Pesty László nyomorúsága

Hogy részeg volt-e Tusványoson az ősfideszes Pesty László vagy sem, az voltaképp édesmindegy, mert a baj megtörtént. Mint emlékezhetünk, „Lölö-jelenségről”, lopásról zsarolásról, hazugságról értekezett nagy nyilvánosság előtt, voltaképp a Fidesz esszenciáját ragadta meg, akárha annak idején Simicska Lajos, aki legecizte Orbánt. Simicska sorsa ismeretes, életben maradt, de eltűnt a süllyesztőben. Pesty László a jelek szerint nem szeretne oda kerülni, még élni akar, és lehetőleg jól.

De ki is ez a Pesty, aki most fölkavarta maga körül a Fidesz fekáliáját, mert eleddig nem volt a frontvonalon, alig is hallottunk róla. Nos, nevezhetnénk akár alapító atyának is, amennyiben Bayer is az az ötös számú tagkönyvével, mert akkortájt lépett be a fiatalság bátorságával a mancsaftba. Ha Orbánról azóta kiderült, hogy akkor sem volt liberális, mert csak a hatalom érdekelte bármi áron, a többiekről ilyet nem kell tételeznünk. Viszont az világosan látszik, hogy aki maradt, az ehhez a morálhoz züllött hozzá.

A Fideszben maradni annak jobbra tolódása után érték-, vagy értéktelenség választás volt, amit már 1998-ban meg kellett tenni, de 2010 után még inkább. A Fidesz szervezetében és működésében egy fasiszta-kommunista párttá vált, moráljában és módszereiben maffiaként, bűnbandaként regnál, így kell ahhoz gyomor, hogy az ember elhatározásában oda jusson, hogy velük együtt gazember lesz. Ezen a monolit falon azonban néha repedések támadnak, és részegen kitör az emberből az az énje, amikor még fiatal volt és becsületes.

Így járhatott Pesty Tusványoson, ha az ital miatt, ha nem, és ezen a ponton válaszút elé került. Simicska lesz, vagy önkritikát gyakorol, ahogyan az a kommunista pártokban szokásos, hogy ne végezzék ki a delikvenst. Pesty nemhogy megkövetné elhajlása miatt a Pártot (tehát Orbánt), hanem egyenesen kanosszát jár, hogy úgy ne mondjuk, nyüszít, mint a fába szorult féreg, amitől röhejessé válik, tragikus hőssé, akit viszont sajnálni nem áll módunkban. Nem kellett volna korpa közé keveredni, vagy tartani kellett volna a lepcses száját.

A baj azonban megtörtént, és ez a Pesty olyan látványosan igyekszik nyalni Orbán valagát, amennyire ép elmével, de már gerinc nélkül lehet. Az interjúban, ami vele megjelent, ilyeneket olvashatni: „A hűség, a lojalitás szobra mintázható rólam. Hűséges vagyok a Fideszhez, Orbán Viktorhoz, hűséges vagyok a kereszténységhez, a modern jobboldalisághoz”. Ez, hölgyeim és uraim nem egyéb, mint amikor a máglyára cipelt tévelygő csókolgatja a feszületet, vagy épp, amikor a komcsi akasztás előtt még utoljára megalázkodik.

„Ha van ember, akinek a lojalitása megkérdőjelezhetetlen, akkor az én vagyok. Fideszes voltam, fideszes vagyok, fideszes maradok, míg élek! Sose leszek áruló.” – mondja még ugyanitt, de nem kínozzuk tovább sem őt, sem önöket a kétségbeesés szavaival. Csupán arra utalnánk, hogy ez a Pesty igazán a végét járhatja, amikor a „modern jobboldalisághoz”, a „kereszténységhez” való odaadásáról óbégat, de ez csak az ő nyomora, onnan viszont már rendszerszintű a probléma, amikor „Orbán Viktorhoz” való hűségét sikongatja.

Ez mindent elmond a Fideszről, Orbánról, és erről a Pestyről is, s mindezek után az egyiktől iszonyodunk, a másikat pedig nem tudjuk sajnálni. Pesty még azt sem veszi észre, hogy ez a hűségeskü talán még a tusványosi „Lölö-jelenségről” szóló értekezésénél is nagyobb leleplezés, de mit tegyünk, amikor a halálfélelem eltorzítja a gondolkodást, abból rendszerint ilyen köpni való jelenetek sülnek ki. Pestynek az a szerencséje, ha lesz neki ilyen, hogy a Fidesz nem vette észre mindezek után, hogy leleplezte fasiszta-kommunista voltukat.

Ennél tovább ragozni voltaképp ezt nem kell. Hogy ez a Pesty él-e, hal-e, érdektelen, a magyar családoknak ettől jobb vagy rosszabb nem lesz, nagy valószínűséggel a nagy többség azt sem tudja, hogy a világon van. Csak mi vagyunk olyan szerencsétlenek, hogy ezt a hangot is meghalljuk kies hazánk végvonaglása közben, ami viszont nem véletlen, mert voltaképp az ilyen Pesty-féle alakok okozzák a romlást, akik a tűzhöz közel ülve merítenek inkább a kondérból, mint a maffia képébe borítanák azt. Ilyen típusból annyi van, mint égen a csillag.

Az utolsó kémiatanár

Amikor P. S. belügyminiszterhez utalta a vezér az oktatás irányítását, ő úgy volt vele, hogy ezzel sem lesz gond. Hiszen, ha az egészségüggyel elbír, és a rendőrök irányítása is megy, baj nem lehet, mert mindent fel lehet fűzni ugyanarra a képletre, ami a katonás rend és fegyelem. Az oktatást úgyis le kellett egyszerűsíteni, mert a friss felmérésekből kiderült, az iskolákban még csak olvasni sem nagyon tanulnak meg a gyerekek, amire voltaképp szükség sincsen, mert elég, ha megértik a jelszavakat és parancsokat. Számolniuk sem nagyon ajánlatos, ha fölfognák ugyanis a milliárd fogalmát, elborzadnának, mennyit lopnak el tőlük.

Írni csak annyi tudás szükséges, hogy ismerjék az ikszet, amit négyévente a megfelelő helyre kell tenniük. Ezeken kívül nagy hangsúlyt az iskolában a testi nevelésre kell helyezni, meg kell tanítani a kis katonákat lőni, imádkozni és fennakadt szemekkel szeretni a hont, minden egyéb tudás teljesen felesleges, mert az akkumulátorgyárakban másra szükség nincsen. P. S. belügyminiszter ugyan nem tudta, de ezzel az oktatási programmal sem tudta teljesen kiiktatni a fenyegető veszedelmeket, az elején még voltak lázadozó tanárok és diákok, akiket könnygázzal kellett jobb belátásra bírni, de Isten segedelmével sikerült ez is.

