blogin.hu

Ferenc látogatása kampányszempontból voltaképp már tegnap délelőtt elérte a csúcspontját, amikor Orbán elkészíttette a családi fotót. Minden, ami azután történt, már csak járulékos elem, cafrang, amit e kép miatt el kell viselni. Ez az a kép, ami minden pénzt megért, ez az, amivel Orbán immár évtizedes keresztény óbégatása beteljesült. Innen már nincs feljebb, pedig ez nagyon mélyen van. Ferencet nem értjük, a Vatikánt igen. Ez a látogatás az, amely egy rezsimet legitimál, hiába próbál más üzeneteket belecsempészni, azzal, hogy idejött, Orbán és a NER fogja lett.

Ferenc, bár egyrészről államfő, mint a Vatikán első számú irányítója, másrészről legfőbb egyházi méltóság, és hiába próbál tetteiben és elhallgatott üzeneteiben névadójához (a madarakkal társalkodóhoz) hasonlítani, és annak értékrendjét közvetíteni, a fényképezőgépek csattogása elnyomja ezt a hangot, és távoztával más nem marad, mint az, hogy lám, áldását adta arra, ami Magyarországon folyik, tehát folytathatják. Orbánnak édes mindegy, mit akar üzenni a pápa, hogyan hajtogatja monomániásan a ferenci tanításokat, ezzel a családi képpel elérte, amit akart, így voltaképp Ferencet is beállíthatja a bábjai közé.

Alkalom adtán majd elő is veszi, mondhatja újra, ember, most jövök a templomból, vagy gyakorlatiasabban indokot talál arra, miért szórja százmilliárdszám az adófizetők pénzét a papokra. Ferenc látogatása minderre pecsétet rak, voltaképp a keresztény Magyarország – ami csak papíron és az ábrándokban létezik – illúziója nyert igazolást, és Ferenc, ha a képek tanúsága szerint nem is felhőtlen örömmel és boldogan, de eljátssza az Orbán által rá osztott szerepet. Voltaképp legalizálja a tébolyt, mert bár nem tudja, már a családi fotó közzététele kapcsán is, és vele takarózva Orbán belerúg egy társadalmi rétegbe.

„A család az család” – ezzel a felirattal tette ki a Facebookra a fotót, amelyen népes famíliája szerepel a pápával egy képen, kivétel a hadvezér fia. A szlogent is ellopta, hiszen ezt a szivárványcsaládok érdekében kifejtett kampányban kezdték használni „az apa férfi, az anya nő” alaptörvényi kirekesztés ellenében. Orbán pedig a pápát használta fedezékül aljasságához, aki erről nagy valószínűséggel mit sem tudott, s ha később mégis elmagyarázták neki, már tehetetlen. Belesétált a csapdába, amit Orbán állított neki, s lehet, akad majd olyan rajongó, aki emiatt zseninek nevezi, de jobb, ha az ocsmány jelzőnél maradunk.

A „Család az család” kampány elindítója is hiába mondja már, amit mond: „Gúnyt űzött a gyerekeinkből, akiknek mi jelentjük a családot és a biztonságot. Gúnyt űzött azokból az emberekből, cégekből, nagykövetségekből, akik az elmúlt években kiálltak mellettünk és megmutatták, hogy a család az család. Gúnyt űzött Ferenc pápából, aki azt remélem soha nem járulna hozzá egy olyan fotó elkészítéséhez, aminek célja, hogy magyar családok ellen hangoljanak.” Igaza van, de tehetetlen, mint ahogyan nem tud tenni már Ferenc sem, hogy Orbán visszaélt a nevével, a hitével és az arcával.

Mint ahogyan a Fidesz csürhe Nováktól Bayerig, Nagy Csótánytól Budaházyig (aki szintén megereszt egy imát, hogy állítólag neki köszönheti a szabadulását, holott rossebeket), szóval a Fidesz csürhe egyetlen célja ezzel az egész három napos cirkusszal, hogy Magyarország képébe köpjön Ferenc mögé bújva, s ahogyan a szivárványcsaládok megalázódnak általa, ugyanígy járnak a menekültek, a szegények és a hajléktalanok. Nekik is egészen más a sorsuk, mint amiről Ferenc beszél, így voltaképp a Fidesz és Orbán mindenkiből gúnyt űz, miközben készülnek a képek a pápa oldalán. Gyalázatos ez a cirkusz, de nem is várhattunk mást.

Petri Györggyel (Apokrif) mondom el a képről és a többiről az egészet: „Zakatol a szentcsalád
Isten tömi Máriát,/ József nem tud elaludni,/ keres valami piát./ Nem lel, felkel. Pizsamára
húz fel inget és gatyát,/ lemegy a Háromkirályba,/ hogy egy fröccsöt legalább—/ —„Megint Isten?”/ —„Az hát, megint.”/ Sóhajt, nagyot húz és legyint:/ —„Különben, múltkor kivertem a huppot./ Ha az orrom elött dugtok!/ —de így megmondtam a Marinak,/ legalább tartsad a pofád,/ úgyis szól, mint a földrengés/ mindig az a rohadt ágy,/ közben – de komolyan! – ne halljak/ több ha-ha-ha-halleluját!” – Ez így delikát.

Bayer (No.5) bocsánatot kért Ferenc pápától, amiért őt évekkel ezelőtt „demens vénembernek” nevezte, illetve „alkalmatlannak” a posztja betöltésére. S ha ez nem áll fenn, akkor nemes egyszerűséggel „gazember” volt a titulus, ami Bayer (No.5) szájából Ferencről elhangzott. Ehhez képest most a békemenetes csürhéjét hívta pápanézőbe a Kossuth térre, és maga is az elsők közt lesz a sorban, aki tülekedni fog az áldásért. Ott fognak lihegni Nagy Csótány Ferenccel legelől, gyönyörű lesz. Innen is kitetszik, Bayer (No.5) régebbi kijelentései a pápáról késztetik arra az embert, hogy elgondolkodjon az alany színeváltozásán.

A gyökeres fordulaton, a köpönyeg másik oldalán, mert ismerve Bayert (No.5), az életútját és világának változásait, illetve azt a ganyét, ahová mára odaért, a legkevesebb az, hogy feltűnő ez az átalakulás, ahogyan képen köpi saját múltbéli magát a jelenben várható előnyökért. Ez, és nem David Pressmann nagykövet utasítása – mint Bayer (No.5) tételezi -, hogy a világ elé kell tárnunk a jobb élet reményében létrejövő metamorfózist. Bayer (No.5) akkora embernek képzeli magát, mint aki annyit ér, hogy egy amerikai nagykövet ad utasítást arra, hogy róla írjon az ember, holott csak az önszorgalom az ok. A jelenségek vizsgálata.

