blogin.hu

Mint az ismeretes, Albert Speer – a Harmadik Birodalom főépítésze, később egyben fegyverkezési minisztere, tehát korának Pintér Sándora, aki mindenhez is ért – megtagadta a főnöke, Hitler tata parancsát, és nem hajtotta végre a Néró-parancsot. Ez, a nevében egyébként mókás, de amúgy félelmetes terv azt tartalmazta, hogy az országban mindent (ipari létesítmények, utak, hidak, vasutak és a többi) el kell pusztítani a szövetségesek odaérte előtt.

Ez nem csak egyszerűen a „felperzselt föld” régóta jól ismert taktikája volt Hitler tata utasításában, hanem abból a mély meggyőződésből fakadt, „Ha a német nép alulmarad ebben a háborúban, akkor gyengének bizonyult, nem állta meg a történelem próbáját, s pusztulásra van ítélve”. Ez csak úgy eszembe jutott kies hazánk mindennapi történéseit figyelve, de tegnap leginkább Klenik Sándorné fideszista asszonyság cselekedetei miatt.

Klenikné Penészlek fideszes polgármestere (most még, szeptember végéig), és mindent megtesz, hogy kő kövön ne maradjon akkor, amikor távoznia kell. Penészleket a legutóbbi adatok szerint kilencszáztizenhárman lakják, tehát kicsinek mondható település, amely azonban kies hazánk egészét mintázza, amire az jellemző, hogyha az organizmusok nem a Fideszre szavaznak, akkor dögöljenek meg, pusztulásra vannak ítélve.

Lásd a korábbi Néró-parancsot. Klenikné nagyon jól időzítve – amikor méltatlan utódja elfoglalja a hivatalt, arra a napra – felmondta a saját magával kötött közétkeztetési szerződést. Hogy megértsük (és nem tudjuk egyébként ez eddig hogy), Klenik Sándorné polgármesterként a saját cégével kötött szerződést a helyi gyerekétkeztetésre, hétfőn pedig bejelentette, hogy ezt a szerződést a cég igazgatójaként szeptember 30-ával felmondja. Saját magával.

Klenikné azt hiszi, az utódjával cseszik ki, pedig nem, hanem azzal a közel száz óvodással és iskolással, illetve a szüleikkel (így beszorozva a falu harmadával), akik netán ott maradnak kaja nélkül (mármint a gyerekek). Így az új testületnek az első munkanapján kell megoldania a gyerekek ellátását, az új polgármester, Bíró Péter azonban azt nyilatkozta, ő már hónapok óta készült erre, és van terve a helyzet megoldására. (Kiderül.)

Ez Kleniknétől eddig szimpla kisstílű genyóságnak tűnik, de távozásának drámaiságát még azzal is fokozza, hogy kijelentette, otthagyja az önkormányzatot a falugondok, a pénzügyes kolléga, az adóügyeket, szociális feladatokat ellátó dolgozó és az igazgatási feladatokat ellátó kolléga is. „Októbertől egyedül a jegyző és az üres hivatali épület marad” – dörzsölte elégedetten a tenyerét, még szerencse, hogy a hivatalt nem dózeroltatja le, és hinti be sóval a helyét.

Nem tudjuk, csak sejtjük, hogy ilyen tempóval és mentalitással ebben a faluban Klenikné élet és halál ura volt. Éppen ezért sajnálatosan meglátjuk a penészleki történések okán az egyesben az általánost, és van víziónk arról, mi folyhat a legtöbb magyar faluban a Fidesz irányítása alatt, illetve arra is bizonyságot nyerünk, mi történik a bukásuk után. De nemcsak az egyes és általános, hanem a kicsi és nagy példázata is ez.

Rálátunk ilyképp az ellenzéki vezetésű várok közismert sorsára, de mintát kapunk arról is, mi történne, ha ezek országos szinten veszítenének választást, így első ránézésre kő kövön nem maradna, mielőtt azonban mindent kiszednének belőle, ami él és mozog. Erre utaló jelek már vannak, ahogyan Magyar Péter feltűnt, az oligarchák elkezdték kiszedni a cégükből a pénzüket (illetve pénzünket, aminek közpénz jellege a közismert módon eltűnt).

Ahogyan a penészleki szomorú történések kicsiben, úgy a lázadó városok sorsa nagyban (és az ország végezetül egészen) sorsa mutatja, mire kell a hatalom ezeknek. A köz szolgálatának ideája – és kötelessége – ha volt is egyáltalán, már régen elveszett, itt életre-halálra megy a harc, aminek egyáltalán nem kellene így lennie, de nekünk ezt dobta a gép. Illetve ezt dobattuk vele magunknak. Momentán, ha lázadunk, akkor bosszút állnak.

Eddig csak Orbánon szörnyedtünk el (lásd például Iványi iszonyú sorsa), milyen hidegen és szenvtelenül nyírja ki az ellenállókat vagy a csak másképp gondolkozókat, ami még régebben az ő megfogalmazásában úgy indult, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”. Most pedig látjuk a penészleki ovisok ebédjét meg uzsonnáját, hogyan is értik ezt: dögöljön meg mindenki, aki nincs velük, felperzselik az egész országot, ha úgy hozza a sors (vagy a választói akarat).

Nem lennénk most az imperialisták helyében, akiknek alaposan túljártunk az eszén. Hogy kontextusba tudjuk helyezni kormányunk – és az élén minden hatalmak ura, Orbán – aktuális csalafintaságát, egy kicsit vissza kell mennünk az időben, amikor, mint emlékezhetünk, a kedves vezető kijelölte az irányt, a gondolkodás ösvényét mintegy egy mondatban, miszerint „hogyan oldjuk meg, hogy nekik jobban fájjon, mint nekünk”.

Látjuk ebben a titokzatos alanyt, akiket jellemezhetnénk a „tuggyukkik” összeesküvésre, az ellenünk való szövetkezésre utaló konkrétabb meghatározással is, akik a woke-okok, mi meg vagyunk a bustersek. Ezek azok, akik olimpia-megnyitókat szerveznek, lányaink ellen férfiakat küldenek a ringbe, a brüsszelsorosgyurcsányok, akik elevenen akarják felfalni keresztény hazánkat. A hanyatló nyugat, tehát az imperialisták, hogy körbeérjünk.

Azonban nem ártana konkretizálni a világméretű összeesküvést, ami nem is olyan régen bírósági ítéletben is manifesztálódott. Mint emlékezhetünk, a Brüsszel alá dolgozó Európai Bíróság lángoktól öleltünket egyrészt egyszeri kétszáz millió ajróra, ezen kívül a késedelmekért naponta további egymillióra büntette. Mi nem fizettünk (nem is akarunk), s ekkor jelentette ki Orbán azt, amit, jelesől, úgy oldja meg ezt az ügyet, hogy „nekik jobban fájjon, mint nekünk”.

Nos, kedveseim, ennek voltunk szem és fültanúi a héten, mikor is megjelent a Magyar Közlönyben egy rendelet (mert rendeleti kormányzás van), amely arról szól, hogy a kormány hogyan próbál kibújni a migrációval kapcsolatos pénzbüntetés alól. Ezért tételezzük, hogy ez már az, tehát konkrétabban ez az, ami fáj nekik ezek szerint. Mielőtt azonban nekilátnánk röhögni rajta, idézzük meg, hogy Orbán és a rendszere miért is kapta a tetemes büntit.

