Kategória: Egyéb

Mondhatnám, hogy unalmas, ha nem szórakoztatna fenségesen az a habzás, ami a NER-ben ezekben a hetekben a szivárvány és a térdeplés körül kialakult, mintha ezen múlna az életünk. És lehet, hogy tényleg ezen is múlik. Fölvetülhet az is kifogásként, amikor újra és újra, most itt a hét végén és a belőle fakadó hétkezdeten mondjuk Deutsch fideszistával foglalkozom, hogy miért, és nincs-e ennél fontosabb dolog. Momentán nincsen. És nem csak ezért, mert ez látványos, de ahogyan a nagyközönség tartja, terelés a még nagyobb ganyéságok feltárásától, hanem, mert ilyen terelések már nincsenek.

A Fidesz működése, minden lélegzetvételük önmagában a mocsok, de egyéb mentségem is akad. Az én életem értelme, a célja, s ha pátoszos óhajtanék lenni a mélységes tartalma, ami miatt az Úr engemet ideküldött a Föld nevű bolygóra, hogy a Fidesz és Orbán bukását elősegítendő munkálkodjak és dolgozgassak. Teszem is évtizede lassan a tőlem telhető erővel, szinte egy szorgos sün minden elszántságával, s mindeközben arra a tapasztalatra jutottam, hogy nem mindig az eget rengető dolgok azok, amik megmozgatják a népek fantáziáját, tenni akarását és a bennük élő fájásokat.

Amire az első csudálatos példa az volt, amikor a nyugdíjuk ellopását szó nélkül tűrték, de a netadó miatt tízezrével mentek az utcára a jámborak. Így most is, mit nekik Fudan, milliárdos alapítványok és más hatalmas lopások, ezeket egy sztoikus házi nyúl nyugalmával veszik tudomásul, más, apróbb ügyek azonban jobban megmozgatják a fantáziájukat. Most például az, hogy a forma egyes Vettel mért térdepel szivárványos pólóban a Hungaroring betonján, mert emlékei szerint ez nem tartozik az autóversenyzés rituáléi közé, valami tehát van. És tényleg van valami.

Vettel szivárványos pólóban letérdelt, és most Deutsch (megint) és Kovács levelező vette őt a szájára ezért, és egyik jobb mint a másik, ezek versengenek, hogy ki az ostobább. Azt hiszem, Deutsch győzött mellbedobással, de ezt döntsék el önök. És voltaképp ez a bevezető ahhoz, amiről ezen a kiábrándító hétfőn mesélni akarok. Nos hát. Kezdjük az egyszerűbbel, aki képességei, készségei és a reá jellemző önbizalom és ego, amit bízvást nevezhetünk a butaság bátorságának is, Deutsch kollégista. Ő most, hogy öregszik, olyan egyszerű, mint egy faék, vele túl sok gondunk nincsen is.

Ezúttal azt delirálta ez a szerencsétlen, hogy Vettel, midőn szivárványos pólóban és szájmaszkban jelenik meg és térdepel a kipcsakok földjén, nem tesz egyebet, mint követi a német trendet, és inkább idézem, hogy aszongya a Tomi: „A németek mindig is értettek ahhoz, hogyan kell az aktuális kordivatnak megfelelő píszí szimbólumokat megjeleníteni a sportban”. Aztán mindehhez odabiggyesztett egy képet az 1936-os berlini olimpia horogkeresztjéről, ami így összehozva és párhuzamba állítva annyira abszurd, hogy az ember már azt sem kérdezi, mi van.

Fölösleges volna itt kiselőadást tartani a szvasztika náci jelentéséről, tartalmáról és folyományairól, aminek következtében többek között annak idején a szivárványos embereket is irtották. Ha Deutschnak ehhez esze nincs, akkor én nem adok neki, csak ismételten rámutatok a Fidesz és csapata nívójára, ami Deutschnál már csak egy vonyító, eltátott szájjal írható le érzékletesen és teljes hitelességgel. A köznyelv ezt úgy mondja, elmentek neki otthonról, és mégsincs ember, aki szólna neki. Igaz, a gazdájával sem közlik, hogy hülyeségeket csinál és beszél, mert a diktatúrák már csak ilyenek.

Kovács levelezőnek sem szól senki, igaz ő szofisztikáltabban hülye. Ő már hálózatot – másképpen nemzetközi összeesküvést tételez –, ezért szólalnak meg a magyariak közé érkező pilóták szerinte, és nem azért, mert van nekik lelkiismeretük. (Bár Kovács ilyet nem ismerhet.) A legszebb mégis, amikor kifogásként azt sorolja, ezek a pilóták nem tudják, hogyan élnek a magyarok, és mégis meg akarják mondani nekik, hogyan tegyék azt. Kezdjük a végén. Hogy hogyan éljenek a magyarok, azt Orbán Viktor szeretné dirigálni, a vettelek, hamiltonok épp azért szólalnak fel, hogy ne mondják meg nekik.

Mert másutt, ahonnan ők jönnek, ez így van szokásban. Nehéz ezt fölfogni és megemészteni ott, ahol a nézőpont és az értékítélet leírható egy összetett hangsorral, miszerint zsidocigánybuzikomcsi, amire új fogalmat találtak a Kovács félék: liberális. És máris előttünk áll a bajok eredője, a feudálfasiszta világlátás, és a szabadság szeretete. Ezek úgy nagyjából akkor voltak ilyen élesen szemben egymással, ahonnan Deutsch a hülye példáját hozta, mert és ugyanis ezek nem egylényegűek, ahogyan ő képzelni akarja, hanem épp ellenkezőleg, egyik nem tűrheti a másikat.

Ennek itt és most vége van, de azt hiszem, úgy vélem, a szivárványos sztorinak még egyáltalán nincsen. És itt utalnék vissza arra, hogy életem értelme a Fidesz bukása, s bár nem vagyok jós és napkeleti bölcs, de ebben a sztoriban kezdem ezt megérezni. Ebbe nagyon beleálltak, természetükből fakadóan kijönni belőle nem tudnak, és mindehhez a jelek szerint egyre mélyebbre süppednek az iszapba. Ez a sztori nem a vég kezdete, hanem a kezdet vége, mint idéztem már nemrégen Churchillt, tehát tartsuk szárazon a puskaport, Istenben meg az bízik, akinek ilyen a gusztusa.

Ezekben a napokban a benzinszagú Louis Hamilton nemzetünk közellensége, és mind az összes nagyjaink harcba is szálltak ellene. Úgymint Bayer Tagkönyv, Varga Igazságügyis, Budai Gyula – aki egyszerűen csak Budai Gyula –, Németh Szilárd két lecsó között, és maga Deutsch Tomi is. A mérvadó hangadók úgy nagyjából annyit mondtak el, hogy Hamilton barom, nem olvasta a Magyar Közlönyt, és tud magyarul, nem tud, na ugye. A kiváltó ok a nemzet megvédésére az volt, hogy a benzinszagúnak nem tetszett, miszerint ezek homofóbok, és nem értették, mi köze hozzá. Szegje le a fejét és nyomja a gázt, örüljön, hogy nálunk körözhet. Tömören: kuss legyen.

