blogin.hu

Ugyan sejtettük, de nem gondoltuk volna, hogy eljön ez az idő is. Lamentálhatnánk itt Rákosi-, vagy Horthy-korról, sötét fasizmusról vagy elrettentő kommunizmusról, de azt kell látnunk, hogy a NER-ben mindkettő jelen van egymásba gabalyodva, megspékelve műkeresztény feudalizmussal, amit ma már bízvást nevezhetünk Orbánizmusnak is. Mert az. Azt is látjuk, hogy ennek kivirágzásához nem elég a névadó tébolyodott gondolatisága, narcisztikus hatalomvágya, mert ha nem volna hozzá rajongó fogadókészség, nem telepedhetne a nyakunkra, pedig azt látjuk. Szügyig vagyunk benne, s egyre csak merülünk.

Újabb, az eddigieknél mélyebb és sötétebb stációját tapasztalhattuk meg ennek a csepeli Jedlik Ányos Gimnázium felújítás utáni avatásán, ahol huszonkét milliárdot áldoztak az „orbán viktor álávju” életérzés kifejezésére és megörökítésére. A szerencsétlen diákok a frissen átadott átnevelőtábor falán nemzeti keretben olvashatják a falra applikálva „Magyarország hét törvényét”, amelyeket Orbán Viktor hagymázolt a három év előtti augusztus 20-i beszédében, de ebben a formában olyan lett, mintha Mózes hozta volna le a hegyről a kőtáblákat, amelyek tartalma alapján aztán és azután élni muszáj.

Ha nem emlékeznének arra a beszédre – bár miért is tennék, hiszen Orbán naponta fossa tele a rádiót, a Facebookot, most már a TikTokot is, illetve az ötszáz KESMA lapját a „bölcsességeivel” -, felidéznénk azért, és egyben megmutatjuk azt is, mit kell olvasgatniuk a csepeli gimnazistáknak órára menet és jövet, kifordulva az iskola kápolnájából (mert azt is kaptak), ahelyett, hogy a lányokkal mórikálnának vagy élnék a diákok más jellemzőjű életét. De ők Orbán törvényeit kapják a képükbe, hogy el ne feledjék egy pillanatra se, hol élnek, s miszerint kell élniük, ha az iskolából kikerülve boldogulni akarnak a nyomorult életben.

1./ Haza csak addig van, amíg van, aki szeresse!

2./ Minden magyar gyermek újabb őrhely!

3./ Az igazság erő nélkül keveset ér!

4./ Csak az a miénk, amit meg tudunk védeni!

5./ Minden mérkőzés addig tart, amíg meg nem nyerjük!

6./ Határa csak az országnak van, a nemzetnek nincs!

7./ Egyetlen magyar sincs egyedül!

Nem mennénk végig darabonként az orbáni szentenciák primitív hülyeségén, mert első ránézésre is látszik, hogy egy jobb falusi konyhai falvédőn különb és tartalmasabb szövegek találhatók. De Orbántól sajnálatosan ezt szoktuk meg, s amikor mindenféle alkalmakkor a kappanhangján ilyeneket présel ki magából, csak legyintünk, hogy megint elmentek neki otthonról, és kavicsot rugdosva megyünk tovább. De leírva, és egy iskola falán, mint életre szóló, s azonn végig kísérő bölcsességek? Hát milyen elcseszett helye már ez a világnak, tesszük fel a kérdést, és rá is bólintunk, hogy hát a valaha volt hazánk.

De nem is ez, hanem a szervilis elképzelés, szándék és megvalósítás, hogy kinek jut ez az eszébe, milyen pártértekezleten, ki bólint rá, és a munkás, amikor megvalósítja, nem szégyenkezik kicsit? Úgy tűnik, nem. Az eredőjét sejteni véljük, hiszen a primitívségig Lojális Németh Szilárd a Fidesz csepeli gauleitere, aki minden egyes cselekedetével Orbán seggében van tövig, de valaki szólhatna neki, hogy ezt, ilyet azért mégse kellett volna, mert azoknak ad muníciót, akik azt rebesgetik, hogy ez itt egy jófajta diktatúra. Sőt, bizonyságot is ad reá. Csakhát a gyerekek, és az ő képlékeny lelkük, ami a szemünk előtt veszik el.

Amikor mindeme borzalmat felavatták, Maruzsa államtitkár adott hozzá indoklást. Tőle azt tudhattuk meg: „Fel kell vállalni, hogy az oktatási rendszer nemzeti alapon áll, mert a kormány ezzel próbálja ellensúlyozni a világhálóról nap mint nap a gyermekekre ömlő globalista környezetet”. – De egyáltalán nem tisztelettel megkérdezzük akkor, hogy ez volna a nemzeti alap? Az Orbán baromságai? Már nem is Szent István és folyományai, intelmek vagy Mátyás csontjai, nem Széchenyi, illetve akárki, akinek azért kis súlya van, hanem a falvédős ökörségek, mint néplélek és igazodási pont, életvezetési útmutató?

Kitetszik, hogy egészen elképesztően mélyre süllyedtünk. Odáig, ahová nem is gondoltuk volna, és ezek az alapok, illetve alakok éltetik a NER-t. Amiről nem tudjuk meddig áll majd, de már mindegy is. Felfoghatatlan az az anyagi, erkölcsi, de legfőképp szellemi kár, amit ez a tolvajbanda az hazánknak okozott, s ebben a pillanatban már olybá tűnik, ebből talpra állni az ország, ha eltakarodnak is, soha nem fog. Menekítsétek fiaitokat, lányaitokat, unokáitokat, és fussatok ti is minél messzebb innen el. Mert Magyarország, mint úgy ahogy élhető hely a Föld nevű bolygón, végleg megszűnt létezni. Már csak a füstölgő romjai látszanak.

Az a legszebb az egészben, hogy a kereszténység legfőbb szimbóluma – amiből a neve is ered, így pedig igazán delikát – egyes történészek szerint egészen egyszerűen kitaláció, másképpen blöff. Arra hivatkoznak ugyanis, hogy a Bibliában szó nem esik sehol sem keresztről, mint amire Jézust megfeszítették volna, hanem egészen profánul annyit írnak az eredeti görög szövegben, hogy Mária fiát „fellógatták”. Nem fölakasztották természetesen, hanem egy ismeretlen kinézetű alkotmányra – netán egy élő fára – rakták, szegezték föl.

Ilyképp azok a képek, amelyek őt milliószámra kereszt alakú fára fölszögezve ábrázolják, nem felelnek meg a valóságnak, de ebben ez a kisebbik baj. A nagyobbik a keresztény egyház szimbolikájának, s innen nézvést létének megkérdőjelezése, de ezzel olyan vizekre evezünk, ahová most egyáltalán nem indultunk, pedig tényleg szívesen mennénk a bennünk erősen élő agnoszticizmus miatt. Illetve momentán leginkább azért, hogy a kereszténységet oly hangosan óbégató Fidesz és csatolmányai orra alá dörgöljük.