Röviden, mert a menekültekkel állat módján bánt, hosszabban, mert Magyarország nem tartotta tiszteletben az uniós jog szabályait. Viselkedésével, jogtalanságával úgymond precedens nélküli módon sértette meg a közösség elfogadott szabályait, más országoknak okozott tetemes kiadásokat, ezért fizetnie kell (vagy kellene). Viszont nem fog, illetve nem áll szándékában, amire most csalafinta rendeletet hozott (hogy nekik fájjon).

Első ránézésre nehezen értelmezhető a Magyar Közlönyben megjelent szöveg – ha ez a bikkfanyelv egyáltalán annak nevezhető -, a lényege azonban annyi, hogy a kormány (Orbán) a hasára csapott, és kijelentette, hogy az EU tartozik nekik kétmilliárd ajróval (nyolcszáz milliárd mimagyari forint), így a magyar „hatáskörrel rendelkező döntéshozó” intézkedjék, hogy az EU a kiszabott büntetést ebből a képzelt nyolcszáz milliárdból vonogassa le.

Még, ha sikerülne is a nagy vezércsel, akkor sem látjuk be, ez miért „fájna nekik jobban”, a csavar azonban az a dologban, hogy az Uniónak ilyen és ekkora tartozása nincsen, ezt Orbán a hasára csapva találta ki már elég régen, következésképp már az is az idők homályába vész, amikor az Unió először mondta nekik, hogy coki, nincs tartozás, nincsen pénz, semmi sincs. Gőzös álmok vannak, de ezt csak mi tesszük hozzá.

Hogy értsük azonban, a NER a határvédelemre mutogatva akar pénzt kizsarolni az Unióból már hosszú évek óta azt hazudva, hogy erre nem kapnak (dehogynem), csak épp a közösség van annyira óvatos az európai adófizetők pénzével, hogy bemondott tételeket nem fizet ki. Orbán sem számlával, sem egyébbel nem igazolta, hogy ennyit költött volna, illetve még az a csont is van a dologban, hogy ugyanezzel egyszer már fölsült, elzavarták mintegy az anyukájába.

Még az idők kezdetén, a GYODA (képünkön) bűvöletéből kikerülve, és a kerítést állogatva az EU erről elmesélte nekünk (Orbánnak), hogy nem tartják jó ötletnek a kerítést, de ha akarja, akkor a zsebpénzéből csinálhatja, de ők anyagilag nem járulnak hozzá. Azóta viszont minden adandó alkalommal előveszik, és már ők maguk is kezdik elhinni, hogy ezzel a pénzzel tartoznak nekik. Ennek látjuk most egy újabb felvonását, és a végeredményre is lehetne nagy tétben fogadni.

Ez pedig az, hogy kormányunk kap majd egy felemelt középső ujjat, de addig is telik az idő, múlnak a napok, és halmozódik a büntetés, amit végül így vagy úgy, de kifizetünk. Maximum úgy, hogy nem kapjuk meg, ami járna, igaz, ezt más módon is elérték már, Navracsics tudna erről sokat mesélni. De, hogy el ne feledjük, az eredeti büntetés oka a bírósági ítélet végre nem hajtása. Mint ahogyan amúgy a többi pénz meg a jogállam hiánya miatt nem jön.

Ez az egész történet abból a szempontból érdekes, hogy rámutassunk, mennyivel egyszerűbb volna betartani a klub játékszabályait, amivel sok kellemetlenségtől megóvnánk magunkat, de tudjuk, hogy mi inkább meghosszabbítjuk Bicskéig, ha az ország belegebed, akkor is. Röhejes, hogy ennyi volt Orbán mesterterve a nagy pofával előadott duma után, mert ugyan tudja, de nem akarja belátni, hogy a kassza kulcsa az Uniónál van, a széf pedig tutulásra nem nyílik.

Nem olyan súlyos történet ez, csak azért volt érdemes nyomogatni miatta a billentyűket, hogy meglássuk, milyen kisstílű maffiózók ezek. A legszebb az egészben, hogy ezzel az ötleteléssel Rétvári kiállt a nagyközönség elé, és nem hasonlott meg, a plafon sem szakadt rá, azaz, a nap vidáman sütött a temetésünkön.  Viszont megint látszik, hogy ezek ennyit tudnak, egy grammal sem többet, a végeredmény pedig ott van az ország füstölgő romjai alatt.

Többszörösen is megérdemli Ungváry Zsolt, hogy a nevén nevezzük. Egyrészt, augusztus 20. alkalmából miniszteri elismerő oklevelet kapott, s ha már Fásy Ádám lovagkeresztje bekerül az annalesekbe, őt sem szabad kihagyni, hogy láthassa az utókor, mi folyt itt a NER tizenötödik évében. Ungváry Zsolt „tanárember” volna, valamint könyvtáros. Az oklevelét kimagasló szakmai tevékenysége elismeréséül kapta, de, ahogyan Fásynál sem látjuk az indoklásul előadott teljesítményt, ennél az Ungvárynál még inkább nem.

Okot és indokot tehát másutt kell keresnünk, és meg is találjuk abban a dolgozatban, amit „tanár úr” a Demokrata című nyomdaipari termékben tett közzé, s amelyet szőrmentén régebben már érinettünk. Ebben, mint emlékezhetünk, Donáth Annát elveteti az anyja, így megvalósul a budapesti olimpia. A szerző fikciójában Donáth meg nem születésének eredményeként Hámori Luca olimpiai bajnok lesz, az éremtáblázat élén pedig Kína és a Donald Trump által vezetett Egyesült Államok után Oroszország és Magyarország következne.

Illetve voltak ott más nyalánkságok is, az ordenáré taplóság mellett azonban arra hívnánk fel a figyelmet, hogy „tanár úr”, aki szintén ilyen keresztényi értékeket valló úriember, az „írásban” Donáth Anna édesanyjának abortuszáról elmélkedik (mint ami megváltoztatja a történelem menetét), viszont arra szeretnénk csöndben utalni, hogy ezt meg kellene beszélni a gyóntatójával, ha van olyan neki egyáltalán. Mélyen hívő keresztényként az abortusszal nem viccelünk, vagy pediglen nem vagyunk sem mélyen, sem hívők.

Mindemellett ez itt a legkisebb baj, mert a butaság és a bunkóság bátorsága ilyen végeredményeket szül, csak az a kérdés, hogy ilyen készségekkel hol van a „kimagasló szakmai teljesítmény”, vagy ez az írás már éppen az. Ugyanakkor nem elhanyagolható az időtényező, hogy mi volt előbb, a kitüntetés vagy a dolgozat, vagy inkább, hogy melyik fakadt a másikából. Az oklevél az ordenáréságból, vagy a dolgozat már ennek ellentételezése, bár a végeredményt tekintve voltaképp ez tök mindegy, a lényeg az eszmeiség.