Most láthatja ez a Hamilton, hogyan jár az, akit Soros lefizet, hogy bírálja gyönyörű hazánkat, mint régebben a vészhelyzetes manus is, az a Klúni, meg a többi, akik nem bírnak örülni csöndben, hogy luk van a seggükön, és beszólogatnak. Nekünk. Láttak már ilyet? Láttak. Viszont fogást kellett találni ezen a Hamiltonon, és mindenki a képességei és készségei szerint tette ezt meg, de ki más, mint a Deutsch Tomi vitte a prímet. Hogy a sofőr kiállt az LMBTQ közösség mellett, a Tomi azt mondta neki, hogy nincsen gyereke. Egészen pontosan: „Lewis Hamiltonnak van 7 világbajnoki győzelme, van lovagi címe, van szivárványos véleménye, nincs viszont még gyermeke. Ennyi.”

No most, az ember gondolkodásában vannak bizonyos törvényszerűségek. Dolgok következnek dolgokból, egyik fakad a másikból, de, hogy valakinek azért ne lehessen véleménye, mert nincsen gyereke, az egészen különös együttállás, és reméljük, hogy csak a Deutsch Tomi agyában van ez így. Abban egyébként amúgy is különös rendben sorakoznak a képzetek (Vorstellung). Látjuk, ahogyan erősen izzanak Deutsch Tomi tekervényei, hogy megtalálja azt, amivel ezt a Hamiltont a véleménye miatt helyre teheti, amitől megismeri a magyarok istenét és leszegett fejjel eloldalog. Pénze mint a pelyva, jobbnál jobb női dögivel, a királynő is szereti, de nincsen neki gyereke.

Ez úgy világíthatott Deutsch Tomi fejiben, mint egy bányászlámpa, és oda is vágta ennek a buzisimogatónak, hogy a fal adta a másikat. Kísérletet sem teszek, hogy Deutsch Tomi gondolatmenetét, annak logikai láncolatát meg bírjam érteni, mert méltó ahhoz én nem vagyok. Ez valahol ott van, hogyha a nő nem akarja, hogy meggyakja az ura, akkor szüljön sokat, vagy esetleg kisnyúl. Azt vélhetnénk, hogy ez röhejes, de nem az, hanem végtelenül elkeserítő. Sőt, Deutsch Tomi, de még Németh Szilárd sem olvasta a jelenlegi legjobb magyar kosárlabdázó, Hanga Ádám véleményét Hamiltonról és az ő kijelentéséről. Szerencsére, mert Gulácsi lenne ő is egyből.

Hanga Ádám hosszú évek óta kosárlabdázik Spanyolországban, a NER szempontjából ezért mehetett el az esze (Gulácsi), vagy elég messze van és eleget tett le az asztalra ahhoz, hogy megszólaljon. Hanga, aki apja révén egyenlítői-guineai származású, és amúgy, most belegondolva, még csöppet hasonlít is Hamiltonra, elmesélte, hogy Magyarországon annak idején szkinhedek kergették le a zuglói villamosról. Nem csak ezért, de azt is elmondta: „Beszéljünk a gyerekeinkkel a kényes témákról, az elfogadásról, hogy normális, hogy mások vagyunk.” – Ebből még baj lesz Ádám. Neki viszont vannak gyerekei, más belekötni valót kell találni.

Ha emlékszünk, az ír futballisták ilyenek miatt térdepeltek nemrégen a stadionban, ami a kedves vezető szerint provokáció volt jámbor szurkolóink ellen, akiket aztán a bajor rendőrök is provokáltak, és most ez a Hamilton is kísérletezett, akinek pedig gyereke sincs. Hallatlan. Tegnap kísérletet tettem a Fidesz-csinovnyikok és a Fidesz-szavazók morális és kognitív feltérképezésére, és arra jutottam, amire. Ma pedig itt áll előttünk Deutsch Tomi képében az, akire szavaznak. Döntsék el önök, hasonlítanak-e. Tegyék hozzá Németh Szilárd, Budai Gyula, vagy épp Kósa Lali fotóját, s ezek után sok tépelődni való nem is igazán marad. Egy brancs ezek.

A gombócot is megzabálják, föl se kötik őket, hogy A tanúból szedjük a gyönyöröket. Viszont azon még merengjünk el, hogy vajon a gyerek elkészítése mennyire bonyolult feladat. Emlékeim szerint nem oly nehéz, elég hozzá a titkárnő bugyogójának lehúzása, és ez csöndes utalás arra, hogy én nem tudom, Deutsch Tominak hány nőtől hány gyereke is van. De ettől mégsem látom benne azt a morális és intellektuális fölényt, hogy akárkit is akármiről kioktasson. Egyáltalán, semmilyen fölényt nem látok benne. Hogy azonban mit, azt én el nem mondom, mert még fölhúzná az orrát nekem. Bocsánat, hogy szóltam, két gyerekem van (és négy unokám) nekem lehet. Ja. De ez tényleg beszarás.

Ha netán az a képzete volna önnek, hogy egy tébolydában ücsörög, aminek eldobták a kulcsát, szabadulni belőle tehát nem nagyon lehet, ne tessen aggódni, nincsen egyedül. Tegnap a Nemzeti Választási Bizottság hitelesítette Orbán népszavazási kérdéseit, azokat, amelyeket ép elméjű ember fel sem tenne, nálunk pedig a magas grémium hagyta jóvá, igaz, akképp, ami már repedéseket mutat a monolit őrületen. Bizakodni sok ok nincsen azonban, tudjuk, hogy ezeket a repedéseket mindig begyógyítják, a hajó léket soha nem kap, s voltaképp gondolkodásunk egyik tárgya éppen az, hogy ez meddig mehet.

A képtelen kérdéseket kilenc kettő arányban hagyta jóvá az NVB, úgy, hogy a hírek szerint hárman már az elején távoztak azzal, hogy ebben ők részt nem vesznek. Tisztelet a bátraknak, és azoknak is, akik maradásuk után mondtak nemet. Ha a bizottságban való tagságuktól függ a megélhetésük, lehet, veszélybe került az, de előfordulhat, hogy amúgy is. A rezsim szereti ellehetetleníteni, megszégyeníteni, pellengérre állítani és anyagilag kisemmizni a neki ellentmondókat, ha egyelőre föl nem kötheti őket, de egy embert nagyon sokféleképpen lehet megölni. Szóval, tettel és hallgatással is.

