blogin.hu

Az mondja az Európai Bizottság, hogy Orbán hazudott. Nem mond vele újat, mégis, azért egy kormányról és annak vezetőjéről ilyen tartalmú közleményt kiadni nem köznapi dolog, nem is fordul elő minden nap. Illetve emlékeim szerint még egyszer sem fordult elő. Ha ma csütörtök van, márpedig az van, akkor a hírek szerint ma kedves hangú felszólító levelet is kap a magyar kormány, hogy vonja vissza a pedofil-homofób törvényt, különben baj lesz. A baj pedig abból áll, hogy – minden külön részletezés helyett – megvonhatják a pénzeket a rezsimtől.

Ha ehhez hozzá vesszük, hogy a helyreállítási alapra vonatkozó magyar lopási tervekre sem bólintottak rá, akkor a rezsim szemszögéből a baj nagynak mondható, mert működésének alapjai rendülnek meg. Veszélybe kerül a megmaradása, legalábbis jelenlegi kényelmes formájában, mikor is szordínósan elosztogatták egymás közt ezt a pénzt, a magyar GDP fennmaradó részének megtermelését pedig rábízták az autógyárakra, amelyeket adókedvezményekkel, direkt támogatásokkal és a magyar munkaerő rabszolgaként való kiárusításával bírtak maradásra.

Ez is veszélybe kerülhet a globális minimumadó bevezetésével, a bajok tehát Orbán szempontjából nem kicsik. Tán ezért visítozik veszélyes idők eljöveteléről és számolgatja az aranyrudakat ahelyett, hogy kormányozna, amit viszont nem tud, mert soha nem is tudott. Meglovagolta a konjunktúrát, amit azonban az ideológiai háborújával tönkre tett, amit most látunk és tapasztalunk, az az összeomlás csírája. Nem a vég kezdete, hanem a kezdet vége, hogy Churchill szavait használjuk, aki így fogalmazott megjövendölve a nácik eljövendő bukását, akik szintén ideológiai háborút folytattak az egész világ ellen.

És nem – bármennyire is szép idea volna – a nemes eszmék, hanem a velük szemben álló szövetségesek gazdasági ereje győzte le őket végül. Ha Orbán okos lenne, tudná ezt, de nem okos, csak a pofája nagy. Még most is, amikor voltaképp a nyakára helyezték a kést, és csak idő kérdése, hogy mikor kezdik el nyiszatolni, ugyanúgy folytatja a handabandázást, s nem azért, mert ettől eredményt remélhetne, hanem mert mást nem tud. Reménytelenül ostoba, mert habár lehet, hogy elterelő hadművelet volt a pedofiltörvény, de láthatóan túlnőtt önmagán.

Olyan elemi erejű ellenállást váltott ki, vagy csak ez volt az utolsó csepp a pohárban, végül is a történések fényében mindegy, ami észhez téríteni látszik a civilizált világot, és úgy reagálnak rá, ahogy mindig is kellett volna. Mivel látják, hogy szép szóval semmire sem mennek, a pénzt vonják meg, ha úgy vesszük, gazdaságilag törik meg a gonoszt, és máris ott vagyunk megint Churchillnél. Ha még nem is így lesz ideálisan, mint most elmeséltem, de még lehet, úgyhogy a madarak csácsognak és a nap is zavartalanul süt, legalábbis elméletben, mert jól kivehetően Orbán nem tanul.

Illetve lehet, hogy tanulna ő, ha tudna, de kényszerpályán mozog, s ha most engedne a nyomásnak, akkor nem lenne képes az egyatábor szemébe nézni. Ha pedig nem enged, megszűnik a közbeszerzési Kánaán. Ott áll majd Mészáros Lőrinc, a legfőbb magyar tőkés a piacok szorításában és összeroppan a birodalma. Így vagy úgy, de mindenképpen légvár az, amiben Orbán él, és képtelen kikeveredni belőle. Hiába dörgölik a szemébe, hogy hazudott, a NER zavarok nélkül folytatja tovább, mert ez a természete. Ha nem lenne istenkísértés Madách-csal, akkor azt mondanám, a gép forog, az alkotó pihen.

Bármennyire is visszataszító, országunkat tébolyult hőzöngők gyülekezetének beállító, amit Orbán tesz, a saját sírját ássa, s hogy most hülyének és vadembernek néznek vele együtt, az csak nekünk jó, akik ugyanúgy a bukását akarjuk, mint most már az egész civilizált világ. Reményeink pedig nem alaptalanok, ha látjuk, ilyen körülmények közt is miket művel ez az eszement. Kormányhatározatban ítéli el a nyugati bírálatokat, ami, ha nem lenne röhejes, elképesztően lehangolónak volna mondható, és voltaképp az is. A valóságtól való elszakadás legutolsó bizonyítéka ugyanis.

Mert mire is vélhetnők azt a dokumentumot, amely ebben a helyzetben így fogalmaz a bírálatokról és a bírálókról: „hangneme és azok az állítások, amelyeket megfogalmaztak, rég letűntnek hitt korok gyarmatosító beidegződéseit és magukat felsőbbrendűnek tartó szereplők minden tiszteletet nélkülöző hatalmi megnyilatkozásait idézik”. És ezen túl: „A kommunistáknak sem engedtük ezt meg, nem engedjük hát, hogy a liberális demokrácia önjelölt apostolai a magyar szülők helyett neveljék a gyermekeket.” Azt hiszem, több kérdés nincs, és a jelek szerint már az Uniónak sincs.