Az pedig van dögivel. Hősünk önmagát így mutatta be a Demokrata című nyomdaipari termékben: „Az írásban – a politikai publicisztikában különösen – az igazságérzet vezérel, összekapcsolódva a pedagógusi lelkületből fakadó tanítási vággyal. Elsősorban magyarként és keresztényként szeretném felmutatni azokat az értékeket, amiket az életben legfontosabbnak tartok, s amelyeket számtalan veszély fenyeget”. Látjuk itt a pedagógusi lelkületet, és keressük az értékeket, amelyeket felmutat, s amelyeket veszély fenyeget.

Miféle, tehetnénk fel a kérdést, de fölösleges volna, mimagyarok, tuggyukkik, és a többi, ugyanakkor arra kell rámutatnunk világosan, ugyanakkor elborzadva és szomorúan, hogy „tanár úr” ezzel az írásművel nagyon fontos dolgozatot tett le az asztalra. Ez egy fasiszta vallomás, coming out mintegy, amikor Donáth Anna meg nem születésével voltaképp a halálát akarja, ami olyan viccesre sikeredett, mint annak idején a zsidókon élcelődő, a holokausztot megelőző kis tréfácskák keresztényi értékként előadva pedagógusi lelkülettel.

Hogy meglegyen az ellenpontja, azért jegyezzük meg, hogy a Madách igazgatóját miért távolították el, s hogy ez az alak meg miért kap plecsnit. Itt áll előttünk a jobboldal erkölcsi magaslata és felsőbbrendűsége, ez is ember, most jön a templomból. Ungvárynak a kitüntetést egyébként dr. Aradszki András fideszista országgyűlési képviselő adta át, aki vagy nem olvasta az írásművet, vagy egyetért annak tartalmával. A magunk részéről leginkább erről vagyunk meggyőződve, nem is kell nagyon utána járni. Itt van előttünk a mocsok.

Mindez egyébként, hogy ilyen alakok irkálnak, meg ilyenek kapnak plecsnit – Bayerre gondolva – nem is olyan nagy meglepetés, csak mégis kijelöli a mocsaras szellemi irányokat, vagy nem is irány ez már, hanem a beteljesedett cél. A vágyott Kánaán. Amely abban mutatkozik meg, amit ez az Ungváry még két évvel ezelőtt írt, ami szerint az ateisták olyanok, mint a homoszexuálisok, akik a keresztények arcába tolják a gondjaikat, így, ezeknek, szegényeknek foglalkozni kell velük, ha akarják, ha nem.

Abban a dolgozatban fejtegette azt is, hogy a hittan a legfontosabb óra az iskolában, ami után a kitüntetést már nem is csodáljuk, de voltaképp a szellemiséget sem. Amúgy „tanár urat” nagy valószínűséggel le kellene fóliázni, hogy ne tudjon ártani a gyerekeknek, ami megérdemli azt a stigmát vagy billogot, amit a Fidesz elismerése jelent. Ez a teljes önfeladást bizonyítja minden esetben, a szervilizmus olyan fokát, ami megér már egy plecsnit is. Más kérdés, hogy Ungváry keresztény elvtárs ezt másképp látja, és még büszke is magára. Lelke rajta.

Mintegy varázsütésre, viszont jól körülírthatóan jelennek meg vagy valós, vagy pediglen kitalált felmérések arról, hogy a magyar társadalom igenis azt szeretné, ha azok a komisz kölkek (vö.: közjószágok) nem vinnék be az iskolába az okostelefonjukat. Mert miként azt az egyik nervezető újságíró megdörgedelmeskedte, azon csak a 2X2-őt számolnák ki, és ők is milyen jól megvoltak a maguk palatáblás idejében enélkül.

A nervezető újságíró múlta révedése több okból is fakadhat. Például éltes korából következve – amit az is bizonyít, hogy még a jelenleginél is lelkesebb ifjúságában a Szovjetuniót éltette az akkori pártlapban – már azt is elfelejtette, hol él és mikor, azaz, a XXI. században. A mostani pártlapban tehát a jelenleg regnáló hatalom valagát nyalja, következésképp semmiféle tartása (morál) nincsen, csak élni akar, s minél jobban minden körülmények között.

Például erről is lehetne dolgozatot írni épp ma, ám fenyegetne az a veszély, hogy az embert az a vád érné, már megint bedőlt a NER gumicsontképző taktikájának, aminek – a közvélekedés szerint – az a feladata, hogy az igazán fontos dolgokról elterelje a figyelmet. Azonban bizonyos szempontból minden gumicsont, másfelől viszont semmi sem az, mert a sok apró részletből áll össze a nagy egész, minden mindennel összefügg, egyik a másikából fakad.

Ha például tollhegyre tűzné az ember ezen a nyárvégi forró reggelen, hogy Orbán személyes odahatására a Nemzeti Sport munkatársainak nem kell fizetéscsökkentéstől tartania, mint más állami cégek csinovnyikjainak, ez is rengeteget elmond a helyről, ahol élünk. Ezen a mezsgyén tovább haladva eljutnánk ahhoz a dilemmához, miért állami cég egy sportújság, majd oda, mi szükség volt arra, hogy közpénzből a kormány tízezer példányra fizessen elő.

Mint kitetszik, ezzel is a rendszer alávaló lényegéről tudnánk mesélni, mégis fenyegetne a dolog, hogy mindez csak terelés. Az is annak minősülhetne, hogy például a Demokrata nevű nyomdaipari termékben jelent meg egy feltételes jövő, amelyben Donáth Anna meg nem születése kell ahhoz, hogy kies hazánk 2024-ben nagyszerű olimpiát rendezhessen Orbán legnagyobb dicsőségére. Az írás annyira ordenáré, hogy megérne pár szót.

Viszont ez is csak gumicsontnak bizonyulna. Épp emiatt kezdenénk el dilemmázni azon is, vajon Szijjártó újabb verbális ámokfutása, amikor megint mindent és mindenkit lehazugoz és háborúpártisággal vádol, ma épp megér-e egy misét. Főleg, amikor az aktuális eszmefuttatás végén azt hörgi toppogatva, hogy mi „nyíltan, őszintén és egyenesen megvesszük az orosz olajat Oroszországból”. Holott éppen ez a baj. Két éve kérik, hogy váljunk le róla.

Ugyanakkor talán nem is ez a legérdekesebb, hanem, hogy hol mondta. Brüsszelben mondta, holott Budapesten kellett volna neki, csak épp a többi külügyminiszterek nem voltak hajlandók ideutazni, mert Szijjártónak, így kies hazánknak, következésképp nekünk is Putyin szagunk van. Most, hogy közelít az ősz, és az EU is éledezik, számos más tanácskozásról derül ki, hogy nem igazán szeretnék Budapesten megtartani az előbb mutatott ok miatt.

A magunk egyszerű módján nem tudjuk eldönteni, hogy akkor ez lényeges történés-e, vagy ez is csak a figyelem elterelésére szolgál. Ki kell jelentenünk, hogy nem látunk ki a gumicsonterdőből, ami viszont azt a régi panaszunkat éleszti újjá, napra nap annyi mocsok történik, hogy alig is lehet kiválogatni belőlük a legnagyobb ganajságot, ami az elbeszélő nehézségeit mutatja szintén. De ez véletlenül sem panasz, hanem tényközlés.

