blogin.hu

A legújabb NER-szenzáció ez: Borkai elvtárs (aki már nem jó elvtárs) elindul megint a polgármesteri székért. Állítása szerint azért, mert Győrnek szüksége van rá, szerintünk más lehet az ok és indok, de éppen ez momentán egyáltalán nem érdekes. Hanem inkább, ami az újraindulás okán kirajzolódik, a fölbugyogó trutyi, hogy ez milyen strammul mutatja nekünk azt a morális nihilt, amiben Borkai, Győr és Magyarország, mint a NER által determinált „keresztény” szarhalom éppen van. Ahová került, illetve jutott Orbán második és végtelennek tűnő országlása nyomán.

„Jobb a puszi, mint a kása, csak a mama meg ne lássa” – ismerjük a kislányos, emlékkönyvekből és emlékeinkből előszálló versikét, amelynek naiv szellemisége úgy telepedett rá a macsó Borkaira, hogy elröhögnénk magunkat, ha nem okozna másfajta testi tüneteket a hősünket megülő nihil. Interjút készítettek a bukott emberrel, aki most készül Főnixként újraéledni poraiból, s ennek a megtestesülésnek sarokköve a jachton való részeg, kokós kurvázás, mint ami egyszer hanyatlását okozta. Viszont mindenki hibás, csak épp ő nem, aki mára mint valami glóriás szent vesz részt a mesében.

Mint akit bűntelenül bántanak és bántottak, mint aki voltaképp ott sem volt. Megtudjuk az interjúból, hogy a családban úgy rendezték el ezt az egészet, a feleség meg sem nézte a mozit, amelyet mi láttunk, s amely nekünk Borkai löttyedt seggét mutatta. Az elfojtás úgy működik ezek szerint, hogy amiről nem tudok (amit nem látok) az nem fáj, így alakulhat ki az a kényszerképzet, hogy lassan meg sem történt az, ami négy éve bizony megtörtént. Ott tartunk, nem az a bűnös, aki fetreng a trutyiban, hanem, aki nyilvánosságra hozza.

Ezt erkölcsi relativizmusnak nevezzük, illetve olyan elkenésnek, amikor úgy lehet kikeveredni a bűnből, hogy az voltaképp el sem nyerte büntetését. S amikor ebben az interjúban Borkai bizonyítékok nélkül Czeglédy Csabára akarja kenni a csodálatos felvételek nyilvánosságra hozatalát, már nem arról van szó, ő mit csinált, hanem, hogy az ártatlan és bűntelen főszereplőt be akarják mocskolni, holott a képek tanúsága szerint ő fetrengett a sártengerben. De itt kúszik be a morális fertő újabb szeletkéje, hogy amit látunk, az rendben van.

Egy a baj csupán, hogy kiderült, így mindenki bűnös, csak az nem, aki kurvázik. Négy éve sem, és a jelek szerint ma sem képes felfogni Borkai, a kurvázás, kokózás nem önmagában és nem önmagáért baj. Hanem azért, mert egy olyan párt tagjaként és hátszelével tette ezt, amelyik hirdetett és fennen óbégatott keresztény erkölcsiségével az ilyesmit pokolra kerüléssel fenyegeti. S ha ezt relativizálni lehet, és kimondottan azt hangoztatni, ezzel csak az a baj, hogy kiderült, akkor Borkai mindent szembe köp, amit a társadalom számára előírnának.

Sőt, ezen túl azt üzeni, hogy a NER morálja csak a felszínen létezik, sutyiban minden szabályt meg lehet szegni, a NER lényege tehát az erkölcstelenség. Csak a mama meg ne lássa. S amikor azt hinnénk, ennél mélyebbre már nem lehet süllyedni, akkor Borkai belesétál egy csapdába, amit voltaképp fel sem állítottak neki. Egy egyszerű kérdést kapott, miszerint melyik a nagyobb botrány, Szájer ereszen menekülése vagy az ő orgiája, akkor határozottan kijelenti, amit ő tett, az inkább belefér, mert elnézhető, Szájeré meg nem.

Borkai nem látja, hogy ezzel a Fidesz macsó tuskóságára mutat rá, a karikás ustoros hazugságára, hogy részegen orgiázni, fizetett kurvákkal a család szentségét óbégatva még komilfó, melegen tenni ugyanezt viszont már nem tolerálható. Holott mindkettő ugyanannak a hazugságnak a másik oldala azzal a tanulsággal, a macsó kurvázás belefér, a melegség nem. Így ebből fakadóan Szájer eltűnhet a süllyesztőben, ő viszont megtisztulva térhet vissza, és látjuk, a bűn, valamint az ebből fakadó büntetés már csak a szivárogtatót fenyegeti.

Hogy Borkai mindezt nem érti vagy nem akarja érteni, az az ő nyomora. Hogy lehetősége van visszatérni, és csak a választók erkölcsi mércéjén múlik, sikerül-e neki, az a NER morális nihiljének ékes bizonyítéka. Bűnről, lebukásról és büntetésről tudok más példát is mutatni, azt mi történik akkor, ha egy közösség komolyan veszi, hogy kirakatembereinek makulátlannak kell lenni, mert tudja, ők azok, akik mintaként szolgálnak a plebs számára, így, ha valamit nekik lehet, az üzenet. Ha tehát vétkeznek, akkor nyilvánosan bűnhődnek.

Nehogy azt higgyék a hülyék, azt nekik is szabad.  Van ez az NBA, ez az amerikai profi kosárlabda liga, amelynek az egyik szupersztárja Ja Morant (Memphis Grizzlies) egy videóban, amit a haverja vett föl és tett közzé, egy pisztollyal hadonászik. Azonnal fölfüggesztették a játékjogát, most várja az ítéletet, mennyi időre meszelik el. Azért – így az NBA erkölcsi mércéje -, mert ezt ő a pozíciójában (mint mintakép) ezt nem teheti meg. És nem a haver a bűnös, hanem ő. NBA, NER, ugyanúgy három betű. De mecsoda különbség.

Megnyugvással tölt el minket, hogy a magyar fasiszták milyen odaadó figyelemmel kísérik egy amerikai színésznő gyerekeinek öltözködését. Ha azt hinnénk, az ég egy világon semmi közük nincs ahhoz, hogy valahol a nagy vízen túl egy olyan tíz éves forma fiúcska rózsaszín pólót visel rajta olyan felirattal: „erős lányok”, akkor tévednénk. Mert Bayernek ehhez is van, mert még a haja is hosszú annak a gyereknek, a fiúcskák kukacát pedig megvédjük szerte az Univerzumban. Mielőtt elmesélnénk a sztorit, in medias res tesszük ide Bayer reakcióját a fotóra, ami ez: „Szétrohadt ez az egész. S a rothadás bűzében a meganfox-lárvák tenyésznek. Kikelnek, falnak, szaporodnak, új fiakat nevelnek”.