Ma megjön a levél, miszerint vagy abbahagyod, vagy nem kapsz pénzt. Ennél világosabban beszélni ezekkel nem lehet. Mégis, ami szemszögünkből ebben a történetben aggasztó mégis, az az Unió közismert lomhasága, hogy amíg a fenyegetésből valóság lesz, addig egy újabb választást csal össze magának. Úgyhogy a derengések ellenére mégis ott vagyunk, mint akár négy éve is, hogy a sorsunkat nekünk kell a kezünkbe vennünk, más megoldás nincsen. Vigasztaljon azonban az a tudat, hogy most már azért nem vagyunk teljesen egyedül, s alkalmasint, egyszer majd a pénzcsap is zárul. Akkor jön el a mi időnk.

Szeretjük, hogy Áder elnök úr (elvtárs) mindig és egyfolytában a kor üterén tartja az ujjait – bennük a toll –, és megóvja mind a természetet és az anyaföldet is. Amúgy nem tudjuk, mivégre van ezen a világon elnök úr, létezését azon kívül, hogy fogyasztja a zoxigént, semmi nem igazolja és indokolja. Hogy mindent is aláír, az ontológiailag semmit nem jelent, más szemszögből a mindent. Láttam úrfikoromban olyat, hogy akinek sokat kellett aláírni, hogy kímélje a fenséges kezét, az aláírását elkészítették bélyegző formájában, s amikor a kézjegyével kellett ellátni valamit, csak stemplizett egyet, így minden rendben is volt és hivatalossá vált.

Gyártathatna ilyet Áder elnök úr, a bélyegzőpárnát és magát a készséget átadná országos cimborájának, kollégiumi szobatársának, az Orbán nevűnek, és flottul menne a dolog. Ő – mármint Orbán – megálmodná a törvényt, még ki sem mondaná, a százharminchármak már megszavaznák, ott helyben nyomtatnák ki, Orbán venné a stemplit, meglehelné, bélyegezne, s kész is volna minden uszkve két perc alatt. Minek az a sok macera. Az a röhej, hogy voltaképp most is így van, csak csinálnak köré egy cirkuszt a népnek és az Uniónak a jogállamról, parlamentről, mintha lenne annak ellenére, hogy voltaképp nincsen. Ennyit Áder szerepéről, viszont most nem erről szeretnék beszélni.

A Fidesz adott karakteres államelnököket az országnak. Volt, aki tárogatózott a nemzet golyóstollának képzelve magát egy dedós helyesírási készségeivel, a másik a bazsarózsa buzija volt, Áder meg épp itt van előttünk a horgászbotjával meg a Föld nevű bolygóért való ál-aggódásával, miközben az ország rohad szét erkölcseiben és voltaképp fizikai valójában is. Mindemellett, aki elfogadja a Fidesz jelölését egy portási hivatalra akárcsak, jó ember már nem lehet. Ha pedig, mint Áder, hivatalából fakadóan tevőleges szerepet játszik a diktatúra kiépítésében, az előttem meg nem áll. Megengedőleg arra ítélem, hogy rágcsálgassa a horgászbotját száraz tónak nedves partján.

Viszont Áder tegnap is aggódott. Mindeközben pedig arra szólította fel a nemzet apraját és nagyját, hogy second handben szerezze be a ruhatárát, mert, idézem: „az egyik leginkább vízigényes és környezetszennyező iparág, a ruhaipar termékeinek túlfogyasztása elkerülhető úgy is, ha másodkézből vásárolunk, ha jó minőségű, tartós ruhadarabokat veszünk, amelyeket tovább használhatunk, de úgy is, ha a megunt ruházatot továbbadjuk”. Sőt, aggódásában a nyári leárazások során is megfontolt vásárlásra buzdított. Több dolog van itt, ami az ember eszébe jut, mert mégsem mondhatja pökhendien, hogy ne röhögtess János, mert cserepes a szám.

Pedig mondhatná, amikor emlékezik arra, hogy a nemzeti divat nagyasszonyaként Orbán Ráhel a hetekben kapott az apukájától – ergo tőlünk – ötmilliárdot szíves elkúrásra a magyari divat nevében, ami így, Áder felszólítása után okafogyottá vált. Kéretik tehát visszafizetni a kasszába. Gondolhatunk aztán nagyjaiank Guccijaira, Armanijaira és a többire, ami adja kérdést, miszerint Áder éteri aggódása nekik is felszólítás, vagy csak a gyalogos pórnépnek, akit viszont a turkálóban való tobzódásra buzdítani nem kell, mert amúgy is ott szerzi be a ruhatárát nagyobbrészt. Innen is kitetszik, hogy Áder a pecabotjától nem látja az életet, de mentségére szóljon, hogy nem is akarja.

Egy hete került elém a KSH amúgy elhallgatott jelentése arról, hogy a Fidesz második országlása során – amiben élünk – brutálisan nőtt a szegénység. 2010-ben 18,2 volt a mélyszegénységi mutató, ami 2019-re 36,3 százalékra emelkedett. Ebből fakadólag olybá tűnik, hogy nemzetünk jelentős része nemhogy új, de még turkálós ruhát sem nagyon vásárol. Bár lehet, ez az adat elnök úrhoz el sem jutott, mert az ezért felelős Hegedűs nagyasszony nem közölte vele, helyette elitta a szegények pénzét. Ez is egy nézőpont, illetőleg ez a kizárólagos nézőpont, amin keresztül nemzetünk dicsőséges és büszke sorsát szemlélni lehet, ami azt mondatja az emberrel: kapjad be, Áder János.

