blogin.hu

Ha hiszünk miniszterelnök-helyettesünknek, azaz Semjén Zsoltnak, akkor a 2026-os választás már most eldőlt. S ami a legjobb, a rezsim bukását hozza majd az akkori tavasz, ugyanis nemzetünk fővadásza azt az alapvetést tette vasárnap, hogy aszongya: „Ha nincs erős KDNP, nincs erős Fidesz-KDNP szövetség, és nincs győzelem 2026-ban”. Innen látszik, milyen egyszerűek a dolgok, és az is, hogy akkor nekünk már más dolgunk sincs, mint a körmünket reszelgetni, meg vicceket mesélni a szomszédnak.

Állításunk igazolásául azt adjuk elő, hogy a KDNP mint olyan, soha a büdös életben erős nem volt, ha állagát meg szeretnénk határozni, akkor a potyautas lenne a legmegfelelőbb. Illetve tán egy élősködő, amely csücsül a Fideszen, de nem a vérét szívja, hanem halad annak monolit tömbjével együtt valahová mindenféle önálló entitás nélkül. Ha úgy tetszik, KDNP önmagában nincsen is, hanem a Fidesz térdre csuhások tagozata, s épp ezért vele kapcsolatban az egyetlen kérdés, hogy nem szégyelli-e magát. A jelek szerint nem.

Hanem inkább folytatja. De, hogy mit, az még így is nehezen kihüvelyezhető, mert az volna az egyetlen biztos támpont létezésének igazolására, ha legalább egyetlen egyszer önállóan megméretné magát, de ilyen nagyon régóta nem volt, és soha nem is lesz. Semjén helyében ebből fakadólag megpróbálnánk kicsit visszafogottabbak lenni, ehelyett azonban a fővadász azt hangoztatja, ez a pártszimbiózis az évszázad legsikeresebbike, amivel vitatkoznánk. Az MSZMP ugyanis többször nyert, van még mit tanulni tőlük.

Ugyanakkor az is érdekes, hogy a nevében – de cselekedeteiben nem – keresztény párt létjogosultsága egyáltalán igazolható-e, ugyanis mindenféle számolások és felmérések szerint a magyar társadalomból a kereszténység mint olyan kezd kikopni. Illetve megengedve maximum a hívek az egyháztól csömörlöttek meg, s ez a párt, amely a papsággal oly meleg viszonyt ápol, nagy valószínűséggel hasonló megítélés alá esik. De ez mérhetetlen, hiszen, mint láttuk, a KDNP-t önmagában senki nem vizsgálja, maximum az ÁSZ.

Amúgy azt ezen a ponton ki kell jelentenünk, a magunk részéről egyáltalán nem élcelődünk ezen a KDNP-n, sem Semjénen, hanem olykor iróniával fűszerezett objektivitással nézzük azt, amit létezésük igazolására előadnak. Ez önmagában is megáll egy gyenge kabarénak, ahogyan az volt a vasárnapi tisztújításuk is. Ezen, mint sejthető volt, Semjén újabb öt évre kapott bizalmat attól a néhány tagtól, így az újraválasztása után adta elő, amit előadott a mi legnagyobb gyönyörűségünkre, és nemzetünk javára.  

Hogy maga a fővadász miért érdemelte meg az újólagos bizalmat, az is egy fogós, ravasz kérdés, hiszen egyéni teljesítménye annyi volt, hogy későn fekvő típus. Ez pedig arra tette alkalmassá, hogy éjszakánként a kezébe adtak papírokat törvényjavaslatokkal, s mondták neki, nyújtsd be Zsóti, és ő benyújtotta. Könnyen belátható, ehhez nem kell különösebb képesség semmilyen, a szerepe így a postáskodásban merül ki, illetve másnap reggel a gombok nyomogatásában, mint a bátor százharmincvalamennyi egyik tagja. Ki ne tudná más is ezt, ugye.

Érdemes azonban még visszatérni pöttyet a székfoglaló beszédre, amelyben a fentebb megmutatott hatalmas sikerek mellett szó esett még genderről és migránsokról, csak éppen krisztusi értékekről és tanításokról nem. Nem volt benne tolerancia, szeretet, elesettek támogatása sem semmi ilyesmi. Olyan beszéd volt, amit akármely fideszes vagy épp mihazánkos előadhatott volna, azaz, újólag az önálló létezés totális hiánya mutatkozott meg benne, plusz ennek megfelelően az ordas eszmék természetszerűleg.

Lehangoló. Illetve ciki. Ezt azonban magának a KDNP-nek, s benne Semjénnek kellene látnia, ilyet azonban attól, aki arra tette fel a nyomorult életét, hogy ő és a pártja mindenféle teljesítmény, de voltaképp létezés nélkül is nagyon jól éljen, nem várható. De akkor mi remélhető tőlük mégis, ami létüket igazolná, s azt kell látnunk, semmi sem. Semjén és a pártja is olyan, mint minden ebben az országban, ami a Fideszhez közel került. Addig van, amíg Orbán meg nem unja, s a jelek szerint Semjén azon dolgozik teljes nyelvszélességgel, hogy ez ne történjen meg.

Mint tudjuk, a falat kenyérként vár Trump győzelem bekövetkeztével megszületett a „békeköltségvetés”, mint ami fényes jövőnk záloga. Ha nem is aznap, amikor a szalmahajú pezsgőt bontott, de előkerült azért doktorminiszter urunk fiókjából a dokumentum, ami elmondása szerint nagyon régen ott rejtőzött, de, hogy ki rakta oda, milyen kis manók vagy más mesebeli lények, azt nem árulták el nekünk.

Viszont a kormány – és Orbán, bár ez a kettő egy és ugyanaz – elmondása szerint ez a költségvetés a 2025-ös Kánaán eljövetelének letéteményese, az új gazdaságpolitika záloga, bár népünk még nem bólintott rá a nemzeti konzultáción, a baj tehát ez lehet vele. Vagy éppen valami más. Mondjuk, hogy Brüsszel megint áskálódik és hazánkra tör, ráront mintegy a nemzetünkre a baloldal képében, amikor azt mondja, ez az iromány egy nagy kalap szar.

Bár, mint tudjuk, Brüsszelnek volt gyerekszobája, tehát nem használ ilyen illetlen szavakat. Inkább úgy fogalmaz, „a magyar költségvetési terv hiányos, és megbízhatatlan adatokon alapul”. Hogy félreértés ne essék, az EU középtávú tervet nézett, aminek azonban értelemszerűen része a jövő évi is, és erről állapította meg, bajok vannak az abban vázolt gazdasági növekedési tervekkel, a tervezett inflációval és a kamatkiadásokkal is.