De megy ez másképp is. Örkény módján, aki azon elmélkedett, hogy mitől paprikafüzér a parikafüzér, hogy a madzag teszi-e vagy valami más, fölteheténk azt a kérdést is, mitől kereszt a kereszt. S mitől olyan legfőképp, amelynek léte minket suttogásra és fönnakadt pátoszos szemekre kényszerítsen, de ez nem eldönthető teljes bizonyossággal. Kies hazánk kormányzó pártjai és tömjénszagú funkcionárusai azonban telepakolják az országot útmeni, hegycsúcsi, mindenféle fa-, beton és még ki tudja miből nem készült kereszt alakú alkotmányokkal.

Túl azon, hogy mit sem törődnek azon – többségben lévő – honfitársaink érzékenységével, akik nem hisznek abban, amiben ők, ha a teljesen fölösleges és a saját hitüket (ha van egyáltalán) ország-világ képibe toló, térítő szándékú keresztjeikkel valami történik, akkor megy a sipítás, lamentálás és a keresztényüldözés tételezése. Mi több, azzal is cukkolják a rajtuk kívül állókat, hogy a saját úgymond keresztény létezésüket magasabb rendűnek képzelik, ami egyrészt hazugság, másrészt joguk sincsen hozzá egyáltalán.

Ehhöz képest vannak nekünk itt egyre gyakrabban mindenféle keresztek ledöntéséről szóló híradások, amelyek olybá vannak tálalva, mintha az oroszlánok elé lettek volna dobva mind egy szálig. S bár azt kell mondanunk, a felállított keresztek ledöntését nem szakrális, hanem jólneveltség okán nem helyeseljük, mert például az útszéli kutat sem illő lerombolni, azokat a felhorgadásokat, amelyek érzelmeikben olyan erősek, hogy egy kereszt ledöntéséhez vezetnek, ha el nem is fogadjuk, de megértjük. Ez valahol a középkor elleni lázadás.

Illetve törvényszerű is, ha a történelem Spengler által fölvázolt morfológiáját nézzük, de egy KDNP-s mókustól hogyan is várhatná el az ember, hogy ilyet ismerjen. Nem azért tartják. Viszont néha önmaguk paródiájába fordulnak a dolgok, mint most a Látó-hegyi fakereszt ledöntése vagy le nem döntése, amihöz már csak a popcorn hiányzik, hogy teljesen élvezhesse az ember a sztorit. Hogy mi lett a keresztből, híd vagy pad, ki döntötte le és miért, hogy ez lázadás vagy sem. Ha tanulságot nem is vonunk le, mert minek, élvezkedni azért lehet.

Nos hát. Nem orbánpárti lapok arról számoltak be nem kárörvendőn, hanem tényszerűen, hogy ismeretlenek ledöntötték a Látó-hegyi fakeresztet, kontextusba helyezve, hogy nem ez az első eset. Azt is leírták, hogy a rongálók ülőkét készítettek a szent alkalmatosságból, amivel profanizálták a vallási eszközt. Hogy úgy ne mondjuk, megszentségtelenítették. Viszont a kereszt gondozói fölhorgadtak, nem ismeretlenek, hanem ők voltak azok, és éppen nem lázadás, hanem felújítás miatt, tehát ne nagyon örüljenek a nem orbánpárti lapok.

Holott nem voltak boldogok, csak tényszerűek, azonban a keresztállítók szükségét érezték a helyreigazításnak, amivel azt szerették volna hangsúlyozni, ez esetben nem lázadás történt, nem üzenetet kaptak a kereszténységet valami miatt nem annyira kedvelő honfitársainktól, hanem csupán ők azok, akik rendet raknak, sőt, betonalapokat építenek annak a keresztnek, azaz, nincsen ott semmi látnivaló. Hogy senki ne örvendezzen a kereszt ledöntésének, mert az a terv része, és ekkor éppen azt feledik el, hogy a tervvel van a baj.

Többségben vannak az országban azok a hallgatagok, akiknek nem tetszik egyáltalán a nagy keresztállítási buzgalom. Mert úgy érzik, és így is van, hogy a Fidesz által kitenyésztett álkeresztények ezzel úgy viselkednek az országban, mint a kutya, amelyik körbehugyozza a területét kijelölve a fennhatóságát, hogy mindenki szagról érezze, ki a Jani azon a részen és vidéken. Nem komilfó egyáltalán a többség akarata ellenére teleszarni a fél világot keresztekkel, s legfőképp felsőbbrendűségi tudattal.

Hogy akinek ez nem tetszik, az értéktelenebb, erkölcseiben csökkent képességű, aki úgy él, mint az ágyékkötős vadak az esőerdőben, akit meg kell téríteni. Mondhatnánk azt, tessenek a négy fal között intézni az Istennel való dolgokat, csak sajnos az ennek a bagázsnak nem megy. Mert a mindenható számára nincsen mondanivalójuk, megkockáztatjuk, közük sincs hozzá, az egészből csak ennyi van nekik, tárgyakkal hirdetni az illékony hitüket. És ami a legszebb, hogy még ezek is – mint ahogyan kezdésnek megmutattuk – lehet, csak egy nagy blöff részei.    

Cigányellenes tüntetést tartott a Mi Hazánk a Venyige utcai börtön előtt, ahol két óhajukat fejezték ki: mondjon le Pintér Sándor, és legyen létjogosultsága a „cigánybűnözés” szónak. Enélkül ők nem tudnak élni nagy valószínűség szerint. Ha nem mondhatják naponta ötször, hogy „cigánybűnözés”, akkor az a nap el van cseszve. Ennél azonban többről van szó, mert az ott megjelentek, akik erősen hasonlítottak valamely futballmeccs „B” középnek nevezett törzsközönségéhez, így egyben az elnöki kegyelemmel szabadult Budaházy híveihez is, tíz éven belül szeretnének hatalomra kerülni.

Hogy hogyan, és akkor mi lesz, az még nincsen meg a fejükben, de erősen sejthető.  A világ minden táján él söpredék, következésképpen a nácizmusra mindenütt van igény. Hol jobban, hol kevésbé, az egyik helyen föllépnek ellene, másutt, mint a NER-ben is minálunk, támogatólag tűrik. Hogy mit mond róla a Fidesz, teljesen érdektelen, mert évtizede kokettál velük, maga Orbán Viktor szólítja meg őket burkoltan vagy utalásszerűen, hogy közülük minél többet magához szippantson, illetve, hogy olyasmiket mondasson ki velük, ami neki terhes volna, de hasznosnak tartja, ha elhangzanak.

A cimboraság Orbán számára felettébb hasznos és kifizetődő. Láttuk ezt 2006-ban, és ez a közös gondolati ív fedezhető fel a Dúró Dóra könyvdarálásától a fóliázásig terjedő ívben is. Azaz, a neonácik teszik meg először azt, amit aztán Orbán lájtosan beépít a saját eszmerendszerébe, azaz, egy csapat ez, és még a gombócot is megzabálják. Hogy mennyire jól jön a hatalomnak, ha az ordas eszméket helyette más mondja ki, arra egy példánk van, hogy Toroczkai lapja, a Magyar Jelen milyen sikeresen pályázgat a Nemzeti Együttműködési Alapnál. Súlyos milliókkal tömi ki a Fidesz a neonácikat, s innentől tényleg mindegy mit beszél.

