blogin.hu

Tegnap reggel a kedves vezető kiszállt a páncélozott géperejű járműből a karmelitáknál, lövetett egy képet a Facebookra ellenfényben, ami szerint vagy pancser a királyi fotós, vagy nem akarta, hogy látszódjék a karikás szeme, ami esetleg csipás is neki. Így csak a hordószerű kontúrja uralja a dokumentumot, midőn indul a dolgozóba a korai órán. Nem tudjuk früstökölt-e már, vagy éhgyomorra ment meg minket, de érezzük a drámai súlyt és feszültséget, midőn megy a harcba bele, ahogyan nyeli el őt a csata, falja fel a háború, majszolja a küzdelem. Halljuk a bakelit sercegését úttörőkórussal, akiknek egymásra lépnek a talpai a hazaszeretetben, szóval halljuk, Leeenin, a hőőős ki csak nééépének élt.

Halad föl a lépcsőn, vagy lifttel utazik, nem ismerem a karmeliták titkait. Megyhalad a kedves vezető a dolgozóba, hogy na, máma mi lesz a küzdés és a harc, és hát kiderül a ringig érvén, hogy máma az operaciós főbizottságtörzs határvédelmi almunkacsoport előretolt helyőrség migrációs védekező riadalomkeltés-valamint ül össze, összevonva a szemöldjét mind a sok komoly férfiak és egy nyunyóka. Összegzi is a kedves vezető a tényállást, hogyaszongya, behurcolás, szigorú intézkedések, elrendelünk, képesek vagyunk, összefogunk, áttekintünk, intézkedünk, megvédünk, megazisten. Ül ott a sok komoly férfiak és az egy nyunyóka csupasz arccal, lihegnek a másik képibe bele, ahogyan küzdenek érettünk.

Maszk, baszod, kérlek alássan? Vagy magatok közt vagytok, mint a kúrián előtte meg a Hollik? Nekem mindegy. Szertekürtölik mind az összes sajtótermékek, hogy ülésezett az operaciós főbizottságtörzs határvédelmi almunkacsoport előretolt helyőrség migrációs védekező riadalomkeltés-valamint, és mondják, hogy mit határozott a kedves vezető még csipás szemmel közösen demokratikusan. Harsognak a hírek, hogy behurcolás, szigorú intézkedések, elrendelünk, képesek vagyunk, áttekintünk, intézkedünk, összefogunk, megvédünk, megazisten. És mi az isten, de más nincsen. Nincsen semmi. Üresség van kívül, belül, pátosz van tartalom nélkül, lélegeztetők a beléptetők mellett a raktárban. Soros.

Gyurcsány, Sorosgyurcsány. Gyurcsánysoros. Elhúzódó üvöltés: migrááááncs, szól a Sokol rádió a penészes szobakonyhában, náthás férfihang, híreket mondunk, Orbán Viktor, ülésezett az operaciós főbizottságtörzs határvédelmi almunkacsoport előretolt helyőrség migrációs védekező riadalomkeltés-valamint, és mondják, hogy mit határozott a kedves vezető még csipás szemmel közösen demokratikusan, Orbán Viktor, valamint Orbán Viktor. Gyereksírás, atlétás, borízű férfihang: zsidóbuzikommunisták, szól a tévé, Orbán Viktor, ülésezett az operaciós főbizottságtörzs határvédelmi almunkacsoport előretolt helyőrség migrációs védekező riadalomkeltés-valamint és Orbán Viktor. Kanálcsörgés, böfögés, hányás, ürülék.

A kormány lenullázta Ferihegyet, Sarka Kata megható szerelmi vallomása párjához, koronavírus, elárulta az államtitkár, hol vívják a második csatát, százötvennyolc friss fertőzött az országban, megállítjuk a behurcolást, megállítja a határvédelmi almunkacsoport. Mi van itt baszod? Kupleráj, kérlek alássan, beleszarásos cirkusz és színház, nemzet, nemzeti, még nemzetibb, megvédjük a munkahelyedet, mi több, megteremtjük, ábrándozik a söprű, hív a sereg, vár a MÁV, tűzoltó leszel meg katona, hadakat terelő utász, látod, elalszik kamuka, aluggyel szépen kiskanász. Szól a Sokol a penészes falak mellett: Orbán Viktor, ülésezett az operaciós főbizottságtörzs határvédelmi almunkacsoport. Megvéggyük.

Mit ád a teremtő, a százkilencven milliárdért nekünk oly nagy szeretettel épített Puskás Aréna máris omlik. Nincs egy éve, hogy átadták, és egy kétszáz kilós betondarab vált le róla, hogy engedelmeskedve a sorosista gravitációnak a földön landoljon. Épp nem járt arra senki, de járhatott is volna, akinek sírkövet már nem kellett volna rendelni ezen a világon. Ám sokan nem szeretik a morbid ízű fagylaltot, így hát, ezt a fonalat elhagyom, és egy másikat veszek fel. Miszerint kérdezhetnénk, mi lesz ebbűl idesapám, s ő válaszolna, stadion vagy térkő. Pedig még túl sok bombagólt sem eresztettek meg benne az aranylábúak, lévén, hogy az ojjektum rend szerint üresen ásítozik.

A dolog azonban korántsem ennyire mókás, mert ugyanis a fenntartó szerint mindez nem igaz. Amikor azonban a 444 az orruk alá dörgölte a fényképet rajta a lezuhant betonnal, választ ők nem kaptak egyáltalán. Lehet, szerencsére, mert az is szerepelhetett volna benne, a stadionnak is van magánélete, tessenek azt tiszteletben tartani. Ez a hozzáállás persze amennyire természetes a NER-ben, annyira szerencsétlen is – de mi mást várhatnánk –, mert ugyanis ilyenkor a balliberális seregek (továbbiakban: bs) elkezdenek morfondírozni, kombinálni az ő lelkükben, aminek soha nincsen jó vége. Ki is lehetne állni: ez a mi stadionunk, kicsi is sárga is savanyú is, de a miénk.