Az alapokkal tehát, amire értelemszerűen mást építeni nem lehet, csakis légvárat, ilyen szülinapos ugráló készséget a gombák számára, amíg ki nem pukkan. Az utóbbi években ez minden alkalommal be is következett, és Nagy Márton jó miniszter urunk dolga volt a csodálkozás, hogy nem jön az ÁFA, mer’ az online boltok, meg, hogy a magyari szavazópolgár bátortalan költeni. Ilyen cuki kurvaságok vannak utólag mindig.

De a módszer és a szándék, ami miatt eszünkbe jut Virág elvtárs bölcsessége, ami ebben az esetben megfordul. Emlékezhetünk a magyarázatra, miszerint: „Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén”.

Mint látjuk, a jelenben az imperialisták résen voltak, így az a kamu, ami a dokumentumokban megjelent, nem nekik szól, hanem valaki másnak. S ha abból indulunk ki, hogy a Fidesz gombái és moszatai elalvás előtt nem a magyar költségvetés számait olvasgatják az ágyban, s mint látjuk, az EU is résen van, a Fidesz senki mást nem vág át a hazudozással, mint most már saját magát. Illetve persze másról lehet szó. Hogy a költségvetés nekik csak maszlag.

Úgy is bánnak vele, amit rendeletileg lehet hetente módosítgatni, ami semmi egyéb, mint folyamatos tűzoltás, lukak tömködése, a pénzek pakolászása ide meg oda, hogy össze ne roskadjon az emlegetett légvár. Viszont ehhez képest van a gombák képébe tolva, amit ők már fel is tudnak fogni, a folyamatos jövő idő, mint amikor lehagyjuk, kanyarban előzzük, a valóságban azonban most már csak pöfögünk a sor végén. Tehát minden csak káprázat.

Hogy mennyire így van ez, azt az is bizonyítja, ezzel a lebukással párhuzamosan a KSH-val is baja támadt jó Nagy Márton miniszter urunknak. Az „adatok körültekintő értelmezésére” hívott fel Orbán aktuális kedvence, ami az ő képzeletében annyit jelentett, hogy a fogyasztás növekedését nem úgy kellene vizsgálni, ahogyan az szakmailag bevett, hanem voltaképp hasra ütve. Olyan évet venni hasonlító alapul, ami biztosan diadalmas eredményt mutat.

Hogy megértsük, a nagymártoni módszertant, szerinte úgy is lehetne 2003-as számokat nézni, hogy mondjuk 1963-at vesszük alapul, amihöz képest a siker valóban észveszejtő. Most kicsit túloztunk, de a lényeg ez, és itt is, még egyszer is nehezen érthető, ezt most miért. Bár tudjuk, a diadalmi jelentések miatt, amire azonban ilyen körülmények között, amikor a számok már semmit nem jelentenek, az ég egy világon semmi szükség nincsen.

Csakhogy, most így belemenni a jövőbe elég merész vállalkozásnak tűnik. Mert a konjunktúra idején, amikor számolatlanul ömlött a pénz, el lehetett takarni a teljesítmény hiányát, most azonban éppen ez bukik a felszínre, bebizonyítva azt, hogy a Fidesz kormányzása tizenöt esztendőn át nem volt egyéb, mint kamu. Egyszer minden kiderül, és egyszer mindennek meg kell fizetni az árát, csak az nem mindegy, ezt ki teszi meg. Mi fogjuk.

Te fogod én nyájasom, bár eddig is te tetted. Mert ebben a dzsumbujban egy fix pont azért akadt, s ez a fideszfiúk gazdagodása, közkeletűen a lopás, s amíg volt miből, az ország is eldöcögött. Most azonban fölös pénz nincsen, viszont mégis kiveszik a jogtalan részüket, következésképp onnan hiányzik, ahonnan a leginkább fáj, s innen és ezért jön a szemfényvesztés, a számok babrálása, ami mögött azonban semmi sincsen. Ami a vég kezdete.

Szép lassan keretbe foglalódik, kijegecesedik mintegy az a tahó botrány, amit Menczer kavart Pécsen, amikor Magyar Pétert pocskondiázta majdnem negyed órán át. Úgy tűnhet, hogy a kelleténél többet foglalkozunk az esettel, sőt, már hallani véljük a hangokat, miszerint nem ezen kellene méláznunk, hanem más, fontosabb dolgokon, hogy ez is csak terelés, és még az is lehet. Ugyanakkor mégis szükséges minden oldaláról alaposan megvizsgálni, hiszen erősen úgy tűnik, most már ez lesz. Hogy ez a jövőnk.

Kiábrándító és iszonytató, ahogyan új korszakba lépünk, ami azonban mégis annyira ismerős az elmúlt század első harmadából, amikor bimbóztak az ordas eszmék, és találtak hozzá hangot is, embereket is, utcai harcosokat úgyszintén. Doktorminiszter urunk pénteki, kossuthi szeánszán nyomta rá a jóváhagyás pecsétjét erre a szép, új (illetve nagyon is régi) világra, midőn is megveregette ennek a Menczernek a buksiját – amitől neki meg orgazmusa támadt, hogy élvezi ezt az egész mocskot. „Szóvivőként pont ez volt a dolga.”

Ezt kappanhangozta bele a kajla világba maga Orbán Viktor, amiben a legkisebb hiba az, Menczer nem a szóvivője neki, hanem a kommunikációs igazgatója (állítólag), de kicsire nem adunk. Arra azonban már igen, hogy mi az, ami „pont ez”, s amiről a magyar politikai élet szereplői annyit mondtak, ilyen eddig még nem volt, aztán legyintettek egyet, és csak magukban tették hozzá, hogy most meg már van. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, pedig éppen, hogy nem az. Inkább hányni való, hogy egyértelműek legyünk.

Doktorminiszter urunk azonban nem elégedett meg ennyi örvendezéssel, tovább ragozta a gyalázatot, a maga megszokott módján hülye képekbe foglalta az agyában gomolygó gőzöket. „Aki szelet vet, vihart arat, vagy ahogy adventkor mondanám inkább, aki kardot ránt, kard által vész el”. – mondta egyetlenünk, amihöz már csak a boldog karácsony hiányzott, helyette azonban még annyit hallottunk: „Meglátjuk, hova fejlődik mindez”. Itt föltennénk a kezünket a padban, hogy tantóbácsi, én tudom, de nagy valószínűséggel mindenki tisztában van vele.

Itt közbevetőleg azért megjegyeznénk, hogy miniszterelnökként vajon komilfó-e így beleállni egy ilyen történetbe, illetve egyáltalán belefér-e egy ilyen hivatalba, hogy pitbullokat uszítunk akárkire. Könnyen belátható, nem igazán, mi több, egyáltalán nem, amiből viszont az a kérdés fakad, micsoda is Orbán Viktor ebben a visszataszító történetben. A megítélést azonban mindenkinek a gusztusára bízzuk, hogy mondja ki magában, avagy ordítsa bele a tajtékos égbe. Ettől sem lesz más, de talán egy kicsit jobb a zaklatott léleknek.

