Kovács tanár úr akkorát fújt a fütyülőjébe, mint még soha. A lányok haja az égnek meredt tőle, a sminkjük lepergett és berepedt a műkörmük. A fiúkról meg jobb nem is beszélni, ezeknek összekeveredtek a csámpás lábaik, a kis Tomikának pedig a homlokára csúszott a szemüvege, sőt, a választék is elborzolódott a hajában.
– Sorakozó, nyamvadt bagázs! – ezt ordította Kovács tanár úr, aki alig is látszott ki a földből, de a szemei villogtak a lebarnult bőréből kifelé, a deres hajából tűntek elő, nem csoda, hogy Zsuzsa néni – a másik tornatanár – állva hugyozott érte, és a szertárban éppen emiatt sűrűn rendezték a medicinlabdákat zárt ajtók mögött. Fess ember volt ez a Kovács tanár úr a suhogósában, néha tévesztett egy kicsit a toaletten, amikor makkos cipőt húzott fehér zoknival, de akkor is olyan volt, mintha skatulyából húzták volna elő.
– Gyorsabban, szarháziak! – kiabált a tornatanár, ami váratlan volt tőle, mert nem szokott ő ilyen kiképző őrmester stílusban működni, de máma valahogyan elment az esze.
Ott állt előtte a 3. C. Ez ilyen hagyományos gimnázium volt még, nem vonták össze az óvodával, és traktoristákat sem képeztek benne, mintha kiesett volna az időből, olyan volt. Irodalmi színpaddal, sőt, kémiai laborral meg kis költők társaságával, nem volt benne semmi korszerűen kaszárnyás. Még a Párt helyi prominense sem cipelt ide pöttyös labdákat, sőt, nem terelték ki az egész iskolát a határra migráncsnézőbe sem, egyáltalán az univerzum ezen apró szeglete olyan emberi formát mutatott, mintha nem is ebben az országban lett volna, még nevettek is benne, hallatlan.
Felsorakozott hát a 3. C, már amennyire telt tőlük, ott imbolyogtak Kovács tanár úr előtt, mint a szélfútta nádas, úgy, csak nem olyan rendezetten. Mindenféle kölkek voltak ebben a 3. C-ben, kicsik, nagyok, dagik és soványak, szőkék és barnák, sőt, egy kis vöröske is, a Cili, aki emellett úgy nézett ki, mint egy másnapos egér. Katonai szemmel őrület volt az egész, senkinek nem csattogott a foga, nem volt acélos a tekintete, olyan bölcsésznek nézett ki az összes. Pedig a Pityu például olyan matekos volt, hogy csodájára jártak, az Éva meg biológia versenyt nyert, és mégsem volt jó hazafi egyik sem.
– Na, népek – mondta Kovács tanár úr -, az idei évtől új módon neveljük azt a nyamvadt testeteket, még kettest sem kaphat senki, aki nem tudja rendesen a jobbra át-ot, balra át-ot, nem tud düllesztett mellű vigyázzban állni, miközben látszik a szemein, hogy imádja a hazáját és kész érte halni is a csatamezőn. Ennek megfelelően alaki gyakorlatokat tartunk, túlélő technikákat ismerünk meg, terepen tájékozódunk, menedéket építünk, megtanulunk tisztelegni, és minden olyat, amire egy harcos hazafinak szüksége lehet a mindennapokban. Hadtörténelmet tanulunk, lövünk és hadifoglyokat ejtünk, hogy legyenek. Sőt, közelharc is lesz, hogy baszná meg.
Ezt az utolsó félmondatot elharapva mondta a foga között, mert tornatanár volt ő és nem világháborús őrvezető, de a gyerekek mégis meghallották, felröhögtek, és villogtatták a fogszabályzójukat. A Pityu, a matekos félénken jelentkezett szólásra, és engedélyt kapva kérdezte:
– Kosarazni mikor fogunk? – mert, bár kőkemény kocka volt, ezt a kosárlabdát valami érthetetlen okból szerette, igaz, nem ment neki, de a szerelem öröknek tűnt mégis.
– Felejtsd el. – felelte Kovács tanár úr, és az őrmesteres arca szokatlanul meglágyult, de csak kicsit, hiszen mégis csak ő volt a tornatanár, vagy mi a rosseb. Mert most komoly zavarba került, mi is ő, milyen játékszere a hatalomnak, milyen bábja és rongybabája. És ahogyan hirtelen ez elhatolt a tudatáig, hogy megszűnt tornatanárnak lenni, és valami arctalan gép vált belőle, undorral vegyes téboly ülte meg, hogy már minden mindegy, és immár hangosan, jól hallhatóan is kimondta:
– Hogy baszná meg. – az osztály egy arcként nézett, rá, nem viháncolt, az irodalmi színpad érzékenységével fogták föl, hogy itt dráma van születőben, tragédia, mert az ajtó felől kulcscsörgés hallatszott, ami Zsuzsa néni egyezményes hívó jele volt, hogy Kovács tanár úr iramodjon a szertárba medicinlabdát szortírozni. De nem ő lépett be, hanem egy ismeretlen, sasorrú és vékony ajkú alak, oldalán egy köpcös tizedessel, aki szuronyos puskát és szablyát szorongatott, sőt, lovagló ostort is.
– Jó napot. – ezt harsogta bele a porszagú tornaterembe, majd, amikor csak a csönd felelt neki, nagyot biccentve folytatta – Erről beszéltem. Ha azt mondom, jó napot, maguk visszaordítják, hogy erőt, egészséget, és haptákba állnak, mint a zászlórúd. Horvát úr vagyok a tankerületről, ő itt Markó tizedes, mától ő tartja a testnevelés órákat. Feltétlen engedelmességgel tartoznak neki, rend lesz itt, nem ilyen érzelgős nyavalygás, értve vagyok? – befejezte, a gyerekek néztek nagy szemekkel, a Tomikának visszacsúszott az orrára a szemüvege, csak úgy csattant.
– Velem mi lesz? – kérdezte Kovács tanár úr alig hallhatóan.
– Maga velem jön. – felelte ez a tankerületes.
– Miért? – értetlenkedett a tanár.
– Átnéztük a Facebook profilját, legyen elég ennyi. – ezt mondta, s indult, Kovács tanár úr pedig, mint valami kivert kutya utána. A gyerekek tátott szájjal nézték, ahogyan kioldalog a harminc évig birodalmából, a poros tornateremből. Markó tizedes pedig csattintott, suhintott egyet az ostorával, és elbődült:
– Na, csürhe, viiigyááázzz! – így kezdődött el az új tanév első, mindent átható tornaórája. Kilenc perccel nyolc óra múlt épp.