A horgászbotodat is, meg a többit, de inkább nem hergelem magamat. Helyette azon tűnődöm, hogy vajh, ez az adat, ami egészen friss, hol marad a sajtóból, amelyik, legalábbis az Orbáné, tehát a kilencvenöt százaléka a fellelhetőnek, ennek közlése helyett a melegek ellen uszít, és Orbán világra szóló diadalairól ad számot nullától huszonnégy óráig bezárólag. Ezt már számon sem kéri az ember. Voltaképp Áder ájtatos képmutatását sem a használt ruhákról, mert a csodálkozáson és a felháborodáson már rég túl van. A jelen stádium a megvetéssel elegyes undoré, és az ámulás viszont azon, hogy ezt meddig lehet büntetlenül. A válasz a te kezedben van, én nyájasom.

Ha jól emlékszem, Füst Milán esztétikájában (Látomás és indulat a művészetben) olvashatni a fikciós irodalom alapvetését, miszerint a szerző bármit és bármekkorát hazudhat, egy dologra kell ügyelnie, hogy ezt következetesen tegye. Ha konzekvensen viszi végig a hazugságot, ügyel a részletekre, s ez irányú figyelme nem lankad, akkor a hazugság (mű) nem szenved csorbát és révbe ér. Ámde – hívja fel a figyelmet Milán bácsi – ha csak egy csöppnyi rés keletkezik a hazugság épületében, ha csak egy apró hibát vét, ha csak egy kicsit, a legapróbb részletben is megbomlik a hazugság szövete, és kiviláglik a turpisság, akkor az egész épület omlik össze, és mindennek vége.

Ilyen szemszögből nézzük azt, hogy Varga Judit, úgy is mint igazságügyi miniszter, tegnap nagy hangon, ha úgy vesszük, teli pofával tagadta, hogy az Európai Bizottságnak baja volna a magyar helyreállítási tervvel, aztán nem kiderül, hogy deigen? Ciki volna, ha nem Varga Juditnak hívnák a hazugságtévőt, őt azonban ilyen apróságok nem zavarják, nyugodtan dekázgat tovább. Viszont nem is ez a legnagyobb baj, bár az épület már ettől is recseg-ropog, hanem amitől majd össze is dől. Mert mégis csak meghosszabbította ez a bizottság ennek a magyar tervnek az értékelési határidejét, s ami ekörül van, na, az a delikát, hogy kő kövön nem marad.

Egészen egyszerűen fogalmazva Európa megunta, hogy Orbán ellopja a pénzüket, hogy a haveroknak – ergo saját magának – adja a német traktorista befizetett adóját. Ezt – mivel az Unió az orbánizmust még mindig úriemberként és visszafogottan kezeli –, virágnyelven fogalmazták meg, miszerint a magyar helyreállítási terv átláthatatlan és nagy benne a korrupciós kockázat. Magyarán, nem tudni mire költik, és azt sem, ki lopja el. Az Unió viszont jobban tenné – bár ilyet soha nem fog, mert köti az amúgy rendszeresen történelmi katasztrófákat okozó diplomáciai protokoll és diplomáciai nyelv –, ha feketén-fehéren kimondaná, miszerint tolvaj, fasiszta államot nem finanszíroz.

Mindjárt más lenne a leányzó fekvése, és a NER – Szijjártó és Varga, meg az összes többi – nem tudná azt hazudni, hogy a homofób törvény miatt nem kapják meg a pénzt. Az egy teljesen más történet, ami most jól jön ezzel összemosni. A bávatagoknak pedig azt dörgölik a képébe ezúttal, hogy az Unió az LMBTQ-at akarja betelepíteni a magyari óvodákba, megrontani mind az összes kipcsak kisdedeket. Tudjuk, hogy nem igaz, Orbán is tudja, Varga is tudja meg a Szijjártó is, csak jobb azt hazudni az egyatábornak, hogy azért fog éhen dögleni, mert az Unió pátyolgatja a buzikat. Holott a tolvaj fasisztákat nem kedveli.

Lám, ide vezetett az évtizedes maszatolás, hogy már kikeveredni is nehéz belőle. Sokszor utaltam már Chamberlainre és München 1938-ra, de most Füst Milánról kezdtem el beszélni, és a hazugság önleleplező voltáról, ha az nem következetes. És az az érdekes helyzet, hogy a NER hazugságai egyáltalán nem azok, nem állnak össze egy komplex rendszerré, hanem azt mondanak, ami épp az eszükbe jut, és mégsem buknak le sohasem. Illetve dehogynem, a ház azonban mégis áll. A logikának és Füst Milán esztétikájának ellentmondó ez a jelenség, ami csak azt igazolja, hogy az élet nem irodalom, hanem annál sokkal mocskosabb és aljasabb jelenség.

Mint például Szijjártó külügyes, aki az UEFA és minden jó érzésű ember döntése után, amely elítéli a homofób és rasszista hörgést, teli pofával szid mindent és mindenkit, bizonyítva azt, amire Varga is utalgat, hogy ezért – is – néznek minket hátranyilazós hordának, bár a pénzt még mindig nem ezért nem adják oda. Hanem azért, mert úgy látják, nem Mari néni vehet majd belőle kalácsot, hanem kurvákra költik a jachtokon, hogy körbeéressük a történetet, mert minden mindennel összefügg. Az is azzal, ha ez a bizottság köti az ebet a karóhoz, és nem utal a rezsimnek, akkor buzi lesz az egész világ, de, ami ennél húsba vágóbb, hogy ki jár akkor rosszul. Nem a Lőrinc, hanem te, s ez a baj.

