtt a cifra fogatra ült volna, helikopterrel érkezett. Ettől ennyire fontosak ők, Orbán is már harminc éve fontos, ahogy azóta jár nem is kormánygéppel futballmeccsekre. Az összeset az asztal körül kergette az anyukája, ha nem így tett és élt. Szóval ez volna a lényeg, de ennek van egy másik oldala is, vetülete mintegy, és ez a rongyrázáson túlmutató lélek és morál dolga. Jó, egy kicsit a kognitív dolgoké is, mert egy bizonyos szint fölött nem lehet egy bizonyos szint alá menni. Ezek azonban egyfolytában ott dagonyáznak.

Vissza azonban a sírokhoz. Az a baj velem, hogy e tájékon az egyedüli elfogadható ábrázolást és leírást a sírok közt Radnótival halkan sírogató anyókával látom és bírom elviselni, de ilyen habitusok a NER-ben nem játszanak. Itt vezényszavak vannak, és amióta hivatalba lépett ez a miniszter, egyre hangosabb harsonaszó. Értem én, hogy a fasisztának militánsnak kell lenni, ám még ezen a szinten is meg lehetne hagyni az embereknek azt, kit siratnak fájdalmas nyomorúságukban, vagy kire emlékeznek. De ahogyan a hatalom a nők bugyogójában matat, akképpen írná elő a bánatokat is. Katonásan és hazaffyasan.

Lehetne ebből egy jófajta kabaréjelenetet is írni, ahogyan és amikor a temetői tömeg egy emberként keresi a hősi emlékműveket és sírokat, ahogyan a párttitkár figyeli, ki jelenik meg ott, ki nem, és így tovább. Na jó, színdarab lenne ez, amin sokat lehetne nevetni, de legfőképpen sírni. Ahogy szereplőink, akárha Svejk volnának a vagonban, találkoznának a hadisírokat gondozó matrónákkal a frontra menet, akik pasztillákat osztogatnak a katonáknak, akik ezért őket lekurvázzák. Minden lehetne, viszont semmi sincs, mert pofán csap mégis a miniszter elképesztő gondolata.

Hogy milyen emlékművekre és sírokra gondol, ahová a nemzetnek testületileg ki kellene vonulnia erősítve magában a buzgalmat és a vérszagú pátoszt. Mert és ugyanis, az ilyen emlékműveink és sírjaink zöme abból a korból való, amikor az ő kedvenc Horthyjuk hajtotta a magyart a szovjet géppuskái és tankjai elé. A mai viszonyok között nem tiszta, hogy akkor kit kellene siratni, mint ahogyan még azt sem döntötték el, felszabadultunk vagy megszálltak minket, sőt, hogy akkor Orbán hazatakarította-e mind a ruszkikat, vagy hogy is van ez éppen most. Egy ideológiai káosz és pöcegödör ez az ország.

Benne persze a soknevű miniszterrel, hogy a fáradt, eltaposott, kisemmizett és rettegő polgármaradványok már ne is a nagymamára emlékezzenek meg, hanem mindenféle ismeretlen, hős katonákra. És azért a miniszter szerint, mert nekik köszönhetjük, hogy itt vagyunk. Emlékeim szerint mi a háborúkat rend szerint elbuktuk, így, akiknek az emlékművéhöz vagy sírjához terelne, azok halála még csak nem is hősies, de mindenképpen hiábavaló volt. Ezek után lehet csattogtatni a bokát, én maradok az anyókánál és a sajátjaimnál azzal a toldással: rohadt jó lett volna, ha a miniszter csöndben marad.

Az élet nagy mókamester, és a legnagyobb rendező, nem véletlenül nem érheti utol még csak a nagy Vidnyánszky sem. És ezzel minden lehetetlenséget el is mondtunk. Leszakadt ugyanis óra közben az álmennyezet egy budapesti katolikus iskolában, ami egy momentum messzeringó szellemi kalandozásra hív minket, föltűnve annak partjain mindenféle indulatok, vágyak és óhajok, az adventi szent szánkók ugyanúgy, de kikerülni mégsem vagy éppen emiatt nem lehet. Mert végül is, rájuk szakadt a plafon. Nem tudni, milyen óra lehetett, de állítólag senki sem sérült meg.

Úgyhogy az egytelen nagy akadály elhárult azelől, hogy ironikusan beszéljünk róla annak ellenére, hogy ezt az elbeszélésformát az az oldal, amely részünkről mostanában az irónia tárgya szokott lenni, nem, hogy nem szereti, nem is érti egyáltalán. Katolikus volt az iskola, ami ezt a plafonleszakadást különösen pikánssá teszi, ha belegondolunk abba, az ő istenük hány sokféle módon szokott üzenni, hogy nem tetszik neki, ami ott alant folyik. Mindezt a mókát azzal szokták elhárítani, hogy vallással, hittel nem viccelünk, amire Bödőcsnek van egy kurta válasza, ami ez: de.