Bájos eszmefuttatás, de mit várhatnánk más egyebet. Viszont nem az a kérdés, mi köze van Bayernek egy amerikai fiúcska öltözetéhöz és frizurájához (semmi), hanem az, miért tartja mégis kötelességének a megszólalást, ha egyáltalán annak lehet nevezni ezt a gyomor mélyiről föltörő kumisztól bűzlő mocsarat. Mint tudjuk, most tavasszal Bayer cége kapott negyvenmillió adóforintocskát „értékteremtésre” a szerencsejátékos cégtől, sőt, máshonnan is csordogál az apanázs. A Fidesz tollának egyszemélyes vállalata tavaly már százmillió fölötti árbevételt hozott, és majdnem kilencven milliós nyeresége lett. Ezt pedig meg kell szolgálni, Bayer pedig ezt így (is) teszi meg. Amerikai gyerekeket lárváz le, mert rózsaszín a pólójuk.

Viszont nem saját gyűjtésből szidja ezt a gyereket (és az anyukáját) a mi magyar szalonnácink, hanem egy amerikai republikánus politikus (Robby Starbuck) miatt, aki trumpista csőcselék kötött bele a gyerekbe (és az anyjába), mert ott is gendereznek a hülyék. Ez az a kör, akiket Orbán Magyarországra csődít CPAC konferenciázni, és itt vannak eltelve maguktól, mint a világ erkölcsének fasiszta őrei. Ez a Robby Starbuck azzal kötött bele a színésznőbe minden bizonyíték nélkül, hogy „arra kényszeríti a gyerekeit, hogy lányruhákat viseljenek”, Megan Fox azonban elküldte az anyjába, kijelentve, „rossz boszorkánnyal baszakodik” a „magabiztossági problémákkal küzdő narcisztikus, impotens kis férfi”.

Delikát, magunk sem mondhattuk volna szebben, ha érdekelne, mi történik a föld túlsó oldalán, de nem igazán vagyunk ilyesmivel elfoglalva. Másrészt, mint kitetszik, ez az anyuka képes arra, hogy kiálljon magáért és a gyerekeiért, így már valóban csak egy kérdés marad, a magyar fasiszták miért érzik kényszernek, hogy ebbe beleszóljanak, mert nemcsak Bayer volt az egyetlen, aki okádott. Egy bizonyos Kötter Tamás is fölszólamlott (bevallom, fingom sincs, ki ez a nímand), ekképp: „Filmsztár, aki a testéből él és az is akar maradni; ezért inkább másokat áldoz fel a woke oltárán. És ami a legszomorúbb ebben a kafkai helyzetben, hogy nincs egy ember, egy hivatal vagy bármi más, aki kimentené a gyerekeket.”

Nem tudjuk, ez a Kötter miért és mitől szeretné megmenteni a gyerekeket, de látszik, hogy hiányolja a fasiszta hatalmat az ’Államokból, következésképp várja vissza Trumpot, aki majd újra rendet tesz. De van egy Bognár Zsoltunk is (őt sem tudjuk, honnan szalajtották), aki szintén megmondta a tutit: „A mindenkori MEGAN FOXOK részére küldöm MEGA FAXOMAT. Ez nem példa, nem követendő hír, hanem hányinger és gyalázat”. Amikor ezt a harmadik szoftnácit olvassuk, akkor áll össze a kép, akkor jut még a saját magunk eszébe is, hogy pár napja neveztük szarházi csürhének ezeket, akik nem hajlandók országukban az LMBTI emberek biztonságát szavatolni. Ez is ennek a szele, csak még undorítóbb.

Mégpedig azért, mert, mint látjuk, egy amerikai kisfiú pólója és hosszú haja elég ahhoz, hogy okádni kezdjenek. S mivelhogy feltesszük, annyira azért nem hülyék, hogy azt higgyék, a szavuk elhallatszik odáig, ebből fakad, hogy ez az undorító üzenet hazai felhasználásra készült. Ez nekünk szól, és neked is, mire számíthatsz, ha nem az ő homofób kottájukból játszol, s innen látszik az is, hogy a helyzet durvul. Orbán lapít a Karmelitában, a lefizetett falkája pedig elvégzi a piszkos munkát, dől belőlük a mocsok immár parttalanul. Mégpedig pénzért. Rengeteg pénzért, amiben az a lehangoló, ha megfizetve és lefizetve erre kaphatók, akkor egy dilemma marad, mi az, amit pénzért nem végeznek el. Hogy hajlandóak-e gyilkolni is. Mondjuk.

Latorcai államtitkár-miniszterhelyettes formában van mostanában. Két napja megtudtuk tőle, hogy az is hisz, aki nem hisz, következésképp minden ateista keresztény, illetve ezek folyományaként és bizonyságául azt a megdönthetetlen axiómát, ha a pogány nem lenne keresztény, meg sem tudna szólalni, mert minden szava a kisjézustól ered. Azaz, kaptuk a képünkbe, a szeplőtelen fogantatás előtt a komplett emberiség néma volt. Illetve, mint emlékezhetünk az akkori delíriumra, senkinek nem volt méltósága sem, ami szintén csak a kereszténységnek köszönhető. Beláthatjuk, ez a tébolynak már az a foka, ami tiszteletet vált ki az indiánokból.

Ehhez hozzá tenni már nincs mit, Latorcai államtitkár-miniszterhelyettesnek azonban sikerül a lehetetlen. A maga kis különös világában megtalálta nemzetünk biztonságának és békéjének egyetlen zálogát, ami az, hogy állítsunk kereszteket szerte a hazában. Idézzük a beteget: „követve őseink évszázados hagyományát, állítsunk új, modern kereszteket az utak mentén, a falvakban, a városokban, állítsunk minél több keresztet a békéért”. Partizános filmekben ezt úgy mondanák, minden kilométerkőnél, amihöz csak annyit kellene hozzá tenni, megazisten, és a kegyelem örök időkre biztosítva volna. Csak a gyógyszeradagot kell beállítani.

Más is elhangzott még a keresztállítás egyedül üdvözítő módjáról azonban. Ebből a részletből csak a „modern” jelző érdemel kiemelt figyelmet, mert nem tudjuk, a beteg mit gondol alatta. Mitől modern egy kereszt. Ha világítós, kulcstartós műanyag, ha számítógépvezérelten bólogat rajta Krisztus urunk, zenél, ha megnyomjuk, tömjént pöfékel, vagy ránézésre penitenciát oszt. Tudja a rosseb, majd kiderül, egy viszont bizonyos, hogy kurva sok kell belőle, akárha erdő, amelyben bolyongani lehet, mint Latorcai államtitkár-miniszterhelyettes kényszerképzeteiben. Amelyek azok, hogy miért is kell modern kereszt az összes kilométerkőhöz.