Csend lett végül a vidéken, elmúltak a tiltakozások, aki tanár nem akart belesimulni az új direktívákba, magától elment vagy elűzték erővel, aki maradt, kussolt, s bár szaporodtak a gyomorfekélyek a tantestületekben, ez is csak azt segítette elő, hogy a férgese elhullott. Viszont még mindig nem volt egy nagy, boldog család az egész oktatásügy, a vágyott idilltől, hogy mindenki ugyanazt gondolja, és ugyanúgy istenítse a vezért, még mindig nagyon messze jártak, mert az életet kiirtani teljesen a beomló tetejű iskolákból nem lehetett. Ott volt példának okáért a sok rohadt szín. A szivárvány maga.

Rajztanítással kellett volna megoldani, hogy ilyeneket a gyerek egyáltalán ne is lásson, maximum a pirosat, fehéret meg a zöldet, s bár folytak kísérletek a színvakság mesterséges előállítására, ám mivel az egészségügyben is csak a katonás rend volt a fontos, ezek is kudarcot vallottak. Kiderült, hogy az élet veszélyes üzem, de nem úgy, hogy téglák potyognak az ember fejére váratlanul, hanem, mert a hatalomnak nem tetsző, neki nem megfelelő ingerek érhetik a közjószágokat. És az iskola, bár mindent megtesz, hogy ettől elzárja a leendő szavazókat, óhatatlanul beszivároghatnak oda olyan ismeretek, amik ártanak a kollektív hülyeségnek.

A színek gondját már említettük, mint amivel meg kellett küzdeni, de másutt is rejlettek veszélyek. A tiltott irodalmat meg lehetett zabolázni fóliákkal, a könyvek olyanok lettek, mint valami jóféle szendvicsek, zenét csak azt játszottak, ami a semmiről szólt nemzeti köntösben sírva vigadva vagy mulatós formában, de így sem lett az iskola az a naturálisan bamba közeg, ami kívánatos célként a hatalom szeme előtt lebegett. Mert ugyan a történelmet át lehetett írni a saját szájuk íze szerint elhallgatva vagy épp felnagyítva egyes dolgokat, de a természet fölött – egyelőre – még hatalmuk nem volt, de ezzel is kezdeni kellett valamit.

A kémia épp veszélyes vizekre tévedt, például épp most, ebben az időben jutott olyan fokra, amikor közel került az élet kialakulásának megértéséhez, sőt, egy lépésre van annak mesterséges előállításától, ahogyan azt egy, még nem szamizdat folyóiratokban közzé is tették. Mondani sem kell, ezek az elfajzott tudományok milyen veszélyeket hordoznak magukban a kereszténységre nézvést, így, amikor P. S. belügyminiszterrel közölték, hogy idén csupán öt elvetemült alak jelentkezett kémiatanári szakra, épp emiatt a lehető legnagyobb elégedettség töltötte el. Végül minden sínre kerül – gondolta –, és úgy is lett.

Éppen ezért közel álltak ahhoz, hogy a kémiatanítást is lefóliázzák, de egy váratlan esemény mindent megoldott. Az egyik iskolában egy Tóth Gabi és Kis Grofo munkásságán nevelkedett énektanár tartott kémiaórát a gyerekeknek, s mivel arra emlékezett, hogy itt minden szart össze kell öntögetni és hevíteni, mint valami alkimistának, fölrobbantotta a tantermet, amiből nagyobb baj azért nem lett, mert a teteje már úgyis be volt omolva, így a légnyomás azon keresztül távozott e levegőégbe. De ez elég volt a kémiaoktatás betiltásához. Azt az öt alakot, aki kémiatanár óhajtott lenni, tesitanárnak küldték, így az élet kerekded, egyben gyönyörű lett.

A rövidtávfutó magányossága

„Orbán Viktor nem maradt teljesen egyedül az uniós csúcstalálkozókon, beszélgetnek vele, de a nézeteivel jobbára egyedül van.” – Ezt a riposztot a jelenlegi szlovák miniszterelnök kapta Menczer államtitkártól, akit, ha nem lenne, nagy valószínűséggel ki kellene találni. Vagy festeni egyet a példányából. De itt és most mégsem Menczer államtitkár az érdekes, hanem csupán a nézetek és a gondolatiság, amelyeknek ő egy szépen fejlett organikus hordozója.  Meglátjuk benne ilyképp az egyesben hordozott általánost, ami általános a NER maga.

Ám mivelhogy a NER pedig Orbánnal egylényegű mint atya a fiúval, máris itt vagyunk a dogmatika közepében, csak az a kérdés, hogy emiatt kit kell máglyára vetnünk. A szlovák miniszterelnök egyébiránt nem mondott semmi különöset, csak szavakba foglalta, leföstötte, hogy Menczer gazdája milyen reménytelenül egyedül van organizmusként és eszmeileg is abban a klubban, amelynek az asztalára nagy rendszerességgel odahugyozik. Ilyképp ezen az egészen annyira nem is lehet csodálkozni, és képi igazolásunk is van róla dögivel.

De, hogy ennek a Menczernek miért kell mindenbe a gazda jó pincsijeként beleugatni, az olyan titok, amit a NER diplomáciája soha nem fog elárulni nekünk, jelesül, hogy miért kell kitartóan és rendszeresen bohócot csinálnia saját magából, de egyben belőlünk is. Ez utóbbi a szomorúbb, mert nem kértük, nem adtunk felhatalmazást rá, mi több, egyenesen eltiltottuk őket szavazatunkkal attól, hogy ezt csinálják, ilyenek legyenek, sőt, hogy a nevünkben beszéljenek, mert nem mindenki mimagyarok. És ez az első tétel.

A második az volna, amivel ez a Menczer a szlovák miniszterelnököt negligálni akarja, sárba taposni mintegy nyeretlen kétévesnek titulálva őt. Azzal jelesül, hogy neki – mármint a szlováknak – a nagyok között nem osztottak lapot, azért mégpedig, mert Orbán több mint 30 éve „élvonalbeli politikus”, és 18 éve miniszterelnök, négyszer egymás után nyert kétharmaddal. Amennyire szomorú ez nekünk, annyire nem kellene dicsekedni vele, mert ilyen eredményekkel diktatúrákon kívül nagyon kevés demokrácia rendelkezik.