El kellett merengenem, miért van az, hogy amikor Kövér pedellus megszólal, akkor olyan, mintha gyomron vágnák az embert, és egyesével tépnék le a körmeit. Hiszen, ha az eszéhez és a jelleméhez-jellemtelenségéhez méri az ember, soha, semmi meglepővel nem rukkol elő, váratlant nem húz. Az a fekália, ami kifolyik a száján, voltaképp Arkhimédész fix pontja, ám nem a világot sarkaiból kifordítandó, hanem felépíteni rajta a NER bűzeit. És még ez sem okozna hányingert igazából, hiszen ebben élünk, mind az összes fideszista úgy beszél, mintha a seggéből rángatta volna elő a ország azon nagyobbik részét, amelyik nem rá szavazott.

Hanem Kövérben ezen kívül még megvan az elvakult gyűlölet is, amiből kitetszik, hogy tényleg a legszívesebben fölkötné az embert, csak ettől visszatartják őt holmi évezredes humánumok, amelyek ugyan nem a sajátja, de teherként benne kell élnie. Voltaképp megkötözött kutya, amelyik azért nem tépi szét a postást, mert a lánc nem engedi. És minden igyekezetével azon van, hogy ezt a kapcsot, ami úgy-ahogy a kultúrlényekhez köti, széttörje és elszakítsa, ami után fékek nélkül tombolhatna parttalanul. Ez az a pillanat a történelemben, amikor kigyullad a Reichstag, amikor van ok és indok mindent elsöpörni, ami nem ők, akik akár egy kicsit is különböznek.

S bár Kövér felszólamlásaiban az ellenzékről beszél, voltaképp rólam szól, engem kötne fel, és engem nevezett tegnap „terrorista kisebbségnek”, amelyik „randalírozik az országban”. Engem, és még azt az uszkve nyolcmilliót, aki nem rájuk szavazott. S bár szokva vagyok ahhoz szakmámból fakadóan, hogy látványosan gyűlöljenek és ennek trágár módon hangot is adjanak, Kövér eltaposó indulata azért okoz gyomorfekélyt mégis, mert tehetetlen vele szemben az ember. Legszívesebben pofán vágná, de attól a gyerekszobája visszatartja, így a beleiben növekvő gombóccal hallgatja az egyre nívótlanabb és artikulálatlanabb hörgést, amelyik mindent és mindenkit megsemmisítene.

Kövér beosztása a házelnökség, ami abból állana, hogy levezesse a gyűléseket, s mint ilyen, voltaképp némileg pártokon felül kellene állnia. Ahogyan Ádernek sem ártana valami hasonló metódus, de ez csak az ábrándok szigete. Viszont, hogy egy közjogi méltóságnak nevezett alak, azaz Kövér, úgy beszéljen a Fideszen kívül álló világról, mint egy kápó, ávós vagy gestapós vallatótiszt, az mégsem járja. Viszont ezek szerint mégis igen. És még a hangerő. Nem elég az alja tartalom, még zeng is tőle a szoba, ahogyan Vargától, Kovács levelezőtől, ahogyan azok meg Európában hugyoznak a zongorába, és táncolnak szöges bakancsban a tálalóasztalon.

Kövér ezen felül még fenyegetőzik is, bebizonyítva, hogy az akasztásos dumája nem elszólás volt, nem kicsúszott a száján, hanem kiérlelt program. Tegnap én, aki terroristaként randalírozok az országában, még azt is megtudhattam, hogy „volt kommunista nómenklatúrából” származom, velem szemben 1990 után „semmiféle retorzió, számonkérés nem történt”, és ráadásnak: „”téves az a hiedelem, hogy ez mindig így lesz”. – És mindeme felemelő eszmefuttatás után lettem le-terrorista kisebbségezve. Ám félreértés ne essék, te is, és mindenki a rajtuk kívül eső világon. Így ha most Kövér szerint retorziók következnek, akkor szerintem ez épp nettó uszítás.

És, hogy görcsbe rándul az ember gyomra az nem a félelem, hanem a tehetetlenség miatt van. Hogy reakcióképtelenül kell hallgatnom egy nyilvánvalóan eszét vesztett pszichopata őrjöngését. S nem az a baj, hogy ezt teszi, hanem, hogy teheti, sőt, mérvadó véleménynek számít, ha nem programnak az az aljadék, ami a szájából kifolyik. Nos, ez a baj, és még az is, hogy nem csak befelé, mintegy saját használatra ilyenek, hanem ilyen tempóval ordítják tele Európát és az egész világot. Miattuk szégyelli az ember, hogy magyar, de ettől még az összelegózott Mátyás is forog a sírjában. A tehetetlenségből pedig más kiút nincs, ha már Kövér vizionálta, megyek, randalírozok. Gyertek, randalírozzunk együtt.