Háború és migráncsok ellen leginkább, illetve a dollárbaloldal féken tartására. Nem hülyéskedek, de az a nagyobbik baj, hogy Latorcai sem. Sőt, egészen komolyan gondolta azt, amit gondolt, s amit a kereszténységtől kapott szókészletével emberi méltósággal (keresztény) előadott. Illetve tegyünk ide még egy keresztényt a biztonság kedvéért, mert soha nem lehet tudni, hol, melyik bokorban leselkedik az ürdüng maga, hogy elvigyen vagy megrontson minket. Akkor pedig csak Orbán Viktor nagy vitéz és a hit bajnoka lesz képes megszabadítani a lelkünket a gonosztól. Ámen. De ugorgyunk, van miért ugyanis dögivel.

Ami most következik, azt is komolyan gondolta hősünk, és mindezt egy misszionárius bátorságával adta elő. Így tessenek elképzelni a lelki szemeikkel, akárha Mária néni a sparheltnél sűrűn vetve a keresztet. No most, és tehát, az első és könnyebbik feladat, hogy kereszteket állítsunk a békéért. Mint ismeretes, minél több nálunk a kereszt, Putyin annál hátrébb húzódik Ukrajnában, ha pedig már nem is látjuk a napot a keresztek erdejétől, ki is takarodik egészen onnan. Sajnálatos azonban, hogy a költő nem erre gondolt, és még lehangolóbb, igazából nem is tudjuk mire is. Ő maga sem. Annyit tudott: óbégatni kell.

Hát óbégatott egyet. Érdekesebb viszont a migráncsok és a keresztek viszonya. Latorcai előadásában „az Európai Unió bürokratái olyan gazdasági bevándorlókat akarnak erőszakkal betelepíteni, akiknek semmit nem jelent a keresztény kultúránk, sőt, sokuk nem olyan rég még fizikailag is üldözte a keresztényeket a Közel-Keleten. Ígérem, nem fogjuk hagyni, hogy migránsokkal árassza el Magyarországot az európai baloldal, és velük összefogva a dollárbaloldal”. Ez kurva nagy gond Latorcai fejében, de a keresztállítás megoldja. Legalábbis ez következik, vagy ennek kellene következni a kristálytiszta logikából.

Vagy nem. Valamikor régebben, ha jól emlékszem vagy a Bayer, vagy a Bencsik, vagy valamelyik másik idióta a busójelmezben látta a migráncsok elleni küzdelem zálogát. Latorcai szerint most a kereszt az, ami, ha tényleg minden kilométerkőnél van egy, elriasztja az összeset, csak az a kérdés, mi lesz azokkal, akiket Orbán hoz be az aksigyárakba. Azok is menekülnek-e, vagy oda kell hagyniuk minden taót, sívát, buddhát meg a más ezernyi isteneket, ha hozzánk jönnek elvenni a munkánkat, illetve megtoszni özvegyeinket. A káosz tehát meglehetős, és ebből már nem is lehet kikeveredni.

Egy kérdés marad csupán, mit szív ez a Latorcai, mert mi is szeretnénk belőle, hogy annyira boldogok legyünk, mint ő. Ha ez nem áll fenn, akkor azt szeretnénk tudni, mit kap, vagy mit ígértek neki, hogy hülyének tettesse magát, illetve, ha valóban az, akkor az a dilemma, miért államtitkár, sőt, miniszterhelyettes. Ám, ha a diliflepni a feltétel a magas hivatalhoz, akkor nem szóltunk. Ám azonban, ha ez az egész csak szimpla aljasság jó pénzért, akkor felszólamlanánk, és keresetlen szavakkal közölnénk vele, szórakozzon a haverjaival, és Isten bocsássa meg, dugja föl magának az összes útszéli keresztjét, és akkor óbégasson. És most már teljesen ámen.

Magyarország megint vétózott az Unióban, ezúttal a lengyelekkel együtt, mert nem az oroszokról volt szó. Az igazságügyi miniszterek gyűltek össze Luxemburgban, azaz, ha vétózni tudtunk, akkor ott kellett lennie Varga nacsasszonynak is, ez alkalommal azonban nem tett közzé képet arról, hogy a jól végzett munka után elégedetten sörözget, mert talán szégyellte a pofáját. Ez csak tételezés, mert az is lehet, csak ideje nem volt rá, mert szaladt haza hegedülgetni vagy dekázni, kiülni a nevezetes erkélyre meghitten orbánozni. Ki tudhatja ezt ebben a kuplerájban. Viszont nem csigázom tovább a nagyérdeműt, az én nyájasaimat, akik megérdemlik a történet elejét. A vétót.

Az Unió az igazságügyi miniszterek – s rajtuk keresztül az adott ország – hozzájárulásával arról igyekezett dokumentumot elfogadni, hogy a tagállamok előmozdítják, támogatják az állampolgárok, s ezen belül kiemelten az LMBTI személyek biztonságát. Azt az alapvető jogukat, hogy biztonságban legyenek az erőszakos zaklatástól és megkülönböztetéstől, a gyűlölet-bűncselekményektől, gyűlöletbeszédtől, erőszakos cselekményektől. Továbbá gyakorolhassák a szólásszabadsághoz, a békés gyülekezés szabadságához és az egyesülési szabadsághoz fűződő jogukat anélkül, hogy félnének erőszaktól, zaklatástól vagy bármilyen kényszertől vagy indokolatlan korlátozástól.

Ilyen tartalmú dokumentumot nem volt hajlandó elfogadni Varga Judit, rajta keresztül a Fidesz, és így a Fidesz uralta Magyarország. Egészen leegyszerűsítve azért, mint amit hallunk már egészen hosszú évek óta, hogy megvédjük a gyermekeinket attól, hogy levágják a kisfiúk fütyijét. Ez eddig sem így volt, csak részét képezte az uszításnak, amit gyermekvédelmi törvénynek neveznek, pedig csak egy homofób szarhalom. Azzal, hogy Magyarország nem volt hajlandó megszavazni egy ilyen dokumentumot, bevallotta, hogy nem hajlandó államként teljesíteni alapvető feladatát, miszerint megvédi az állampolgárait, másfelől bebizonyította azt, hogy vannak másodrendű állampolgárai is.

Olyanok, akiknek nem ugyanazok a jogai, mint a többinek. S bár eddig ezt nem mondta ki, csak utalgatott rá, ezzel a vétóval azonban be is ismerte. Mert ugyan elnézhető eddig sem volt az LMBTI emberek családjogi korlátozása, az apa férfi, az anya nő alapszarba emelése, de ezek nem megengedhetően, mi több, szégyellni valóan tettek különbséget állampolgárok között, de azt a jogot nem vették el tőlük, hogy az állam legalább a biztonságukat garantálja. Most azonban erre sem hajlandó. Nem hajlandó arra, hogy a voltaképp önmaga által generált ellenséges hangulatban legalább annyit ígérjen, megvédi őket az aljanép zaklatásától, mert ilyeneknek ki vannak téve, és egyre jobban ki is lesznek.