Én Pressmann nagykövetet nem ismerem, soha nem is láttam, nekem egy kurva szót nem szólt, hogy Bayerrel (No.5) foglalkozzam. Egyszerűen, mint Fidesz (gerinctelen) jelenség ad okot arra, hogy megmutassam az olvasónak, milyen ne legyen, ha van benne morális tartás. Másfelől az is érdekes, hogy Bayer (No.5) el sem tudja képzelni, hogy valaki nem parancsra ír, ezek szerint őt valaki vagy szóval vagy pénzzel unszolja, így az, amit régebben mondott Ferencről egy fizetett hirdetés volt, amit a pártja adott fel. Ebből fakadóan, amit most előad, az sem önszántából születik, hanem parancsra. De nézzük a sztorit.

A Hír Tv-ben vallott Bayer (No.5) az ő megvilágosodásáról, magyarázta el, hogy ma miért gondol gyökeresen mást, hogy úgy ne mondjuk, homlokegyenest ellenkezőt Ferencről, mint akkor, amikor elküldte őt az anyukájába. Akkor még evangélikus volt, adta elő mentségéül, sőt, azt is, hogy mint ilyen, szinte történelmi szükségszerűség volt a kurvaanyázás, amiről így ő személy szerint szinte nem is tehet, mert az akkori hite kényszerítette erre. Itt látunk egy kis öngólt, mert más evangélikusok, akik nem Orbán seggéből nézik a világot, nem küldték el Ferencet melegebb éghajlatra, csakis ő, s éppen azért, mert az igazi szellemi atyját bántotta.

Ez a szellemi atya, az igazi Bayer (No.5) számára pedig nem más, mint maga Orbán, ő úgy fütyöl, amilyen szelek fújnak atyja alfeléből. Akkor olyanok, most másfélék, tehát nem kellene ebbe belekeverni az Istent, mert még megharagszik, és ki tudja, mit csinál. A sztori azonban ennél sokkal érdekesebb, mert megtudjuk, ami eddig titokban volt, hogy az istentelenül evangélikus Bayer (No.5) azóta „katolizált” (saját szavaival), bérmálkozott is, sőt, bérmakeresztapja nem más volt, mint maga Semjén fővadász, és ez azért már delikát, több okból is. Az első az időtényező és a tanfolyam.

A bérmálkozás (megerősítés) az nem úgy van, hogy gyere cipó, hamm, bekaplak, hanem évekig tartó hitoktatás után kapható vagy nyerhető el, tehát kíváncsiak lennénk arra, járt-e Bayer (No.5) neki megfelelő hittanra, eligazodik-e a katolikus dogmatikában, liturgiában, egyebekben, vagy felmentést kapott a tanfolyam alól, mert akkor nem ér. Ha Bayer (No.5) csak úgy kiváltságosan kapta meg ezt a szentséget, akkor azzal kitörölheti az arschát, csak névleg lett katolikus, ilyen díszpéldány, akinek az igazi hithez köze nincsen. Igaz, előtte evangélikusként sem volt sok. Ez az egész csak színjáték és cifra nyomorúság.

Azt sem tudjuk, mert nem látjuk nyomát, hogy Semjén fővadász, mint bérmakeresztapa ellátja-e az ebből fakadó reá háruló kötelességeket, mert ebben a szerepben felelősséget kellene vállalnia a bérmálkozóért, azaz Bayerért (No.5), de ez egyáltalán nem látszik. Hősünk ugyanis ugyanolyan dúvad, mint a szentség előtt. Arra is kíváncsiak volnánk, mit adott Semjén fővadász bérmaajándokul a kis keresztfiának, én annak idején (boldogult úrfikoromban) az enyémtől egy szovjet gyártmányú karórát – talán Vosztok -, de nem is ez a lényeg. Lehet, hogy csak egy szarvaspörköltet ettek ugorkával, vagy ilyesmi.

A megvilágosodás oka és indoka a titok – illetve nem is egészen az -, amikor abban a műsorban, ahol Bayer (No.5) a megtérését előadta, a volt munkásőr és szovjetimádó haverjai (bencsikek és társaik) szintén kifejtették, ma már másképpen látják a pápát, akit, mielőtt Magyarországra jött emelve Orbán birodalmának fényét, ők is mindenféle rohadéknak kiáltottak ki. A pápa ezeknek erre való, hogy a jelenléte legalizálja az aljasságukat, és a jelek szerint Bayer (No.5) még arra is képes volt, a színjátékot odáig vigye, hogy emiatt névleg még bérmálkozik is. Mert mondom, nem járta, mert nem járhatta be az ehhez szükséges utat.

Semjén pedig, a főkeresztény ehhez asszisztál. Röhej, és undorító, amit ezek a hittel előadnak, váltogatják a köpönyegüket, mert Bayert (No.5) akkor, amikor az igazi szellemi atyja, azaz Orbán még térdrecsuhásozott, nem hallottuk arról mesélni, hogy ő evangélikus volna, ehhez képest pedig most már megtért katolikus. De nem is ez a vándorcirkusz az igaz probléma, mert ezek ilyenek. Az igazi baj, hogy a talpasok, akiknek ez az egész színjáték szól, tátott szájjal figyelnek, és, holott semmit sem értenek az egészből, mégis tapsolnak az előadásnak, ahogyan idoljaik a pénzért eladják a lelküket. Feltéve, ha van nekik ilyenjük.

Novák Sándor-palota kegyelmet adott Budaházy Györgynek, az indoklás szerint azért, mert jön a pápa. Budaházy a magyar szélsőjobb ikonikus alakja, a bíróság terrorizmus, testi sértés, kényszerítés vádjával ítélte először tizenhárom, most márciusban hat évre, amit Novák Sándor-palota most nagy kegyesen megszüntetett. Budaházy „közéleti” tevékenysége letartóztatása előtt megfelelt az SA német birodalmi ügyködésének, amolyan verőlegények voltak ők a Hunnia mozgalommal, amelynek – hogy el ne feledjük – más tagjait is szabadon engedte most Orbán Viktor bábja.

Éppen ezért, amikor azt a kérdést tennénk fel, Novák Sándor-palota honnan merítette az ihletet a szabadon bocsátáshoz, ne olyan jelenetet képzeljünk, mint a Brian életében, mikor is a ’lómai prókurátor a röhögő népet kérdezi, kit bocsásson szabadon. Mivel tudjuk, hogy Novák Sándor-palota saját hatáskörben még a seggét sem törölheti ki, nem kétséges, honnan érkezett az ukáz, amelynek nyomán Budaházy szabadulhatott. És nem a gesztus miatt, hanem azért, mert tudjuk, személyében mit képvisel, újabb bizonyságot kaptunk a NER jellegéről, amely a fasizmusban fetrengve enged szabadon egy neonácit.

Egyetlen kérdésünk van ezen a ponton, a miért, ám ez a hatalom sötét bugyrai felé visz, el egészen Orbán ocsmány játékaihoz, de ezt konstatálva annyit azért megjegyzünk, nem kellett volna belekeverni szegény Ferencet, mert Novák Sándor-palota indoklásul amúgy teljesen értehetetlen gesztusára azt adta elő, a mi kis magyar neonácink azért szabadulhatott Sándor-palotai kegyelemmel, mert a szentatya romlott hazánkba érkezik. Ez csak az indok, az ok teljesen más lehet, mégpedig az, hogy közelednek megint a választások, és kell egy fix pont, egy alak, aki Kubatov kopaszai mellett elvégzi a mocskos munkát.