Mert az sem teljesen világos, hogy miután doktorminiszter urunk végzett a Kossuthban, utána milyen minnőségben fogadta a Karmelitában a Patrióták Európáért uniós parlamenti képviselőcsoport tagjait. Mert fogadta, feledve újra, hogy ebben a pillanatban ő még a soros elnöke volna annak a képződménynek (lásd: EU), amelyet amúgy szétverni óhajt. Persze igazán e célból érkeztek hozzá a patrióták, meg az akolmeleg miatt, amit Budapesten érezhetnek, mert Brüsszelben (Strasbourg) nem igazán. Kell egy kis összebújás.

Orbán azonban, mintha még a Kossuth stúdiójában lett volna, ugyanott folytatta a patriótáival is, kijelentve: „A patrióták a brüsszeli elit egyetlen valódi ellenzéke, Európa új hangja, amelynek hallatán Brüsszel megremeg”. És ezen a ponton állunk meg egy kicsinyt, mert tudjuk, ezek a patrióták Orbán játékszere, nagyságának igazolásául hozta létre az egész bagázst, így, ha annyira nem is, mint idehaza, de a hangjukat is ő szabja meg. Történetünk elején azonban azt láttuk, Menczer hangja péntek reggel óta Orbán hangja, ebből fakadóan Európáé is. (Állítólag.)

Erre kell jutnunk a logika kérlelhetetlen útján, azaz, Orbán nem egyebet mondott, hogy szándékuk szerint szétordenáréznák Európát is. Arra is utaltunk, honnan ismerős ez már száz év előttről, van azonban egy aprócska csont itt már a sztoriban, amit úgy hívnak, karantén. Amiben vannak a szuverenista-patrióták amúgy Európában, következésképp, hogy megremegnének, vagy reszketnének, mint a nyárfalevél az EU-ban, az nem igazán látszik. Innen tehát az következik, ez is csak a hazai gombáknak szól. Viszont nekik nagyon.

Mindent szabad. Ez az üzenet voltaképp Menczer szájával, úgy is fogalmazhatnánk, hogy a gyeplő már a lovak közt van, és száguldunk az agresszív ismeretlenbe. Amúgy ettől az egész bulitól a Tisza Párt követőinek száma gyarapodott, ez azonban nem látszik eljutni a csatározó Fidesz tudatáig, így félelmünk az és annyi, minél népszerűbb a Tisza és Magyar, ezek annál agresszívebbek lesznek, és ennek tényleg nem lehet látni a végét, vagy éppen nagyon is. Valami nagyon csúnya és félelmetes kezdődött el, és nem tudni, hol az út vége.

Kicsit még nem tudjuk elengedni Menczer kommunikációs igazgató kezét. Nem széles jókedvünkben vagy szerelmes vonzódások miatt, hanem, mert az ordenáré hangzavar mellett, amit mostanában kavar, mintegy fű alatt olyan alapvetéseket fogalmazott meg, amelyek nagyon messzire mutatnak. Mint tudjuk, a Fidesz országot jár éppen, szorgosan kábítja az ő gombáit, és bármerre is járnak meg kelnek mindeközben, kinyilatkoztatások is születnek a házisajtó számára miheztartás végett.

Amikor igazgató elvtárs Kecskeméten járta az országot, és nem Pécsen ordította le Magyar Péter fejét a jobboldali szellemi és morális fölény nevében, olyat sikerült mondania, ami megmutatja az elmúlt tizenöt évünket, és a hátra lévő mintegy százat is, ha 2026-ban megint győznek. Eddig sem volt jó nekünk, ezután meg még ennyire sem szabad számítanunk. Most is kuss van mindenkinek, de még inkább az lesz, mert mint igazgató elvtárs kijelentette: „Magyarország sorsáról, valamint a legfontosabb kérdésekről és ügyekről csak mi dönthetünk”.

Delikát. Főleg azután, hogyha belegondolunk abba, amúgy mit jelent az ezerszer sárba taposott demokrácia választással és népképviselettel, ami ezzel az egy mondattal fényesen suhogva szállt olyan messzire, hogy a nyomát sem leljük. Eddig sem voltak kétségeink, hogyan képzeli a Fidesz az ország irányítását, de mint látjuk, éppen így. Csak ők dönthetnek, és mindenki másnak kuss van. Viszont az az újdonság ebben a megfogalmazásban, hogy ezek szerint nem csak az ellenzéknek, hanem senkinek nem osztanak lapot ebben a játszmában ezek szerint.

Ebben a kontextusban a választó is arra való, hogy a szavazatával hatalomba segítse – vagy ott tartsa – a galerit, utána pedig csak annyi a szerepe, hogy elviselje, amit a sorsáról a Fidesz határoz. Illetve belegondolva a Párt működésébe, hogy még arról is maga Orbán Viktor dönt, ki finghat a mancsaftban és ki nem, itt áll előttünk feketén-fehéren a diktatúra maga, amelyben „Magyarország sorsáról, valamint a legfontosabb kérdésekről és ügyekről” ő dönt. Menczer részéről ez egy szerelmetes vallomás volt, de senki még csak föl sem kapta a fejét.

Bár miért is tette volna, amikor tizenöt év köznapjai támasztják alá a hatalom efféle gyakorlását, amire Menczer elvtárs, mivel költői kedvében volt, még egy képet is alkotott nekünk. Ugyan a Magyarral folytatott vita kapcsán sikerült ez neki, de kiterjeszthető általános érvényűvé is, amikor igazgató elvtárs arról ábrándozott, hogy „a mi buldózerünk az erősebb”. És máris itt áll előttünk feketén-fehéren a lehangoló kép, midőn a Fidesz gépezete mindent és mindenkit takarít el az útjából, simára gyalulva a világot.

Ezen a ponton pedig teszünk egy kis kitérőt Szijjártó helikopterezéséhez. Nem öncélúan, hanem nagyon is a történetbe illőn, mikor is arra utalunk, megint napvilágra került, hogy a külügyesünk nyolcmillió forintét röpködött kies hazánkban egy olyan úton, amit biciklivel is be lehetett volna járni. Ez önmagában nem érdekes és nem nagy újság, hanem az igen, milyen diagnózis fakad ebből arra nézvést, mire tartják ezek az országot és benne önmagukat, hogy miről döntenek ők csakis és kizárólag teljesen nélküled. Maguknak.

Az, hogy külügyminiszterünk, ha úgy tartja úri-huncut kedve, a házához rendel egy helikoptert, azt mutatja meg nekünk, porbafingóknak, hogy az országot szőröstöl-bőröstül a magukénak vélik, minden eszközét, az összes pénzét és kimerülő forrásait, de még a benne élő embereket, azok sorsát is csak annyiban tartják érdekesnek, amennyiben a saját javukra használhatják. Nagy valószínűséggel erről nem számolnak be az országjáráson, hanem verik a brüsszeli tamtamot és Magyarral riogatnak, mert már csak ez maradt nekik. Igaz, ez sem kevés.     