És ez szép volna, ámde nem igaz. Mert a bs-nek eszébe ötlene a példa a hanyatló nyugatról, ahol kevesebből építettek jobbat vagy nagyobbat, és mégsem készül megölni őket a stadion (fedett sportlétesítmény) entestének málló darabjaival. Arrafelé tán kevesebb volt az alkotmányos költség, vagy nem is volt ilyen egyáltalán. Esetleg feldereng a bs-nek, hogy az M7-es építésének idején a kommunisták lopták ki az anyagot a déli parti nyaralókhoz, most pedig a fasiszták az északi part szállodáihoz tették ugyanezt. Ha ilyen egyforma és változatlan a világ, akkor nincs mitől félnünk, ugyanakkor az is megállapítható, hogy élni sem lehet benne.

Visszatérve azonban arra, az anyaghiányon kívül mi okozhatta a szerencsétlen esetet, hogy hullik szét nemzetünk büszkesége, pedig még át sem adták igazán, legfőbb bűnösül – a libsibolsik mellett – a gravitációt jelölhetjük meg. Ha az nem volna, az a beton is ott lebegne még mindig ég és föld között, és a bs vakarhatná a fejét, a NER mely jellemzőjéről elmélkedjék ezen a hajnalon. De így nem vakar ő semmit sem, mert meglátja az esszenciát ebben a betonban. Ebben minden benne van, ami a NER és a Fidesz: drága is szar is, életveszélyes is. Így történt hát, hogy a bs megvilágosodott, és nem firtatja tovább az omló-romló aréna titkait.

Hanem inkább tanácsokkal szolgál a NER lovagok és lovaginák számára, hogy a következő ojjektumnál miképpen kerüljék el az ilyen malőrt. Nem tudom, a NAT-ban szerepel-e a Kőműves Kelemen és az ő építési módja, tessenek próbálkozni azzal, tudják, mész, hamvak, etc. Másrészről, mivel igazolást nyert, hogy a fő bűnös a beton földre kerülésében az a rohadt gravitáció, konzultációt javasolok Széles Gáborral, aki, mint tudjuk, meg tudja szüntetni ezt a sajátságos vonzást, ami nem is igazán az, hanem a tér görbülete. Pedig a Föld lapos, ki érti ezt? Vagy Szijjártó elvtárs berendelhetné a gravitáció nagykövetét, hogy több tiszteletet a magyaroknak.

Olybá tűnhet, amikor előadom ezt a nyegle dumát, mintha boldog volnék és elégedett, vagy mókás, mint a tavaszi szél, pedig á, dehogy. Csupáncsak megfogadtam Kierkegaard koma tanácsát és a képükbe röhögök. Másrészt pedig megnyugtatásul mesélek így, főleg azoknak, akik az elmúlt két nap erős elindulásból elkövetett szövegei miatt róttak meg, hogy na, ennek is csak fröcsög a pofája. Nem. Az ember olyan stílt választ magának, amivel jobb célérést tételez, mert csak ötödikben az a szempont, hogy a fogalmazásnak legyen bevezetése, tárgyalása és befejezése, s akkor megsimogatják Pistike buksiját. Itt azonban többről van szó. Sokkal.

Én, mint balliberális seregek Menczer államtitkár rendszertani besorolása szerint – aki viszont kikandikált Szijjártó segglyukából – egész jól elvihogok most már ezen az egészen. Mint emlékezhetünk, a korrupt jachtról dolgozó Szijjártó kirúgással fenyegette azon külügyi alkalmazottakat, akiknek csak meg is fordult a fejében a home office, mert nem akartak elpusztulni a vírustól. Hadban álló országban azonban nincs helye a gyengeségnek, Orbán sem szereti a pocakos tábornokokat, csak Németh Rezsi a velőspacalt.

Tegnap azon morfondíroztam a mostani vérzivatar kapcsán, hogyan lehet, hogy ez a Szijjártó a helyén van még, és nem vitte el a rézfaszú bagoly. Mára azonban kiderült, nagyon komoly hátországa van a hülyeségben, de azért ő a félszemű király a vakok között. Itt van nekünk ez a Menczer Tamás, mint külügyi államtitkár, aki, mielőtt csinovnyik lett volna, az MTV keltetőjében melegedett, ott verték bele a szervilizmust, meg a mérhetetlen hazafias öntudatot. Ez pedig mára annyira szárba szökött, hogy tanórákat tart a haza szolgálatáról.

Azt mondja ez a Menczer, hogy a Szijjártó ordenáré aljasságát nem helyénvalónak tartók balliberális seregek, hőbörgők, akik nem értik, a külügy miért nem vonulhat home office-ba. De el nem magyarázza, a számítógép mennyivel működik másképp otthon, mint a külügy falai között, sőt, azt sem, hogy mivel normális diplomata ezzel a mi kakadunkkal szóba nem áll, azt a pár kipcsak és türk látogatást még a budiból is le lehet szervezni. De ezek a pátoszos fellegekben járnak egyfolytában, ők a Haza (így, nagy betűvel) szolgálatára szegődtek, és nem lopni. (Dehogynem)

Viszont jó ezt tudni azért, mert így vagyunk felvilágosítva, mi, balliberális hőbörgők, hogy „aki a Külügyminisztériumban dolgozik, az a Haza szolgálatára szegődött…A baloldal a bajban inkább hazavonulna, ők meg ilyenek”. Hát, ez az. Jachtoznak, kurváznak, amit mégsem komilfó otthon, hát persze, hogy nem megy haza a barma. Ez ugyan mellékszál, de most mégsem ezért hanyagolom, hanem, mert nagy hibát elkövetve igyekszem megérteni ezt a Menczert meg a fajtáját, hogy maguktól sötétek, vagy van valami tenyészprogram is az előállításukra a lebutító oktatáson kívül.