Az őszödi beszéd már négymilliárd éve hangzott el, de a nemzet testében miatta lüktető fájdalom nem csitult. Ahogyan az a kín sem, amit a tévé székház ostromának leverése okozott ugyancsak abból az időből, amit mindennek ellenére bevont a dicsőség legendája. A könyvekben úgy szerepelt, hogy ott lőtték ki a kedves vezető szemét, midőn megrohamozta a Gyurcsányt magát, ez viszont újra nőtt, ami ékes bizonyíték isteni mivoltára, ahogyan az is, hogy még mindig uralkodott, és nem látszott öregedni egyáltalán. Olyan volt az eltelt tenger idő ellenére, mint 2021-ben, strammerős, vizenyős szemű és a kappanhangja sem kopott meg. Sőt, a gatyáján sem volt több ránc és rogyás, mint akkoriban, uralkodásának tizenegyedik évében.

Viszont azóta eltelt négymilliárd, ami huss, úgy röpült el, mintha itt sem lett volna soha, és még mindig ugyanazzal a szeretettel kormányozta a nemzetet. Voltaképp állni látszott az idő, amit az mutatott leginkább, hogy míg a hanyatlásnak induló nyugat felfedezvén a féregjáratok titkát úgy járt-kelt a világegyetemben térben és időben, mint a kedves vezető a felcsúti stadion és a kertvégi budi közt, minálunk a MÁV a havazással és a hőséggel küzdött, Kásler pedig még mindig Mátyás csontjait szerelgette. Pedig mondták neki mindenféle asszonyságok, ha ad egy szilánkot belőle, csinálnak egy Mátyást belőle, igazit, de ezt a NER nem akarta igazán. A kedves vezető konkurenciát látott volna benne, meg mi történt volna, ha nekilátott volna igazságoskodni.

Minden úgy volt jó ahogyan, és az is látszik ebből, hiába telt el a temérdek idő, ugyanaz a gárda volt a NER élén, örökre és leválthatatlanul. Az ország átállt a krumplitermelésre, mindenhol krumpli nőtt, Rétvári pedig osztogatta. A kerítés még mindig állt, holott migráncs már egyáltalán nem is volt, áttelepültek az Androméda ködbe, egy barátságos fiatal csillag mellé, és vakargatták a hasukat, viszont még mindig riogatott velük az M1, mert az bevált. Semmi sem változott, mégis eltelt négymilliárd év, és a Nap készült a végjátékra, itt viszont erről nem akartak tudomást venni. Nekik ne mondja meg senki, hogyan éljenek, mondogatták, s míg az egész emberiség cuccolt át egy új naprendszerbe, a mimagyarok verték a mellüket, hogy na, ki a faszagyerek?

Így telt az idő, a Nap, pedig, mivel épp alakult át vörös óriássá, egyre nagyobb lett az égen, és egyre melegebb is. A Merkurt már elnyelte a drága jószág, közelített a Vénuszhoz a pereme, a Föld perzselődött, de a NER még tartotta magát. A népek azért menekültek volna valami hűvösebb helyre, de féltek a migráncsoktól, féltek a Gyurcsánytól és a buziktól, megkapták a kis krumplijukat, és befogták a szájukat. Nem is lehetett mást tenni, mert nem volt kiút. Operatív törzs áll fel és adta a tanácsokat, hogy a gyerekeket gyakran szellőztessék az ablakban, a nagymamákat ne csókolgassák, a nyunyókákat pedig mossák gyakran. Füstölgött a világ, és kiderült, hogy a Sorosisták állnak minden mögött, meg a baloldal, ahogyan tör a nemzetre.

Alig telt el így ötszázmillió év, még ki sem találta ilyen hamar a kedves vezető, mi a teendő, inkább kovászos uborkáról, piros fazokakról posztolgatott, Lázár pedig közzé tett egy videót, hogy Bécsben nem lehet osztrákul beszélni már a sok migráncsoktól, de kiderült, hogy Bécsben már senki nincs. Se migráncs, se osztrák, sőt, az egész Föld kiürült, csupán a mimagyarok van csak rajta, de ezt letagadta a propaganda. A kedves vezető szidta Brüsszelt, és a liberálisokat okolta a rohadt meleg miatt, de ígéretet tett rá, hogy legyőzi őket, véget vet a melegnek, rászól a Napra, lekardozza az erkölcsi fölényével. És mondom, alig telt el ötszázmillió év, egy reggel arra ébredett a nemzet, hogy a nagy, vörös nap már nincs az égen.

Egy fehér törpe volt a helyén, kisebb, mint a Hold, és hiába magyarázták a mutatóban még meglévő csillagászok, hogy ez a vég, mert ez az iszonytató gravitációjával darabokra szaggatja a Földet, megint csak az volt a válasz, hogy nekik senki nem mondja meg, hogyan éljenek, a kedves vezető pedig az erkélyről tett közzé képeket, az aprócska, fehér Napra mutatva jelentette ki, ne higgyen senki a liberális médiatúlsúlynak, akik csak riogatni tudnak. Ekkor tépte le a Gellért hegyet a Nap ereje, darabonként szívta magába, recsegett minden és esett szét, falta föl a Földet a Nap, zabálta be az egészet, hogy egy sikoly volt a világ, a kedves vezető viszont függöny mögé bújt boldog karácsonyt kívánva. Aztán ő is elrepült. Ez történt négymilliárd év múlva.

Valaki provokálhatta a galamblelkű magyari szurkolókat, csakis úgy lehetett. Sorosok, gyurcsányik, szivárvány a levegőégen, ilyenek. Bizonyságot nyert ugyanis, hogy például a magyar-francia meccsen, amikor Mbappéhoz, Benzemához került a labda, a magyari szurkolók huhogtak, rasszistáskodtak, és az UEFA jelentése szerint a magyar-portugálon is diszkriminatívan viselkedtek. (És akkor az UEFA még fideszista törvényeket nem is olvasott.) Mindenesetre az UEFA a magyari aranylábúak két következő hazai meccséről kitiltotta a szurkolókat, ezen túl kiszabott százezer euró büntetést, és arra kötelezte a magyar szövetséget, hogy a zárt kapus meccseken rakjon ki egy „Egyenlő játék” feliratú molinót.