Vagy, hogy miképp mossa a kezeit. Az is nemhogy következmény, de részükről említés nélkül is maradt, amikor három nappal ezelőtt ugyanezek, csak akkor Novák Előd megszólalásában vérdíjat tűztek ki egy vietnami állampolgárra, csak nem úgy nevezték. Egészen pontosan egymillió forintos nyomravezetői díjat ajánlott fel Novák és a Mi Hazánk egy állítólag szexuális erőszakot elkövető vietnami vendégmunkás megtalálására, mintha maga volna a rendőrség és a bíróság egy személyben. Csak azt nem tudjuk, ezek után hány vágott szemű idegent fognak megverni a neonácik szabadcsapatai.

Arról már nem is beszélünk, mert ebben a helyzetben teljesen fölösleges, hogy a kemény tökű magyar fajú erőszakolók miért nem zavarják a mi nácijaink tudatát, mert a gondolatmenet egyértelmű. Azon a sajtótájékoztatón, ahol Novák a vérdíj kitűzését bejelentette, elhangzott más is, de az is következmény, sőt, visszhang nélkül maradt, arra kell tehát következtetnünk, hogy azokkal a gondolatokkal sincsen semmi baj. Novák „migránsbűnözésről”, és ezek alfajairól, a „cigánybűnözésről” meg „vendégmunkás-bűnözésről” szőtt omló álmokat, de senkinek föl sem tűnt, vagy netán hallgatott róla.

Akkor viszont én beszélek. Mert nem tudom, kitetszik-e, de a „cigánybűnözés”, mint a „migránsbűnözés” egyik ága azon a ki nem mondott gondolaton nyugszik, hogy roma testvéreink nem tartoznak a magyar nemzethez. Ilyeneket beszélt Novák, és voltaképp ez volt a témája a börtön előtti tüntetésnek is, de ott senkit nem fújt képen a rendőrség könnygázzal, feltehetőleg azért, mert nem voltak köztük diákok és tanárok. Nem győzi az ember hangsúlyozni, hogy a dolgok ilyetén alakulása a Fidesznek és Orbánnak éppen jó, mi több, egészen kívánatos és támogatandó. Ez az ő lakmuszuk.

Hogy meddig lehet elmenni a szélsőségekben. De Magyarországot és annak lakosait ismerve a végsőkig.  Emlékszünk Orbán gőzeire élettérről és tisztafajúságról, amelyekkel a Mi Hazánkban testet öltött szellemi mocsokkal pettingel már régóta, csak azzal nem számol, hogy esetleg majd őt magát is leteperik és meghágják azok, akiket most szándékai szerint a szélsőjobb legszéléről saját érdekei miatt használ. Addig eregeti a szellemet a palackból, amíg az belepi az egész magyar ugart. Tartás kellene, morális zsinórmérték, de ilyet a mi vezérünkben ne keressünk. Igaz, már nem is akarunk. Eljátszotta az ehhez való jogait.

Soknevű hadügyminiszterünk két napja büszkén jelentette ki, hogy a magyar honvédségben ismét lesznek huszárok. Huszáregység azzal a bibivel, hogy „nem lovasított” lesz a mancsaft. Akkor biztosan biciklit kapnak a seggük alá. Nem akarnék én hangosan röhögni ezen az operettes múltba révedésen, kedvem sincsen hozzá, de annyit bevallhatunk, amióta ez a soknevű dirigál, elképesztő dolgok történnek a magyar hadseregben. Minőségéről, erejéről vitát nem nyitunk, hanem, mintha Svejkek volnánk, az ő bölcsességével szemléljük azt a kabarét, amit a NER ez ügyben nekünk nagy súlyosan és permanensen előad.

Nem feledjük a belépőt, amikor a soknevű parádés kocsival ment a katonalovak egészsége felől érdeklődni, az volt a belépő a kabaréba, ami azóta is szünet nélkül pereg a vásznon. Ez a soknevű erre épp alkalmas, lévén semmit nem ért a katonasághoz és hadsereghez, valamikor régen a kifestőkönyvében látott huszárokat, az bekattant neki, és most úgy tör elő a mélyből, mint Orbán kisvasútja. Lesz huszár a magyar hadseregben, emlékezzünk meg erről még egyszer, s egyben arról is, hogy nem lesz neki lova. Nem tudjuk, milye lesz akkor a huszároknak, de szomorúak lesznek nagyon, ez egészen bizonyos.

Egy másik soknevű sziporka szerint ugyanis a magyar huszár mindennél előbbre tartotta bajtársát és barátját, a lovat. Nem ragoznám, de most már késő, mert ilyen körülmények között, és ezzel a hatalmas tudással tényleg halovány fingunk sincs arról, mit akar egyfolytában ezekkel a huszárokkal. Értjük a dzsentri vonzalmakat, a képzelt hetyke bajszot, a kártyapartikat meg a bokacsattogtatást, Kukorica Jancsit is értjük, viszont úgy kommunistázni a huszárságra hivatkozva, mint ahogyan ez a bohóc teszi, senki nem tud. A huszárok is el voltak nyomva, mint azt megtudtuk, és ez már Dózsa L. -1942 magassága egyenest.

„A legutóbbi huszárgeneráció tagjai egy diktatórikus rendszer elnyomottjai voltak, akiktől hálátlanul elfordították az egész nemzetet, megtagadták tőlük a vérrel szerzett becsületüket, elesett bajtársaik emlékének tiszteletét és ápolását, majd lefokozták és üldözték őket.” – Ezt bírta mondani a soknevű, amire az ember már csak fölkapja a fejét, ezen a vonalon előbb-utóbb az ÁVH fogja elvinni Bem apót. Csak egyet nem tudunk, az idiótaságon kívül mi indokolja ezt a tébolyt, mert másfajta múltba is lehetne révedni, mi több hazudni is lehetne ügyesebben, de ilyen igényünk nekünk ne legyenek.

A soknevű szájából folyamatosan ömlik a takony. Mindemellett most ez a huszár kattant be neki, a huszárság, amiből aztán sikerült nemzetkarakterológiát meg néplelket fabrikálni, hogy az ember olvasva maga elé teszi a popcornt, hogy innen többet el nem megy, és élvezi a műsort mindhalálig. Mert most tessenek figyelni: „A huszár több mint egy lovas katona, a huszár mi vagyunk, a nemzeti karakterünk egyenruhába öltött lényege”. Ha kiröhögték vagy kisírták magukat gusztus szerint, akkor fussanak neki még egyszer és rá fognak jönni, hogy a soknevű ezzel az ég egy világon semmit nem mondott. Mintha csendben szellentett volna.