Amikor fasisztának nevezi az ember a Fideszt teljes joggal, mert a működése a fasizmus minden tankönyvi követelményének megfelel, akkor a szintén nyájas, de általunk azért kevéssé kedvelt olvasó – mert ilyenre is volt példa – azzal hozakodik elő, mi a bajunk amúgy a fasizmussal. Most rámutatnánk, hogy például ez. Bár nagy valószínűséggel az a nyájas olvasó, aki a fasizmussal elégedett, ennek a vétónak is eltelten csettint, és akkor már nincs is miről beszélnünk A termés beérett, már csak aratni kell. Ez pedig a másodrendű állampolgárok – akiknek a biztonságát az állam nem szavatolja – elleni erőszak, amire, valljuk be, bizonyos körökben van ocsmány társadalmi igény. A felsőbb szinteken is.

Náculnak a fiúk, de ezt is rég megállapítottam már, és akkor is értetlenség volt a részem, de már rohadtul unom, hogy mindig igazam van. Ez olyan szoft-nácizmus még egyelőre, de fasiszták sem egyszerre lettek, csak ahogyan a hatalmuk kiteljesedett.  Apránként rakták és rakják össze a mozaikokat, a fasizmus már teljesen kész, csudás pompában virágzik, a nácizmus csak alakul élettérrel, tiszta fajúsággal, de a bimbaja immár ennek is látszik. Ha hagyjuk, ez is ki fog virágozni, mert azt is be kell látnunk – illetve csak naturálisan látni -, erre is van társadalmi igény és elvárás a Fidesz-rajongó körökben. Kormányunk pedig a jelek szerint suttyomban ennek igyekszik is megfelelni. Szalonnácik. Összefoglalva: szarházi csürhe.   

Lányos zavarban vagyok itten keresgélve a szavakat, amióta megtudtam Latorcai ’álomtitkártól, bármit is mondok, azt a kereszténység nevében mondom. A kereszténység nélkül ki sem tudnám nyitni a szájamat, mert ez adja nekem a fogalmaimat. Közbevetve, ezek szerint, ha arra ragadtatnám magamat, hogy azt mondanám Latorcai ’álomtitkárnak, húha anyád, az is keresztény volna, és megkapnám érte a napi betevő ostyámat. Tegnap, amikor a hülyéinkről értekeztem, és szerényen azt mondtam, a kormányban is bőven vannak roggyantak, de nem mutogatok rájuk, hibáztam vagy túl elnéző voltam.

Az keresztényi felebaráti szeretetből volt, ami mára huss, eltűnt. Nekem is van szívem, én sem bírok mindent, olykor folyást kell engedni az érzelmeknek is. Ez történik máma. Latorcai ’álomtitkár egyébként a Magyar Ateista Társaságot, illetve ennek tagjait akarta kioktatni arról, hogy ne jártassák a szájukat, mert kereszténység nélkül fingani sem tudnának. Az ateisták – akiket az Isten áldjon meg ezért – arra szólították fel a kormányt, hogy hagyjon fel a keresztény óbégatással, mert ez sérti a más vallású vagy éppen vallástalan polgártársaink jogait, kollektíven megbélyegzi őket, ami nem komilfó.

Latorcai ’álomtitkár ez után érezte úgy, hogy rendet kell tennie, és adta elő a dolgait. Igyekszem pontos lenni, amikor felidézem, de nehéz és nagy a feladat, mert ’álomtitkár elvtárs akkora eget verő baromságokat adott elő, ami egyből megmagyarázza miért ’álomtitkár, és mutatja azt is, miért tart országunk ott, ahol. Megtudtuk miheztartás végett, hogy „Európában még az ateista is keresztény, mert keresztény fogalmakat használ”, az ateisták nem írhatták volna le, hogy „tartózkodjanak a nem hívő és az ateista magyar állampolgárok kollektív megbélyegzésétől”, ha nem keresztény kultúrában élnének.

Továbbá – ha már lúd, legyen kövér alapon – azt is megtudtuk, „az emberi méltóság a zsidó-keresztény kultúrából fakad”, illetve ráadásnak, hogy „az ókori görög filozófiát átmentette a kereszténység az újkorba”. Ha azt mondanák, sok ez így egyszerre, nem járnának messze az igazságtól, sőt akkor sem, ha abban az állapotban lennének, amibe magam kerültem mindezeket olvasván, miszerint fizikailag fáj a hülyeség. Lüktet tőle az ember feje, és ezzel mindjárt választ adtam arra is, miért foglalkozom ezzel a degenerálttal, akivel sokak szerint fontosabb dolgok miatt nem kellene. De ebben benne van az összes lopás.

Mi több, a pedagógusok nyűge, a diákok nyomora, de nem sorolom, az egész kilátástalan ország sötétsége, mind benne van ebben a Latorcaiban, és párállik ki belőle, mint Proust teájának gőzei tele a múlttal. Most meséljen az ember ennek a félnótásnak az emberi méltóság mibenlétéről, ami Krisztus előtt ezek szerint nem volt, tehát az emberiség történetének nagyobb részét méltóság nélkül tengette. Vagy cáfolja, hogy a fogalmi gondolkodás, az ebből fakadó szavak, tehát a nyelv sem igazán krisztusi találmány, tehát tényleg hatalmas a sötétség, amivel nem lehet mit kezdeni, nem is akarok, csak halkan sírdogálok.

Megkérdezném, de minek, hogy hallott-e hozzávetőleg csak Latorcai elvtárs a Cordobai Kalifátusról, Al-Hakám könyvtáráról, mesélt-e neki valaki valamikor is arról a szellemi szabadságról, ami az iszlám fénykorában itt, Európában volt az amúgy sárba süppedt keresztény középkorban, és tud-e arról (nem tud), hogy az araboknak köszönhetjük az ókori görögöket, és nem a keresztényeknek. Tud-e Latorcai Alhambráról. Vagy tud-e valamit egyáltalán, de minden kérdés hiábavaló volna, mert nem hatolna át Latorcai, s ami vele egylényegű a Fidesz (és a hülyéi) sötétségén.

Fáradok. Tíz éve írom napra-nap a dolgaimat ezekről. Tíz éve hirdettem meg a szellemi szabadságharcot, ha már tankok híján más eszközöm nincsen, és nemhogy lenne valami haszna vagy foganatja – bár efféle reményeim nem voltak, de azért mégis -, hanem azt kell tapasztalnom, mint mindannyiunknak, hogy a sötétség csak egyre hatalmasabb, és az ember eszköztelen ellene. Szegények lettünk. Nem csak fizikai, tehát anyagi téren, mert mindenünket ellopták, de nem is a pénz fáj már legjobban, hanem ez. Az, amit ma épp Latorcain keresztül leehetett megmutatni. De nincsenek illúziók, milliónyian vannak, és ez a vesztünk.