„Magyarok milliói állnak Orbán mögött”, húz még tizenkilencre lapot ez a Menczer, kifelejtve a gazda alfeléből való kikandikálásból azt, hogy viszont a magyarok sokkal több milliói pedig kifejezetten rühellik az istenített személyt. Lehetne itt ellenvetést tenni a Fidesz választási szisztémájának sajátoságairól, amit azonban mindenki ismer, nagy valószínűséggel még a szlovák miniszterelnök is. De az Unió bizonyosan, s ez okozza, hogy ott az eszméivel nem igazán azonosulnak. Hogy nem köpik le, az abból fakad, mert vannak kultúremberi szabályok.

Ők azokat betartják, Orbán nem. S amikor ez a Menczer tovább ront a helyzetén azzal, hogy olyanokat delirál, miszerint „Orbán Viktornak… a nemzetközi politikában sokkal nagyobb a súlya annál, mint amekkorát Magyarország mérete indokolna.” E tekintetben pedig azt érezheti – nagyon tévesen és természetesen aljasan –, a súlyt a vétózgatásban fedezheti fel a magyar „diplomata”, ami nem egyéb, mint az emlegetett asztalra hugyozás, illetve más szemszögből permanens hiszti, hogy a figyelem középpontjába kerüljön.

Ezért az a vélemény róla, ami, és ezért kell nagyon szomorú módon azt bizonygatni, nem is igaz, hogy nem állnak szóba vele. Mint valami dedóban, de ennél azért sokkal jellemzőbb ez. Mert tudjuk és látjuk, hogy Orbán távlatos céljai, hogy valami főnök legyen az európai jobboldalon, köddé váltak, azt mondták huss, így nem maradt neki egyebe, mint a politikai rövidtávfutás csupán immár, de még ebben sem tud senkit sem maga mellé állítani. Egyedül van a manus, mint a kisujjam, ha belegebed Menczer, akkor is.

Itt volna az ideje valami tanulságot levonni, vagy a katarzis felé vinni el a történetet, de ilyen ebben nincs. Arra példa csupán, hogy ezt az egészet ahogyan a szlovák miniszterelnök is megkapja és megtudja, ugyanúgy a szlovák hazafiak is. Ezért lesz az – ha már nincs jelenleg is -, hogy amikor olcsón tankolni vagy vásárolni a hanyatló Szlovákiába mész én nyájasom, akkor mögötted kiköpnek, jobb esetben csak ki leszel röhögve, hogy itt van annak a hülye Orbánnak a magyarja. Nem egy idilli állapot, de neked ezt intézte és intézi a kormányod.

Magunkra hagyva

Az utóbbi napokban biblikus méretű eső ömlött a mi vármegyénkre. Marquez után éreztük úgy, hogy a tető beszakadni készül a lezúduló víz nyomásától, így magam is megdiskuráltam az ablakban a mindig ott tollászkodó rozsdafarkú fecskékkel, verebekkel és más jószágokkal, építsek-e vajon bárkát. De azt mondták, nekik édesmindegy. Valljuk meg, az ő szempontjukból teljesen igazuk van, az ácsoljon úszó készséget, aki nem tud repülni, s ilyenek vagyunk mi, emberek. Az esőt azonban bízvást nevezhetjük monszunnak is, a végeredményt tekintve irreleváns, egy a lényeg, hogy árvízi helyzet volt (és van) mifelénk, mert a Rába megvadult.

Nem a Tisza módján, mint Petőfinél, hogy zúgva meg bőgve törje át a gátat, de izgalom és munka akadt azért. Volt falu, amely főutcáján kajakkal közlekedtek az emberek, máshonnan gólya viszi a fiát módszerrel cipelték ki szügyig gumicsizmában – és vízben – a hős tűzoltók a néniket, házak, játszóterek kerültek víz alá, utakat mosott el a víz. Mindenféle ilyen cuki kurvaságok történtek, amik történni szoktak, ha jön a víz. Az ország más tájairól érkeztek vízügyi szakemberek irányítani a védekezést, rakták a homokzsákokat, egy kaland volt az élet, és lesz még majd ma is. De kormányzati megszólalást ez ügyben nem hallottunk.

Valahogyan nem ér el idáig a tekintet, mert annyi hír volt csak szombaton kormányunk és a víz kapcsolatáról, hogy Grúziában is volt árvíz, akiknek ezért tetemes pénzt ajánlottak. Rólunk azonban itt, a kerítésen belül egy kurva szó nem esett, mintha a világon sem volnánk. Igaz, nem vármegyénk szülötte – mint ahogyan Grúziáé meg igen – a nagy Sztálin, de azért Feri bátyámék is kaphatnának legalább egy aggódó szót, de nem. Elmúltak azok az idők, amikor a mi kedves vezetőnk legalább azt mímelte, hogy érdekli az emberek sorsa, vagy legalább szavazatot akart úgy szerezni, hogy gumicsizmában gátakon fotóztatta magát.

Vagy egyedül vette fel a harcot a márciusi hóval, amikor úgy menekült meg a komplett ország a fagyhaláltól, hogy Pintér elvtárs sms-ére hallgatva átült másik autóba. Ez a tíz évvel ezelőtti tavaszon történt, amikor másnap, a hóvihar elmúltával Orbán atyánk enkezével vezette a páncélozott géperejű kisbuszát, de mostanában már nem mutat be ilyen bravúrokat. Ha belegondolunk, nem is igazán jön ki a Karmelita-Kossuth rádió bűvös körből, maximum Tusványosra fogdmegekkel körülvéve. Innen is látszik, hogy eltávolodott az ő népétől, vagy elfelejtette a hatalom hűvös ormain, hogy ilyen is van neki.

Mozgalmas volt egyébként a 2013-as év, mert alig is múlt el a márciusi nagy havazás, ahol és amikor Pintér elvtárssal tekintették meg a feudumot, máris jött a kora nyári árvíz. Ám még mielőtt rátérnénk arra, hogy akkoriban még érdekelték a kerítésen belüli árvizek a mi egyetlenünket, abba sem árt belegondolnunk, hogy máma már Pintérnek is egészen más gondjai vannak, mint a havak. Pedagógusok, orvosok, védőnők és szoptatós anyák, ma már ő sem tekint meg semmit, nem küld bíztató sms-eket, hogy legalább röhöghessünk egy jót. Egyáltalán, sokkal rosszkedvűbb ez a mi hazánk manapság.

A tíz év előtti nyári árvíz alkalmával viszont az akkor még katasztrófában – és nem migráncsokban – utazó Bakondi volt Orbán megtekintő társa a végeken. Erről a határszemléről is készültek képek és videók dögivel, mert Orbán még az elején volt az istenné válás rögös útjának. És még egyszer mondom, nem győzve hangsúlyozni, hogy fajsúlyosabb történések híján ilyen piszlicsáré dolgoktól – mint hó és víz – remélt népszerűséget és szavazatot a mi egyetlen urunk. Viszont azóta magunkra hagy minket a nagy nyomorúságunkban, és erre azt mondom, hála a jó istennek, csak a kabaré hiányzik, ami akkor még megvolt.