Nem véletlenül fogadták a szabadulás hírét oly kitörő örömmel Orbán másodkézből kitartott lapjai a prostisrácoktól a mandinerig (jellegükre való utalásképpen kisbetűvel), és nem véletlenül üdvözölte a magyar neonáci (Mi Hazánk) párt prominense, Novák Előd kijelentve azt, hogy Budaházy – és tettestársai – nem terroristák, hanem a 2006-os hatalom, azaz Gyurcsányék terrorja ellen harcoló antiterroristák. Innen nézve tehát nem lehet kétséges, mire kellenek a mostani hatalomnak. Az már csak hab a tortán, hogy homofóbok és rasszisták, ez pedig olyan elegy, ami Orbán szívének nagyon kedves ezekben az időkben.

Orbán azonban most is a függöny mögül nézi a történéseket, s ha majd Budaházyék újra elkezdenek úgy tevékenykedni, mint akkor, amikor terrorizmus miatt letartóztatták őket, majd széttárja a karjait, hogy neki ehhez az egészhez semmi köze. Pedig az ilyen gesztusoknak ára van, s ha már a Brian életét emlegettük, mint korunkat leképező filmet, ide kell sorolnunk A tanút is, és annak tételmondatát, hogy egyszer majd kérünk magától valamit, Pelikán. Erre rezonál egyébként Budaházy hittevése is, aki szabadulásakor nem egyebet jelentett ki, mint: alig várja, hogy a hazáját szolgálhassa, a kérdés csak az, hogy mi módon.

Nem lehet kétséges. A szélsőjobb, ami a NER szerves része, a Fidesz előrenyújtott keze Mi Hazánkostól, Hunniástól együtt, csűrdöngölt a szabaduláskor, lovon hozták ki Budaházyt a börtönből, aki elordította magát, szabadság, akárha valamely William Wallace a Rettenthetetlenben, és elporzott interjút adni Orbán lapjainak. Okádni való színjáték volt, de sokkal többet nem is várhatunk vagy várhattunk tőlük, amikor visszakapták molotov-koktélos, kommunistaverő hősüket, ami viszont üzenet az országnak, milyen értékek vagy értéktelenségek és aljasságok mentén működik Orbán hatalma.

Kell egy megbízható és mindenre képes bajtárs a militáns, irredenta, soviniszta, homofób csapatba, aki a szabadságáért cserébe elvégzi a Fidesznek büdös mocskos munkát. Ezt kérik majd tőle egyszer, de voltaképp kérni sem kell már, hiszen maga az alany jelentette ki, azaz Budaházy, hogy „hatalmas súlya van a nemzeti összefogásnak”, és ez az a duma, amiről tegnap értekeztem az Alapjogokért Központ főigazgatójának delirálása kapcsán. És ím, újra előttünk áll A tanú igazsága, miszerint „A gombócot is megzabálta, a bort is megitta, ki se végzik, dohányt is kap, egy brancs maguk, ne is tagadja”. És ez egyáltalán nem vicces.

Hogy jófajta képzavar a cím, üsse kavics, vállalom a botozást érette. Ám mentségemül előadom, csak belehelyezkedtem az Alapjogokért Központ főigazgatója, bizonyos Szánthó Miklós gondolatiságába, amit nekünk Kovács Levelező államtitkár beszédes nevű (A merész igazság Magyarországról) című podcastjében delirált össze. Jó látni ebben a halmazban, hogy nem csak O. V. degenerált az élcsapatban, hanem mások is. Voltaképp a belépő, a közéjük tartozás követelménye mintegy, hogy ne legyen normális az egyed, ha a NER-ben címet, rangot és nem utolsó sorban jó sok lóvét szeretne.

Már Kovács Levelező államtitkár beszélős műsorának neve is delikát a maga merész igazságával, mert föltéteti velünk a kérdést, mihez képest és kinek merész az a nyüves igazság. Azt sugallja, hogy amit hadoválnak benne, azt férfias tett vállalni, akárha valami veszedelmek leselkednének rájuk az abban foglaltak miatt. És igaz is, de csak egy módon, mégpedig, hogy vállalják annak az ódiumát, ha meghallgatja őket az ember, akiben jobb érzések vannak, akkor meg kell állapítsa, hát, hülyék ezek, de ez alapjog a NER-ben, mint tudvalévő, viszont ezen felül ordasan aljasak is. Ám ez sem igazán nóvum, csak rácsodálkozás.

De lássuk miből élünk, vezessük elő, miért jutottunk arra a lehangoló ítéletre, amire jutottunk ez egy adás kapcsán, amelynek gondolataiból gusztusunk és szokásunk ellenére ezúttal hosszabban fogunk idézni kommentárok nélkül. Mert úgymond az elhangzottak önmagukért beszélnek, általuk előttünk áll tisztán és töményen az a szellemi és erkölcsi nyomor, ami ahhoz kell, hogy valaki élcsapat legyen a Fidesz ganajában. Az Alapjogokért Központ főigazgatója mondja azokat a förmedvényeket tehát, amiket citálunk elborzasztásképpen, bár, ha csak mibennünk generált elámuló undort, akkor mi kérünk elnézést.

Nos tehát, jöjjenek az örömök. Azt mondja a főigazgató elvtárs, hogy: „Politikai szempontból Magyarország egyfajta világítótoronnyá vagy motorrá vált a konzervatívok számára világszerte.” Illetve: „Budapest és Magyarország olyan központ a konzervatívok számára, ahol találkozhatnak és véleménycserét folytathatnak, ahol megoszthatják a konzervatív siker receptjeit.” És továbbá: „Nyugati barátaink a konzervatív nemzetközi családon belül manapság tőlünk szeretnének tanulni a politikai megoldások terén.” Mert: „Az elmúlt 12-13 év Magyarországon konzervatív szemszögből nézve sikertörténet volt.”

Mielőtt további bölcsességeket mutatnánk a világítótoronyról, tudnunk kell, mi hozta elő főigazgató elvtársból ezt az egészet. Az, hogy kies hazánk, és benne a Fidesz május 4-5-én CPAC konferenciát rendez (tudják, ez a trumpos-fasisztás, mi pénzünkön az USA-ba kedves vezető óbégatni utazós dzsembori feszülettel és kovbojkalappal). Mindez pedig szerintük azt igazolja, hogy „Magyarország a hivatalos politikai, geopolitikai súlyán felül képes hallatni hangját.” – Hát, ha ez az, akkor örüljenek neki ők, mi pedig szégyenkezve hajtjuk le a fejünket a világ előtt, nem először, s amíg ezek hatalmon lesznek, vélhetően nem is utoljára.

De nézzük tovább a főelvtárs delíriumát. „Az Isten, haza és család hármasát naponta érik agresszív támadások, emiatt egyre több konzervatív gondolkodású ember ébred rá, hogy társadalmaink, nemzeteink, családjaink és gyermekeink védelme érdekében fel kell lépni.  a progresszív liberalizmus manapság a kommunizmus új arca. A kommunisták el akarták törölni Istent, el akarták törölni a hazát és el akarták törölni a családot. És jelenleg a progresszív liberálisok pontosan ugyanezt akarják.” – Itt tartunk egy kis szünetet, és újraolvasásra buzdítunk, hogy próbálják értelmezni ezt a baromságot. Nehéz feladat.