Hogy provokáció következménye lehetett a baleset, onnan következtethető ki, hogy Münchenben is akadtak gondok a német-magyaron, illetve előtte az utcán. Szijjártó Péter elbeszéléséből tudjuk, hogy ott meg a bajor rendőrök cukkolták a magyariakat. Ők épp Kant kategorikus imperatívuszáról diskuráltak bambival a kezükben, amikor a bajorok böködték őket a göcsörtös ujjaikkal, hogy úgyse mered mondani, hogy Sieg Heil, vagy, hogy nem mered megmutatni a nyakadon a horogkereszt tetkót. És olyan hatalmas kitartással cukkolódtak ezek a bajorok, hogy a magyariak már csak nemzeti büszkeségből is megtették, amire buzdították őket, és aztán vitték a barncsot a rácsos autóval el. Ez sem lehetett másként.

A szurkoló egyébként szerte a világon egylényegű. A különbség annyi, hogy másutt, amikor kibukik belőle az egy darab bitje, akkor az állam, a hatalom, kormányzó párt, miniszterelnök és külügyminiszter nem áll mögéje, nem helyesel a vadbaromságnak, nem védi és magyarázza azt, és nem igyekszik másra kenni a szart, ami egyébként ott virít a szája sarkában. Míg nálunk viszont igen. Itt a hatalom, ami a NER, ugye, teljes mellszélességgel vallja, hogy a tapló szurkoló neki tetsző, voltaképp ő maga a B-közép, ő huhog a lelátón és ő lendíti a karját, hogy Sieg Heil. Amíg másutt a bunkó szurkoló a társadalom pereme, a NER-ben a veleje, ilyképp a bunkó szurkoló a NER maga. Másképpen ez nem is lehet.

Látjuk ugyanis, hogy a NER értékrendje megegyezik a náci karlendítő szurkolóval, a NER huhog, és a NER rekeszt ki, csak a NER-t nem viszik el a bajor rendőrök, pedig elvihetnék. Egyébként erre nagyszerű alkalom volt ez a láblabdás európai játék, végérvényesen elvált a szar a májától, kivillant a foguk fehérje, másképpen fogalmazva, előttünk állt a NER szellemisége a maga pőre valójában, a NER az útszéli szellemiségével. Még el sem kellett kezdődnie a nagy futballjátéknak, már az előkészületek alatt, amikor a térdeplő íreket kifütyölte a magyari szurkoló, mint valami bávatag barom, akkor is látszott az egylényegűség, mikor is a kedves vezető szerint az írek provokálták a magyari szurkoló bunkó, kényes lelkét.

Ott kezdődött, az utcán vonulva, szlovákok, románok kurvannyát szidva folytatódott, a stadionban huhogva, Münchenben náculva teljesedett ki a magyari néplélek, ami így ránézvést nem egyéb, mint Európa pöcegödre. S nem azért, mintha másutt ilyen nem történne meg, hanem, mert utána a hatalom nem döngeti a mellét, hogy ez vagyok én. Nálunk igen, kiegészítve azzal, hogy a homofóbiánkkal foglalkozik már a fél világ, ezek pedig, az egész csürhe a mellét döngeti, miszerint több tiszteletet a magyaroknak, nekünk aztán senki ne dirigáljon és mondja meg, mit gondoljunk. Pedig nem ártana, mert magunktól B-közép nívóra vagyunk képesek csupán, mint kitetszik. És nagyon büszkék is vagyunk rá, hogy ilyen aljasan bunkók vagyunk.

A hír egyébként, hogy az UEFA szankcionálja a mimagyarokat, tegnap jelent meg, és még nem ismerjük a rá érkező hivatalos reakciókat. Hogy most akkor Soros-e vagy Gyurcsány, baloldali médiatúlsúly és jobboldali, keresztény erkölcsi fölény, ami viszont a jelek szerint ez. Bár még nem is indul a vonatozott a jámbor kopaszsereg, pedig az is benne van a repertoárban. Így ért véget számunkra a láblabdás Európa-bajnokság, végleg és végérvényesen beárazva magunkat, de még egyszer mondom, nem a szurkolók miatt. Mert mindenhol vannak barmok, ám sehol sem mondja azt a regnáló kormány, hogy ez voltaképp ő, hogy ez neki igazából tetszik, s akinek ez nem, az kommunista összeesküvő. Mondom, ilyen nincs sehol. Csakis itt, minálunk.

Gyurcsány Ferenc kiakadt. Tegnap akadt ki, azt is mondhatnánk, hogy tőle szokatlan módon, mert mindezideig szinte sztoikus nyugalommal, sőt, malíciózus humorral tűrte azt a mocskot, amit a NER-média a nyakába zúdított. De egyszer minden húr elpattan, a legjámborabb emberből is előbújik a vadállat, ha emlékszünk az Összeomlás című filmalkotásra, amelyben Michael Douglas egy ártalmatlan dugóból fakadóan vert ripityára baseball ütővel mindent, mert nem tudott hazamenni. Aztán belelőtték a mólóról a tengerbe, tehát a kilátások lehangolóak.