Tegnap leleplezték a Corvin áruházat. Volt egy kis ünneplés, ahogyan a zöld takarót lehúzták a homlokzatról, megmutatva a nagyvilágnak, milyen lett az épület, és eljött a pillanat, amikor az esztétikum, az elvégzett munka fölötti közös öröm huss, szerteszállott. Mint azt a közösségi térben közzé tett felvételen látni lehetett, két magyar ifjú ezt az alkalmat használta ki arra, hogy üzenetet fogalmazzon meg, szóljon mindenkihez mintegy, olyan dolgot, ami sehogyan sem illett az eseményhez, s ebből fakadólag vélhették azt a hülye fejükkel, hogy majd nagyot üt. Hogy majd mindenki rácsodálkozik a merészségre meg bátorságra, s a Párt majd elégedetten csettint, illetve, ami nem utolsó, utalja a pénzecskét bizonyára.

A két ifjú egy transzparenst vagy molinót feszített ki, rajta ellenzékiek feje, Dobrev, Márki-Zay és a többiek, mellettük pedig a felirat „Háborúpártiak”. Abba most nem megyünk bele, az említettek miért és mennyire lennének a háború rajongói és titkos támogatói (semennyire), abba sem, hogy tudjuk, a Párt ezekre a napokra és hetekre ezt adta feladatul, a „háborúpártiság” szajkózását kifulladásig. Hanem ez a két szerencsétlen szellemlény, ők foglalkoztatnak bennünket, mert a fényképen jól látszik az arcuk, az a rendíthetetlen butaság rajta a szektatagság önérzetével, ami elrémiszti az embert. Hogy mi lenne – vagy mi lesz – akkor, ha arra kapnak utasítást, hogy üssenek. Rúgjanak belénk.

Megtennék, ha sokan volnának, csapatban mennének rá egy emberre furkósbotokkal sípszóra, majd miután leverték a veséjét, újabb sípszóra villámgyorsan távoznának, hogy máshol legyenek bevethetők. Mint a Harmadik Birodalom születésekor az SA, kibimbózva pedig a Hitlerjugend, akik ifjú korukra mást nem is ismertek, mint a náci ideológiát. Más világot el sem tudtak képzelni, mert abba nőttek bele, s úgy gondolták örök. Húszéves forma alakok voltak ezek a mi molinósaink, a tekintetük pedig mindent elmondott. Üres volt a szemük, léleknek amögött nyoma sem volt, csakis a hűségnek és elszántságnak, a kételyek nélküli rajongásnak, és igazából ezen nincs is mit csodálkozni. De elborzadni annál inkább.

Ezek az alakok a húsz évükkel öntudatos életükben mást nem ismernek, mint a tizenhárom éve hatalmon lévő Orbánt, számukra a NER annyira öröknek tűnik, mint a háborúba belenövő hitlerjugendeseknek annak idején a birodalom. A mi két elszánt alakunknak más igazság nem létezik, mint amit a Fidelitasban beléjük vertek, és ami propagandát az egész ország minden szegletében minden nap reggeltől estig hallanak. Innen nézve sem menti fel őket az ember, mert a diáktüntetések is bizonyítják, lehet ezt – a diktatúrát – másképp is megélni, de lehangoló látni, hogy azok számára, akik gyengék, restek vagy nem tudnak gondolkodni, milyen termékeny talaj bír lenni a gyűlölet. Mindemellett nyomorult életük lehet.

Ahogyan azoknak is, akik érett fejjel képtelenek megérteni a világot. Nem sokkal előbb volt hír, hogy egy matróna a miséről kilépve tüntetőkbe botolva előkapott egy kést a ridiküljéből, és elvágott valami transzparenstartó madzagot, majd kérdésre felelve azt is elmesélte, hogy bizony alkalom adtán a tüntetőkben is megmártaná szívesen a bökőjét. Kicsi, nagy, fiatal és öreg szektás mind egyforma, és nem is most születnek. Már évekkel ezelőtt is volt nekünk bácsink, aki a Fidesz székháznál tüntető diákokra öntött volna savat szívesen, és voltak nekünk esernyővel kardozó matrónánink, Márki-Zayt képen verő nyugdíjas hölgyeink, illetve mint mindezek bimbaja, az „Orbán Viktor álávjú” táblát tartó szerencsétlenünk.

Nem arról van szó, hogy ez miért van, és nem kellene lennie, hanem sokkal inkább arról, milyen bőven teremnek a NER-ben a hülyék. Illetve nem is biztos, hogy úgy képződnek, mert minden társadalomban bőven van belőlük, hanem az, hogy öntudatra ébrednek, oszlopos tagnak érzik magukat, és ellepnek mindent. Még vizsgálat tárgyát képezhetné, hogyan hat egymásra a NER és a hülyeség, melyik volt előbb és mi miből fakad, egy azonban bizonyosnak tűnik, a rendszer rájuk épít. Kitermeli vagy előhívja őket, egyre megy, mind hangosabbak, és még a miniszteri székekbe is jut közülük, de nem akarnánk ujjal mutogatni. Mint ahogyan lassan semmit sem akarunk, csak levegőt kapni a hülyeség áradatában.

Novák K. formában van. Tegnap láttuk, hogy mint valami rozzant apáca, egyfolytában az úristent emlegeti, hol a kegyelmét dicsérve, mint sorsának jobbra fordítóját (hogy ne kelljen nevetséges tanári fizetésből vegetálnia), hol pedig abban az örömben merülve el szügyig, hogy Csíksomlyón a talpasokkal együtt tudta imádni őt. Innen látható az is, hogy az úristen jósága végtelen, mert, ha nem volna az, már rég pofán vágta volna Novákot. Másrészről ez az az úristen, aki pedig minket magára hagyott, egyre inkább megerősítve bennünk a kérdést, hogy egyáltalán létezik-e. Fogós, ravasz feladvány.

Innentől fogva gusztus kérdése ennek eldöntése, mint ahogyan az is, ha netán gyengeségünkben feltételezzük őt, még el kell döntenünk a nevét és alakját, aztán megint ott vagyunk az indulásnál, a kétségek között. Mindenesetre az kiderült, ahogyan szétnézünk Novák világának kietlen pusztaságán, hogy amióta Orbán nagyvezér kijelölte őt erre az elnökségre, ennek megfelelően pedig a parlamenti bátorak felkenték a magas hivatalra, Novákot elöntötték a hitek és szakralitások, gondolkodásában az ismeretlen felé fordult, mint ami meghatározza és eldönti az ő nyüves életét.