Mert jönnek elő. Mint például a Novák mellett szolgáló Rácz Zsófia, aki a kinevezése óta eltelt több mint fél évben egy ép mondatot ki nem adott magából, így Rétvárinak kellett elmagyarázni, azt dolgozza, hogy jár a fiatalok közé egymás talpára lépni. Ennek a Menczernek is eddig ez volt a legnagyobb munkája: balliberális hőbörgőzött, egyáltalán, az ember már elalélna, ha egy normális mondat kijönne a szájukon, de erre esély sincs. Orbán ilyeneket etet a mi pénzünkön, s ugyan nem őszintén, de a kamerának azért aggódom: mi lesz ezekkel Orbán után?

Éhen fognak dögleni? Mert ugyanis teljesen világos, hogy mindenre alkalmatlanok a hörgésen kívül, amit a keltetőben ojtottak beléjük, és annyi van belőlük (by Svejk), mint hercegkisasszony a Burgban. Az ilyenek állnak hosszú tornasorban a földutak átadásánál, ülnek ott a központi miséken, s ha nem lenne nélkülük is épp iszonyú a NER, gondoskodnak róla, hogy az legyen, mert ők töltik meg kézzel fogható tartalommal. Tessenek megbocsátani nekem, hogy amint öregszem, egyre nehezebben viselem a rajongó szemű ostobaságot, de ez az én életem.

Balliberális seregek vagyok. Hazavonulok a nem létező bajban, noch dazu, szidom a drága anyukáját annak, aki megkeseríti embertársai életét, sárba tapossa a jogaikat, fenyegeti őket, és minden hasonló módon pöffeszkedik a világban. Nehéz velem, de csak annyira, mint mindazokkal, akikben még pislákol valami abból, amit valaha úgy hívtak: én. Négy és félezer évvel ezelőtt Enhéduanna, akkád költőnő fedezte fel magában először ezt a csodát, amit azóta is ünneplünk. Az ilyen menczerek meg lemondanak róla újra. Visszatértünk a bronzkorba, hurrá.

Szijjártó külügyes korrupciótól bűzlően nyaralgatott egy jachton, miközben azt kamuzta a nagyvilágnak, hogy lázasan dolgozik. Ugyanez a Szijjártó, miközben a járvány csúcsán a médiában az otthoni munkavégzésről papolt, azoknak a külügyi alkalmazottaknak, akiknek csak megfordult volna a fejében a home office, kirúgást ígért, ami aljassággal tegnap büszkélkedett el. Itt két olyan momentum is akad, ami miatt jobb helyeken magától adná be a lemondását.

Vagy, ha nem, politikai ellenfelei, párttársai, illetve a média kényszerítené ki belőle.

Magyarország nem szerepel ezen jobb helyek között. Amikor Szijjártót megpróbálták megkérdezni enyhén szólva is kétséges jachtos nyaralásáról, olyan dumát engedett el, ami után laptársunk, a 444.hu okkal adta azt írása címéül: “Így az alattvalókkal beszél az ember, nem a választóival”. Amit pedig tegnap előadott a külügyi dolgozókkal való bánásmódról, az a középkori gondolkodás iskolapéldája, ami persze egyáltalán nem idegen egy feudalizmusba révedő kormánytól:

„Volt még egy nagyon fontos varázskifejezés: home office és az erre vonatkozó törekvés. Ezt sem engedélyeztem, és nem fogom engedélyezni a jövőben sem. Azt kértem a helyettes államtitkároktól és a főosztályok vezetőitől, hogy írják össze azoknak a munkatársaknak a nevét, akiknek a teljesítményét és a munkáját ebben a helyzetben nélkülözni tudják. És zárójelben tettem hozzá, hogy akkor ezt véglegesen meg is köszönhetik.”

Mindezt úgy, hogy a Közszolgálati Szakszervezetek Szövetsége Orbán Viktor Mihálynak címzett nyílt levelében arra kérte a kedves vezetőt, hogy a kormány lépjen a kormánytisztviselőkre vonatkozó otthoni munkavégzés ügyében az országban is megjelent koronavírus miatt: „Szakmai meggyőződésünk, hogy kizárólag az otthon végezhető munka azonnali elrendelése által biztosítható az államapparátus folyamatos működőképessége.” – írták a közszolgák.

Hogy Szijjártó útszéli, arrogáns, pökhendi, feudális egóját lássuk, mielőtt következtetéseket vonnák le, még egy idézet a futsalostól, ami után nem nekünk kell bizonygatnunk, micsoda egy szaralak: „Szakszervezetesdit eddig sem játszottunk a Külügyminisztériumban, ezután sem fogunk. És ha valakinek ilyenhez van kedve, az szintén megkapja a lehetőséget arra, hogy ezt a játékot a minisztériumon kívül játssza.” – Ez még olyan bájosan maffiás duma is, s ha bulvár volnánk, azt írnánk, nem találjuk a szavakat.

De, találjuk. Egészen mocskosan ordenárékat lelünk a szótárunkban, de ezeket nem tesszük közzé speciális okok miatt.

