Béla, miután akaratlanul ugyan, de tevőlegesen mégis szerepet játszott egy bogár pusztulásában – vagy legalábbis úgy hitte -, aztán elsiratta őt és persze vele együtt legfőképpen magát, majd erősen feledkezett mérges altatókkal, fröccsökkel, meg amit ért, ott állt egy vadonatúj, bogár nélküli világ közepén, amely hiányokkal volt tele. És nem is csak a bogár bakancsának csattogása hiányzott belőle, a zöldes, fénylő háta, a magabiztos menetelése és öntudata, hanem úgyszólván minden. Bár ott volt a fröccsök ura, látszott a templom tornya és a közmunkások sárga mellénye is, hallatszott a traktoristák, az olajos hajúak és a bánatos szeműek óbégatása, a duplagyűrűsök sóhajtozó vernyogása, de ez olyan volt csak, mint árnyképek a falon.
Kívül volt a világ, vagy Béla nem volt benne, ezt eldönteni nem lehetett, és a macska nem volt ott, hogy segítsen, sem a rigók. Semmi se volt ott, vagy tán épp így mégis miden, mert a semmiből akármi is lehetett. Így hát, Bélán múlt, mi lesz, mi van és mi volt, s amikor Béla idáig jutott, akkor döbbent rá, hogy ez már fenomenológia, veszélyes és izgalmas terület. Ezért inkább bekapcsolta a tévét, hogy el ne menjen az esze teljesen. Abban meg meccset ismételtek még tegnapról, a bogaras affér előttről, de nem futballt, hanem a kosaras változatot, amit Béla szeretett nagyon. Sőt, annyira is szerette, hogy belefeledkezett megint, mintha már nem látta volna egyszer, s ne tudta volna a végkimenetelt, hogy újra ugyanaz lesz megint, ámde az újdonság varázsa és a szurkolás izgalma nélkül, de a rossebeket.
Azon kapta magát, hogy bár tudta, szeretett és kedvelt csapata győzött, és itt, az ismétlésben már azt is tudja, melyik pillanatban hová pattan a labda, bemegy-e vagy kimarad, minden adott volt tehát, hogy a tegnapi örömöket a szorongás terhe nélkül élje újra. Ez lehetett volna a felhőtlen történelem, a naturális öröm biztos és gáncsok nélküli tobzódása, mégsem az lett. Béla gyomra összeszűkült, mint izgalomban és idegességben szokott, keze remegett, légzése nehéz lett, és szítta a cigarettákat, egyiket a másik után, hogy hátha más lesz, mint ami volt. Hogy ez a kép talán egy párhuzamos univerzumról tudósít, ahol ugyanaz történik ugyanazokkal, csak mégis másképp, apró módosulással, s így a végtelenségig ismétlődve a vége abban már teljesen más lesz, mint ami itt volt.
Nézte az ismétlést, mint aki először látja, figyelte a módosulásokat, hátha talál valamit. Hogy a bíró bajsza másképpen konyul, a fények másképpen csillognak, hogy talán más lesz, mint ami volt, és így döbbent rá arra, miért izgul annyira akkor is, ha úgy néz valamit, ha már ismeri a végkimenetelt. Mert nem csak az itt és most varázsa, hanem a minden lehet bizonytalansága is megüli, ami baj azóta veri az embereket, amióta Isten meghalt, és magukra maradtak egy gyilkos világban. Meg is hülyültek, el is vadultak, a végüket járták, csak még nem tudtak róla. Idegroncs lett Béla az ismétlés végére, s már elsősorban nem is azért, mert újra átélte az izgalmakat, hanem, mert monomániásan kereste az azonosságban meglévő különbözőségeket, de nem talált semmit sem aztán.
Később újra kezdte a nézést másik csatornán. Nagy meccs volt meg uborkaszezon, ismételték hát rogyásig, hogy kilegyen az adásidő, és Béla, akár valami rárótt büntetési penzumot, úgy leste mind, és nem a feloldozásért, hanem, hogy utat találjon egy másik univerzumba rajta keresztül, mert ebben rohadt rosszul érezte magát. Úgy tudta már a meccset, mint az egyszeregyet, oda-vissza ismerte az egészet, amikor egyszer csak fölfedezte, meglátta, hogy a büntetőt dobó játékos a vége felé megvakarja az orrát. És biztosan tudta, hogy eddig nem történt semmilyen vakarás, hogy ez az első jel a párhuzamra, így az is bizonyossá vált – legalábbis számára -, ha elégszer nézi, a végtelenbe vezető változatok közül lesz egyszer csak egy, amelyikben már nem az ő csapata győz, de ezt nem akarta egyáltalán.
Viszont ekkor jött rá arra is, hogy a múlt megváltoztatható, ha jelenné tesszük, és apró dolgokat módosítunk rajta. Mint amikor a káoszelméletben a New Yorkban szárnyát verdeső pillangó Béla falujában okoz viharokat, és így az is lehet, ha elkezdi nézni az elmúlt választásokról szóló tudósításokat, akkor elég csupán végtelenszer megnézni, hogy más legyen az eredménye. Erre jutott Béla, és már lázas volt ekkor, reszketett, mint az eszement próféták, és így, ilyen állapotban állt neki előadni elméletét a fröccsök urának, aki ismerte már a barátját. S mivel a kocsmáros ezen a világon élt, és nem pedig valamiféle álomban, betakargatta őt, csitítgatta, de Béla úgyannyira elalélt a felfedezéstől, hogy az udvarra szaladt elmondani a macskának meg a rigóknak, hogy van még remény. Ők megértették, az emberek azonban soha.