Ennyi az egész, egy körömpiszokkal sem több. Viszont ezek szerint ön is huszár, mindenki huszár, még a kiskutya kunkori farka is az csákóban. Viszont idehozom az etimológiát, hogy kellőképpen el tessenek szörnyedni. A huszár szó ugyanis voltaképpen rablót jelent, a szerb-horvát husza-rablás tőből eredve, mai értelemben valamikor a 15. század végétől használjuk mi, de attól még másutt másképp értik. Igaz, miniszterelnökünk is kijelentette, a magyar élettér az nem Lebensraum, de innen is látszik, hogy a mi huszárunk az másutt rabló. Fura képződmények ezek a nyelvek, ahogyan élik a saját életüket.

El lehetne itt szórakozni azon, hogy a huszárbuzulással, ennek nemzeti identitássá emelésével hogyan rablózta le a komplett magyar társadalmat, de az olcsó poén lenne, viszont érdekes. Ami számunkra ennél fontosabb, nem tudna-e véletlenül valami olyanba belefeledkezni, aminek értelme is van. Mert értem én, ha huszárnak nevezi a nyüves magyar katonát, akkor bizsereg az a fura öntudata, Horthy muzsikál a fülébe, és zokognak a főispánok, node, attól a családoknak jobb nem lesz. S ami a lényegesebb, ettől háborút nem nyer. Még csatát se, mint ahogyan a történelemben is elég ritkán. Viszont az egyenruha nyalka, és állva pisálnak a lányok, aminél több nem is kell. Vagy de.  

Nyárzáró képeink közül minden bizonnyal az a legszebb, amelyen mindannyiunk kedvenc Győzikéje az örömöktől tátott szájjal öleli Istenét, szemeiben a tőle telhető legtöbb értelemmel, ami nem túl sok. Orbán Viktornak tök mindegy, Tucker Carlson vagy a „showman” (bár túl sok különbség nincsen), a rajongást és a hatalom részegítő ingereit be kell gyűjtenie, mert különben ott fordul föl a szemünk előtt, és majd habzik a szája. Amellett, hogy a börtönt elkerülje, ezért is kell neki még tíz év – ahogy volt szíves kifejteni a Tranzit nevű izén -, hogy feredőzhessen még önmaga illó nagyságában. Ami elég szűk körre terjed ki.

Ilyen álávjús nénikre, Kis Grofo féle ismeretlen halmazállapotú emberekre, meg akit még meg lehet venni, vagy már amúgy is elment az eszük. Miközben azonban Orbán eltelten és önfeledten fotózkodott a televíziózás rég megzuhant selejtjével, a Tranzit fesztivál ezerrel dübörgött tovább. Ezzel pedig azért kell foglalkoznunk, hogy tudjuk, milyen munícióval jönnek ki onnan az ott – és az MCC-ben, illetve más százmilliárdokkal istápolt tudatmódosítókban – nevelgetett janicsárok, akik majd a következő felvonásban a Fidesz élcsapatát alkotják. Ezek lesznek a jól fizető állami helyeken, ezek haladnak szembe velünk az utcán. Ezek ölnek meg.

Hárman beszélgettek ezen a Tranziton folytatva Orbán íveit, és ezek hárman (Orbán Balázs, Békés Márton, Benkő Levente, mind jól fizetett seggnyaló huszár) is a hatalom megtartásának szükségességéről értekeztek. Nem olyan mohón, mint az istenük, aki, mint emlékezhetünk, még tíz évet szeretne. Ennek a háromnak elég hét is (2030-ig), de annyi mindenképp, hogy „készen legyenek”, illetve, és most azért tessenek figyelni, az „új világrendben” Orbán Viktor lehessen a vezér. Ha nem is Bismarck, nem is király, de azért fejedelem. Ez Orbán, és ezt ezek komolyan is gondolták, állítólag olykor tapsot is kapva. A kábítás tehát működött.

Az új világrendben a magyarok (mármint ez a csürhe) feladata a mindenképpen való szembenállás, ha van sapka, ha nincs. „Különutas” politika kell az Unión belül, amit ezek hárman úgy fogalmaztak meg, „európai vagyok, de normális vagyok”, amiből az a következtetés ered: mindenki hülye rajuk kívül. Ám, ha és netán az Unió lenne olyan badar, hogy egyetértene velünk, akkor mi irányt váltva máris nem azt gondolnánk, amit ők: „Annak kéne lennie az európai stratégiának, amit Magyarország képvisel, viszont, ha Európa is ezt képviselné, akkor nekünk mást kéne kitalálnunk, mert akkor nem lenne megkülönböztető jellegünk.”

Mindenképpen faéknek kell lennünk a kerekek közt, de ennél többet erről nem lehet tudni. Érdemes a logikai ívüket megnézni azonban csöppet. Király vagy uralkodó nincs (mármint Magyarországon), de fejedelem van. Ezt érthetjük magára a miniszterelnökre, a kormánypártra vagy a mögötte álló holdudvarra.  „Ha ez a fejedelmi központ meg tud maradni minden darabjával együtt, akkor létrejön egy olyan hatalmi központ, ami ki tudja tapogatni, milyen utakon lehet menni”. Azaz, nem tudjuk, mit akarunk, de azt nagyon, és semmi nem fontos, csak a hatalom. Valami ilyesmi hüvelyezhető ki ebből az ökörségből.

Erre utal a szeánsz záró gondolata is, miszerint: „Nyerni kell 2026-ban. Szükség lesz minimum a 2030-ig terjedő időszakra, hogy készen legyünk”. Orbán még ehhez kér plusz hármat, mint emlékezhetünk, és akkor már igazán itt lesz a Kánaán. Szép, csak az az egy zavaró tényező van a dologban, hogy sem ezek hárman, sem Orbán nem tudja, a hatalom megtartásán, és mint most kiderült, a permanens kekeckedésen kívül mit is akarnak. Hogy ezen kívül mi a cél, amihez kell a hét plusz három év alaphangon. A legnagyobb baj azonban ebben az egészben az, hogy a tudósítások szerint ezt a delíriumot kitörő taps fogadta.

Kedveseim. Buddhában testvéreim. Tudom, hogy azt mondjátok, kit érdekel, hiszen bajaink ennél sokkal számosabbak, mint például az éhendöglés veszedelme, ami fenyegetéstől szenvedő halmazba jómagam is tartozom immár. Ám ezen túl ott a mindent megülő hangulat. Hogy ilyen harsonaszóra kell elpusztulnunk, hogy ezelől is menekülni kell a barlang mélyire vagy egy fa tetejére, mert máshová alig is lehet, és akkor az ilyen tudatú jóllakottak röhögnek rajtunk, akiket amúgy emberszámba sem vesznek. Mert náluk a hatalom, és az a program, hogy azt mindenáron meg is tartják. Több semmi. Tehát indulok a lombok közé.