Ilyen bátrak, mint ez az öt ismeretlen, sokan vannak a hazában, mégsem mennek semmire. Mert mindig és mindenhol megvan az a kilenc, aki eldönti, megszavazza, végrehajtja vagy csak asszisztál a tébolyda kialakulásához, és most felőlük kellene elrévednünk kicsit, mi lenne az a határ, amire már ők is nemet mondanának, mi az az erkölcsi vagy józan észbeli cezúra, ami elhozná a tagadást, az ellentmondást, vagy csak annak beismerését, hogy amit tőle kérnek szervilizmusban és lojalitásban, az már nem végrehajtható, mert ellenkezik ha mással nem is, de a józan ésszel legalább.

„Támogatja-e Ön, hogy kiskorú gyermekek számára is elérhetőek legyenek nemátalakító kezelések?” – szerepel például a kérdések közt, amit ezek kilencen megszavaztak, holott tudjuk, és feltehetőleg ők is tudják, hogy ilyen sosem volt, senki nem tervez ilyet, tehát nem is lesz. A semmit kérdezi tehát Orbán Viktor, s ha jól tudjuk is, hogy ezek a kérdések nem azért születtek, hogy válasz érkezzen rájuk, aki rábólintott, hogy ez így rendben van és mehet, mit gondolt épp, mire mond igent. És a másik dilemma, ha igent mond, akkor miért. Nincs neki gyereke, unokája, aki egyszer majd kérdez tőle valamit?

Nincsen neki felesége, kedvese, akinek elmeséli a napját, hogy mivel töltötte azt? Vagy a legelemibb tépelődés, hogy nincsen tükre ezeknek, ahová olykor belenéznek, s ha mégis, akkor mit látnak abban? Mégis úgy tűnik, hogy jól van ez így sokaknak, és idáig jutottam akkor, amikor az első bekezdésben tébolydában ücsörgő képzetekről kezdtem mesélni azzal a teherrel, hogy az ember McMurphynek érzi magát a Száll a kakukkból, aki képtelen fölrázni a bambaságba zárult társait, és egyedül küzd a főnéni ellen. A végét pedig ismerjük a lobotómiával.

De, hogy még tovább forgassuk a szívünkben a tőrt, azon sem árt azért elmerengeni, hogy voltaképp igény is van erre a nívóra, ha nem is általános. Ismerjük a Fidesz törzsbázisát, akiknek a világ épp így kerek, egy ilyen kérdés – és a hasonlók – bennük minden lényegest kitöltenek, ilyképp, ha körbenézünk a kajla világban, megint csak a zárt osztályon érezhetjük magunkat, ahonnan a szabadulás nem tűr halasztást, ha momentán lehetetlennek is látszik. Körbeérünk azért lassan, de biztosan, s ahogyan a homokos, füves, vizes síkra nézünk, biccentünk, nem remélünk.

Viszont nézzük az abszurdot magát. Fölmérve itt a képességeket és készségeket, de leginkább azt, hogy aki erre elmegy szavazni, nagy valószínűséggel nem tudja, mire ikszel, mire mond igent vagy nemet, ezzel a horizonttal azt is jóvá lehetne hagyatni velük, hogy helyeseljenek a gyerekek nemváltó műtétjére. Mi volna akkor, mekkora móka és kacagás, és milyen hatalmas győzelem az is. A legdelikátabb azonban, hogy akkor sem változna semmi. A téboly már olyan köznapi, hogy nincs, ami lukat ütne rajta, hacsak, akár a néma indián, egy fürdőbéli súlyos készséggel törnénk be az üvegfalat.

Tegnap Budai Gyula, a keresztény szellemiségű és erkölcsiségű, s ilyen értelemben kulturális fölényben lévő fideszcsürhe tagja, akik erősen óvják a közélet tiszta és magasröptű nyelvét, egészen egyszerűen és tömören, nagy nyilvánosság előtt elküldte a picsába Fekete-Győr Andrást. Neki az volt a bűne, hogy örült egy magyar olimpiai aranynak, két nappal azelőtt pedig, hogy ezt nem tette meg. Ebből is kitetszik, hogy Fekete-Győr jót tenni nem tud, a léte irritálja a kulturális fölényben lévő Budai fidesz-übermencset, ha örül, ha nem, ő el lesz küldve a picsába. Fekete-Győr nincsen egyedül ezzel a sorssal, a fideszcsürhe értékítéletében mindenki elmehet a nuniba (by Sheldon), aki nem ugatja velük a holdat.

És mégis Fekete-Győrt – és rajta keresztül a tébláboló ellenzéket – vagyok kénytelen megróni, mert maguk hozzák a saját fejükre a bajt. Budai Gyula – és a fideszcsürhe minden tagja – ugyanis nem szimpla van rajta sapka, nincs rajta sapka játékot játszik, azaz elmegy a picsába aki örülni mer rajtuk kívül a magyar olimpiai aranynak, és az is, aki nem. Budai Gyula és a fideszcsürhe ugyanis az a galamb, amellyel sakkozván fölborogatja a bábukat, a táblára szarik, és kijelenti, hogy nyert. Az olimpia és előtte a futball Eb a saját – így a Fidesz – terepe, nem kellene odamenni, mert jól abból kijönni nem lehet, mint azt most Fekete-Győr picsába küldése is mutatja. Mondhatnám azt is, nem kellene belesétálni az utcájukba.

És most elmesélem, mire is gondol a költő. Itt, a fatornyosomban is ámulva nézem rend szerint, amikor a város vezetése beleáll a fidesztempóba, trianonozik, adventezik, keresztényezik, futballozik, és más ilyen cuki kurvaságokat tesz, mert nem tudja, mit csinál. Ezekkel önmagában baj nem volna. Onnan nézvést azonban igen, hogy jól kivehetően mindezeket azért teszik, mert az a vélekedésük, hogy ez az embereknek valami értéket jelent, hogy ezek, a trianonozás, futballozás, kereszténykedés valamiféle közös nemzeti minimum, aminek a liturgiáját nekik is be kell tartani, ha nem akarnak vadembereknek tűnni, és itt nagyon nagy tévedések vannak. A Heti Hetesben annak idején szállóige lett az „én szeretem a focit”.

Mindenki röhögött, csak abba nem gondolt bele, hogy ezzel a szervilizmusnak adtak egy pofont, bemutatták azt a képtelen országot, ahol a foci szeretete vagy utálata hűségnyilatkozat és karrierépítő tényező. Ha ebben a formában enyhe túlzás, mégis így van. Ehhez képest ment ki mindenki egy hónapja a Puskásba szelfizni Gyurcsánytól Karácsonyig, hogy feloldódjanak a Fidesz fazekában, ami hiba. Támadási felület, mint aztán ki is derült, a képükbe kapták, hogy ne örömködjenek itt, amikor bajuk a stadionépítés és a TAO, Fekete-Győr se menjen az olimpia közelébe, amikor Orbánét meg legyilkolta. Ebből is látszik, hogy nem ismerik a Fidesz észjárását, a futball és az olimpiai arany a nemzeté, aki pedig nem a nemzet tagja, az ilyeneknek ne örömködjön.