A lényeg azonban a matéria (a nem nevetséges fizetés), ami lehetővé teszi számára mindezt, azt azonban nem determinálja, hogy ezzel párhuzamosan az esze is elmenjen. Pedig a folyamat itt zajlik a szemünk előtt, ezért arra intenénk, ha érdekelne a tyúkszaros élete, nem lesz ennek jó vége, de mégsem figyelmeztetjük. Mert voltaképp mulatságos a műsor, ha attól az aprócska ténytől elvonatkoztatunk, hogy ebbe fogunk beledögleni, de veszett már több is Mohácsnál. Az egész ország, tehát van benne úgymond gyakorlatunk, csak a díszletek módosultak, de nézzük, momentán miből élünk. Ígérem, jó lesz a buli.

Novák K. alapítványt hozott létre a hagyományos családmodell védelmében. Nem fejti ki, ez mit takar, mi ez a hagyomány, de feltesszük, az apa férfi, az anya nő alaptörvényi baromságát, és meg sem kérdezzük, mit kell ezen védeni és legfőképp hogyan, az viszont kezdetnek igen: miből. Ilyen alapítványoknál az szokott lenni, hogy az alapító a magánvagyonából hasít ki egy szeletet a köz javára, Nováknál azonban ilyesmi nem látszik és nem játszik. Ő a köz pénzéből szeretne szórakozni, ilyképp így ránézésre mi fizetjük a hobbiját, ami nem kóser, ráadásul nem is komilfó, de a neristák adni ilyenre nem szokták.

Ebből fakad, hogy a (ezek szerint nem a Novák, hanem a mi alapítványunk) mocskos anyagi része már egyáltalán nem érdekel minket. Fásultan nyugtázzuk, hogy mit is várhatnánk mást, mint ami a rendszer lényege, viszont a miért mókásabbnak tűnik. Hogy a nacsasszony mi a jó francért akarja megmenteni a magyar családokat, akik köszönik, megvannak, már, ha ilyen novákok nem nyúlkálnak a bugyogójukba szaporodásra ösztökélni őket. Mert kellenek az akksigyárakba a dolgos kezek, meg azok is, amelyek rájuk szavaznak. De ez most mellékszál, sokkal érdekesebb az, Novák szerint milyen veszedelmek leselkednek családilag mireánk.

Azt mondja a nacsasszony, „soha nem látott erők dolgoznak azon, hogy a fiatalokat eltántorítsák a gyermekvállalástól, és szétszakítsák a családokat” – erre előjön belőlünk a delikát jelző, de egyben egy olyan kérésforma is, hogy mutasson a nacsasszony legalább egy ilyen „soha nem látott erőt”, amely szakogatja a magyar családokat, és fiainkat (lányainkat) lebeszéli a szaporodásról. Ilyet mutatni Novák azonban nem tud, következésképp a bűnös a tuggyukik, illetve a titokzatos háttérhatalmak, meg mindenféle összeesküvés. Ez a Hír Tv sajtóklubjának, a bencsikeknek meg a gajdicsoknak a szintje.

Tehát módfelett aljas is ebből fakadólag. Nem árt azonban csak úgy slágvortokban megidézni a háttérhatalmakat és összeesküvéseket (mint amik ezek szerint Novák agyát is kitöltik), amelyek, illetve amely, mint azt Eco bácsitól tudjuk (A Foucault inga) a templomosoktól indulva a rózsakereszteseken át, a szabadkőmüveseken keresztül jutnak el a zsidókig, mint akik világuralomra törnek, és ím előttünk is áll Novák mondandójának éjfekete tartalma a soha nem látott erőkről. Az a baj azonban ezzel, hogy nagy valószínűséggel a mi Katikánk ezt nem is tudja, csak szajkózza, amit a többi hülye a szájába ad.

Mint ahogyan azt is tudná, ha olvasott volna Spenglert, hogy mindenfajta civilizáció kiteljesedésének velejárója, hogy a népek ebben a stádiumban nem igazán akarnak már szaporodni, és azon semmiféle alapítvány nem segít. Ezek – a Novák-félék – a történelmet nem értik, viszont alakítani akarnák, ezeknek nincsen válaszuk a kérdésekre, hanem csak úristenes óbégatásuk van, meg utalgatás arra, hogy mindenki a mimagyarok vesztét akarja. Innen már csak egy kérdés marad viszont, hogy más nemeztekét meg miért nem, tehát Novák úristene miért csak minket utál. Jó lenne, ha megbeszélné vele, de nincsenek olyan nexusban.  

Most legújabban Novák K., kijelölt államelnök nyilatkozott úgy, hogy azért terpeszkedhet a Sándor-palotában, mert az Isten így látja jónak. Egészen pontosan arra a kérdésre, minek vagy kinek köszönheti ezt, azt felelte: „Legnagyobb mértékben ezt az úristen kegyelmének tartom”. Éppen csak azt nem tette hozzá zárásul: ámen, vagy ha már ezeréves kereszténység, hogy kirielejszon. Minden további értesítés helyett érdekes volt megtudni, hogy Orbán Viktor fedőneve immár „úristen”, de van, aki ezzel eddig is tisztában volt, a többség azonban csak röhög rajta kínjában. Illetve reménytelenül káromkodik.

De nem is ez az érdekes igazán, hanem a mindent ellepő tömjénszag, és a hamis áhitat miatt permanensen fönnakadt szemek, mint a Fidesz álruhája. Ez az, amit a farkasbunda fölött hordanak, de odáig viszik immár, hogy Marquez mester találó szavaival mind az összesnek a szaros seggéből egyfolytában böjti szelek fújnak, de egyáltalán nem áll jól nekik. Nekünk meg az agyunkra megy a hazugság. Novák borult meg a legjobban, nemrégen Csíksomlyóban is az volt az élménye, milyen jó volt neki „együtt imádni az úristent”, de akkor még nem tudtuk, hogy Orbánra gondol, viszont sejthettük volna.

De nem is úgy, hogy bevallanák. Hiszen ők a pléh krisztusok és dohos imakönyvek világára gondolnak, amit viszont Orbán fedezett fel, mint hatalmi játékot akkor, amikor eldöntötte, a csuhásokat már nem parancsolja térdre, imához, hanem – legalábbis kirakati szinten – maga rogy le helyettük az anyaföldre. Ez pedig azt mutatja, maga az úristen is komolytalan, mert nem küldte rá, illetve rájuk a haragját. Ha úgy tetszik, tátott szájjal figyeli, ahogyan a nevében kurválkodnak, mit most, mióta elnök lett, ez a Novák is, mint ahogyan az összes többi is szünet és mérték nélkül. Nincsen bennük se szégyenérzet, se mérce.