Mindenki nyugodjon le. Habár már minden nagyon jó, és mindennel is meg van elégedve, mégis I. Orbán Viktorunknak még tíz évre van szüksége, hogy a nagy mű elkészüljön, és a sorsa, valamint vele együtt a népéé is (ami mi magunk volnánk) beteljesedjék. Kinek így, kinek pediglen úgy. De még amúgy is lehet. Mindig felemelő, amikor őkegyelmessége a sajátjai közt nyílhat ki, ahol semmilyen fékek és gátak nincsenek, nem munkálnak benne, nem mintha másutt ilyen veszélyek leselkednének reá.

Tusványos, Kötcse, most meg Tihany, valami Tranzit Fesztivál, egyre megy, ahol ezek maguk vannak, és akadályok nélkül építgetik az álomvilágukat, fújják a buborékot. Illetve Orbán fújdogálja nekik, ők pedig ülnek benne megvetve a kívül álló világot, ami viszont nekünk jutott. Még tíz év azonban, és mi is benne leszünk. Erről beszélt I. Orbán Viktor ezúttal, hogy aszongya a kétharmad áll, mint a cövek, még a holdról is látszódva, de még semmi nincs készen, még tíz elcseszett év kellene neki. Olyan, mint amilyen eddig is volt.

Nem a levegőbe beszélek, és ennek bizonyságát is adom akkor, amikor slágvortokban idézem meg a mindannyiunk által ismert kappanhangot, hogy önök is olyan tátott szájjal hallgassák az előjövő képtelen tartalmakat, mint a Tihanyban megjelentek: fiatalok, öregek, rajongók és hívők, valamennyien, akik megcsókolják a földet is ott, ő, ahol jár. J. A.-tól elnézést kérünk ezen a ponton, hogy az ő szerelemének sorait vontuk most be az intertextualitásba, de elég a modernizmusból, amikor rohanva haladunk a náci feudalizmus felé.

Orbán Viktor nagykirály tihanyi delirálása során a következőkkel szórakoztatta a megjelenteket, de a híradások miatt bennünket is, és ennek tényleg örülünk. Tehát és azaz: I. O. V. a sorosozáson, a libsizésen és a kommunistázáson keresztül jutott el a Nyugat bírálatáig, Trump csodálatáig, hogy végül megérkezzen az európai politika átalakításáig, amit szívesen vállal magára, és természetesen a nagy magyar célig (NMC), amire szintén vállalkozik, csak kellene még rá vagy tíz év. Alsó hangon, duzzogva, de annyi.

„A magyar rendszer nem hibátlan, de jól van összerakva, a gép működik, jó irányba van állítva a szekér, amit napról napra teszünk, az egy nagy terv részeként vívott küzdelem” – mondta a nagy király, és konkréttá téve az egészet, kiegészítette ezzel: “Azt akarjuk, hogy Magyarország gazdag, erős és biztonságos legyen, és minden ország adja meg neki a tiszteletet, a helyzet jobb, mint 13 éve, de kell még tíz év a cél eléréséhez”. Alélunk, meg minden, talpaink egymásra lépnek, mint a barackfás dalban, de mesélünk ezt-azt még okulásképpen.

A Nagy Terv (NT) mindig a diktatúrák sajátja. A nagy cél. Ez mindig egyre közelebb van, de az ellenséges világ miatt sohasem lehet elérni. Ezért kell a Nagy Ember (NE), akinek a látomása majd egyszer valahogy megvalósul. Addig persze még sokat ki kell bírnia annak a népnek, amely megdicsőül, és tejben-vajban fürdik NE által, aki valójában a nép vérét szívja, de a Nagy Cél érdekében ezt mindenkinek el kell viselnie. Most ugyan még rossz egy kicsit, de a beláthatatlan és mindig messzebb tolódó jövőben majd jó lesz.

Neki persze, a Nagy Embernek (NE) most is ott a hatalom mámora, a sleppjének pedig a jachtozás és a nulla teljesítménnyel való meggazdagodás. Aztán egyszer csak összeomlik az egész, és kiderül, hogy sose volt semmilyen cél, vagy annak soha nem volt realitása. Az ország közben tragikusan tönkre megy, és – ha szerencséje van – akkor is évtizedek kellenek a talpra álláshoz. Na, ebben fetrengünk éppen, szenvedéseink a közepe táján járva, és tényleg nem tudjuk, mikor lesz vége. Nekünk, éltesebbeknek valószínűleg soha.

Erről mesél nekünk I. Orbán Viktor nagy királyunk. Nem ezt mondja a szájával, de ezt halljuk, amikor utasítása szerint nem arra figyelmezünk, ami szöveg belőle előindázik, hanem azt vizsgáljuk, amit csinál, s amit keservesen érzünk a bőrünkön, és szép lassan belepusztulunk. Viszont valami fura, népléleki okból kifolyólag nekünk így is jó. Vagy épp így jó, amit amúgy józan ésszel fölfogni teljesen lehetetlen, s kies hazánk talán épp emiatt leledzik a sajátos bambaság állapotában. Ül a szarban, és élvezi, azaz, ilyen ország még egy nincsen.  

Valami hiba történt. Valami megengedhetetlen fegyelmezetlenség, ellazulás, olyan szabotázs, mint amikor az imperialisták zsoldjában álló meteorológus lefújta a tűzijátékot egy éve, tönkretéve ezzel a kedves vezető játékát, s azonmód derült ki, hogy az anyja egy malomtulajdonos kulák szeretője volt.

A rendszer messze van a tökéletestől.

Lukak és repedések keletkeznek a falon mindig, így sokat kell dolgozni még azon, hogy a feudum minden alattvalója azt lássa, amit a király gondol, hogy látnia, kellene, azt hallja csakis, amit neki gondosan megszerkesztenek, és azt érezze, amit csak akarnak. Legfőképp a hálatelt alázatot a mérhetetlen és zavartalan jólétért.

Dolgoznak rajta, de olykor hibáznak.

Tíz éve is van már, hogy a beszédes és kiábrándító nevű „emberi erőforrások” minisztériuma ki akarta irtani a mélyszegénység fogalmát. Új szavakat írt elő használni, és ez volt az az idő is, amikor a homelessek problémáját úgy orvosolták volna, száműzik őket a városból, hogy ne látszódjanak, és a szaguk se zavarja a kereszténypolgárok kényes, tömjénhez szokott orrát.

Viszont az elmúlt évezred tíz legsikeresebb kormányzású éve sem volt elég a tökéletesség elérésére. Az ideák világa, amely ott imbolyog a barlang falán Palon óta, bevonult a Kossuth stúdiójába, és péntekenkét száll alá hozzánk az éteren keresztül a mi legnagyobb gyönyörűségünkre.

S bár onnan, a Kossuthból nem hallani nemhogy mélyszegénységről, de még szegénységről sem egyáltalán. De vannak ilyen intézmények, szervezetek, a valósággal matató csökevények, akik, illetve amelyek foglalkoznak vele. Egyelőre még, és ki tudja, meddig

Viszont ők is tévedhetnek.