Ha most azt hinnék, hogy messzire mentem, egyáltalán nem. Fekete-Győrt Budai Gyula azért küldte el a picsába, mert az ő egyszerű tudata nem fogja fel, hogy aki nem akar olimpiát rendezni, az még szeretheti a sportot és a magyar aranyakat, az elmaradt olimpia azonban a Budai-félék tudatában úgy képeződik le, hogy Fekete-Győr ellopott a nemzettől valamit, a rendezés dicsőségét, és most, hogy Fekete-Győr ármánykodása ellenére a Fidesz segedelmével megszületett mégis az a nyüves arany, akkor Fekete-Győr odafurakszik fürödni a közös diadal fényében. Innen nézvést, ha szomorú is, de logikus, hogy Budai elküldte a picsába, mert ő ilyen egyszerűen tapló lélek. Még azt is mondanám, nem tehet róla, de az már föloldozás volna.

Mert a másik oldalon, és ami miatt voltaképp Fekete-Győr megakadályozta a magyari olimpiát, az az, hogy Szíjj László vett egy még nagyobb jachtot, mint amelyiken Szijjártó nem is volt ott. Ez már ötven méteres, és a gyerekek kifulladnak majd, ahogyan szaladgálnak rajta. Tízmilliárd fölött van az ára, de futotta rá olyan közbeszerzésekből, amelyek a magyari olimpia miatt elmaradtak, de más építkezésekből beestek mégis. Fekete-Győr ilyenek miatt (is) torpedózta meg az olimpiát, nem tudva szegény, hogy ezzel elveszíti a jogait, az aranynak sem örvendezhet, de a föntiek miatt nem is értem, miért teszi. Mint láttuk, jól kijönni ebből nem tud, mint ahogyan mi sem, így akárha a Brian életében zárásként megkérdezzük Budait: de hogyan menjünk a picsába, mester? Aztán mosolygunk eltelten.

A NAT színvonaltalansága nem követel magas szinten képzett tanárokat, így a tanterv elhülyítése után a tanárképzést is ennek a nívójához igazítja a NER, a totális elhülyítés folytatódik. Ma ott tartunk, hogy az ezerszer elátkozott Hofmann Rózsa ideje maga az idill, főleg, ha látjuk, hogy a NAT-ot ideológiai moslékká alakító Takaró Mihály jogosult lesz arra, hogy minden tanárképző intézmény kimeneti követelményeit felülbírálja. A tanárképzésre tehát az vár, mint a NAT-ra, tocsogni fog a nacionalista, nagymagyar búbánatban azzal a teherrel, hogy Takaró egy náci szellemiségű manus.

Semmi jóra ne számítsunk tehát, mondhatnám harsányabban és a kiábrándultabban azt is, hogy meneküljetek. Rosszkedvünk tele ezen felül onnan fakad, hogy a tanárképzés célja az, s érdemes idézni: „A pedagógus a középszintű érettségire képes legyen felkészíteni a tanulókat. A NAT-on és a kerettanterven túlmutató ismeretek – például az emelt szintű vizsga teljesítéséhez szükséges többlettartalmak – akkor maradhatnak az ötéves kkk-ban, ha a pedagógiai hozzáadott értéke nélkülözhetetlen. (…) A felesleges, köznevelési tartalmakat nem érintő, azaz köznevelési célból nem indokolt részeket törölni kell.”

A tanár az emelt szintű érettségire már nem tud felkészíteni, így előállhat az a rendkívül kínos helyzet, hogy a gyermek kérdez valamit, ami túlmutat a tornaórán, a tanár pedig képtelen lesz válaszolni rá, mert ő sem tudja, lévén, nem tanulta, mert nem követelték tőle, engedték neki, hogy tanuljon olyat, ami nem felel meg Takaró Mihály gusztusának. Aki nem tudja, tanítja, mint emlékezhetünk az ismert mondás befejező részére. Viszont az is lehet, nem kell tartania az alulképzett tanárnak a kellemetlen kérdésektől, mert a gyermek még arra sem lesz képes, hogy olyat megfogalmazzon.

Utunk a pokolba vezet, ez itt a Tajgetosz fejtetőn, ahol a hülye, a tehetségtelen és gyenge megmarad, a tanulni vágyót, okosat és jót akarót kilökik, ez a tanárképzési idea a már megvalósult NAT-tal bűncselekmény. Most még visítoznak és kalimpálnak ellene a jobb érzésűek, aztán minden elcsöndesül, és az iskolák ontják magukból az irányítható, befolyásolható szolgákat. Az év elején, amikor volt online oktatás a nagyságos televízióban, néztem néhány Takaró Mihály órát azon, és jó szívvel mondom, óvjátok a kisdedeket a hasonló tanároktól és a hasonló oktatástól.

Pedig nem kapnak mást. Választhatnak majd még egyházi iskolát, ahol a mai magyar oktatás összes pénze, paripája és fegyvere rendelkezésre áll, viszont az sem igazán nevezhető világnézetileg semlegesnek, úgyhogy a kör bezárul. Most zárul be igazán, mert eddig a NAT-ból kikacsintó tanárokat lehetett remélni, ezután már azt sem. A tanárképzés ezután arra dresszíroz, hogy a NAT-ot átadja a delikvens, több tudása már neki sem lesz, dolgos népünk pedig elhülyül. Orbán mondta, hogy van egy vörös vonal, a gyerekeinket nem hagyjuk. Milyen igaza van, mi sem.

Tisztelt szülők, nem érzitek, hogy itt a gyermeketek jövőjéről van szó? Mert ha nem, akkor én egy szót sem szóltam, ha ez is jó, ha így is jó, akkor én nem üvöltök. De azért megmutatom, kinek a kezébe adja a rezsim a gyerekeitek sorsát. Elébb a NAT-ot, most pedig a NAT-ot tanító tanárok züllését Takaró Mihály okozza. Ő magát irodalomtörténészként aposztrofálja, viszont magyar-ének szakos általános iskolai tanár, majd a különbözeti képzés elvégzésével középiskolai tanár lett. Vagyis nem irodalomtörténész. De arra is rájött, hogy ebből ő nem fog az általa vágyott módon megélni.