No de, haladjunk. „A mai progresszívek a toleranciáról beszélnek, de közben szeretnék eltörölni a történelmet, a zsidó-keresztény kulturális örökséget, a konzervatívokat és általában a hagyományos értékeket is. A konzervatívok érzik, hogy globálisan fel kell lépniük a progresszívek masszív támadásával szemben, és ezt tükrözi a CPAC Magyarország mottója is: Együtt erő vagyunk!” – Nyilván. A főelvtárs szerint a megoldás, hogy „békére és összekapcsolódásra van szükség”. A békevonyítás ismerős, hogy az összekapcsolódás mit takar, vasúti kocsikat vagy egyebet, nem tudható.

Zárásként, s hogy ezt az egészet keretbe foglaljuk azt is megtudhattuk, hogy „a konferencia nem ideológiákról fog szólni, hanem a józan észről és a politikai gyakorlatról”. – Minden külön értesítés helyett arra utalnék, tegye fel a kezét, aki ebben ideológiát nem talál, továbbá az is, aki a „józan észnek” a csíráját is felfedezi benne. Azt ígértem, hogy nem kommentálom és véleményezem a főelvtárs mondandóját. Tartom magam ehhez, csupán egy képet rakok ide illusztrációként, amikor arra kérem önöket, képzeljék el a főelvtársat Kovács Levelezővel együtt, amikor mindezek után elégedetten konstatálják, milyen jól megmondták a tutit az imperialistáknak. Megvan? Köszönöm.

Hétfőn csata volt a Karmelitánál. Ennek során ellenzéki képviselők, tanárok és diákok szerették volna lebontani a kordont, hogy közelebb férkőzzenek Orbánhoz, és úgy általában az emberek elől elzárkózó rendszerhez. Néhányukat bilincsben vitték el, többségüket arcon fújták paprikasprével, s erről az egészről a rendőrség tegnap már ki is adta a maga közleményét, hogy jogszerű volt, amit csináltak, és csak az agresszív tüntetőket állították meg ekképp. Amúgy – és ezt nem árt előre hangsúlyozni – a rendőrség saját maga idézi elő, hogy az elkeseredett embereknek kordont kelljen bontani, mivel ők rakták oda a ketrecet, ráadásul jogszerűtlenül.

Bírósági ítélet van arról, és viszonylag friss, hogy „szükségtelen és aránytalan” az intézkedés, azaz, a kordonok felállítása, amelyek eredetileg azért kerültek oda, hogy az újságírókat távol tartsák a kedves vezetőtől és hűséges csapatától. Ez az ítélet április 13-án született, azaz, most hétfőn a kordonnak már ott sem szabadott volna lennie, így nem lett volna mit „megtámadni” a tüntetőknek. Más kérdés, hogy akkor a kedves vezető fenyegetve érezné magát, mert függöny mögé bújni sem lehet mindig, és a kevlár sem véd meg mindentől. Ez azonban momentán lényegtelen. Az a lényeges, hogy a rendőrség egy törvénytelen állapotot véd.

Ez azért már delikát. Innen nézve teljesen érdektelen, hogy agresszívek voltak-e a tüntetők, akik nem lettek volna azok, ha nem védik foggal-körömmel az ezek szerint jogtalanul odarakott rácsokat. De odarakták. Mindebből azonban kitetszik, hiába hoznak fel indokul bármit, építkezést, védett személy érkezését, a bíróság szerint ezek nem játszanak, így a Karmelitánál nem lett volna csata, ha betartják a bíróság ítéletét. De nem tartják be, ez is a NER lényegéhez tartozik. Rendszerszinten szarnak mindenféle bíróság ítéletére, legyen az magyar vagy európai, de, hogy ehhez most a rendőrség is asszisztál, az mindennél beszédesebb.  

Azt nem tudjuk, mi történt volna, illetve a felhorgadó keserűség milyen irányba vitte volna el a történéseket ketrec híján, olyan azonban nagy valószínűséggel nem fordult volna elő, mint 2006-ban a tévé székháznál, ahol fölszedték a kockaköveket és lángoltak az autók. Illetve, ezek a tüntetők nem akarták volna eltörni a rendőrök lábát és más egyéb cuki kurvaságok, de ezt soha nem tudjuk meg. Május 4-én azonban újra megpróbálják az elkeseredettek a kordonbontást, így azt kell látnunk, ez az aktus szimbólummá növi ki magát, és ennek megfelelően kell gondolkodni róla. Főleg azoknak, akik a NER ellenzékének mondják magukat.

A hatalom oldaláról morfondírozni ezen már nincs mit, voltaképp a hatalom a nyüves életét félti minden erővel, csak azt nem tudjuk, ez az erő meddig menne el, ha igazi forradalmi felhorgadással találná szemben magát. Ezt nem tudható, az azonban igen, hogy akik most a jogtalanul odarakott kordonokat bontják, voltaképp az életükért harcolnak. Nem a pedagógusok béréért, hanem immár a rendszer ellen, s aki ezt nem látja, az semmit sem ért, vagy nem akar érteni. A hatalom szemszögéből mindezek után már mondanunk nincs mit, az ellenzék oldaláról annál többet. Hogy ki árt az ügynek, és mennyire.

Megszólalt ugyanis az anyukával közös milliárdjai hűvöséből Ungár Péter, aki immár hajdani párttársa nyomdokaiba lép, s ilyképp schifferi magasságokat (mélységeket) ér el, amikor kijelenti, hogy az ilyen hétfői akciók ártanak a tanárok ügyének. Azt tartaná egyedül üdvözítőnek, ha decens ellenzékiként azt bizonyítaná be sajtóközleményekkel, amit mindenki amúgy is tud, hogy a pedagógusok béremelésére megvan a pénz. Ungár úgy tesz – ami a maga szemszögéből tán érthető -, mintha demokráciában élne, és érvényesek lennének az arra vonatkozó szabályok. De nem azok. Már régen nem, és nem is a pénzről van szó.

Hanem az életről. Arról, hogy elviselhető-e a NER adta keretek között. Ungárnak biztosan, mert mi sem kényelmesebb, mint kivenni az osztalékot a mamával közös cégből, és arról szónokolni, hogy be tudja bizonyítani azt, amit amúgy mindenki tud. S ha mindeközben ürücombot zabálva a’la Schopenhauer tart előadást életről és halálról, akkor arra mutatnánk rá, hogy a németben volt annyi erkölcsi érzék, hogy kijelentse, ehhez így nincs joga. Ungárnak sincs, mert teljesen mást akar, mint a kordont bontók, akiket úgy ítél el, mintha Orbán maga volna, illetve a NER, akik folyamatosan a képünkbe hazudnak.

