Tegnap, mint akármelyik más munkás éjszakán már végtelen évek óta, kimazsoláztam egy friss szeletet a magyar narancsból, bemutattam, kiforgattam, megráztam és eldobtam, miután elmeséltem, hogy milyen illetlen dolgokat gondolok róla. Mert ez a dolgom.
Hogy tükröt tartsak a valóság elé, és átszűrve háborgó mellemen a visszavert fényt, odacsöpögtessem a képződött szurkot, hogy ilyen éteri képzavarral érzékeltessem azt, nem a világot váltom meg én, mert nem is tudnám, csupáncsak ábrázolom a prizmámon keresztül, és mindenki azt gondol magában utána, amit csak akar.
Van, akiben felbuzog valami, hogy télleg elmennek a francba a leföstött alakok, más habitusú polgártársak pedig elküldenek engemet az anyukámba, és ez így van jól. Nem vagyunk egyformák ugyanis. Viszont a foglalkozás mindkét esetben eléri a célját, reflexiókat generál, és gondolkodásra késztet, ami nem megvetendő foglalatosság a mai leharcolt világban.
És akkor tegnap a képembe kapom a fotelforradalmárság vádját, meg, hogy nyafogok és szörnyülködök, szó szerint így: „Kérdésem lenne. Legalább ötven olyan oldalt ismerek ahol ehhez hasonlóan nap mint nap megy a fotelforradalmári nyafogás, hangulatkeltés, szörnyülködés. De kérdezem, ki, mit tett mostanában azért, hogy ennek vége legyen a való életben?”
Ez engemet szíven ütött. És nem az egyéni hiúság és kudarc okán, azt leszarom, mondhatni, és nem is jajidesanyám én most elpusztulok módon, meg mi lesz velünk nagymama érzéssel, hanem, olyan mellbe klopfolósan, hogy léteznek polgártársak, akiknek fingja sincs arról, miként működik a világ.
Hogy vannak a forradalmárok, meg vannak a krónikások, és a kettő halmaza elég ritkán esik egybe. Leginkább csak romantikus időkben, de a mostani nem nevezhető éppen annak. Az ilyen buzgalom nem egyedi egyébként, kapok én felkéréseket e-mailben is, hogy – látván vívódásomat – csatlakozzak mindenféle harcos képződményekhez, és ezeknek is csak azt felelem, hogy én író ember vagyok, nem pedig partizán vagy kiképző őrmester.
Nincsen tankom, buzogányom, de még egy szaros macsetém sincs. Billentyűzetem van, meg göcsörtös ujjaim. Nekem azt rendelte az én karmám, hogy megmutassam a népeknek a téboly sötét bugyrait, erősíteni ezzel az olvasóban, hogy nincsen egyedül, és más halandó is legalább annyira szenved a képtelen világban, mint ő, mert ez is jó bír lenni.
Sőt, ha a csillagok szerencsésen állnak, még az is előfordulhat, hogy valamely tévelygő bárány, aki azért olvassa el az irkálmányomat, hogy utána verbálisan keresztre feszítsen, mégis meginog narancshitében. Bár erre kevés az esély, mégis játsszunk el a gondolattal kicsit.
De nem adok lángoló útmutatást csapataink harci mozgásáról, és nem is a nyíló pitypangot énekelem. Csupáncsak ábrázolom azt a világot, amelyet a mindent beterítő orbánmédia elég fals módon tár a nagyközönség elé, és hiszem azt, kell a józanabb honpolgár számára az ilyen szöveg, mert ebből tudhatja meg, nem neki ment el az esze, hanem a hatalomnak.
Ennyi a munkám értelme, nem több, és nem kevesebb. Viszont ha fotelből űzöm is – hülye kemény székről egyébként -, abba nem hagyom. Mert, ha elönt minket a világmegváltó harci tűz, és nekiesünk a bozótosnak ész nélkül, annak sok értelme nincsen, mint annak a világnak sem, amelyben nem létezik vers meg zene.
Hát, ennyit tudok felhozni mentségemül tekintetes bíróság De, ha így sem lett volna teljesen érthető, mi a francról hablatyolok, akkor hallgassuk meg Füst Milánt, aki igen bölcsen, már előre kért elnézést Hábi Szádijában azoktól, akik égzengést vártak, holott csak a szívét csomagolta ki előttük:
„…Ezenfelűl: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek. Tehát praktikus hasznuk nagyon gyakran semmi. Az itt következő megállapítások nagyrésze is olyan, hogy nem derűl ki belőlük példáúl ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek. És mégis: valami lelki haszon csak adódik belőlük, abban reménykedem. Példáúl az, hogy miképp szemléled és ítéled meg ezentúl e világ forgatagát. Feltéve, hogy jól odafigyelsz. De ne csak az eszeddel figyelj, mert az nem elég nekem. Az egész lelkeddel, vagy mondjuk úgy: a szervezeteddel figyelj rám, akkor jobban meg fogsz érteni. És az idők folyamán egyre jobban, erről biztosítalak…”