Iderakom a kis jelenetet, amit azon az árvízen – tíz éve – Bakondi és Orbán előadott, hogy megbizonyosodjunk arról, ezek már akkor is hülyék voltak, igaz Rogán sem volt propagandaminiszter, hogy Goebbels módján megfésülje a szereplésüket. Ezért lett olyan lehengerlően emlékezetes, hogy például én azóta sem tudom feledni, és ábrándozva gondolok rá hideg téli éjszakákon, vagy most, amikor a vármegyét készül elmosni a víz, de nem kapunk törődést az elkordonozott Karmelitából. Pedig megnéznék az alább következő jelenet mostani változatát, hogy jobb legyen az iszonyú kedvünk. Íme, utólagos kommentár nélkül:

„- Öblözet – mondja Orbán Viktor
– Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek.
– Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit.
– Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán.
– Erre még nem, hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ:
– Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter?
– Onnan? Igen! – feleli Bakondi.”

Az élet minden kétséget kizáróan csodaszép.

Szoptatási tanácsok

Egy magyar édesanya emlékezett még Novák Katalinra abból az időből, amikor popsitörlővel pucolta az ablakot a családvédelem nevében. Illetve hallja ma is a hangokat mindenünnen a család mindenek felett valóságáról (az apa férfi, az anya nő), hogy megvédik őket. A Fidesz cakumpakk, csak a családokért él, éppen azért a magyar édesanya levelet intézett a kijelölt Sándor-palotához. Abbéli érdeklődését fejezte ki, nem úgy, ahogyan én prezentálom, de a lényeget és a felgondolásokat tekintve mégis, hogy mi az anyám valagáért kellett a legnépszerűbb babatápszerek állami támogatását csökkenteni.

Ezek így lassan a megfizethetetlen kategória, a kisded pedig csak nem ehet két pofára velős pacalt, ergo kell neki az a nyüves tápszer, amire rámegy közjószág édes szülőjének a gatyája is. A családokért teljes szívvel dolgozó, úgyszólván értük élő Novák Sándor-palota azonban nem válaszolt a magyar édesanyának, mert épp teheneket adott át valahol Afrikában, azaz, magasabb szempontok vezették őtet. Így tovább passzolta a levelet benne a kérdéssel Pintér minisztériumának. A belügyér már annyi mindenhez is ért, hogy ez meg se kottyan neki, így gondoskodott a válaszról, igaz, nem sk., de mégis.

Képen is fújhatta volna a magyar édesanyát egy kis könnygázzal, hogy kérdésekkel provokál, de megkönyörült rajta. Egy államtitkárhelyettes, ráadásul nőnemű lett megbízva azzal, hogy a magyar anya nyomorát gondozza. Nem kerülgetjük a forró kását, hanem in medias res meséljük el, hogy a nőnemű államtitkár válaszában a szoptatás fontosságáról értekezett, hogy az milyen hasznos a közjószágnak, és csak pénzbe sem kerül. No most, nem vagyok egy védőnő, akikkel most szórakozik a hatalom majdnem a tanárok módján, de annyit tapasztalatból tudok, van az úgy, hogy nem tud szoptatni a magyar anya.

Ennek több oka is lehet, a legközönségesebb, hogy nincs elég teje, vagy egyáltalán nincsen, de a nőnemű államtitkár helyettes a jelek szerint erről nem igazán hallott, illetve annyit igen, hogy anyatej vételezéséhez (meghatározott feltételek mellett) kapható támogatás, de, hogy melyek ezek a feltételek, arról egy rohadt szó nem esik. Arról viszont igen, hogy vannak olyan tápszerek, amelyeknek állítólag nem ment fel az ára, de azt meg nem igazán szeretik a magyar anyák. Ezek szerint tápszerben is van farhát, nem ártana megjegyezni, a lényeg azonban egy, a magyar anya el lett hajtva a gondjával, mert megvédjük a gyermekeinket.

Pedig nem ártana megbecsülni a magyar anyákat (nem csak jelszavakban), mert elég különös a helyzet e téren is. Annyi van csak, hogy a védőnői hálózatot szétcseszték, mint már voltak ők emlegetve, szülni a hírek alapján általában munkaidőben lehet, este meg hétvégén nem, mert nincsen orvos, ahogyan, ha mégis megszületik az a gyerek, gyerekorvos is alig. Mindebből kitetszik, nagy kaland és nagy kihívás szülővé válni Neriában, mindemelett nem akarnám ezt túlragozni, csak azért hoztam elő, mert példa ez is arra, hogy a szavakon kívül itt semmi nem történik az anyákért és a gyerekekért.

Ha tápszert akarsz, kioktatnak a szoptatásról, ugyanakkor az az elborzasztó, hogy ez az általános minta. Generálják a problémákat, de egyet sem oldanak meg, köznyelven ezt úgy mondják a kocsmában, hogy amihez hozzányúlnak, az szarrá válik a kezükben, és a nagy egészet nézve az országhoz is hozzányúltak, de még mennyire, de nem ismétlem meg a végeredményt. Mindezt tudjuk, ám mindemellett kínjainkat az is gyarapítja, mint a hivatkozott magyar anyáét, hogy emellett még ki is vagyunk oktatva. Úgy nagy általánosságban mindenről és mindenkitől, akit a hatalom szele egy kicsit is megcsapott.

Viszont nem értik, miért nem szülnek a magyarok, miért fogyunk el. Nem értik, mitől bazi nagy az infláció, hogy miért kap ki a Fradijuk, rohadnak le a vonatok, miért nem működik az egészségügy, mi a baja a tanároknak, föl nem foghatják, miért nem küld pénzt Brüsszel, egyáltalán, hogyan ment tönkre az ország, de legalább kormányozni tudnak. Vagy pediglen nem. De duma, az van. Annyi duma van a lapjaikban a rádióikban és a tévéikben, az óriásplakátokon, a Facebookon meg az anyám valagán is, hogy a jelek szerint nem csak mi szédülünk bele, hanem ők is. Szoptatási tanácsok, cseszmeg, az eszem megáll.

Magyar ispánnak magyar fogatot

Putyin bácsi tegnap kiadta a napiparancsot, miszerint orosz csinovnyiknak orosz autót. Azaz, felszólította az úgymond orosz tisztviselői kart, hogy az összesnek „hazai gépkocsival kell közlekednie”. Nincs semmi baj azzal, ha szerinte „szerényebbre fogják az igényeiket”. Minden oroszok elnöke ezt azzal indokolta, hogy „az alapvető cikkek előállítását a hazai termelők felé kell irányítani”, amitől nem lennénk az imperialisták helyében. De a csinovnyikokéban sem igazán, illetve leginkább az ő bőrükbe nem bújnánk bele.