Így aztán átképezve magát közoktatás-vezetőnek, a vallási-ideológiai elkötelezettségét hangsúlyozva próbál meg érvényesülni, mivel a jobboldali politikai vezetők kedvelik az ilyen szolgalelkű, gondolkodásmentes embereket, akik bármilyen ostobaságot kérdés nélkül végrehajtanak. Ő az egyébiránt, aki a kaposvári színészképzésen megkérdezte a diákokat, hogy melyikük a zsidó, tehát egy derék náci beütésű Orbán-funkcionárus. Ilyen pestisrácokos nívója van. Nos, az ő kezébe kerül a gyermeketek lelke. Gondoltam, szólok, amíg nem késő, s amíg lehet.

Orbán Viktor legfőbb hadúr kedden rendeletet alkotott, amelyben megtiltotta a légiforgalmi irányítóknak azt, hogy sztrájkoljanak. Beleszólt abba, amihöz semmi köze, a munkaadó és munkavállaló közötti vitába, és a munkaadó oldalára tette le a voksot. Igaz, magasabb szempontokra hivatkozva. A járvány ez az ok, amire manapság mindent rá lehet kenni, az összes lopást és az ellenfelek kisemmizését, a járvány Orbán Viktor falat kenyere, amit bőszen majszolgat, pedig már megsavanyodott. Ezúttal azért nem engedi rendeletileg sztrájkolni a légiforgalmi irányítókat, hogy zökkenőmentesen szállíthassa a védekezéshez elengedhetetlen eszközöket.

Nem tudni, mire is gondol, még lélegeztetőgép, maszk vagy bármi, az a biznisz már lecsengett, milliárdok a zsebben, a bávatagok megvezetve, viszont halottaink is egyre többen. Ha a vakcinára mutogatna, Bécs nincs olyan messze, tehát semmi sem indokolja, hogy a magyar jómunkásember ne sztrájkolhasson, ha kevesli a fizetését, mert a bőrén érzi azt a statisztikai adatot, hogy ugyan lubickol az elmúlt száz év legsikeresebb évtizedének áldásaiban, mégis sokkal rosszabbul él, mint amit el szeretnének hitetni vele. A szegénység is drasztikusan növekszik, az infláció nyargal, igaz, a propaganda mást mond, a valóság és az álmok világa azonban messze esik egymástól.

Rendeleteket lehet hozni, attól a kenyér nem lesz háromhatvan, hogy kádári visszasírást is mutassak, viszont nem erről akarunk beszélni. Orbán Viktor a munkaadó és munkavállaló viszonyába nem először avatkozik bele, és sohasem a munkavállaló – propagandában a magyar nép – érdekében, hanem valahogyan mindig a munkaadó – vö: multi – oldalán, aki szintén a propaganda szerint kicipeli a pénzt az országból, amire azt is mondhatnánk, tán nem kellene odaadni neki támogatás és adókedvezmény formájában. Akkor viszont nem maradna itt. Hogy maradjon, rabszolgatörvények születnek, ami azt is demonstrálja, nem a nép a fontos, hanem a statisztika.

Tíz éve megy ez, és tíz éve ámítják az embereket. Unalmas történet, mert senki nem tesz ellene semmit, így az is látszik, Orbán nem csak azt csinál, amit akar, hanem amit a nép enged neki, és bajainknak ez utóbbi a legfőbb forrása. Málé szájjal boldognak sem, győztesnek sem lehet lenni. És itt érkezünk el ahhoz, hogy sem kasza, sem fokos, sem kockakő nem kell ahhoz, hogy a gonoszt legyőzve kinyíljon a kikelet, csak annyit kellene mondani: nem. Érthetőbben: nyet, nein, no vagy akármely hangsor, amely a tagadást jelenti, aminek sokkal nagyobb hatalma van, mint azt a köznapokban feltételeznénk és gondolnánk. Elég csak a hisztitől földön fetrengő gyerekre utalni.

Mert gondoljunk bele, hogy ugyan Orbán ezzel a rendelettel a sztrájkot megtiltotta, viszont nem kapcsolt hozzá szankciót, tehát az a kérdés, mit tenne, ha a légiforgalmi irányítók azt mondanák neki: nem. (Nyet és a többi.) Kijelentenék, Orbán szarjon sünt, ők nem dolgoznak, amíg meg nem kapják a tizenöt százalékos béremelést, amit amúgy óhajtanak. Kollektíven mondanák ezt, és akkor mi lenne? A TEK sok mindenre alkalmas, arra azonban nem, hogy vele munkára kényszerítsék az embereket, a TEK a passzivitás ellen tehetetlen. Ennyi kellene, és Orbán kitörölhetné az arschát a rendeletével, ott toporzékolhatna az erkélyén és kaphatná az agyvérzést.

Számos szakmában lehetne elképzelni ugyanezt, mindenkinek millió a baja és a dühe. Ha mindenki egyszerre mondaná ki a bűvös nemet, azt országos sztrájknak neveznék, amitől pár nap alatt omlana össze a rendszer, viszont ilyen megtörténni nem fog. Mindenki azt hiszi, hogy van még veszíteni valója, s amíg ez az érzet fennáll, inkább lehajtja a fejét. Hogy ebbe hosszabb távon beledöglik, az nem baj, holnap még van, a holnapután meg kit érdekel. Itt van egyébként a Fidesz évtizedes ámokfutásának kulcsa, hogy senki külön és senki együtt nem mondott hangos nemet. Hadházy mostanában fektette le az alapokat, miszerint vannak olyan törvények, amelyeket nem lehet/kell betartani. És csak ennyi az egész.

Szinte már tiszteletre méltó az a következetlenség, amivel most a Párbeszéd követeli Varga Judit lemondását a Pegasusos dolgok miatt, mondván, naponta ötször adott engedélyt lehallgatásra, most pedig halandzsázik és terel. Formailag a Párbeszédnek igaza van, és ez a megnyilvánulás minden más helyen értelmezhető volna, de ez itt Magyarország Orbán második királyságának tizenegyedik évében. Amit a Párbeszéd követel, az olyan, mintha nem illiberális fasizmusban élnénk, így viszont, hogy abban tengetjük magunkat, az a kósza érzés alakul ki az emberben, hogy a Párbeszéd nem ismeri kellőképpen az ellenfelet, amelyet le akar győzni.

Nem ismeri alaposan az ország állapotát, és demokratikus megoldásról ábrándozik ott, ahol demokrácia nincsen. Mert és ugyanis Varga Juditra visszatérve, hogy zord bűnös, az nem vitás, de a bűne nem az, hogy elrendelt volna bármely lehallgatást is, ő ugyanis végrehajt és parancsot teljesít, mint a kivégzőosztag katonája vagy a zsúptetőt felgyújtó katona. Varga Judit nem önálló entitás, saját gondolata nincs, akarata semennyi, döntési jogköre ugyancsak. Talán a vegetatív működése fölött van némi hatalma, vissza tudja tartani a pisit, ha nagyon kell. Szép dolog Varga Judit lemondását követelni, de teljesen értelmetlen. Ő nem mond le, őt majd elküldik, ha már nem kellően szolgalelkű.