Amiről itt hosszú ideje mesélek, az mind tegnapi sztori, de még közel sem jutottunk a végére, sőt, még az elején is alig tartunk a rögzítésnek. Arról szó sem esett, mit hazudott a kormány legfrissebben a Madách igazgatója kapcsán, hogy Nagy Márton miként kezdett el szemezni a lakossági megtakarításokkal, hogy a határon túliaknak elkezdték utalni a gyerekenként százezer forint iskolakezdési támogatást, nektek meg nem.

Itt dilemmázunk azon is, hogy mennyire fontos az általános közjó szempontjából az a szintén egynapos hír, hogy miként zaklatják a rendőrök a gyermekvédelemben dolgozókat, vagy például az, milyen Lázár kapcsolata a vasúttal éppen, s mi ezt miként szenvedjük meg. És még most sem lenne vége, ha folytatni akarnánk, de nincsen ahhoz nekünk már moslékunk, hogy Pelikán gátőr kisfiának szavaival éljünk. De minek is, ugye.

Mert meglegyint minket már a spleen meg a melankólia, és hajlamosak vagyunk megidézni az örökbecsű AE. Bizottság Tánczenekar „Vanília álomkex” című opuszát, amiben így panaszkodtak: „Mindenkinek annyi baja van,/ Az annyi bajnak annyi baja van,/ Hogy annyi baj legyen”. És ők sem vittek okostelefont az iskolába, miként Bencsik sem, de micsoda különbség van közöttük, hogy ezt sem lehet elmesélni soha már.

Tüntetést – fáklyás felvonulást – tartott tegnap este a DK, mert a fideszes kormányhivatal – és most már a Fővárosi Törvényszék – szerint is nem lehet elnevezni egy nyomorult sétányt Horn Gyuláról. Az indoklás szerint „közterület, illetve közintézmény nem viselheti olyan személy nevét, aki a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett”. 

A DK szerint el akarják törölni még Horn Gyula emlékét is, ez ellen egy fáklyás felvonulás viszont vajmi kevés, mert a törvény szövege csak a takaró, amire lehet mutogatni, ugyanakkor a sétány neve voltaképp másodlagos, itt fogcsikorgató gyűlöletről van szó. Egyébiránt nem véletlen, hogy az a Sára Botond indította el a névfosztó cirkuszt, aki most a Madách gimnázium igazgatóját kirúgta, ami mellékszálnak tűnik, de nem az.

Látjuk, hogy itt egy gauleiter tevékenykedik a Fidesz iránti vak engedelmességgel, mérlegelésnek, gondolkodásnak helye nincs, eszme van. Eszerint pedig Horn pufajkás volt, és tényleg úgy kell lennie, mint amit a DK tételez, hogy az emléke is fáj. Amúgy a nyilvánvaló értelmetlen fáklyás felvonulás – mint olyan, aminek biztosan semmi eredménye nem lesz – ellenére a DK buzgalma figyelemre méltó.

Mert legalább megpróbálták. Amúgy Horn Gyula lelkét Anubisz már bevezette az ítélet csarnokába, s hogy ott a szíve nehezebb volt-e a bűnöktől, mint a Maatot szimbolizáló madártoll, azt nem tudjuk. De előtte volt egy életútja, ami a végén tiszteletet parancsol, a végelszámoláskor az, amit adott az országnak, sokkal több, mint amit elvett tőle, ha egyáltalán. Hasonlítás következik, és nem érdekel a történészek nyomora.

Sem a Fideszé, aki most Sára Botond képében veri a tamtamot, pedig leginkább önmagára kellene mutogatnia azon egyszerű oknál fogva, hogy ez a galeri pedig – élén a vezérrel – a XXI. században vesz részt „önkényuralmi politikai rendszer megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában”. Ezt nevezik NER-nek, aminek most a nemlétező erkölcsi magaslatairól osztják az észt, és ítélkeznek élőkön és holtakon.

Hogy Horn Gyula a pufajkájában mit tett vagy nem tett, az egyébiránt máig sem teljesen ismeretes, de vér biztosan nem tapad a kezéhez. Ilyképp az akkori önkényuralmat nem szolgálta jobban, mint kicsit később Kövér László az MSZMP KB alkalmazásában. Illetve tovább menve, mint számos (számtalan) más fideszista, akik a „rendszerváltáskor” az MSZMP-ből nem az MSZP-be, hanem a Fideszbe konvertálták magukat.

Nincsenek patyolat életutak, és van, amelyik még mindig tart valamilyen irányba. Horné is másfelé kanyarodott a pufajkájából, neki annak idején igazi kétharmada volt, amivel egyáltalán nem élt vissza, s akkor világlott ki, hogy ez az alak igazi szociáldemokrata annak minden hátrányával de sokkal több előnyével. És ezt a világlátást vagy meggyőződést leginkább az ország érdekében akarta használni. Hogy eredményesen-e, az nem biztos.

De nem is ez az érdekes igazán, hanem még előbb, amikor külügyminiszterként Magyarországot föltette Európa térképére, míg most azok, akik pufajkásozzák őt, és még egy nyomorult fasort is sajnálnak tőle, nos, a Fidesz pedig éppen azon van, hogy hazánkat lecibálja arról a nyomorult európai térképről, és valahová egészen máshová helyezze. Megkérdezhetnénk, ki a nagyobb bűnös, de ez a kérdés ebben a formában föl nem tehető.

Nem egyszeri aktusokról van szó ugyanis, hanem folyamatokról, amelyek valahová vezetnek. Horn esetében a diktatúrától a demokráciáig, Orbán – mint aki a NER megtestesítője – életútjában pedig éppen fordítva, aki minden ilyesmit lerombol. Itt el lehetne kezdeni egy történetet vagy dilemmát arról is, hogy a XX. században kies hazánkban nem csak pufajkás önkényuralom volt, ez azonban a fideszistákat egyáltalán nem zavarja.

Sőt, mint tapasztalhatjuk, a feudálfasiszta eszmék és azok képviselői nekik épp megfelelnek, arra az időre, amit Horthyval lehet fémjelezni, mély melankóliával emlékeznek, s azokról az alakokról nem restek utcákat és tereket elnevezni. Sőt, a vármegyékkel, ispánokkal és egyéb nyalánkságokkal vissza is vezetik az országot abba az időbe, amikor aztán Európa szégyenévé vált, a legpocsékabb nemzetté, ahogyan Teleki fogalmazott.

Innen nézve Horn a pufajkájában fehérek közt egy európai, hogy J. A. polgártárs meghatározásával éljünk, és ez meghatározza azt is, mifélék azok, akik most teli pofával elítélik őt. Voltaképp ennyi a történet és nem több, de ez is épp elég a NER egy újabb sötét fejezetének megmutatásához, hogy egy embert, aki életében és már halála után is Európa megbecsült politikai alakja, de itthon fogcsikorgatva szidják. Minimum méltatlan.

Maximum valami egészen más. Ugyanakkor és végezetül Horn Gyulát és Orbánt is személyesen ismerem, illetve előbbi esetében csak ismertem. Ezért annyi szubjektum engedtessék meg, hogy elmeséljem, a két alakot még csak egy lapon sem lehet említeni, az egyik az őszinte nyitottság, a másik pedig a saját hatalmába beleájult organizmus, aki majd a halála után a saját törvénye szerint sem lesz jogosult arra, hogy közteret nevezzenek el róla.