Már akkor is ilyen barna éjfelű gondolatok voltak bennünk, amikor Szijjártó miniszter (magyarul szolga), úgy beszélt az újságírókkal, mintha a seggéből cibálta volna elő őket. Ám ez bármilyen sajnálatos, mégis megszokott jelenség a NER-ben, és arra bizonyság, a hatalom, s ennek egyik magáról túl sokat képzelő képviselője hogyan viszonyul azokhoz, akik egyáltalán kérdezni mernek tőle. Nem erőltetem a párhuzamot, mert egyértelműen adja magát: így a náci brigantik viszonyultak azokhoz, akik kívül estek a világukon. Nem tekintették emberi lénynek őket, és a magyar keresztény-konzervatív gondolkodás most épp itt tart.

Nem keresztény és nem konzervatív, valami egészen más, amire szintén csak illetlen szavak vannak. Látva, de nem megengedve, hogy a vele nem egy szekeret húzó organizmusokkal hogyan bánik – kioktat, ordibál, fennhéjaz, hazudozik, menekül – mentségéül, de nem feloldozva megállapítható, hogy politikusnak ócska, beosztására alkalmatlan, futsalosnak talán megteszi. Viszont, ahogyan mint főnök viszonyul a beosztotthoz, abból pedig az tetszik ki, hogy embernek is a legalja. A szakszervezetekről mondottak pedig a saját munkatársai fenyegetésén túl azt is mutatják, mit képzelnek ezek a munkavállalók jogairól.

Dolgozz és kuss. Valahogy így. Az elmúlt néhány nap sok mindent megmutatott nekünk Szijjártó jelleméről kvázi jellemtelenségéről, emberi értékeiről, tehát értéktelenségéről, általa megértettük, miért olyan a NER amilyen, s azt is, hogy miért ilyen Szijjártó-félék ugatnak benne a leghangosabban. Az összkép kiábrándító, s nem azért, ami Szijjártóból megmutatkozott ez alkalommal. Ezt, ha nem is tudtuk, sejtettük. Az az igazán aggasztó, hogy mindezek után még a helyén van. Mert sehol máshol nem lenne ott, kivéve persze a baráti diktatúrákat és türk sivatagokat. Itt tartunk.

Nyugdíjba vonul hát a Pálffy Ili. Ez így kimondva olyan rezgéseket generál az emberben, mint amikor Svejk a császár őfelsége légyszaros képe alatt sóhajtott fel: megölték hát a Ferdinándot. Ez cezúrát jelent, ami után borzalmak vagy mókák következnek gusztus vagy történelmi szükségszerűség szerint, ami minden időben bizonytalan, így momentán sem tudható a kimenetele. Pálffy Ili alakja beleégett a retinánkba és az agyunkba 2018. április 8-án.

Ekkor, mint mindenki tudja, szutykos gyalázatok történtek a diktatúra bebetonozására, és ez a Pálffy Ili tevőleg vagy tudólag és jóváhagyólag, netán elszenvedőleg, de részese volt ennek, tehát bűnös. Ezért utána ki is tüntették, mint most Müller Cecit, rájuk tették a billogot tehát. Ők Orbán nyunyókái, összetaknyozott plüssei. Így kinézetre ártalmatlan, bamba jószágnak tűnnek, de nagyobb kárt okoznak, mintsem gondolhatnánk. Orbán nyunyójelmezbe bújtatja a gonoszt, álruhába mintegy, hogy fel ne ismerhessük.

Úgy vélvén, a gombszemek, a kopottas nagymama külső védburkot képez a vérzivatar ellen, és voltaképp nem is számol rosszul. Amit Pálffy Ili 2018-ban elkövetett, azért egy vérmesebb országban meglincselték volna, lásd napjaink Belaruszát, pedig ott le sem állt a szerver. Kérdés, a lámpáktól megcsillanó szemüveg, rezgő szempillák, a rosszul szabott kosztüm, szaporodó ráncok mire elegendők, s hát, ennyire: lehetővé teszik a számonkérés nélküli elvonulást. Pedig J. A.-tól tudjuk, hogy „a bűn az nem lesz könnyebb, hiába hull a könnyed”.

2018. április 18-án Pálffy Ili pár óra alatt öregedett meg, amiből a jóindulatú szemlélő azt következtethette, hogy pislákol benne a lelkiismeret, nyomokban még fellelhető valahol. Ilyen készségekkel azonban alkalmatlan a szolgálatra. Nem feledhetően dadogott aztán a kamerák előtt akkor és azóta is, Pálffy Ili volt az a nyunyóka, akinek a feje fölött történtek az események. Ő Orbán marionettjeként töltötte be a bábszínházban rá osztott szerepet, és olybá tűnt, nem igazán tudja, hol is van. Ha lett volna mérhető mennyiségű lelkiismerete, akkor és ott mond le.

Ehelyett beleöregedett a gyalázatba. Benne volt még ebben a működésben 2022 is, de ahogyan Pálffy nyunyóka tegnap kinézett, lehet, már nem élte volna túl. Ez a lemondás és nyugdíjba vonulás azonban azt is jelentheti, hogy a gazda érzi a lehetséges vesztét, és olyasmi dolgokra készül, amihez nem elég egy nyunyóka habitusú bábu, aki esetleg elsírja magát, ha magyarázkodnia kell. Vannak határok, amit vagy átlép az ember, vagy nem. Nem tudható, ez a NER-ben mennyire egyéni döntés kérdése, vagy ukáz, mennyire enged szabad mozgást a maffia.

Müller Ceci például, aki addig a korába, nagymamaságába, a ráncaiba és az ebből fakadó idióta tanácsaiba takarózott, végleg akkor vesztette el az emberben irányába pislákoló halvány jóindulatot, amikor kiment a kerítéshez uszítani. Ő lesz majd, aki nem fog félni felszólítani a kedves vezetőt a rendkívüli állapotot bevezetni, efelől ezek után már ne legyenek kétségeink. Pálffy nyunyó viszont lelépett, de jön helyette másik. Elszántabb, vakmerőbb, hangosabb és mocskosabb. Ilyenre példák Novák és Varga elvtársnők.

