Van még remény.
„Párizs, 1903. febr. 17.
Igen tisztelt uram
„…Csak néhány nappal ezelőtt ért el hozzám levele. Köszönöm ezt a nagy és jóleső bizalmat. Többet aligha tehetek. Nem boncolgathatom verseinek jellegét, tőlem ugyanis minden bíráló szándék a lehető legtávolabb áll. Közel férkőzni egy műalkotáshoz a kritika szavaival jóformán nem is lehet, ebből mindig többé-kevésbé szerencsés félreértések adódnak. A dolgokat nem ragadhatjuk meg annyira, s ki sem mondhatjuk úgy, ahogy azt többnyire el szeretnénk hitetni róluk, az események java része elmondhatatlan, olyan térben játszódik le, ahová a szó még soha nem ért el, s mindennél kimondhatatlanabbak a műremekek, e titokzatos tényezők, mert míg a mi életünk elmúlik, az övék maradandó…”
Ezeket egy bizonyos Rainer Maria Rilke íródta, s hogy lágyságát kellőképp megérthessük, el kéne olvasni Musil tulajdonságok nélkülijét is a vonagló monarchiáról Trianonhoz képest. Bár sokat akarok, mert tudvalévő, hogy a bajuszos Adolf is ebbe hülyült bele a Kampfja előtt, a bécsi életbe. Viszont egyáltalán nem erről kívánkozok most mesélni nektek kedves proletárok.
Volt egy nap, amikor összesűrűsödött az élet itt Szombathelyen. Azzal kezdődött el minden a végén, hogy a bejáratott koldusom végre megtalált egészen, és sikerült megvennem tőle a versét, amit már évmilliók óta a pocakjára simítva árul, azt hiszem, reménytelenül.
Egy százast kóstált az alkotás:
„Ha majd egyik nap valaki megkopogtatja szívednek kapuját, s te kitekintve meghallod egy koldus bocsánatkérő alázatát, adjál neki a szeretetből néhány morzsányi szemet, mert lehet, hogy ez a koldus én leszek. Ki asztalt terítesz az égi madárnak, teríts asztalt szegény árvának. Nyújtsd ki atyám, nyújtsd ki jóságos kezedet, adjál a hajléktalanoknak tápláló kenyeret. Ételből, italból bőven legyen részük, gondviselő atyám, könyörögve kérünk.”
Ilyeneket árult ez a jóember, és megvettem, mert mért ne, ugye. Megkaptam a stencilt is hozzá, csak azt nem tudom, ha végleg úgy hozza a zélet, én is kiállhatok-e a bolt elé, hogy ezek a saját verseim, és levesre, kenyérre, meg fröccsre gyűjtök, hogy csináljak ricsajt.
Azonban, hogy kerek legyen a világ, visszairamlok ehhez a Rilkéhez. Ezt a jóembert hajnali ájultamban láttam meg a pénztár előtt, összehányva a selejtes, leértékelt dolgokkal, mint boci csoki és ízfokozó műanyag delikát, ilyenek. Egy százas volt ez is, kemény borítójú, kádárkori darab, csak a gerince nem illik a bőrkötésű sorba.
Szóval, hogy teljesen elmeséljem az életemet, egy nap alatt két darab százasért beszereztem két műalkotást. Az egyikért jobbra kellett mennem, a másikért meg balra. De ezt így szó szerint, ne gondoljunk már mindenbe rezsit meg Sorosot.
Rilke, na, ő már nem sokat húz abból a százasból, amibe került, a szerencsétlenem a koldusom, ha még kettőt elad, egy fröccsöt talán. Ez egy nap volt csupán a nyomorult életemből, és éppen az, amikor képgalériák jelentek meg szerte a szájberben arról, hogy ezüstösen csillogó autókkal érkeznek meg a soksok gecik Velencére, illetve be. Nem akarnék most ujjal mutogatni, de azért mégis.
Sőt, ha még abba is belegondolok, hogy a spicli még az alföldi papucs idején azt vonyította, hogy nála mindig két forint a dal, akkor egyáltalán nincs miről mesélnem. A kétforintos egyébként Orbánnal együtt focizott, egy csapatban. Tudom, játszottam ellenük. Körmenden.