Törölte Iványi egyházának iskoláit és óvodáját a nyilvántartásból a kormányhivatal. Most, az iskolakezdés előtt, arra hivatkozva, hogy a MET nem képes biztosítani a törvényben előírt működési feltételeket, ami helyzet azért állott elő, mert az állam elszedte a pénzüket, azután, hogy még azt sem adta oda nekik, ami törvényileg járna. Hosszú évek hadjárata vezetett erre a gyászos eredményre, az az üldözés, amit Iványi azért szenvedett el, mert nem állt be a sorba.

Nem szükséges feleleveníteni a keresztút összes stációját, a kormányhivatal (mint Orbán csápja) csak befejezte azt, amit korábban az állam elkezdett, amikor 2011-ben megfosztották őket egyházi státuszuktól, így az egy százalékos felajánlásokhoz sem jutottak hozzá, állami apanázshoz (szemben a többi pénzesőjével) végképp nem, s annak ellenére nem kapják meg a nekik járó összeget, hogy arról bírósági ítélet rendelkezik.

Nem szokatlan, ellenben mindent elmond, ahogyan Orbán állama nem tart be egy bírósági ítéletet, csak amíg az EU van annyira erős, hogy emiatt most súlyos milliárdokra büntesse őket, Iványinak ilyen eszközei nincsenek. Őt következmények nélkül lehet kicsinálni, nem törődve azzal, nem őt magát teszik tönkre, hanem azokat az elesetteket, akikről gondoskodik – vagy ezek szerint csak gondoskodott -, ahogyan az EU pénzei is nekünk hiányoznak és nem nekik.

Ami a központi körnek szükséges, azt ellopják máshonnan, de, hogy ezzel a mimagyarokat károsítják meg olykor a nyomorgás szintjéig, az mellékszál, ahogyan Iványi elesettjei is az ellene folytatott bosszúhadjárat áldozatai lesznek. Olyan resztli a nagy egészben, akik senkit nem érdekelnek, egy a lényeg, hogy Orbán bosszúvágya évtizedes aljamunkával kielégüljön, akkor is, ha mint látjuk, törvényszegés képezi annak az alapját, ami most beteljesedett.

Ezen a ponton kellene elgondolkozni azon, milyen jellemvonásokkal (esetlegesen beteges) rendelkezik az az ember, aki ilyenre képes, pszicho-, vagy szociopata, jéghideg gyilkos, nem tudható, mert az idő bezavar. Hogy ilyen, szinte fél életen át tartó ösztön válik a bosszúvágyból, amit elfelejteni nem lehet. Bármennyire is tragikus ez, és az Agymenőket akárhogyan is szitcomnak tartják, abban is vannak alapvetések szép számmal.

Ilyen például az amúgy jámbor Sheldon, aki szintén hosszú évekig hordozza a sérelmeit, amelyek miatt adódó alkalommal bosszút is áll, ha csak egy kártyacsata megnyerésével is. De ő mondja ki azt a tételmondatot a Star Trekre hivatkozva, hogy „a bosszú jéghidegen az igazi”, és ezen a ponton elnézést kérünk a jámbor fizikustól, hogy egy ganajtúróval hasonlítottuk össze, de előttünk áll Iványi tragédiájának oka és indoka.

Orbánban tehát az érzelemnélküliség, és az az elborzasztó igazán, hogy nem mer az áldozata szemébe nézni, hanem az állam csápjaival (NAV és most a kormányhivatal) végezteti el az aljamunkát, miközben törvényekre mutogat, mint amik miatt nem tehet mást. Holott látjuk, azokat meg épp ő maga nem tartja be, hogy ezt az elképesztő és amúgy minősíthetetlen hadjáratot sikerre vigye, amelynek az áldozatai az elesettek.

Mert azért visszatérve Sheldonra, ő a leszámolásnak vélt kártyacsata során azért vicsorgó foggal elkiáltja magát, hogy ide nekem Wil Wheatont is, és végül, hogy megfeleljünk a filmnek, nem tud leszámolni vele, mert állítólag meghalt a nagyija.  Ott, az Agymenőkben épp emiatt van értelem és érzelem, Orbán Magyarországán azonban ilyen egyáltalán nincs, hanem csupán annyi, hogy mindenkivel le kell számolni, aki nincsen ővelük. Azaz, velünk is.

Mert je suis Iványi Gábor, de nem átvitt és romantikus értelemben, hanem abban, hogy voltaképp mindannyiunkra ez a sors vár, aki nem rá szavaztunk, vagy ellenzéki városban élünk. A Fidesz (Orbán) már jó ideje mindenkire lő, aki nincsen vele, a kedves vezető gomolygó agyában gyűlnek azok a nevek szerte a világból – EU és Magyarország -, akin vagy akiken bosszút kell állni, csak van, akin tud, de a nagy részén nem. Ezek növelik a frusztrációját.

Így alakulnak ki az összeesküvéselméletek, ezek hozzák létre a wokebusterseket, és ettől van manapság az artikulálatlan üvöltés minden létező szinten. Ez pedig beteges, élni így ezek közelében nem lehet, de látszik, hogy nem is akarják, hanem mindenkit lesöpörnének a színről, aki nem áll be a sorba, és ez meglehetős veszélyeket rejt magában. Csak nem akarok már megint fasisztázni és nácizni, mert azt mondják, nem komilfó. Pedig dehogynem.

Közleményt adott ki Lázár János minisztériuma, amelyben azt tudatták a nagyérdeművel – akik képtelenek voltak vasúttal eljutni A-ból B-be -, miszerint „Terv szerint haladnak a Pázmány Péter Katolikus Egyetem új Campusának munkálatai”. Csak, hogy tudjuk, mi a fontos, és mi nem. Lázár Jánosnak minimum vasárnap este óta nem kellene miniszternek lennie a Keletinél történt kisiklás miatt, és nem csak ennyi volt a MÁV rovásán ezekben a napokban.

Elég csak rámennünk a MÁVINFORM oldalára, ahol tájékoztatják az utazóközönséget az aktuális bajokról – késések, el sem indulások, meg sem érkezések -, hogy lássuk, az a kisiklás a jéghegy csúcsa, de kétségkívül a leglátványosabb esemény. Ugyanakkor utána is történtek vasúti bajok, ami olyan benyomást kelthetne, hogy a véletlen játszik szerepet a halmozódásban, véletlenek azonban nincsenek. A vasúti közlekedés a végnapjait éli.

Törvényszerű az összeomlás, amit eddig is, és ezután feltehetően még jó darabig az előz meg – hogy imitálni lehessen a létezést -, az ott dolgozók lelkiismerete tartja életben úgy-ahogy a kócerájt. De véletlenül sem a minisztérium vagy a vállalatvezetés hozzáértése, mert ilyesmiről rég nem beszélhetünk, amióta a szakértelem bolsevista trükk lett, sőt, pénz sincsen semmire, mert ellopták. Nem most, hanem folyamatosan, immár tizennégy éve.

Egyébiránt a MÁV-hoz hasonló állapotban van az egészségügy is, csak itt nem annyira látványosak a dolgok, mert az emberek szép csendben halnak meg. És az iskolában sem tüntetnek a diákok amiatt, hogy a takarítónő tartja nekik az irodalomórát, pedig kis túlzással ez van. De, ha már kormányozni nem tudnak, mindent megtesznek, hogy hallgatva legyen a mocsokról, a MÁV ügyei azonban annyira látványosak, hogy nem lehet azokat letagadni.