Jobb lett volna, ha Ungár nem szólal meg, akkor lett volna esély arra, nem leplezi le magát, hogy semmit nem ért, vagy nem akar érteni, de ez az ő nyomora. Itt marad nekünk azonban a jogtalanul ott álló kordon, s az, hogy mint szimbólum – mert annyi csupán – mi kezdhető vele. Bontani kell. S nem csak azért, hogy ne legyen ott, aminek nem szabadna ott lennie, hanem, mert más tiltakozási mód ebben a kietlen sivatagban nem nagyon maradt. Az országgyűlés színház, a szavak haszontalanok, itt áll előttünk monolit tömbként a lebonthatatlannak tűnő NER, s aki azt mondja, még ennyit sem szabad, az nem ellenzéki. Az áruló.

Most képzeljük el doktorminiszter urunkat svájcisapkában, a kis ágaskodó bigyó a közepén ferdén lelettyen, füle mögé tűzve valamely ceruzacsonk. De, ami a legfőbb, hogy mekkmesterként elcseszi. Jóvanazúgy, mondja a megrendelőnek, mint ahogyan legendák keringenek a magyar szakikról, bár a becsületesebbjét a világért sem szeretnénk megbántani. Doktorminiszter urunknál szokásban van, hogy akik előtt beszél, azokkal azonosítja magát, kijelenti, hogy egy közülük, és osztozik a sorsukban. Ilyen delíriumban volt ő már bérből és fizetésből élő kisember, már csak azt várjuk, hogy egyszer felavasson egy börtönt, és kijelentse, ő is rab, mindig is az volt. Minden továbbit tessenek gusztus szerint elképzelni.

Ezúttal a Szakma Sztár elnevezésű rendezvényen szónokolt doktorminiszter urunk, és mondott oly elképesztő dolgokat, hogy az ember arra gondolt, hülye ez, de minimum nem normális. Viszont, ahogyan az rend szerint történni szokott, a plafon sem szakadt le, ki sem fütyölték, sem más ilyen cuki kurvaság nem történt. Mindenki hallgatta a sok ökörséget, amit doktorminiszter urunk előadott, ahogyan most mi is önöknek tolmácsoljuk. Azzal a különbséggel viszont, hogy nem felemelni óhajtó, hanem elborzasztó szándékkal rávezetve a nyájas olvasót az egyetlen kérdésre, ami itt feltehető, miszerint akarja-e, hogy egy félnótás tróger vezesse az országot, amelyben él. És ha nem disszidál, majd halni is fog.

Mindezen alapvetések után nézzük, miből élünk. A Szakma Sztár rendezvényen delirált doktorminiszter urunk, hogy el ne feledjük, hallgatósága tehát szakmunkástanulók, magyari országunk leendő szakijai voltak, de még fiatal, s ilyképp valószínűleg romlatlan emberek. Így tessenek elképzelni, amidőn doktorminiszter urunk megteszi az alapvetést, hogy aszondja: „Mi, szakmunkások mindig újra és újra nekimegyünk a problémáknak”. Nem túloztam hát talán, hogy ebben a kontextusban előttünk áll doktorminiszter urunk a svájcisapkájában (az antennája lefittyen), előtte a probléma, ő pedig megy neki újra meg újra. Ezen a ponton azonban még bizonytalan, hogyan sikerül összehozni ezt az egészet, de megoldja.

Kijelentette ugyanis még négyzetre emelve a dolgokat, „az ország vezetése is egy szakma”. Delikát, és mindenre magyarázat is, doktorminiszter urunk ilyen Mekk Mesterként vezeti az országot, mindig és egyfolytában elcseszi, de ez a kedvét soha nem szegi. Országunk állapotát látva és érzékelve elmondható ugyanis, ha doktorminiszter urunk a saját víziójában ilyen miniszterelnök-szakmunkás, akkor jobb érzésű ember nem kéri föl erre a feladatra, hanem inkább másra bízná, de ezt nem teheti. De nem is ez az érdekes ebben az egészben, hanem az a már beteges asszociatív bázis, amellyel doktorminiszter urunk mindent és mindenkit összetaknyoz, viszont őt ezért senki nem vágja pofán.

A szakmunkástanoncok is tátott szájjal hallgathatták ezt az ökörséget, amit azonban fokozni is tudott keresztényi bódulatában. „Krisztus urunk is egy szakmunkás, egy ács volt, ez aligha véletlen”. No most, a Bibliában egy kurva szó nincsen arról, hogy Krisztus urunk ács lett volna, pláne nem szakmunkás, de itt, ezen a ponton sem szakadt le a plafon, és senki nem röhögte pofán doktorminiszter urunkat, hogy hagyja már a hülyeségeit. Nagy valószínűséggel a hallgatóság elaléva szítta magába a szavakat, konstatálva nagyon elégedetten, hogy egy polcra került a megváltóval, kiegészítve azzal a homályos utalással, „ez aligha véletlen”. Hát, nem az, mert ekkora baromságot más mondani nem tud, csakis az Orbán.

Itt, csak neked. Most azt a részt el is hagyjuk, mindettől hogyan jut el a fényes magyar jövőig, mert ilyen felütés után már azt sem kell komolyan venni. Mint ahogyan az egész elmeroggyant manust sem kell már komolyan venni, midőn látjuk, milyen gőzök kavarognak ennek a fejében. A baj csak az, hogy kies hazánk olyan, mint az indiánok, akik tudvalévőleg tisztelték a bolondokat. Nem kéne, mert nem lesz jó vége. Azért legfőképp, mert most kiderült, doktorminiszter urunk szakmaként tekint az ország irányítására, viszont ezt a szakmát nem tanulta meg. Olyan szaki ő, akik fölveszi az előleget, de a munkát el nem végzi, ellopja az alapanyagot, aztán neki áll feljebb. Láthatjuk, ez így nem megy tovább.

Láthatjuk azt is, hogy doktorminiszter urunk minden bizonnyal beteg. Mindemellett álomvilágban él, köze nincs a valósághoz, de amíg eddig azt hihettük, tudatosan manipulál a dumájával, az a képtelenség, amit ezúttal előadott arra mutat, ezen már túljutott. Ácsorog a függöny mögött megváltónak képzelve magát, és az a szűrt világ, ami a testőrökön át beszüremszik hozzá, megerősíti őt abban a téveszmében, hogy jóvanazúgy, holott egyáltalán nincsen. Orbán beteg, a bűnös pedig az, aki mindezek ellenére a saját pecsenye reményében hagyja őt egy ország élén rontani. Tehát a pártja, a haverjai és a rajongók. Ahol Orbán tart, miszerint Jézus is szakmunkás, már csak egy lépés, hogy olyan legyen, mint ő. Erre várunk most.

Bayer Zs. (No.5) békemenetet hirdetett a pápai misére a Kossuth térre. Ez április 30-án lesz aktuális, de a Fidesz élcsapata már hetek óta nyáladzik a műkereszténységben, attól, hogy Ferenc idejön, saját létjogosultságukat látják bizonyítva, és ezért a nagy igyekezet. Hogy Bayer Zs. (No.5) hogyan képzeli a mise alatti békemenetelést, az nagy kérdés, hogy járkálnak-e föl s alá vagy körbe-körbe a buli alatt, az nehezen eldönthető, és nagy valószínűséggel nem is kivitelezhető. Így a mocskos szájú lovagkeresztes felhívása nem lehet más, mint szimpla felszólítás, hogy legyenek minél többen a téren a misén.