No most, ide kívánkozik még az is, hogy Magyar ilyen körülmények között hívta vitára megint Orbán Viktort, aminek a politikai hasznát érteni véljük, ugyanakkor mindenki számára egyértelmű, hogy a dolog reménytelen. Meg is kapta Magyar, hogy vele mint pszichopatával kegyelmes urunk szóba nem áll, ez rangján aluli, az ilyesmire tartja a menczereket (összefoglaló néven mind a hasonszőrű degeneráltakat), akik pedig kijelentik, jönnek a buldózerükkel, és véghezviszik, amiről döntöttek. De már ránk se mutogatnak hivatkozásul.

Itt a megszokás szerint kellene valami feloldozás, katarzis a görcsbe ránduló gyomor kigubancolásához, ilyen azonban nincsen. Hanem csak annak a belátása, milyen messze van még 2026 tavasza. Ezzel együtt tudomásul vétele annak is, mi vár még ránk, mi lesz itt, ha úgy érzik a buldózeresek, hogy netán szorul a hurok a zsíros nyakuk körül. Hogy milyen járművük van még esetleg lánctalpakkal, amit nem lesznek restek használni, ha rajtuk kívül más is bele akarna szólni az ország sorsába. Mert ez nem hagyhatják, mint föntebb láttuk.

Amikor ez embernek begyulladnak az izmok a hátán, és alig viselhető fájdalom mellett úgy húzódnak össze, hogy levegőt is alig kap, akkor egészen más szemmel nézegeti a kajla világot. Azért is, mert ülni ettől nem tud, hanyatt feküdni sem, csak oldalvást, hogy ne nyüszítsen és jusson valami éltető oxigén a tüdejébe. Ez az az állapot, amikor a test készül legyőzni a lelket és a tudatot, következésképp a szenvedő megismeri a gombák nézőpontját és beszűkült tudatállapotát, így tanulmányútnak is nevezhető a saját kis Golgota.

Nincsenek jó hírek róla. Másfelől, ha Örkény a groteszk látásmód lényegét abban mutatta meg, hogy mintegy fejre állva szemléljük a világot, ez az oldalsó nézőpont nem hoz derűt a kiábrándító valóságba, hanem inkább felerősíti azt, hogy csak a leghangosabbak szűrődjenek át a szenvedés ködén. Most jelesül Menczer és Kocsis Máté elvtársak. Azon tűnődik az ember, hogy szintet léptek-e, s velük együtt a Fidesz, vagy csupán a mélyben eddig meghúzódó ős-fideszösztön tört belőlük felszínre most kiábrándító-veszélyesen.

Az emlegetett két úr a köztörvényesség határát súrolva, vagy már át is lépve azt méregeti, meddig tűr az ember, mikor pattan el a húr Magyarban és úgy általában mibennünk, hogy aztán, ha ez megtörténik, két kézzel mutogassanak ránk, és teli pofával ordítsák az agresszív baloldalt, mint akik veszélyt jelentenek a nemzetre, Mária nénire és a NER-re. Egészen egyszerűen gyalázva cukkolnak minket, s hiába tartjuk magunkat Störr kapitány apukájának intelmeihez (Füst M.: A feleségem története), miszerint „légy nagyvonalú”.

Illetve nem is hiába, hanem nagyon nehezen. Mert hogyan is lehetne viszonyulni Kocsis Máté felméréséhez, amelyben a híveit arról szavaztatja, ha „libsi” újságíró vetődik valamely rendezvényére, vagy menne rá, akkor egyszerűen tiltsa ki, verőemberekkel dobassa ki, vagy elég lesz simán lincshangulatot teremteni, hogy maguktól meneküljenek. Ez utóbbi amúgy a Fidesz egész, mostani másfél évtizedes működésére jellemző, tehát ezért nem olyan nagy nóvum, de így szó szerint nem mondta ki a sok utcai harcos. Ám most ez is megtörtént.

Túl azon viszont, hogy Kocsis hangulatot kelt és gyűlölködik szokás szerint, ebben a szavazósdiban, mintegy felhívásként benne van az uszítás a csőcselék számára, akárha 2006, hogy az öklükkel – nem mint akkor megszerezzék -, hanem mint most, megvédjék a hatalmat. Ilyképp Kocsis nem tesz egyebet, mint sunnyogva és göcögve (mert azt hiszi humoros) ágyaz meg egy lehetséges polgárháborúnak. Vagy, ha annak nem is, mert magyarok vagyunk, egy jófajta utcai zavargásnak, amikor a karhatalom most majd az ő oldalán áll.

Viszont az egész azért elképesztően és kiábrándítóan aljas, mert olyan, mint amikor a rab állatot a ketrecben bottal böködik, cukkolják mintegy, tudva azt, hogy a rács védi őket. Menczer viszont ennél is sokkal tovább megy, ő egyszerűen azt akarja Magyar Péterből kiprovokálni, hogy üsse meg, fejelje le, boruljon el teljesen az agya, amit aztán szintén teli pofával ordítva lehetne mutogtani, hogy lám, ez a Magyar milyen agresszív, a Jucus is elmesélte Hajdú Péternél, s íme, itt a bizonyság reá. Lehangolóan átlátszó ez egész.

Ennek ellenére hatalmas veszélyeket rejt magában, hiszen nem tudható, mi lesz a bővebb folyománya annak, ha elpattan egy húr. Magyar egyelőre még elegáns, s miután ez a Menczer Pécsen megcsinálta az ordenáré cirkuszt, csak annyit kérdezett, hogy ez már a beígért szakmai vita-e, vagy valami más. Magyar ösztönösen tartotta magát Störr kapitány intelméhez, és csendesen nagyvonalú volt, csak az a kérdés, ezt így meddig lehet ép ésszel és idegekkel bírni. Kitart-e a fegyelem 2026-ig, vagy eredményes lesz az ordenáré aljasság.

De ugyanezek a kétségek merülnek fel a többség számára is, akik rendszerváltást akarnak, és a hatalom minden elképzelhető módon mocskolja őket. Téged is, én nyájasom. És ugyanígy az is a homályos jövőbe vész, hogy a gombák, moszatok, utcai harcosok átmosott és föltüzelt agya mikor jut olyan állapotba, amikor azt a parancsot kapja, hogy ütni kell. Már vannak erre utaló jelek, mocorognak az indulatok, hogy menni kell megvédeni a vezért, az ő hatalmát, az egész kiábrándító NER-t. (Savas bácsik, esernyős nénik.)

