Jé – nézett ki az ablakon Kelemen tanár úr -, a földtől eloldotta az eget a hajnal, így vélekedett, mert tele volt költészettel a feje. Meg azt gondolta még, hogy a bogarak és a gyerekek kiperegtek a napvilágra, sőt, hogy az éjjel rászálltak a fákra mint kis lepkék, a levelek. Kelemen tanár úr végig gondolta az egész Eszméletet. Még föl sem kelt igazán, ott állt pizsamagatyában és koszlott mamuszban az ablaknál, szítta magába az egész csudálatos világot, és vers formájában böfögte vissza. Rímek lógtak a fák ágainak végén, és jambusok türemkedtek elő a csatornából.
Már ennyiből is kitetszik, hogy Kelemen tanár úr nem volt erre a világra való, szegény, meg azért is, mert ez a nap, hogy április 11., jelentett neki valamit is. Mert nem olyan időket élünk, hogy itt mindenféle szépségekre és megváltásokra emlékezzünk, egyáltalán, a kamatlábnak nagyobb a respektje, mint a verslábnak, költeni nem verset szoktak, hanem pénzt, a görög-római kultúra velőspacalban manifesztálódik, a Nélküled a himnusz és Wass Albert az író. Itt nem játszik olyan, hogy „s hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött.”
Mégis – gondolta Kelemen tanár úr – szép a világ. Ezt nem lehetett kiverni a fejéből, ebből is fakadt, hogy tanár lett, s pláne az irodalomé. Amikor a testet nevelő kolléga szerint minden költő buzi, és ebbéli véleményét a gyerekek is osztják, akkor nem könnyű az ember élete, úgyhogy, ha lehet ilyet mondani, ez a járvány még jól is jött. No, nem a betegség és bajok, hanem a távoktatás, meg az online okosítás miatt, mert így nem tudtak neki visszapofázni, sőt, azt is hazudhatta magának, hogy figyelnek rá. Ilyen álmokban ringott Kelemen tanár úr, s mondom, mamuszban épp.
Most viszont, bármilyen ironikus is, tavaszi szünet volt, közlési kényszere így csorbát szenvedett. Hiába szavalt a kaktusznak, azt nem lehetett mondani, hogy hálás közönség lett volna, és fölöslegesen gondolta a helyébe a szomszéd Jenőt vagy Bözsi nénit, képzeletében nem volt több értelem az arcukon, mint most a kaktuszén. Így hát, értelem nélkül volt a csodálatos ébredése, ahogyan az ablakból köszöntötte a kajla világot. Ez a kedve nagyon gyorsan lekonyult, megszállta őt a melankólia, vagy spleen – ha már –, ezért úgy döntött, a feledkezés felé fordul, magyarán, iszik.
Mert mit is tehetne mást a végtelen űrben egyedül. Inni is lehet hebehurgya módon, mint a kocsmák népe, de módszeresen is, mondhatni, tudományos alapon, mint azt Kelemen tanár úr is hazudta magának. Mikor is eldöntötte, úgy ittasul le, hogy közben figyeli és kontroll alatt tartja magát, nem csak úgy vedel, hanem tíz kortyonként szíja magába a feledést, közben figyeli, ahogy ég a gyomra, míg ki nem lukad. Illetve valami fordított logikával, hogy azt tanulmányozza decensen, hogyan megy el az esze. Algernonná nevezte ki magát, hogy már megint az irodalom.
Nem volt túl hosszú a küzdelem, lévén, Kelemen tanár úr még csak az út elején járt, aminek a végén cafatokban lógó májat és remegő kezeket, duzzadt szemeket és elhülyülést remélt. Viszont, amíg ezt az ideális állapotot eléri, millió csoda vár rá, lázas és részeg képzeletének olyan gazdagsága, amit mások nem ismerhetnek. Így lobogott a lelkesedése az első tíz korty után, a második adagot követően viszont elhányta magát, és rá kellett jönnie, ez sem egy leányálom, sőt, legalább annyi küzdelemmel jár, mint maga a tanítás vagy a szántás-vetés.
Nem túlzok, kezdtek ilyen hülye gondolatai lenni, s hogy képes volt komolyan venni őket, azt mutatta, biztosan halad a totális részegség felé vivő biztos úton. Már csak az volt a kérdés, milyen tragédiában végződik ez az egész, mert az ilyesmi abba torkollik rend szerint. Így lett most is. Kelemen tanár úr, amikor részlegesen elvesztette az önkontrollját, úgy, pizsamában, mamuszban állt ki az ablakba költészet napját ünnepelni. Ott szavalt ordítva, és maszkban, ezt el ne feledjük, amikor a szembe szomszéd megunta, és egy kővel hajította fejbe.
Most képzeljük el, ahogy a maszk mögül harsogva tör elő a költészet Kelemen tanár úrból, dagad árad, betöltik a reménytelen utcát a szavak, szóképek, rímek meg ritmusok. Egyáltalán, tele lesz a vers szépségével a flaszter, a kukák és a villanyoszlopok, megül a csoda a háztetőn, ott csorog le a falakon, hogy a nap is megremeg. S már épp reménykedne az ember, amikor mindezt félbe szakítja Kelemen tanár úr fejének éles koppanása, s ő összerogy, mint az áldozat a kivégző osztag előtt. Aztán csend lesz a vidéken, és ott marad a néma derengés.