Varga Judit ugyan bűnös, de a bűne eredendő, hanem onnan fakad, amikor először megfordult a fejében, hogy fideszes lesz, hiába védekezik majd később azzal, hogy fiatal volt és kellett a pénz. Léteznek az életben megbocsáthatatlan dolgok, s ha most jogában állna lemondani – de nem áll – azzal sem oldódna meg semmi. Ott tülekszik mögötte a következő Varga Judit, aki, ha lehet még elvetemültebb, még szervilisebb és még szolgalelkűbb, ami folyamat látszik is a Fidesz erkölcsi és szakmai erodálódásán, amit közkeletűen kontraszelekciónak nevezünk. Csak nézzünk rá például Németh Szilárdra, és máris egyértelmű a romlás, amit mutatni akarok.

Ilyen lemondásokat követelő értelmetlen felhívások egyébként naponta születnek, minden párt, minden szervezet lemondásra szólít fel rendszeresen mindenkit, tele van vele az e-mail fiókom, ami így elég szánalmas. Ha valamiben kiváló az ellenzék, az a lemondásra való felszólítás, ez nagyon megy, viszont totálisan értelmetlen, mert következménye nincsen. Kies hazánkban egyetlen embernek kellene lemondani, és máris másképpen sütne a nap, és ezt az embert Orbán Viktornak hívják. Tudjuk, hogy alkalmatlan, mindenki tudja, ő azonban soha nem kap ilyen felszólítást, ami viszont érdekes. Mintha neki pedig a hatalma volna eredendő és örökké való.

Érdekes módon viszont az istenadta nép tudja artikulálni felé az óhaját, amikor nagy hangon mondja neki, Orbán takarodj. Ebben van dinamika és lüktetés, benne kavarog az egész élet és a bús magyar sors. Voltaképp kies hazának abban a stádiumban van azonban, amelyben Királyhegyi Pál megfogalmazta a Sztálinnak címzett, de soha el nem küldött táviratát, miszerint: „A rendszer nem vált be stop Tessék abbahagyni stop Királyhegyi stop”, aztán többek között ezért – is – kitelepítették 1951-ben. Ma csak a NAV-ot küldenék rá, mert a rendszer ennyire kifinomultan aljas. De ez a kis kitérő is megmutatta nekünk, hol is élünk, viszont a XXI. században.

Ám visszatérve Varga lemondására, láthatjuk, hogy az idea álomnak édes, de, mint megmutattam, több okból is értelmetlen. A mostani követelést ezzel a lendülettel ki lehetne terjeszteni a bátor százharminchármakra is, akik megakadályozták a bizottság összehívását, ahol kiderülhetett volna, hogy Varga valóban adott-e naponta ötször utasítást lehallgatásra. És még az is lehet. Viszont teljesen mindegy, mert hogy Varga van vagy nincs, megy vagy marad, teljességgel érdektelen, mert végül is Királyhegyi fogalmazta meg ezek szerint örök érvényűen az ilyenkor hiteles mondandót: „A rendszer nem vált be stop Tessék abbahagyni stop Királyhegyi stop”.

Amikor Kaletáról kiderült, hogy erősen pedofil, akkor ő azzal védekezett, hogy viszont mélyen vallásos. Mégpedig keresztény, és innentől nem én tehetek arról, hogy mindezzel relativizálta a kereszténységhez való viszonyunkat, ha nem lett volna már amúgy is ambivalens attól, hogy Orbán a szájára vette a térdre, imához ordítása után. Ez a közismert megtérés nem valami megvilágosodás, hanem a hatalom akarásának eredménye, innen nézvést tehát a Fidesz – és csatolmányai – elvesztették azt a jogukat, hogy az ő kereszténységükkel szemben elnézőek legyünk, mert váltogatott köpönyegekkel szemben miért is lennénk azok.

Másrészről a kereszténység is csak egy gondolat a világ megmagyarázására, ebből a szempontból pedig nem különbözik a húrelmélettől, ami indokolja azt, miért nem borulunk le Sheldon előtt, hanem figyelmesen hallgatjuk okfejtéseit, aztán olykor kiröhögjük. Mindez magyarázza azt a Bödőcs megnyilatkozást is, amikor azt jelentette ki egyik előadásában, hogy „Azt mondják, istennel nem viccelünk. – De.” Mert, ha ezt nem nézzük el, akkor tálibok leszünk, akik máglyára küldik Bödőcsöt. Ez azonban azért nincs így, mert hiába mondogatja reggeltől estig a kedves vezető, hogy Magyarország keresztény ország, Bödőcs lecsapásával: Nem az.

Többen vannak benne a hitetlenek és a kétkedők, akiket a kisebbség meg akar téríteni figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy ez a XXI. század, mi nem ágyékkötős vademberek vagyunk, ők viszont sajnos misszionárusok. Hogy mi is a baj a Fidesz kereszténységével, arra azt hozom fel magyarázatul, hogy az egyik télen fatornyosomban a helyi Fidesz azon háborodott fel, mert a kiszolgáltatott emberek tüntetni mertek a rabszolgatörvény ellen, mégpedig ádvent időszakában, amivel szerintük szentségtörést követtek el, mert nem suttogva közlekedtek a téren. Ez a budapesti szent szánkók esetének helyi megnyilvánulása, és hasonképp gyomorforgató.

A keresztények ránk akarják kényszeríteni a gondolkodásukat, ha az nem megy, az életmódjukat, kitelepülnek a térre vagy körmenetelnek azon elvárva azt, ha lóbálnak közben egy füstölőt, mindenki, leboruljon. Hát, nem. Ha azt kérik tőlem, tartsam tiszteletben a hitüket, én azt készséggel megteszem, ha nem dörgölik reggeltől estig az orrom alá, és nem hangoztatják, hogy mindattól ők felsőbbrendűek. Mindemellett álszentek is, mert az állítólagos kereszténység a jelképekig terjed, a gondolkodásban, erkölcsben meg nem mutatkozik. A szent szánkók esete is mutatja, a Fidesz hite inkább hajlik a totemizmus felé, ami szintén mókás a maga nemében.

Ha most azt hiszi a nagyságos keresztény közösség, bántom őket, nem így van. Megtehetném, de inkább nézem a nagyító alatt a nyomorukat. Ez pedig a hangosságukban mutatkozik, és abban, hogy egyfolytában arra szólítanak fel, hogy tiszteljük őket és a hitüket. No most, egy személyt eredendően nem tisztelünk, hanem csak, ha kiérdemli. Kaletát tiszteljem például a hitéért? Vagy azt a hitet tiszteljem, amely ilyen embert eredményezett? Látjuk, hogy ezt nem tehetem, a keresztény erkölcsi fölényhez sem elég, ha magam elé tartom a keresztet, viszont szaralak vagyok. Az ilyenből nem tisztelet, hanem megvetés lesz, mint az napjainkban is kitetszik.