Ilyeneket látott az ember oldalvást fekve ebben a pár napban, és azon gondolkodott mindeközben, mi a rosszabb. Csöndben és nyögdécselve szenvedni a test szorításában, vagy a megmaradt tudattal látni azt, az ország sincsen sokkal jobb állapotban, mint a fulladozó beteg. Tehát, hogy kint sem jó, de idebent sem, és csak egy kérdés maradt: mikor lesz már ennek vége. A fájdalomnak is, meg az ország gyalázatának is, a meg sem kezdődött télnek, az ordításnak és a mocsoknak, de most az a rossz hír, hogy olybá tűnik, sohasem.

Matolcsy György szerint az évtized két legjobb éve következik. Ezt a jegybankelnök – akinek egyébiránt erősen kifelé áll a rúdja – a Nagyvállalati Klub csütörtöki találkozóján vizionálta, innen nézvést tehát alapból lehet, hogy nem is a lakosságra gondolt, mint aki el fog alélni a gyönyöröktől. Nehéz is lett volna, hiszen ezzel párhuzamosan a nyugdíjasok szemszögéből és nevében egy szakértő cinikusnak, érzéketlennek és a hatalom gőgjének nevezte a 3,2 százalékos jövő évi emelést, ami majd egy kiló kenyérre lesz elég.

2025 tehát nyugdíjas szemmel kilőhető, mint akiknek annyira jó lenne, de úgy nagyjából ez a véleménye azoknak is, akik a minimálbér emelését véleményezték. Ez a két társadalmi csoport kitesz vagy ötmillió honpolgárt, akik ezek szerint megszenvedik az elkövetkező esztendőt (is), a maradék még nem nyilatkozott. Hogy borítják-e már a tejet meg a vajat a kádba, hogy abban feredőzzenek önfeledten. Innen nézvést tehát nem tudjuk azt, mi lesz az a csoda, amit amúgy várunk Orbán Viktor útmutatásai alapján, így Matolcsyt is kevéssé értjük.

Főleg azért mégpedig, mert momentán folyik épp a kis magánháborúja Nagy Mártonnal, s ennek keretében az MBN (Matolcsy) épp most jelentette ki, hogy mostani miniszter urunkat annak idején a sorozatos szakmai hibák és vállalhatatlan vezetési stílusa miatt rúgták ki. No most, mint tudjuk, Matolcsy megy, Nagy Márton viszont gazdasági csúcsminiszter lesz, azaz, igazán nehezen érthető a Kánaán-várás, vagy Matolcsynak már édesmindegy, és össze-vissza beszél, miközben várja az útilaput a talpa alá.

Valami ilyesmi is lehet a levegőben, hiszen a forint árfolyama napok óta kitartóan zuhan, tegnap benézett 415 fölé, ugyanakkor azt is tudjuk, a jegybank egyik feladata lenne ennek megakadályozása, ami ellen jól láthatóan Matolcsy semmit nem tesz. Helyette ő is a fényes jövőről álmodozik és azt jósolgatja, mint akinek már minden mindegy. Neki lehet, nekünk meg nem, hiszen a gombákon kívül, akik forinttal fizetnek, tehát nem érdekli őket az euró, mindenki tudja mit jelent a romlás az inflációra nézvést.

Nem sok jót. Így, ha a kormány nyugdíjemelése cinikus és érzéketlen, Matolcsy álmai is azok, nem kellene vele terhelni tehát a megalázottakat és megnyomorítottakat, azaz, minket. De még ezen túl is kiváltképp csudálatos, hogy az elmúlt száz év tíz legsikeresebbike után ígérnek nekünk még további kettőt azzal az etetéssel, hogy ez az új gazdaságpolitika sikere lesz. Ha újra van szükség, az annak a bizonyítéka, hogy az elmúlt tizenöté minimum nem volt megfelelő, így minden eddig hazudott hatalmas siker is érvényét veszíti.

Ehhöz képest Matolcsy szerint a magyar gazdaság az újrakezdés és újjászületés felé halad, csak erről nem ártana értesíteni a gazdaság szereplőit is, akik pedig haldokolnak. Kivéve az oligarchákat, mert például a jövő évi békeköltségvetésben fix tételként szerepel, hogy a nemzet vejétől százhúsz milliárdért vesz az állam irodaházat. Erről mondták más gazdasági szereplők, nagy valószínűséggel nincs Magyarországon olyan vállalkozó, akinek a jövő évi tervei között szerepelne százhúsz milliárd biztos bevétel.

Hogy Matolcsy meg Nagy Márton csodaváró ilyesmikre gondolt-e doktorminiszter urunkkal együtt, aki szerint – mint emlékezhetünk – jövőre soha nem látott dolgok fognak történni hazánkban és hazánkkal, az nem ismeretes, de innen nézve nem is érdekes igazán. Mert, hogy mi van az álmok birodalmában és mi a bolti pénztárnál, ezeknek semmi közük egymáshoz, következésképp a sorsunkra nézvést irreleváns minden, ami ezeknek a szájából elhangzik, most már sajnálatosan tizenöt hosszú esztendeje.

Visszatérve Matolcsyra, a csodaváró szeánszon az is kijött a szájából, hogy a családok által érzékelt infláció pedig mintegy kétszeresen haladta meg a hivatalos rátát. Innen látszik, hogy azért vannak tiszta pillanatai, de, hogy most megint elengedi az árfolyamot, annak a jele, hogy ez nem igazán érdekli. Bár mondjuk, arra a rövid időre, ami még hátra van neki, lehet, hogy mindegy is. Csak akkor ne tessenek bennünket etetni, mint a kacsákat a tóban, különösen úgy, hogy elhangzott más is, ami igazán húsba vág.

Ma Magyarország az EU-ban a negyedik legrosszabb termelékenységi szintjén tart, az élelmiszeripara csak Bulgáriát előzi. Erre nem lehet az osztrákokhoz közelítő béreket építeni – mondta szintén Matolcsy, és ez volt az a pont, amikor az egész katyvasz miatt az emberben elszakadt a cérna, és Störr kapitány apukájára gondolt (Füst M., A feleségem története), aki így fakadt ki egyszer: „Unom és ezt az egészet, unlak én beneteket, de nagyon”. Mondhatnánk, hogy a szánkból vette ki a szót. És tényleg így van.

Lázár Jánost a parlamentben szembesítették a magyar vasút 2024-es állapotával. Fölsorolták neki – ha nem tudná -, hogy az utazóközönség mikkel találkozik, ha vonatozni óhajt úri huncut kedvében. Úgymint: állandóak a késések és a járatkimaradások, a vagonokban nincs klíma, vonatok siklanak ki, mellékvonalakat zárnak be, a sok túlóra miatt a dolgozók fáradtak és azonnali béremelésre lenne szükség, melynek forrását az érdemtelenül kiosztott vezetői prémiumok jelenthetnék.

A miniszter válaszolt is a temérdek gondra, és azt mondta, Trianon a bajok oka. Szó szerint: „Trianon nélkül egyébként miénk volna Európa egyik legmodernebb vasúthálózata, ám az elmúlt száz évben soha nem rendelkezett az ország akkora anyagi erőforrással, hogy újjáépítse ezt a körvasutat is tartalmazó rendszert”. Régen mondtuk azt valamire, hogy delikát, de erre használnunk kell a különös jelzőt, hiszen beláthatatlan távlatokat nyit meg a Fidesz megszokott másra mutogatásában. Most már Károlyi Mihály is játszik.