Ezt elégelte meg egyébként – az össznemzeti kereszténykedést – a Magyar Ateista Társaság, amikor közleményben szólította fel a kormányt, tartózkodjék a nem hívő és ateista magyar állampolgárok kollektív megbélyegzésétől, és tartsa tiszteletben a magyar és nemzetközi emberi jogi normákat. Szép idea, derék kiállás meg felszólítás, de a magunk részéről megkérdezzük: ezek? Olyan Isten nincs, hogy elállnának a keresztény visítozástól, illetve nem tudjuk, milyen választ kaptak a derék ateisták, ha egyáltalán. Lehet, hogy rakják nekik a máglyát, mert a közbeszéd nincs távol ettől, amit ők maguk is előhoznak.

Utalnak közleményükben arra ugyanis, hogy nem komilfó a kormánynak permanensen úgy megnyilvánulni, mintha minden magyar állampolgár keresztény lenne, holott egyáltalán nem az. Idézik Varga Judit, Szijjártó Péter hőbörgéseit. Az előbbi szerint a magyar kormány azon fáradozik napra nap, hogy egész Európa keresztény legyen, a másik – a futsalos – meg arról sző omló álmokat, hogy a magyar kisdedeket már egészen apró koruktól kereszténynek kell nevelni. Az ateisták rámutatnak, hogy ez utóbbi idea ellenkezik az ENSZ Gyermekjogi Egyezményének eszméjével, Szijjártó azonban természetesen ilyenekkel nem foglalkozik.

A legszebb, így egyben a legmocskosabb kereszténykedést azonban a soknevű hadügyminiszter adta elő, aki azt találta mondani, az ateizmus „az ellenséges ideológia egyik ismérve”. Ehhez képest Navracsics azzal, hogy a „magyarság lételemének” nevezte a kereszténységet, még megengedőbb, mert nem akarja szuronyvégre kapni a hitetleneket. Mindezeket felsorolták ezek a derék és jámbor ateisták, akik az utóbbi jelzőt azért kapták meg tőlem, mert lehet, azt hiszik, lesz valami foganatja a közleményüknek, de erre számítani azért annyira nem kellene. A fidesztálibokról mindez lepereg.

Más szemszögből a hülyeség ellen sok orvosság nincsen. Sőt, ha azt is meggondoljuk, az úgynevezett ellenzék is beleállt ebbe a műkereszténységbe, mert vagy PC akar lenni, vagy mert azt hiszi, a többség szemében így lehet szalonképes, akkor kitetszik, nagyobb a baj, mintsem az ateisták gondolják. Reménytelenül csúszunk vissza a középkorba, a Fidesz telefossa a világot templomokkal, közpénzből, az oktatást átjátssza a csuhásoknak, s csak azért, hogy a hatalmát hosszú időkre az elhülyítéssel bebetonozza. A történet ennyire egyszerű, de ilyen bonyolult is, mert, ha hatalomról van szó, ezek nem szoktak tréfálni. Mindmeghalunk.

Milyen delikát már, hogyha egy napra esik a nemzet összetartozása és a pedagógusok köszöntése. És mennyire lehangoló bír lenni, ha a nagy szájtépésben és sírva vigadásban csak az egyik marad. Mint ahogyan tegnap is. Mondhatnánk, hogy a tanerők maguk tehetnek róla, hogy úgyszólvan le sem lettek szarva az ő napjukon, de azért a másik szemszögből is érdekes lett volna, ha a könnygáz után, amit a képükbe kaptak, most meg a nyakukba lett volna ugrálva. A helyzet tehát determinált volt úgyszólván, s ebből fakadóan mélységesen lehangoló.

Bár, belegondolva ebbe az egészbe, ki örült volna annak, ha nagyságos miniszterelnökünk köszönti a tanerőket, akik Brüsszeltől vezérelve lázadnak ellene épp. Plusz a dollárbaloldal, ugye. Nem volt oly rég, épp egy éve, amikor még úgy-ahogy béke honolt a tanárok és a Fidesz között, amikor maga Németh Szilárd írta gyöngybetűkkel a táblára, hogy isten éltesse a pedagógusokat, s ennek megfelelően szinte az egész ország a lábaik előtt hevert legalább ezen az egy napon, ha máskor egyáltalán nem is. No de, ami ma van, arra senki se gondolt.

Nem a képzelőerő hiánya, hanem az elgondolhatatlanság miatt. Az idei, háborús évben – és ne az ukrán frontra, hanem a tantermekben húzódókra tessünk gondolni – annyi jutott, hogy valami központi dzsemborin Rétvári álamtitkár előadta a tutit: szeretjük a pedagógusokat, de azért dögöljenek meg, fizetésemelést pedig akkor kapnak, ha az Unió küldi a pénzt. Innen nézvést tehát soha. Ám az a baj mégis, hogy Rétvári államtitkár, és képviseletében a Fidesz azt hiszi, ez a pénzről szól csupán, holott régen nem, de ezt képtelenek felfogni.

Vagy nagyon is. Ez még eldöntendő, egy azonban bizonyos, idén nem volt virágtenger, elmaradtak a szép szavak, nemzet napszámosai, lámpások és egyéb operettszövegek, amiből, ha pedagógus volnék, levonnám a következtetést, addig vagyok megbecsülve – ha csak a szavak szintjén is -, ha úgy táncolok, ahogyan a hatalom fütyöl. Ott álltak tehát a tanerők tegnap a kietlen magyar pusztaságban, s ha más miatt nem is, ebből az üzenetből vagy épp emiatt akár föl is tehetnék maguknak a kérdést: hogyan tovább. Illetve merre.

A lenézett Románia nincs annyira messze, így azért eljutnak a hírek arról a vidékről is ide, nem csak a Rogán-művekből. Így látjuk ám, hogy demokráciából, magukért kiállásból példát mutatnak nekünk, és mintát adnak a pedagógusoknak is. Mert míg itt, minálunk tíz perces figyelmeztető sztrájkok zajlanak, meg polgári engedetlenség, ott adott jelre vagy szóra százötvenezer napszámos szüntette be a munkát, hogy elérje, amit akar. Az ilyesminek azért súlya van, míg minálunk minden puhakönnyű, elmaszatolt keserűség.

Látnivaló, ahogyan az tegnap világosan kiderült, a Fidesz-féle hatalomnak nincs szüksége a tanárokra. Legalábbis öntudatos formában. Dróton rángatott marionettekre igen, az olyanoknak táblára írt szép üzenetekkel és mézesmázas szavakkal udvarolnak, a másfajta tanerő tőlük fel is fordulhat akár, mert csak ékek a fogaskerekek között. Zavarják az akadálytalan működést. Olyan tanárra, aki gondolkodik is, szükség nincsen. Viszont ez lenne – a gondolkodás – a tanárság lényege, ennek hiányában egy kérdés van: érdemes-e.