Többféle megközelítési módja van e hír értelmezésének. Mi az első számútól indulunk el, mikor is, mint mindahányan ismerhetjük és tudjuk, gyakran felzengő vágy, óhaj, hogy valakire szakadjon rá a plafon miközben hazudik. Ugyanígy a csodálkozás kifejeződése, s egyben az elmaradt szimbolikus igazságszolgáltatásé is, amikor valaki hazudik, az ösztönös sóhaj szinte: és nem szakadt rá a plafon. Mindez az az ősi világ, amelyben a tárgyaknak ugyanolyan lelke van, mint nekünk, önálló életre bírnak kelni, hogy beavatkozzanak az emberek életébe. Bár lehet, hogy valaki mozgatja őket.

Ez az út nem járható, hiszen az a bizonyság reá, hogy magyar hazánkban ép tető, plafon, sőt, szinte már égbolt sem lehetne, ahányszor elhangzott, hogy szakadna rá valamely hazug fideszesre, ahányszor (egyfolytában) erre alkalmat adnak. Cafatokban lógna felettünk a tajtékos ég. Ugyanígy, bár adná magát a magas labda annak tételezésére, hogy a katolikus iskolában épp hittanóra zajlott, amikor a plafon büntetni vagy csak figyelmeztetni próbált, de erről nincsenek információink. Lehetett volna akármely irodalomóra is Wass Alberttel, vagy történelem Trianonnal, mindegyikre mondhatnánk, hogy na, ugye.

Csak az a baj, hogy ezt az egyszerű szófordulatot is ellopta tőlünk a kedves vezető. Lopja a magyar nyelvet is, elveszi a szavak jelentését, vagy használhatatlanná teszi azokat, de most nem erről, hanem arról beszélgetünk, hogy leszakadt a plafon. Találgatni pedig erről azért lehet és kell, mert az érintettek, az iskola és annak fenntartója hallgat az incidensről, amivel újabb találgatásokba hajszolnak bele minket. Például azt gondoljuk, hogy valaki kilopta a malterből a meszet, meg más efféléket alkotmányos költségekről és egyebekről, és az út errefelé is végtelen, ami aztán önmagába fordul.

Leeshetett volna bármely kiéheztetett világi iskola plafonja is. Azon senki neki nem állna neki hangosan tépelődni, mert azokat a szülők festik és tartják karban, hogy legyen hová járni a gyereküknek, ha már az elszedett adójukat nem erre fordítják, hanem odaadják az egyházi iskoláknak. És mégis náluk hullik a vakolat. Ezért mondtam, hogy nagy rendező ez a mókás élet, vagy pediglen igazságot szolgáltat, így szóba jöhet a karma vagy a jin és jang, másfelől a Sátán és az Isten duója, de a Mester és Margarita óta tudjuk, az előbbi milyen melegszívű bír lenni, csak nem mindig akar.

Ez tehát a könnyű kis hétvégi hírértelmezés. Nem tudom, tetszettek-e érezni a finom utalást állam és egyház egészségtelen kapcsolatára, kétségeinket az álságos keresztény hittel szemben, így egyúttal tán az is kiderült, ebből is azt akarjuk kihozni, hogy Orbánnak takarodnia kell. Mint ahogyan minden írásunk ezt szorgalmazza hol fennhangon, vagy csak sutyorogva. Ebbe olykor a mesélő belefárad, és hiába határozza el, na, máma csak valami könnyűt arról, hogy az iskolában leszakadt a plafon, de ennek is csak az a vége, mint az összes többinek már évtizede. Elhúzódó egy birkózás ez, Orbánt látom fáradtabbnak.

Az élet nagy mókamester, és a legnagyobb rendező, nem véletlenül nem érheti utol még csak a nagy Vidnyánszky sem. És ezzel minden lehetetlenséget el is mondtunk. Leszakadt ugyanis óra közben az álmennyezet egy budapesti katolikus iskolában, ami egy momentum messzeringó szellemi kalandozásra hív minket, föltűnve annak partjain mindenféle indulatok, vágyak és óhajok, az adventi szent szánkók ugyanúgy, de kikerülni mégsem vagy éppen emiatt nem lehet. Mert végül is, rájuk szakadt a plafon. Nem tudni, milyen óra lehetett, de állítólag senki sem sérült meg.