Már az is fura volt, amikor Navracsics miniszter átadta a zebrát tán egy hete a birodalom egy távoli szegletében, mint olyan földöntúli sikert, amit az Unió pénze nélkül is sikerült elérni. Hozzá tette akkor, hogy kies hazánk egyik legszegényebb településén érték el ezt a diadalt, és már ekkor is csodálkoztunk mi, akik a permanens győzelmekbe kábultunk bele, hogy ilyen létezhet. Hogy egyáltalán van.  

Szegénység a Kánaánban, keresztény, nemzeti hazánkban.

És akkor most ez a Felcsút.

Bár először mondjuk Bihardancsháza. Vagy mondjuk, Uszka. Tegye fel a kezét, aki hallott e magyari településekről, de az is, aki nem. Ez a két halmaz mégis azért közösen kiegyezhet abban, e nevekkel semmi baj nincs akkor, amikor egy olyan lista tagjai, amely felsorolás a legszegényebbeket sorjázza, teszi közszemlére a rózsaszín kifestőkönyv – aminek lapjai közt NER akaratból élnünk kellene – szellemiségétől idegenül. Egyenesen szintén már-már szabotázsra és felforgatásra engedve következtetni.

No de Felcsút? S a lista elején?

Pedig ilyet kaptunk. Azt harsogták a múlt héten a nem KESMA lapok címoldalon és kárörvendve, hogy Felcsút az ország legszegényebb települése. Persze hozzá téve egyből, hogy valami számítási hiba lehet, szar a propellerben, bot a küllők között, de mindegy. A baj megtörtént azzal a folyománnyal, hogy gondolkodásra és szánakozó mosolyra késztesse azon alattvalókat, akik ilyen élettani furcsaságokra még egyáltalán képesek.

És e furcsa – a bábu léttől idegen – folyamatok arra a következtetésre juttatták azt, aki ilyet akart, hogy a vezér szülőhelye, a mitikus település ilyen formájú megjelenése a híradásokban többszörösen is hiba.

Mert vannak olyan organizmusok, akik mindezt olvasva és hallva csak legyintenek: megint hazudnak ezek, és azt a következtetést vonják le, azért akarnak ilyennel lukat beszélni a hasukba – más megközelítésből kábítani őket -, hogy azt mutassák, na, ugye, a kedves vezetőnek sem hajlik maga felé a keze, mint akármelyik (mindegyik) szentnek.

Azaz, a világ közepe sem kap különleges elbánást a királytól, mint például az alig is létező és már emlegetett Bihardancsháza. Ám itt megjelenik a szegénység ideája, ami viszont megengedhetetlen.

Ez volna az igazságosság és józanság maga, amivel O1G a legnagyobb királyaink soraiba emelkedhetnék majd a történelemben. Ugyanakkor és más megközelítésből akár a kocsmában könyökölve az is szóba kerülhet két alapvető élelmiszer szervezetbe vitele közben, hogy milyen egy elcseszett manus ez, aki még ennyit sem tud intézni a földijeinek.

Ha szigorúak vagyunk, ebből jól kijönni nem lehet, legfőképp annak, aki ezt a statisztikát legyártotta, közzé tette, kinyomtatta (ha volt ilyen, de nem valószínű), tehát mindenkinek, aki egy percig is nem a diadalmakat zengte. Mi több, hírbe hozta a szülőhely Felcsútot, amely amúgy közkeletűen jó ideje az Isten tenyerén csücsül.

Viszont Orbánnak tök mindegy. 

Mindez, amit itt a nyárvégi tomboló hőségben előadtunk, s ami arra volt hivatott, hogy a NER ganajának újabb böffenését megmutassuk, mint olyan valóságot, ami az életünk, az ő uralmát egyáltalán nem zavarja. Volt, van és lesz, mint ahogyan egy évtizeden túl uralkodó diktátorral törvény szerint lenni szokott, aki fölnevelt egy olyan nemzedéket, aki rajta kívül mást nem ismer. Azt csinál tehát, amit csak akar.

Meghalt hát a Prigozsin. Ezt, mondjuk, már akkor lehetett tudni, amikor annak idején egyáltalán megfordult a fejében, hogy Moszkva ellen indul. Amikor az első lépést megtette, már halálra volt ítélve. Egyetlen dolog volt kérdéses, ezt mikor, hol és hogyan fogják végrehajtani.

Kiderült két napja, hogy repülőgépbaleset általi kivégzés volt a rendelkezés, de ugyanígy lehetett volna véletlen kizuhanás valamely ház emeletéről, valami fura mérgezés, autóbaleset vagy akármi. Putyin emberei nem válogatnak a módszerekben, mondhatni, minden előfordulhat, csak a saját képzeletük szab határt a gyilkolásnak.

Senki nincs biztonságban sehol, legyen a világ akármely eldugott pontján. S bár Putyin elvtárs a televízión keresztül nyilvánított részvétet Prigozsin családjának a nagy veszteség után, ami annak újabb ékes bizonyítéka, hogyan intézi ő a dolgokat, ma nem erről fogunk diskurálni. De itt épp beöltik, a mi kedves vezetőnk is milyen reszketésektől gyötörve és hajtva teljesíti Moszkva minden óhaját. Zsarolásról szól a legendárium, de mint kitetszik, a nyomorult élet féltése is benne lehet a pakliban.

Így jár az, aki nem válogatja meg a barátait, illetve, ha még egy magánál is elvetemültebb bűnözővel kezd. Elindul a determináció.

Mindez azonban csak az alapállapot, amit mi piros masnival átkötve kapunk meg, de olykor lehullanak a díszletek. Ilyen alkalmak a kormányinfók, amelyeken, ha nem is magától értetődően, sőt, inkább balesetszerűen, de mód nyílik néhanap kérdezni is a hatalomtól, amely ezen előadásokon a jól táplált napközis, Gulyás miniszter alakjában jelenik meg a nyilvánosság előtt. Külön öröm mindenféle érdeklődésekkel provokálni őt, ami mókákból egészen váratlan, tanulságos, de összességében mindig elborzasztó előadások születnek, mint ahogyan most is.

A mű címe a mire gondolt Gulyás Gergely lehetne. Igazából nem kérdőjellel.

Hanem felkiáltó vonalkával, alatta a pötty, de nézzük, miből élünk. Napközisünk megkapta a kérdését, miszerint „mire gondolt” Prigozsin halálhíre kapcsán, amire azt felelte: „Nagyon nem lepődtem meg a hír hallatán”.

Nocsak, kapta fel a fejét erre ott mind az ellenséges sajtó, és elkezdték szorongatni Gulyás miniszter képletes tökeit, hogy akkor mesélné el bővebben is ezt a nem meglepődést és annak okait. Szó szerint ilyen diskurzus zajlott a pompás eseményen:

• „A Prigozsin repülőgép-baleset kapcsán azt mondta, hogy nagyon nem lepődött meg. Kifejtené, hogy mire gondolt? Műszaki hiba, szabotázs, merénylet?
• Amire önök is.
• Én tudom, hogy én mire gondoltam, de az érdekelne, hogy ön mire gondolt
• Mondom, én is arra.”