Bayer Zs. (No.5) ezzel igazolni akar valamit, de nem tudni mit. A mise alatt viszont be kellene vetni az azóta filmessé szublimálódott Philipet, aki képes kétmillió embert vizionálni a térre, mert a jelek szerint a szándék ez. Bizonyítani kell minden áron, hogy sokan vannak, náluk a hatalom és a morális fölény a kereszténységgel. Három imbolygó terület. Az igaz, hogy sokan vannak, de nem többségben, viszont hangosak. Kitetszik, hogy a jó Ferencet bevonják a hatalmi narratívába, amivel csak annyi a baj, hogy ezzel azt a kevés hívőt, aki még van az országban, vágják pofán, mert nekik egy pápalátogatás és mise teljesen mást jelent.

Ám elveszik tőlük ezt a mást. Magyarországon az egyház, s annak papjai világi szolgálatban állanak, az államtól és az államból – tehát közpénzből – élnek nagyon jól, és azt is szolgálják leginkább. Itt Isten és hit csak mint cifra nyomorúság, az alattvalók kábítása játszik szerepet, voltaképp rossz cirkuszi előadás szakralitás nélkül, egy falusi búcsú a világítós, fröccsöntött Jézusokkal. A legjobban élők a leghangosabbak, mint például Kiss-Rigó püspök, aki szállodát kapott Orbántól meg futballstadiont, milliárdokat, s ezt illőn meg kell szolgálni. Ő ezt meg is teszi, kijelentette ugyanis, hogy a pápa most azért jön, mert rádöbbent, hogy félrevezették.

Félrevezették Magyarországgal kapcsolatban, Kiss-Rigó tehát a szállodájában azt delirálja és sugallja, hogy nem egy fasiszta brigantit szolgál, és most már Ferenc is így vélekedik. Kétlem, viszont innen nézvést nem tudható, minek jön ide, tán azért, hogy hívekkel is találkozzon a miséjén, aztán erre Bayer Zs. (No.5) odaszervezi neki a rohamcsapatokat a térre. A lovagkeresztes buzgalma is elég kétes, az ő olvasatában Ferenc ugyanis volt már demens vénember, migráns hátterű pápa, etc., etc, így innen is kitetszik, itt a Fidesz részéről politikai erődemonstráció készül, amihez szegény Ferencet használják legfőbb bábuként.

Novák megbízott Sándor-palota is a Szentszék aurájában feredőzik, ő pedig arról hablatyolt, hogy alig várja a pápával való közös imádkozást, tehát ő is csak a cirkuszt akarja hit nélkül. Ez a Novák sem olyan túl régen találta meg magában az elveszett Istent, nem csoda, ha nem tudja, imádkozni egyedül is lehet, sőt, hasznosabb, nem kellenek hozzá kamerák és fotósok hada. Ha azonban enélkül nem megy, akkor sajnálatosan ott nincs hit, következésképp, amit Novák Sándor-palota itt összerinyál nekünk, szintén csak színház, de a rosszabbik fajtából. Mindebből, tán kitetszik, nem igazán szeretjük a hazugságot.

Ha pedig mindez vallási köntösbe van csomagolva, akkor még inkább nem. De ez az egyéni szociális problémánk, mint tán másoknak is, akik szintén elkerekedett szemmel nézik, mi folyik itt, s hogy ezek hogyan köpik szembe még saját magukat is a hatalomért. Nos, az az igazán delikát. De a legnagyobb baj, hogy ez senkit egyáltalán nem érdekel, de hogyan is érdekelne egy olyan világban, amelyben reggel más az igaz, mint délután, ahol már annyiféle köpönyeget láttunk, hogy káprázik bele a szemünk. A magyar állam, ami egyet jelent a Fidesszel és Orbánnal, mocskosul félrevezeti a népeket, ők viszont tapsolnak ennek eltelten.

Hogy Bayer Zs. (No.5) odarendeli a békemenetes pribékjeit a térre, az arra szolgál, hogy a pápa az erdőtől ne lássa a fát, ilyképp jellegében olyan lesz ez, mint akármely politikai nagygyűlés, ahol bizonyítani kell, mennyire sokan vannak. Egy misén viszont viselkedni kell, megvannak annak a szabályai, letérdelni, fölállni, ezt azt mondani, s ha valaki a menetrendet nem ismeri fölsülhet, bár ettől igazán tartani nem kell, Svejk még ministrálni is tudott. Csak benne megvolt az a képesség, hogy pofonröhögje a világot, míg ezek meg vicsorognak a tömjénfüstben. Szép hetünk lesz, várjuk az újabb ordas hazugságokat.

Nem igazán szerencsés, ha egy nyugdíjas rendőr dirigálja az egészségügyet, pláne, ha az a rendőr a Kádár-rendszerben szocializálódott, mert tudjuk, az mivel jár. Nem a legjobb neveltetés ez, ami Pintér Sándoron meg is látszik. Pintér úgy robbant be az életünkbe, amikor először belügyminiszter lett, hogy két hét alatt rendet rak, mint emlékezhetünk. Hogy ez sikerült-e neki, azt mindenki döntse el saját maga, az azonban nehezen tagadható, hogy ez az irányultsága megmaradt, rendet akar rakni. Ez egyébiránt minden fasiszta rendszer vezérlő eszméje, de Pintért nem fasisztázzuk le.

Nem azért, mert ne lenne gusztusa hozzá, hanem mert ahhoz is kevés. Pintér maximum egy zupás őrmester nívójú egyed, egy rosszabb fajta biztonsági őr, és a dolgokat is így látja, illetve kezeli. S míg ez egy rendőrség irányítására tán alkalmas annak jellegéből fakadóan, ilyen horizonttal oktatást és egészségügyet irányítani bajos. S ha ránézünk e két terület füstölgő romjaira hazánkban, akkor megértjük mi a baj ezzel, de Orbánnak ezek szerint megteszi. Igaz, ő nem is akar igazán megfelelő oktatást, sem kórházakat, rendelőket, Pintér feladata ezek irányításakor így nem egyéb, mint a rendrakás.

Látjuk, mi születik ebből, de most nem kezdjük el vég nélkül sorolni a bajokat, hanem elszórakozunk kicsinyég Pintér legújabb elmebaján, amikor a kórházak működésének hatékonyságát úgy óhajtja javítani, hogy blokkolóórát szereltet a bejáratokhoz, amiket ráadásul kamerával is figyeltet. Tettének indoklásául Pintér Sándor előadta, hogy némely kórházakban kevesebb beteget látnak el, mint másutt, s ebből az a következtetés fakad a rendőr szerint, hogy az orvosok lógnak, be sem járnak a munkahelyükre, vagy nem töltenek el ott nyolc órát. Ezen fog a blokkolóóra segíteni az elképzelések szerint.