Előbb-utóbb föl kell tenni ezt annak ellenére, hogy tisztában vagyunk a létezés okozta determinációkkal. Hogy a gyereknek enni kell adni, a számlákat ki kell fizetni, és így tovább a lehangoló szükségszerűségek dzsungelében. De, hogy a tanárokról levegyük azt a felelősséget, amit most ez a helyzet látszólag rájuk pakolt, jó azzal is tisztában lenni, nincsenek egyedül nyomorúságukban, csak most épp ők ülnek a kirakatban, és ők kapják az arcukba azt a könnygázt, amit mindenki más is megkapna, ha ott lenne a frontvonalban.

Viszont senki sincs ott. Fölszalámizott és megosztott társadalmunkban mindenki magában nyüszög, mert mindenki azt hiszi, azért még lehet élete. De nem lesz. És a gátak sem szakadtak át, nincs meg az a kritikus tömeg, amelynek tagjai belátnák, már nincsen veszíteni valójuk, mindenki azt hiszi, az ő napja még kisüthet, míg másokat belep a borulat. Nagy tévedés, és még nagyobb hiba, de fel nem róható. Csak majd történelmi távlatokból, feltéve, ha lesz alkalom visszanézni, illetve lesz ember, aki alkalmas rá.

De épp a tegnap mutatta meg, hogy erre kevés az esély. Tanárokról már szó sem esett, egy nagy trianoni visítás volt az egész azzal az érdekességgel, hogy az elcsatolt területeken jobb a tanárok – az emberek – sorsa, mint a felsőbbrendűségben fetrengő anyaországban, és nagy valószínűséggel ezzel mondtunk el mindent. Olyat is, amit a kezdetekkor nem is igazán akartunk, csak idáig vezetett az őszinte gondolkodás, és kietlen életünk feltérképezése. Nincs katarzis már, csak intés van: gondoljátok meg, proletárok. Mégpedig alaposan.

A rubelkeresztények ki akarják irtani a mimagyarokat. S ha netán feltéve, de meg nem engedve ilyen szándékuk mégsem volna, akkor is telibe szarják a sorsukat, másképp és megengedőbben fogalmazva páros lábbal rúgják őket az árokba. Annyit is ér, mondják a kimerítő művelet után, és eltartott kisujjal kortyolnak bele a kumiszba a fordítva megült lovukon. A legfőbb rubelkeresztény, maga az egyetlen Orbán Viktor papmpogta az éterbe kappanhangon az újabb uszítását még pénteken a kossuthi szeánszon, ahol adagolja a barmainak az egy heti gyűlöletet, hogy Brüsszel (s ami mindezzel egylényegű, sorosgyurcsánydollárbaloldal) tönkre akarja tenni a magyar embereket.

Még továbbá és bővebben, a családokat, a nyugdíjasokat, és szó szerint, hogy Brüsszel ezt javasolja, holott jól tudjuk, hogy nem javasol az a Prüccel semmit, csak a kedves vezető agya bicsaklott meg már annyira, hogy az ember legszívesebben a Sheldonra néző Penny arckifejezését öltené magára a lemondó legyintéssel, és a foga között elmormolna egy imát. Az édes faszom kezdetűt, mert tudja teljes szívével, és érzi minden idegszálával, hogy ez már a caligulai végjáték, vagy épp a móriczi úri murié, amikor fölgyújtjuk a nádtetőt, és megigézve bámuljuk az ugráló szikrákat, ahogyan majd azok nyomán az egész kurva világ lángra kap, és nem lesz senkinek sem menedék, sem ébredés.

Viszont azt nézzük, amit csinál azzal szemben, amit mond, és azon az éjjelen, amikor bejelentette, Brüsszel őt arra akarja kényszeríteni, hogy enkezével irtsa ki a komplett magyari nemzetet, olybá tűnik, hogy meg is fogadja azt. Rátesz rendeletileg a gyógyszereladásokra egy bazi nagy adót, egy újabb mahomet sarcot az adócsökkentés kormánya tevékenységének tizenharmadik, holdról is látszó sikereinek ormán. Extraprofitadó a forgalomra, mert már leplezetlenül kurvára kell a pénz a roskadófékben lévő házra, de a hülye magyar fel nem fogja, hogy ez az a sarc, amibe konkrétan bele is dögölhet, mert a gyógyszergyártó ilyen körülmények közt azt mondja majd, kivonul ebből az elátkozott országból.

Majd ott adja el a szereit, ahol nem akarják a bőrét is lenyúzni, és lehet, illetve valószínűleg igaza is van, mert senki nem kényszeríthető arra, hogy veszteségesen dolgozzon. Ha erre utasítják, akkor, ha van rá módja, elmenekül. Ő teheti, mi sokan már nem annyira, s ha majd a gyóccertárban – mint ma egyre gyakrabban – a lassan népellenséggé váló gyógyszerészek csak tehetetlenül tárják szét a karjaikat, hogy mit csináljanak, a nincset nem lehet odaadni, a mimagyarok meg hazamennek megfulladni, vagy azért, hogy lerohadjon a lábuk, de mindenképpen megdögleni, akkor majd mondhatják a gyógyító Miatyánkot, illetve gondolkozhatnak azon, kinek a nevét foglalják imának tűnő átkaikba.

Nem áll távol a látens népirtás a kedves vezetőtől. Bizonyította ezt már a járvány idején a haszontalan vakcináival, a másra való légezetetőivel, és az egész járványüggyel, ami csak egy célt szolgált, minél, többet lopni ezen a címen a közösből, amit aztán – és az összes többit – az Unió annyira megunt, hogy nem küldi a lóvét, és ezért kell most – többek között – a gyógyszergyártókat kifosztani. Meg a bankokat, boltosokat, minden létező szeletét a világnak, kivéve a haverokat és a családot, akik tarvágást végeznek a végóráit élő országban, és úgy lapátolják ki a milliárdokat, mintha nem lenne holnap, de elnézve, ami most folyik és zajlik, nem is lesz. Legalábbis nekünk egyáltalán, mert most már szó szerint megdöglünk.

Nem kell megmutatnom és dramatikusan eljátszanom (megírnom), hogyan jár majd az a krónikus beteg, aki Orbán miatt nem jut a gyógyszeréhez, miképp éli túl a másik szintén gyógyszerhiány miatt, hogy ezek mennyien lesznek és hányan halnak meg közülük. Miközben majd üvölt a rádióból meg a tévéből, azt harsogják az újságok, amit pénteken elkezdett a nemzetgyilkos: „Brüsszel azt javasolja, hogy tegyük tönkre a családokat, nyugdíjasokat”, és ők pedig, a családok és nyugdíjasok ott fetrengenek kínjukban, mert elfogyott a gyóccerük, de még akkor sem fogják tudni, ki öli meg őket, ha épp nem is a saját húsos kezével, hanem azzal, hogy az emberélet neki egyáltalán nem számít. Még csak darabra sem.