Ahogyan azt Rétvári ministráns elvtárs esete is mutatja, aki hamis képekkel hergelt tegnap a Pride ellen. Rétvári a képeivel hazudott, ha keresztény volna, tudná, hogy ez bűn. Emellett önmagát, mint keresztény entitást másként gondolkodóak tünteti fel, akit emiatt sértegetnek. Nem a hite miatt néznek rá morcosan, hanem a hitére rakódó társadalmi guanó miatt, a hittől messze kerülő egyház, a Kaletához hasonlatos papok, és a tőlük hallott uszítás miatt, amit a rajtuk kívül állók, a hitetlenek ellen követnek el, mint valami Eger várát ostromló janicsárok. Nem a kereszténységükkel van a baj, hanem a kizárólagossággal, amit Szent Istvántól datálnak és azzal indokolnak.

Az a hajó már a most Kásler által legózott Mátyás korában megkapta az első léket, amikor a nagy király beengedte az udvarába a humanistákat és reneszánsz embereket, mert bármennyire is gyönyörű az Ómagyar Mária siralom, már csak kultúrtörténet, ugyanis az a világlátás már odalett. Rétvárival, a Fidesszel és az ő hitükkel az a baj, hogy nem hit, hanem köpönyeg, ráadásul erőszakos azzal a meggyőződéssel, ha valamire ráfogják, hogy keresztény, elvárják a többség leborulását előtte, mint a szánkóik előtt, amiből kitetszik, hogy ez az egész magyar keresztény cirkusz nem egyéb, mint hamis pátosz. És hazug is, de miért épp ez lenne a kivétel.

A templomok is stadionok manapság, egyre több épül belőlük, és mindegyik üresen áll. Pár évvel ezelőtti adat szerint a lakosság tizenkilenc százaléka jár rendszeresen oda, de, ami a Fideszre nézvést még tragikusabb, a magukat nagyon vallásosnak tartók – mint Kaleta – aránya csupán tizenöt százalék, és a vonakodva bevallott hívőké sem éri már el az ötvenet. Rétvári nézőpontjából tehát a kisebbség, olykor elenyésző kisebbség követel magának tiszteletet, ami nem azt jelenti, hogy nézzük jó szemmel a hóbortjaikat, hanem azt, hogy lehetőleg igazodjunk hozzájuk. Ez nem fog menni. Nem a jó szándék, hanem a józan ész miatt, így az a szelíd kérés, hogy hagyjanak békén a hitükkel. Én sem várom el, hogy értsék az információparadoxont.

Ártunk és ormányunk, s aki ezzel egylényegű, akárha atya, fiú, szentlélek, maga doktorminiszterelnök et. hozta a formáját megint. Mókát, kacagást és elszörnyülködő rácsodálkozást okozva Neria népének felötletve az amúgy patakként benne megbúvó, de mindig csobogó ontológiai kérdést, hogyhát hülye ez? Az is. De leginkább aljas. Még inkább tolvaj, de leginkább önmaga, megismételhetetlen, megtestesült, trottyos gonosz. Az Unió pár napja megkérte őtet, hogy legyen szíves, ne hazudjék. Hogy ne hazudja azt, azért nem kapja meg a helyreállítási pénzeket, mert ő – mármint az Unió – le akarja vágatni a magyari kisdedek kukacát.

Azóta telnek, múlnak a napok, a helyzet pedig fokozódik. Neria belegárgyult a kisdedek nemátalakító műtétjébe, ami soha nem volt, nem van és nem lesz, Neriában pedig gomolygó, tébolyos valósággá vált, mint fenyegető veszedelem. Meg kell a szívnek szakadni a hülyeség ilyen fokától, de, ahogyan pár napja arról ábrándoztam, egyszer csak eljön a szint, ahonnan már tényleg nincsen lejjebb, és persze megengedően föltételeztem, hogy azért biztosan találnak egy újabb gödröt a kút fenekén, tegnap sikerült is. A Monty Phyton kollektíven zokog, ahogy hallom, kéri a forgatókönyvet, mert szeretné leforgatni a Gyalog galopp második részét.

Emlékszünk a csudálatos filmalkotásra, amely egyik jelenetében a Fekete Lovag Artúr királytól torzóvá téve, karok és lábak nélkül hepciáskodik, hogy Artúr meg is kérdi tőle, mi módon akar végezni vele, hogy bele szeretné-e fojtani a saját vérébe. S midőn mi ennek a jelenetnek az abszurditásán eltelten göcögünk, magunk sem tudjuk, hogy dicső Orbán Viktort látjuk magunk előtt. Én legalábbis, és tegnap leginkább, amikor született egy kormányhatározat, amely nagy hangon taglalja a feltételeket, amelyek teljesülése esetén Orbán Viktor duzzogva elfogadja az Unió pénzét. Hogy tisztába tegyük, feltételeket szab az ajándék kegyes átvételéhez.

Pofája, az van, tehetnénk hozzá, ha rátekintve az egész nagyon komolynak szánt dolgozatra nem állana előttünk a Monty Python világa, abból is a félig kivégezett Fekete Lovag végtagok nélküli hőzöngése. Nem részletezem a kormányhatározat pontjait, amelyek arról szólnak, hogy akkor hajlandó elfogadni a pénzt a Fidesz, ha az Unió nem buzítja el a magyari kisdedeket. Holott az Unió már elmondta, hogy ilyet ő nem akar, aki ilyet mond, az hazudik, és rámutatott Orbán Viktorra. De neki ez nem volt elég, ím hivatalossá is emelte a hazugságot és úgy, hogy neki áll feljebb. Ez a tébolyító abszurditás olyan szintje, hogy valóban jogosan jutnak az eszünkbe a mókás kedvű angolok.

Az Unió azt mondja, akkor adja oda a pénzt, ha Neriában tesznek valamit a korrupció ellen, ha garantálják az igazságszolgáltatás függetlenségét és más hasonló cuki kurvaságok, amelyek összefoglalva a jogállam nevet viselik. Erről Varga igazságügyis szokott hazudozni, a történetben azonban mégsem ez a legszebb, hanem az, hogy ártunk és ormányunk a tegnap megszületett határozatban most is kitartóan buzizik, hogy meg kell a szívnek szakadni már a butaság lehengerlő bátorságától, ami a Fidesz maga. Mondtam már, hogyha Unió lennék, akkor hangosan röhögnék ezen az országon, szerencsénkre azonban a közösség ebben is lomha.

