Túl az éhezés mókáin, megismerve a múltban, jövőben utazgatás tudományát, értve az állatok nyelvét és az emberek titkait, levelezésben állva az összes istenekkel, látva a föld gyomrát és az ég homályát, megélve teleket és nyarakat, viharokat meg szivárványokat, a szenvedélyek poklát és a gyógyulás kínjait, kövéren és soványan, összetörve, megáldva és leköpve mindenütt, tehát túl minden jón és rosszon, kilépve a purgatóriumból, így ült ott Béla az udvaron a fa alatt, és feltette magának az egyetlen kérdést, amit ilyenkor lehetséges: akkor most mi van?
Hogy a föld száguldott az éjfekete űrben iszonytatóan, amitől a nyár lassan őszbe fordult, az új rigók kiröpültek, mivelhogy gusztushusz, ami nem is ünnep, hanem határkő az időben, de nem olyan, hanem másfajta, azaz ilyen, hogy hosszabbak az árnyékok, lágyabbak a színek, a hangok is elkezdenek tompulni, pörsenésesek lesznek a falevelek és elkezdenek a szelíd öregek köhögetni, miközben nyúlik a fény. Eltelt hát ez is, ez a nyár is már és szinte, ahogyan rohan az őszbe a kis komisz, melankóliát hagyva az ember csontjaiban enyhe fájásokkal.
Ha nem is látta volna, akkor is a füléig ér, ahogyan a kocsma népe, az olajos hajú traktoristák, a protkósok és járókeretesek, a bánatos szeműek és az otthonkások mind készülődnek az ő lelkükben és szívükben a mulatságra, az évi rendes búcsúra. A bádogbános is feni a fogait, kongatná a harangot napestig, de nem teheti egészen profán baj miatt, hogy elromlott a sekrestyés karja, lekonyult neki, alighogy tarja magát a vállaiban. A fröccsök ura pedig, ó, a fröccsök ura szeme róka lesz, dörzsöli a kezeit, tölti a készleteit, halmozza a hordókat és palackokat.
Mert a tapasztalat azt mutatja, ezek az ünnepen kiinnák a borok óceánjait, sörök tengereit és pálinkák csörgedező patakjait is mind, egészen szárazra nyalva a medreket, míg el nem fehérül a száj is. Ücsörgött hát Béla a fa alatt, benne a végtelen tudások és bölcsességek, kártyázgatott a macskával kis tétekben, egy egér egy zsírosdeszka alapon, és tudta, hogy csal a kópé, de nem bánta, mert, mint láttuk, tele volt melankóliával a csontja neki. Így nézték ők ketten, ahogyan a nagy nap eljővén a Szarospisták Jézus nevenapján szügyig ünneplőben jönnek a végtelen borokba bele.
Ha férfi vagy, légy férfi alapon, túljutva a bádogbános miséjén, elérkezve a feledés partjaihoz, szájukban még Isten kovásztalan teste, mert a pék elcseszte és nem olvadt az a rohadt ostya. Ott fulladozott mind az összes Isten rágós és nyúlós testétől, hogy oly alaposan kellett öblíteni, mint még sohasem. Ekkor még nem tudta senki, hogy a pék, a bádogbános és a furcsa nyárvégi színek hogyan játszanak össze mind, hogy az legyen, ami lett, hogy elmesélni is alig lehet, mert a végén Béla összegezte magában aztán a nagy ünnep végső állapotját, hogy ilyen nincs, aztán meg mégis van.
Vízszintesbe fordult már a napsugár, a hangok egyetlen massza voltak, néha egy-egy ordítás csúcsosodott ki belőlük csupán, elnyújtott keservek, hogy Julis, Juliskám, néhány kósza pofon csattanása rend szerint, s pont akkor, amikor a macska elfogta Béla ultiját, olyan visítás hallatszott az utca felől, hogy kikeltek a holtak is a földből, alakot öltöttek poraikból, hogy megint itt a muszka, labanc, török vagy a mongolok épp, a kutyafejűek, úgy ordított a hírnök, hogy migráncs, migráncs, elnyújtott hangon, hogy migráncsok tengere közelg.
Hogy a határban, a kék plakátok töviben ott az egész sereg, barna a pofájuk, sárga a sáljuk, áll a pöcse mindnek és kisdedeket keresnek vacsorára. Rengeteg sokan masíroznak a plakátok alatt, mindmeghalunk, sipította a hírnök, csak úgy habzott a szája, és egészen ki volt fordulva a szeme neki. Az olajos hajúaknak, a bánatos szeműeknek meg a protkósoknak meg már üveges volt az összes tekintete a kurva sok hűsitől, így hát kaszát és kapát ragadtak, úgy hömbölögtek a hadsereg a határba falut védeni, és ott voltak a barna pofájú, sárga sálú migráncsok mind, csak úgy csörgött a meredt pöcsük a szélben.
Lekaszabolta mind az összeset a hős sereg, ütötték őket rogyásig, hogy végül a földön feküdt minden migráncs, s rajtuk a kimerült védsereg, hogy hortyogtak a győzelemtől meg a hűsitől, és csend lett végül is a vidéken. Akkora csend, hogy Béla oldalán a macskával kiballagott a határba a plakátok tövibe, ahol látták ám a földön feküdni a napraforgókat, lekaszabolva, s rajtuk horkolt a kimerült had, az olajos hajúak, a bánatos szeműek, még a járókeretes is mind az összes szegény hülyéje. – Snapszlizzunk inkább. – Így szólt a macska, és visszaindultak Bélával, mert a bál már véget ért teljesen és visszavonhatatlanul.