Lázártól nem kevés cinizmus szükségeltetik ahhoz, hogy ilyen körülmények között a katolikus egyetem campusának örömködjön, de azt is mondhatnánk, ehhez vagyunk szokva. Azonban, ha nem csak az oktatás, a közlekedés és az egészségügy dolgait nézzük, hanem cuzammen az országot és annak más alrendszereit, azt látjuk, hogy recseg-ropog minden, és hamarosan maga alá temeti az egész büdös kócerájt, csak sajnos velünk együtt.

Hogy mindeközben mi a fontos vagy mi nem, azt azok a napvilágra került tervek mutatják, amelyek azt a célt szolgálják, hogy ilyen körülmények között is megőrizzék a hatalmukat. Mielőtt megmutatnánk, annyit azért csöndben jegyezzünk meg, hogy a tizennégy évi „kormányzásnak” az első és egyetlen célja ez, a hatalom akarása, ilyképp egyáltalán nem véletlen, hogy másra sem pénz, sem idő, sem szakértelem nem jut.

Bár pár hete erősen tagadták, most újra kiderült, tényleg komolyan gondolják, hogy a határon túl alakítanak ki egyéni választókerületeket, amitől a mostani számítások szerint nagyjából hét új mandátumot remélnek, természetesen saját maguknak. Hogy ezt milyen jogi környezettel akarják megmonyákolni, az még nem ismeretes, de jópár kérdést fölvet, legelőször is azt, mit szólnak hozzá a szomszédos országok, mert lehet ennek egy sajátos szemüvege is.

Az jelesül, hogy mintha ez Trianon valamelyes annullálása volna, ahogyan az idegenbe szakadtakat a magyar országgyűlés felügyelete alá vonná, más megközelítéssel a magyar képviselő állna ki például az erdélyiek érdekeiért a román államnál, vagy tényleg nem tudjuk, mi az elképzelés. Csak a célt látjuk: a választások olyan manipulálása, hogy minden körülmények között a Fidesz győzzön, s ebben már szó szerint nincsenek határok.

Mindez csak azért érdekes momentán, mert látjuk a magyar állam összeomlását, hogy nem tudja teljesíteni azokat a feladatokat, amelyek a dolgai volnának. Mert a magyar állampolgár az adója befizetésével névleges szerződést köt az állammal, hogy annak fejében bizonyos ellátásokat – lásd fentebb – kap, ám ezt a szerződést a NER egyáltalán nem tartja be. A pénzt elteszi, de semmit nem ad cserébe, tehát ilyen szemszögből is ellopja.

Meg a gyakorlatban is, nincsen ezen mit szépíteni. Amúgy mindezen kívül az is látszik, hogy ilyen piszlicsáré ügyekre, mint MÁV, iskola, kórház azért sem jut figyelem, mert a kormány, élén Orbán Viktorral kizárólag globális ügyekkel foglalkozik, amit mutat a The Heritage Foundation Budapesten tartott konferenciájának témaköre is, ami ez: „a jobb- vagy a baloldalnak van-e épp kialakulóban világrendje, ki képes uralni a közeljövőt”.

Ez a The Heritage Foundation amúgy harcosan trumpista közösség, mi több, mára a volt elnök egyik stratégiagyártó központja, s ennek megfelelően hoznak Budapestre mindenféle kétes ideológiája fazonokat. Kérdésünk csak annyi volna, miért Magyarországon zajlik az USA választási kampánya, bár ilyen alapon azt is fölhozhatnánk, miért támogatta temérdek pénzzel Orbán Le Pent, illetve még sok más fasiszta beütésű tébolyodottat.

Erre a trumpista eseményre is jut majd az adófizetői forintokból, holott ilyesmire tényleg senki nem adott megbízást vagy felhatalmazást. Viszont minden afelé mutat, hogy ezek Magyarországot már tényleg elengedték, a sorsa nem érdekli őket, arra tartják, hogy a pénzt kivegyék belőle, s hogy aztán megszűnik működni, majd aztán létezni, az kit érdekel, amikor a bankszámlák csurig, és röpcsi is van alkalmasint a meneküléshez. Bár erre aligha lesz szükségük.     

Az elhangzottak után csak az az egy kérdés maradt, hogy hivatalos álláspontnak nevezhető-e, amit Szijjártó a Tranzit Fesztiválon a cuki kis pólójában előadott. Mert, ha igen, akkor elég nagy a baj, illetve, ha mégsem – és csak a kis janicsárok cukkolására mondta, amit mondott – akkor is. Mielőtt azonban bővebben, mintegy behatóan megvizsgálnánk a külügyes fejének éjfekete tartalmát, újólag elcsodálkozunk azon – vagy nem is igazán -, hogy a NER-ben mennyi pénz jut a bűzös eszmék terjesztésére. (Rengeteg.)

Egyszer össze kellene számolni azokat a súlyos százmilliárdokat, amiket a mi pénzünkből fizetnek ki mindenféle kis fasiszta pörformanszokra itthon és külföldön egyaránt, hogy mennyi apanázs csöpög álcivil szervezetekre, kamu kutatóintézetekre és a kismalac kunkori farkára, amelyeknek aztán ilyen eredménye van, hogy a felsőbbrendűség mocskos tudatában észveszejtő ökörségeket beszéljenek a NER nagyjai és apróbb bohócai. Akárhány ilyenre nézünk rá, mindegyiken csak az uszítást találjuk.

Szijjártó pedig jellegéből és jelleméből fakadóan az ilyesmiben élen jár. Amit viszont most ezen a „fesztiválon” előadott, az az eddigiek közül is kiemelkedik. Nem zavarna minket különösebben, ha egyrészt nem az volna a célja, hogy a hallgatóságot a civilizált értékek ellen hergelje, így termelve ki a maga mocskos utánpótlását. Másfelől pedig, hiába véli úgy Szijjártó, hogy ez csak olyan pólós összejövetel, ahol szabadon szárnyalhat a képzelete, az is teljesen biztos, hogy előbb van ez a duma a nyugati kollégái asztalán, mint az MTI tudósításában.

S bár Szijjártó és Magyarország renoméja már annyira rossz, hogy ebből veszíteni nem nagyon tud, de mégis a mi fejünkre hozza a szégyent és a gyalázatot, mert vele azonosítják a szerencsétlen turistát is. Így ezen a szemüvegen át nézzük azt az apokaliptikus képet, ami Szijjártó agyából kifolyt, s aminek az összegzése az lehetne, ha konzekvensen végig gondoljuk, hogy kies hazánkat, s benne minket el akarják pusztítania tuggyukkik, akiket ilyen összegző névvel illet a mi külügyes fiunk: a liberális mainstream.

Ezek pedig szó szerint le akarnak gyilkolni minket, hangzott el ezen a Tranziton: „a liberális mainstream már a gyilkosságtól sem riad vissza”, mondta a mi romlott fiunk kiegészítve azzal, hogy a szuverenitás megőrzése „élet-halál kérdése a nemzet szempontjából”. Nem véletlen tehát, hogy éppen ezen a konferencián jelentette ki Lánczi őrzőbajnok, hogy „a játéknak vége”. Azt értve ezen, hogy most már igazán kimutatja a foga fehérjét a hivatala, holott erre jogi lehetősége nincsen. De majd lesz a Párt segedelmével.