Ugyanis az orosz autógyártásról manapság az hírlik, hogy a szankciók miatt – amelyek tudvalévően nem működnek – a gyártósorról legördülő orosz autókról mindig hiányzik néhány apróság, olykor szétesnek, vagy nem lehet beindítani őket. Ez a rendelkezés mindemellett ideológia, a köldöknézés egy sajátosan orosz módja, amivel azonban nincsenek egyedül a világban. Mert például nálunk is mi magunk főzzük a kisüstiben az „alapvető élelmiszert”, mint ahogyan a nemzeti tőkésosztályt is erővel hozza létre a mi urunk, Orbán.

Aki nem tudjuk, mikor jut el arra a szintre, mint az ő parancsolója, Putyin, de magyar személyautó híján vagy azt adhatná parancsba, hogy a magyar csinovnyik Ikarussal járjon, de leginkább hatökrös szekérrel. Mégis inkább a parádés fogat illenék hozzájuk, és erre már láttunk is ékes példát, amikor a soknevű hadügyminiszterünk ilyen készséggel ment meglátogatni a katonalovakat. A kép, ami erről készült, olyan volt, mintha a Noszty fiúból került volna elő, ami nem véletlen, mert ez az a világ, ahová ezek visszaálmodják magukat.

Putyin fejébe teljesen nem látunk bele, de nem is akarnánk, hiszen ki a rosseb kíváncsi a pokol fortyogására, de az önmagába fordulás és a hazai szar termékek erőltetése nem csak hazafias gesztus, hanem a nyugatellenesség megnyilvánulása is. Itt kellene utalnunk a mi kedvelt Spenglerünkre, aki száz évvel ezelőtt látta azt, amin mi most csodálkozunk, hogy a bűnös emiatt minden oroszok akkori cárja, Nagy Péter volt a nyugatimádatával, mert egy olyan életformát akart a muzsikokra erőltetni, amire nem álltak készen.

Spenglernél a kultúrának ki kell forrnia magát, mintegy szervesen kell fejlődnie, hogy a civilizáció szakaszába léphessen, s ha ez nem természetes úton történik, abból bajok fakadnak. Innen eredezteti Szentpétervár és Moszkva ellentétét, voltaképp Tolsztoj tragédiáját, aki úgy tekintett a nyugati civilizációra, mint valami borzalomra, ami az orosz lélektől idegen, és ez a szembenállás máig megvan. Innen nézve Putyin nyugatellenessége is érthető, bár el nem fogadható. A következtetés viszont az, hogy nem lehet ráerőltetni egy népre semmit.

Ezért nem lehet demokráciát exportálni iszlám országokba, s ha belegondolunk, ezért haldoklik ugyanez Magyarországon is, mert a feudalizmus után nálunk előbb kommunizmus, majd kapitalizmus jött, a polgári demokrácia pedig megbukott. Amikor a magyar nép szolgalelkűségére csodálkozunk rá, az eredőjét valahol itt kell keresnünk, nincs meg a génjeinkben az erre való igény és készség. Ahogyan az oroszoknál volt a ’Pétervár Moszkva ellentét, minálunk meg az urbánus, népies vita és fogak vicsorgatása.

Ha belegondolunk, már a rendszerváltás ezzel kezdődött, Csurka és csapata, Antal és körei, illetve az SZDSZ és eszmeköre. S hogy a Szabad Demokraták megbuktak, ezzel is magyarázható, a magyar társadalom nem állt készen rájuk, és a jelek szerint nincs felkészülve rá ma sem. A Fidesz volt a kakukktojás a maga elvtelen hataloméhségével, de a jelek szerint a mi vidékünkön ez működőképes, legalábbis a hatalom megszerzése és megtartása szempontjából. Ám, hogy a magyar nép kulturális – szigorúan spengleri értelemben – szintje hol tart, az mára kiderült.

Nem nyafognék, de most már késő. Másfelől csak arra szerettem volna rámutatni, hogy mostani létünk úgyszólván determinált, ami viszont mégsem jelenti azt, hogy ellene tenni semmit nem lehet, csak momentán azt nem tudjuk, mit. Oldva azonban nyomorunkat, és szem előtt tartva Kierkegaard papa intését, miszerint legyen mindig velünk a nevetés, tényleg várjuk Orbán atyuska megnyilvánulását, mivel kötelező járnia a főispánoknak, mert enélkül egyáltalán nem kerek a történet, ami a nyüves életünk.

És innen van az is, hogy nem kell bántanunk a mindenkori Mária néniket és Feri bátyámokat, akik atyuskák szorításában szocializálódtak. Horthy, Kádár és Orbán, mint akik úgy mutatják nekik az utat, amire semmilyen liberális alak nem képes, mert az ő szavai szabadságot tételeznek, amire a magyarnak nemhogy igénye nincs, de fél is tőle, mert valami ismeretlen van a túlparton. Ezért jó neki a gémes kút, malom alja, fokos, és ezért nem kérdi, hogy mit keres a Tisza partján. Azt hiszem, úgy kell búcsúznom: jóccakát.

Minden egyben egy földúton

Tokajban átadtak egy dűlőutat. Nem egy vaszisztdasz az átadási-avatási, pláne, hogy rezesbanda és ökumenikus mise sem volt a helyszínen. Viszont földút volt, és heten fogták a nemzeti szalagot, sőt még mosolyogtak is a kamerába bele, mint akik enkezükkel hozták el a XXI. századot a messzi vidékre, amitől majd jobb lesz a megvédett magyar családoknak. Amúgy a hercegkisasszony, tudják, a szaros pelenkás nemrégiben vásárolta fel a fél vidéket, ilyképp gondolhatnánk azt is, ő kapta a földutat, ha jönne szemrevételezni a birodalom ezen szeletét és a napszámosokat.

Név nélkül felsorolva ott mosolygott a tűző napsütésben két polgármester, egy vármegyei közgyűlési elnök, két fejlesztési tanácsi elnök, egy államtitkár és egy miniszter, aki viszont maga volt Gulyás Gergely, mert a jelek szerint ő mostanában mindenhol ott van. Ám nem azért említettük őt név szerint, mert különösebb érdemei volnának, ugyanis ugyanolyan porbafingó kis organizmus, mint a többi hat, ellenben ő mondta meg a tutit, hogy miért örülünk egy földút átadásának, és miért voltak ezen ott rajta kívül még hatan, potentátok, illetve a híriroda a sürgölődő fotóssal.