Így elnézhetjük majd egy darabig és néhányszor, ahogyan a józanság hangján próbálnak szót érteni a debilekkel, akik ráadásul gonoszak is, és ez a legrosszabb elegy. A Fidesz azt állítja a csörgősipkájában, hogy ez a pénz neki jár. Nem jár. Megkaphatja, ha betartja a klub szabályait, amire viszont nem hajlandó. Ha betartaná, akkor Orbán lovag elveszítené mind az összes szabadságharcos arcát, és semmi nem maradna belőle. Kiút ebből tehát Orbánnal és a Fidesszel nincsen, a logika szabályai szerint tehát takarodnia kell az egész csürhének élükön a vezérükkel. Ez az ország elemi érdeke. Nem először jutok erre, s vélhetőleg nem is utoljára. Szevasztok tehát, fiúk és leányok.

A falu végén, ott, ahol a kukoricás mellett a temető felé kanyarodik az út, megint megjelent egy kék plakát. Ezúttal azonban nem csak ott, hanem a kultúrház mellett, sőt, a templom oldalában is, hogy ne legyen olyan hely, szög, irány, ahonnan egyet ne lehetett volna látni, bármerre is nézzen az ember. Ám másfajta kék plakátok voltak ezek, mint az eddigiek, valami szöveg állott rajtuk, alattuk meg vigyorgó vagy szomorkodó sárga fejek, hogy a falu népe nem is nagyon tudta mire vélni. Mentek egyiktől a másikig a duplagyűrűsök, az olajoshajúak és a bánatos szeműek, mint valami heringraj az óceánban, akképp hullámoztak ide-oda, nyomukban a kisdedek a műanyag dömperekkel, rollerekkel, surrogott tőlük a falu, míg a kémények pipáltak, pedig nyár volt.

Ez volt ez első megfejthetetlen jelenség, hogy mitől pipálnak a kémények, ha nem lobog tűz a kályhában, de a népek olyannyira el voltak foglalva a plakátok megfejtésével, amelyeken egészen különleges, soha nem hallott és olvasott szövegek szerepeltek szexről, gyerekekről és nemváltásról, hogy a bánatos szeműek csak nézték férjeiket, a csillogó olajos hajukat, elképzelve őket szoknyában és borosta nélkül. S holott a plakát azt mutatta, hogy haragosnak vagy dühösnek kellene lenniük, mosolyogtak mégis, amit amúgy ritkán engedtek meg maguknak, és nem érzelmi restség okán, hanem, mert nem volt alkalmuk mosolyogni, nem volt miért ugyanis. Azt nem mondanánk, hogy jókedv, móka és kacagás költözött a faluba, viszont megindult a pusmogás, a mutogatás, főleg, amikor a bádogbános is szóba hozta ugyanezt az egyik prédikációjában.

Nézte pedig mindezt Béla fenséges magányában, ahogy kitekintett a kocsma ablakán, át, a szentháromság szobornál dülleszkedő közmunkások feje fölött. Nézte a heringeket, akik iramodtak föl és alá, köröttük pedig kékplakát orkák terelték őket a bambaság felé, ahová úton voltak már jó ideje, de most gyorsult az ütem, ahogyan a kémények pipáltak indok nélkül, úgy ereszkedett valami bizonytalan állagú köd a falura, pedig tűzött a nap. Felhő sem volt sehol, és mégis elkezdett az eső is cseperészni, épp, amikor megszólalt a templom harangja. Tizenegyet ütött, és az utolsónál, a tizenegyediknél valami iszonytató reccsenés hallatszott a toronyból, az óra felől, mintha le akarna dőlni-szakadni, de nem történt semmi mégsem, hacsak a szelet nem nézzük, ami eddig délről lengedezett, ám, amikor az óra elütötte a tizenegyet, egy pillanat alatt fordult meg.

Mindez nem mutatott bajokat, Béla sem csodálkozott, hiszen ismerjük őt, aki madarakkal és macskákkal diskurál, teret görbít és vulkánokat fakaszt, ámde, mint emlékezhetünk, mindeme csodák akkor érik őt, amikor a világ ostobaságát feledendő vodkával segít rá a fröccsök hűsijére. Ilyen alkalmakkor történnek a csodák, hogy megérti a tágas Univerzumot és benne az isteneket, de ilyen baleset most nem fenyegetett. Ült csak a légyszaros asztalnál, borában, ami meglangyult a nyári melegben, szállt föl a gyöngy, és csudálatosan ez élet nem benne zajlott, hanem kivételesen odakint. Nem zúgott, csak zúgni kezdett, amikor megszólaltak a harangok megint, holott idejük nem volt, a heringraj erre nem figyelt, ámde Béla csuklyás szemeit a toronyra emelte, és meglátta akkor az iszonyt, bár annak súlyát először nem is értette.

Öt percet ment vissza az óra mutatója, s Béla először káprázatnak vélve az egészet dörzsölte a szemét, ami nyikorgó hangot adott, s ezzel végezvén nézett fel megint. Tíz perc múlva lett volna tizenegy, és most már tekintetét a végítéleten hagyván látta, hogy a mutató szemmel láthatóan araszol visszafelé, és egyre gyorsuló ütemben. Kis idő teltével már száguldott, úgy pörgött, mint egy megveszett dervis, és Béla látta, annál inkább halad visszafelé, hogy a falu népe mind jobban vizsgálja ezeket a plakátokat, érezte, ha nem tesz valamit, a szeme előtt bomlik atomjaira a világ. Szaladt hát, futott, rohant, hogy megállítsa a bajt. Félúton járt, amikor kakastollas csendőr tűnt fel a horizonton, s amikor belevájta körmét a plakátba, már bő gatyában álltak ott a férfiak.

Tépte a papírt, ahol érte, szaggatta le a nem, a váltás, a gyerekek, a ne hagyjuk szavakat, kaparta a sárga fejeket, hogy kiserkent a vére a körme végiben, és látta mindeközben, hogy az idő, mint valamim szivattyú, vinné az embereket, tehénszaros udvarra, a gémeskúthoz és malom aljához, be a sivatagba, lármába a Tisza partjára És eszébe jutott Macondo vége, ezzel együtt látta a szétterülő bambaságot a duplagyűrűsökön, az olajos hajúakon és a bánatos szeműeken, a kisdedek már lovagoltak fűzfasípot fújva, amikor nagy csörömpöléssel tört össze az idő, hogy utána fülelt a csönd csupán. És csak egyet ütött. Béla kimerült, a végtelenségig fáradt volt, ott lihegett a plakát romjai fölött, de, hogy a varázslat még nem múlt el teljesen, az mutatta, eldömperezve mellette az egyik kölök, kiköpött, s csak annyit mondott, ez meg buzi. Ekkor érezte Béla, hogy elveszett.