Úgyhogy az egytelen nagy akadály elhárult azelől, hogy ironikusan beszéljünk róla annak ellenére, hogy ezt az elbeszélésformát az az oldal, amely részünkről mostanában az irónia tárgya szokott lenni, nem, hogy nem szereti, nem is érti egyáltalán. Katolikus volt az iskola, ami ezt a plafonleszakadást különösen pikánssá teszi, ha belegondolunk abba, az ő istenük hány sokféle módon szokott üzenni, hogy nem tetszik neki, ami ott alant folyik. Mindezt a mókát azzal szokták elhárítani, hogy vallással, hittel nem viccelünk, amire Bödőcsnek van egy kurta válasza, ami ez: de.

Többféle megközelítési módja van e hír értelmezésének. Mi az első számútól indulunk el, mikor is, mint mindahányan ismerhetjük és tudjuk, gyakran felzengő vágy, óhaj, hogy valakire szakadjon rá a plafon miközben hazudik. Ugyanígy a csodálkozás kifejeződése, s egyben az elmaradt szimbolikus igazságszolgáltatásé is, amikor valaki hazudik, az ösztönös sóhaj szinte: és nem szakadt rá a plafon. Mindez az az ősi világ, amelyben a tárgyaknak ugyanolyan lelke van, mint nekünk, önálló életre bírnak kelni, hogy beavatkozzanak az emberek életébe. Bár lehet, hogy valaki mozgatja őket.

Ez az út nem járható, hiszen az a bizonyság reá, hogy magyar hazánkban ép tető, plafon, sőt, szinte már égbolt sem lehetne, ahányszor elhangzott, hogy szakadna rá valamely hazug fideszesre, ahányszor (egyfolytában) erre alkalmat adnak. Cafatokban lógna felettünk a tajtékos ég. Ugyanígy, bár adná magát a magas labda annak tételezésére, hogy a katolikus iskolában épp hittanóra zajlott, amikor a plafon büntetni vagy csak figyelmeztetni próbált, de erről nincsenek információink. Lehetett volna akármely irodalomóra is Wass Alberttel, vagy történelem Trianonnal, mindegyikre mondhatnánk, hogy na, ugye.

Csak az a baj, hogy ezt az egyszerű szófordulatot is ellopta tőlünk a kedves vezető. Lopja a magyar nyelvet is, elveszi a szavak jelentését, vagy használhatatlanná teszi azokat, de most nem erről, hanem arról beszélgetünk, hogy leszakadt a plafon. Találgatni pedig erről azért lehet és kell, mert az érintettek, az iskola és annak fenntartója hallgat az incidensről, amivel újabb találgatásokba hajszolnak bele minket. Például azt gondoljuk, hogy valaki kilopta a malterből a meszet, meg más efféléket alkotmányos költségekről és egyebekről, és az út errefelé is végtelen, ami aztán önmagába fordul.

Leeshetett volna bármely kiéheztetett világi iskola plafonja is. Azon senki neki nem állna neki hangosan tépelődni, mert azokat a szülők festik és tartják karban, hogy legyen hová járni a gyereküknek, ha már az elszedett adójukat nem erre fordítják, hanem odaadják az egyházi iskoláknak. És mégis náluk hullik a vakolat. Ezért mondtam, hogy nagy rendező ez a mókás élet, vagy pediglen igazságot szolgáltat, így szóba jöhet a karma vagy a jin és jang, másfelől a Sátán és az Isten duója, de a Mester és Margarita óta tudjuk, az előbbi milyen melegszívű bír lenni, csak nem mindig akar.

Ez tehát a könnyű kis hétvégi hírértelmezés. Nem tudom, tetszettek-e érezni a finom utalást állam és egyház egészségtelen kapcsolatára, kétségeinket az álságos keresztény hittel szemben, így egyúttal tán az is kiderült, ebből is azt akarjuk kihozni, hogy Orbánnak takarodnia kell. Mint ahogyan minden írásunk ezt szorgalmazza hol fennhangon, vagy csak sutyorogva. Ebbe olykor a mesélő belefárad, és hiába határozza el, na, máma csak valami könnyűt arról, hogy az iskolában leszakadt a plafon, de ennek is csak az a vége, mint az összes többinek már évtizede. Elhúzódó egy birkózás ez, Orbánt látom fáradtabbnak.

Navracsics miniszter ábrándos kedvében volt tegnap. Miután kitörő örömmel tudatta, november közepén feláll az Integritás Hatóság, amelyet a lopás elleni kirakatként hoztak létre, azzal a lendülettel szállt el az álmok birodalmába azt delirálva, hogy ezzel a rend helyre is áll, érkeznek újra az uniós pénzek, és lehet megint lopni zavartalanul. Mi mást is lehetne. Mert ugyan a csodahatóság még nem látott neki a munkának, de legalább a látszatra elkezdhetnének adni, hogy jók lesznek majd ezután. De eszük ágában sincs.