Azért ő mégpedig, mert a jobboldal (vö.: széljobb) narratívjában a „vörös gróf” tehet mindenről, és nem pediglen a magyar úri osztály feudális szemlélete, de ebbe ezen a ponton nem megyünk bele, mert a végkifejlet szempontjából édesmindegy. Lehet zokogni a nemzeti emlékező gödörben, de az, hogy a magyar vasút a XXI. század közepén szinte működésképtelen, nem igazán eredeztethető onnan. Vagy, ha Lázárnak mégis sikerült, az olyan képzelőerőre vall, ami még nekünk sincsen.

Viszont innentől fogva végtelenül leegyszerűsödnek a dolgok. Ha a vasút széthullása megmagyarázható Trianonnal, akkor semmi akadálya az inflációt is ezzel magyarázni, és ezt ajánljuk Nagy Márton figyelmébe, aki a másra mutogatásban rendkívül tehetséges, de ezek szerint Lázárnak csak jelenthet. Amúgy ez egy kis közjáték volt tegnap az országgyűlésben, kérdés volt meg válasz, aztán minden ment tovább a maga megszokott módján. Ám senki nem tette fel a következő kérdést, hogy Lázár miért szórakozik.

Bár az is lehet, hogy komolyan gondolta, viszont akkor nagyobb a baj, mint eddig sejtettük. Lázár kijelentése ugyanis nincs messze a Nesquik reklámjától, miszerint „Igyál még egyet, és fogd rá a nyuszira”. Ugyanakkor nem mi, hanem a miniszter tett utalást az elmúlt száz évre, amiről viszont nekünk jut eszünkbe a főnöke óbégatása a legsikeresebb tíz esztendőről, amiből az a kérdés fakad, hogy akkor miért nem jutott pénz ezidő alatt a vasútra sem. Így föltesszük az egyedül releváns kérdést a’la szintén Orbán: hol van a pénz?

A választ ugyan magunk tudjuk az oligarcha zsebekről, csak Lázárnak is illene bevallania, nem ilyen képtelen mesékkel előállni. De még az is csodás ebben a történetben, hogy mindezek után sem kérdezte meg senki a rókaképűt, ezt most tényleg komolyan gondolja-e, mert még tréfának is elég meredek. Viszont, mint látjuk, a Nap most is zavartalanul süt az égen, mint temetések közben is rendre szokott, következésképp nem történt semmi, tessenek oszolni, és siratni hajdanvolt nemzeti nagylétünket.

Ami persze eloszlik egy Budapest-Debrecen viszonylat alatt, de legalább tudjuk, ki a bűnös. Vagy Károlyi, vagy pediglen a nyuszi, innentől fogva pedig már kabaré az egész. Aminek soha nem lesz vége, amíg ezek hatalmon vannak. Mondjuk azt, hogy ezzel is szintet léptek? Könnyű volna, de nem lenne igaz, mert csak idő kérdése volt idáig is elérkezni a másra mutogatásban, ám, ha a folyamat nem áll meg, még a dínókig is eljuthatunk, illetve ezen a vonalon a kismalac kunkori farkáig épp. Csak az a kérdés, ezek után Lázárt komolyan lehet-e venni.

Még továbbá, hogy eddig hogyan álltunk vele, elhittünk-e egyáltalán valamit is abból, ami a száján kijött, de ez igaz az egész bagázsra is, akikből miniszter urunk fakad, s ami a Fidesz. Kabaré volna, ha nem lenne tragédia, ami itt folyik. Annyi toldásunk még lenne ehhez az abszurd komédiához, Lázárnak már nagyon régen le kellett volna mondania, illetve naponta kéne megtennie. Elég lenne ehhez a MÁVINFORM oldalát szemlézgetni, esetleg csak ránézni, és eloldalogni a kastélyába, ami mindezek ellenére van neki.

És itt, ezzel is eljutottunk egy nagyon fontos fejezethez, mostani feudális urainkhoz, akik élnek, akárha a bizonyos Marci Hevesen, ugyanakkor elképesztő történeteket találnak ki arról, hogy mindemellett az országban miért nem működik semmi sem. Most éppen Trianon miatt. De lehet akármi is, ahogyan van is, és itt nem állunk neki a hosszas sorolásnak Brüsszeltől a háborúig, Gyurcsánytól Magyarig, és így tovább a végtelen történetben. Vége a mesének kedveseim, induljatok vonatozni, és most már szidjatok, akit csak akartok.

Amikor négy évvel ezelőtt Szájer lecsúszott az ereszen, és kiderült róla, amit addig titkolt, de ezután már nem lehetett, maga Orbán Viktor mondta a botrányról, hogy cselekedete nem elfogadható és védhető. Nekünk, akik egy másik dimenzióból nézzük a világot, leginkább azért nem volt elfogadható, mi több undorítóan visszataszító, mert ez volt az az aktus, amikor kiderült, az ereszes ember olyan életet él, amelyet a pártja – az ö munkásságának is köszönhetően – megbélyegez és üldöz.

Ebből a kettősségből az fakad, hogy Szájer nem hős, nem áldozat, hanem szaralak, amit akkoriban saját maga is beláthatott, nem véletlenül bujdokolt el állítólag még a szakállát is leborotválva. Hogy négy év nagy idő-e a teljes feledéshez és rehabilitációhoz mindezek után, azt mi nem tudjuk, abban azonban teljességgel bizonyosak vagyunk, ha magunk estünk volna hasonló bűnbe, mi soha nem nyertünk volna bocsánatot. Még a keresztényi szeretet nevében sem, amúgy meg pláne. És sőt.

Amikor pár héttel ezelőtt Schmidt Mária azzal állt elő, hogy Szájerre bízza az úgynevezett Szabad Európa Intézetet (amelynek a nevével is sok mindent pofán köpnek), s ebben Szájer „szellemi, szakmai, elemző, tanácsadói természetű” munkát végez majd, azt gondolhattuk, csak elfogyott a félretett pénze, és a Párt – nem feledve alja érdemeit – ekképp nem hagyja őt az út szélén. Akikben van még csöppnyi morális érzék, fölháborodtak ezen, mert mást nem tehettek, hiszen a Fidesz lényegét fedezték fel az aktusban.

De a Fidesz esszenciája az is, hogy ennyivel nem elégszik meg, s mintha bármilyen eresz a világon sem volna, most nekiláttak makulátlan és megdicsőítő szobrot faragni a menekülő embernek. És nem más, mint a first lady, maga Lévai Anikó vett részt ebben megfelelő kisegítő személyzettel, úgymint G. Fodor Gábor és megint csak Schmidt Mária. Ők voltak azok – többek között -, akik bemutatták nagyon vidám hangulatban Szájer interjúkötetét, egyben méltatva „fantasztikus”, „páratlan” szellemi képességeit, ami ezek szerint van neki.