Belőlük száz éves korukra sem lesz nyunyóka, ha megérik, vasorrú bábákká válnak, ha nem azok már most is. Sokat megmutat majd a 2022-es választások leendő tisztaságáról, hogy a kedves vezető kit jelöl a harmatos szemű Pálffy helyett. Egy szempillantás alatt látni fogjuk, mennyire elvetemült, és mi mindenre képes, kész-e életét adni a trottyosért, elkövetni bármilyen aljasságot. Kiderül nem is olyan sokára, ha nagy szavakat akarnék használni, ezzel a jelöléssel fog eldőlni 2022 sorsa. És ez most nagyon komoly.

Annyit azonban Pálffy Ili nyunyónak nem árt az eszébe vésni, hiába hiszi azt, hogy időben lelépett. Mert ugyan a jelenben megvédte őt, hogy Orbán ellenfeleinek volt gyerekszobája, és a hozzá való viszonyt meghatározta nyunyókasága, viszont a bíróság előtt később ez majd semmit sem ér. Ott ugyanis nem a lelkiismerettel, hanem a konkrét tettekkel kell elszámolni, feltéve, ha bekövetkezik valamilyen fordulat országunk gyalázatos sorsában. Vagy Orbán bábjai túlélnek minket örök időkre, míg a nap jár az égen.

A boltban hat-, nyolcszáz forint az alma, banánt azonban már háromszázért is kaphatni. Pedig a banán rengeteget utazott, hacsak nem a felcsúti budi tövében termett, míg ellenben az alma olyan kies hazánkban, mint a gyom. A boltban megmutatkozó árak tehát valami közgazdasági nonszenszt rejtenek, de nem vagyok én Matolcsy, hogy ezt fölfejtsem. Csupán azt akartam megmutatni, ha nem vagyok esetleg almafüggő, és a kevéske pénzemből gyümölcsöt akarok venni, akkor a banánt választom, hogy maradjon csirkelábra is. Sokan gondolkoznak így, akik a hónap vége felé – vagy olykor az elején is – a pénztárcájuk mélyén kotorásszák a megbúvó aprót.

Válaszd a hazait. – Üzente tegnap egy videóban per tu Orbán Viktor Mihály, pedig nem őriztünk együtt nyájat, és kollégiumi szobatársa sem voltam. Hogy hozzájáruljunk a magyar gazdaság fejlődéséhez, meg kíméljük a környezetet, mert ugyanis a nem turulos termékek több ezer kilométert utaznak. – mondta vezérünk. Ekkor jutott eszembe az alma-banán dichotómia, sőt, ráadásként a Budapest-Belgrád vasútvonal, amelynek a fedősztorija a kínai áruk szállítása, így megkérdem szordínósan, hogy akkor most mi van. Tudnék hosszas előadást tartani boltbéli élményeimről, amelyekben az a tapasztalat, a magyar áru mindig drágább, és rendszerint ócskább idegen társánál, és ez erkölcsi dilemmát okoz.

Nem engedhetem meg, hogy olyan hatalmas hazafi legyek, aki minden egyes vásárlásnál kicseszik magával, nem futja a hazaszeretetre, ha ez a mérce. Ez is megmarad a gazdagokra, akik viszont furán viszonyulnak a nemzeti dilemmához. „Több Balaton, kevesebb Adria”, hirdette fennen a kedves vezető pár hete, s ehhez képest tegnap kiderült, mégis csak az Adrián áztatta a lompost, ilyképp ki kell belőlem szakadnia a sóhajtásnak, miszerint elmegy ő az anyukájába. És azért is el kell fáradnia oda, mert pár napja meg egy fazekat rakott ki, hogy ez az ő estebédje, mellette pedig egy üveg szerepelt, mint emlékezhetünk, rajta felirat, miszerint „Erős chili Viktortól”.

No most, innen a hazaitól visszatekintve, mért nem cseresznyepaprika, erőspista, vagy akármilyen turulfos, másrészt pedig halkan azt is megkérdem, hogy miért Knoros üvegben volt a a trutyi, ami üveg ezek szerint szintén sokat utazott, mielőtt ilyen imázskép lett belőle. Nem nagy dolgok ezek, csak annak az apró bizonyítékai, hogy a kedves vezető hülyének nézi nem is szeretett népét, és ráadásul arcátlanul hazudik. Még ebben is, mit várhatunk akkor a fajsúlyosabb ügyekben. Ez az egyik. A másik pedig, hogy egy miniszterelnököt nem azért tartunk, fizetjük a bérét a vérünkből, hogy reklámfilmekben ugrabugráljon, miszerint zabálj hazait.

Arra ott lenne Gobbi Hilda – ha élne – a centrumhétfőjével, a cipőt a cipőboltból, vagy az itt a Márka, itta már ma szlogen, de csak olyan képünk van, amelyen Orbán Viktor Mihály Coca Colát szlopál idvezült pofával. Nem vonnék le ebből messzeringó következtetéseket, csupán azt az egyszerűt, egyetlenünk természetéből fakadóan lódít, vagy meghasadt a személyisége, és épp két macska, aki játszik egymással. Esetleg szimplán hülyének néz, ami illetlen dolog. Verje a saját farkával a csalánt, ha kérhetnénk ilyet, és ne a minénkkel. Mielőtt visszatérnénk a boltba árcédulákat vizsgálni, nézzünk körül azért a rajtunk uralkodó elit létformáján, aki most épp a pénzünkön magyarkodik.

