Ült hát Béla birodalma közepén a kocsma udvarában, s amióta a medve odahagyta, a Nap pedig fölzabálta mind a falu népeit, magában majszolgatta az időt, illetve hát, más sorsosaival, úgymint hangyák, patkányok, rigók és a macska. Régi barátság volt már az övék, és alaposabb akármi emberfélénél, de ez most mindegy is volt, a falu apraja és nagyja belegyalogolt a fénybe ugyanis, aranyhídon mentek a csillag közepébe a műanyag dömperesek, az olajos hajú traktoristák, bánatos szemű feleségeik, a duplagyűrűsök meg a reszkető protkósok, sőt, a bádogbános is, és még csak meg sem pörkölődtek. Ki érti ezt? A közmunkások viszont a téren felejtődtek, odaragasztotta őket az árnyékuk, mint valamely nyúlós massza. Nem, mintha indultak volna akárhová is, csak a hűség kedvéért, hogy kitessen, velük a megváltás sem törődött már, sem kis, sem nagyüzemben. Úton voltak ezek a közmunkások, hogy könyvek lapjai, emlékek és sóhajtások legyenek egyre halványulva az időben, pacnivá válva, folttá majd imádsággá.
Ahogy a Nap alábukott a népekkel a fedélzetén, azonmód hunyorogtak fel a göncölök, a kémények pedig pipálni kezdtek. Öntötték ki a falak közé szorult bánatokat és szomorúságokat, kiáltozásokat és könnyeket, sírásokat meg nevetéseket, az egész falu összes élete ott ingott a levegőégen menny és pokol között. Így alakult át Béla fenséges szemei előtt a világ Purgatóriummá, amiből viszont hiányoztak a tisztítandó lelkek, pedig ott strázsált a dombokon már egy bazi nagy masina, rajta a felirat “Lélekmosó és szárító”, ördögi kefékkel, fúvókákkal, hogy egy kamion is belefért volna, de lélek az nem volt sehol sem, egy árva lélek sem volt sehol, mert körutaztak a Nappal, arra fizettek be last minute és all inclusive pláne. Ott zabáltak a csillag peremén, ami száguldott velük a végtelenbe, ismeretlen mélységek és a múlt sötét titkai felé, bele Isten keszekusza szívébe, amelyből tövisek meredeztek amúgy, és galambok cibálták azokat fészekaljul, meg, hogy hozzá ülhessenek a verebekhez, azért.
Ilyen bucsui körmenet lett az egész világ. A hangyák célba lőttek plüss maciért, szerelmes hangyákkal volt tele az udvar, a rigók énekeltek veszettül és járták a csárdást, a patkányok pedig, a patkányok azok bölcsen meghúzták magukat, mert a macska szemeiben különös, őrült fények gyúltak. Ismerték már ezt a patkányok, hogy mennyi gyász és szomorúság követte mindig ezeket a fényeket, amikor kórusban énekelték aztán a de profundist kiterített és átharapott torkú testvéreik véres teteménél. Pedig nem a macska volt kegyetlen, hanem a világ, meg az Isten, aki ezt az egészet így találta ki, így szervezte meg, hogy legyen mitől félni, reszketni mindig. Most is kajlán kukucskált a háromszög-szemével, vizslatta a művét, működik-e, de már cseszhette az egészet. Irreverzibilis, irreverzibilis, ezt magyarázta az Istennek Béla feltartott mutatóujjal, de hülye volt ez az Isten, csak passogott a háromszegletű szeme neki bambán és másnaposan.
Így zakatolódott az idő, gyűrt maga alá mindent, amikor a csillagok kisjézusokat kezdtek szülni, minden csillag egy szaros kisjézust, akik elárasztották a falut aztán, hogy a macska is hányta magára a keresztet. Ott lengtek az izgága jézusok, és angyalok jöttek aztán csapatostul olyan szárnysuhogással, akár egy ereszalja denevér, és úgy is csapongva látszólag céltalanul, a patkányok nem győzték húzgálni a fejüket, a macska pedig kapkodott utánuk, akárha gombolyagok után mafla képeken. Béla pedig nézte ezt a kuplerájt, amelyet nem tudni kinek rendezett Woland, mert az ő keze lehetett a dologban csakis. És tényleg, egy varjú károgott valahol, majd aláhullt a Holdból egy sofőrsapka, imbolyogva ereszkedett, lengett, nem suhant, és fölpróbálták a kisjézusok meg az angyalok mind az összes, sofőrsapkás szentekkel lett tele a világ, amikor a Nap csikorogva fékezett az Univerzum peremén.
Aztán visszaindult úgy észveszejtőn, hogy csak úgy lobogott mind az összes erupciója neki, a falu népeinek haját szaggatta a menetszél, csattogott a duplagyűrűsök otthonkája, a bádogbános reverendája, recsegtek a műanyag dömperek, ahogy száguldottak vissza a valóságba féregjáratokon, fekete lyukakon keresztül, lehagyva az ősrobbanás szelét, és nyikorogva, mint egy rozsdás bicikli vagy ócska Trabant. Nem aranyhídon tértek aztán haza a lelkek, hanem csúszdán siklottak az ágyaikba, szánkón iramodtak alá, potyogtak és pufogtak, s amint az utolsó is földet ért, megszólalt a templom harangja, hetet kongott, felkukorékolt egy halálra ítélt kakas, és a rend helyreállott. Kopogott az első vendég a kocsma ajtaján, hátán fenyőfa, szemében csillagszóró, és Béla csak nézte, nézte, hogy milyen biztonsággal viseli azt az életet, amely alig is tért vissza belé. Mert karácsony lett közben váratlanul, ezért elnézte neki nagy kegyesen.