Mielőtt azonban tovább haladnánk Szijjártó apokaliptikus jövendölésében, azt mellékesen, de korántsem utolsó sorban rögzítsük, hogy a „liberális mainstream” mint főgonosz megjelenése a NER gondolkodásában egy az egyben megfelel Putyin misztikus nyugatellenességének. Ezt eddig is tudtuk, csak épp egyre világosabb és hangosabb a duma, és azt is meg kell állapítani, bár ez is világos volt eddig is, hogy egyáltalán nem akarunk megfelelni a klubnak, amelybe a liberális demokráciák tartoznak. Mi azonban már régen nem.

Abba nem érdemes belemenni, ha van „támadás” erről a részről Magyarország ellen, az annak a következménye, hogy mi, mint Putyin előretolt helyőrsége, és éppen az ő szellemében mindent megteszünk, hogy ezt a közösséget tönkrevágjuk. Nos, ennek fényében vizionál Szijjártó: ilyet: „a liberális mainstream támadni fogja hazánk politikai biztonságát, fizikai biztonságát, gazdasági biztonságát és energiabiztonságát”. – Nos, ezekbe érdemes volna darabonként belemenni, de összegezve háborúnak tűnik a dolog.

Persze kizárólag Szijjártó fejében, aki még számos igen érdekes megállapítást tett a fesztiválján, ahol aztán megköszönte a hallgatóságnak, de külön a Megafonosoknak, hogy mellette és hazánk mellett állnak ezekben a vészterhes időkben. Tudjuk, ez mit jelent, de, hogy az egész tébolynak újabb fénytörést adjunk, abba gondoljunk bele: mindezt annak az országnak a külügyminisztere adta elő az aktuális bávatagoknak, amely ország épp az EU soros elnöki tisztét tölti be. Ez pedig a jelek szerint abból áll, hogy háborút hirdet ellene.

Legyinthetnénk, hogy bolond lukból bolond szél fúj, ami igaz, csak épp ez nem népi anekdota, hanem az életünk, amit a fasiszta bagázs teljesen tudatosan tesz tönkre abból az origóból, hogy először lopni nem engednék őket, aztán demokráciára intenék, majd, hogy ne igyekezzenek mindenáron szétverni az Uniót. De ezeknek beszélhetnek. Gyilkossággal meg fizikai ellehetetlenítéssel etetik az utánpótlást olyan hangulatot keltve, mint amikor Hitler osztogatta a páncélöklöket Berlin ostromakor a gyerekeknek. Ilyen hangulata van már az egésznek.

Mindig tanulunk valami újat. Azt épp nem most – mert a történelem már régóta példázza -, hogy autokrata vezetők (másképpen diktátorok) a sportot előszeretettel használják országuk, s ami ezzel egylényegű, a saját nagyságuk igazolására, ami abból fakad, ha már másban nem, legalább ezen a téren igazolva lássák, hogy ami belőlük következve kiábrándító, az mégis jó, hiszen a vezetésük alatt, mintegy annak segedelmével termel ki magából a nemzet nagyszerű fiakat.

Ez pedig azt bizonyítja a kifacsart értéktrendjükben, hogy rendszerük magasabb rendű a más országokénál, akik gazdaságban, szabadságban, az állampolgárok közérzetében sokkal jobban állnak, mint az övé, de az mind semmit nem ér, mert a lényeg a győzelem. Orbán Viktor beállt ebbe a sorba, s amiket amúgy az olimpia értékelése okán előadott, az teljesen új fénytörésbe helyezi a kedves vezetőt, erősebbé teszi az eddigi sanda gyanút, hogy teljesen elment az esze.

Nem használtunk vele kapcsolatban túl erős szavakat, csak épp tátott szájjal figyeljük, ahogyan a mostani megnyilvánulásával is még mélyebbre süllyed a mocsárba olyan új szempontokat hozva be a sport kapcsán esedékes iránymutatásába, amire rajta kívül kevesen képesek, illetve senki sem. Egyik diktátor cimborája sem, ahogyan a mi kedves vezetőnk a sportba, a győzelembe és vereségbe is képes belekeverni a kereszténységet, holott ott semmi helye.

 „Van egy libsi elégedetlenség. Az egy nyegle, semmi se jó, ez is rossz, az is rossz. És persze mindig valaki más tehet arról, hogy az rossz. De van egy keresztény hagyománya is az elégedetlenségnek, és ez él Magyarországon. Én ehhez tartozom, állandóan elégedetlen vagyok: ez is jó, mert hat, az nagyon jó. De lehetne hét is, nem? Meg lehetne nyolc”. – A mi Orbánunk ezt a blődséget az olimpiai érmek számáról mondta.

Megpróbáljuk értelmezni az amúgy értelmezhetetlent, amivel egyébként két mondaton belül köpi szembe önmagát a mi Viktorunk, de kicsire nem adunk. Illetve ő nem ad. Azért ízlelgessük a libsi elégedetlenség vs. keresztény elégedetlenség dichotómiát, amiben amúgy az a legszebb, hogy mi, libsik egyáltalán nem voltunk elégedetlenek az érmek számával, míg azonban a kedves vezető meg igen, csak szerinte keresztényien és előre mutatóan.

Delikát ez az egész, de van még, amivel foglalkoznunk kell e rémisztő interjú kapcsán. Orbán mint megcáfolhatatlan és kétségbe vonhatatlan iránymutató jelölte ki a kívánatos jövőt, miszerint ő keresztényien akkor nem lenne elégedetlen, ha a nemzetek versenyében (érmek, helyezések) a mimagyarok az első tízben lennének. Mint ahogyan voltak Kádár apánk idejében, de ezt csak mi tesszük hozzá. Ott is voltak ezzel bajok, de korántsem ekkorák mint itt.

Miként Orbán gőzökkel teli fejében, ahol ez a tíz közé kerülés olyan, mint amikor az első ember előírja, mennyit fialjon a malac, függetlenül attól, hogy amúgy mennyit tudna. A kedves vezető ki is jelölte az általa megálmodott biztos jövőbe vivő utat, ami az, hogy még több pénzt ad a NOB-nak annak a teljes figyelmen kívül hagyásával, hogy pénzért sok mindent lehet venni, szavazatot is, viszont a pályán másodperceket és métereket egyáltalán nem.

És gólokat sem, annak ellenére, hogy a kedves vezető a csapatsportokról beszélve, de mintegy önmaga és a NER jellemrajzát adva jelentette ki, hogy „semmi sem elég”, amiben bőségesen benne van minden. Ugyanakkor visszatérünk még egy szó erejéig a libsi elégedetlenség kapcsán elmondottakra, mikor is „persze mindig valaki más tehet arról, hogy rossz”. Innen nézvést csodálkozunk rá kormányunkra, hogy akkor ők ezek szerint libsik volnának.