Gulyás Gergelynek egyébként nem igazán kellene megszólalnia, főleg nem mostanában, mert az elmúlt napokban láttuk, mik bírnak kijönni belőle, mint ahogyan egyébként ez alkalommal is. Ez a dűlőút-bekötőút-földút ugyanis az ő tálalásában nem egyéb, mint „a dűlőút átadása jól szimbolizálja azt a fejlődést, amelyet Tokaj-Hegyalja és Tarcal elért, az ott elindult fejlesztések pedig bizonyítják, hogy a térség gyorsan fejlődik, ugyanúgy, ahogy az ország egésze”. És itt megállunk egy szóra tanár úr, mert szimbólummal találtuk magunkat szemben. Ez pedig olyan valami, ami mutatja az esszenciát, a kivonatot mégis messzeringóan.

Ránézésre ez az út nem egyéb, mint amit az évtizedek (századok) alatt arra járó munkások, lovaik, teheneik, mostanában traktoraik kitapostak a löszből, most pedig ráeresztették a Józsit a tolólapátossal, és máris kész volt a fejlődés és a jövőbe vivő biztos út. Ami egyébként, majd elfeledtem, három és fél kilométeres, viszont arról nem kaptunk információt, Mészáros építette-e méterenként pár milliárdért, de nem is ez a lényeges, hanem a rohamos fejlődés maga. Hogy ez a földút mutatja Gulyás szerint az országban végbemenő folyamatokat, ez azonban olyan, hogy jön egy tavaszi zápor, és huss, elmossa az egészet.

Olyan fejlődés ez, ami az egész országra jellemző, idézzük meg még egyszer Gulyás szavait, és az a különös helyzet áll elő, hogy most az egyszer nem hazudik, pedig nagyon akart volna. Nem ragoznánk tovább ezt az ingatagságot, hanem inkább azon mélázunk egy pöttyet, hogy miért mentek oda ezek hatan, miért vigyorognak teli pofával, és, hogy komolyan gondolják-e ezt az egészet. Mostanában amúgy is kétségek gyötörnek, hogy amiben élek, az egy rossz álom-e, vagy egy rosszul megírt színdarab, mert életnek kevéssé nevezhető. Ez az én egyéni nyomorom, az viszont már nem, hogy a hercegkisasszony a földesúr ezen a tájon.

Ők hatan pedig azért mutatják olyan nagy rössel ezt a nyomorult utat, hogy dokumentálva legyen, ők ott voltak, ők örültek, sőt, még tán az érdemüknek is tudják be a Józsi tolólapátosát. Amit látunk, az egyébként egy kabaréjelenet, a szerző, ami maga az élet, azt mutatja, milyen mélységekig képes süllyedni az ember a végtelen szervilizmustól és szolgalelkűségtől, eközben miképpen veszíti el a kapcsolatát az amúgy is illékony valósággal, s hogy végül ez a kép, ahogyan hatan ott idiótán vigyorognak, hogyan kerül be a lapokba győzelmi jelentésként.

Mária néni az otthonkájában pedig örül a megyei kesmában látva az újabb diadalt. Mielőtt szokás szerint az történne, hogy kapna az ember a képibe, miért ezzel foglalkozik, amikor vannak ennél sokkal fontosabb dolgok is, akkor arra azt lennék kénytelen felelni, az lehet. Ámde olyan, amiben ilyen sűrűségben és mélységben mutatkozik meg a rendszer pitiáner primitívsége, máma csak ez az egy, amiben benne van minden nyomor. Minden hazugság és az összes bő gatyás társak. A jövőbe vivő, hatan felavatott földút, mint boldogságunk záloga. No meg az észveszejtő fejlődésé. Mondja valaki, hogy ez nem delikát, mert bizony az.

Három Fradi és harminc Mészáros

Lázár minisztériuma dolgozik azon a törvény(rendelet)javaslaton, amellyel a hazai, építőipari anyagot gyártó cégekre az államnak elővásárlási joga lenne. Lesz, efelől ne is legyenek kétségeink. Már ezelőtt is háborogtak uniós (és más nyugati) cégek, amelyek a NER-ben működtek és működnek, hogy a Fidesz maffiamódszerekkel akarja őket kiszorítani, öltönyös emberek, NAV-osok érkeznek még az is lehet, hogy nagy, fekete autókkal, különadókat vetnek ki rájuk, és más cuki kurvaságokkal érik el, hogyha a delikvens nem adja szépszerével, akkor elveszik erővel vagy aljassággal, amit kinéztek maguknak.

Brüsszel előtt is van már ez a panasz, látják, hogy mi folyik az országban, és nem nézik jó szemmel. Amikor azon megy a visítozás, hogy nem jönnek a „nekünk járó” pénzek, akkor a nem jövésben ez is benne van, mert ebből is kitetszik, hogy kies hazánkban sem jogbiztonság, sem szabad piac nincsen, itt szabad rablás van, hogy etetni lehessen a mind éhesebb hordát. Ez az állami „elővételi jog” ez túl van a lopáson és rabláson, ez útonállás, amiből a NER lovagokat és lovaginákat akarják kistafírozni, akik majd az állam által fölvásárolt céget fingért és hugyért megkapják, ha csődbe mennének, visszaveszik tőlük.

Lásd Mátrai erőmű, amiről majd most, hosszú évek pereskedése után tudjuk meg – ha megtudjuk -, hogy hány milliárdot kaszált belőle Mészáros Lőrinc, amikor megvette, kiszedte belőle a pénzt, majd az állam (Orbán) többért vásárolta vissza tőle, mint amennyiért a gázszerelő megszerezte. Amikor az MCC Feszten Gulyás minisztert megkérdezte a hallgatóság, nincs-e valami nagyon nagy baj a Mészáros jelenséggel, akkor a kormányinfó hazugságain nevelkedett manus képes volt azt válaszolni, csak egy a baj: hogy nincs belőle harminc-negyven, és máris látjuk, mit gondolnak ezek a világról.

Közgazdasági alapfogalmak után, mint piac és más cuki kurvaságok, már nem is sírdogálunk, mert ami itt megy, az olyan töménységű lopás, a pénzek olyan mennyiségű és iramú kilapátolása, hogy egyáltalán az a csoda kategóriája, hogy az ország működik. Bár ez egyre bizonytalanabb. Egyes számítások szerint a magyar GDP tíz százalékának megfelelő összeget lapátoltak ki offshore számlákra, most osztogatják a kastélyokat közpénzen kiglancolva, és nem is érdemes nekilátni a felsorolásnak, milyen bődületes iramban és mennyiségben teszik magukévá az ország vagyonát. De, mint ez az új hír is mutatja, ez sem elég.