Nincs az Istennek az a teremtménye, aki kibírná, ha a Fidesz-gépezet rászáll, még maga Sziddhartha is meghasonlana tőlük, és voltaképp ez is a céljuk: a bávatagok cukkolása mellett kikészíteni, megalázni, kifosztani, eltaposni, megsemmisíteni azt, aki a kedves vezető útjában áll. És lássuk be, Gyurcsány nagyon ott van. Most az egész KESMA azzal szórakozott, hogy Gyurcsány részegen utcafórumozott, és ez volt az a pont, ami átbillentette Gyurcsányt, ez volt az eseményhorizont, amely, mint azt a fekete lyukak tulajdonságairól tudjuk, a visszafordíthatatlanság határa.

„A gatyátokat is leperlem rólatok.” – üzente Gyurcsány a KESMA sajtómunkásainak, ami szép idea, ámde haszontalan. Hosszú procedúra után lehet, hogy sikerül leperelni a KESMA gatyáját, de rögtön kap újat, mert a KESMA gatyája a FIDESZ, következésképp Orbán gatyája, amiből az következik, hogy erőforrásai végtelenek. Anyagilag romlásba dönteni őket nem lehet, maximum kijelentik, hogy ötforintosokban fizetik ki a büntetést. Erkölcsi diadal aratható, de csak saját használatra, a híveket és a KESMA redakciókat mindez nem érinti, mert kívül esnek törvényen és morálon.

Valami másik, párhuzamos univerzum kellene ahhoz, hogy helyreálljon a világ rendje. Momentán, s ha már gatya és leperlés, lazításképpen emlékezzünk Sheldon produkciójára, amikor részegen tartott kiselőadást arról, miért volna szükség a negyedik dimenzióra ahhoz, hogy zavartalanul tudja levenni a gatyáját. Szóval Gyurcsány törekvése, hogy a jog útján szerez magának elégtételt egy jogot hírből sem ismerő világban, becsülendő igyekezet, de kilátástalan, mert, ahogyan kitűnik, a Fidesszel és Orbánnal, a jogtalanságaikkal, illetve a sajátos jogukkal az Unió sem tud mit kezdeni.

Ők is csak üzengetnek, határozatokat hozogatnak, és Orbán, akárha KESMA redakció, szarik a fejükre, sőt a képükbe röhög. A KESMA redakciókban szarháziak ülnek, és Orbán is az. Sokáig gondolkodtam, mi lenne az az eposzi jelző, amely teljes egészében összefoglalja és ábrázolja őt, amely, ha ránézünk, egyből eszünkbe jut, és a szarháziban találtam meg az ő leírhatóságát. Ebben benne van, hogy beszari, gyáva, ámde kellően aljas alak, akinek csak a pofája nagy, és hiába állítja magáról, hogy utcai harcos, a legkisebb konfliktus sejtésekor messzire menekül. Hetedhét határ, ilyenek.

Ilyen volt mostanában, amikor nem ment el a szivárványos müncheni meccsre, aztán a homofób törvényéről szóló uniós vitára sem. Idáig csak gyáva, amit tudunk, mert függöny mögé is bújt már és nyakig ül a kevlárban, viszont, ebben a helyzetben Belgrádban, tehát jó messzire onnan, ahol visszaszólhattak volna, habzó szájjal fröcsögte, hogy neki brüsszeli hivatalnokok nem diktálnak. Ezt sokféleképpen körül lehetne írni, de a legfrappánsabb rá a szarházi, ebben minden benne van. Ám visszatérve Gyurcsányra, neki is látni kellene, az egész KESMA ilyen szarháziakból áll.

No most, az ő gatyájukat leperelni lehet, ámde a fentebb részletezett okok miatt teljesen felesleges, mert a gatya, aminek akár három, akár négy dimenzióban le kell kerülni a delikvensről, az Orbáné. És ezt most tessenek a legmélyebb szimbólumként értelmezni, mert a valóságos kép nem lenne óvodásoknak való, ha már annyira féltjük a magyari kisdedek lelkének alakulását és bimbózását. Ezzel a tanulsággal szolgálhatok mára, ami nem új. Semmi nem új már egy évtizede, amióta érző emberek egyfolytában azon imádkoznak, hogy ez a kóceráj takarodjon. Hogy gatyában vagy nélküle, mindegy és egyre megy.

Tegnap megjelentek a köztereken a legújabb nemzeti konzultációt kísérő kék plakátok. Ezek pedig annyira primitíven abszurdak, hogy a róluk tudósító sajtóorgánumok megírták, először tréfának, a Kétfarkúak heccének hitték a dolgot, és jó időnek kellett eltelnie, mire felfogták, rádöbbentek mintegy, hogy ez nem vicc, móka és kacagás, hanem a valóság. Annak viszont a legalja. Ha majd egyszer, ennél boldogabb időkben visszaemlékszünk – vagy a szerencsés utókor – az Orbán-korszakra, akkor a kék plakátok előkelő helyet foglalnak el a rettenetben, így ezek is.

Mert és ugyanis a kék plakátok evolúciójában eljutottunk a holocénba, ahol lassacskán eltűnnek a szavak, lecsupaszított érzelmek vannak csupán, amelyek bizonyos ingerekre működésbe lépnek, mint Pavlov kutyáinak nyáltermelése a csengőszóra. Ezeken a kék plakátokon a legfrissebb nemzeti konzultációból kiragadott kérdések, állítások, sugalmazások szerepelnek, és egy hozzájuk illesztett emoji, amely a maga egyszerű módján mutatja, mit kell reagálnia rájuk a nemzeti érzelmű delikvensnek, hogy reakciói a rezsimnek tetszők legyenek. Ilyet még Goebbels sem tudott.