Akárha a kórház valamely összeszerelőüzem volna, ahol dudaszóra indulnak a szalagok, a munkások pedig szintén dudaszóra pisálnak. Pintér nagy valószínűséggel betegként már látott kórházat belülről, de ez sem indokolja, hogy ilyen képzetei legyenek róla. Másfelől az sem bizonyos, hogy a blokkolóóra a gyógyítás mennyiségét és hatékonyságát növeli, sőt, egészen biztosan nem. Viszont rend lesz, legalábbis pintéri értelemben, katonás, ami egy kórháztól jellegidegen, de legalább mindenkinek elveszi a kedvét attól, hogy oda bejárjon. Legalábbis dolgozni és gyógyítani. Mindig eszünkbe jut Svejk, most is.

Éppen az a jelenet, amikor a frontra haladván az idióta lengyel tábornok abban látta a K&K fegyverek győzelmének kulcsát, ha a katonák időben megkapják a gulyásukat, kikakálják magukat, és ilyképp indulnak a csatába. Ott is rend lett, aminek a voltaképpeni történésekhez semmi közük nem volt, a végeredményt pedig ismerjük a K&K fegyverekről és a sorsukról. Az orvosok blokkolórája annyi csak és olyan, mint a katonák esti ütemre kakálása, attól a gyógyítás mennyisége és minősége nem javul, csak az érintettek érezhetik úgy, hogy egy lágerben kell dolgozniuk. Bár voltaképp az egész ország is az.

Hogy hol van benne a kerítés, az édesmindegy. A tudósítás szerint, amely beszámolt a legújabb tébolyról, az orvosok és intézményvezetők, amikor előadták nekik, hogy gyárat csinálnak a kórházaikból, erősen morgolódtak, majd pedig – de ezt nem írta a lap -, hazamentek a legények. Ilyképp, mint megtudtuk, az új rendelkezés az év végéig életbe is lép, hogy ki mit gondol róla, és milyen károkat okoz, azzal senki nem törődik. Ha nem is két hét alatt, de Pintér ideája szerint év végére rend lesz, és nem lógnak majd az orvosok, akik eddig szerinte igen.

Ha orvos volnék, de ehhez sincs kedvem, akkor nyájasan elküldeném Pintér elvtársat valahová, hogyan jön ő ahhoz, hogy a hasára ütve kijelentse, nem dolgozom. Sőt, el is magyaráznám neki, hogy a kórház nem kaszárnya és nem futószalag, azt csak úgy képzeli, de senki nem fog Pintérnek mondani semmit. Az ő – de már Orbán – elképzelése szerint is katonákkal, rendőrökkel és biztonsági őrökkel mindent meg lehet oldani, olyan rendet teremteni, mint az elkordonozott Karmelitánál, ahol az a cél, hogy a valóság közel ne kerüljön hozzá. Álomvilágot lehet teremteni, de az egyszer összeomlik, és az nagyot fog szólni. A rendnek pedig huss, vége lesz.

Tárgyal, tárgyalgat a bíróság, s mindeközben pornót néz. Borkai Zsolt pornóvideóját nézik meg újra meg újra, s bár azt nem tudjuk, csámcsognak-e rajta, de azért pikáns a dolog. Főleg keresztény hazánkban. Nem hinnénk, hogy fel kell eleveníteni a történteket, mikor is és midőn a még aktív polgármester Borkai egy jachton vett részt egy jófajta orgián, azt nem tudjuk, hogy épp a családok éve idején, vagy más pátoszos időszakban. S bár itt és most a bíróság számára az a kérdés, ki volt a kameramann és ki hozta nyilvánosságra a zaftos videót, számunkra egészen más dimenziók érdekesek. Mégpedig a csalás, hazugság, jellemtelenség zavaros és taknyos világa, utalva Szájer ereszére és Novák K. popsitörlős ablakpucolására egyben.

Ha mi volnánk Borkai, aki szerencsére nem vagyunk, akkor nem nyilatkozgatnánk glóriával a fejünkön. És nem azért nem tennénk ezt, mert bűntelenek volnánk, s emiatt prűd vénasszonyok módján utasítanánk el mindazt, ami a videóban történt. Hanem azért leginkább és elsőképpen, mert mi Borkaival ellentétben nem vagyunk egy olyan galeri tagja, amely meg akarja szabni mind az összes magyari embereknek, hogyan éljenek, mi az erkölcsös és erkölcstelen, sőt, azt is, hogy milyen irányú nemi vonzódásaink lehetnek És milyenek nem. Mi nem foglaltunk semmit alaptörvénybe, mi nem hivatkozunk minduntalan a keresztény kultúrára, és nem bélyegzünk meg senkit, mert más, mint mi vagyunk.

A gond a Borkai üggyel nem ez a videó, hanem ami morál mögötte van, illetve ami éppenséggel nincs. Nem, ami megtörtént, hanem, ami nem. A volt polgármester – ellentétben az ügy többi érintettjével – megkapta azt a lehetőséget a bíróságtól, hogy ne kelljen részt vennie a tárgyaláson, ne kelljen újra meg újra végignéznie saját segge mozgását a filmen, mert hátha még meghasonlana a látottakon. Így viszont a távolból beköszönve, elkülönítve mintegy önmaga mocskától, akárha valami szent ember mentegetheti magát, és ezt nem is rest megtenni. S amíg a többiek nézik a filmet, ő mondhatja azt, hogy már el is felejtette az egészet, mint valami kívülálló, aki azt szuggerálja magának, hogy meg sem történt az, ami igen.

Szó szerint ezt mondja Borkai az alakuló glóriával a feje fölött: „Egy ilyen procedúra valóban rendkívül kellemetlen, még akkor is, ha igazából olyan régen volt, hogy már el is felejtettem. Nem örül az ember ennek, de itt nem én vagyok a vádlott, én a sértettje vagyok ennek az ügynek.” – Nem volt annyira régen, mi nem felejtettük el, és nem a filmen látottak miatt, hanem az abban hordozott üzenet okán. Ez pedig az volt, hogy szemben azzal, amit Borkai pártja a gyalogparasztok torkán tuszkol le, mint a tömött libáén, jelesül, a műpátosszal körül lengetett szent család ideáját, hazugság. Nem úgy hazugság, ahogyan mi éljük meg, hanem akképp, amit nekünk erről az egészről előadnak. Minden hazugság.

Ide kapcsolódva Novák popsitörlős ablakpucolása is ugyanebben a témakörben, s ha már orgia, akkor az ereszen menekülő Szájer is, az alapszar fogalmazója. Azé az alapszaré, amelyben az apa férfi, anya nő kitétel, és az erre épülő melegellenesség szerepel. Hazugság és undorító a nők bugyogójában való minduntalan matatás permanens szülésre buzdítva őket, amikor ezt az ideát Borkai kurvázása töri szilánkosra, mikor is nem ő lesz a vádlott, hanem, akit lefizetett. Borkai hazudott magánéletét védik, a bíróság viszont nézi a felvételeket a nőről, akit beidéz, és tisztesség ne essék, netán a tárgyalóterem szereplői azt képzelik el, valóban úgy néz-e ki a nő, mint amit közben a filmen látnak. Nietzschei helyzetünk van.