Ugyanis mindezzel párhuzamosan az is hír volt, hogy Mészáros egyik lopott pénzből megvett szállodájának felújítására másfél milliárd vissza nem térítendő támogatást ad a mi pénzünkből Orbán, Mészáros pedig, hogy a családban maradjon, a fiával végezteti el a munkát. Már nem csak a stróman, hanem annak fia is rajtunk gazdagszik, még az unokákat kell kistafírozni kies hazánknak, hogy senki hoppon ne maradjon. De mégsem Mészárosról, és nem is Navracsicsról szólnánk ma, mert ők csak a bimbaja a NER tövisbokrának.

Navracsicsból kiindulva mégis, a kötelező optimizmuson túl nem tudjuk, honnan buzog föl benne a madárdalos jövő az uniós pénzek tengerével, mert a főnöke a szokásos tahóságon kívül is mindent megtesz, hogy a közösség úgy nézzen ránk, mint az eltévelyedett gyermekre, mint akinél nem sok esély mutatkozik, hogy visszatér az atyai házba, de azért még csendesen próbálkoznak. Nem fognak sokáig. Mert ilyen sem volt még a történelemben, hogy Orbán nemzeti konzultációját nem más, mint az Európai Bizottság töltse ki.

Ez is megtörtént azonban, tegnap ugyanis a testület közleményt adott ki, amelyben tételesen, pontról pontra cáfolják és szedik cafatokra Orbán propagandáját a szankciókról, amely kábítás már működik, még ugyan igazán ki sem teljesedett, de a magyarok nagy része már rühelli az Unió szankcióit, amelyeket Orbán és a magyar kormány megszavazott és jóvá hagyott, mint ahogy hangsúlyosan szerepel az EB közleményének első pontjában. Hogy utána sorjázhasson a többi hazugság cáfolata is egytől egyig, pontról pontra.

Ez legalább annyira mellbe vágó, mint annak idején az ausztriai táblák a boltokban a „magyar, ne lopj” felirattal. Az EB közleménye egy ugyanilyen általánosító felhívás, miszerint „magyar, ne hazudj”, és máris ott vagyunk a civilizált világ szégyenpadján Orbán mellett mi magunk is. Egy miniszterelnöknek minimum nem kellene lejáratni a saját országát, de nem kellene szolgasorba és szegénységbe taszítania sem, és mégis megteszi, de hát, ilyen ez a mi Viktorunk, egy kincs, fénylő állócsillag a magyarság tajtékos egén.

Mert ezen a ponton visszatérve Navracsicsra és az ő rózsaszín ábrándjaira, nem nagyon valószínű, hogy a kunyerálási hadműveletnek nagyon jót tenne, ha a gazdája permanensen az Unió arcába köp, notóriusan hazudik, és nem mellesleg tényleg közkeletű róla, hogy valóban ellopja a pénzüket. Navracsics szempontjából tehát a helyzet korántsem annyira rózsás, mint ahogyan ő látja, vagy a talpasoknak igyekszik lefesteni, ám mindebben együtt manifesztálódik a bús magyari sors, gebék vagyunk a föstményen, ráadásul viharban.

Nem szorosan, csak épp ebbe a lehangoló szellemi vonulatba tartozik Orbán történészének, Schmidt Máriának az a Nyugatot lenéző nyilatkozata, miszerint Németországban mindenki csak kussol, a szavukat sem merik felemelni az országban uralkodó terror miatt, az USA-ban boszorkányüldözés van, így kizárólag nálunk van szabadság. S habár világos, hogy ez is kinek szól, a két és félmillió hívőnek – ahogyan a nemzeti konzultáció is -, látjuk, nem hihetik azt, hogy a határokon túl ezeket a gőgös és hazug okádásokat ne hallanák.

Mint az EB – és eddig annyi sok más – reakciója is mutatja, hogy de bizony, hallják és értik is, tehát innen kiindulva is különös Navracsics mesebeli optimizmusa, mert sokkal valószínűbb, hogy az Unió pénze nélkül fogunk megdögölni. Igaz, azzal együtt is ez a sorsunk, s míg a nemzetrontók csak egy jó kis kártyajárásban reménykednek, mi azonban teljes bizonyossággal tudjuk, hogy a szégyenünk túlél minket, túl őket is, amikor a füstölgő romjaink fölött sajnálkozik a lenézett Nyugat: kár értük, kiváló ország lehettek volna.