Ez már az alatt van. Ha ezen a kitaposatlan ösvényen haladunk tovább, eljuthatunk oda, hogy Soros nevéhez kapcsolódva egy áramütést mérnek a páciensre, hogy mindenképp vicsorogjon, Orbán ábrázatát mutatva pedig csokit adnak neki, hogy szerelemtől eltelve tudjon csak rá gondolni. Pavlov a kutyáiban a csöngőszóval felfedezte a feltételes reflexet, amit Orbán ezekkel a plakátokkal a magyari lakosságban akar manipulálni magának tetszően. De ez állati szint, az ösztönök világa, így, ha Orbán-hívő lennék, akkor ezt azért már kikérném magamnak.

De nem akad majd közöttük egy sem, aki ezt megtenné, inkább eltelten göcögnek és tapsikolnak, hogy a lipsik megint milyen jól megkapták, és közben lassan már tényleg folyik a nyáluk. Nem veszik észre, hogy Orbán nem is idomított, hanem az ösztönök által manipulált kutyái, amit jobboldali erkölcsi-, és kultúrfölénynek neveznek, pedig csak ugatás, vonyítás a holdra. Mindig is tudtuk, hogy a rezsim célja a lakosság elbutítása, lehülyítése arra a szintre, amikor elegek neki a jelszavak, amelyektől és amelyeknek engedelmeskedik. Ezek a mostani plakátok ennek a tárgyi bizonyítékai.

Ez az út a semmibe vezet, amelyben ostorpattogtatásra ugrálnak a tömegek, de ez az a szint is, amikor vezényszóra falkában támadnak, bár ezt már lehetett tapasztalni 2006-ban is, ami ocsmány tombolás ma hős forradalom, az autógyújtogatók, Tv-székház kifosztók pedig kárpótlandó nemzeti hősök. De innen érthető a savval fenyegető bácsi, az esernyővel kardozó néni, s amíg az ilyesmit mindezideig elszigetelt jelenségnek vélhettük, szerencsétlen véletlennek, az ilyen dresszírozás után általánosnak lesz mondható, úgyhogy az Isten irgalmazzon nekünk, bár Havel ezt már nagyén régen megmondta.

Fölösleges ezt az egészet tovább ragozni, olyan egyszerű, mint az egyszeregy. Viszont azoknak a nemzeti érzelmű honfitársaknak, akik momentán még képesek felfogni a szavak értelmét, Marquez bácsival magyarázom el, mi vár rájuk, ha tovább követik az őket kutyának néző, és velük úgy is bánó vezérüket. Bár tudom, hogy ez nem Wass Albert, de azért nagyvonalúan mégis nem árt beleolvasni, hogy mindenki lássa a jövendőt. Ez itt, hölgyeim és uraim a varázsgömbünk, amely megmutatja a bambaság iszonytató útját. Jó szórakozást:

„Aureliano azután kitalált egy módszert, amely hónapokon át megóvta őket az emlékezet kihagyásaitól. Véletlenül jött rá. Mint gyakorlott virrasztó — aki úgyszólván elsőként hagyott fel az alvással —, tökéletesen kitanulta az ötvösművészetet. Egy napon a kis üllőt kereste, amin a fémeket szokta kalapálni, és nem jutott eszébe a neve. Apja mondta meg: üllő. Aureliano felírta a szót egy papírdarabra, és gumiarábikummal a kis üllő aljára ragasztotta: üllő. Így aztán biztos volt, hogy többé nem fogja elfelejteni. Nem is gondolta, hogy a feledés első tünete ütközik ki rajta, hiszen a szóban forgó tárgy nevét nehéz volt megjegyezni. De néhány nap múlva rádöbbent, hogy szinte mindig meg kell erőltetnie magát, hogy eszébe jusson valami a laboratóriumból. Ettől fogva mindenre ráírta a nevét, és elég volt elolvasnia a feliratot, hogy ráismerjen. Amikor apja rémülten közölte vele, hogy még gyermekkora legnagyobb élményeit is elfelejtette, Aureliano elmondta neki a módszerét, amit aztán José Arcadio Buendía az egész házban s később az egész faluban is bevezetett. Festékbe mártott izsóppal minden tárgyra ráírta a nevét: asztal, szék, óra, ajtó, fal, ágy, serpenyő. Kiment az udvarra, s az állatokat meg a növényeket is megjelölte: tehén, kecske, disznó, tyúk, jukka, malanga, banán. Hanem a feledés korlátlan lehetőségeit tanulmányozva, lassanként ráébredt, hogy eljöhet az az idő, amikor a feliratokról ráismernek ugyan a dolgokra, de már nem tudják, mire valók. Ekkor bővebb magyarázatokhoz folyamodott. Az a tábla is, amelyet egy tehén nyakába akasztott, kitűnő példa lehetett rá, hogy Macondo lakossága milyen elszántan harcol a feledés ellen: Ez tehén: minden reggel meg kell fejni, hogy tejet adjon, a tejet pedig fel kell forralni, majd kávét kell beleönteni, hogy tejeskávé legyen belőle. Így éltek hát az illó valóságban, amely egyelőre ugyan megakadt a szavak horgán, de menthetetlenül tova kellett siklania, mihelyt elfelejtik az írott szó jelentését.”