Minden hazug, mindent szabad. De legfőképp Boraki további mondatai hazugok, amit nem szégyell, vagy tán föl sem fogja: „Már túl vagyok rajta. Talán azt is mondhatom, hogy minden rosszban van valami jó. Nagyon megerősített engem, hiszen ami nem öl meg, az megerősít. Jóval szorosabb lett a kapcsolatunk a feleségemmel és az egész családdal. Az elmúlt három év megpróbáltatásait közösen le tudtuk győzni. Szerintem ez külön példamutató, bár nem volt egyszerű.” – És íme, itt áll előttünk a szent ember, aki, ha sokáig tart még ez az egész, tán odáig is el fog jutni, hogy kényszerítették, pisztolyt fogtak a fejéhez, hogy tegye, amit a filmen tett. De a legszebb, hogy a családja mögé bújik, akik a buksiját simogatva támogatták őt.

Őket kellene megkérdezni, hogy úgy igazából mit is gondolnak, mert ami itt történik, az a szar szétkenése. És nem győzzük még egyszer aláhúzni, olyan ordas hazugság keresztény életről és erkölcsökről, családról és képzelt boldogságról, amitől az embernek okádni támad gusztusa, de egy fideszistától mit is lehetne mást várni. Ez a fajta mindig mást tesz, másképpen él, mint amit a társadalomtól elvár. Illetve nem is várja el tőlük sem, csak azt, hogy ők is vegyenek részt a kollektív, nagy hazugságban egy olyan ideáról, ami nincs, viszont jól lehet terelni vele a nyájakat. Így van kódolva a boldogtalanság a NER-ben, így éri el, hogy akiben van valami tartás, képen köpi saját magát. Borkai viszont nem ez a fajta, mint láttuk.

Kies hazánk, s annak nagytudású agrárminisztere (Nagy I.) június 30-ig egy sor ukrán mezőgazdasági cuccra behozatalai tilalmat rendelt el, a „megvéggyük a magyar gazdát” szlogennel, mert valami ismeretlen okból az ukrán paraszt olcsóbban termel, mint magyar sorstársa. Illetve az egész Uniónál is olcsóbban, még a burgenlandi traktoristánál is, de mégis csak az van, hogy a volt Ostblokk országai pattognak és tiltják ki az ukrán élelmet, amiről, illetve ami kapcsán az is hazudva van, hogy a fogyasztókat is „megvéggyük”. De ez nehezen állja meg a helyét, mert a fogyasztó bamba mód szeret olcsón vásárolgatni a boltban, ám ezek szerint ezt nem engedik neki.

Itt és most fölösleges belemenni abba, hogy ami magyar, és nemzeti színbe van csomagolva, miért olyan rohadt drága, de még a reklámok is arról szólnak, hogy a magyar gazdát támogatva vásárolja azt a szerencsétlen városlakó. Neki azonban ilyen érdekei nincsenek. Ha akarjuk, fogyasztásában nemzetietlen, egy globalista világpolgár, ha az árról van szó, a gyomron keresztül tehát nehéz táplálni a nacionalizmus. Ám, mint kitetszik, lehet ezt erővel is. Erre szolgál a mostani importtilalom, amit Nagy I. agrárminiszter nagy hangon bejelentett, míg libsi közgazdászok szerint nem lesz ennek jó vége, mert felhajtja az inflációt, és még áruhiány is lehet belőle, de a NER kicsire nem ad. Megvéd.

Egészen hosszú lista született arról, mit nem lehet behozni az országba a „megvéggyük” jegyében. Nem tudni, ki állította ezt össze, de valaki biztosan, és találni benne egy egészen elképesztő tételt is, amely arról rendelkezik, tilos az országba behozni áldozó ostyát, de még a kedves vezető szívének oly kedves szotyolát is. Ez utóbbiról nem ejtenénk szót, egyértelmű, hogy magyari futballmeccsen Nagy-Magyarország sállal a nyakunkban istenkísértés ukrán szotyolát pökködni, azt sem értjük, ez eddig hogyan történhetett, de mostantól rend lesz ezen a fronton is végre. No de, a kereszténység az eredete szerint nem nemzeti, mi több, internacionalista, sőt, ma már globalista idea, az ostyatilalom tehát nehezen érthető.

Azt sem tudjuk, mekkora a magyar ostyapiac, hogy mennyit szopogatnak el belőle a hívek, miközben az Krisztus testévé változik át a protkós szájakban, de nem lehet túl nagy. Feltehető, hogy ebből meggazdagodni nem igazán lehet, mindemellett a Főegyházmegyei Ostyaellátó, mint erre szakosodott cég fellélegezhet, nem árasztja el hazánkat az ukrán tucatáru, bár egy ostyát olyan túl sokféleképpen előállítani nem lehet. Nincsen belőle vaníliás vagy tutti fruttis, hogy kifogyjon. Viszont úgy közgazdaságilag belegondolva, ha eddig exportáltuk az ukrán ostyát, akkor csak volt rá kereslet és igény, innen nézve tehát feltehető a kérdés, mi lesz, ha ostyahiány alakul ki. A hívek vagy elkárhoznak vagy föllázadnak.

Beláthatatlan. Még ostyacsempészet is kialakulhat, özönlik majd az országba a zárjegy nélküli ostya az autók gumijába rejtve, a népek pedig két pofára tömik, amitől egy csapásra elveszíti szakrális jellegét a cucc, a hit pedig megrendül, és mind pokolra jutunk. Mindeme borzalmakon túl azonban szeretnénk belelátni annak a minisztériumi dolgozónak, vagy egyenesen Nagy I. agrárminiszternek a fejébe, akinek volt gondja arra, hogy az exporttilalom listájára így név szerint felkerüljön az áldozó ostya, aminek a piacát szabályozni kell, mert ettől függ a magyar paraszt sorsa. Ez a bicikli is túl lett tolva egy kicsit nagyon, de mire másra is számíthattunk volna a rekatolizáció idején, amikor doktorminiszter urunk seggéből is böjti szelek fújnak.

Ez az egész exporttilalom mindezek ellenére közgazdasági kérdés volna, s mint ilyet, sikerült ezt is elcseszni. Nem kicsit, nagyon, hogy a klasszikust idézzük, de valahol Ursula von der Leyen tapintott rá a lényegre akkor, amikor arról értekezett ennek kapcsán, hogy ez Ukrajna ellenfeleinek kedvez. Ha rosszindulatúak volnánk, és miért ne lennénk azok, akkor okkal feltételezhetnénk, hogy Nagy I. agrárminiszter rohadt hosszúra sikeredett tilalmi listája (benne az ostyával és a szotyival) nem is igazán a magyar gazdák védelmében született, hanem, hogy az ukránokkal kicsesszenek. Mert ezektől minden kitelik. Az meg csak hab a tortán, hogy az akció nyomán az összes Mária néni esetleg elesik a mindennapi betevő ostyájától.