Még az is lehet. Mindez azonban erős feltételes mód, ám egyáltalán nem érdekes, hiszen mint föntebb utaltunk rá, Szájer morálisan semmisült meg teljesen, és ez volna az a stigma, amit semmi az ég egy világon le nem töröl. A Fideszt azonban épp ez nem zavarja, ami mindent elmond a Párt minéműségéről, így arról is, mi okozza azt, hogy ezekkel jóravaló ember semmiféle közösséget nem vállal. Sőt, ha módja van rá, messzire kerüli még a szagukat is, bár az az egész országot ellepi. Olyan is, mint látszik.

De nem azért vagyunk itt, hogy nyilvánvaló dolgokról elmélkedjünk, hanem, hogy megmutassuk, maga Szájer miként tér vissza az akolba kétségek és gátlások nélkül. Adomázik a négy évvel ezelőtti dolgokról, s onnan azt tartja érdemesnek megmutatni, „amikor lemondásomkor elmondtam, hogy elfáradtam, azon sokat gúnyolódott a sajtó, pedig őszinte volt”. Itt, mint kitetszik, az elfáradás okáról nem esik egy rohadt szó sem, de leginkább arról, ha nem lett volna az eresz-ügy, a hatalmas fáradtság sem lett volna.

Mindennek ára van. A visszatérésnek is, és nem az lesz, hogy ezért egyszer majd kérnek valamit tőle, mert ez már megtörtént. A „szellemi, szakmai, elemző, tanácsadói természetű” munkája az lesz és annyi, hogy tudományos köntösbe bújtatva szidja teli pofával a nyugatot és az Uniót, tehát voltaképp Menczer 2.0, amihöz nem igazán kell „páratlan szellemi képesség”. Hanem leginkább csordaszellem, s ez az ára a rehabilitációnak. Ez ilyen egyszerű, de látjuk, milyen színdarabot rittyentettek hozzá megint, amúgy lejáratva saját magukat.

Ám ki törődik ilyennel közülük, amíg minden: pénz, paripa meg fegyver a kezükben van. És voltaképp az a lényeg, minden más csak eszköz. Szájer is egy partvis a Párt kezében, s ha annyira fényes elme volna, látná ezt. Viszont, ha tudja, és hagyja, hogy most bábozzanak vele, az még többet elmond arról a morális nihilről ami a mélyén van a faszinak. Történetünk ennyi mára, nem több és kevesebb, azonban ez is eléggé kiábrándító. De bárhová is nyúlunk a Fideszben, mindig ez a vége. És ez az egyetlen tanulság.

Kies hazánkban minimálbéren vagy garantált bérminimumon dolgozik uszkve másfél millió ember. Úgy nagyjából a munkavállalók harmada, innen nézve tehát egyáltalán nem mindegy mi az a semmi, amit kapnak. Ahogyan mondani szokás, az éhenhaláshoz sok, bár most már erre se vegyünk mérget, később meg pláne ne, amikor újra elszabadítják az inflációt. Tegnap azonban örömünnep volt, mert megszületett a bérmegállapodás, hogy mennyi emelést kapnak, kaphatnak jövőre, mindazok, akiket ekképp ver a sors.

Valami ismeretlen okú diadallal azt jelentették be harsonaszóra, hogy a minimálosok kilenc, a bérminimumosok hét százalék bruttó emeléssel lehetnek nagyon boldogok, erről azonban, mármint, hogy táncra perdültek-e a hírre, őket senki nem kérdezte meg. A bejelentők azonban helyettük is örültek, ami elnyomta a kétségeket és a lehetséges hangokat, miszerint jó volna, ha a sajtótájékozók a hajukra kennék a százalékjaikat. Már csak azért is, mert még ezzel is a sor végén kullogunk, ugyanis köztudomásúlag hazánkat veri az Isten.

Nem tudni, miért nem szeret minket, akik pedig annyira odavagyunk érte, de még az is lehet, nincsen ebben az egészben semmi szakralitás, csupáncsak a Fidesz cseszett el mindent, de nagyon. Nem foglalkoznánk tehát azzal a csűrdöngöléssel, amivel ezeket a nevetséges számokat előadták, mert még ennek sem engedtek felhőtlenül örülni – bár annyira nem is akartunk -, ugyanis doktorminiszter urunk hozzá tette a maga feltételes módját a későbbi szart már előre elkenve, hogy bármi furcsa is, de így mossa a kezeit.

Mint mondta lelohasztva a vigyort nem a teremben ülők, hanem a futószalag mellett dolgozók szájáról, ez majd akkor sikerül, „ha békeév lesz, és be tudjuk tartani a megállapodásokat”. Aláírták tehát azokat a nyüves papírokat (vö.: megállapodás), viszont ez sem garantál semmit, ha nem lesz békeév. Innentől az a kérdés, mikor fog kiderülni, hogy kitört-e a béke, mert nem mindegy. A szaros kis emelés ugyanis január elsején lép (lépne) életbe, illetve az a kérdés, ha megtörténik, de nem lesz béke, akkor vissza kell-e fizetni a jogtalanul felvett summát.

Mindemellett még királyi többesben újabb feltételeket is támasztott kegyelmes urunk, amikor kiterjesztve a felelősséget azt jelentette ki, „ha csak úgy dolgozunk, mint eddig, nem lesz tartható, a tavalyi és tavalyelőtti gazdasági teljesítménnyel nem fog kijönni.” Itt van egy apró kérdésünk, hogy akkor, ami eddig nem volt bevallva, most bevallatott, hogy szar időszak van mögöttünk, és nem is a legsikeresebbek legklasszabbika, hogy még a Holdról is látszik. Azaz, ki hazudott és mikor, vagy netalán most történik mindez.

Olcsó népszerűséghajhászás volna most elővenni Trumpot, az ő huszonnégy óra alatt békét hozó szerepét, ami a mostani kontextusban ezek szerint még jövőre sem bizonyos. Mi több, mint emlékezhetünk, épp a napokban lett meghosszabbítva a háborús vészhelyzet a tavaszig, tehát immár doktorminiszter urunk sem annyira tuti a dolgában. (Hogy más szándék vezérelné, arra nem is akarunk gondolni – de.)  Ugyanakkor az a lényeges, hogy mindezek majd hogyan alakítják az ígérvényeket, mert megint feltételes módba került minden.