Ezek Ibizán kokóznak, jachtokon kurváznak az Adrián, gyerekük svájci egyetemre jár, nem kormánygépen röpködnek Las Vegasba, Svédországban rénszarvast helikoptereztetnek, i tak dalse, mi pedig jól élünk negyvennyolcezerből, amiből két pofára tömjük a hazait. Lófaszt mama, mondom Gyurcsánnyal, és egyben utalok arra, ilyesmik okozták az ancien régime bukását, s azt, hogy Mária Terézia királynénk kicsi lányát, Mária Antóniát Párizsban a népek megszabadították a fejétől. Állítólag ő mondta a korgó gyomrú plebsről, „Ha nincs kenyerük, miért nem esznek kalácsot”, aminek a vége lett ez a lefejezősdi.

A történelemből egészen sok minden tanulható, viszont minálunk hovatovább azt sem lehet. Mi abban is magyarkodunk a NAT-ban, világképünk kies hazánk mint bokréta Isten kalapján, van már ilyen összetartozós sírdogálós gödrünk, miniszterügynökünk pedig egy meghasadt elméjű bohóc, aki vizet prédikál de bort iszik. Ezt az eszement tébolydát röhejesnek is nevezhetnénk, ha nem lenne félelmetes, s ami a leginkább az, szinte minden napra jut már egy ilyen pörformansz, amiben a pofánkba köpnek vigyorogva. Ha neked ez jó, én nyájasom, akkor egyél hazait. Mosolygós, piros almát nyolcszázért.

Szijjártó külügyes bekérette a német nagykövetet, majd elhúzott Kínába. Állítólag. A jachtra mégsem hívhatta „be”, hogy leüvöltse a fejét, mert az szokatlan a diplomáciában, igaz, magunk közt szólván Szijjártó is az. Egyedi jelenség, de lassacskán egész kies hazánk is unikum lesz, amit szörnyülködve néznek a klubban, hogy kár érte, kiváló ország lehetett volna. És voltaképp ennyi az érzelmi töltés irányunkban az iszony mellett, a lenéző sajnálkozás, ahogy kedves vezetőnk zsebrebaszott kézzel, trottyos gatyában és ingujjban közlekedik. Bunkó nemzet leszünk vagy lettünk, ahogyan a fiúk a kollégiumból megöregedtek, olyanok lettek, mint apáik. Vidéki párttitkárok.

Ez, hogy Szijjártó behívta a nagykövetet, majd elszaladt, illetve úgy tett, mert voltaképp egyfolytában a csónakon volt, abból fakadt, hogy Michael Roth, német külügyi államtitkár a Magyarországon elharapózó antiszemitizmusról beszélt, megemlítve, hogy saját országában is van ilyen gond. Illetve a német még felsorolta a kies hazánkra jellemző idegengyűlöletet, a hajléktalanokkal szembeni intoleranciát és az LMBTQ közösségek és személyek elleni támadásokat. Hogy nem beszélt zöldségeket, mutatja, hogy épp a szivárványos-zászlóháború közepén ülünk, bájos magyar nácik létrával a hónuk alatt szaladgálnak, keresve, honnan lehetne letépni a rongyot.

Van helyzet tehát, nem is kicsi, s hogy ezt Roth külügyi államtitkár megemlítette, az az aggodalom hangja, Szijjártóé erre pedig az immár sajnálatosan megszokott, hogy má’ megin’ báncsák a magyar népet. Idáig ez évtizedes NER történet. Ott tartunk, hogy szóra sem volna érdemes, ha nem lenne benne egy új aktus, egy újabb nüansznyi fekália, mégpedig a hangnem. Szijjártó külügyes ugyanis megszólította ezt a Rothot, éspedig ekképp: „Fejezzed be a magyar emberek méltatlan támadását”. És nem is a magyar, meg az emberek meg a méltatlan az újság, hanem a ragozási mód, ez a „fejezzed”, ez a nyomatékosító felszólítás, amely egyáltalán nem az úri szalonok hangja.

Hogy kifejezzék képzelt, mérhetetlen erejüket, suttyó bandákban, vagy ezek felnőtt változataiban szoktak így bánni édes anyanyelvünkkel. Hogy betűhíven mutassam: „Fejezzed be baszd meg, mert letépem a pofádat.” Ez így autentikus, nincs ezen semmi szégyellnivaló, nyelvünkben léteznek rétegek. A kedves vezető is, amikor libernyákozott, besorolta magát egy társadalmi csoportba, amely nem az elsőáldozók, és nem is a tudós klub rendes tagjai, hogy Hadházi László rendszertani meghatározását vegyem kölcsön. Szijjártó, amikor édes anyanyelvét ekképp használja, két dologra mutat rá. Egyik rosszabb, mint a másik.

Vagy tényleg sudriparaszt – ami nem olyan nagy baj, csak akkor ne legyen külügyminiszter az ember –, vagy, tudván azt, ezt a ragozási formát németre lefordítani nem lehet, ezzel a nyelvhasználattal potenciális, bamba közönségének üzen kizárólag. Én is ilyen faszagyerek vagyok, mutatja nekik, fejezzed be, baszod, ugye. Van neki vevőköre bőven, s erre példa az én Józsi szomszédom, akiről azt hihetné a nagyérdemű, kitalált alak, irodalmi hős, akit azért hoztam létre, hogy vele elvont tartalmakat tegyek életszerűvé. Gondolhatnánk ezt, de nem. Amit én róla rend szerint előadok, az a tökéletes valóság, bármilyen elborzasztó is olykor a képébe bámulni.

Tegnap Józsi szomszéd a járványról osztotta meg velem a gondolatait, sopánkodva a szenvedő milliókon, mígnem eljutott hazánk áldatlan állapotáig a következő lehengerlő asszociatív mutatvánnyal. Hogy minálunk járvány van, az a Merkel bűne, aki ránk engedte a migráncsokat, akik csak jönnek, most is másznak át a kerítésen, mint a gorillák, be sincsenek oltva, míg ellenben ő, a Józsi igen. Hagyok időt, hogy ennek az összes gyalázatos mélysége megmutatkozzék, mert minden egyes szaváról oldalakat lehetne írni. Ebben van idegengyűlölet, rasszizmus, és olyan mérhetetlen szellemi sötétség, amire nincsen megfelelő festék.