Ilyenkor szokás azt mondani mintegy leütve a magas labdát, hogy nincs több kérdés, és ez alkalommal tényleg nincsen. Ez itt kedveseim, egy balladai tömörségű (elhallgatások, utalások, és egyebek) vallomás, és akkor most vagy éppen ezért irodalomórásat játszunk, hogy kiderítsük, mire gondolt a költő, amikor mindez megszületett.

Először dramatizáljuk a folytatást, amit a hiányosan elibénk tárt párbeszéd feltételez, kiegészítve a fentebbi jelenetet:

• A Prigozsin repülőgép-baleset kapcsán azt mondta, hogy nagyon nem lepődött meg. Kifejtené, hogy mire gondolt? Műszaki hiba, szabotázs, merénylet?
• Amire önök is.
• Én tudom, hogy én mire gondoltam, de az érdekelne, hogy ön mire gondolt
• Mondom, én is arra.
• Én arra gondolok, hogy Putyin egy elcseszett pszichopata gyilkos despota, aki mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül gyilkol le embereket, amennyiben ezt a vélt vagy valós érdekei miatt szükségesnek tartja, és arra, hogy a húha anyád, Gulyás.
• Igen, szerintem is a hűha anyámat.

Tetszenek látni, milyen egyszerű ez, de lehet még egyértelműbbé tenni.

Itt az történt, hogy Gulyás bevallotta, egy gyilkossal üzletelnek, az ő akaratától teszik függővé a magyar kőolaj- és földgázellátást, a magyar atomenergiát. Mindemellett olyan hazugságokkal tömik a magyarok fejét, amelyek ezt a gyilkos hatalmat és annak gyilkos vezetőjét tüntetik fel jobb színben. Gulyás ezzel ismerte be, hogy tudatosan árulják el Magyarországot és a magyar népet, előre megfontoltan seftelnek gyilkosokkal, és mindezek elfedése érdekében szándékosan hazudnak bele a magyarok arcába azok adóforintjaiból.

Íme, hölgyeim és uraim, kedves barátaim a NER vallomása tekintetes bíróság híján előttünk.

De még mindig a helyükön vannak. Gulyás is és a gazdája is, ám voltaképp itt már több kérdés nincsen. Egy gondolat bánt azonban engemet: nem az ágyak meg a párnák, hanem a Gulyásnál is porbafingóbb organizmusok tudata akkor, amikor ezt hallották, amikor ezzel szembesültek. Mit fogtak föl ebből az egészből, ha fölfogtak valamit is egyáltalán, azaz, mire gondolnak ilyenkor, ha képesek ebben a tébolydában még ilyen megterhelő tevékenységre.

Vagy már minden mindegy.

Mindig feldobja az embert, amikor kilátástalan a szerda, viszont jön kormányülés, amikor munka van. Slágvortokban: üstökön ragadás, megvédés vagy a növekedés beindítása. Külön nyelv van immár annak hazudására, hogy Orbán és a kormánya csinál valamit, viszont leginkább azért könyörgünk az úrhoz, hogy inkább jachtozzanak, mert még azzal okozzák a legkevesebb kárt. De előbb az édes anyanyelvünkről, amit a mi kedves vezetőnk egyre inkább úgy használ, mintha népe csupa debil organizmusokból állana, s csak ilyen archaizáló népmesei hangon értene. Vagy esetleg abból sem.

Emlékezhetünk legutóbb az infláció üstökön ragadására, korábban az ellene szolgáló vakcina beadására, a libsik tucatjával való háton cipelésére, és nem folytatnánk a lingua orbant, mert elsírja magát az ember. Mindemellett ez arra azért alkalmas, hogy a valóság elé drapériát húzzon, illetve ezzel együtt takarja azt is, hogy ezek az ég egy világon nem csinálnak semmit, kormányozni képtelenek, és úgy szétcsesztek most már mindent, hogy csak tátott szájjal figyelik, ahogyan a közgazdaság törvényei dolgoznak erősen, és nem a javunkra. Ilyenkor – mindig – jön a mese, de nem Szabó Gyula hangján.

Tegnap is szerda volt, következésképp kormányülés, amely azt volt hivatott elvégezni, hogy beindítsa a gazdaságot, ami cél és feladat miatt most kénytelenek vagyunk megállni pöttyet, és elmélázni a világ – Orbán világa – ostobaságán. Ha tegnap kellett beindítani azt a rohadt gazdaságot, akkor a logika szerint eddig nem haladt. De ne legyünk felületesek, idézzük szó szerint a kedves vezető nyájas sorait. „Augusztusi kormányülés. Munka van bőven: az inflációt letörjük, de itt nem állunk meg! Beindítjuk a gazdasági növekedést és tovább fogjuk emelni a béreket!” – Megazisten tesszük hozzá, illetve már csak annyit: ámen.

Nem akarnék én kekeckedni, de valami azt súgja, ez így nem fog menni. Valahogyan nehezen elképzelhető, hogy ezek tucatnyian ott ülnek a bubis vizükkel, és közösen mondják, múkoggy. Nem fog zakatolni. Mert ha ennyi volna a kormányzási feladat, akkor jogos volna a kérdés, eddig miért nem mondták ki a varázsszót. Azért tán, mert az egészen más és máshol is van. Kérdés azonban, hogy kies hazánk, amely eddig gazdasági motorként, követendő unortodox példaként szerepelt az egyelőre még meg nem írt tankönyvekben, hová lett. Mert álombéli formájában nincs itt, a valóságos képe pedig erősen lehangoló.

Emeljük a béreket. Mondta még tegnap a kedves vezető, ami kijelentés olyan, mint a vasárnapi tűzijáték, hogy durran egyet meg füstöl, aztán nyoma sincs. Minden külön értesítés helyett, mert be ugyan nem vallják, mégis mindenki tudja, hogy recesszió van. Nincs az országban gazdasági teljesítmény. Ha így, ilyen környezetben emeli a béreket – amire amúgy módja nincs, maximum a minimálbérbe piszkálhat bele -, az az inflációt fogja gerjeszteni, tehát az üstökön ragadás és a letörés nem fog működni. Nem lesz meg a cél év végére, a varázslatos pozitív nulla, ami szintén új fogalom. Mint a felcsökkenés például.

És máris ott vagyunk annál a rohadt nyelvnél újra, s ím látjuk megint a vele való bűvészkedést. Abból a két mondatból, amit tegnap sikerült a Facebookra böfögni, semmi sem igaz, még csak az sem, hogy munka van bőven, mert az ötletelés nem tekinthető annak, a hazudozás sem igazán. Szóval láthatjuk, elég nagy a baj, amit viszont addig-addig takargatnak, míg egyszerre szakad rájuk és ránk is az ég, csak akkor nem kell majd csodálkozni. Hogy ma ebből mi jelenik meg a kormányinfón, ami lesz, nem tudható, de nem is érdekekes. Csak egy biztos, olyan bejelentés el nem fog hangozni, ami valamit is érne.