Az egész nyomorult életünk feltételes módban van már tizenöt éve. Nem akarnánk most két kézzel mutogatni mind az összes dologra, ami permanensen jövő időbe lett tolva, legyen elég egy, összefoglaló jellegű „kanyarban előzős” ígérvény, amely tartósan nem teljesül, éppen azóta, amióta ígérik. Ehhöz képest néztük kevéske jó érzéssel, amit ezek ott a színpadon előadtak, de most már nem azért, mert bizalmatlanok volnánk, hanem kormányzatunkkal ellentétben fájóan józan realisták. Nem kellene folyamatosan hasba akasztani minket.

Ez első ránézésre nem tűnik túl nagy kívánságnak, a Fidesz alatt mégis az. Ránézve így újólag a tegnap esti kijelentésekre, azt kell tapasztalnunk, hogy megint ígéretek hangzottak el a semmiről azzal a menekülőúttal, hogy ezek – majd, ha nem teljesül, amit előadtak -, megint másra tudjanak mutogatni. Mégpedig száz karral. Ugyanakkor az is látszik, hogy doktorminiszter urunk világhatalmi törekvései közepette már nincs közöttünk, esetleg csak testben. A száján úgy nagyjából mindig ugyanaz jön ki, mintha egy magnó lenne a gyomrában.

Bár tudjuk, hogy más van. „A jövőben élünk: holnap, majd, ha majd elhelyezkedsz, ha nagy leszel megérted. Csodálatra méltó ez a következetlenség, hiszen végül is meg kell halni.” – ekképp utal Camus bácsi azokra a veszélyekre, amiket a permanens halogatás okoz, de jóllehet, ezzel túllőttünk a célon. Az élet ugyanis nem irodalom és nem filozófia, hanem Trump meg Orbán, viszont nagy józanságot tételez kikerülni a csapdáikat. Bár, ha ez sikerül, attól még nem keres többet senki sem, csak világosabbá válnak a dolgok.

Kilenc évvel ezelőtt Balog Zoltán még miniszter volt, és a csudálatos nevű Emmit vezette. Annak idején épp a közepén voltunk az utóbbi száz év legsikeresebb tíz esztendejének, de annyira, hogy Balog minisztériuma kiadott egy szótárat dolgozói számára azokról a lexikákról, amelyeket nem ajánlatos használniuk. Ezek között szerepelt többek között a mélyszegénység is, ami helyett a rászorult szót ajánlották, holott a kettő egyáltalán nem ugyanaz.

Mint emlékezhetünk, ekkor lett tilos a stadion szavunk is, amely helyett a fedett sportlétesítmény volt az előírt, ami is azt mutatja, hogy a Fidesz szómágiát igyekezett alkalmazni, miszerint, ha valaminek nem ejtjük ki a nevét, az nincsen is. Egyszerű, atavisztikus módja ez a valóság eltüntetésének, voltaképp közel áll a totemista vallásokhoz a tabuk felsorolásával, ehhez csak háncsszoknyában kell elképzelnünk Balogot, és készen is van.

De hol van már Balog, hol a tavalyi hó és az Emmi. Ez egy teljesen új világ azóta régi ösztönökkel, a Fidesz semmit nem tanult és nem is fejlődött, a módszer ma is az, hogy amiről nem beszélünk az nincsen is. Egy sajátos buborék képződik így, amelyben permanens a boldogság, a kerítés kolbászból van, voltaképp a tökéletes társadalom mindjárt készen is volna, ha nem zavarnák meg oda nem illő elemek, mint mondjuk a hajléktalanok például.

Igaz, hogy a párhuzamos univerzumok egyikében, amelyben éppen Rétvári Bence él, nincsenek ilyenek, ellenben viszont Szentkirályi Alexandráéban meg igen, úgyhogy ennek a kettőnek minimum meg kellene egyezni az igazságról. Mert amíg Rétvári horizontját valóban nem érik el ezek a szerencsétlenek, a hadügyminiszternéét meg igen, ő azonban ki akarja pucolni őket a világból, hogy, miként fogalmazott, ne kelljen ugróiskoláznia.

Mégpedig a szerencsétlenek vizelete miatt állítólag, amivel a hozzá hasonlóan lelketlen és érzéketlen organizmusokat lehet, hogy maga mellé tudja állítani, a probléma megoldása azonban nem ez. Nem az, hogy télen kizavarjuk őket a mínuszokba, a Fidesz azonban ennyit tud. Egyrészt kriminalizálja őket, másfelől pedig el akarja tüntetni a társadalom szeme elől, hogy megmaradjon a rózsaszínű buborékja vaníliaillattal.

Amúgy nem tudjuk, a hadügyminiszterné látott-e már közelről hajléktalant, és ezzel párhuzamosan afelől is kétségeink vannak, hogy valóban ugróiskolázott-e aluljáróban, ahogyan állítja. S amikor ilyen kétségeink támadnak, akkor annak a meggyőződésünknek adunk hangot, nem akart ő mást csinálni, csak uszítani ellenük a keresztényi szeretet nevében a kaszinós milliárdjai bűvöletében. Hogy szaralak, az egyértelmű, de most a módszertan az érdekes.

A letagadás és eltüntetés, ahogyan Magyar Pétert is ki akarják tiltani például a gyermekotthonokból, mert olyan képeket mutat, amiről amúgy a többségnek nincsen tudomása, de annak bizonyítékai, hogy nem olyan körülmények között vannak ott a gyerekek, ami megfelelne egy civilizált társadalomnak. Ám nem a körülmények a baj, hanem az, hogy kiderültek, s nem a Fidesz a bűnös ezért, hanem, aki megmutatta, azaz, Magyar.

Olybá tűnhet egyébként, hogy sok gondunk közt ezek tán a legkisebbek, de valljuk azt a nem is tudom, kitől származó gondolatot, hogy egy társadalom minőségét az mutatja meg, ahogyan az elesettjeivel bánik. Ebből a szempontból – is – Magyarország tehát megbukott, illetve a kontroll nélkül másfél évtizede uralkodó Fidesz, de voltaképp ezzel sem mondtunk sok újat, csak árnyaltabbá tettük az aljasság képét. (Vö.: Iványi).

Lehetne még nagyon hosszan sorolni az annyit is érésről kialakult elméleteket, nem vagyunk azonban kellően szép lelkek a dráma leföstéséhez. Ezért folyamodunk J. A. polgártárshoz szépségeiben, miszerint „aki szegény, az a legszegényebb”. De társadalmunknak az a része, amelyik éppen csúszik le az aluljárók színvonalára, még ők is megvetik a náluknál szerencsétlenebbeket, míg ott nem találják magukat, de akkor már késő lesz.

Várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is – zárjuk a mai evangéliumot emlékeink szerint Schopenhauerrel (bár nem biztos), ám, ha már szóba került, Szentkirályi figyelmébe ajánlanák a filozófus gondolatait arról is, hogy nincsen joga ürücombot zabálva a szegények fölött ítélkezni, így nagyon hasznos volna az ugróiskolás álmait másnak előadni, mert meg fogunk haragudni rá. Bár, ha belegondol az ember, ezen már rég túlvagyunk.