Ebből is látszik, hogy Roth külügyi államtitkárnak igaza van. Megerősíthetem, hogy Józsi szomszéd csak azért nem zsidózik, mert nincs tudomása ilyen vallású népcsoportról. Ha lenne, szidná őket. Mai történetünkben az az elrettentő tanulság, hogy nem csak az a baj, hogy Roth államtitkárnak igaza van, hanem leginkább az, műfelháborodásában Szijjártó külügyes szavainak nívójával és stílusával nemzetünk összes Józsijának üzen. Hogy emellett jachtozik, az súlyosbító körülmény, az én egyéni, külön vádpontom pedig vele kapcsolatban még az, hogy ilyen szomszédokat szabadít rám. Igaz, ez azért összetettebb: benne van az alapanyag sötétsége, amit a NER katalizál. Megfelelnek egymásnak.

A kóspallagi hagyományőrző kulturális rendezvényen megtudták a hagyományőrzők, hogy egy év múlva emelkedik a csecsemőgondozási díj (csed), de annyival, hogy hat hónap alatt majd egy hónapnyi lóvéval kapnak többet a csecsemőgondozók. Ezt hallva a hagyományőrzők egy része hazaszaladt gyereket csinálni a kedves vezetőnek, ezért lemaradt a lényegről, hogy valahogyan ezt Szent Istvánon át köszönhetjük a kormánynak. Gondolom, mert épp ez az államalapítós ünnepkör van momentán, azért. Valami Sölch Gellért nevű helyettes államtitkárt zavartak el Kóspallagra okoskodni, és ő ennek meg is felelt, mert jó elvtárs.

Én nem tudom, de azért elmondom. Szóval említette először ezt a rengeteg pénzt, mint kormányunk, pártunk s általuk a kedves vezető újabb jótéteményét a nemzet felé, hogy egyhavi pelenkapénz, ez már majdnem tizenharmadik havi nyugdíj. Én nem tudom, méltók vagyunk-e mindarra a boldogságra, amit kapunk sokat szenvedett hazánktól, de talán. Ez a Sölch helyettes államtitkár is megnyugtatott a pelenkapénz kapcsán, hogy „az a szabadság és szuverenitás kellett ahhoz, hogy a kormány időben hozhasson meg intézkedéseket, amelyet még Szent István király államszervező munkája eredményeként, rengeteg áldozattal őriztek meg őseink”. Eszonta Sölch helyettes államtitkár.

Sokan nem hallották már, mert épp tosztak otthon, hogy megkapják a majd egy hónapnyi suskát, CSOK-ot és a családi terepjárót. Ezt őrizték meg rengeteg áldozattal őseink Szent István államszervező munkája eredményeként a Fidesz segítségével. Mondom, mindezt Sölch helyettes államtitkár kifejtette, az MTI lejegyezte, a kóspallagi hagyományőrzők pedig meghallgatták, és nem röhögték halálra magukat. Felteszem, állva pisáltak, hogy leereszkedett közéjük egy helyettes államtitkár. hogy hülye, az már másodlagos, de érezni rajta a kedves vezető szotyolaszagát, meg a kölnijének távoli illatát is kolbászfüsttel elegyest. Valamint a koviubit.

De maradjunk Sölch helyettes államtitkáránál, aki egy nagyívű gondolatkísérlettel foglalta egységbe a pelenkapénzt, az államalapítást és kormányunk hősiességét. Felteszem, ha március 15. körül viszi az örömhírt a majdnem egyhavi pénzről, Bem apót vonta volna be a buliba, októberben Dózsa László (1942)-őt, decemberben a Mikulást. Mert muszáj, hogy egybekapcsoljuk a múltat, jelent, jövendőt, hogy meglegyen a zárás: „Magyarország olyan erővel rendelkezik, amellyel sikeres nemzet lehet a XXI. században, a harmadik évezredben is.” – Ezért ad közel egyhavi plusz csedet majd jövőre pártunk, hogy emelje gusztushusz fényét az idén, amit rengeteg áldozattal őriztek meg őseink.

Csed, gyed, csok, iskolaőr, hazafias nevelés: Salvini is irigyli a magyar modellt mint hírül jött. Ő megért minket, mi pedig Lukasenkát, körbeérti egymást az összes hasonszőrű megértő. Ám a globális gondok helyett lássuk a lokális örömöket, midőn Kóspallagra begördül a szolgálati autó, kiszáll belőle Sölch helyettes államtitkár, és a fentebb bemutatott zagyvaságokat adja elő csed-ről, múltról, kormányról, hogyha a kóspallagi hagyományőrzők kicsit is komolyan veszik magukat, egy ilyen miatt vasvellával űzik el a betolakodót. De nem, gondolom, boldogan egymásra léptek a talpaik pitypanggal a lukukban, és tátott szájjal hallgatták Szt. Pistát a kisdedekkel elegyest.

Sajnálatos módon azonban mindannyian kóspallagi hagyományőrzők vagyunk létünkben és a hatalom szemében is. Megvezetendő hülyék, s mi ennek a szerepnek javarészt megfelelünk, és jobbára még boldogan is. Nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. Nemzetünk sírba hanyatlása folyamatos, az erkélyen húzzák hozzá a talpalávalót, és kóspallagi hagyományőrzőként csűrdöngölünk hozzá. Hosszú ez a négy nap gusztushuszilag, megcsömöllik az ember, főleg, amikor a harmadik végén Toroczkai frissen-újra megválasztott mihazánkos pártelnök a szivárványos zászlót a sátán jelképének nevezi, és mindez jellegében passzol Sölch helyettes államtitkár delirálásához is. Nincs több kérdés szerintem.