Már az itt működő külföldi cégek pénze is kell, ha ezt elszedték, akkor a vagyona, gyára, gépei olcsóért, hogy amit más felépített, abba a készbe beletegyék a seggüket, és nagy valószínűséggel azonmód tegyék is tönkre. A NER lovagok és lovaginák ugyanis nincsenek piachoz szokva, ha ilyen terepre kerülnek, akkor legott veszteségessé válnak. Szép példa erre, hogy például Mészáros egyik ilyen gyárát, egy kukoricafeldolgozót a gyármentő programmal kellett megsegíteni, mert tizenhárom milliárd veszteséget hozott össze. Ha nincs közbeszerzési csöcs, akkor mindig bajok vannak, de még ezután is lehet tömni közpénzzel.

Ilyen körülmények között képzeljük el, ha Mészárosból harminc volna. Abba belerokkanna az ország, igaz, lassan ebbe az egybe is. Mert azt se feledjük, hogy a kirakatban lévő gázszerelő csak a jéghegy csúcsa, a köz-, és uniós pénzekből kistarfírozott oligarchák már számosak, akik nem tehetségből, szorgalombó, ne adj isten szerencse okán, hanem a nemzet vérén vagyonosodtak, csak lassan elfogy az osztani való. Ezért születhetett meg a gondolat az építőipari anyagokat gyártó üzemek einstandolásáról, csak lassan már lopni sem lesz mit. Látjuk, hogy recseg-ropog az ország, épp összedőlni készül.

A bajokat részletezni is lehetne, de minek. Tegnap például harminc vonat nem indult el vagy nem ért célba, a kórházak adóssága közelíti a százmilliárdot, az ipar recesszióban, nem véletlen az akkumulátorgyárak országra zúdítása sem épp ezért. Az újabb lopási lehetőség mellett ez csak kozmetika, annak a képnek az újrafestése, mintha gyarapodna az ország, holott már alig is működik. Ránk fog omlani a szarhalom, „nagyjaink” pedig majd jól élnek az offshore számlákból, míg te a szemeteskannákból, kinek mi jutott, vagy mit intézett a kormánya. És egy felmérés szerint még mindig a Fidesz a legnépszerűbb párt.

Ezt a gyalázatot már nem is kommentálnánk. Mert mit is várhatunk egy olyan országtól, amelynek a miniszterelnöke arra a bajra, hogy a nemzet Fradiját kiverték az izlandi villanyszerelők, nem úgy reagál, hogy valami gond lehet magyar futballal, hanem azt tartaná üdvözítő kiútnak, ha nem egy, hanem három Fradi volna a NER-ben. Nincs annyi villanyszerelő Izlandon, hogy mindet kiverhetné, és nincs annyi pénz, ami ennyi Fradit eltartana, de Orbánnak ilyesmi eszébe sem jut. Nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy a modell, amit megálmodott nem alkalmas egy ország, de még egy futballcsapat működtetésére sem. Ennyi (by: D. T.)

Az élet Varga Judit nélkül

Szomorú napra ébredtünk Buddhában testvéreim, mától nem miniszterünk nekünk többet Varga Judit. Pedig milyen élénken emlékszünk az uszkve négy évvel ezelőtti napra, amikor Orbán méltóságos úr fogadta őt legbelső köreiben, mindkettejük kezében pohárka pezsgő, és szerelmetes szemekkel koccintottak a fényes jövőre, ami vár rájuk. Mireánk viszont egyáltalán nem, mert ez nem volt benne a szerződésükben. Nem azért fogadta hű szolgálatra Vargát életünk egyetlen értelme, hogy népéért, hanem, hogy kizárólag őérette dolgozzon, hivatalosan az volt a feladat, hogy védje nagyurunk termetes seggét az ellenséges Brüsszellel szemben.

Ezért nem kellett volna igazságügyesnek lennie. Viszont mindez rányomta bélyegét működésére, ami az volt, hogy négy éven át kitartóan kereste a jogállam fogalmát, és úgy kell most távoznia, hogy nagy valószínűséggel nem találta meg. Minden ilyen lelépés fájdalmas, hiszen nem szórakoztat tovább minket, nem cseszi szét az agyunkat, mindenképp eseménytelenebbek lesznek a napjaink. Cövek volt Varga Judit, útjelző pózna a NER aljasságában, s így négy év után, amikor őt, mint bábut a gazda továbbtoszta az élet tengerén, azért csak megkérdjük, akárha Brian élete, mit adott nekünk Varga Judit?

S mit az országnak a hegedűszón túl, miért szólították föl, hogy mondjon le önként, és mi lesz majd utána, azaz ma. Ez utóbbi az egyszerűbb feladat, mert változni semmi nem fog, ugyanis a NER csak olyan, hogy teljesen mindegy, ki, hol és miért miniszter, szava és hatalma nincs fikarcnyi sem, akárki van akárhol a sakktáblán, csak Orbán beszélő szája ő. Más szemszögből a seggéből lógó csimbók, ilyképp, hogy hegedül-e, dekázik-e, az olyan csak, mint hab a tortán, a filozófia szempontjából árnykép a falon, orbis pictus, azaz festett világ. S hogy ne kelljen könnyeket morzsolnunk, mert Varga lelép, slágvortokban nézzük dicstelen tetteit.

Varga Judit nő, legalábbis ránézésre, így amikor meghallgatta a bizottság kinevezése előtt, már akkor egészen érdekes volt, hogy azt fejtegette, a nők egyenjogúságáról szóló Isztambuli egyezmény politikai hiszti, tehát már ekkor fölhúzta a gatyát, ami végig rajta is maradt, és ez a bizottságnak tetszett nagyon. Kinevezték tehát a gatyájában, és már rögtön ezután megütötte az alaphangot, miszerint elfogadhatatlan, hogy az Unió jogállamisági feltételekhez köti a pénzek kifizetését, és ez volt az a vezérmotívum, ami minden ténykedését meghatározta aztán. Ha úgy tetszik, innentől annak szentelte életét, hogy a definíciót megtalálja.

De négy év alatt sem sikerült neki, mint ahogyan négy év alatt az igazságügy terén sem tett le az asztalra úgyszólván semmit, viszont számos olyan történet hőse lett, ami miatt szerencsésebb vidékeken egyesével is elzavarták volna. Ő azonban csak dekázgatott és hegedülgetett tovább rendületlenül és zavartalanul. Ott volt a CSOK-ból felújított nyaraló, amit először tagadott, majd mégis visszafizette a pénzt, ott volt a Pegasus-botrány és a Völlner-ügy. Minden, mintha meg sem történt volna, Varga Judit csöndben és mozdulatlanul ült a helyén, Illetve hangos volt nagyon, amikor az Uniót kellett szidni a jogállamot keresve.

