Már két alkalommal foglalkoztam – akkor most egyenesítsük ki – Németh Mihály kálváriájával – „Ki szereti Mihály bácsit?” (2017.02.14.), „Aki szegény, az a legszegényebb – Mihály bácsi” 2.0 (2017.04.28.) -, aki egy vasi idősotthon lakója.
Slágvortokban: onnan indult el minden, hogy meglátogatta őt I. I., aki régebben az intézményben dolgozott, ami látogatást az igazgatónő nem nézett jó szemmel valami okból. Olyannyira nem, hogy az ápolónőkön keresztül üzent a hajdani alkalmazottnak, ügyvédi tiltás van ellene, így nem léphet be az intézménybe. Hozzátették a hírt hozó nővérek, ha nem megy el, rendőrt hívnak.
Nem hívtak, és ez az ügyvédi kitiltási határozat azóta sem került elő, holott az érintettek nagyon szerették volna látni. Második alkalommal már ez is megtörtént, jöttek a rend őrei. I. I. felhorgadt, és választ is kapott értetlenségére, ezt: „A látogatók a látogatáskor legyenek figyelemmel az intézményben lévő ellátottak nyugalmára. Az intézményvezető a látogatás rendjét súlyosan, szándékosan megzavaró személyek látogatását megtilthatja, szükség esetén az intézmény területének azonnali elhagyására utasíthatja. A panasz kivizsgálásának eredményeként megállapítást nyert, hogy a panasszal kapcsolatos eljárás során szabálytalanság nem történt, sem az intézményvezető, sem pedig a dolgozók részéről.”
Azóta az intézmény falain kívül találkozik rendszeresen Mihály bácsi és gyámolítója, jelenleg pedig erősen szeretnék látni a mesebeli határozatot, amely miatt szegény öreg – vétlenül – egyre nagyobb kalamajkába kerül.
Második fázisként valamely ismeretlen tartozás miatt a bíróság letiltotta Mihály bácsi nyugdíjának jó részét, amelyről az érintett így nyilatkozott: „2016 novemberében nevemre érkezett egy végzés, melyben meglepődve olvastam, letiltást fognak foganatosítani a nyugdíjamból. Levelemben jelezném, hogy én banktól hitelt nem vettem fel, kezes sem voltam magánszemélynek, és kárt sem okoztam semmiben sem. A kézhezvétel másnapján a végzést bemutattam az intézmény vezetőjének, jeleztem, hogy én ezt nem értem, miről van szó, mert ahogy a fentiekben is leírtam, semmiféle hitelt/kölcsönt nem vettem fel. Kértem az intézményvezető és munkatársai segítségét, de csak egy vállrándítást kaptam, és azt válaszolták, hogy ezt ők sem értik.”
Miután, mint kitetszik, gondjával magára maradt, Mihály bácsi meghatalmazta I. I.-t, hogy helyette hivatalos és magánügyeiben eljárjon. I. I. neki is látott a jogszerű intézkedésnek, és mindenki elégedetten dőlt hátra, bízva a bíróságban.
A második írást így brékingeltem: „Hírét hozta a szél, hogy fenti dolgozatunk után az idősotthon is arra az elhatározásra jutott, maga is segít Mihály bácsinak” Nos, segít, a maga módján.
Tulajdonképpen egy jófajta pofáncsapással ér fel az a levél, amelyet most kapott kézhez az öreg, s amely meg erről tudósít: „A Szombathelyi Járási Hivatal Gyámügyi Osztálya nevében értesítem, hogy hivatalból, az Ön gondozását ellátó intézmény vezetőjének bejelentése alapján az Ön gondnokság alá helyezése és az Ön részére ideiglenes gondnok rendelése ügyében eljárás indult gyámhivatalunknál. A becsatolt pszichiátriai szakvélemény szerint cselekvőképességet részlegesen korlátozó gondnokság alá helyezése indokolt belátási képességének hiánya és szellemi hanyatlása miatt.”
És most itt áll előttem Mihály bácsi értetlenül. Azt meséli, hogy az intézetben behívta egy orvos beszélgetni. Ennyi volt. Ennek lett az eredménye a szakvélemény, amit senki sem látott. Mint ahogyan azt a papírt sem látta senki, amely kitiltotta volna I. I.-t az intézményből, azt a hangfelvételt viszont én is hallottam, amelyen azt állították a magasságos intézményben, hogy I. I. hagyja békén az öreget, mert tud ő gondoskodni magáról.
Ehhöz képest most meg szellemileg hanyatlik. Érdekes dolog ez, az igazság sajátos értelmezése, és jól példázza, hogy az intézmény hajdani vezetője, aki ma már a részleget irányítja csupán, I. I. iránt érzett ellenszenve miatt hogyan darálja le az öreget, aki különös játszmák kereszttüzébe került. Félve kérdem, ha netán úgy hozza a sors, akkor jön majd a lobotómia? Csak, hogy igaza legyen a főnéninek. Itt tartunk most, és azt sejtem, hogy nincsen vége.