Péntek volt megint, s mint tudjuk, ez az a nap, amelyen miniszterügynök elvtárs az éteren keresztül megosztja velünk végtelen bölcsességét, és útmutatást ad arról, hogyan kell látnunk a világot. Nincs ez így rendjén, mégis így van, miniszterügynök elvtárs azonban mintha belefáradt volna a feladatba, rendszerint hülyeségeket beszél. Megesik az ilyesmi olyannal, aki előtt kontroll nincsen, én magam is így járnék, ha a kertben szónokolnék rigóknak, macskának, mindennapos az ilyen. Ha és viszont önkontroll sincs az organizmusban, ez sajátos elegyet alkot, amit vizsgálva az ember arra a következtetésre jut – és kizárólag miniszterügynök elvtárs elmebéli és emberi minőségét vizsgálva –, hogy ez egy degenerált barom, fasiszta briganti.

Hogy erős szavakat használtam volna? Meglehet. Meg vagyok bántódva ugyanis módfelett, emellett fölháborodtam, megbotránkoztam, méltóságomban sértve vagyok, ami így együtt azt eredményezi, most már tele van a bránerem Orbán Viktor Mihállyal, de nagyon. És pol(in)korrekt leszek. Engemet ne kommunistázzon le. Az apukáját igen, önmagát is, párttársait is, mert kiérdemelték, engemet azonban ne. Nem direktben tette, Gyurcsányból indult ki, amikor Vidnyánszky kapcsán alákérdezett a rádió felszopó munkatársa. Mint emlékezhetünk, Gyurcsány azt üzente a magyar színházi élet mindenható urának, amikor SZFE kuratóriumi elnök lett, ne örüljön korán, minden el lesz véve tőle a rendszer újbóli változásakor.

Gyurcsány feltehetően a bitorolt címeiről, rangjairól, színházi hatalmáról beszélt, s egyúttal a szívemből is, mert az ebül szerzett jószágoknak ebül kell el is veszniük. Ez vonatkozik a gázszerelő, a vej, s minden közbeszerző bajnok javaira is, nem én kezdtem el emlegetni a vagyonelkobzást, számlák zárolását, ahogyan az diktatúrák bukása után szerte a világban divatban van. És nem is Gyurcsány emlegette. Ő csak lájtosan mondta, hogy Vidnyánszkytól vissza lesznek véve a dolgok, s ekképp a szívemből beszélt, és sokunkéból, úgy hiszem. No most, a felszopó érdeklődésére erre miniszterügynök elvtárs azt felelte: “Ezek kommunisták, ezt csinálták, amikor hatalomra kerültek Magyarországon: elvették az emberektől amijük volt. Miért gondoljuk, hogy megváltoztak?”

Kommunista az anyád, válaszolom én a fasiszta brigantinak. Lám, így fest, ha felveszem a stílt, amivel a Fidesz közlekedik a világban, élükön a kedves vezetővel. Meguntam, hogy évek óta úgy beszél a politikai ellenfelekről, mintha a seggéből rángatta volna elő őket, unom a pökhendi nagyképűségét, a libernyákot a hátán, a kokijait meg a sallerjeit, a boldog karácsonyt, az oszt jónapotot. Kurvára unom a bunkó, ráadásul fasiszta Orbán Viktor Mihályt, a műveletlenségét, a trottyos gatyáját, a méteres gyomrát, a kappanhangját, a tikjeit, a beszariságát, a szotyolázását, a falusi párttitkár nívóját, a hazugságait, álszenteskedéseit, azt, hogy szaralak. Így néz ki, ha néven nevezzük a dolgokat, lehántva róluk az eufemizmus hazug burkát. Egy ilyen ne kommunistázzon.

És ráadásul ne fenyegetőzzön, mert még ezt is hozzátette: “Mi felütjük a Könyvet, ahova az van írva, hogy aki kardot ránt, az kard által vész el”. – Orbán – és a sajtója – stílusa ez egyébként ezzel a pökhendiséggel, azzal, hogy a rajtuk kívül állókat még csak embernek sem, hanem eltaposandó férgeknek tekintik. Ez a nácik és a bolsevikok stílusa. Habitusuk, jellemük, illetve jellemtelenségük is az, álmaik és gőzeik szintén, erőszakosságuk, handabandázásuk, csordaszellemük, minden az. Mindemellett külön mókás, hogy Orbán böfög a kardántásról és általa való elveszésről, aki egész életében fogcsattogva harcol, ha van ellenség, ha nincs. Ebből is látszik, hogy teljesen üres a faszi, aki felüti a könyvet.

Milyen könyvet vajon? Meg miért többes számban? Sok minden volna még, ami belőlem épp most kiszaladna, s hogy Orbán nívóján adjuk az okát: amilyen az adjon isten, olyan a fogadjisten is, és az így néz ki, ha még egyszer lekommunistáz egy nácibolsevik. De örülök, hogy mindezt tisztázhattuk. Tényleg unom már a polkorrekt dumát, a csúsztatásokat szépítéseket, mellébeszéléseket. Szemben áll velünk egy vénülő, hülyülő, egyre aljasabb, egyre gátlástalanabb manus, aki diktatórikus módszerekkel teszi tönkre az országot és a benne élő népeket, ráadásul gyalázza őket, a többséget lenézi, kirekeszti, kisemmizi. Mindezt élénk tapsolás vagy csendes jóváhagyás mellett. Régóta elegem van ebből, és legyen eleged neked is én nyájasom.