Elég csak Gyurcsányra gondolnunk, mint minden rossz eredőjére rendszeresen, háborúra, Brüsszelre meg mindenre, ami él és mozog, azaz utalok vissza saját magamra igazolva azt az állításomat, hogy Orbán pár mondaton belül köpi szembe magát. Megtoldva azzal a hamleti igazsággal, hogy „őrült beszéd, de van benne rendszer”, ami a kedves vezetőre is érvényes. Azzal, hogy az őrület megvan benne, rendszer viszont sehol sem.

„Ha a jelent nézzük, akkor elfogadható, és azt lehet mondani, hogy szépen helyt álltunk, tartjuk magunkat. Ha a jövő felől nézzük és a mostani olimpiát arra használjuk, hogy megértsük a következő olimpiákat, akkor az, amit most tudunk, kevés, csak a folyamatos hátrasorolódáshoz elegendő” – íme, hölgyeim és uraim egy újabb bizonyosság, de még olyan merész is leszek, hogy egy hangszórót nyer, aki megfejti a nyelvi rejtvényt.

Mindez azonban a gombáknak szól, mint az ismeretes, éppen ezért értelemnek a csíráját sem kell keresni benne. Aggodalmunk csupán azért van hatalmas, mert látszik, hogy a kedves vezető annyiszor és oly átéléssel igyekezett az ő nívójuknak megfelelni, hogy a jelek szerint úgy maradt immár végérvényesen. Viszont innen szoktak a még veszélyesebb szakaszok következni, és itt is sok jel utal arra, hogy a hatalom kezd a fékezhetetlen tombolás időszakába lépni.

Az ilyen szövegek, szóhalmazok, mélyből homályosan bugyogó különös tartalmak semmire nem valók, hacsak – és itt engedünk a bevett hangoknak – arra nem, hogy elfedjék például Lánczi et. fenyegetőzését, aki a kedves vezető delirálásával párhuzamosan jelentette be, hogy a „játéknak vége”, küldi értünk a nagy, fekete autót. Bár ő ilyet ugyan még nem tehet, de csak egy éjszaka kell hozzá és egy törvénymódosítás, hogy igazából elszabaduljon a pokol.

Ungár Péter voltaképp kimondta, amit eddig is tudtunk, hogy ő személy szerint, valamint a pártja, az LMP is „kicsekkolt” az „intézményes ellenzékből”. Ami az érdekes ebben, nem értjük az intézményes ellenzék fogalmát, hogy egy párt mitől volna az, másrészt föltennénk azt az apró, de eléggé fontos kérdést: mért, eddig benne volt-e ebben a tömörülésben. Itt, a közelmúltban a Vitézyvel folytatott színjáték mutatja ennek az ellenkezőjét, még távolabbról azonban már Schiffer gyalázatos működése is erre utalt.

Nem mennénk itt bele a messzibb múltba, elég nekünk 2022-ig visszanézni a dolgokat, mikor is az LMP, és személyesen Ungár az úgynevezett ellenzéki összefogásnak köszönhette a parlamentbe jutást. És abban is egészen biztosak vagyunk, hogy 2026-ban az LMP így, ahogyan van, nem fog bejutni a parlamentbe, Ungár tehát kijelölte az elnyújtott hattyúdalt a pártjának, de nem fog megszakadni a szívünk, amikor eltűnnek a süllyesztőben. Függetlenül az ellenzék jelenlegi állapotától nézzük azonban az LMP-t és Ungárt jelenidőben.

Egy interjúban derültek ki azok a dolgok, amiket amúgy egészen eddig mindenki tudott, és az újságíró érdeme, hogy feltette az egyetlen kérdést, ami számít, amihöz képest momentán minden mellékszál, miszerint „egyáltalán ellenzéki pártnak tekinthető-e az LMP”, amire az a válasz hangzott el, hogy annyiban igen, hogy „kritikus a kormánnyal”. Ez azonban nem ellenzéki attitűd, az ellenzék le akarja váltani a regnáló hatalmat, és kormányra szeretne kerülni, belegondolva azonban Ungárba, neki ilyen szándéka soha nem is volt.

Nem „démonizálta” Orbánt, mint ahogyan a többi ellenzéki párt szemére vetette, hogy ők ezt teszik. Olyannyira nem volt mumus Ungár számára a magyar despota személye, hogy nyaraltatta, és még csak föl sem fogta, mi ezzel a gond. Ez azonban csak a mélyre utaló felszín, a nagyobb gond, hogy az ellenzéket viszont már majdnem démonizálta most épp melankóliába eső hősünk, ami miatt olybá tűnt, nagyobb vehemenciával támadja őket, mint a Fideszt, és mindezek után csodálkozott, hogy az LMP-t „kinézték az ellenzéki kávéházból”.

Neki lehetne állni Ungár kapcsán a kedves mamáról diskurálni, a NER-ből kivett milliárdokról, de ez egyrészt méltatlan volna, másrészt pedig régebben már nagyon sok szó esett róla. Annyit erről összegzésként, hogy ezeket sem érezte gondnak, amúgy olybá tűnt, hogy ez az egész politika – amibe most beleunt – egy unatkozó egyed időtöltése, ezért vehette magára a hűvös, mindenkitől egyforma távolságra álló intellektus egészen hamis fölényét. Nagy valószínűséggel Ungár már nagyon régóta egyáltalán nem akar semmit, csak irkálja a Facebook-bejegyzéseit.

Hogy amúgy az ellenzék romokban van, azt mindenki látja és tudja, de a többi haldokló párt még ebben a formában is megőriz annyit az ellenzéki éthoszból, hogy, ha bár jól láthatóan nincs abban az állapotban, hogy elzavarja Orbánt és a bandáját, legalább úgy tesz, mintha lenne erre esélye. Az LMP viszont élén Ungárral ilyen célokat már egyáltalán nem hangoztat, nem véletlen tehát, hogyha burkoltan is, de kijelentette, már nem ellenzéki. Csak adódik a kérdés, hogy akkor micsoda is. Olybá tűnik, hogy 2026-ig a fasiszta rezsim csendestársa lesz.

Hogy 2026-ban mivé válik, az nem tudható, de az Ungár által celebrált evolúció arra utal, hogy még a Fidesz-KDNP-LMP nagykoalíció sem elképzelhetetlen, ha a nagy „zöld párt” élni akar, de más esélye megfelelő szellemi és nem utolsó sorban morális muníció híján nincsen az életben maradásra. Annyira más lehetett a politika, hogy ez lett belőle, de csalódásunk nem ennek szól, hanem annak, ahogyan a magyar társadalmat hosszú éveken át megvezették. A legnagyobb romlást azonban Ungár hozta rájuk, de ez legyen a tagság nyomora.

Maga Ungár tette fel önmagának a kérdést a pártja ellenzéki létéről, miszerint: „A kérdés inkább az, hogy mit csináltunk ott ennyi ideig. Szerintem ez a fő hitelességi probléma”. Amúgy nem sok mindenben értünk egyet a társelnökkel, ebben azonban igen, és a fejéről a talpára állítjuk a gondolatot, ami az, hogy az LMP Ungárostól kompletten hiteltelen, tehát ugyan szép nem volt, de ennyi volt. Mert még egyszer mondjuk: vagy Orbánnal szövetkeznek, ha élni akarnak, vagy végleg eltűnnek a palettáról, de önmagukon kívül senkinek nem fognak hiányozni.