Mindezt egyébként – mint ahogyan annyi, illetve most már az összes orbáni dumát – azzal szokták az én nyájasaim eltolni maguktól, ezzel foglalkozni nem kell és nem érdemes, mert mindez csak etetés a híveknek, s ebben van némi igazság. Más szemszögből viszont kénytelen vagyok arra fölhívni a figyelmet, rámutatni mintegy, hogy ez egyrészt igaz, más nézőpontból viszont az a kiábrándító valóság, hogy ez már nem szimpla taktika, hanem bizonyíték arra, ezeknek erre futja. Nincsen más a tarsolyukban, mint a mesék édes birodalma rózsaszín masnival. Ami addig takar, amíg végérvényesen beüt a kikerülhetetlen mennykő.

Kedves vezetőnket, doktorminiszter méltóságos urunkat legutóbb az erkélyén hagytuk oda, midőn illiberális muszlim pajtásainak lődözött feszületeket az égre. Az az érzésünk volt már akkor is, és ezt azóta sem állt módunkban korrigálni, hogy az a diplomáciai nagyüzem, amelyre a fent említett válogatott társaság egy napon megérkezett, azért jött létre nem kevés közpénz ráfordításával, hogy doktorminiszter urunk nagyságát, a holdig ható, illetve onnan is látszó politikai súlyát igazolja.

S mivel ezeknek a cirkuszoknak immáron más közönsége nincs, mint a legszűkebb rajongótábor, arra kell jutnunk, a mi kedves vezetőnk mindezeket már leginkább önmagának rendezi meg. Pénzt, paripát és fegyvert nem kímél, hogy egy röpke időre azt hihesse, valaki, holott nagy valószínűséggel tisztában van azzal, momentán senki, mert, hogy lehessen valaki, azt nagyon régen elcseszte. Viszont kezdeni kell valamit a túlcsorduló egóval, partikat tart hát az erkélyen, ahol egyelőre biztonságban érzi magát.

Meg onnan fölülről lehet nézni mindenre, az egész ellopott világra. Ez a vonulat, bár fontos és morfológiailag jellemző, ma mégsem aktuális, mert a narcisztikusságban megbúvó pitiánerségről lesz szó, aminek a felvezetéséhez visszatérünk az erkélyi partira egy jelenet erejéig, amikor egy kéretlen, nem megrendelt és szponzorált videó azt mutatta nekünk, hogy miközben durrogtak az égen a keresztek és angyalszárnyak, Orbán Erdogannak tartott előadást arról, vannak olyan országok, ahol be akarják tiltani a magyar nyelvet.

No most, ilyen ország az ég egy világon sehol nincsen, azaz, megint csak a manók dolgoztak doktorminiszter méltóságos urunk fejében. Ennél azonban sokkal érdekesebb, hogy nagyon jól láthatóan Erdogan diktátor kolléga Orbán mondandóját, hogy úgy mondjuk, le sem szarta. Meg sem rezzent a botoxos képe. Viszont ehhez képest annyira otthon érezte magát, hogy egy neki beintő honfitársunkat az ő emberei készültek halálra verni itt, Mária országában annyira, úgy kellett kimenteni őt a karmaikból, hogy ne folyjon vér.

Mindez csak mellékdal abban a szimfóniában, amely arról szól, hogyan igazoljuk Orbán urunk hatalmas súlyát. Nem épp a fürdőszobai mérlegen, hanem mintegy szellemi téren, mert arra is emlékeznünk kell ezen a ponton újra és megint, hogy az sem volt olyan rég, az idióta Menczer államtitkár bizonygatta valakiknek, hogy a kedves vezető nincs is egyedül, mert szóba állnak vele. Láttuk az erkély közönségét, és azt is, hogy a „diplomáciai nagyüzem” során egyetlen kultúrállam (politikai értelemben) vezetője nem jött el mihozzánk.

Így természetesen Orbánhoz sem. Az a rohadt nagyság azonban determinálja létezést, és ezért lehet az, hogy miközben ugyan már rég bejelentette a királyi iroda, őfőméltósága augusztusban ismét elmegy a susnyásba szakállat növeszteni, ennek eleddig nyoma sincs, mert dolgozni kell még az egón. Itt jön a képbe az amúgy bízvást idiótának nevezhető, ezen kívül azonban méretes gazembernek egyként bizonyuló Tucker Carlson, akit ugyan valagba rúgott a Fox News, de Orbánnak éppen ezért megfelel. Jön nagyinterjút készíteni a mi kicsinyünkkel.

A letarolt és fölzabált magyar sajtó sokat mondóan és misztikusan sejtette is, hogy a kedves vezetővel egy „nagyvad” érkezik interjút készíteni, és hát, kiderült, ő lesz az. A Tucker. Nem mesélnénk erről az alakról, az ő tudatát ellepő összeesküvéses, rasszista, orosz propagandát nyomó alakról, aki annyira nagyvad, hogy már felülete – ahol a hülyeségeit terjeszteni tudja – nincs, csak a Twitter. Ez nem meg vetendő, de oda minden ökör regisztrálhat, csak a megfelelő gombokat kell nyomogatni, és már készen is van a „nagyvadság”.

Ennek ellenére ezek ketten jók lesznek egymásnak, csak azt ne feledjük, hogy járt már nálunk ez a „nagyvad” Orbánt felszopni, de akkor kiderült, sok tízezer dollárt kapott érte a közösből. Szorgalma tehát nem öncélú, mint ahogyan valószínűleg most sem lesz az, de a díjat majd ennek megfelelően titkosítják. Vannak fizetett hirdetések mindenhol, de nem mindegy, kinek, miért és mennyi fizetünk, az pedig már egyenesen röhejes, ha ezt önigazolásnak használjuk, a mi Orbánunk azonban itt tart. Nem egy karrier.

Sajnálnák a kedves vezetőt, ha meg nem vetnénk, de ez a kettő együtt nem megy. Szánalmasnak nevezhető leginkább az út és a kép is, ami Orbánról mindeközben kialakul, aki mára eljutott oda, hogy önmaga karikatúráját rajzolgatja, mert ez kell a puszta létezéséhez, illetve a hatalom, ami ezt lehetővé teszi a számára. De, hogy hová jutott, milyen irgalmatlan mélységekbe, azt más is bizonyítja a napokból, amikor mindezek mellett keménytökű férfinak fösti le magát a bamba ifjúság számára.

Tegnap mesélte nekik a TikTokon, hogy „priccsen alvás nélkül nehéz férfivá válni”. Ezzel katonaéletére utalt, amiről viszont mi bizonyítottan, bár nem dokumentáltan azt hallottuk, hogy ott besúgó volt, de ez mára már lényegtelen is. Csak még egy ecsetvonást tett így a saját maga álmodta önképre, aminek az ég egy világon semmi köze a valósághoz. Egy beteg ember bizonyítja már csak önmagának a soha nem volt és be nem következő nagyságát, ami törekvés a diktátorok evolúciójában a végpont. Tovább nincsen. De lejjebb se nagyon.