Innen nézvést érdekes a tegnap fájdalmas búcsúzása, mikor is világgá kürtölte az újabb nyomorát, miszerint „A mai nappal egy korszak véget ér. Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt az Igazságügyi Minisztériumban megélt idő. Büszkeséggel, köszönettel és örök hálával gondolok munkatársaimra. Holnap egy másik, kihívásokat és sikereket ígérő világ kezdődik el. Köszönök mindent!” – Van mit, Jucus, legfőképp azt, hogy nem a rácsok mögé vonulsz pihengetni, hanem távoli vidékekre, ahol lehet folytatni azt, amit eddig is csináltál, a Brüsszel elleni szélmalomharcot. Mert az új feladat is ez.

Varga Judit Fidesz EP-listavezető lesz. Illetve lett mától az, tehát semmi olyat nem fog tenni, mint amit eddig ne tett volna, azzal a különbséggel, hogy nem egy ország, hanem egy párt – a Fidesz – nevében fog okádni, tehát a szégyen, amit generál, ezen túl rájuk fog visszahullani kizárólag. Nem lesz nekünk ettől sem jobb, sem rosszabb. Annyi hasznunk akad azért, hogy ritkábban kell az ökörségeit hallgatni, de, ha belegondolunk, ez sem semmi, sőt, egyenesen felemelő kilátás. Mit adott hát nekünk Varga Judit? Az ég egy világon semmit. Néhány löketet a gyomorfekélyhez, mert azt be kell látnunk, hülyébb minisztere már volt Orbánnak. Viszont aljasabb nem nagyon.

A Fidesz, mint európai érték

Volt ez az MCC Feszt itt a hétvégén, ez a janicsárképző tábor, ahol a leendő „nagyoknak” fölszólaltak a jelenlegiek. Útmutatást adtak világlátásból mintegy, hogy ugyanolyan mocsadékok legyenek, mint ők maguk. Gulyás Gergely nagy formában van amúgy is mostanában, olybá tűnik, hogy kezd kiteljesedni a manus, ezen a Feszten meg egyenesen filozófus lett, de nem állt túl jól neki. Európáról, annak értékeiről, vs. magyar ugar tartott előadást a kormányinfón nevelkedett gondolkodó, egészen érdekes eredményre jutva.

Gulyás tétele, amivel azt szeretné igazolni, trattyos gatyás, kappanhangú, dagadt főnöke miért hordozza magában – mint azt korábban önmagáról megállapította és kijelentette – Európa DNS-ét, a következő: azért hordozza, mert (és most tessenek figyelni) „a hagyományos európai értékekhez sokkal inkább ragaszkodnak a korábban szovjet uralom alatt szenvedő társadalmak”. És most itt megállunk egy szóra azon morfondírozva, Kádár apánk rendszere mit konzervált mibennünk, ami érték, s mit Orbánban, a DNS-ben.

Ami a nehézségeket okozza, az nem egyéb, mint az, a mi filozófusunk nem fejtette ki bővebben, mi több, egyáltalán nem fejtette ki, az ő elméletében, a zavaros kis buksijában mi minősül olyan európai értéknek, amihöz a mimagyarok Kádár apánk miatt jobban ragaszkodnak, mint a hanyatló Nyugat fiai. Erre nézvést nem kaptunk felvilágosítást, csak halvány utalást, miszerint „már a második világháborút követően megélhették a szabadságot és az azzal együtt járó jólétet”. Ez a hátrányuk, de Gulyás szerint a bűnük is.

A felskiccelt történelemből az világlik ki, hogy mi viszont a szovjet uralom alatt nem részesültünk sem a szabadságból, sem a jólétből, viszont ezért vagyunk máma különbek. De ez nem következik egymásból, sőt, semmi nem következik abból, hogy a Nyugat már régóta tejben és vajban feredőzik, mert ez nem érték, hanem megteremtett állapot, és nekünk is volt rá harminc évünk, a mögöttünk álló legjobb tíz meg különösen, hogy ezt megtegyük, de nem tettük meg. Mert a hanyatló Nyugat erre nekünk juttatott pénzét ellopták.

Gulyás szerint ideológiai viták vannak a Nyugattal, akik már nem európaiak, mert a jólét és a szabadság elvette az eszüket, belebolondultak a demokráciába, amit valami furcsa mód ránk akarnak erőltetni, de a Fidesz ezt nem hagyja. Nekünk senki ne mondja meg, hogyan éljünk, mi hordozzuk az értékeket, amit a Kádár korból hoztunk, lopunk, csalunk, hazudunk, s amivel a Fidesz még kiegészítette: gyűlölködünk és ordibálunk. Viszont ezt európai értéknek tartani meglehetősen eufemisztikus dolog, felsőbbrendűnek meg pláne. 

Sajátosan látja a történelmet is a filozopter, az az elmélete a valósággal ellentétben az, hogy a Nyugat a felelős a vasfüggönyért – ami mögött mi őrizgettük Európát -, s annak idején ezért mintegy kárpótlásként vettek be minket az Unióba (nem mi vágytunk oda). Abban az egyben azonban igaza van, hogy azóta sem tudnak velünk mit kezdeni a klubban. Ám sajnálatos módon nem azért, mint Gulyás állítja, mert mi vagyunk immár az európaiak, hanem, mert nem ütjük meg a klubtagsági minimumot sem erkölcseinkben, sem jellemünkben.

Mindezek ellenére, mivel kárpótlásként vagyunk tagok, következésképp azt csinálunk ott, amit csak akarunk, ergo: belehugyozunk a zongorába, és teli pofával szidjuk őket a pénztárcájukban matatva. Ilyen útravalóval látta el a janicsárokat ez a mi filozófus miniszterünk azzal a szándékkal, hogy a következő generáció se legyen kevésbé aljas, mint ők maguk, hogy a folytonosság biztosítva legyen mintegy azzal a hiátussal, hogy ők sem tudják, mik azok az európai értékek, amelyek miatt übermenschként szemlélhetik a világot.

Az érdekes azonban, hogy Gulyás a hajdani ostblokkról cuzammen beszélt, mint akik felsőbbrendűségük miatt vitában és perben állanak a Nyugattal, de elnézve a jelenlegi helyzetet, hogy már csak mi vagyunk ilyenek, ez is méretes hazugság vagy hülyeség. A mimagyarok már mindenkit kioktatnak, cseheket, lengyeleket, románokat szlovákokat, már alig is maradt a térképen olyan európai értékű ország, mint a miénk. Momentán Putyin Oroszhonja hasonlatos a miénkhez, ami egy szint. Aljaszint, de szint.